ELVÁNDORLÁS – BEVÁNDORLÁS

{8-832.} 17–18. SZÁZADI TELEPES MOZGALMAK

Arra nem alkalmasak a 17. századi migrációról szóló források, hogy a „menni vagy maradni?” kérdésében dönteni kényszerülő egyén személyes indítékait megismerjük. Úgy tűnik persze, hogy a döntés kérdése ebben a formában fel sem merült. Az ismétlődő hadi események, a békeidőszakban pedig az ilyen vagy olyan urat szolgáló martalócok garázdálkodásai közepette – vélhetnénk – csak a pánikszerű menekülésre lehetett gondolni. Országrésznyi terület falvainak tömeges pusztulását s a nagyobb biztonságot nyújtó városok-mezővárosok népességének megsokszorozódását meg is tudjuk magyarázni a történelmi körülményekkel. Eszerint igen egyszerűnek látszik a hódoltság kori migráció alapképlete: „a mezővárosok legnagyobb része úgy jött létre, hogy egy nagy terület faluinak a népessége összefutott s nem futhatott máshova, mint oda, ahol már valamilyen tömörülési magot, esetleg védelmet készen kapott” (Erdei F. é. n. [1939]: 63). Ebből pedig arra is következtetett Erdei Ferenc, hogy a hajdani falvak lakossága a mezővároson belül is törekedett az együtt maradásra: városrészenként elkülönült.

Ha olykor megalapozottak is az elnéptelenedett falvak mezővárosokba, s ott egy-egy városrészbe költözését valószínűsítő következtetések (például Karcag esetében: Örsi J. 1990: 83), megtévesztő lenne általánosnak tekinteni a faluközösségi szervezettségű városba menekülést. A lakosság származáshelyét feltüntető 17. századi összeírások arról tanúskodnak, hogy a valahová beköltözöttek igen sok – közeli és távoli – településről érkeztek, s nem faluközösségi egységekben, hanem családonként. Az a 101 Baranyából és Somogyból Kecskemétre szökött család, akiket 1666-ban a budai basa közbenjárásával visszakényszerítettek muzulmán uraik, 17 faluból kelt útra (Iványosi-Szabó T. 1982: 111–112). Kecskeméten az 1689-es összeírás szerint is baranyai származék volt a 331 beköltözött 56%-a, ami azonban egy-egy faluból csak néhány ideszökött családot jelentett. A városok 50–60 km-es körzetéből származók sem a régi faluközösségükhöz ragaszkodva települtek Kecskemétre, illetve Nagykőrösre, s nem is az elnéptelenedett falvakból, hanem egy-egy mezővárosból települtek át népesebb csoportok (Iványosi-Szabó T. 1985: 16–17; 1986: 722).

Lényegesen több információval rendelkezünk a 17–18. század fordulójától tömegessé váló, előbb spontán, majd szervezett telepítési mozgalmakról, melyek eredményeként a meggyérült lakosságú hódoltsági terület néhány évtized alatt újranépesedett. Az elvándorlás lehetősége a királyi Magyarország (kisebb részben Erdély) túlnépesedett vármegyéinek magyar, illetve szlovák és román jobbágyait hozta mozgásba. A telepítési megbízottak pedig a magyar és osztrák tartományokon kívüli, elsősorban német lakosságot csábítottak az Alföldre és a Dunántúlra. A spontán jobbágyvándorlások azonban nem azonos módon érintették meg a kibocsátó területek népét. A legtöbb jobbágy az Alföldhöz közelebbi Nyitra, Bars, Hont, Nógrád és Kishont megyék terméketlen hegyvidékéről szökött. Az északabbra fekvő megyék lakossága, ha részt is vett e népmozgásban, előbb a Felföld délebbi tájain töltött el hosszabb-rövidebb időt, majd onnan is továbbköltözve jutott el a művelhető földet és három év adómentességet ígérő volt hódoltsági területre. Ezt a lépcsőzetességet a szökött jobbágyokról felvett vármegyei jegyzékeket és tanúvallomásokat gondosan elemző Fügedi Erik figyelte meg, és ő mutatott rá arra is, hogy a Duna és a Tisza {8-833.} mellékfolyóinak vízválasztójától, a Besztercebánya–Rózsahegy vonaltól nyugatra eső megyékből inkább a Dunántúlra, az ettől keletre eső területről pedig az Alföldre igyekeztek az új hazát keresők. Követték tehát a folyóvölgyekben vezető utakat, melyek évszázadok óta közvetítői voltak a nagytáji kapcsolatoknak (Fügedi E. 1966: 316–317).

