TÁJI MUNKAMEGOSZTÁS

NAGYTÁJ – KISTÁJ

Az etnográfusok rámutattak, hogy azokon a vidékeken, ahol megmaradt vagy a török hódoltság után csaknem helyreállt a középkorra jellemző sűrű faluhálózat, szinte minden településnek volt valamilyen speciális, piacra vihető terméke, illetve a környezete által számon tartott, igényelt tevékenységi területe. A történeti Gömör megye változatos természeti adottságaira és helyi hagyományaira épülő lokális munkamegosztás tényeit Paládi-Kovács Attila (1988) tekintette át. Azt emelte ki, hogy a túlnyomóan magyarok lakta Dél-Gömör kistájai olyan néprajzi csoportokként jellemezhetőek, melyek gazdasági szakosodásuk, mezőgazdasági, nagyobbrészt azonban háziipari termékeik piacra vitele révén kapcsolódtak össze egymással. E speciális termékek piaci értékesítése közben több megyére, jó néhány áruféle esetében az Alföldre is kiterjedő kapcsolatokat ápoltak. Viga Gyula (1986) előbb a Bükk-hegység falvainak szakosított piacra termelését, és e termékekre és a munkakapcsolatokra építetten az eltérő adottságú, főképp mezőgazdasági termékeket kínáló Alfölddel {8-842.} kialakított sokszínű, a paraszti lét szinte minden részletét befolyásoló kapcsolatrendszerét elemezte. Utóbb Észak-Magyarország egészére kiterjesztvén ezeket az elemzéseket, arra mutatott rá, hogy a táji munkamegosztás lehetősége „fel is mentette a mindenkori embert attól, hogy minden igényére, létfeltételére helyben keresse a választ”. Vagyis nem kellett minden település lakóinak „lokális autarkiára törekedniük, mert a fejlődő társadalmi kapcsolatok, különféle társadalmi intézmények és szokások kiegyenlítik az egyes tevékenységek, ily módon az eltérő adottságú tájak javait”. Az árucsere- és a munkakapcsolatok gondosan összegyűjtött példái – a néprajzi és helytörténeti kutatások szórványadatai – messzemenően igazolják ezt a tételét (Viga Gy. 1990: 249). Kós Károly – Erdély népeinek a változatos természeti és gazdasági viszonyok kialakította árutermelését és árucseréjét tanulmányozva – a valamilyen speciális termékre szakosodott falvakról összefoglalóan azt állapította meg, hogy közülük több mint 700 volt a népi ipari központ, 18 falu a gyűjtögetés, halászat, vadászat termékeivel, 26 a tenyésztett állataival, 82 a kertészet, a gyümölcsés szőlőtermelés révén kapcsolódott be a kapitalisztikus piaci mechanizmusoktól jórészt független népi árucserébe. Jellemző az is, hogy egy falu lakossága általában csak egyetlen háziipari terméket, például valamilyen faeszközt állított elő és vitt piacra (Kós K. 1972: 10. skk.).

A szakosodott paraszti árutermelésről és a munkakapcsolatokról szóló összefoglaló tanulmányok többsége az eltérő adottságú nagytájak – a síkvidék és a hegyvidék: vagy a mezőgazdálkodásra, vagy a háziiparra szakosodást lehetővé tevő ökológiai zónák – között kialakult történelmi kapcsolatokat részletezi. Megfogalmazódott azonban a magyar néprajzi irodalomban a „nagytáj” ettől eltérő felfogása is. Andrásfalvy Bertalan (1978: 240) akkora területként határozta meg, „melyen belül létrejön a szakosodott falvak egymást kiegészítő, önellátó egysége”. A Baranya megyei falvak középkori eredetű, ám a török hódoltság után is újraéledt, a német telepesekre is „áthagyományozott” szakosodásából arra következtetett, hogy a sűrű faluhálózat országszerte olyan településszerkezetet jelentett, „melyben a falvak térben és rangban egymás mellé rendelt, horizontális munkamegosztással kistájakat, a kistájak nagytájakat alkottak az alapvető megélhetési javak, a műveltség által meghatározott egyéb szükségletek, »fényűzési cikkek« előállítására” (Andrásfalvy B. 1977: 86).

További részletvizsgálatok is szükségesek lennének ahhoz, hogy a „nagytájjá” szerveződött aprófalvaknak ezt a rendszerét mint a településszerkezet általános jellemzőjét bizonyítottnak tekintsük. A termelésre szakosodáson túl sok egyéb tényezőt is figyelembe kell vennünk, ha arra keresünk választ, hogy miért igazodik egymáshoz – kulturális értelemben – egy-egy „kistáj” néhány faluja, mi készteti együttműködésre, kapcsolatépítésre a falucsoporthoz tartozókat. A Palócföldön elvégzett aprólékos adatfelvételek összegzett tanulságai azt mutatják, hogy a „kiskörzetek” – azaz a kulturálisan egymáshoz igazodó falvak – határai és az uradalmi, a közigazgatási határok, valamint az anyaegyház–leányegyház kapcsolatok általában egybeestek (Bakó F. 1989: 221–235).

