| A PARASZTI ILLEM | TARTALOM | A VENDÉGLÁTÁS ETIKETTJE |
A beszéd funkciója a hagyományos paraszti kultúrában sok tekintetben más volt, mint ma. Elsősorban nem az önkifejezés eszköze volt, hanem a kapcsolatok barátságos szinten tartásáé, mégpedig lehetőleg minél kevesebb információ kiszolgáltatásával. A beszélgetés alaphangneme a tisztelet, s a bizonyos határokon nem túllépő érdeklődés és nyitottság volt. A férfiak presztízsversengésének a beszéd is kiemelt területe volt, ezért a tréfálkozásba bujtatott ugratás is szervesen hozzátartozott.
A hosszabb társas beszélgetés fontos illemszabálya volt a türelmes kivárás, „nem vágtak egymás beszédébe, mindenki tudta, mikor kerül rá a sor. Mikor lehet neki szólni” (Gémes E. 1979: 142). A megszólalás sorrendje nem volt független az alkalmi beszélgetőcsoport belső hierarchiájától. A gyermek nem szólhatott bele a felnőttek {8-681.} beszélgetésébe, a fiatalabb az idősebbnek itt is elsőbbséget kellett hogy adjon. A legutóbbi évtizedekig az asszonyok sem szóltak bele a férfiak beszélgetésébe. Az utolsó, a döntő szót a családi vitákban a családfő mondta ki.
„Köszönni tisztesség, fogadni becsület” – tartották falun (Babus J. 1976: 146). Ezért is van, hogy olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak a köszönésben megnyilvánuló tiszteletadásnak. Fontos volt a megfelelő köszönési mód alkalmazása csakúgy, mint a köszönésben mutatott készség. Az, hogy valakit „ne lehessen megelőzni” a köszönésben. Faluhelyen ezt úgy mondták, hogy „jó köszönő” valaki, s ez nagy dicséretnek számított.
Mindig a fiatalabb köszönt előre az idősebbnek, akkor is, ha csak pár év volt a korkülönbség. Ez a szabály az utóbbi években erősen fellazult, s maguk az idősebbek sem ragaszkodnak már hozzá.
Korábban az volt az általános, hogy a nők köszöntek előre. Majd „átmeneti időszak következett, amikor már felváltva köszöntötték előre egymást a nők és a férfiak. Legújabban már vannak olyan öntudatos parasztasszonyok is, akik elvárják azt, hogy a férfi köszönjön nekik előre” (Szigeti Gy. 1987: 22). Polgárosodottabb falvakban ez már régebben bekövetkezett.
Általános törvény volt, hogy a „menő ember üdvözli az állót, éppúgy, mint a házhoz menő az otthoniakat”. A járókelők köszöntik „az ablak alatt ülőket” (Répási S. 1949: 156). Aki egyedül megy, az üdvözli a csoportban állókat” (Szállási S. 1930–1935: 83).
A férfiakkal ellentétben, egyes vidékeken az asszonyok csak találkozáskor köszöntek egymásnak, elváláskor nem. Egy régebbi köszönési mód volt, hogy szabadban találkozáskor, amíg egymás közelébe nem értek, addig csak nézték egymást, és csak akkor köszöntek, mikor éppen „elléptek” egymás mellett. Ilyenkor előre is köszöntek, és el is köszöntek egyszersmind (Gelencsér S. 1970–1971: 14).
Külön módja volt a munkában levő köszöntésének. Ilyenkor a köszönőformulához egy, a munkára utaló megjegyzést is kellett tenni. Nagytarcsán (Pest m.) régebben például azt, hogy „Segítsen az Isten!” A köszönéshez a köszönés fogadásának a módja is hozzátartozott.
