KAPCSOLATTARTÁS ÉS IDEGENKEDÉS

NÉPKARAKTEROLÓGIAI SZTEREOTÍPIÁK

A mondottakkal arra akartunk rámutatni, hogy mennyire jelentős szerepe volt a népkarakterológiai sztereotípiáknak abban, hogy az „idegenekkel” való együttműködést a paraszti közösség tudomásul vegye, elfogadja. Jól megfigyelhető egy-egy etnikum sztereotípiákban megfogalmazódó értékelése az alkalmi kapcsolatok rendszeressé válásának hátterében is. Hódmezővásárhelyen a 18. század elején tekintélyes számban voltak a gazdák szolgái közt románok; olyannyira, hogy a század második felében a mezőváros tanácsa korlátozta is alkalmaztatásukat (Herczeg M. 1979: 9293, 109). Két évszázadnyi távlata van tehát a Vásárhelyi-pusztán gazdálkodók oláj béreseket dicsérő emlékezéseinek: „A bihari román béresek legnagyobb része jó cselédember volt. Bár nem dolgoztak olyan keményen, mint a magyar béresek, de csöndes természetüknél fogva szívesen fogadták őket” (Nagy Gyula 1975: 198). A felvidéki szlovákok arató munkavállalása szintén etnikai színezetű értékítéletre alapozódott: már Bél Mátyás hangoztatta a magyarok által felfogadott Nógrád megyei szlovák aratók szorgalmát és olcsóságát (Bél M. 1984b: 294–295); a 20. század első évtizedére emlékező bodrogközi magyarok pedig a ruszin, a rusznyák, az orosz, galíciai polyák, szlovák, tót, ruszinszkói tót népnevekhez kapcsolják a vándoraratókat (Viga Gy. 1996: 67).

A más etnikumhoz tartozókkal való együttműködésnek az esetben is az egymás becsülése és a másik fél számára is előnyös speciális készségek, tulajdonságok sztereotípiába sűrített számon tartása volt a meghatározó tartalma, ha egymás közvetlen közelében éltek. Bármennyire is segítették az etnikus közösségeket a véleményformálásban a napi tapasztalatok, a másik etnikum jellemzésében igen sok az „idegenek” mindegyikére természetesen nem érvényes általánosítás. Olyan előítélet értékű általánosítások ezek, amilyenek a naiv ország- és népismertető írásokban is századokon át forgalomban voltak. Andrásfalvy Bertalan a baranyai magyarok és németek egymásról alkotott, más-más értékhierarchiát kifejező vélekedéseit elemezte ebből a szempontból, összekapcsolván az ellentétes karakterjegyeket – a napi tapasztalatokkal teljes egészében nem igazolható sztereotípiákat – e két nemzetiség kistáji munkamegosztásával (Andrásfalvy B. 1973a). A magyarok, szlovákok és németek lakta Mezőberényben (Békés m.) a 18. század eleji betelepülés óta jellemző volt a kulturális elkülönülés és a gazdasági érdekek által meghatározott együttműködés. Az etnikus kis közösségek a másságukat egyes kulturális jegyek (például a viseletben vagy a táplálkozásban megnyilvánuló ízléskülönbség) szimbólumokká sűrítésével {8-858.} fogalmazták meg, közösségi életüket pedig az elkülönülést fenntartani akaró kisközösségi normák irányították. Az első világháborúig szigorú endogámiára törekedett mindhárom nemzetiség, ami pontosan kijelölte a szokásszerveződés korlátait is. Mégis egységes akaratú „érdekközösségként” működött a kis mezőváros, nem szakadt szét magyar, szlovák és német „falura”. Tudatosan törekedtek ugyanis a mezőberényiek olyan intézményrendszer kialakítására, mely garanciát jelentett a másságból adódó ellentétek elsimítására, az együttműködésre. A toleranciának ebben a légkörében természetes volt, hogy például a magyar asszonyok főzésben, a szlovák asszonyok szövésben mutatkozó kivételes képességeit elismerjék, dicsérjék, és szolgáltatásként kölcsönösen igénybe is vegyék ezt az etnikumokhoz kapcsolt, „mindenkire” persze nem jellemző speciális tudást (Szilágyi Miklós 1973: passim).