{8-843.} VÁROS ÉS VIDÉKE

Az további vizsgálatok nélkül is egyértelmű, hogy a városoknak és a vásároknak sokkalta nagyobb jelentősége volt a kapcsolatokban, mint a fentebb idézett koncepcióból sejlik. A falvak szakosodott termelésének a városhoz mint központhoz igazodása nem 19–20. századi fejlemény: nem az „újkori tőkés városközpontok” kialakulásának következménye. Az elmúlt egy évszázad városodása: a városlakó népesség megsokszorozódása természetesen számottevő hatással volt a paraszti árutermelésre. Nemcsak a legdinamikusabb fejlődésű főváros körül alakult ki a zöldség- és gyümölcstermelésre szakosodott falvak hálózata (összefoglalóan: Boross M. 1956, 1973; a közeli Őrszentmiklós példája: Morvay J. 1960; a távolabbi Dunavecséé: Sipos Zs. 1959). És nemcsak a nagytáji központ Kolozsvár lakosságának igényeihez igazodott hozzá Kalotaszeg falvaiban a földművelés, az állattartás; még a városi piactól látszólag független, speciális állattenyésztő ágazat, a bivalytartás is (Kós K. 1980: 252–253). Az olyan, nem is megyeszékhely kisváros, mint Losonc vagy Ózd körül is különböző zöldségfélékre és baromfira, tojásra, tejtermékekre szakosodott szinte minden falu (Paládi-Kovács A. 1982a, 1982b). Ezek a példák arra figyelmeztetnek, hogy az urbanizáció hatására több helyütt átalakult, megváltozott a „város és vidéke” kapcsolatrendszer. Sőt: a 19. század végi–20. századi ipari központok kiépülése, vonzáskörzetük kiformálódása kisebb-nagyobb mértékben általában is módosította mind a falvaknak, mind a városoknak a táji munkamegosztásban játszott szerepét. Kisebb-nagyobb falucsoport városokhoz-vásáros helyekhez vonzódása azonban nem tekinthető teljes egészében kapitalizmus kori fejleménynek. A vásárokkal, a vásározással foglalkozó történeti és néprajzi irodalom egyik alaptétele, hogy bár minden szabad királyi város és mezőváros, városi kiváltságai részeként, rendelkezett vásártartási joggal, ott alakultak ki igazán jelentős vásári központok, ahol az eltérő adottságú nagytájak termékeinek a cseréjére nyílt lehetőség (összefoglalóan: Dankó I. 1977: 367. skk.; 1979: 264–265; 1992). Vagyis az azonos közjogi helyzetű városok különböző nagyságú piaci körzetnek voltak a központjai. Akadt néhány szabad királyi város, sőt mezőváros is (például Pest, Baja, Nagykanizsa, Miskolc, Debrecen, Nagyvárad, Gyula), melyeket több megyényi terület falusi lakossága tekintett a 18. század közepén vagy 1828-ban olyan vásáros helynek, ahol „legközelebb” lehetett, s ahol érdemes volt adni-venni. De sokkal nagyobb számban voltak azok a városok, elsősorban a sűrű településhálózatú Felvidéken és Erdélyben, melyeknek vásárait csupán egy aprócska körzet, tucatnyi szomszédos falu lakossága tartotta számon legközelebbi, tehát legfontosabb piacaként (Bácskai V.–Nagy L. 1978: 218–219; 1984: 81. skk.; Takács P.–Udvari I. 1989: 359–381; 1993: 171–180; Udvari I.–Viga Gy. 1993: 165200).

Egyes vásároshelyek kiemelkedően fontos szerepére, mások jelentéktelenségére legegyértelműbben az 1770-es évek elején, a Mária Terézia-féle úrbérrendezéskor felvett paraszti vallomásokból következtethetünk. Néhány jellemző példát idézve: Abaúj megye falusi lakosságának döntő többsége a kassai vásárokat látogatta, népszerűek voltak még, ám sokkal kisebb körzetet vonzottak a mecenzéfi, a szepsi, a szikszói, a jászói, az abaújszántói vásárok. A forrói vásárokat viszont csak a helybeliek tartották számon (Takács P.–Udvari I. 1991a: 205). Gömörben Rozsnyó, Jolsva és {8-845.} Rimaszombat azonos rangú kereskedelmi központnak látszik a paraszti vallomások alapján, ebben a megyében is volt azonban néhány vonzáskörzet nélküli vásároshely (Takács P.–Udvari I. 1991b: 223). Szabolcsban – sorrendben – a megyebeli Kisvárdát, Nyírmadát, Nagykállót, Nyírbátort és Tiszaszentmártont emlegették fontos vásároshelyként. Közülük néhány, azóta jelentéktelen faluvá süllyedt vásáros helyet akkortájt még Bereg, Szatmár, Ung, Ugocsa, Máramaros falvaiból is rendszeresen felkeresték. A Szabolcs megyeiek viszont ugyanilyen rendszerességgel jártak megyén kívüli vásárokra, elsősorban Debrecenbe, de az ipar és kereskedelem szempontjából lényegesen kisebb jelentőségű Tokajba és más hegyaljai mezővárosokba is (Takács P. 1988: 109. skk.).