Az örökös jobbágyoknak szökniük kellett, s azt kockáztatták, hogy földesuruk felkutatja és visszaviteti őket. A legelemibb érdek – és az ösztönös konspiráció – érvényesült tehát, ha néhány családnál több nem kelt útra egyszerre ugyanabból a faluból, s még ők sem maradtak együtt. A visszakényszerítéstől való félelem magyarázza azt is, hogy a telepes, aki új földesura birtokán szabad menetelű jobbágy lett, ritkán települt le véglegesen az első helyen. A többszöri helyváltoztatás ugyanis csökkentette a szökevények megtalálásának esélyét.

Annyira általános volt azonban a továbbköltözés, erről tanúskodnak a telepeseket befogadó megyékben is elvégzett összeírások, hogy ezzel az egyetlen okkal nem magyarázhatjuk a végleges lakóhely megtalálásának több lépcsős voltát. Nyilván nemcsak a bujkálók, s nemcsak azok települtek tovább, akik az első helyen talált gazdálkodási és életkörülményekben csalódva újólag hajlottak a még kedvezőbb feltételeket ígérő telepítési biztosok csábító szavára. Sokan lehettek olyanok is közöttük, akik az újabb meg újabb 3 éves adómentesség és a szűzföld feltörése utáni nagyobb termés gondosan mérlegelt előnyeit igyekeztek a maguk javára kamatoztatni. A konjunkturális helyzetet okosan kihasználó vállalkozóknak, nem a nyomor, az elemi csapások vagy a járványok elől fejvesztetten menekülő, végsőkig elkeseredett tömegnek valószínűsíthetjük tehát ezeket az új otthont kereső pionírokat.

Az elköltözés, a továbbköltözés – úgy tűnik – ritkábban zajlott le „közösségi” akcióként: az összeírók egyes családok elköltözését, illetve letelepedését vették számba. Túrkevére például 1715 és 1731 között 62 szabolcsi eredetű család összesen 20 helységből indult útnak, s közülük csak a közeli Nádudvarról átköltözött 21 család alkotott népesebb csoportot (Ács Z. 1981: 76–78). A Szabolcsból eltávozottak részletes névsora szintén arról tanúskodik, hogy ha Békés, Bihar, Borsod, Heves megye, illetve a Jászság és a Kunság egy-egy településére népesebb csoport költözött is át ebből a megyéből, rendszerint több faluból verbuválódtak a telepesek. Egyetlen kivétel, hogy 1717 és 1719 között összesen 44 család Balmazújvárosból költözködött át Kisújszállásra (Ács Z. 1983: 365; 1985: 593). Ha ritka is az egy faluból származók együvé telepedése, kiolvasható az adatokból, hogy az egymáshoz közeli falvakból származók körében alighanem gyorsan lezajlott a közösséggé szerveződés. Egy-egy nagyobb nógrádi, illetve kishonti szlovák csoporttal, s mellette még más-más vidékekről érkezett családokkal újranépesedett Békéscsabán például 1723-ban a nógrádiak és a kishontiak közül négy-négy elöljáró került ki. Ez a meghatározó jelentőségű két közösség – érdekcsoport – tudatos egyensúlykeresését sejteti (Fügedi E. 1969: 61).

Még egyértelműbb a lakosság valamelyik csoportjának közösségszervező szerepe, ha az új telepeseket befogadó településen már eleve „faluközösséget” alkottak azok az „őslakosok”, akik a hadi eseményeket helyben vészelték át vagy rövid távollét után visszatértek. Feltűnően nagyarányú, hogy a Duna menti, Pest megyei, a hadi eseményeknek igencsak kitett Szeremle 94%-áról, Uszód 93%-áról, (Érsek) Csanád {8-835.} 83%-áról, Foktő 74%-áról, Bogyiszló 63%-áról volt bizonyítható a kontinuitás a 17. századi s az 1725. évi összeírások alapján (Bárth J. 1974b: 290). Ennél sokkalta jelentősebbnek tekinti a történeti kutatás a hódoltsági terület elnéptelenedését. A helyben maradt vagy visszatelepült „őslakos” családok persze az esetben is kristályosítói lehettek az újraszerveződő faluközösségnek, ha a sok helyről érkezett telepesekhez képest kisebbségbe kerültek. A Jászságban például, ahová a Rákóczi-szabadságharc után tömegesen telepedtek be palócok, a jász eredetű alapnépesség és a 17. században már idetelepültek népi kultúrájának meghatározó voltát az új jövevények, bár lényegesen többen voltak, alapvetően nem tudták megváltoztatni (Szabó László 1982a: 20).

