{8-67.} TÁVLATI KÉP A TÖRTÉNELMI PARASZTSÁGRÓL

FEJEZETEK

A európai késői rendi agrártársadalmak társadalmi formáiból, az 1848-at megelőző évszázadban észak-nyugaton kivált egy, a korábbi, örök érvényűnek tartott társadalomszerkezeti arányok között elképzelhetetlen városias létforma és műveltség (Macfarlane, A. 1989). Az új, tőkés szervezetű ipari urbanizáció mellett lesznek a múlt század első felében még egész Európában általános, többé vagy kevésbé hagyományos, rendi szervezetű társadalmak paraszti mezőgazdasági alapjuknál fogva „agrártársadalmakká” (Braun, Rudolf 1960; Mendels, F. 1972; Medick, H. 1976). A „haladás vagy a maradás” pártállásaitól s a modernizáció azóta is sokféle megítélésétől függetlenül, szembeszökő valóságként állt már a kortárs szemlélő is a jelenség előtt, amelyben népek minden korábbi elméletet meghazudtoló népsűrűség mellett (Michel, B. R. 1975; Katus, L. 1980; Dányi D. 1991; Noordam, D. J. 1995: 160–162), szükségleteiket másfajta termelési technikával és szervezettel kielégítve, belső szociális feszültségeik ellenére, uralkodó osztályaiknak irigylésre méltó gazdagságot teremtettek, s az európai hatalmi mérlegen egyre nagyobb súlyra tettek szert.

A hatalmi egyensúly mellett a bécsi kongresszus után abszolutisztikus formákban restaurált közép- és kelet-európai dinasztikus államok e nyugati hatékonyságtól eszméiken keresztül alapviszonyaikban is fenyegetve érezték magukat. A termelési, agrár- és ipari, majd társadalmi „forradalmak” során ez az új forma már korábban a Németalföldön és Angliában s Anglia volt észak-amerikai gyarmatain, majd „az első későn jövő országban”, Franciaországban (Berend I.–Ránki Gy. 1987: 141), a „Nagy Forradalommal” is átalakította az állam és az alattvalók viszonyát – amiből alapfogalmaink közül többek között mai állam és társadalom fogalmunk megszületett (Péter L. 1989: 59–67, 91). Ebben a kialakuló, immár társadalmi formában a dinasztikus politikával s a rendi testületekre szabott, jogokban, kiváltságokban érvényesülő normarenddel szemben a társadalomszervezeti szabályok és formák kialakítását is – elvben – a felvilágosodás ésszerű szellemének megfelelően, „tekintélyeket” s az egyházat többé-kevésbé félretolva, népképviseleti alapon, nyilvános megállapodás, a modern politika vagy a belső, elsősorban világhatalmi politika és a tudomány tárgyává lettek. A rendi szervezet mindent átfogó jogtudományosságával, úgy is fogalmazhatnánk, a rendi kor szociológiájával szemben, a tőkés szervezet saját viszonyainak értelmezésére kialakította saját elméleti tudományait: magát a társadalmat a fizika {8-68.} objektív természettörvényeinek példaképével – és tekintélyével – vizsgáló szociológiát, s a társadalmi „természettörvényekhez” hasonlóan a gazdaságtudományt. Velük párhuzamosan, ahogy a „rurális társadalom” külön jelleget nyer, a polgár, úgy is mint értelmiségi, érdeklődéssel fordult az ősinek vélt paraszti világ felé.