Fontos tanulsága ezeknek a 18. századi paraszti vallomásoknak, hogy a vásárlátogatás és az ezzel együtt járó fuvarozás nemcsak egy központi fekvésű, gyakran igazgatási központ szerepkörű várost és különböző nagyságú vonzáskörzetét szervezte a paraszti árucsere értelmében „kistájjá” vagy „nagytájjá”, hanem több napi járóföldre eső vidékeket is összekapcsolhatott egymással. A gömöri városok vásárai például afféle „tranzit állomás” szerepet is betöltöttek Zólyom, Liptó, Sáros, Szepes, illetve Abaúj, Borsod, Heves, Nógrád vármegyék között (Takács P.–Udvari I. 1991b: 210). Abaúj, s még inkább Szepes lakói pedig az Alföld, a Hegyalja és Morvaország, Lengyelország, Oroszország közötti árucsere-kapcsolatokba szerveződtek bele a vásáraik révén (Takács P.–Udvari I. 1991a: 195; Udvari I. 1989: 104. skk.). A központi területek legnagyobb vásárai szintén a város és közvetlen vonzáskörzete kapcsolaton messze túlnyúlva szervezték az eltérő adottságú nagytájak termékcseréjét. A Békés megyei falvakat, mezővárosokat semmiképpen sem lehet Pest vagy Debrecen vonzáskörzetéhez tartozónak tekinteni. Pedig az 1828-ban felvett vallomások szerint majd minden településen – a legjelentősebb megyebeli vásár, a gyulai, valamint a közeli nagyváradi mellett – e két nagyváros vásárait emlegették a jobbágyparasztok termékeik legfontosabb piacaként (Erdei A. 1986: passim). Nyilván ugyanúgy a legnagyobb hírű vásár mint az árucsere kiváló lehetősége, nem feltétlenül a rendszeres vásárra járás ténye fejeződik ki ezekben a véleményekben, mint Debrecen reformkori állapotrajzának a vásárok látogatott voltát a szélsőségekkel érzékeltető ilyen részletében: „ezen város gyűlhelye Havasalföld, Erdély, Magyarország alsó részei (ezen név alatt a tiszántúli, s inneni kerületeket értvén), továbbá Pest, Buda és Pozsony kereskedőinek. Ezen kívül még számos ausztriai, cseh és morva látogatják meg” (Paládi-Kovács A. [szerk.] 1985: 256). Az itt megemlített városok és országok kereskedői számon tarthatták a debreceni vásárokat, ettől még nem volt több országra kiterjedő a város vonzáskörzete. Hiszen ilyen alapon például Csenger vonzáskörzetét is azokkal az 1840-es évek forrásaiból származó Bihar, Közép-Szolnok vagy Kolozs megyei helységnevekkel lehetne körülhatárolni, ahonnan bizonyítottan érkezett egy-két személy állatvásárlás vagy -eladás szándékával (Molnár J. 1983: 110. skk.). Ahogy a székesfehérvári vásároknak is inkább csak a lehetséges, eseti példákkal igazolható, mint tényleges vonzását szemlélteti az olyan általánosítás, mely szerint nemcsak a kiskunsági, a tiszántúli lovak és szarvasmarhák Győr, majd Bécs felé továbbításában volt kiemelkedő a jelentőségük, de a budai, pesti, győri, veszprémi, sőt Ung, Gömör, Nyitra, Pozsony és Szabolcs megyei kereskedők is látogatták (Kállay I. 1971: 104).

{8-846.} VÁSÁROZÁS, PIACOZÁS, BÚCSÚ

A feudalizmus kori vásároshelyeknek a táji munkamegosztásban betöltött szerepe nem volt tehát azonos fontosságú. A vásárok többsége egy-egy „kistáj” szervező központja: az ide vonzódó falvak lakói feleslegeik értékesítésekor és szükségleteik kielégítésekor legelőbb ezekkel számoltak. Így a legfontosabb, a leggyakrabban látogatott vásárt tudakoló kérdésre a legközelebbi, gyalogosan vagy szekérrel egy nap alatt megjárható várost nevezték meg. A néprajzi gyűjtések tanúsága szerint a 20. században sem változott az ilyen értelemben „legfontosabb”, azaz: a legközelebbi vásárok paraszti számon tartása. Annak ellenére nem változott meg, hogy a „város és vidéke” kapcsolatrendszert a vasúthálózat kiépülése és az iparosítással együtt járó urbanizáció átrendezte: a korábbi vásároshelyek egy része eljelentéktelenedett és újabb központok születtek. A megközelíthetőség emberi léptékét, az egy nap alatti megjárhatóságot, valamint a gazdasági kapcsolatok intenzitásának és gyakoriságának a távolság növekedésével arányos csökkenését azonban nem befolyásolták mindezek a változások. A falusi lakosság külső kapcsolatait részletesen bemutató néprajzi dolgozatok – például Barta Jánosé egy abaúji falucsoportról (1977: 83–93) és Nagy Molnár Miklósé a Szlovákiához tartozó gömöri kistájról, a Medvesaljáról (1985: 133–147) – arról tanúskodnak, hogy az országos vásárokat, a hetipiacokat eladási és/vagy vásárlási szándékkal rendszeresen látogató, e gazdasági kapcsolatokra rákényszerülő apró falvak lakói a szükségletek mértékét s az ezzel összefüggő gyakoriságot figyelembe véve mintegy rangsorolták a falun kívüli kapcsolataikat. Számon tartottak, és speciális vételi vagy eladási szándék esetén fel is kerestek viszonylag távoli, több napos utazással együtt járó vásárokat. A rendszeresség, s ami ezzel egyet jelentett: az otthonosság, a magabiztosság azonban csak a koncentrikus körökként rendeződő falun kívüli kapcsolatok legbelső körére volt jellemző. Ahol gyakorlatilag mindenki: nemcsak a férfiak, a nők is jól tájékozódtak. Az utóbbiak ugyanis csak ebben a körben alakíthattak ki önállóan kapcsolatokat, nem csupán apjuk vagy férjük alkalmi kísérőiként. E körön kívül a „rendszeresség” – függetlenül attól, hogy az egy nap még megjárható városok és vásárok közül egy vagy több tartozott ebbe a körbe – már nem jelentett napi, heti, esetleg havi gyakoriságú ismétlődést sem.