A másság elfogadását és személyes haszonra fordíthatóságát szemléletesen kifejezi az a tény, hogy a rendszeres kapcsolattartás a másik etnikum nyelvének-kultúrájának megismerése érdekében kifejlesztette – főképp a nyelvhatárokhoz közel – a „cseregyermek”-intézményt. Az azonos korú gyermekek egy-két évig tartó kicserélése s a saját gyermekekkel azonos módszerű nevelése biztosította egymás minél alaposabb megismerését: az idegenkedés személyes tapasztalaton alapuló oldását. Mivel az egyes családok közötti, esetleg több generációs „cseregyermek”-kapcsolatok hátterében a táji munkamegosztás hagyománya húzódott meg, igen fontos volt az otthonitól eltérő gazdálkodási ismeretek, üzletvezetési módszerek „ellesése” is. Ezek az intenzitásukban a rokonságéval vetekedő, gyakran műrokonsággá (keresztkomasággá) is fejlődő kapcsolatok főleg magyar–német és magyar–szlovák viszonylatban voltak gyakoriak, de az esetlegesnél többet jelentettek magyar–román viszonylatban is (Nagy L. 1965; Paládi-Kovács A. 1981b: 63–72; Kósa L. 1981; Csorna Zs. 1982; Szűcs Judit 1992: 145–152).

A csaknem kizárólag kereskedéssel foglalkozó és diaszpórában élő etnikumok esetében különösen szembetűnő, hogy a magyar parasztközösségek mennyire az előítéleteikkel tudatosították magukban a „másságot”, egy-egy etnikumhoz kapcsolván hozzá a kereskedő foglalkozást vagy a kereskedés valamelyik ágát (Paládi-Kovács A. 1989b: 37. skk.). A 18. században a görögök uralták a távolsági áruszállításra alapozódó kereskedelmet, s jelentős részt vállaltak a magyar vágóállat- és borexportból is. A „görög” azonban gyűjtőfogalom volt, ortodox vallásút, illetve török alattvalót jelölt inkább: rácok, szerbek, bolgárok, bosnyákok s románok is tartoztak a görögök kereskedő kompániáihoz. Azokban a falvakban-városokban viszont, ahol boltosként jelen voltak, függetlenül az ott lakó személy etnikai hovatartozásától, a görög szó a kereskedő szinonimájává vált (lásd pl. Petri E. 1975: 17–72; Papp Izabella 1987, 1989; Dobrossy I. 1988: 341–351). Az Erdélyben önálló kolóniákat alkotó, a 19. század elejétől azonban gyorsuló ütemben a magyarságba beolvadó örmények szintén kereskedelmi monopóliumaik révén épültek bele a magyar társadalomba. Elsősorban a ló, a szarvasmarha, a juh exportjával-importjával foglalkoztak, s ennek érdekében a 18. században az Alföld térséges legelőin bérleteket is szereztek (vö. Bencsik J. 1977a). Az erdélyi falvakban mindenütt – ahol egyébként nem éltek zsidók – ők jelentették a falusi boltost, a szatócsot (vö. Tarisznyás M. 1982: passim). A Dunántúlon és az Alföldön a zsidók kezében összpontosult a falusi kiskereskedelem, és a 19. században a zsidó szó lett a kereskedő szinonimája. Ez a jelentésmódosulás {8-859.} persze a zsidók kereskedelmi vállalkozásokban játszott szerepének igen lényeges különbségeit homályban hagyja. A 18. században inkább a görögöknek volt hegemón szerepük a falusi-mezővárosi boltok és kocsmák bérlésében, a zsidók csupán házalóként vagy nyersbőrfelvásárlóként kereskedhettek. Előbb szervezték meg a mezőgazdasági termények: a gyapjú, a nyersbőr, a dohány, helyenként a hal felvásárlását, s országon belüli, sőt külföldre irányuló közvetítését; előbb lettek tehát nagykereskedők és pénzemberek, mint falusi szatócsok és kocsmárosok: a falusi kiskereskedelem hovatovább konkurens nélküli irányítói s lebonyolítói (Hanák P. [szerk.] 1984: passim). Nem tűnt el azért a zsidó házaló sem. Az alföldi magyaroknak a 20. század első évtizedeire vonatkozó emlékezései máig őrzik a fütyülős zsidó, gyűrűs zsidó, tollas zsidó alakját, aki sípolva jelezte érkezését, s a csontért, rongyért, tollért a gyermekeknek és az asszonyoknak kedves apró holmikat adott cserébe (Szabadfalvi J. 1982: 425–426).