A köszönés részei: Az üdvözlés verbális részének a szigorúan vett köszöntésen kívül tartozéka volt egy formula is, ami a helyzetre utaló valamely barátságos megjegyzés volt. Úgy tartották, hogy „maga az üdvözlés nem juttatja kifejezésre a kellő tiszteletadást, nyájasságot, barátságosságot, valami jelentéktelen kérdést kell hozzá fűzni: „Jó napot Pista bátyám. Nízöget?” (Vecsey F. 1979: 27). Hogy ez régies köszönésmód, azt mutatja a Tudományos Gyűjtemény ugyanerről beszámoló 1819-ből származó adata is: „Midőn valakivel mentekben öszvetalálkoznak, többnyire így szokták köszönteni: Isten áldja me kédet, de ez még nem elég, hanem megkérdezik, hová megyen, mit dolgozik? És tisztességesnek tartják mindenikkel elegendőképpen beszélleni” (Szeder F. 1819: 45).
{8-682.} Ennek a köszönéstoldaléknak egyébként a barátságosság manifeszt funkciója mellett az információszerzés volt a rejtett funkciója. Hogy ezzel ki mennyire élt, az már az egyéntől függött. Ez a „rituális frázis” adott legnagyobb teret az egyén találékonyságának, egyéniségének. A köszöntött fél érdeke gyakran inkább az volt, hogy elkerülje a tudakozódást. Apátfalván (Csanád m.) a református gyerekek azért köszöntöttek dicsértessékkel, mivel „így kerülték el annak a kockázatát, hogy a kapu előtt üldögélő öregek azt tudakolták volna, hogy a köszönő gyerek kinek a fia vagy lánya” (Szigeti Gy. 1987: 22).
A köszönéshez a verbális részen kívül gesztusok is tartoztak, úgymint: kézcsók, kalapemelés, kézfogás, felállás.
Kézcsókkal a gyermek üdvözölte régebben szüleit és az idősebbeket, valószínűleg iskolai ösztönzésre. A szülőknek adott kézcsók egyes adatok szerint inkább a jobb módú családoknál volt divat. Régebben a házhoz jövő vendégeknek is kezet kellett csókolni „illendőségből a szíves vendéglátás kimutatásául” (Janovics É. 1983: 22). A kalapot egyes vidékeken csak „a templom, útszéli kereszt és a pap, illetve szentség előtt emelik le. Egyébként köszönéskor csak megbillenti a kalapját” (Szállási S. 19301935: 83). Más vidéken viszont már „messziről megemelik a kalapjukat” (Visonta, 1975, Hoppál M. gyűjt.).
A köszönés és a hozzá tartozó gesztusok igen alkalmasok a státuskülönbségek érzékeltetésére is. Különösen a differenciáltabb társadalmú mezővárosokra volt jellemző a köszöntésmódok „rétegzettsége.” A kalap tekintetében ez a kunsági városokban úgy jelentkezett, hogy a „nagyobb vagyonúnak, úrnak kalapot emeltek, kisebb rangúnál csak a szélét érintették meg”. Ez a differenciálódás a múlt század végi tagosítással erősödik fel (Tálasi I. 1977: 123).
A kézfogással ezt a különbségtételt úgy tudták érzékelteni, hogy míg a gazdák egymással kezet fogtak, „a zsellérnek csak az ujja hegyét nyújtja” (Fél E. 1941a: 2). A kézfogás a hagyományos falun inkább a mesterembereknél volt általános. Paraszti gyakorlatban az alkunak, üzletkötés megpecsételésének volt szinte elkötelező aktusa. Később elterjedt a férfiak között, de a köszönést nem helyettesítette. Megvolt a kialakult rítusa: „A csoporthoz érkező kezdi a kézfogást jobbról balra haladva, »ahogy kaszálunk«”. A korelv és a réteg-hovatartozás itt is megnyilvánul, mindig az idősebb és a magasabb társadalmi állású nyújtja előre a kezét.