A városok és falvak gazdasági célú kapcsolata tehát rétegzett volt, hiszen a falusiak nemcsak a legközelebbi, hanem egész sor, esetleg több napi járóföldre lévő vásárt is látogattak; közötte olyanokat, melyek a „nagytájak” közötti árucserét szervezték. A Medvesalja falvaiból például – így emlékeztek a közelmúltban a 20. század első évtizedeire – olykor Egerbe, Edelénybe, Miskolcra, Ózdra, Balassagyarmatra, még Karcagra, Szolnokra, Székesfehérvárra is eljutottak (Nagy Molnár M. 1985: 134). E távoli helyek számon tartását a vásárok szakosodása, azaz: valamilyen árucikk, termék könnyebb beszerezhetőségének és eladhatóságának nem is mindig megalapozott híre, a közeli vásárétól eltérő választék, a kedvezőbb árak csábító ígérete motiválta.

A gyakoriság csökkenésével, a távolság növekedésével viszont együtt járt az útra kelés veszélyességének kollektív érzete és minden egyes utazás jelentőségének megnövekedése, ritka és ünnepi alkalommá avatódása. Egyrészt a gondos, ünnepies nekikészülődés fejezte ki ezt a jelentőségnövekedést, amit – mint Kós Károly megfigyelte {8-848.} (1972: 41) – a „díszesen szőtt vagy hímes bőr vásári tarisznya, tetszetősebb, vásárba járó átalvető”, a „jobbik hámba vagy cifra járomba” fogott „jobbik” ló vagy ökör, s ezek sörényének-szarvának kidíszítése is hangsúlyozott. Másrészt nemcsak az eladás és a vétel felkínálkozó lehetőségének, hanem a tapasztalatszerzés, az informálódás szintén igényelt alkalmának minél hatékonyabb kihasználására törekvés, azaz: emberi kapcsolatok ápolása, újak létesítése, a közízlés, a gazdálkodási gyakorlat módosulásainak figyelemmel kísérése is jellemezte a bár ritka, mással nem pótolható alkalmakat.

A rendszeresen látogatott, illetve alkalmanként felkeresett vásárokat abból a szempontból is megkülönböztették a parasztok, hogy a nagyobb távolság leküzdése – felfogásuk szerint – nagyobb kockázatvállalást kívánt, mint az ismert útvonalon való rutinszerű közlekedés. Ezért, ha messzi városokba mentek, a „szekeresek mindig többen indultak együtt egymás kölcsönös segítése, biztonsága érdekében. Az idegen földön való utazás sok veszedelmet tartogatott számukra, s ezekkel közösen inkább megbirkózhattak” Minél nagyobb volt a leküzdendő távolság, annál népesebbé duzzadt az amúgy az útonjárásra szakosodott, tehát korántsem gyakorlatlan hétfalusi szekeresek alkalmi karavánja is – amint arról Kós Károly tudósított (1972: 23).

A közelebbi és távolabbi vásárokhoz fűződő viszony a nemek közötti munkamegosztásban fejeződött ki a legegyértelműbben. A „kistáj” központját mint legfontosabb piacot – említettük már – elsősorban a falvak asszonynépe látogatta, s rendszerint minden hetipiaci napon. Itt értékesítették mindazokat a termékeket, melyeknek megtermelése, előállítása amúgy is kívül esett a férfiak hagyományos tevékenységi körén: a zöldségféléket, a tejtermékeket, a baromfit. A távoli vásárokra – főleg állatokat venni és eladni – viszont szinte csak a férfiak jártak; az asszony esetleg férje kísérőjeként (lásd pl. Gömörszőlős példáját: Dobosy L. 1982: 115).

Az asszonyok olykor igen jelentős – több napi járóföld, száz vagy még több kilométeres – útonjárása nem gazdasági, csak mellékesen a világlátás vágyát kielégítő, hanem kultikus célú volt: a kegyhelyek (gyógyító hatású források vagy kegyképek) szentbúcsúit, szentesbúcsúit elsősorban lányok-asszonyok keresték fel gyalogos zarándokokként. Bár előfordult a 20. század első felében, hogy a templom védőszentje tiszteletére mindegyik faluban évi rendszerességgel megtartott, a helyben élők és az elszármazott rokonok találkozására legfőbb alkalmat biztosító úgynevezett templombúcsúkra is „kereszt és lobogók mögött szervezett csoportban mentek az emberek egyik faluból a másikba” (Bárth J. 1990: 367), a csoporttá szerveződés a gyalogos zarándoklatok esetében volt kötelező. Bárth János úgy következtetett, hogy „a 20. század első felének néprajzi adatai alapján a 100–200–300 fős »körösztök« zarándoklata látszik a leggyakoribbnak”. A Székesfehérvár-felsővárosiak zarándoklatai esetében az is megfigyelhető volt, hogy minél távolabbi kegyhelyet kerestek fel, annál nagyobb létszámú volt a zarándokcsoport: míg a kismáriacelli (celldömölki) vagy andocsi hatnapos búcsúra 120–150 fős, a csatkai kétnapos búcsúra 30 fős csoportok {8-850.} indultak a 20. század első felében (Varró Á. 1989: 104). Minden búcsúcsapatot egy előénekes vezetett, aki vagy „a vallási egzaltáltság és fanatizmus jeleit mutató ájtatos szentasszony és szentember”, vagy a közösség által elismerten jó szervezőképességű, a köznapi ügyekben jól eligazodó, köztiszteletben álló személy volt (Bárth J. 1990: 379). A több napos gyaloglás közben az útba eső olcsó kocsmákban vagy házaknál aludtak a csoport biztosította védettségben bízó és az áhítat fegyelmét vállaló zarándokok, akik korántsem a kényelmet keresték: „a búcsújárás fontos részének tartották a testi szenvedést, a törődést, amely a vezeklésnek fontos formája volt” (Barna G. 1990b: 252; a búcsújáróhelyekről, búcsújárásról összefoglalóan: Barna G. 1990a).