Néhány évtizedes együttlakás elegendő volt ahhoz, hogy az együvé települtek olyan érdekcsoporttá, ha úgy tetszik: közösséggé szerveződjenek, mely, ha úgy adódott, a szervezett továbbköltözést is véghez tudta vinni. Az Orosházát (Békés m.) 1744-ben megszállók „zombaiként” vállalkoztak az átköltözésre. A települési mozgalmak tényeivel szembesített dialektológiai és névtani elemzés ezekről a „zombaiakról” kimutatta, hogy 18 esztendővel korábban Sopron, Vas, Győr, Veszprém, kisebb részben Somogy és Fejér megye falvaiból verődtek össze, és hozták létre a Tolna megyei telepes falut (Hajdú M. 1969: 201–203).

Ahogy Orosházán, másutt is ébren tartotta a kollektív emlékezet egy-egy falunak vagy népesebb csoportjának a közös akarataként megvalósított továbbköltözést, új falu alapítását. Már az 1740-es évektől előfordultak, a 18. század végén–19. század első évtizedeiben pedig, Bácska és Bánát betelepülése idején, mind jellemzőbbé váltak ezek a majd egész falvakat mozgásba hozó továbbköltözések. Az emlékezet persze le is egyszerűsíti a történeti tényeket: jelentősen eltúlozza a kezdeményező faluközösség szerepét, s nem tartja számon, hogy számos más helységből is csatlakoztak a falualapítókhoz. A Bács-Bodrog megyei Kishegyesről nemcsak a késői emlékezet, a közel egykorú kamarai jelentés is azt állította, hogy 1769-ben Békésszentandrásról áttelepültek szállták meg, noha több család Tápiószeléről (Pest m.) s más falvakból útrakelve csatlakozott hozzájuk. A 19. század első felében pedig már nyilvánvaló kisebbségbe is kerültek a békésszentandrási falualapítók (Gyetvai P. 1978: 224–230; 1984: 939–1039). A szervezett továbbköltözés emlékének megőrződését különösen segítette, ha népesebb „emigráns” csapatát, mint a bácskai Feketehegyet, Ómoravicát és Pacsért 1784–1786-ban megszálló nagykunságiakat a kibocsátó közösség az új falu megteremtéséhez nélkülözhetetlen, jelképes, bár komoly értéket képviselő ajándékokkal bocsátotta útra: úrasztali edényekkel, a parókiaépítéshez ígért pénzbeli segítséggel, illetve egy-egy tenyészménnel és bikával (Györffy I. 1922: 138140; Kormos L. 1967: 62).