Annak meghatározása, ami Nyugat-Európában történt, természetesen fogalmak kérdése is, amelyekkel éppen az ezeken a felvázolt alapokon kialakult tudományágak sora foglalkozott. A jelenséggel kapcsolatban már a 19. században is a „modern” jelzőt használták, ami mai értelmében a hagyományossal, másként „tradicionálissal” szembeállítva, már az etnográfiát és az antropológiát követve, a korábbi formák iránti érdeklődés mellett az 1960-as évek szociológiájában, gazdaság- és társadalomtörténetében honosodott meg. Lényegében hasonló tartalmat fed közép-európai használatban a „polgári” jelző és kifejezés, szintén a hagyományossággal szembeállítva. A „polgári” jelenségek nem csupán egy osztály (rend, társadalmi réteg) sajátosságait hordozzák, hanem e jelenségekre korábban, a 19. századi kortársak által is használt latinos kifejezés, a civilizáció tartalmához hasonlóan, a „polgárosodás folyamatában” a modern értékrend, életforma, a korszerű „műveltség” elterjedését („diffúzióját”) is (Kocka J. 1989; Halmos K. 1991). A „modern” kifejezést, s a „modernizációt” mi is inkább a műveltség antropológiaihoz hasonló, változási jelenségre utaló értelmében használjuk, nem egyes modernizációs paradigmákon belüli jelentésével. A fogalomnak ezzel az értelmezésével, a jelenség mint összetett történeti folyamat leírásának útjából kívánjuk eltávolítani a „modern” és a „tradicionális” fogalmi ellentétpárt.

A változás összetettségéhez hozzátartozik az agrártársadalmak gyökeres átalakulási korának, a 19. századi európai ipari korszak társadalomtörténeti térképének összetettsége is. Az a változás, amit előbb, csupán a kérdés jelzése céljából leírtunk, 1848-ig nemcsak Európát, de Nyugat-Európát sem, s az egyes nyugati országokat sem jellemezték egészükben (Weber, E. 1976). Az ipari átalakulás modern jelenségei Közép- és Dél-Anglia, Hollandia, Belgium, Észak-Franciaország térségében, s korábban a napóleoni háborúkban francia megszállás alatt állott nyugati német fejedelemségekben bontakozott ki. Kelet felé terjedve szigetekben jelentkeztek már az ipari társadalom jelenségei, amit az 1848-as tavaszi forradalmakban fellángoló „szociális” és munkáskérdés feltűnése tükrözött, hozzánk legközelebb a bécsi külvárosokban (Bruckmüller, E. 1985: 348).

Az iparosodó nyugati területek mindegyike külön utakon járt a feudális rendi szervezet felszámolásában s a jobbágykérdés megoldásában is. A kontinensen, Hollandiát kivéve, a mérték a francia radikalizmus volt, amely a rendek s az egyház felszámolását, alkotmányon kívül helyezésüket s a földosztással összekapcsolt felszabadulást jelentette. Hogy nem csupán fölülről végrehajtott döntések kérdése volt a modell elterjedése, bizonyítja a sikeres rendi ellenállás a francia csapatok dél-európai megszállási területein. A Habsburg Birodalom felvilágosult abszolút uralkodóinak reformjai, az újabb kutatások tükrében inkább a kontrasztokat kiemelő háttere volt a tartományonként különböző viszonyoknak (Niederhauser E. 1962; Kolossa T. 1976; Sundhaussen, H 1990). A skála az abszolutizmus mintaországai, az impérium 18. századi virágzásának nyomát úgyszólván napjainkig őrző osztrák-német tartományoktól Erdélyen, a mediterrán városi feudalizmus Dalmáciáján keresztül, {8-69.} a tatár hordák beütéseivel súlyosbított véres nemesi és parasztfelkeléseket szenvedő Galíciáig és Bukovináig tartott.

Mindezek olyan területek, amelyek az osztrák–magyar közjogi küzdelem köztörténeti szempontból idegen területei voltak, miközben a viszonyoknak ezzel a tarka koszorújával, a birodalom belső és külső határain keresztül Magyarország népei állandó vándorlási és gazdasági, s a vele járó műveltségi kapcsolatban álltak. Érvényes ez a hazánkat kelet- és délkelet felől érintő orosz és a török birodalomra nézve is. A változások tehát Európa tavaszán, 1848-ban egy késői rendi agrártársadalom talaján vettek nagyobb lendületet. A rendi abszolutizmusoknak feszültek neki a „haladást”, a modernizációt és polgárosodást nemzeti programokba foglaló mozgalmak.