HÁZIIPAROSOK – PARASZT KERESKEDŐK

A több napi járóföldnyire lévő vásárokat látogatók közül hovatovább kiválogatódtak olyan egyének, akik nem az ismeretlentől szorongva, s nemcsak kivételes alkalommal merészkedtek a mindennapos tapasztalatokkal otthonossá lényegített „kistáj” határain túlra. Minden közösségben voltak kisebb-nagyobb számban olyanok, akik hasznot ígérő rendszeres vállalkozásként élték meg az utazást és a vásári adásvételt. Kialakultak tehát a termékek közvetítésében, a táji munkamegosztásból adódó feladatok lebonyolításában elsődlegesen érdekelt foglalkozási csoportok. Majdnem kizárólag férfiak voltak ezek az áruval messzire szekerező parasztok. A 18. századi–19. század eleji források azonban arra is következtetni engednek, hogy különösen ha az asszonyi tevékenységi körbe tartozó termék (tej, tojás, zöldségféle, gyümölcs, baromfi) volt az áru, a férfi szekerest egy-egy kofálkodó, s például Túrkevéről Pestre, sőt Veszprémbe vagy Pápára is eljutó özvegyasszony fogadta fel. Úgy tűnik tehát: nem volt teljességgel lehetetlen, legalábbis a szoros családi köteléken kívül élő asszonyok számára, önállóan kereskedésre specializálódni. Azzal azonban számolnia kellett az idegen városban egyedül, bár fogadott szekerese társaságában megjelenő kereskedő asszonynak – annak például, aki 1803-ban Losoncról érkezvén Túrkevén cserépedényt árult –, hogy a legcsekélyebb alap nélkül is feslett erkölcsét felemlegető vádak ellen kell védekeznie (Szilágyi Miklós 1993a: 210–212, 215).

Ha összefoglalóan paraszt kereskedőknek nevezzük a fentieket, mentalitásukat többé-kevésbé kifejezi ez a besorolás, foglalkozásjelölésre azonban nem használható. Az ismeretlen tájon utazás és ismeretlen emberekkel lebonyolított adásvétel kockázatának vállalása, mely alapvetően meghatározta ezeknek a kereskedőknek a mentalitását, rendszerint nem jelentette a paraszti létformával való szakítást, tehát nem járt foglalkozásváltással. A parasztos életvitel egyértelműen kifejeződik abban, hogy a vándorárusok a maguk előállította háziipari termékekkel csupán ősszel indultak útnak – addig földműveléssel foglalkoztak, annak ellenére, hogy a földművelés az ökológiai adottságok miatt „csak marginális része lehetett a paraszti gazdálkodásnak”, a megélhetéshez szükséges élelem jelentős részét a cserekereskedelem biztosította (Viga Gy. 1988: 562).

A termékcsere lebonyolítása érdekében tehát a háziiparos vándorkereskedők nem a kereskedő polgárokhoz igazodtak: a hagyományos paraszti tudásanyagban gyökerező ismereteiket és készségeiket hasznosították, ezeket igyekeztek mind tökéletesebbé {8-851.} fejleszteni. Ezek a valamilyen tevékenységet vagy tudásanyagot szinte már foglalkozássá, illetve mellékfoglalkozássá fejlesztő parasztok a kereskedővé válás más-más szintjére eljutott specialisták voltak. Akadtak közöttük önálló egzisztenciák, azaz a szó szoros értelmében vállalkozók, és a megélhetés kényszerétől hajtott munkavállalók, a társadalmi rétegződésmodellel tehát nehezen lenne egyeztethető specialista mivoltuk. És azt is hozzá kell tennünk, hogy az e parasztkereskedők által lebonyolított termékcsere nem kívánta meg feltétlenül a vásári szervezettséget: az áruval vagy áruért a helyszínre szekerezés, illetve a házaló kereskedés formájában is megvalósulhatott.

A legkevésbé azokat a parasztokat jellemezhetjük kereskedőkként, akik a maguk előállította háziipari termékeket vitték el a vásárlókhoz, hogy mezőgazdasági termékre cseréljék. Az nem különleges, hogy a háziiparos a közvetítő kereskedelem kikapcsolásával értékesítette áruját, hiszen a céhes iparosok – s a legutóbbi időkig a kisiparosok – szintén maguk kínálták a vásárban portékájukat. A parasztok ipari tevékenysége azonban nem olyan értelemben egészült ki a kereskedéssel, mint a céhes iparé vagy a kisiparé. Nem csupán a legkedvezőbb piac megtalálásának reményével, hanem a saját gazdaságukban nem megtermelhető élelem összegyűjtésének eltökélt szándékával keltek útra évről évre a háziparosok. Ha azt mérlegelték, hogy milyen mennyiségű árut vihetnek/kell vinniük a piacra, inkább figyelemmel voltak a család terményszükségletére, mint műhelyük kapacitására. Olyan vidékeket kerestek fel tehát, ahonnan biztosan remélhették a nekik szükséges élelmiszert. Így alakult ki hagyományos együttműködés a Felföld, a Bihari-hegység, Erdély faeszközökre, vasárura, textilneműekre vagy cserépedényekre szakosodott falvai, falucsoportjai és a mezőgazdaságban felesleget előállító Alföld között.

