A RENDI JOGI PLURALIZMUS

AZ ELSŐ ÉS A MÁSODIK „ÁLLAMPOLGÁRSÁG”

Mint ahogy a Hármaskönyv I. részének 3. paragrafusában láttuk, „az egész népnek”, a magyaroknak római katolikus hitre térésével vezette be a nemesi szokásjog a társadalom rendi szervezetének, s egyben szemléleti kereteinek második, egyházi dimenzióját (Werbőczy, I. rész 3. cím 6. §). Az eddigiekből is kitűnhetett, a társadalomszervezetnek ez a síkja oly mértékig összefonódott a hétköznapi élet szinte minden mozzanatával, ezek nagyszerkezeti és politikai kereteivel, hogy külön vizsgálata is csak a profán világgal összefüggésben lenne lehetséges. Az egyházi rendiség beépült az egyén társadalmi állásának minden elemébe s továbbvezet a modernizálódó társadalom nagyszerkezeti alaptagoltságába. A felekezetiség társadalmi szerkezetbe épültsége s ennek szervezeti következményei azonban, a polgári normák szerinti tabusítása miatt, olyan kidolgozatlan a magyar társadalomtörténetben, hogy nagyrészt hagyományos tudományterületeiből, az állam és egyház viszonyának irodalmából, az egyháztörténetből, újabban a népi vallásosság kutatásából meríthetők a rá vonatkoztatható tanulságok (Tüskés G. 1986).

Az összefüggés mégsem jelent azonosságot. A nem katolikus egyházak állásával ellentétben, az 1848-ig uralkodó, de azután is mérvadó a római katolikus egyház Magyarországon, az erre irányuló törekvésekkel ellentétben az állammal szemben, éppen az összefonódásokhoz fűződő érdekek folytán, nem képezhet autonóm „vallási testületet”. A „látható egyház” (ecclesia visibilis) hittételek, valamint az egyházi jog és gyakorlat terén befolyását mégis mint egyének más nagycsoportját átfogó „ország”, alkotmányos jogrend és a világitól eltérő, azt történetileg is megelőző rendiség fejtette ki (Kosutány I. 1903).

Ha csupán a régi Corpus Juris Canonici apostolok korától a 19. század végéig halmozott joggyűjteményének szakértők számára is jóformán áttekinthetetlen, korok és régiók latinitásának ismeretét igénylő monstrumát kézbe vesszük, világossá válik, hogy itt is élő normákkal és szövegekkel van dolgunk. Az egyházrendiségnek ez a forrása az 1917-ben közreadott új Codexszel és nemzeti nyelvekre való „kanonizált” fordításaival, a teológiatudomány és az egyháztörténet-írás korszerű áramlatai révén nyert folyamatosan új értelmezéseket. Ezért mondanunk sem kell, hogy a változatlan rendies alapvonások nem jelentenek napjainkig változatlanságot.

{8-100.} A két jogrend, a világi és az egyházi szétválasztása, a „szeparáció” igen régi problémája hazánkban komoly formában egyedül 1874-ben, Trefort Ágost parlamenti indítványában került napirendre. A 19. század az egyházak és államok közjogi viszonyát szabályozó konkordátumok százada volt. Trefort indítványa még akkor is olyan szövevénybe nyúlt bele, s olyan szellemeket idézett föl, amelyek ennél elvben kisebb jelentőségű kérdések kapcsán (pl. a polgári házasság és a polgári anyakönyvezés) még húsz év múlva is kormányt buktattak. A kérdést Trefort idején elaltatták (Keményfy K. D. 1898; Lindner Gy. 1894; Kérészy Z. 1927: 261–262). A világi és egyházi jogrend elválasztása Európában ténylegesen csupán Franciaországban történt meg, az 1905. december 9-i törvénnyel.

Megjegyzendő, hogy az egyház és az állam viszonya ott sem volt tisztán kettős viszony, ahol a világi fejedelmi abszolutizmus, a türelem felmondásával, egységesítette az „állam” vallását – ezt is csak a versengő rendek segítségével tehette. Az egységesítés mindig csak törekvés maradt, amely elsősorban a feudális hatalmat gyakoroló nemességre terjedt ki. Egy-egy régió rangsorolt rendjei – nem utolsósorban a 19. század tömegmozgalmaiban helyzetet változtató sokszínű közrendek – az egyre gyakoribb közvetlen beavatkozások ellenére, egymással is folyamatos kölcsönhatások mellett mindig rá voltak utalva saját szokásrendjük integritásának megőrzésére. Ez képezte a modern társadalom s a nemzeti egységkoncepciók alapkérdését. A magukat mind az államtól, mind az egyházaktól függetlenítő, mindkettővel szemben az egyéni szabadság társadalmias egységét képviselő, új világi, polgári nemzeti műveltségek mindenhol a rendies közösségek talajából sarjadtak ki. Magukon is viselték s viselik eredetük partikuláris bélyegeit. Fenntartják a norma szükségét, egyben a normaközvetítésért folytatott küzdelmet. A normák ugyanis nemcsak a politikai szféra, hanem egy egész társadalom szervezeti műveltségének normái.

A MÁSIK ALKOTMÁNY

Az egyén a keresztséggel (baptismus) egy másik országnak, ahogy az egyházalkotmány – jóllehet ez ott csak hasonlat – Máté evangéliumára való hivatkozással fogalmaz, „Isten országának e földön”, a katolikus (egyetemes) egyháznak tagjává lesz (Kérészy Z. 1927: 335). „Egyház alatt értjük a Krisztus urunktól alapított vallás által egybefűzött emberi társulatot” (Bozóky A. 1899: 1).

Az egyén a kereszténységbe is beleszületik. A egyház közösségébe tartozása mögött felmenőinek önkéntes konfessziója állt, amit a kereszténynek született gyermek beavatása megelőlegezéseként a keresztség csupán megerősített, s amit majd a nyugati egyházakban felnőtt korba lépése előtt a bérmálás, mint szentség illetve a protestáns konfirmáció fejezett be. A keresztség eredeti szerződés jellegét őrzi önkéntessége, amelyről, mint „szabad állapotúak beleegyezéséről”, akár a többi szentség felvételekor, a pap köteles meggyőződni. Az önkéntesség a született keresztényre azonban – az újrakeresztelőkkel (anabaptistákkal) ellentétben – már érvényes szerződéssel járó, felbonthatatlan, akaratától független, tartós kötelezettségeket rótt (Southern, R. V. 1987: 17). A keresztség a személyen, ahogy a legújabb katekizmus is megerősíti (Katekizmus 1994: 268), eltörölhetetlen lelki jegyet (character indelebilis), {8-101.} Szent Ágoston kifejezésével „az úr pecsétjének” (Dominicus character) nyomát hagyja. Az egyház és a személy közti szerződés ennélfogva örökre szólt. Az egyháztagságot nem szüntethette meg bűn: sem lemondás, sem az eretnekség (herézis), de még az egyházi kiközösítés (exkommunikáció) sem. Ez indokolta a kánoni felfogás szerint a római katolikus egyház lelkiismereti és materiális hatalmi igényét a keresztény skizmatikus és evangelikus „tévelygők” fölött.

A felbonthatatlan kötés ellenére az egyházjogi egyénfelfogás, éppen az egyénnek mint személynek szóló karakternél fogva, közelebb állt az individualista római joghoz, mint a magyar világi felfogás. A személy nem született közösségétől nyerte a kereszteléssel egyházi közösségi, ezen belül egyházi rendi állását, szabadságát, hanem személy szerint a megváltás ingyen kegyelméből. Az egyén és közösségeinek történeti viszonya is ennélfogva tért el a világiaktól. Itt is egy rendileg tagolt „országban” élt, a keresztséggel született szabadsága azonban, mint látni fogjuk, elvben nem a „szülék hatalmának” egész társadalmat átszövő rangsorában érvényesült. Jogaival itt a papi rend közvetítésével és az egyházon mint közösségen belül élhet. Szemben azonban világi rendi státusokkal, nem születhet senki Áron nemzetségébe, a papi rendbe, papságra születése folytán igényt nem tarthatott.