A kézfogás a legénykapcsolatokban a belső korhatárok átlépésének megpecsételésére is használatos, a suhancból legénnyé válás rítusának elfogadó gesztusa. Egy híres verekedése után fognak először kezet az idősebb legények Veres Péter hősével. Hozzátartozik az „átemelés” rítusához, hogy ezután a köszönésmódjukat is megváltoztatták, a „szervusz öcsém” helyett „szervusz komám”-at mondtak, „és ez nagy különbség” (Veres P. 1957: 192–193).
A ház „területen kívülisége” a kézfogással kapcsolatban is megmutatkozott: „Ha házhoz mentünk, kezet fogott egymással, ha haragudott is, ha kivel megverte is egymást” (Györffy Gy.-né 1950: 588).
A felállva köszönés az üdvözlés különösen megtisztelő formája volt, ami leginkább a plébánosnak, tanítónak, orvosnak és jegyzőnek járt ki (Szigeti Gy. 1987: 22). Hozzátartozik ehhez, hogy tőlük, éppen magasabb státusuk miatt szintén különösen megtisztelő köszönést tartottak helyesnek. Nagyon fontos volt a középosztálybeli {8-683.} ember megítélésénél annak köszönésmódja: „Mindenkit megbecsül, messzirűl köszön” – mondták Varsányban a plébánosról. „Nem lehet megelőzni a köszönésben” – mondták Héderváron az orvosról. A „messziről való” és „mindenkit megelőző” köszönés voltak a vezérmotívumok a magasabb státusúaktól elvárt köszönésmódban.
A köszönésnek mint kommunikációs formának voltak olyan metakommunikációs üzenetei, amelyeket kevésbé lehet verbalizálni, de az érdekeltek pontosan „dekódolták”.
„Másképp köszön az ember a rokonának”, mondták Varsányban. Különösen ünnepélyesebb találkozáskor a rokonok kifejezték az „összetartozást: a nők és a gyerekek megcsókolják egymást, a férfiak megölelik egymást és kezet fognak. A kisgyereket a férfiak magasra emelik.” A köszönési forma tartalmazza, és ezzel mintegy megerősíti a rokonsági terminológiát is (Örsi J. 1990: 148). A barátságosság magasabb hőfokát is ki lehet fejezni a köszönéssel: „Nagyon jóba voltunk, még most is. Annyira üdvözölnek” (Igal, 1989).
A köszönés nemcsak köt, de old is, helytelen formája, elmaradása komolyan veszélyeztetheti a kapcsolatot. Hogy ennek mennyire tudatában vannak, arra jó példa annak a nagyrákosi férfinek az esete, aki egy háztól, ahol géppel csépeltek, köszönés nélkül ment el. Erre rádöbbenvén, már otthonról, visszament. „Azért jöttem, hogy elfelejtettem elköszönni. Jóéjcakát!” (1990).
A köszönés elmaradása negatív üzenetnek számított. „Szó nélkül elmenni egymás mellett igen nagy sértés” (Vecsey F. 1979: 27). A rossz viszony jelzésére is alkalmas a köszönésmegvonás: „Falun mindenki köszönt egymásnak, csak azok nem, akik haragban voltak” (Végh G. 1969: 23).
A család morális egysége miatt nem volt veszélytelen az sem, ha a gyerekek elfelejtettek köszönni. „Mert a nem köszönésbe már valami haragfélét képzeltek be.” Rászóltak az idősebbek az ilyen fiatalra, „és még a szüleinek is megmondták” (Végh G. 1969: 24).
A köszönés nem fogadása is sértés, még akkor is, ha csak figyelmetlenség az oka, „amire ők is haragusznak” (Szállási S. 1930–1935: 84). De régebben szándékos, szankcióforma is volt ez. Például a megesett lány, erkölcstelen asszony köszönését sem fogadták, „elfordították a fejüket” (Nyírlugos, 1965).