Már a 17–18. századi források utalnak rá, hogy például a gömöri fazekasfalvak lakói az Alföldig elszekereztek termékeikkel (Paládi-Kovács A. 1988: 185). Az élelembeszerzés helyszíne persze nem volt feltétlenül száz-több száz kilométernyire. Ha volt rá mód, inkább a más-más adottságú szomszédok között alakult ki a termékcsere. Bél Mátyás némi iróniával jegyezte meg, hogy a Nógrád megyei szlovákok, amikor fa- és cserépkészítményeikkel útra kelnek, akkora előkészületeket tesznek, mintha a tengerentúlra indulnának, pedig úticéljuk, az „alsó vidék” oda-vissza csak 15 mérföldnyire esik (Bél M. 1984a: 292–293).

E több évszázados termékcsere-kapcsolatok irányáról és intenzitásáról a néprajzi leírások hasonlóan tájékoztatnak. Jellemző viszont, hogy a maguk árujával szekerező paraszt iparosok vallomásai sokkalta átgondoltabbnak, tervszerűbbnek mutatják e kapcsolatokat (lásd pl. egy gömöri fazekas vallomását: Szalay E.–Ujváry Z. 1982: 116. skk. ), mint ahogyan az az alföldiek emlékezetében megőrződött. Utóbbiaknak csak közelítő képzeteik vannak az áruval érkezők származási helyéről, nemzetiségéről, árujukat pedig rendszerint az idegen eredetet hangsúlyozó jelzőkkel illetik. A századforduló körüli alföldi vásárokról, például a hódmezővásárhelyiről, a gyulairól szóló leírásokban rendre felbukkan az ekevasat, ásót, kapát s más vasszerszámot eladásra kínáló vasas tót, a finom szövésű végvásznakkal ideszekerező gyolcsos tót, a különböző fakanalak árusa, a kanalas tót, a főképp gömöri illetőségű, s jórészt nem is szlovák nemzetiségű tót korsós, a dongás faedényeket áruló dézsás oláh, a mezőgazdasági szerszámok, szerszámnyelek, tárolóedények sokféle változatát felvonultató, {8-852.} Bihar megye vagy Erdély erdős vidékéről érkezett magyar vagy román faszerszámos, az erdélyi fazekasközpontokból származó cserépedényeinek vásárlót kereső oláj korsós (Kiss L. 1956: passim; Dankó I. 1963: 56. skk.) A legidősebb kisújszállásiaknak az első világháború előtti évekbe nyúló emlékezete máig számon tartja a mázatlan cserép főzőedényt, a tót fazikat, a gabonatároló ácsolt ládát, a tót hombárt, a nem vaskereskedésben, hanem vásáron vett kaszapengét, a tót kaszát vagy a fakeretű üveg lámpást, a tót lámpást. Csak akkor bizonytalanodik el az emlékezetük, ha e termékek árusainak nemzetiségét kell meghatározniuk: „erről hozták valahunnan a tótoktúl, arrúl a tájrúl” (saját gyűjtés, 1988–1993). A szlovák, illetve román paraszt iparosok nemcsak a vásárokat látogatták: vándorárusként-házalóként is rendszeresen megjelentek jellegzetes portékájukkal az alföldi településeken, amíg az első világháborút követő határváltozások lehetetlenné nem tették a közvetlen termékcserét (Banner B. 1948: 110–117; Petercsák T. 1981b: 436–451; Szabadfalvi J. 1982; Ferko, V. 1985; Gunda B. 1989: 227. skk.).

A példákat egy-egy, valamilyen háziipari termékcsoportra szakosodott falu árusítási körzetének felvázolásával lehetne folytatni (például az udvarhelyszéki, a börzsönyi falvakéval vagy a Veszprém megyei Bakonybéllel – Haáz F. 1942; Gönyey S. 1940; Erdélyi Z. 1959); rámutatván arra is, hogy a 20. században a családi élelemszükséglet összegyűjtését kisebb vagy nagyobb mértékben már módosította a pénzforgalom. A példák részletezése nélkül is bízvást megfogalmazható azonban egy általánosító következtetés: a termékcsere a paraszt iparosok szempontjából afféle „közvetett élelem-előállítást” jelentett, nem volt tehát a szó igazi értelmében kereskedelem. Ezért az iparcikkekkel kereskedő parasztok mentalitása nem különbözött lényegesen azokétól a szűkös termőfölddel rendelkező társaikétól, akik mezőgazdasági idénymunkásként igyekeztek összegyűjteni családjuk élelemszükségletét. Jellemző ebből a szempontból, hogy a telekfalvi (Udvarhelyszék) favilla- és gereblyekészítők a szászok lakta vidéken előbb cséplőmunkásként kedveltették meg a maguk szerszámait, melyekre a következő évre rendeléseket vettek fel (Haáz F. 1942: 30).