Társadalmi szempontból tehát a keresztségnél is határvonalról van szó, amely azonban a világiakkal ellentétben a római katolikus kánonok szerint átléphetetlen, illetve csak egyszer átléphető. Többek között ez magyarázza a 19. században, a modern polgári osztályalakulás hátterében is alig csillapult szenvedéllyel folyó küzdelmet a lelkekért. A rendi jogi pluralizmusnál fogva úgy is fogalmazhatunk, hogy az egyén első és második állampolgárságáról volt szó (Hanuy F. 1903). Ebben az esetben az első, a kereszteléssel születő egyháztagság, amely egyben a honos (incola), „keresztény országlakók” a magyar korona világi rendi jogi keretei között élő alattvalói körébe is avatta az egyént. A felekezet ezzel ugyanazon egyének társadalmi állásába mint levethetetlen megkülönböztető jegy épült be.

Mindazok a viszonyok, amelyeket a (világi) rendi alkotmány törvénnyel és szokással szabályoz, a keresztényekre vonatkozik, újabb választóvonalat húzva az alattvalók „össznépességén” belül, közöttük és – egyelőre – a nem keresztények között. A világi és az egyházi alkotmányosság összeépülése nem volt hézagtalan: a nem honos, tulajdonképpen rendeken kívüli rendi állásba sorolta a nem keresztényeket, de a keresztény cigányságot is (Frank I. 1845: 99). A nem keresztény csoport hosszú középkori előtörténetét követően a 19. század folyamán már a számában és társadalmi súlyában gyorsan növekedő zsidóságot jelenti. (Az iszlám vallás recepciója 1916-ban a háborús diplomácia gesztusa volt.)

AZ ŐSI EGYENLŐSÉG ÉS A SZENT KORMÁNYZAT

Ahogy már Werbőczynél, a késő középkorból a kora újkorba átlépő magyar szokásjognál említettük, az egyházi rendiség is az ősi egyenlőség alapján állt, ez volt a világi norma egyik forrása is. Ebben a formában fogalmazódik meg – az egyetemes (katolikus) nagycsoport koncepciójával – a 19. század közepén is, laikust idézve: „A kereszténység – az ó-kor tisztán nemzeti vallásaival ellentétben – az emberiség vallása. {8-102.} Azon elvvel, miszerint minden ember egyenlő Isten előtt, az összes emberiség egysége mondatott ki” (Eötvös J. 1902: II. 4).

Itt is létezik a „nép” kettős fogalma – bár más hangsúlyokkal. Hasonlóképp létezik az egyházi tisztségeket viselők hatalmának legalább kétféle története és történeti legitimációs legendája. Az ősi egyenlőség „aranykora” itt az őskereszténységre tekint vissza, amikor a hívők engedelmesen éltek választott karizmatikus elöljáróik vezetése alatt. „E’ gyülekezeti szervezetben még – ahogy az idősebb Révész Imre a protestáns pátens idején elmondta – semminemű olly ó szövetségi zárt körü papi rend nem volt, melly mintegy közbenjáró lett volna Isten és emberek között, hanem minden hívő gyülekezeti tag, a’ maga lelkének ’s hitének erejéhez képest, önálló szabadsággal kereshette a’ maga üdvösségét, ’s közvetlenül egyesülhetett Istennel, az egyetlenegy közbenjáróba, a’ Jézus krisztusba vetett hit által” (Révész I. 1856: 2).

A hierarchia születésének is van jogvesztési magyarázata. A „nemzetek jogához” hasonlóan, nem az isteni természetjog következése, hanem a hivők engedetlensége vezet a jogvesztéshez, az intézményesített rangsor, a hierarchia bevezetéséhez: a püspökségek és a pápaság szervezéséhez. Ennek folytán azonban a közösség már két rendre bomlott: a papok rendjére, a klérusra és a „plebs”-re, a laikus rendre, vagyis a világiakra. A szent kormányzat – hierarchia – nem a hatalmak átruházásával született, nem a hívek által kigondolt intézmény, hanem Krisztus által alapított minden időkre szóló alkotás (Kérészy Z. 1927: 336). A hierarchia jogosultságát, az ősalkotmányra, az evangéliumra hivatkozva, a középkor folyamán eretnek mozgalmak sora tagadta, egyes protestáns jogtörténetírók még századunkban is „elfajzási processzus” eredményének tekintették (Kérészy Z. 1925: 8).

A két rendiség, a világi és az egyházi, sajátos formában illeszkedett egymáshoz. Míg a klérus „világi javaira nézve” a világi nemesi rendek jogaiban osztozott, az egyházrendiség törvényei szerint a világi rendek a laikus plebs rangján álltak.

Az egyházi hatalmakat, mindenekelőtt a lelki és igazságszolgáltatási jogokat (jus ordinis; jus iurisdictionis) kizárólag a klérus gyakorolta. A „rendemezésre” (ordinacióra, a papi rendbe avatásra) „teljesen képtelenek” (incapaces) a nem keresztények és a nők (Bozóky A. 1871: 131). A személyes vétség hiányában felmentéssel korrigálható szabálytalanságoknak (irregularitas) – amelyek a pappá szentelést nem tették érvénytelenné, csupán törvénytelenné – hosszabb és talán tanulságosabb is volt a sora. Konek Sándor sok kiadást megért Egyházjogtan tankönyvének jegyzetében (Konek S. 1894: 139) ezeket hexameterekbe szedve is közli:

Amit a katolikus egyházrendiség transzcendens magyarázata alátámaszt, a római szentszékben összpontosult monarchikus szervezet, nyilván szemben áll a másik hagyományos európai szervezeti elvvel, az önkéntes társulással, „társadalmi szerződéssel”, amit a maga módján a magyar köznemesi alkotmányfelfogás képvisel, s amit az egyházzal kapcsolatban még Rousseau előtt Pufendorf fogalmazott meg (De {8-103.} habitu religionis: 1687). Az egyház társulásszerű (collegium seu societas) felvilágosult protestáns elképzelése az egyházi hatalmakat is úgy tekinti, mint amit az egyenlő jogú egyháztagok ruháztak át elöljáróikra. Jog szerint azonban csak olyan hatalom ruházható át, amivel az átruházó rendelkezik. A demokratikus elv, a rendi normáknak megfelelően olyan területeken is a nemesség egyházon belüli hatalmának erősödésével, a patronátusi rendszer kiépülésével valósult meg, ahol a hódoltság idején jóformán csak köznépi gyülekezetek léteztek. A katolikus klérus a fejedelmi szuverenitás abszolutisztikus kiterjesztése után is elégséges világi hatalommal és javadalmakkal rendelkezett ahhoz, hogy közjogi és egyházrendi elsőbbségét ne lehessen kétségbe vonni, a református papság hasonló igényeit Sinai Miklós 18. század végi mozgalmában a nemesi ellenállás fejedelmi támogatással meghiúsította (Szaitz L. 1791; Révész 1. 1959).

A KÖZVETÍTŐK

A társadalom minőségekre tagolt, ritualizált rendi felfogása, s mindaz, ami ebből az egyén társadalmi állására nézve következik, nyilván, mint utaltunk is rá, nem a világi rendi jogban gyökerezik, hanem a jog is, a szokás is a hagyományos világképben.

Mivel a világi és az egyházi rendiség esetében is hatalomról volt szó, elkerülhetetlen volt a kétféle rendiség rangsorolása is. A rangsor eldöntése szinte készen következett legitimációs alapjukból.

A túlvilági tényezők elvi elsőbbsége nem volt „hit dolga”, hanem a rendi és a polgári szervezetnek egyként hagyományos és alkotmányos alapelve. Ezt rögzítette a polgári konstitúciók előképe, az „ostoba ateizmust” elvető andersoni szabadkőműves alkotmány (1723), az amerikai philadelphiai alkotmány s a „legfelsőbb lényre” hivatkozó francia Emberi Jogok Deklarációja.

Az egyén és közösségei viszonyának szabályozása szempontjából az itt is megtalálható különböző hagyományok közt a döntő eltérés a túlvilági erőkkel való kapcsolattartás módjában van, ahogy előbb Révész álláspontjából is kitűnt: az egyén közvetlen, személyes vagy közvetett kapcsolatot tart-e fenn velük. Amennyiben a kapcsolattartást evilági személyek végzik, amit általában a római katolikus Európa középkora képviselt, ezzel el is dőlt volna a szervezet hierarchikus jellege, s benne a hierarchia csúcsa is, a szerepre leginkább méltó közvetítő, illetve a közvetítők személyében.