A vándoripar és vándorkereskedelem egyéb formái is egy-egy, az Osztrák–Magyar Monarchia területén élő nemzetiséggel kapcsolódtak össze. A szlovák drótosok, akik legtöbben Trencsén, emellett Nyitra, Szepes és Sáros megyében éltek, és ablakosok, Liptó, Árva és Gömör megyéből, Monarchia-szerte – sőt külföldön is – a területet egymás között felosztva vándoroltak (Ferko, V. 1985). Jogosan emlegették tehát ezeket a foglalkozásokat a magyarok a tót népnévvel egybekapcsoltan. Az országhatárokon messze túl viszont vengerecként, ’magyar’-ként – azaz a magyar királysághoz tartozó személyként – nevezték meg a szlovák vándorkereskedőket is (Gunda B. 1954: 76–86). Mivel az ország mai területén is akadt néhány szlovák falu, melynek férfi lakossága az 1960-as évekig ezt a két vándoripart folytatta, a drótosság és ablakosság mint a szlovákokra jellemző foglalkozás – még inkább az előítélet – évtizedekkel túlélte a trianoni határmegvonás jelentette cezúrát (Petercsák T. 1984). Szerte az országban morva miskárolókra bízták legszívesebben a kocák ivartalanítását. Ők Morvaország néhány falujából kiindulva a drótosokhoz és ablakosokhoz hasonlóan felosztották maguk között az országot. A két világháború között azonban már csak azok a miskárolók folytatták ezt a speciális foglalkozást, akik letelepedtek valamelyik magyar faluban. A miskárolást mégis mindmáig a morvákhoz kapcsolja hozzá a kollektív emlékezet (Kodolányi J. 1959a). A vásárok jellegzetes, viseletük miatt is feltűnő alakjaiként emlegetik az első világháború előtti vándorkereskedelem ismertetői a bosnyákokat, akik nyakukban hordott asztalkaszerű ládából kínálták a sokféle apró cikket: bicskát, borotvát, zsebórát, fésűt stb. (Dankó I. 1982: 105–110; Faggyas I. 1982). Egész sor jellegzetes foglalkozást űztek a vándorló életmódot folytató, a 20. században lassan-lassan letelepedő cigányok: a szegkovácsolást, az üstfoltozást, a köszörűsséget, a vályogvetést, a teknőfaragást stb. cigányfoglalkozásként fogadta el a magyarság. A hagyományosan cigánynak tekintett lókereskedés mellett a korábban a zsidókat jellemző házaló kereskedés és felvásárlás is mind jobban őket kezdte jellemezni (Paládi Kovács 1989b: 39).

Ezek a példák óvatos következtetéseket is megengednek. A feudalizmus századaiban s a hagyományok folyományaképpen a közelmúltig, míg a politikai döntések véglegesen lehetetlenné nem tették a spontán népi kapcsolatokat, a Kárpát-medencében élő nem magyar nemzetiségek szinte teljesen kisajátítottak maguknak egyes kereskedői és szolgáltatóipari foglalkozásokat. Ennek következtében árujuknak, {8-860.} munkájuknak etnikummal való összekapcsolódása afféle „márkajegyként” rögződött az ilyen szolgáltatásokat igénylő magyarság tudatában. És viszont: ezek a nem magyar kereskedők és iparosok nemzetiségként való elkülönülésüket öntudatosan vállalták, sőt: ezt hangsúlyozva kínálták fel szakértelmüket vagy árujukat. A táji munkamegosztás tehát – legalábbis részben – a Kárpát-medencében élő sokféle etnikum közötti együttműködést: az egymásrautaltság tudomásulvételét, a speciális adottságok és készségek haszonra fordíthatóságának kölcsönösségét is jelentette.

Ebben az együttműködésben persze, bármennyire rendszeres volt is, nem nemzetiségi közösségek, hanem személyek, esetleg valamilyen konkrét feladatra szerveződött akciócsoportok vettek részt. Ezzel együtt járt, hogy a személyes találkozások gyakoriságától függetlenül egymás kölcsönös megismerése alig haladta meg a sztereotip általánosítások esetenkénti igazolásának szintjét: a kereskedő, vándorkereskedő, vándoriparos specialistákkal azonosult az általuk képviselt etnikum. Egyszerre értékelőek és lekicsinylőek ezek az etnikum egészére vonatkoztatott előítéletek. Értékelőek, mert az „idegenek” másként ki nem elégíthető igények kiszolgálói voltak, kínálatuknak tehát a munkamegosztás adott rendszerében nem volt alternatívája. De lekicsinylőek is, mert aki szolgáltat, tényleges társadalmi helyzetétől függetlenül kiszolgáltatottnak tűnik azok szemében, akiknek felkínálja áruját, munkáját: speciális szakértelmét.