Bár az ilyen szervezett továbbköltözések emléke általában fennmaradt, s a helyi értelmiség kezdeményezésére napjainkban is újraéledhet, mint például Orosházán vagy a nagykunsági mezővárosokban (vö. Kaposvári Gy.–Bagi G. [szerk.] 1989), a {8-836.} népi emlékezet alapján lehetetlen rekonstruálni a meg-megújuló telepes mozgalmak népességmozgásait. Akadnak ugyan családok, melyek számon tartják távoli ősüknek a faluba költözését, mégis inkább az a néprajzi megfigyelés általánosítható, hogy néhány generáció alatt elhomályosul a közösségi emlékezetben az ősök származáshelye és a beköltözés dátuma. Paládi-Kovács Attila a helytörténeti irodalom szórványadatai alapján 116 alföldi településről tudta bizonyítani: benépesítői között palócok vagy palóc származékok (tehát a felföldi megyékből útra kelők, illetve eredetileg erről a vidékről elindult továbbköltözők vagy az ő ivadékaik) is voltak. A számba vett települések mai lakóinak csupán szerény töredékénél talált azonban adatot arra, hogy az ott lakók máig számon is tartják származáshelyüket, palóc eredetüket (Paládi-Kovács A. 1989a: 169. skk.). Nincs mit csodálkoznunk az emlékezet elhalványulásán, hiszen két-három generáció életideje a nyelvi asszimilációhoz is elegendő volt, ha kis létszámú csoportok kisebbségbe kerültek az új faluközösségben. Skolka András 1813-ban készített Mezőberény-ismertetőjében arról tudósított, hogy az eredetileg katolikus szlovákokkal benépesült, a mezőberényi határ északi részén fekvő Nemeskereki (Békés m.) lakói az árvízveszély miatt mintegy 70 éve veszni hagyták falujukat: a szomszédos Endrőd pusztára költöztek át. Itt magyarokkal éltek együtt, s hét évtized elteltével már csak a legidősebbek beszélték a szlovákot, bár ekkor még a fiatalabbak beszédében is megfigyelhető volt kisebb eltérés – ezt állapította meg a több nyelvet beszélő tudós – a környékbeli magyarok nyelvhasználatához képest (Skolka A. 1988: 122). A nyelvi asszimilációnak ezt a gyors lefolyását Kecel és a szomszédos Duna–Tisza közi falvak újranépesedésének példája alapján Bárth János (1984: 94) így általánosította: „bármilyen szlovák névvel és szlovák nyelvtudással érkezett is valaki az Alföldre, ha ott magyar többségű környezetbe vagy magyar egyéniségek által befolyásolt parasztközösségbe került, […] szlovák nyelvismerete […] jóformán passzív nyelvtudássá csökevényesedett, mígnem utódaival már kihalt. Ugyanez természetesen előfordult más nemzetiséghez tartozóval és fordított előjellel is”.

Arra következtethetünk ebből, hogy a nagy migrációs mozgalmak közepette a „rejtőzködő mentalitás”, a hasonulás eltökélt szándéka volt az új faluközösségek gyors megteremtődésének alapfeltétele. A messzire szakadtaknak – a közlekedési nehézségek miatt – korlátozottak voltak a lehetőségeik arra, hogy elhagyott rokonaikkal s azok leszármazottaival fenntartsák az érintkezést. Mégis feltűnő, hogy a rokoni kapcsolatok szálai mennyire gyorsan elszakadtak. A mezőberényieknek a 19. század második évtizedében a személyes passzusok (az államhatalom által megkövetelt útiokmányok) gondosan vezetett jegyzőkönyvének tanúsága szerint a szlovákok és a németek eredeti származáshelyével – alig két emberöltő múltán – teljesen megszakadtak a kapcsolatok. Csupán a németek közül indult nagyritkán egy-egy család atyafi-látogatásra valamelyik németek lakta alföldi vagy dunántúli faluba. A Nyíregyháza 1754-es újranépesítésében részt vevő berényi származék szlovákok már nem számítottak meglátogatandó rokonnak. Ekkortájt csak a frissen kibocsátott, a csanádi, a bánáti puszták benépesítésében részt vett telepesekkel volt rokonsági kapcsolata a mezőberényieknek. Amit viszont a gazdasági érdek erősen motivált: a Nagylakra, Szemlakra, Mokrára, Debellásra továbbköltözött szlovák, német, magyar rokonok közvetlen információit jól fel tudták használni nyomtatóvándorlásaik megszervezésekor (Szilágyi Miklós 1973: 201–209).

{8-837.} TOVÁBBTELEPÜLÉSEK ÉS TELEPÍTÉSEK A 19–20. SZÁZADBAN

A török hódoltság alatt elnéptelenedett országrész több lépcsőben zajló, a 19. század elejéig eltartó benépesedése után sem csitult el véglegesen a belső migráció hullámverése, ha csökkent is hevessége. A 19., különösen a 20. században többször módosult ugyan (s még egyazon történeti időszakban sem volt egységesre rendezett) a kiköltözésnek, új település létrehozásának politikai, gazdasági és közjogi feltételrendszere, a pionír hajlamú személyek mégis a korábbi évszázadban élt ősökhöz nagyon hasonló mentalitással vettek részt a meg-megújuló telepes mozgalomban.