AZ ŐSALKOTMÁNY

Minden hatalomnak származnia kellett valahonnan: Istentől vagy a néptől (Bibó I. 1949). A magyar rendiség fejének, az apostoli szent korona hordozójának, a királynak hatalma azonban kétfelől is törvényesült. A hagyományokat összegző Werbőczy a Tripartitumban a legitimitás két különböző eredetű legendáját használta föl.

Az egyik, a hatalmak néptől a fejedelemre való átruházásának fent idézett legendája, amely középkori, többek közt az Aranybullára visszavezethető előzményei {8-104.} ellenére, ebben a formájában a magyar rendiség 15–16. századra kialakult viszonyaihoz köthető. Ez maradt felekezettől független, az alkotmányos monarchikus jogfelfogás számára is elfogadható. Mögötte már ott áll a 19. században a krónikairodalomból föltámasztott, romantikus, keletnek forduló honfoglalási pogány, tulajdonképpen protestáns legenda a keresztény államalapítást megelőző törzsszövetséggel, s Árpáddal, a választott honfoglaló fejedelemmel (Sinkó K. 1989). Ez az, amelyik a katolikus történetírói felfogás ironikus megfogalmazásában, a Századokban 1931-ben lezajlott Eckhardt-vitára utalva, a Rousseau-féle társadalmi szerződést Pusztaszerre visszavetítve ősmagyarnak deklarálja (Szekfű Gy. 1942: 12).

A másik legitimáció az István király szent legendájából származó apostoli küldetése. Ebből következik a két rendiség magyarországi közjogi viszonya: „…mivel a magyarok nem apostoli tanításra, vagyis apostolok szent beszédére – a kiknek a fejedelmét a földön a pápa helyettesíti – tértek a katolikus vallásra, hanem saját királyuknak, tudniillik Szent István királynak… intézkedése következtében” (Werbőczy, I. rész 11. cím 2. §).

A paragrafus csupán felhasználja a legendát, valójában az európai újkori (rendi) „nacionalista eretnekség” európai hatalmi legitimációs változatainak egyike volt, amely már az egyetemes kereszténységet képviselő reneszánsz pápai abszolutizmussal áll szemben, túl a francia I. Ferenc és Hunyadi Mátyás korai abszolutizmusain, az angol VIII. Henrik kortársaként (Dunham, B. 1968: 184, 203). Éppen a pápai abszolutizmus mintájára keletkezett világi rendi abszolutizmusnak szolgál majd jogalapul – Werbőczy szándékától függetlenül – az apostoli királyi hatalmat egyedül Isten kegyelméből származtató Habsburg-abszolutizmus magyarországi főkegyurasága. Ferenc József 1852-ben még egy elhibázott s anakronisztikus manőverrel önkényesen fölvette osztrák császári címébe – koronázás nélkül – a magyar koronával járó apostoli címet (Kormánylap, 1852. jan. 11.).

A szent korona alatt kezdődik a rendi állam hierarchiája, elvben az egyetemes (katolikus) egyház, s a hatalmát egyedül birtokló papi rend primátusával. A klérus a 19. század végéig minden társadalmi osztályozásnak, gyakorlatilag pedig a települések belső hierarchiájának az élén állt. A Hármaskönyv az elsőbbséget kétségbe nem vonja, de kiegészíti a nemesi egyenlőség Werbőczy korában is fiktív, a szabadságjogok későbbi polgári szellemű kiterjesztése számára azonban az egyenlő szabadság elvét az egyes jogterületekre is megerősítő, más vonatkozásban részben már idézett záradékával (I. rész 2. cím):

„Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a személyek, a kiknek jogairól és szokásairól most szó van (a „Nemes Magyarország” jogairól és szokásairól van szó, T. Z.), vagy lelkiekkel foglalkozó, azaz: egyházi személyek, vagy pedig világiak.”

Majd az 1. §: „És habár a lelkiekkel foglalkozó személyeket, a kiket Urunk és Megváltónk az emberi üdvösség kiszolgáltatására rendelt, méltóbbnak tartják a világi személyeknél, mindazonáltal e Magyarországnak minden főpap, egyházfő és báró urai és többi mágnásai, nemesei és előkelői nemességükre és világi javaikra nézve a szabadság, kivételesség és adómentesség egy és ugyanazon előjogát élvezik; nincs is valamely úrnak nagyobb és valamely nemesnek kisebb szabadsága. Innen egy és ugyanazon törvénnyel és szokással és a törvényszékeken szintén ugyanazzal a törvénykezési eljárással is élnek…”

{8-105.} A NYILVÁNOS ERETNEKSÉG: HŰTLENSÉG – NOTA

A világi és az egyházi rendiség viszonyának elrendezésével Werbőczy azoknak a közösségeknek a kondícióit illesztette szokásjogi normái rendszerébe, amelyekből a személyek társadalmi állása és kiváltságos jogai eredtek – s amelyek természetesen az ő korában is és a következő évszázadok folyamán is hatalmi küzdelmek tárgyai voltak. A két rendiség azonban, mint láttuk, különbözött egymástól mind összefoglaló nagycsoport-koncepciójában, mind az egyéni karakter és a személyek meghatározásában, nem utolsósorban pedig a közösség mint egész belső rendi szerkezeti elveiben. A világi normának mindenekelőtt azon a téren kellett állást foglalnia, hogy a kereszténységnek milyen következményei vannak a személyek világi alattvalói állására.

A társadalom felekezeti tömbökre való tagolódása, az elkülönülés formája és ideológiai, jogi megfogalmazódása kora újkori eredetű. Az uralkodó római katolikus alkotmányos álláspont a kérdésben az érett magyarországi újkori feudalizmussal együtt a 15–16. századi viszonyok között alakult ki, nem a reformációval, hanem a „nyugtalanság korában” az előreformációs és a skizmatikus eretnekségekkel szemben. A kánonjog a középkori nyugati keresztény, Aquinói Tamás nyomdokain kialakult felfogás szerint a zsidókat mint nem keresztényeket, de nem is egyszerű pogányokat ítéli egyszerű jogvesztésre, veti bűneik miatt „örök szolgaságra” (Aquinói Szent Tamás 1943: 426). A pogány szolgaság volt mégis az az állás, amely változtatható volt a keresztség felvételével.

A minden lehetséges társadalmi különbség terén a rendi határvonalak átjárását szabályozó nemesi szokásjog az egyházi rendiséggel való találkozási pontjánál kemény, áthághatatlan, normatív falat emelt. A keresztény közösséget elhagyó személy olyan, mint aki katonai táborból megszökik. Mivel a „tábor” integritásáról van szó, szökésnek és hűtlenségnek számít a „tévelygés” is. Az eretnekséggel hűtlenségre jutott személyeket, „a hit megrontóit”, Aquinói Tamás nyomán a Hármaskönyv szigorúbban bünteti, mint a pogányokat vagy a közönséges bűnözőket, még ha azok főbenjáró gonosztetteket követtek is el: „…a nyilvános eretnekek, a kik tudniillik valamely kárhoztatott vallásfelekezethez csatlakoznak…”; keresztény alattvalói függőségük folytán felségsértők, a hűtlenségben vétkesek. A szabadok világi közösségének törvényei ezen a ponton kerülnek összhangba a kánoniakkal. A kánoni ítélet a tévelygéssel szemben a teljes, érintkezést is tiltó kiközösítés. A Hármaskönyv Mátyás és Ulászló dekrétumait követő világi ítéletében fejét és jószágát vesztő hűtelennek bizonyult személyt megillető osztályrész, a nemesi kommunitásba tartozás fő ismérvétől fosztja meg: „…fiaira vagy nemzetségi atyafiaira soha többé vissza nem tér” (I. rész 16. cím bev.). A hűtlenség vétke, a „nota”, a nemzetségi leszármazás láncolatát is megszakította, ami a világi közösségből való kiközösítéssel egyenlő. Ez az összhang azonban hamarosan, már Werbőczy életében éles ellentétekhez s hosszú távon is magánéleti tragédiák sorához vezetett. Az ítélethez a protestánssá vált országban hozott 16. századi törvények sora is hűséges maradt, s még szigorított is rajta az ellenreformációt képviselő késői rendi jog (1723: IX. tc.).