ARATÓ- ÉS CSÉPLŐVÁNDORLÁSOK

Az arató- és cséplőmunkások vándorlási útvonalai évszázadok óta valóban egybeesnek az árucsere-kapcsolatok fentebb jelzett irányaival. Bél Mátyás, kissé talán el is túlozva 1730 körül szerzett értesüléseit, úgy általánosított, hogy a sík vidékiek közül kevesen aratnak maguk, hanem „a hegyekből esztendőnként odajárókból fogadnak fel munkásokat”. Akik persze nem lehettek nincstelen bérmunkások, hiszen azt is megjegyezte róluk, az Árva és a Liptó megyeieket külön megemlítve, hogy „nyáron kétszer szoktak aratni: elsőbben a sík vidékeken, ahova csapatostúl vándorolnak, s miután ott elvégezték, fönn a hegyek között” (Bél M. 1984a: 131). Kalotaszeg falvaiból az Alföld keleti megyéibe irányuló, több ezer embert megmozgató 19. század végi aratóvándorlásra szintén a gabonafélék eltérő érési ideje adott lehetőséget: „nekünk jóval később van az aratásunk és jóval kevesebb a vetésünk” – mondották (Kós K. 1980: 387). Az első világháború előtt a Kárpátok hegyei közt élő ruszinok is előbb a magyar Alföldön arattak, majd hazafelé tartva az ungi és beregi magyar falvakban {8-853.} fogadták meg őket a gazdák, s csak azután tértek haza, hogy a sajátjukat is learassák. Amikor Csehszlovákiához került Kárpátalja területe, kényszerűen lerövidült a vándorlási útvonal. Ha azonban aratóra, különösen pedig ha zsúpcséplőre volt szükségük a sík vidék peremén élő beregi magyaroknak, a két világháború között is ruszinokat fogadtak (saját gyűjtés, 1990–1991; Viga Gy. 1996: 67–80).

A 19. században a földművelésre kevéssé alkalmas tájakon a megélhetési kényszer mind nagyobb tömegeket kapcsolt bele ebbe az évről évre ismétlődő aratóvándorlásba. Nem a 19. század végi–20. század eleji aratósztrájkokkal van tehát ok-okozati összefüggésben, ha a gabonatermő tájainkon „más vidéki aratók” tömegeiről szólnak a századforduló körüli források. A munkaadók csupán a hagyomány kínálta lehetőséggel éltek, amikor az alföldi agrárproletárok bérköveteléseinek letörése érdekében – ha úgy adódott – a felföldi aratókat használták fel sztrájktörőként (vö. Rubinek Gy. 1895: 24; Barbarits L. 1979: 440).

FUVAROSOK

A termékcsere-kapcsolatokban érdekelt, nagy távolságra utazó parasztok legnépesebb, egyszersmind legheterogénebb, igen sokféle tevékenységet űző csoportja nem is magára a kereskedésre, hanem az áru elszállítására szakosodott. A lótenyésztést kellett az önellátó parasztgazdaságokéhoz képest „túlfejlesztenie” annak, aki szekerező szállítást akart vállalni. Annak tehát, aki kereskedőkhöz, iparosokhoz szegődött el bérfuvarosnak, illetve annak, aki önálló, a kereskedésben is érdekelt vállalkozóként szállított nyersanyagot vagy árucikkeket. Jellegzetes gyakorlata, helyi hagyományú eszközkészlete, munkaszervezési módszere alakult ki a középkor óta a legszámottevőbb kereskedelmi tételt jelentő borexportnak; a folyópartról vontatott fahajók biztosította vízi szállítást és a szekerezést kombináló gabonakereskedelemnek; a tutajozást és a szekéren szállítást egyaránt igénylő fakereskedelemnek, illetve a bányászati termékek (a só, a fém) felhasználási helyére juttatásának (vö. Viga Gy. 1990: 167. skk; Barna G. 1988; Gráfik I. 1992).

Ezek a bérfuvarozó-szekerező vállalkozások a feudalizmus századaiban fejlődtek ki, és a vasúti szállítás uralomra jutásáig jellemzőek is maradtak, ha bármilyen árut nagyobb távolságra kellett eljuttatni. Az igényelt fuvarozóeszközök mennyisége és minősége, következésképpen a szekerezés alkalmisága, mellékfoglalkozás volta vagy az életformát is befolyásoló jellege tekintetében koronként és vidékenként igen nagyok voltak a különbségek. Abban is volt különbség, hogy mely társadalmi réteg kapcsolódott be az árucserébe bérmunkásként, s mely réteg tőkéjét kockáztató vállalkozóként. A messze földön híres komáromi szekeresgazdák, akik egyébként nemcsak a közúti fuvarozásban, hanem a dunai hajóvontatásban is jeleskedtek, nemes emberek voltak. Ezt a társadalmi helyzetüket egy jellegzetes rétegszervezethez tartozásukkal s külső megjelenésükkel is hangsúlyozták (Kecskés L. 1978: 186. skk.). Ugyancsak nemesek voltak a Balaton-felvidéki bort elszállító burgenlandi fuvarosok is, jóllehet a magyar bortermelők a „kocsmárosok cselédjét” látták bennük (Csorna Zs. 1988: 138). A fuvarozás persze a városi polgároknak is jellemző foglalkozása volt: néhány nyugat-magyarországi városban a 18–19. század folyamán fuvaros céhek {8-855.} is alakultak (Buda – 1700, Pest – 1733, Győr – 1759, Pozsony – 1818, Kőszeg – 1840). A Brassóhoz közeli Hétfaluban viszont, ahol Kós Károly találó megfogalmazása szerint „a szükség és a lehetőség volt a szekeresség tanítómestere”, a kevés földű magyar falvak parasztsága azért szakosodott a fuvarozásra, mert így remélte megmenteni szerény gazdaságát (Kós K. 1976a: 80. skk.). Viga Gyula, amikor összefoglalóan jellemezte az észak-magyarországi fuvarosoknak (szekeresek, furmányosok, furmanok) az árucserében játszott szerepét, azt állapította meg, hogy bár „a fuvarosok zöme a szegényebb rétegből került ki”, mégis „a kis határú hegyi falvakban… lényegében vállalkozói státust biztosítottak önmaguk számára”. Abban az értelemben legalábbis, hogy „ők voltak a legmozgékonyabbak a szó gyakorlati és társadalmi értelmében egyaránt”. Ennek a vállalkozói mentalitásnak pedig feltétele is, következménye is volt – folytathatjuk a gondolatmenetet –, hogy a fuvarosok „az átlagosnál szélesebb látókörű emberek voltak. […] Sokat láttak és tapasztaltak, pénzzel bántak, számolni, általában írni is tudtak, akik megismerték más tájak népét, termelvényeit, gyakran szokásait és gesztusait is” (Viga Gy. 1990: 187).