Abból a szempontból változatlannak látszik az esetleges kudarccal sem számoló eltökéltség, hogy olykor a magukat toborzóknak hazudó személyek csábítgatásainak hitelt adva azonnal útra keltek: a feltételeket sem firtatták. 1834-ben a bécsi kancellária széles körű adatgyűjtéssel igyekezett tisztázni: vajon miért és hogyan híresztelték a felvidéki megyékben, hogy a Délvidéken a pusztán álló jobbágytelkekre jobbágyokat keresnek. A titkos jelentésekből az látszik, hogy voltak ugyan elhagyott telkek Krassó megyében, ezekre azonban nem azt a több száz Bánátba megérkezett, s ott szétszéledt magyar és szlovák családot telepítették, akik egy, a Krassó megyei börtönből szabadult önjelölt szervező ígéreteiben megbízva nekivágtak az ismeretlennek (Barta 1. 1966: 238–271).

Ugyanilyen eltökélten magabiztosak voltak azok is, akik az Arad, Csanád, Csongrád, Temes és Torontál megyei magánföldesúri vagy kincstári pusztákon a 18. század második–19. század első felében dohánykertészségre vállalkoztak. 15 évnél hosszabb életű telephelyet eleve nem ígért a szerződésük, melyben a parasztgazdaság megteremtésének ígérete is benne rejtezett, lévén, hogy a jobbágytelek nagyságát elérő bérleményüknek csak kisebb részét voltak kötelesek dohánnyal beültetni. A későbbi fejlemények bebizonyították, hogy múlékony falualakulatként létezhettek csupán az így létrejövő kertésztelepek: szerződésük lejárta valóban a szétveretésükkel fenyegetett. Ha azonban valamelyik kertésztelep megszűnt, új keletkezett helyette. Amelyik pedig túlélte a fenyegetettség éveit, és a jobbágyfelszabadítás után (mivel az nem vonatkozott az allódiumok zselléreire) az önmegváltakozás pénzbeli terheit is vállalták az ott lakók, a 19–20. század fordulójára végül is szabályos faluvá tudott fejlődni (Takács L. 1964; Gyimesi S. 1972a).

A dohánykertész telepekre költözők, bár jogi értelemben zsellérnek számítottak, nem voltak nincstelenek, elesett szegények, hiszen vállalni tudták a 16–20 kat. holdnyi földterület, az úgynevezett numerus megművelését. Bérlőközösségüknek is elemi érdeke volt, hogy mindegyikük rendelkezzék valamelyes induló tőkével, mert a földbirtokos az „egy mindenkiért, mindenki egyért” szerződési kötelmet érvényesítve kölcsönös kezességvállalásra kötelezte őket, vagyis a nem teljesítők tartozásait a többieken igyekezett behajtani. Az egymásért vállalt felelősségnek ez a kényszere bizonyosan hozzájárult, hogy a dohányos telepek, bármennyire bizonytalan volt is a jövőjük, létrejöttük másnapján „faluközösség”-szerű alakulatként léteztek. Alighanem azért is, mert gyakran nem innen-onnan összeverődöttekből szerveződött bérlőközösségek: egy faluból-városból valók, vagyis az egymás vagyoni állapotát, munkabírását eleve ismerők keresték a dohányossá válás lehetőségét. A szegedi zselléreknek {8-838.} meghatározó szerepük volt a délalföldi nagytáj kertésztelepeinek létrejöttében. A bérlőközösséggé szerveződött szegedi telepes rajok, illetve valamelyik kertésztelepen hosszabb-rövidebb időt eltöltő szegedi származékok azokban a „faluközösségekben” is vezető szerepet játszottak, ahol a lakosság egy része (esetleg nagyobb része) más vidékről, például a felföldi megyékből, palócok lakta területről vagy magyarországi német falvakból toborzódott (Bálint S. 1976b: 140. skk.). Hozzá kell tennünk ehhez a következtetéshez azt is, hogy az 1830–1840-es években már mind kevésbé volt meghatározó szerepű a szegedi lakosság a dohányos telepek létrejöttében. Ekkorra már a továbbköltözésre kényszerülő kertészek második-harmadik generációja lakott a délkelet-alföldi telepeken, ők játszottak tehát szervező és irányító szerepet az újabb meg újabb bérlőközösségekben (lásd pl. Kunágota 1844–1871 közötti társadalmának részletes elemzését: Bencsik J. 1988a).