Határozott körvonalakkal rajzolódik ki a jogban és a leíró forrásokban is a magyar késői rendi társadalomnak az a reformáció korában belülről megszerkesztett {8-106.} felekezeti alaptagoltsága, amelyen fölépülve majd a 19. század első felében, a reformkorban már bontakozó polgári osztályszerkezet fejlődésnek indult. A 19. század közepéig-második harmadáig az új közösségi norma, a nyelvi nacionalizmus tömegmozgalmai ellenére, már fiatalsága folytán is kevesebb hatást gyakorolt a társadalom évszázadok során mikrostruktúrába beépült alapszerkezetére, mint a sajátos belső rendies osztályszerkezettel kialakult felekezeti etnikumok.

Az 1608. évi I. törvénycikk szentesítésével, az ezt a 1647. évi linzi békét becikkelyező V. törvényig megerősítő törvénysorral (1618: LXXVII, II. Ferdinánd hitlevele, 1622: II, 1725: XXII; 1630: XXXIII; 1635: XXIX., s III. Ferdinánd hitlevele: 1638: I.), a Bethlen Miklós diplomáciai tehetségével 1691-ben kiadott I. leopoldi diploma és az 1731-es Carolina resolutio közti súlyos mélypont után hatvan évvel megszületett 1790: XXVI. tc., s az ezek sorába illeszkedő, azt le is záró 1848: XX törvénnyel a rendi alkotmányos normán belül nyilvánvaló jogütközés keletkezett.

A KATOLIKUS ÉS A PROTESTÁNS RENDEK

A jogütközést sem megmagyarázni, sem egy kiépült jogrendszerben évszázadokig fenntartani nem lehet más alapon, mint a két különböző közjogi felfogással élő nagycsoport, a katolikus és protestáns rendek küzdelmes együttélésével. Erdély után ez a helyzet öltött törvényes formát a Bocskai és Rákóczi György seregei által kicsikart bécsi és linzi békék magyar országgyűlési becikkelyezésével. A társadalom felekezetiesedése (konfesszionalizálódása), mint Európa-szerte másutt is (Schmidt, H. 1992), Magyarországon ezzel emelkedett ki a középkori eretnekkérdés partikuláris jelentőségéből. A felekezeti kérdés valószínűleg el sem jutott volna a közjogi megformálódásig – az eretnekprobléma középkori elnyomó megoldásaival oldódott volna meg –, ha a protestantizmus a gyenge 16. századi magyarországi városok eretnekmozgalma maradt volna, ha a partikuláris érdekviszonyok nem állították volna mellé a nemességet, vagy ha rendi szervezetnek nincs módja rá, hogy a falvakat vallásügyükben befolyásolja. Ezen túl még mindig és ugyanezeken a stációkon keresztül visszafordítható lett volna, mint ahogy jelentős mértékben, az ellenreformáció korában, vissza is fordult a helyzet. A történeti lehetőségek között annak lett az ország szűkebben vett erdélyi területein túlterjedő jelentősége, hogy a feudális Európa hatalmi viszonyai egyensúlyozó szerepet kaptak az erdélyi protestáns rendi államban, amely saját szuverén keretei közt alkotmányos formában intézményesítette a felekezeti megosztottságot (Makkai L. 1987: 177–229). Az erdélyi fejedelmek az „impériumban”, a királyi Magyarországon is támpontot szolgáltattak a nemesi ellenállás katolikus felének is. Ezzel viszont a magyar társadalomban két, keletkezése idején teljes, a rendi osztályszerkezet minden csoportját felölelő, intézményesült szerkezeti tömb jött létre. Az 1608-as évben, a „négyféle állapotú országlakók” politikai előjogainak szétválasztásával, köztük a főrendek deklarálásával (1608: I. tc.), még egy szempontból fikcióvá tette az egységes nemesi rend (una eademque nobilitas) közkedvelt köznemesi tételét, utólag törvényesítve a már évtizedek óta a nyugati országrészen is létező katolikus és protestáns rendeket.

A felekezeti megosztottság rendi határvonalon túli, köznépi formáinak létrejötte {8-107.} a három részre szakadt országban eredetileg három történetként indult. Míg a Lajtán túl, részben a királyi Magyarországon is, a hűbéri regionalizmus hagyománya konszolidálódott az újkori vallásháborúkat lezáró westfáliai békében, a „cuius regio, eius religio” elv alapján, amelyben a rendek, s őket követően szinte automatikusan az ő alattvalóik, a fejedelmi konfessziót követték, s felmondták a korábbi türelmi törvényeket. Nálunk, ebben az ellentmondásos formában, fennmaradt a rendek felekezeti megosztottsága. Regionalizmus híján (Ferdinandy G. 1907) a rendeknek a „jus possessionis” és a „jus patronatus” elégséges eszközt adott a köznép térítésére, a megosztottság közvetítésére (Szabó István 1948: 221).

A köznép felekezetiségét ugyan mindenhol a magyar rendiség kora újkori sajátosságai szabták meg, a három részre szakítottság, a tridenti zsinati határozatok kihirdetésének bizonytalanságai (Szeredy J. 1883: 127) mégis minden felekezet szokásvilágán nyomot hagytak. Bálint Sándor ezt a hódoltsági „laikus katolicizmus” és a „tridenti vonal” hipotézisével ábrázolta: „…határvonalat lehetne húzni a Balaton, légvonalban folytatólag a palóc tájig terjedő nyugati rész, Kisalföld, Csallóköz tridentínus, osztrákos, illetve a dél-keleti dunántúli rész: Somogy, Baranya, Tolna archaikusabb, »mediterrán« jámborsága között. Ez utóbbiakhoz tartoznak a sokacok és bunyevácok is.” A protestánsokat illetőleg: „A tradíció szívós erejét mutatja, hogy a középkori liturgiának, liturgikus gyökérzetű szokásrendnek számos eleme éppenséggel a protestáns kegyességben őrződött meg. Ilyen az ormánsági gyónóbúza, székelyföldi határjárás húsvét éjszakáján református falvakban is, a torockói újkenyérkultusz és több más” (Bálint S. 1974: 90, kiemelés T. Z.). A 19. században kialakuló, polgári nemzetet tagoló felekezeti etnicitás sajátos, plebejus műveltségi változata a néprajzi csoportok felekezetileg is elkülönülő mozaikja.

Az egyén született rendi státusába a rendi pluralizmus második feléből, a keresztény közösséghez tartozásból származó elemek a reformáció nyomán, a katolikus és a protestáns rendek kialakulásától kezdve eleve megosztott formában épülnek be. Mivel ebben az esetben is minősítésről van szó, a rendi struktúra ezeket a minősítéseket is hierarchiába rendezi. Igen jellemző, hogy a felekezeti kérdés is a nemesi szabadságjogok biztosításának függvényében került a tárgyalóasztalra. Bocskai is ezek védelmében lépte át a királyság határát (Eckhart F. 1933). Így az erdélyi helyzettel ellentétben a magyarországi protestáns rendek a reformáció legnagyobb elterjedtségének idején is kiváltságuk kútfejével, a katolikus uralkodóval álltak szemben. A vallásszabadság állandó megerősítésének fent idézett törvénysorai is bizonyítják, hogy a protestáns rendek állandó védekezésben voltak az uralkodó katolikus egyházzal és a katolikus rendekkel szemben.

AZ ÁTJÁRÓK ÉS A VEGYES HÁZASSÁG

Minden szabadságjog kötött az egyén intézményesített születési állásához, éppen ezzel szemben lesz a gyakorlatban valóságos jelentősége. Van szabad költözködési jog, de van a helyi születés alapján keletkezett, polgárjogok sorának feltételeként szereplő „helyi illetőség”. Van szabad tulajdonjog, amely azonban a polgári tulajdon közösségében, elsősorban született örökösök kötelékeivel érvényesül. Van szabad {8-108.} pályaválasztás, amely a legtisztább munkamegosztási elvű foglalkozás választásánál is nemzedékek közötti viszonylat – tulajdonképpen rendválasztás, mert az osztályhelyzetet nem lehet választani, csak elérni.