A sztereotip vélekedések – a közvetlen szomszédság, a napi érintkezés esetén – egymás mind alaposabb megismerésére, a saját közösségben alkalomadtán hasznosíthatónak vélt értékek elsajátítására is sarkallhattak egyeseket. Ennek a kölcsönös tanulásnak azután ki is alakult a közösségek által „normává” avatott személyes szintje: a „cseregyermek”-intézmény. Ezen a személyes szinten elmélyített kapcsolatok jelentősen befolyásolták, alakították-módosították ugyan az etnikus előítéleteket, a másságtudatot azonban alapjaiban nem változtatták meg. Az egyén számára előnyösnek fogadta el a helyi hagyomány, tehát megengedte a személyes viszony bensőségessé formálódását, az etnikus előítélet ettől függetlenül érvényben maradt.

A VILÁGLÁTOTT SZEMÉLYEK KÖZÖSSÉGI MEGÍTÉLÉSÉNEK MÓDOSULÁSAI

Abból, amit a belső vándorlásokról és kereskedelmi kapcsolatokról mondottunk, logikailag az következik, hogy a más-más faluközösségekben igen különbözőnek kellett lennie a világlátott emberekről alkotott közösségi véleménynek. Ha a más vidékiekkel való kapcsolatteremtés készségét, mint a rendszeres árucsere vagy munkavállalás feltételét a közösség szinte minden férfi tagjának elemi érdeke volt elsajátítani, az utazás és az idegenekkel való szóértés napi gyakorlatának megtanulása hozzá tartozott a felnövekvő egyén szocializációjához. Ahogy a technikai ismereteket, a kapcsolatépítés készségét is főképp személyes közreműködéssel, folyamatos belenevelődéssel lehetett és kellett megtanulni. Az így szerezhető tudást a folklórrá szerveződő tapasztalatok készítették elő és egészítették ki: az úti kalandok – a nehézségek legyőzésének apróbb-nagyobb hőstettei, az idegenek megnyerésének vagy rászedésének sikerei és kudarcai – „élményelbeszélésként” kerültek bele az epikus {8-861.} folklórba. A személyes élmények, ha a tanúságtétel szándékával, az okulás érdekében folklórszöveggé csiszolódtak, persze aligha emelték az „emberfeletti” szférájába, inkább izgalmas kalandok sorának láttatták azt a kockázatot, melyet az otthonról kimozdulás az egyén számára jelentett. Célszerű volt ugyanis azt sugallni az apák útját járó ifjabb nemzedéknek, hogy az utazás, ha rendkívüli esemény is, a mindennapok része. A kockázat pedig, ha az egyén felkészül rá, nem nagyobb annál, mint amennyit a közösségi tapasztalatokon edződött tudással vállalni lehet.

A MEGBECSÜLÉS ÉS A LENÉZÉS VÉGLETEI

Ha az otthonról kimozdulás nem jelentett többet a szomszéd falvak és a legközelebbi vásárok rendszeres felkeresésénél, a közösség néhány tagja viszont az útonjárásra „szakosodott”, a távolság és idegenség leküzdésére való felkészülés csupán ez utóbbiak esetében tartozott hozzá a munkára nevelődéshez, a felnőtté váláshoz. A „szakosodottak” ismeretanyaga a közösség egésze számára sem volt ugyan teljességgel ismeretlen, de nem is volt „közösségi tulajdon”: az epikummá formált úti kalandoknak más funkciója volt a rendszeresen utazók körén belül és azon kívül. Akinek nem volt szüksége rá, hogy mások tapasztalatából építgesse a napi gyakorlatban hasznosítható tudását, eleve a „messziről jött ember sokat hazudik” kételkedésével hallgatta, ha „igaz történetként” meghallgathatta az úti kalandokat. Igényelte a folklór szövegeket, mert felmérte, hogy csak az ilyen személyes hitelű beszámolókból ismerheti meg a külvilágot; de kételkedett, ha a maga tapasztalataival összeegyeztethetetlennek találta a hallomást. Az útonjárók köré tehát az elismerés, a megbecsülés és a lenézés, a kívülrekesztés végleteiből szövődött a közösségi ítélet. Ezért a más vidékeken járás ismereteinek, készségeinek birtoklása a tekintély kivívására, a közösségből kiemelkedésre is elegendőnek bizonyult, vagyis presztízsnövelő lehetett. De a parasztos életvitel normáival és értékrendjével való szembehelyezkedés látszata miatt a könnyen élésnek, a mások megrövidítésének gyanúja is rávetülhetett az inkább a „csavargást”, mint a kétkezi munkát választó személyre.