A 19. század közepén–második felében egyébként is újabb nagy lehetőség kínálkozott a szegediek – s persze korántsem csak a szegediek – számára: a Duna–Tisza közi homoki legelők meghódítása, termőre fordítása (vö. Juhász A. [szerk.] 1990; Juhász A. 1992: 78–89; Fodor F. 1995: 79–120). A tanyára települést – s hovatovább új falvak sorának megalapítását – a szegedi határban a város parcellázásai, a kiskunsági és jászsági települések pusztabirtokain a korábban osztatlan redempcionális földek paraszti tulajdonba adása indították el. Mind Szegedről, mind a jászsági és a kiskunsági „anyaközségekből” tömegesen költöztek ekkortájt a pusztákra. A volt redemptusok többsége azonban inkább elkótyavetyélte a túl távoli, ezért nehezen megművelhető s egyébként is csekély értékűnek tartott külső birtokait. A sívó homokon parasztgazdaság megteremtésének pionír kísérletét, mely a zöldségre, gyümölcsre, szőlőre szakosodás révén sikeres vállalkozás, a hagyományos növénykultúrákat erőltetve azonban csak elkeseredett küzdelem volt, elsősorban a korábbi lakóhelyükön földtelen vagy kis földű szegényparasztok, cselédek, földmunkások vállalták. Akadtak persze olyanok is, akik arra használták az olcsó földhöz jutás vissza nem térő nagy lehetőségét, hogy középparaszti gazdaságukat száz–több száz holdas birtokká növeljék. Az ilyen vállalkozás, mely a parasztos mentalitással való szakítást is jelenti, persze csak néhány kivételes esetben lehetett sikeres. Nem véletlen tehát, hogy az e tájról ismert anekdotikus hangulatú „igaz történetek” egy-egy szerencsés – kincset találó –, illetve nem egyenes úton járó – betyár, orgazda – birtokalapító ős tetteivel és jellemével magyarázzák meg a kedvezőtlen termelési adottságok ellenére néhány évtized alatt felhalmozódott viszonylag nagy vagyonokat (vö. Janó Á. 1982; Juhász A. 1986, 1989; Juhász A. [szerk.] 1990).

A tanyára költözés s a szétszórt tanyákból inkább „eszmei községgé”, mint valóságos faluvá szerveződés lehetősége a 19. század második felében az Alföld más tájain is pezsdítőleg hatott a túlnépesedett mezővárosok vállalkozó hajlamú lakosságára. A leglátványosabban a békéscsabai, az orosházi és a szarvasi módos gazdák használták ki a Békés megyei, esetenként a szomszédos Csanád, Csongrád, Arad megyei nagybirtokoknak az eladósodás kikényszerítette parcellázásait. Elsősorban nem is a közös földvásárlást és azonnali parcellázást jövedelmező vállalkozásként lebonyolító legmódosabbak, hanem a 10–15 holdas parcellákat tőlük megvásárlók: a környező települések lakói alapítottak új falvakat, illetve fejlesztették virágzó településekké az önmegváltás terhével küszködő dohánykertész telepeket (Dövényi Z.–Tóth {8-839.} J. 1978: 60–61; Szilágyi Miklós 1984b: 11). Más vidékről is idézhetünk példát: az 1860-as években a középparaszti szintű német és törpebirtokos magyar családok – az anyakönyv tanúsága szerint összesen 438 személy –, az akkor még Szabolcs megyei Balmazújvárosból áttelepülve alapították – tucatnyi más faluból útra kelőkkel együtt – a Bihar megyei Újlétát (Páll I. 1993: 155–225).

Főleg a békési és csongrádi szegényparasztokat, illetve a földművelő gazdálkodásra is kész, a majdnem ipari jellegű vándormunka ellenére paraszt mentalitásúnak megmaradt kubikosokat hozta mozgásba a századforduló évtizedének állami kezdeményezésű telepítési mozgalma is. A helytörténeti irodalom számon tartja, hogy az orosházi, békéscsabai, körösladányi, szeghalmi, vésztői (Békés m.) szegényparasztok és a csongrádi, mindszenti (Csongrád m.), jászsági kubikosok egy-egy távoli pusztán, az otthonitól nagyon eltérő adottságok közepette megteremthető kisgazda egzisztenciát remélve újabb meg újabb telepesrajokat bocsátottak ki (Szabó F. 1965: 453; 1970: 153; Dövényi Z.–Tóth J. 1978: 58; Katona I. 1972: 427).