Ennek megállapításával azonban semmivel sem jutottunk egyszerűbb képhez. Amint a rendi szervezetek természetéből következik, államonként, az államokon belül térségenként, „régiónként”, a társadalmi viszonyoknak igen jelentős, szerkezeti adottságokra felépült különbségeit fogták össze. Bizonyos alapelvekben a közép-európai térség viszonyai is döntő módon magukon viselték a európai rendiség vonásait, a különbségek kiegyenlítésére törekvő legfejlettebb újkori rendi abszolutizmusok is széttagolt birodalmakat hagytak örökül a modern polgári korra. A széttagoltság természetesen ott a legnyilvánvalóbb, ahol a viszonyok politikai intézményi formákban is kifejeződtek, mindenekelőtt a versailles-i békében, jóformán a 19. század végén kikiáltott Német Birodalomban. Az 1867. évi osztrák–magyar közjogi kiegyezésig a Habsburgok birodalma, bennük hazánk helyzete is az európai hatalmi harcok tárgya volt. A közép-európai birodalmak vajúdásának ez az 1848-ban végleg megbomlott egyensúlyt követő időszaka volt azonban az itt élő népek agrártársadalmainak legfontosabb ügye, a jobbágyfelszabadítás és következményei elrendezésének, teljes súlyuknak megfelelően máig feltáratlan kora. Itt találkozott vagy találkozhatott volna szembe mind a politikatörténet, mind az agrár- és társadalomtörténet a széttagoltságnak a történetírói műhelyek feltáró kapacitását jóformán meghaladó valódi mértékével (Sándor P. 1973).

Amit a tágabb Európa széttagoltságáról elmondhattunk, elmondták már a 18. század végétől, 19. század első felétől, Csaplovics János kifejezésével élve, a „kis Európáról”, Magyarországról a régi statisztikusok, geográfusok és az etnográfiák (Csaplovics J. 1829; Kósa L. 1991: 13–20).

A magyar királyságot a Kárpát-medencén belül, történeti, művelődéstörténeti és néprajzi tapasztalataink alapján, a környezetével fennálló kapcsolatai mellett is tekinthetjük sajátos történeti-műveltségi egységnek. Ehhez a sajátossághoz azonban szorosan hozzátartozott a részben közjogilag is fennállt területi és ezen belül a társadalmi széttagoltságnak az a sajátos formája, amely hagyományos társadalmi viszonyait kialakította, amelynek 1848-ig intézményesen is, a köznapi élet hagyományaiban is a rendi szervezet nyújtotta az átfogó kereteket. Mint a hagyományos agrártársadalom változó műveltsége, az ipari átalakulásban a köznépi, paraszti kultúrában sem ősformákat éltetett tovább (Redfield, R. 1956: 26–27; Wolf, E. R. 1973: 323–324; Hoffmann T. 1977; Sárkány M. 1983: 24).

A hatalmi-politikai szervezet úgy is, mint erőszakszervezet, még a 19. század folyamán is válságokból kibontakozó sokkszerű megmozdulásokkal, sőt háborúkkal {8-70.} volt képes az átalakulásra. A feudális hatalom, amelynek a 18. század második felétől az abszolút uralom, a „rossz tanácsadók”, s csak kivételesen a zsarnok uralkodók jelentették a megszemélyesítőit, a nem utolsósorban a széttagoltságban gyökerező hagyományos, rendi viszonyokba volt ágyazva, eszmeileg pedig a hagyományos világképen nyugodott. Az évszázadok alkalmazkodási folyamatainak eredményeként kialakított, önmagában is állandóan változó késői rendi szervezet politikai keretek alatt folyó átalakulása a forradalmaknál kevésbé látványos formák között, falvakban, megyékben, régiókban, igen gyakran nemzedékváltások hullámaitól elősegítve folyt. Ezekből a helyi közösségekből indulnak azok a személyek is, akik, mint Magyarországon az 1790/91. évi diéta küldöttei, majd a reformországgyűlések nemesi ifjúsága, a politikai átalakulás mozgatói lettek.