Amit a külső kapcsolatokban aktív szerepet vállalóknak a faluközösségükhöz fűződő felemás viszonyáról megfogalmaztunk, legszemléletesebben a hatalmi kényszer motiválta útonjárás és idegenben tartózkodás paraszti megítélésének tényeivel lehet igazolni. A feudalizmus idején a földesúr is, az állam is arra kényszerítette a jobbágyokat, hogy hosszabb-rövidebb időre elszakadjanak az otthonuktól. Az idegenben való munkavégzésnek (a robotnak és a hosszú fuvarnak), valamint a katonáskodásnak a kötelessége azt jelentette, hogy minden felnőtt férfi számíthatott rá: alkalmasint neki is el kell mennie a falujából. A hosszú fuvarról és a más vidéken követelt robotról szóló adatokból úgy látszik: ha a hatalom által kijelölt útvonalon kellett közlekedniük a parasztoknak, ha valamelyik távoli helység volt a célállomásuk, korántsem a világlátás nagy lehetőségeként, hanem elháríthatatlan sorscsapásként fogadták ezeket a jobbágyléttel amúgy szükségszerűen együtt járó terheket (lásd pl. a Békés megyei jobbágyok ellenállásának módozataira: Implom J. 1971: 114–116, 123–129). Nyilván nemcsak a saját munkájukban való hátramaradás miatt és felszerelésük rongálódásától tartva igyekeztek kibújni az ilyen kötelesség alól. Azért is, {8-862.} mert az ismeretlen vidékkel, élethelyzettel, emberekkel való találkozás szorongást gerjesztett bennük. Jellemző ebből a szempontból, hogy nemcsak az ingyen robotot, hanem az állam, a vármegye által megfizetett forspontot is terhesnek emlegették a jobbágypanaszok. Inkább vállalták annak pénzen való megváltását (lásd Hódmezővásárhely példáját: Herczeg M. 1980: 77–79).

A kényszerű utazásoktól való húzódozás teszi érthetővé, hogy a távolsági fuvarozás irányítása, a messze városokban az ügyintézés, általában a földesúr, a vármegye vagy az államhatalom illetékeseivel való kapcsolattartás egyéni képessége hovatovább megbecsült értékké vált a parasztközösségekben. Kiválasztódtak a helyi „politikai vezetők”, vagyis azok a személyek, akik eredményesek tudtak lenni a „hatalommal” való egyezkedésben. Az a tény, hogy egy-egy falu vagy mezőváros népe olykor évszázad múltán is emlegette azt a szószólóját, aki Bécsig elvitte a közösség kívánságát, bizonyítani látszik, hogy minél nagyobb horderejű volt a körülmények kikényszerítette utazás, annál nagyobb elismerés övezte (lásd pl. a kunmadarasi templomépítés történetét: Szűcs S. 1977: 188–193; a tiszafürediek „Kócskeresés”-sel kapcsolatos emlékeit: Füvessy A. 1989: 15–17).

A polgári állam felszámolta ugyan a kényszerfüggőségeket, a közlekedés felgyorsulása pedig lerövidítette a távolságokat, a „hatalommal” kapcsolatba kerülő falusi vezetők megbecsülésének mégis lényeges összetevője maradt a távoli hivatalokban, a főhatóságoknál való eligazodás képessége. A messzi városokba utazás eredményes megszervezésének mint magasra értékelt személyes képességnek közösségi elismerése újabb meg újabb személyekre terjedt ki, nem vesztette el korábbi jelentőségét az otthonról kimozdulás tömegessé válásával. Azzal együtt, hogy a kapitalizmus korában a munkaerő-vándorlás – a más földrészekre irányuló kivándorlás is – mind nagyobb tömegeket érintett, a munkaközvetítők, a munkacsapatokat szervező-irányító bandagazdák szintén azok számát gyarapították, akik a kapcsolatépítésben megnyilvánuló képességeik révén emelkedtek ki a faluközösségből, és szereztek maguknak valamelyes elismerést (vö. Balassa I. 1985: 64–76; Petánovics K. 1987b: 187–207). Az ilyen képesség persze mind kevésbé jelentett minden falulakó által elismert értéket: az azonos társadalmi helyzetűek közül külön-külön válogatódtak ki a kapcsolatépítést szívesen vállalók, az abban eredményesek.