Az elszigetelt kezdeményezéseket, melyeknek olykor politikai indítékai is voltak – mint például az államhatáron kívül élő bukovinai székelyeknek az Al-Dunához telepítésekor (1883) – az 1894-ben elfogadott telepítési törvény igyekezett egységes mederbe terelni. Az állam etnikailag homogén falvak létrehozását szorgalmazta, és azonos területű (10–20 holdas), olcsón megszerezhető kisbirtokokat kínált a telepeseknek. A kortársak inkább az elsietett telepítések negatív tapasztalatait részletezték. Az mégis kitetszik az ilyen értékelésekből, hogy nem az agrárproletárok pénztelensége és termelési tapasztalatainak hiánya volt a kudarcok oka. Törpebirtokosok vállalkozásaként jöttek létre a 19. század végének telepes falvai; például Krassó-Szörény megyében Igazfalva és Bodófalva, Temesvár közelében Vadászerdő vagy Nagybecskerek határában Felsőmuzslya. Az alföldi szegényparasztok, mert néhány holdas birtokukból nem élhettek meg, eladott ingatlanaik árából „az állami telepítvényeken jóval nagyobb föld birtokához juthattak” (Ecseri L. 1899: 10–12, 36–38). Úgy tűnik tehát, hogy mind a spontán, mind az állami kezdeményezésű, a parasztgazdaság ígéretét megcsillantó kapitalizmus kori telepes mozgalomban a nincstelen mezőgazdasági munkásság kevésbé vett részt. Az e korbeli falualapítások is elsősorban a központi területek paraszt mentalitású vállalkozóinak olykor sikeres, olykor sikertelen kísérletei voltak. Ugyanúgy, ahogyan a megelőző évszázad új otthonokat teremtő vándormozgalmai esetében következtettünk rá.

Az agrárszegénység ekkortájt már másféle vonzásokra: a hazai és külföldi ipari munkahelyek csábítására volt igazán fogékony. A mégoly korlátozott, de lassan mégiscsak előrehaladó magyarországi iparosítás a munkássá és városlakóvá válás reális lehetőségével kecsegtetett, s az agrárnépesség ilyen irányú mozgását a számadatok egyértelműen ki is fejezik. 1869 és 1910 között Magyarország 27 törvényhatósági jogú városának népessége 117%-kal növekedett, ugyanez idő alatt a falvak népeségének gyarapodása mintegy 10%-kal az országos átlag (33%) alatt maradt. Még kifejezőbb az ipari központtá növekedett Budapest 225,2%-os, s a városok közé nem számító, de a vas- és gépgyártás központjaiként számon tartott Ózd, Diósgyőr és Salgótarján még a fővárost is meghaladó ütemű népességnövekedése. A kortársak által legsúlyosabb társadalmi problémaként emlegetett kivándorlás összesített adataiból pedig az világlik ki, hogy az ország központi területeit sokkal kevesebben {8-840.} hagyták el a véglegesen vagy időlegesen új hazát keresők, mint a peremterületeket, különösen a Felvidék néhány nemzetiségiek lakta megyéjét (Rácz I. 1980: 52–54, 108–111).

Nincs terünk rá, hogy a 20. század viharos történelme kikényszerítette népességmozgásokat: az állam szociálpolitikájának részeként tovább folytatódó szervezett telepítéseket, a rezsimváltozásokat kísérő meneküléseket és a nagyhatalmi alkuk diktátumai alapján végrehajtott lakosságcseréket nyomon kövessük (lásd pl. A. Sajti E. 1984; Kőhegyi M.–Tóth Á. 1994: 173–197; Merk Zs. 1994: 57–66; Tóth Á. 1993; Zielbauer Gy. 1995). Ezek a legújabb kori mozgások jelentősen megváltoztatták ugyan egy-egy vidék etnikai arculatát, alapvetően azonban nem módosítják az elvándorlásról és bevándorlásról megfogalmazott fenti tételünket: kisebb-nagyobb, szervezett vagy szervezetlen csoportok új falvakat is eredményező áttelepülése a forrásokkal jól belátható évszázadokban folyamatosan jellemző volt, nem lehetett tehát idegen a parasztközösségektől a vállalkozó készség. S mert az innen-onnan összeverődöttekből létrejött új falualakulatok feltűnően gyorsan váltak „faluközösséggé”, a kölcsönös hasonulás képessége is fontos jellemzője volt a parasztoknak.