A PARASZTI ILLEM

AZ ASZTALI SZOKÁSOK ILLEME: AZ ÉTKEZÉS

Az étkezés mint kulturális reprezentáció igen összetett, és számos ideológiai mozzanattól van áthatva. Ez annak ellenére igaz, ha sok szempontból igazat is kell adunk Szuhaynak abban, hogy a falusi társadalomban „az étkezési etikett kevésbé kidolgozott” (Szuhay P. 1980: 28).

Már magának az asztalnak is szimbolikus jelentése volt, épp ezért nem lehetett például ráülni vagy gyereket tisztába tenni rajta. „Azt tartották, ahová a Jézus testét naponta háromszor-négyszer teszik, ne szentségtelenítsék meg” (Gémes E. 1977: 227).

Az asztali ülésrend legfontosabb szabálya az volt, hogy az apa ült mindig az asztalfőn, családfői méltóságát ezzel is kinyilvánítva és megerősítve. Helyét még a legmegtiszteltebb vendégnek sem adta át. A hagyományos elrendezés szerint az asztal fő helye a két ablak között volt. Az apa mellett jobb kéz felől ült idősebb, bal kézről fiatalabb fia. Az öregebb fiú mellett ült a leány (Csilléry K. 1949: 20). Az asszony helye általában az asztal sarkán volt. A nem és kor elve tehát az asztali ülésrendben {8-676.} is érvényesült. Megjegyezzük, hogy az utóbbi évtizedek változásai éppen az étkezés rendjének nemekhez kötött szabályait kezdték ki legjobban, s ennek egyik legfontosabb jeleként megszűnt a „nők kirekesztése” (Szuhay P. 1980: 27). Gyermek csak akkor ülhetett az asztalhoz, ha már komoly munkát végzett.

Az étkezést a férfiak azzal is megtisztelték, hogy erre az alkalomra „mindig letették a kalapjukat” (Vecsey F. 1979: 19). Az étkezés illemének részeként szabályozott volt annak ideje is. A norma azt írta elő, hogy amikor a családfő hazaért, feleségének már tálalnia is kellett az ebédet. Régebben az étkezést imával kezdték, és „csendben, beszélgetés nélkül folyt le” (Csizmadia I. 1982: 12). „Most enni kő, nem beszélgetni” – szóltak rá a gyermekekre is (Nagy Gyula 1975: 419).

A kenyeret a gazda szelte az egész családnak. A kenyérrel való egész bánásmód, szimbolikus fontosságának megfelelően erősen szabályozott volt. Simára illett levágni a szeletet, különben szóvá tették. A megfelelő mennyiség levágása utána a kenyeret a helyére tették, hogy „né szógájjon itt soká. Ne álljon az asztalon” (Pánczél J.-né 1980: 77). Ha a földre esett egy darab kenyér, fölvették, megcsókolták és megették.

Az ételből a gazda szedett először magának. Mikor még közös tálból ettek, a legfőbb illemszabály az volt, „hogy nem volt szabad a másik elé nyúlni még a húsért sem. Az volt a szokás, hogy mindenki maga elől vett” (Szigeti Gy. 1985: 29).

Evőeszközként régebben csak kanalat és a saját bicskájukat használták. A húst kanállal emelték ki a tálból, „aztán kézbe fogva földarabolták” (Hoss J. 1955–1965: 118). A villa térhódításának időszakában egy, a hagyományos evésstílushoz ragaszkodó férfi így érvelt: „Azé atta az Uristen a két kezem, hogy avva egyek, nem csúfoskodok véle, hogy megszúrjam a számat” (Csilléry K. 1951: 69).

Az evéshez használt kanalat megmerítik a tálban, majd „a tányér széléhez érintik a kanál alját, s ott végighúzzák, hogy a cseppenni akaró levest letörüljék. Azután a kanál alá kenyérszeletet tartanak, hogy a levest le ne csepegtessék és úgy viszik a szájukhoz (…) mintegy 50–60 centiméternyire” (Szállási S. 1930–1935: 51). A férfiakhoz, illetve a nőkhöz tartozó evésmód illeme különbözött, a nők viselkedése ebben a helyzetben is bizonyos önkontrolit hangsúlyozott. A férfiak „asztalról, a tányérhoz mélyen lehajolva, a nők állva, sarokba félreülve, a tányérukat kezükben tartva, kihúzott testtartásban ettek” (Szuhay P. 1980: 27). Szokás volt evés végeztével a tányért kenyérbéllel kitörölni, „hogy jó idő lögyön”. Evés közben nem illett inni.

Az evéssel összefüggő olyan „testi reakciókban”, mint például a csuklás, böfögés – amelyek Szuhay szerint a reneszánsz óta fennmaradt hatások –, a paraszti illemkódex nyilvánosság előtt sem lát kivetnivalót (Szuhay P. 1980: 28).

Az étkezés olyan komplex kulturális tevékenység, amely illemszokásokkal is aláhúzta a családfői hatalmat, valamint az étel tiszteletét. Alkalmat nyújtott a közös családi evés a gyermekek nevelésére is. Ha le akarta rántani az anyja tányérját, az apa rászólt. Ha még ezután is próbálkozott, rávágott a kezére. Az ételben nem volt válogatás. „Addig nem kapsz mást, míg azt meg nem eszed” (Gémes E. 1979: 17).

Korábban a beszélgetésre is jobban alkalmat adott a közös étkezés. A férfiak utána még az asztalnál maradtak, és pipaszár mellől beszélgettek (Szállási S. 1930–1935: 52).