A személyi szabadságjogok között a lelkiismereti szabadság az a felvilágosodott világi törvényekben megfogalmazott jog lesz, amely szerint az egyén született felekezeti (egyházi rendi) állásának megfelelő életformáját hátrányos megkölönböztetés – tulajdonképpen elnyomás – nélkül folytathatja, illetve azt bizonyos feltételek mellett szabadon megváltoztathatja.

A reformáció és az ellenreformáció nálunk még a harmincéves háború után egy századdal elhúzódó korszaka után kivételképpen változtattak vallást. Az áttérés, mint korábban szórványos asszimilációs törekvés, a 19–20. század fordulójának lett polgári rétegjelensége, majd a két világháború zsidóüldözéseinél keletkezett szomorú története.

Az egyén született egyházi jogi állását az áttéréssel változtathatta meg. Az áttérés viszont, az egyházi, a világi törvények és rendi normák logikája szerint is, Karácsonyi János szavaival: „rendesen tilos volt” (Karácsonyi J. 1929/1985: 257). Az 1791-ben hozott törvénnyel (XXVI: 13. §), alig teljesíthető feltételek mellett, elvben, botrányos reformországgyűlési jelenetek után az 1944: III. törvénnyel vált gyakorlatilag is lehetővé, ezen túl, törvényhozók, a kereszténnyé vált szabadok saját fogalmi keretei között, egyénivé. Az áttérés, a reformáció után a katolikus és protestáns rendek politikai helyzetének megfelelően, a született felekezeti státus intézményesülésének kritikus pontján a vegyes házasságokkal kapcsolatban került előtérbe. A magyar törvény individualista nyilatkozata is erre vonatkozik: „Kijelentetik, hogy azok, kik 18 éves koruk eléréséig az evangélica vallásban neveltettek, a nőszemélyek pedig férjhezmenetelök után, ha bár még ezen időkort el nem érték is, sem maguk, sem maradékaik vallásos kérdés alá többé nem vétethetnek” (1844: III. tc. 1. §) Az 1848. évi, „A vallás dolgában” hozott törvény a bevett vallásfelekezetekre a „tökéletes egyenlőség és viszonosság” megállapításával ezt terjeszti ki az unitáriusokra és, az 1844-es törvényt meg is említve, az ortodox, görög nem egyesült vallásúakra (1848: III. tc. 1, 6. §).

A vegyes házasságok esetében nem is magáról a házasságról, hanem a házasságból születő megkereszteletlen lelkek állásáról van szó. A házasság szentsége, bár ez egyházi viták tárgya, különbözik az egyház szentségkiszolgáltató szerepében a keresztségtől. A házasság szentsége mögött az Úr által kötött, örök érvényű és felbonthatatlan szerződés áll, amely a szövetkező felek kölcsönös egyetértésében nyer „alakot”. A házasság jogi és szentségbeli természetének egységéből következik, hogy a szentség kiszolgáltatói nem a „presbiter”, a pap, hanem egybekelésükkel a házasuló felek maguk – s „az egyház közgyakorlata e nézettel megegyez” (Konek S. 1894: 472–473). A 16. századig, majd a házasság tridenti formulájáig, pap közbejötte nélkül is ez a házasság intézményének keresztény egyházakban több-kevesebb egységgel elismert alapformája. Az egyházi házasságot Konek tankönyve – a 19. század második felében – mintegy a házas együttélés civilizációs fejleményeként tárgyalja. A Codexet idézve a legújabb katolikus katekizmus is úgy fogalmaz, hogy: „Érvényes házasságból a házasok között természeténél fogva örökös és kizárólagos kötelék származik, ezenfelül a keresztény házasságban a felek az állapotukkal járó feladatokhoz {8-109.} és méltósághoz külön szentségben kapnak erőt, és mintegy megszentelődnek” (Katekizmus 1994: 335).

A „kultuszkülönbség” az egyén társadalmi állásában, a társadalom nagyszerkezeti tagolásában betöltött szerepéhez s politikai súlyához képest ennélfogva eredetileg nem is bontó tényező. Bontó természete „nem tételes egyháztörvényen, hanem közszokáson sarkal” (Konek S. 1894: 514). A polgári házasság előtt is a tövényességét befolyásoló akadályok, inpedimentumok hosszú sorának egyike – hexameterekben (Konek S. 1894: 482):

A házasság ebben az értelemben mégis karaktert, a személyen elkötelező pecsétnyomot hagyó szentség a más rítussal kötött keresztény és pogány, zsidó felek esetében is, amely akadályt képez. A norma azonban közösségek viselkedését szabályozza: a saját közösségén belüli egyházi szentesítés nélkül, az önmagában szent házasság törvénytelen gyermekeket hoz világra.

A vegyes házasságnál is a leszármazási vonal nyilvántartásának átváltása körül folyt évszázadokig a küzdelem, ahol a patrilineáris normával szemben, az uralkodó katolikus egyház világilag érvényesíthető hatalmának függvényében, a gyermek vallása, felekezeti állása követhette nemétől függetlenül a katolikus fél vallását – erre az engedély fejében elkötelező nyilatkozatot vehettek az akatolikus féltől (1791: XXIV. tc. 15. §). Követhette nemek és vallás szerint különféleképp: a római katolikus apának minden gyermeke az apai közösségbe lépett (1844: III). S végül, mint még szót kell ejtenünk róla, az Európa-szerte elfogadott polgárias világi norma a nemek szerinti dominancia mellett alakult ki: a fiak az apa, a lányok az anya hitét követték.

A világi ország egyházjogi törvényei a 19. század során kiküszöbölték az egyén szabad önrendelkezésének, lelkiismereti szabadságának ellentmondó szabályokat, anélkül, hogy a római katolikus egyház uralkodó egyházi aspirációitól eltekintve, kánoni elveivel szemben, a francia politikai gyakorlathoz hasonlóan, törésre vitték volna a dolgot. A rendi pluralizmus után a polgári egyházjogi pluralizmus, amennyire a keresztény felekezeti arányok polgári kori arányainak változásán lemérhető, ugyanolyan sikerrel töltötte be a nemzetiesedő felekezetek elkülönítésének funkcióját, mint rendi jogi elődei (Nipperdey, T. 1988).

A FELEKEZETI ETNIKUMOK RENDI SZERKEZETE

A polgári korra kiható sajátos felekezeti etnikai rendi osztálystruktúrákat az ellenreformáció közel két évszázada alakította ki. A gyakorlatban s a törvény előtt is rendileg tagolt csoportokról van szó. Az 1848 után is nagymértékben homogám felekezeti {8-110.} közösségek társadalmi fejlődési és mobilitási irányait nagymértékben befolyásolta az, hogy teljes, az egész rendi hierarchiát átfogó rendi társadalomszerkezettel lépték-e át a polgári kor küszöbét, vagy a nemzetiségekkel kapcsolatban kimutatott csonka szerkezetekkel (I. Tóth Z. 1956).

Az 1790/92-es késő feudális rendi alkotmányozó – vagy inkább Magyarország független rendi alkotmányát a fejedelemmel elismertető – országgyűlés a jozefinista forradalmat követő rendi status quo megvonásakor az 1848-as törvényekkel tökéletes párhuzamban rendelkezik a felekezetekről. Ezek a törvények viszonylag hosszú életűek voltak:

– „Isten egyházairól és az alapítványokról” (1790: XXIII. tc.) – gyakorlatilag a II. József által felszámolt római katolikus és az egyesült görög szertartású katolikus (görögkatolikus vagy unitus) etnikum eddig is együtt élt az anyanyelvi különbségekkel, és saját közösségeiben asszimilált többé-kevésbé spontán módon a többségi csoportba. Ez történt a németekkel betelepített szabad királyi városokban s a felekezetileg elkülönülő néprajzi tájak paraszti régióiban. Az egyházi jogoknak a „legfőbb kegyúr” általi elismertetéséről szól ez a törvénycikk, amely az egész 48 utáni korszakban érvényben maradt.

– A két protestáns (evangélikus) felekezetet a bécsi és a linzi békékre hivatkozva törvényesítő „A vallás ügyéről” szóló cikkely (1890: XXVI. tc.), amely II. József türelmi rendeletére nyúlik vissza és a több mint száz évvel későbbi 1895: XLIII. szabad vallásgyakorlatról szóló törvényig még több, a polgárok legbelső magánéletébe is beavatkozó megkülönböztetést eltörlő törvénnyel egészült ki, mint a házasságot, vegyes házasságot, áttérést rendező 1844: III. tc., 1868: XLVIII. tc. – a felekezetek egyenlőségével foglalkozók mellett (1848: XX. tc., 1868: LIII. tc., 1894: XXXI. tc.).