Az európai agrártársadalmak fejlődésében az iparosodás már a széttagoltság körülményeinek folytán sem szakíthatta meg a folyamatosságot. A modern polgári átalakulásban, a társadalmi viszonyok jellegét tekintve, az egyén társadalmi állását, státusát és mozgáslehetőségeit meghatározó közösségeihez való viszonya változik meg. Ennek a közismert történeti jelenségnek kifejezései azonban, mint fogalmak: az egyén, a társadalom, az egyén társadalmi állása és a közösségek is külön-külön magyarázatra szorulnak. A társadalomfelfogás születése s a régi fogalmak változása mint folyamat köztörténetileg is leírt politikai fordulópontokon keresztül haladva, mint a magyar reformországgyűlések és mindenekelőtt az 1848-as események bontakozik ki, mégis hosszabb, egyes mozzanataiban több korszakon átívelő fejlődési irány megvalósulását jelenti. Az egyenlőtlen fejlődésben nemcsak egyes területek, csoportok maradnak el, sőt, esetenként záródnak ki a változásból, hanem az egyes egyének társadalmi állásának különböző elemei is ellentmondásba kerülhetnek alkalmazkodásuk során.

Az egyén rendi közösségeiből való kibontakozásával született meg a tulajdonképpeni (modern) „társadalom”. Ezen belül az „egyén” (individuum) emberi személyre alkalmazott kifejezése ugyanúgy újítás, mint a társadalom. A közösségeihez tartozásán keresztül meghatározott rendi személyek (persona) egyéniesülése, egyénné (individuummá) válása éppen a jogokban kifejeződő rendi logika meghatározásai, valójában korlátozásai révén nyerte el az újkorban körvonalait.

A jogi szövegeket a régebbi történetírás, támaszkodva a jogtörténetre, nálunk már a Kovachich fivérek, Márton és György, Kollár Ferenc és a Martinovics-per áldozatául esett Hajnóczy József korai 18. századi pozitivista munkásságára, olyan leíró típusú forrásként használta, amelyből a társadalom változó, intézményesen lefektetett szabályait kívánta megismerni (Horváth P. 1987–1988). Egy századdal később, éppen a pozitivizmus és a társadalomfogalom elterjedésének módszertani hatására vált magától értetődővé a jog és a gyakorlat szinte rendszeres eltérése, különösen a rendi jog normatív, sokszínű viszonyok mellett csak elvi mértéket adó jellege. A 20. századi új pozitivizmus, s a társadalomtörténeti irányzatok mellett, amelyek biztosabb tapasztalatokra, forrásokra alapított támpontokat kerestek a viszonyok történetileg változó valóságának felderítésére, a jog a társadalmi jelenségek értelmezésének immár csak egyike volt.

A rendi jog, ezen belül a régi társadalomszervezeti elveket kinyilatkoztató közjog, a polgári korszakunkban tovább élő írott hagyomány része volt. A régi írásbeliség {8-71.} műhelyekhez köthető jegyei mellett magán viselte a döntő mód szóbeliséggel élő korszakok sajátosságait. Mint látni fogjuk, a szóbeliségnek meghatározott közösségen belül elfogadott és közismert epikus elemei voltak éppen azok, amelyek az alapelvek lefektetésében stílusukkal együtt váltak az ősi forrás hagyományává. Olyan írásbeliségben fennmaradt hagyományról van szó, amelynek folklorisztikus elemei változataikban az utóbbi évtizedekig tovább éltek s gyűjthetők voltak paraszti környezetben a késői szóbeliségben is. A hagyományos, történeti fejlődésében a késői rendi korszakban csúcsára érkezett műveltség az egész társadalom és annak minden életjelenségének szabályozója volt. Bár kiindulópontnak a rendi jogi szövegek kínálkoztak társadalmunk hagyományos szervezeti elvei rekonstrukciójánál, célunk éppen kísérletet tenni, mindenekelőtt paraszti társadalmunkban való utóéletük felderítésére.

A forrásaikban, műfajaikban, érvényességükben igen különböző szövegek értelmezését az egyén és közösségei változó viszonyának szálára fűztük föl. Ebből a viszonyból rajzolódik ki az a műveltség, amely hosszú történeti távon szabályozója lett a társadalmi egyenlőtlenségekkel való együttélésnek.