{8-677.} Még az ennivaló beosztásának is volt „illeme”. Például a keddi farsangi fánkból „kövér csütörtökre is illett, hogy maradjon” (Martonné 1983: 52).

Ha vendég érkezett, amíg a család az asztalnál ült, megkínálták. A meghívást azonban „nem illett” komolyan venni, hiszen tányért, kanalat nem is adtak neki. Az invitáló szavakra a vendégnek így kellett válaszolnia: „Köszönöm, én már elvégeztem. (…) Csak egyenek Isten áldásával” (Szállási S. 1930–1935: 52).

A munkaintenzitásnak a kapitalizmus korában való növekedése fellazította az étkezéshez tartozó szabályrendet: „Délben az anyám az asztalra tötte az ebédöt, oszt az szödött és övött előbb, aki hozzájutott, hogy mán möhessön is dolgozni, mert a munka mindönnél előbbre való volt”.

AZ IVÁS ILLEME

A gazdaember munka közben nem ivott, de a „segítséget” illett megkínálnia. Például szüretkor és házépítésnél az étkezésen kívül „óránkint vagy félóránkint borral kellett megvendégelni a segítséget” (Fél E.–Hofer T. 1972: 215).

Az állatszaporulat várható idejére itallal is fel kellett készülnie a gazdának, hogy a segítséget meg tudja kínálni: „Borjúzik a tehén, hozzákészültünk, legyen otthon ital. Ha éjjel borjúzott, pálinkát, ha nappal, bort iszunk. Leülünk az istállóban, gyertek, igyunk” (Mihályfa, Zala m.).

Elsősorban a napszámosoknál vált szokássá, hogy minden nagyobb munkához pálinkát vittek magukkal. Ez „olyan törvény lett, mint a dohányzásban való becsület. Rendes ember nem élődik a többin, hanem ha megkínálják, ő is visszakínálja azokat” (Veres P. 1941: 56).

Az ünnepélyesebb alkalmakhoz, mint a lagzi, névnap vagy a disznótor – a szőlőtermesztő vidékeken –, hozzátartozott a saját bor: fokozta a család megállapodott jólétének a benyomását. Ezen alkalmakkor egyenesen szégyen lett volna a vendégeket nem saját borral kínálni, mivel ez arra utalt volna, hogy az illető gazda nem élt kellő beosztással: „Most, mikor J. fiam levágta a disznót, mondta, hogy: Édesanyám, szégyellem, hogy 5 l bort vettem a disznótorra. – Igen, mert a saját borát eliszogatták a komákkal” (Bereczki I. 1957: 10).

Emellett az ital mennyisége is fontos volt: bőven kellett hogy legyen. Az innivalóval való spórolás bármilyen észrevehető jele igen presztízsrontó lett volna.

Az ünnepi közösségi ivásnak kialakult rendje volt. A lakodalomba, disznóvágásra vagy locsolkodni érkező vendégek fogadásához pálinka illett. A pálinka társaságban fogyasztott ital, vendégség, ünnepi alkalom elképzelhetetlen nélküle (Balázs G. 1990: 271). A disznóvágás egész eseményét is végigkíséri, ilyenkor úgy illett, hogy „egész nap az asztalon legyen”. A vacsora elmaradhatatlan bevezetése is egy kupica pálinka volt, amit a házigazda pár mondatos köszöntője tett ünnepélyessé. De vacsora közben már a bor járta, sűrű koccintással és köszöntéssel: „Isten éltessen bennünket, hogy jövőre is ilyen jó disznót öljünk!” (Avas K.-né 1981: 29). Vacsora után szintén bort ittak, mivel „dalolás után gyantázni kell, mondta édesapám”.

A férfiembernek a becsületéhez tartozott, hogy bírja az alkoholt. Mindenkinek magának kellett tudni, hogy mennyit bír. „Annyit iszik, hogy nem tudja, mi az elég” – {8-678.} mondják megrovóan. „Mindenki maga tudja, hogy hány pohár bor nem árt meg.” Különösen megbélyegzett a nagy nyilvánosság előtt való lerészegedés. „Én hány lakodalomban voltam, és egyben nem rúgtam be. Pedig násznagy voltam vagy hétszer” (Zsombó, 1975). Az ivás helyes mértékére vonatkozó népi bölcsesség a következő: „Egy pohár bor étvágyat csinál, kettő jókedvet, három fontoskodóvá tesz, és többet nem szabad” (Nagy P. 1968: 15).

Szőlőtermő vidékeken a férfiak társaság nélkül is naponta átlagban 1 liter bort „szopogatnak” el. Németh G. Béla írja nagyapjáról: „Ittasan szinte sohasem láttam, de a napi üveg borát megitta” (Németh G. 1990: 46). „Aki sokat iszik, de nem látszik rajta, azt nem ítélik meg” (Fél E.–Hofer T. 1972: 219). Fontos volt a distinkció: „Nagyapám nem számított részeges embernek, csak italos embernek, ami nagy különbség” (Szabó Pál 1954: 28). Az erős ivót azonban nagyon elítélik, különösen, ha szeszfogyasztása a család rovására ment.

A legények esetében kissé más volt a megítélés, mert „az ember legénykorában másként iszik, mint később. Akkor rá akar szokni.” Ezzel együtt náluk is az volt az elvárás, hogy bírják az italt, s „részeg legényt nagyon ritkán lehetett látni”. „Borosak” lehettek, de részegek nem (Martonné 1983: 70).