– A protestánsokon kívül ugyancsak a törvényesen bevett felekezetek közé került 1790-ben a „görögök tévelygéséhez ragaszkodó” (Werbőczy III. rész 25. cím 1. §), a római katolikus egyház felfogása szerint skizmatikus eretnek „görög nem egyesült” (görögkeleti) vallás, a protestánsokhoz hasonlóan birtokjoggal és hivatalviselési joggal (1790: XXVII. tc.). A görögkeleti metropolitát és püspökeiket a magyar országgyűlésben szavazat- és ülésjog illette meg ezentúl (1792: X. tc.). Velük szemben majd csak a főrendiház szervezetének reformjáról szóló 1885: VII. törvénnyel került a parlamentbe református és az „ágostai evangélikus” egyházak 3–3 rangidős püspöke, „hivatalban idősb egyik elnöke” (a zsidóké 1926-ban). A protestáns papok, a római katolikus klérus, a nemesinél előbbre sorolt „status indelebilis”-ével szemben, Bethlen Gábor hitlevelével, leginkább az ország keleti felében érvényesíthető honorácior kiváltságokat kaptak (Zsinka F. 1926: 106–107; Mályusz E. 1939: 29).

A felekezeti sérelmeknél a jogtörténeti kronológia e száraz – s meglehet, közismert – pontjai mögött társadalomtörténeti szempontból lényegesen több húzódik meg. Már az eddig sorolt törvényekből is következik, hogy az egyetlen teljes rendi osztályszerkezet a római katolikus lehetett. Csak ők birtokolhatták alkotmányosan a koronát; a katolikus főnemes gyakorolhatta csak a főrendek politikai kiváltságait 1790-ig, az erdélyi protestáns főnemesek ezután is, 1885-ig bizonytalan helyzetben. Megszorítások nélkül ők viselhettek állami hivatalokat, s élhettek mindazzal a lehetőséggel, ami a birtokszerzésnél előnyöket biztosított számukra. A bene possesionátus nemesség összetételéről ilyen szempontú kutatás nem készült, mégis bátran elmondható, {8-111.} hogy a magyar nemesség felső rétegei, amelyek a késő feudális korban még teljes köznemesi jogkörükkel élni tudtak és életformájukat is fenn tudták tartani, a népességen belüli felekezeti többséget meghaladó arányban a katolikus közösséghez tartoztak. Joggal tehető fel, hogy az ellenkezője érvényes a protestáns köznemes, az úgynevezett népi nemesség körében, míg a többi (keresztény) felekezet rendi szerkezetében a nemesség elenyésző szerepet játszott.

A nyelvi nacionalizmussal megosztott, etnikai-felekezeti csoportokra bomló felekezetekből alakul ki a polgári nemzetiségek csonka, parasztos társadalomszerkezete, amely a nyelvi asszimilációban gyenge köznemességének javát is elveszíti. Ez, a rendi középosztály hiánya, a polgári középosztályuk gyengeségével jelentkezik az először 1900-ban vizsgálható felekezeti-foglalkozási kereszttáblákon. Míg a protestáns közösségek polgárosodó középosztálya a köznemesség, az ortodox felekezeteknél ezt a szerepet is a rendileg elismert és számarányánál fogva is jelentős papság tölti be.

A (keresztény) rendi struktúrán belül a „nyilvános eretnekség” bűnében élő akatolikus közösségek esetében a jogvesztés egyik formájáról van szó, amely az élethez való jog megvonásával, sőt potenciálisan kiközösítéssel járhat. A vallási türelem a katolikus egyházból való kiközösítés mellett másodrendű státusokat hozott létre.

A zsidóságnál mindkét, világi és egyházi hierarchián kívül állás rendezendő problémája tűnik föl. Természetesen itt is a kollektív jogvesztés, a kánonjog által is ellentmondásosan megítélt, Krisztus urunk megfeszíttetésének bűne áll a renden kívüli állás mögött. Míg a jogrend az egyén jogait nem személyes önrendelkezésből, hanem testületi hovatartozásából vezeti le, a testületeken kívüliséggel szemmel láthatóan keveset tud kezdeni. A zsidóság helyzetének általános rendezését az egyik országgyűlés labdaként üti tovább a következőre, az egész feudális korszakon keresztül. Eközben nem keresztényeket illető jogokat nyernek, hanem már elavult tilalmakat oldanak fel velük szemben, mint – a bányavárosokat kivéve – a szabad királyi városokban való letelepedés joga – ha már 1790. január elsejéig benn voltak (1790: XXXVIII. tc.), vagy ugyanott polgári telkek szabad szerzése, ha ott már ennek „gyakorlatában lennének”, gyárállítás és „vallásukbeli legények” alkalmazása, „minek gyakorlatában eddig is voltak, ezután is gyakorolhatják” (1840: XXIX. tc.). A szentesítetlen maradt, már Szegeden kihirdetett 1849: IX., zsidókról szóló törvény, miközben a polgári jogegyenlőséget rájuk is kiterjeszti – bár letelepedési feltételeik rendezését szintén tovább hárítja – ezzel is a „mózesvallásnak” vallásfelekezetként való asszimilációja következő korszakokban követett felfogását képviseli. Az 1849-es törvény szervezetüket megformált egyházi keretek közt képzeli el (4. § a) pont). Az asszimilációt sajátos, renden kívüli státusukkal összefüggő munkamegosztási helyzetük felszámolására is kiterjeszti azzal az utasítással, „…hogy alkalmas szabályok által a mózesvallásnak a kézimesterségek és a földművelés gyakorlására vezéreltessenek” (1849: IX. tc. 4. § b) pont). A törvény antiliberális szellemével is alkalmatlan volt a dualizmus időszakában, mégis megegyezik a későbbiekkel abban, hogy eltekint attól, hogy a zsidóságnak a nacionalizmus századában felekezetiséget meghaladó nemzeti aspirációi is lehetnek. Miután az őket asszimiláló magyar nacionalizmus felekezeti etnikai változataiban élt, az emancipáció számukra is ezt az utat nyitotta meg (Magyar zsidók 1897).

{8-112.} A KEGYÚRI JOG

A szent koronával megkoronázott magyar király személyében egyesült világi és egyházi hatalom zárja ki közjogilag Trefort a parlament elé terjesztett indítványát egyház és állam szétválasztására, s korlátozza 1848 áprilisától a század végéig a többi törvényesen bevett egyház autonómiájához hasonló katolikus egyházi autonómiatörekvéseket (Karácsony S. 1929/1985: 264; Leopold A. 1927: 130) Werbőczy szándékához lényegében is közelebb áll, s közjogi alapot éppen ő ad hozzá, amikor a polgárosodó akatolikus egyházak, sőt 1867 után a két nem ortodox zsidó hitközösség is autonóm, önálló alkotmánnyal működő nemzeti egyházakká alakulnak át.

A fejedelmi hatalom kettős törvényesülésének a kiváltságait innen származtató nemesség személyi-társadalmi állására is következményekkel járt. A világi rendi hierarchiában az apostoli kézből nyert adománnyal a földesúr egyházi rendi hatalmat, kegyúri jogokat és kötelességeket örökölt.

A régi kánonjogot 1918-ban, korszerűbb, historizált rendszerben összefoglaló egyházi Codex is helybenhagyta a „bemutatási jogot”, amely az urat feljogosította, hogy a kegyurasága alá tartozó javadalom betöltésénél papi személyt javasoljon – s ennek elfogadása általában kötelező volt. Vagy a „tiszteleti jog”, ami alapján a templomon elhelyezheti nemzetiségi címerét. A templomban pedig a kegyúr kitüntetett helyet igényelhetett (jus sedis). Az úri karzat vagy pad a hagyományos műveltség jelképes társadalmi terében, a templomban, kiindulópontja volt a rangsort kifejező templomi ülésrendnek. A templomi ülésrend a földi létből kivezető temetkezési rendben folytatódott.