Némileg más tartalmú volt a feudalizmus késői szakaszában a katonáskodási kényszernek engedelmeskedőket övező közösségi megítélés, és más jellegűek azok a változások is, melyeket a polgárias államhatalom megszerveződése magával hozott. A verbuválás – vagyis a még nem általános, de már nemcsak a nemességre vonatkozó hadkötelezettség – gyakorlata módot adott a faluközösségeknek arra, hogy renitens hajlamú tagjaiktól megszabaduljanak. Az ilyen legények számára sem volt sorscsapás a katonáskodás, hiszen intézményesített kalandot ígért. Rábeszéléssel, a közösségi szándék és az egyéni vágy lényegi egybeesését anyagi előnyök ígéretével is megtámogatva rendszerint sikerült elérnie a falusi elöljáróságoknak, hogy a valamilyen szempontból deviánsnak minősülő s alkatuk szerint is kitörni vágyó legények legyenek katonává. Az évtizedes katonai szolgálat után hazatértek, az obsitosok, lelki alkatára még inkább jellemző a kiválni, a közösségtől különbözni akarás. Másságukat különleges, páratlan élményeik folyamatos hangoztatásával fenn is tudták tartani. Ennek eredménye, hogy az obsitos katona – szépíróilag megformált típusa: {8-863.} Háry János – a lódító, a valóságelemeket végletesen eltúlzó különc szinonimájává egyszerűsödött. Ilyen hírét persze nem az idegen országokban megélt, valóságosnak állított kalandjai és a hallgatóság „civil” tapasztalatai össze nem egyeztethetőségének köszönhette. Annak inkább, hogy élményelbeszéléseinek sugalmazása szerint nemcsak a földi tereken, de a mesék színhelyein is kalandozott: emberfeletti mesehősökkel is volt találkozása (vö. Szűcs S. 1962).

A hadkötelezettség általánossá válása után a katonáskodás idején szerzett, egymáséhoz hasonló, mégis egyedi városi, laktanyai, esetleg hadszíntéri tapasztalatok is tömegeknek lettek sajátjává. Szükségszerűen ki kellett tehát kopniuk a katonatörténetekből az irracionalizmusoknak, hiszen „hitelességüket” a folyamatos kontroll garantálni tudta. A fiúgyermekek szocializációjához viszont ettől kezdve a katonaidőre való felkészülés is hozzá tartozott: a katonáskodásról szóló élményelbeszélések most már ezt szolgálták. Felkészítettek a várható nehézségekre, de egyszersmind azt is sugalmazniuk kellett, hogy a katonaság jelentette próba kiállása az emberi értékek növelője. Ennek következményeként alakult ki a 20. századra az a paraszti felfogás, hogy a legény számára a sorozás kedvező vagy kedvezőtlen eredménye afféle értékminősítő próba, a sorkatonai szolgálat teljesítése pedig a felnőtté válás folyamatának betetőzése (lásd pl. Vasas S.–Salamon A. 1986: 185–186. – Kalotaszeg).

A tömegesedés következtében hasonlóan módosult – ha nem is mindenütt, inkább csak a nagyvárosok, legjellemzőbben Budapest és Kolozsvár közeli falvakban, falucsoportokban – a leányok városi, „úri” házakhoz cseléddé szegődésének közösségi megítélése. A gazdasági kényszerűség – ha nem a megélhetés elemi gondja, a stafírung megszerzésének lehetősége – mozdította ki falujukból a majdnem gyermeklányokat, s a városban szolgálást átmeneti létállapotnak tekintették (lásd pl. Gyáni G. 1983; Nagy Varga V. 1985). Egyes vidékeken mégsem a szegénység fejeződött ki a cselédkedésben: a Sóvidéken (Udvarhely m.) például annyira szokássá vált az ilyen szolgálat, hogy a gazdaleányok számára sem volt lealacsonyító. Egy 1925-ben hétgyermekes családban született, 1938–1944 között cselédkedő asszony így idézte az édesanyja által megfogalmazott közösségi szentenciát: „aki leány nem szolgál, nem lesz asszon abból, amelyik legény nem katona, nem lesz ember abból” (Barabás L. 1995: 210).