A más-más társadalmi helyzetű szekereseknek ilyen jellemzése azokra a parasztokra is érvényes, akik csupán alkalmilag vállalkoztak a távolsági áruszállításra. Az a Békés megyei vagy nagykunsági parasztgazda, akit egy évben egyszer budai, pesti, tatai, veszprémi vagy pápai gyapjúkereskedő, illetve gubacsapó mester fogadott meg fuvarosának a helyben összevásárolt és bálákba kötegelt gyapjú elszállítására – ez a 18. század második–19. század első felében általános gyakorlat volt –, a maga társadalmi közegében bizonyosan „szélesebb látókörűnek” számított, mint a mezővárosi lakosság általában (Szilágyi Miklós 1968: 356; 1977a: 627–630).

MEGÉLHETÉSI KÉNYSZER VAGY VÁLLALKOZÁS

A más vidékeken való tájékozódáshoz, az ismeretlentől való szorongás leküzdéséhez nyilván nagy segítséget jelentett a személyes és napi tapasztalatokon épülő látókör-szélesedés. Ebből a mentális készségből azonban önmagában még nem fejlődhetett ki vállalkozás: a nyomor fokozatai közötti lavírozáshoz, a könnyebb megélhetés reményének ébren tartásához volt csupán elegendő. A 18–19. század fordulóján gyakran emlegetnek a források olyan személyeket, akik szolgálatot keresve, de maguk iránt a bűnözés, a bűnözőkkel való paktálás gyanúját is felkeltve váltogatták a lakóhelyüket (Szilágyi Miklós 1990). Az ő magatartásuk éppen úgy a zárt parasztközösségekből való kiszakadás érzelmi vágyára alapozódott, látókörük szélesedése mégis jó esetben a szolgai létállapotot konzerválta, de a devianciához, a kényszerűen, ám öntudatosan vállalt társadalmon kívüliséghez is elvezethetett.

Az általánosítás igényével is fogalmazhatunk: ha vállalkozásra ösztönző kereskedelmi vagy munkakínálat jelentkezett, elsősorban azok figyeltek fel e kihívásra, akik – bármennyire szerény – parasztgazdaságuk bázisára építhettek. Felettébb jellemző ebből a szempontból, ahogyan kihasználni törekedtek a parasztgazdák a lóállományukat a nyomtatóvándorlások során. Hoffmann Tamás, részletesen dokumentálván ezt a gépi szemnyerés térhódításáig általános, főképp uradalmakban végzett bérmunkaformát, azt hangsúlyozta, hogy ez döntően „kisparaszti vállalkozás” volt, {8-856.} megkülönböztetendő tehát a „kétkezi mezőgazdasági munkások bérmunkaformáitól”. A nyomtatóvándorlások kuszának látszó útvonalai is a vállalkozás jelleget, nem a megélhetési kényszertől űzött munkakeresést bizonyítják. Ugyanaz a terület ugyanis be is fogadott, ki is bocsátott nyomtatókat; például Nyitra, Bars, Pozsony megyéből a Kisalföldre igyekeztek, ahonnan viszont Fejér, Tolna, Somogy megyékbe indultak nyomtató csoportok. Nem a legközelebbi munkakínálatot használták ki tehát, hanem megkeresték a számukra a legtöbb hasznot hozó, bár távolabbi ajánlatot (Hoffmann T. 1963: 295, 314–316). A Békés megyei Mezőberényben a 19. század első évtizedeiben a bihari, illetve a bánáti uradalmakba irányuló nyomtatóvállalkozások során a teljes lóállomány mintegy harmadát, 500–700 munkaállatot is igénybe vettek, valóban tömeges volt tehát a vállalkozás. Az itteni jobbágyparasztok, miután saját gazdaságukban befejezték a szemnyerést, az amúgy tétlenségre kárhoztatott állati és emberi munkaerőt hasznosították ily módon, s ez racionalis vállalkozói gondolkodás, noha a parasztgazdaság volt a bázis (Szilágyi Miklós 1973: 202–205).

A távolsági áruszállításra és a bérnyomtatásra vállalkozó parasztok közös jellemzője az a vállalkozói mentalitás, mely alapjaiban, a tudásanyag és a munkavégzési gyakorlat vonatkozásában „paraszti” maradt, a külvilághoz való viszony tartalmát illetően azonban mindinkább „nem parasztivá” formálódott. Abban persze mutatkoztak különbségek e vállalkozók között, hogy egyes településeken vagy vidékeken, a „szükség” és a „lehetőség” együttes hatására a parasztok tömegeinek mellék- avagy főfoglalkozása volt az említett és más hasonló munkakínálatok megkeresése és kihasználása, másutt pedig csak a paraszti közösség néhány tagja, kisebb-nagyobb csoportja nevelődött „vállalkozóvá”. Akár rendszeres és tömeges, akár alkalmi és egyéni volt is, nem úgy valósult meg, hogy a résztvevők „kikerültek volna a paraszti életmód, életforma rendjéből” (Gráfik I. 1983b: 27).