Mivel a kegyuraság a mindkét rendiséget összefoglaló szent korona alattvalóságának következménye, az úr, saját felekezeti hovatartozásától függetlenül, az úri hatalma alá tartozó minden gyülekezettel szemben tartozott azt érvényesíteni – római katolikus is protestáns jobbágyaival. A fejedelmi hatalom mind erőteljesebb jelenlétében, amely az ellenreformációval is összefonódott, ezt a hagyományos szervezet működése szempontjából egyáltalán nem tisztán formális jogot s a vele járó kötelezettségeket világi törvénnyel (1723: LXXI.) és helytartótanácsi rendeletekkel is szükségesnek látszott megerősíteni.

Plurális volt ugyanis a „nemesi kommunitás” alatt a rendi szervezet plebejus közösségi formája, a jobbágyfalu is. A kegyuraságon keresztül a földesúr a község minden szervezeti szintjén befolyást gyakorolhatott. A bemutatás jogánál fogva katolikus úr is ellenőrizhette a protestáns pap- és tanítóválasztást. Világi hatalomban érvényesülő egyházi jogi állása alapján nemcsak a jobbágyközség tanácsában vehetett részt személyesen vagy képviselőjével, hanem a protestáns községekben, a mintegy második tanácsként működő presbitériumokban is. Ugyanitt viselnie kellett azonban hatalmának terheit is – amire a világi törvény is kötelezte már –, a papi jövedelmek kiegészítését, az egyház fönntartásához és az iskolatartáshoz való hozzájárulást. A 1871-es állami közigazgatási reform korlátozta a kegyúri jogot, ennek ellenére a régi birtokosok, sőt az új polgári birtokosok is gyakorolták. Olyan nagypolgárok, akik nem tértek át, szétszórtan fekvő valamikori nemesi birtokaikon, a kötelezettség megszűnése után is, az 1890-es években is teljesítik keresztény egyházfenntartói terheiket, sőt a régi kegyes szokásokhoz híven végrendeleti hagyományokat is tesznek a {8-113.} templom javára. Az új ipari külvárosokban, ipartelepeken vállalatok is gyakorolnak kegyúri jellegű jogokat. Az arisztokraták vagy az „úri középosztály” eminens képviselőinek mintájára a polgár szerepeihez, tekintélyéhez is különös hangsúllyal tartozott hozzá a vállalatok igazgatótanácsai mellett az egyházaik, hitközségeik világi tanácsaiban való részvétel. A kegyúri jog gyakorlása a polgári kor újnemességének jelképes hasonulási gesztusa volt a magyar királyság uralkodó rendjeihez.

A fejedelmi főkegyúri jog leágazása azonban ennél is szorosabban befonta a társadalom életét. A személyek a keresztséggel egyéni jegyet nyertek, életpályájuknak azonban minden állomása a „szülék hatalmának” láncolatában életkoruk és társadalmi állásuk szerint változó közösségi szerepekhez volt kötve. Az úr világi törvények szerint magánjogi kapcsolatban állt jobbágyával. A jobbágyközösséggel azonban a rendi pluralizmus második csatornáján keresztül leágazó kegyurasága is összekötötte. A viszonyok öltése ezt a kettős szálat a famíliák felé is átvezette, a családfőkig, a személyekig. Pázmány Péter, Szent Ágoston nyomán, megköveteli, hogy: „Minden tselédes ember nemtsak úri, hanem püspöki tisztet visellyen házában, oktatván tselédét az igazságra, és tekélletes erköltsre” (Idézi: Sápi V. 1967: 243). A „gazdai hatalom” kötelezett minden egyes háztartásfőt háznépe lelkiismereti életének felügyeletére, a céhes, majd ipartestületi mestereket családjukon túl szolgáik, inasaik, segédeik vallásgyakorlata fölötti őrködésre. Jóhiszemű cselédfogadásnál az „anyagi kötelezettségen túlmenő viszonyos jogok” (az 1876-os törvényben) ezt is tartalmazták.

Megjegyezvén, hogy ez volt, s ez maradt a norma, amely éppen azért nem volt idegen a gyakorlattól, mert szemben állt a közvetlen érdekviszonyokkal: a rabszolgakereskedéssel foglalkozó angol király esetében ugyanúgy, mint a népmesék ördöggel cimboráló, könyörtelen földesuránál.

A FÜGGÖNY

Egészen addig világos és hangsúlyosan kifejezett a felekezeti megosztottság, míg elébük a 18. század végén készülődő modern nacionalizmusok, mint a nemzetek versenyében kompromittáló körülmény elé, függönyt nem húznak. A nacionalizmusok a múlt század végéig ritkán szállnak szembe közvetlenül az egyházakkal, hacsak az egyház nem állami mivoltában, általában a pápaság képében jelentkezett. Ez a közvetettség a felekezeti kérdés polgári kori jellegéhez meghatározó, tulajdonképpen a felekezetiséget is szekularizáló vonással járul hozzá. A vallás ott is magánüggyé válik, ahol az egyházat és az államot nem választották szét közjogilag. Így a függöny, amit a modern nemzetek a felekezeti széttagoltság elé vontak, maga a magánjog lesz. A formát itt is a polgári társadalom egyéniesülő szervezeti elvei alakították ki. Az egyházi közjoggal folytatott szekularizációs küzdelmek, például a házassági jog terén, a magánjogi függöny mögül teremnek időnként a politikai szenzációk porondján. Ilyenkor a hagyományos, minősített közösségekkel való azonosulás középkorias szenvedélyével fűtik fel a korabeli médiumokat, mindenekelőtt a sajtót.

A felekezeti tagoltság maga az újkor terméke. Mai formáit azonban éppen ezek a múlt századi, „Kulturkampf”-jellegű magánjogi küzdelmek alakították ki (Salacz G. {8-114.} 1974). Ennek révén a század végén még ebbe a széttagoltságba sikerült betagolódnia a magyarországi zsidóság nagyobbik, nyelvileg asszimilált, többnyire a neológ irányzathoz tartozó többségének (Szabad Gy. 1982: 77).

A RENDI PLURALIZMUS SZERKEZETI KÖVETKEZMÉNYEI

Az egyházi és világi rendi kettősség puszta léte is társadalomszerkezeti következményekkel jár:

1. A rendszerben, amelynek keretei közt a hagyományos társadalmat el lehet helyezni, s amelyen belül szerveződésének szabályai érvényesek, a magyarokat mint „össznépességet” egy nála tágabb csoport, a király közbejöttével az egyetemes (catholica) egyház, a keresztények közössége öleli magába. A nemesi nacionalizmus magyarsága mellett a „keresztények” a népi közfelfogásban eleven alternatív nagycsoport, Werbőczy és a parasztháborúk, valamint a reformáció korának is élő valósága (Szűcs Jenő 1970: 59–60; 1974: 582–587, 589. skk). A konstanzi és a tridenti zsinatok közt tovább osztódó kereszténység a középkornak ezt az első – a modern nacionalizmus térhódításával második – identitását sohasem szünteti meg. A katolikus egyházjog a tridenti zsinat (1545–1563) után az érvényesen megkeresztelteket – ideszámítva a görögkeletieket, a luteránus és kálvinista eretnekeket is – egyetlen közösségnek tartja, s ezt az I. vatikáni zsinat (1869/70), majd az 1918-ban lényegében a kánoni jog, a Corpus juris canonici korszerű összefoglalásaként bevezetett egyházjogi Codex (Codex juris canonici) is átveszi. A megtűrt kiközösítettek (excommunicati tolerati), egyházjogilag a katolikus klérus jurisdictiója alá tartoztak. Mint kiközösítettek, csupán egyházi jogaikkal nem élhettek – ami gyakorlatilag a szentségek magukhoz vételét jelentette. A valláskényszer mellett ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy együttélő helyi közösségeket településileg és magánéletükben is élesen elválasszon. A szekularizálódó abszolutizmus korának, majd a polgári kornak katolikus egyházi sérelmei kivétel nélkül ebből, a kereszténység felvételével alkotmányossá vált jognak, az ecclesia dominans kiváltságának fokozatos korlátozásából származnak. Szemben a római szentszéknél központosított egyetemes hierarchiával, az elszakadt protestáns egyházak, sőt 1791-ig (a budai és pesti zsinatig) az egyes egyházkerületek sem alkottak országon belül sem összefogó szervezetet (Bucsai M. 1985: 91, 187). Élénk nemzetközi kapcsolataik ellenére nem szerveződtek egyetemes ellenegyházzá. Velük párhuzamosan a görög rítusú ortodox és egyesült egyházak nemzeti egyházakká alakulnak. A keresztények csoportszerkezetében az egyetemes kereszténységgel szemben – jóllehet a nacionalizmus a múlt században ezen is rajta hagyta bélyegét – a kiközösített egyházak államilag is elismert autonom, önálló (rendi) alkotmánnyal rendelkező felekezeti etnikus intézményekké válnak.

A felekezeti etnicitás autonómiájának jogi csúcspontját az 1895. évi XLIII., a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényben éri el. A fejlemény az egyházak súlyos belső, Magyarországon az ipari forradalom teljes kibontakozásával kirobbant alkalmazkodási válsága mellett jött létre. Ezzel zárult le az eretnek egyházak egyetemes kereszténységről való végleges jogi leválása. Így intézményesült mindegyik közösség állami ellenőrzése, egyben elvilágiasodása és politizálódása, abban a formában, hogy {8-115.} az egyházak politikai pártharcokba kapcsolódtak, illetve nemzeti mozgalmak hordozói és képviselői, mint a két román, a görög katolikus és a görögkeleti, valamint a szerb, s az örmény, görögkeleti egyház. Az állami alkotmányosság keretein belül zsinataik, országos gyűléseik törvényhozó testületek, bírói hatalmat gyakoroltak. Végrehajtó hatalomként, például az egyházi járadékok behajtásánál, az egyházi igazságszolgáltatási gyakorlatban a felek előállításánál igénybe vették a világi karhatalmat. Az új egyházi alkotmányos formák már a 19. század végén kiformálódnak, például a reformátusoknál (Egyházi törvények… 1906).

Az 1848: XX. törvény a törvényesen bevett (keresztény) vallásfelekezetek egyenlőségének és viszonosságának kimondásával a római katolikus egyház uralkodó állását elvben megszüntette. A régóta védekezés helyzetébe került katolicizmus ennek ellenére az összes többi bevett és elismert egyházzal szemben sikertelenül küzd a 19. század végén (1867–1871, 1897) önkormányzatának elismertetéséért (Karácsony S. 1929/1985: 282, 284; Concha Gy. 1918). Az egyetemes egyház után élére került magyar érzelmű klérus törekvése ellenére nem alakulhatott a többi felekezetéhez hasonló nemzeti egyházzá.

2. A rendi kényszert, ami azt jelenti, hogy az egyén személyi jogait a rendi választóvonal egyik oldalán egy rendi osztályba vagy kiváltságos csoportba tartozása révén élvezi, fokozatosan lazítja fel a feudalizmus utolsó százada, gyökerét találja a jobbágyfelszabadítás 1848-ban. A rendi előjogok után elvben is megszünteti a rendi kényszert, kimondva a honpolgári jogegyenlőséget – meglehet szigorúbb értelemben véve közvetve, a nemzetiségi jogegyenlőség kapcsán – kimondó 1868: XLIV. törvény. (Ez lesz a liberális kor közjogi normája, jogforrására nézve, mint láttuk, nem új. Új polgári jellegű vonása az lesz, ahogy az új egyenlőtlenséget legalizálja és intézményesíti.)

Ezzel szemben nem szűnik meg a valláskényszer. Megszűnik ugyan eredeti rendi alkotmányos értelmében, amire a katolikus felfogás „joggal” hivatkozott, s amely szerint a vallás és az egyház azonos a római katolikus hittételekkel és a római katolikus egyházzal. A magyar szabadelvű álláspontot végső formájában törvényesítő 1895. évi XLIII. törvény a vallásszabadságot úgy fogja föl, hogy az egyén a közjogi státusával rangsorolt, törvényesen bevett vagy elismert, illetve az „egyéb”, tisztán magánjogi egyesületként engedélyezett felekezetek közt szabadon „választhat”. Ez megkönnyítette az áttérést. Előzőleg a bevett keresztény hitfelekezetekkel egyenlő rangra emelte a (nem keresztény) izraelita vallást (1895: XLII. tc.). Ezzel a rendeken kívül állás jogi maradványát, egy kardinális jogi választóvonalat törölt el utólag. Az 1895: XLIII. törvény nyitott egy kiskaput a tényleges lelkiismereti szabadságnak is, jogi fogalommá avatva a felekezeten kívüli állást. Abban, hogy ez az utóbbi csoport számában – s nem az ide tartozó egyénekre nézve – jelentéktelen maradt (az „egyéb” kategória, ahová másokkal, például a szektákkal együtt sorolták őket), összesen sem érte el a húszezret 1900-ban, nyilván kevés szerepet játszott maga a törvény.

A modern polgári (alkotmányos) norma jellemzésére érdemes megemlíteni, hogy ezt a kiskaput igencsak szűk résre nyitották. Először is egy egyház kötelékeiből „kimaradni” nem lehet. Az 1848: XX., a vallásfelekezetek viszonosságáról szóló törvényt megerősítő és kibővítő 1868: LIII. tc. kötelezi a törvényesen bevett „keresztyén” vallásfelekezetek „hitsorsosait”, hogy abban az esetben is csatlakozzanak valamely {8-116.} önálló magyarországi egyházközséghez, ha tartózkodási helyükön külön egyházközséget nem képeznek (20. §). Az idegenben tartózkodó személy hat hét után automatikusan felekezete helyi egyházközségének illetőségébe kerül (Geisz A. 1910: 285). A törvényesen bevett felekezetüktől megválók még öt évig fizették elhagyott egyházuknak az egyházi járulékokat (adót), a községnek pedig a felekezeti iskolai, óvodai pótadót (1895: XLIII. tc. 25. §). „A gyermekek, kiknek akár mindkét, akár csak az egyik szülője a bevett vagy törvényesen elismert vallásfelekezetek egyikéhez sem tartozik, valamely bevett vagy törvényesen elismert vallást követnek, és abban nevelendők” (uo. 26. §). A szülőnek itt abban van döntési szabadsága, hogy a valláskényszert gyermeke melyik bevett felekezet rítusai szerint viselje.

Meg kell jegyezni, hogy a személyi szabadságjogok közt a vallásszabadság helyzete a nyugat-európai modellhez képest csak részben értékelhető megkésettnek. A magyarországi viszonyok e téren – s a nemzeti fejlődéstől nem függetlenül – a felekezeti széttagoltságban különböznek gyökeresen. Nyugat- és Dél-Európa feudális államaiban a keresztény felekezeti különbségeket általában radikálisan szüntették meg még a tridenti zsinat előtt vagy a tridenti elvek szerint utóbb, de még a modern nacionalizmus francia forradalomtól számított térhódítása előtt. Franciaországban például 1685-ben, a nantes-i ediktum felmondásával, a hugenotta eretnekség betiltásával (Hajnal I. 1986: 433). Az angol III. György az észak-amerikai gyarmatok elvesztése után még megtiltja Pittnek a római katolikus emancipáció bevezetését (Russel, B. 1934: 9). Ennek az útnak a követését tartalmazza lehetőségében a Hármaskönyv szigorú katolikus felfogása is. Az „eretnekség” feltartóztatása, francia mintára, vagy uralkodó felekezetté avatása angol és holland módra, az egységes magyar feudális állam feladata lett volna. Közrejátszott a felekezeti megosztottságban valószínűleg a hűbériség hiánya is Magyarországon, amely a tridenti elveket nyugaton a nemességgel szemben is képes volt érvényesíteni. Az alkotmányos nemesi vallásszabadság, a köznép körében a török hódoltsági területek vallási türelme, majd az újratelepült vidékek munkaerőhiánya falvakon belül is megosztott felekezeti képleteket hozott létre. Így lett nyugaton a polgári forradalmak korára a vallásszabadság mércéje a zsidók emancipációja (Egyesült Államok 1783, Franciaország 1791, Hollandia 1796, Anglia 1859, a német államok 1848 és 1869 között, Olaszország 1870, Ausztria és Magyarország 1867). Emellett mégis más összefüggésbe kerül az állam és „az” egyház szeparációjának ezt követő kérdése is (Belgium 1831, Franciaország 1905, Genf 1907, Basel 1910, Portugália 1911, Oroszország 1918, Németország 1919 – Kérészy Z. 1927: 265–267).