A köszönés tehát korántsem volt ártalmatlan illemtani kérdés, hanem nagyon is sok mindent befolyásoló kommunikációs fegyver. Ez a kiélezett szerepe falun ma már múlóban van, hiszen egyre többen nem is ismerik egymást, s a fiatalabb generációk számára már némileg eltérő funkciója van a köszönésnek.
Polgárosodottabb vidékeken a „parasztos” köszönésformák hamarabb kimentek a divatból, a hozzájuk tapadó hagyományos értelmezések is hamarabb jelentőségüket veszítették.
Az egykori falun, ahol korábban mindenkinek, még az idegennek is illett köszönni, a megváltozott helyzetről úgy számolt be egy helyi tanítónő, hogy 20 éve, mikor a faluba került, még elvárták tőle, hogy mindenkinek előre köszönjön, de 10–15 éve már nem. A gyerekek a nyári szünetben már a tanároknak sem köszönnek.
A szólítás a kommunikáció differenciált eszköze. A differenciálást részben a korábban rendelkezésre álló kettős, sőt egy ideig hármas szólításmód, részben az ezzel együtt használt megszólítónév szolgálta. A legrégibb szólításmód a kendezés volt, amely az első világháború idején ment ki a divatból – de a mezővárosokban már korábban, az 1880-as években. A tiszteletadás és az idegenség kifejezésének kettős funkciójában használták. A vele párhuzamosan alkalmazott tegezés korántsem az intimitás, hanem az alacsonyabb rangúság, „kevésbé tiszteltség” kifejezését szolgálta. Volt egy átmeneti korszak, amikor már élt az újabb keletű magázás – mely Hódmezővásárhelyen például 1860 táján (Szenti T. 1985: 145), másutt jóval később jött divatba –, de még a régebbi kendezés is használatban volt. Ez lehetővé tett egy további differenciálást, amely például egy leány és a szülei vonatkozásában úgy jelentkezett, hogy míg az apját kendezte, addig az anyját magázta. Ez a tiszteletadás alacsonyabb fokát jelentette az apához képest, de mégsem olyan alacsonyat, amire a tegezés lett volna a megfelelő forma.
A családon belüli szólításmódban érvényesült a kor és nemi elv, s az ezt rögzítő belső hierarchia. A nagyszülőket, és sok helyen a szülőket is kendezték a fiatalok. A házastársak kendezése nem volt kölcsönös, a férj ugyanis tegezte feleségét, akárcsak gyermekeit. Az asszony viszont még akkor is kendezte, később – a két világháború közötti időszakban – magázta a férjét, ha már korábban, lánykori ismerősként tegezte. A lakodalom után el kellett hagynia a tegezést, azzal a megfontolással, hogy „a kalap egy fokkal magasabb szinten áll, mint a konty”, s már csak „veszekedés közben” tegezte néha továbbra is (Gelencsér S. 1970–1971: 1, 12).
A családon belüli hatalmi változások egyik fő területe éppen ez az aszimmetrikus szólításmód volt. A változás egyes vidékeken hamarabb elkezdődött, s a máshonnét jött asszony „tiszteletlen” viselkedése megbotránkozást keltett: „Nem lesz jó menyecske, letegezte az urát!” (Csilléry K. 1951: 11).
A családon belüli szólításmódokat a kor elv merev alkalmazása jellemezte, amelyet a nemi megkülönböztetés differenciált. A kisebbik testvér az öregebbet „kendnek hívta” (Tálasi I. 1983: 121), később magázta, már 3 évnél nagyobb korkülönbség esetén is, például a századfordulói Karcagon – másutt még tovább is –, mivel a magázást a tisztelet kifejezésének tekintették (Örsi J. 1990: 194).
A nagycsaládi együttélés a szólítás még differenciáltabb módjának kedvezett. A menyecske férjének fiatalabb testvérét „kisebbik uramnak” hívta, az idősebbeket „öregebbik uramnak”, vagy „bátyámuramnak”. Az asszonyok megszólítását inkább csak a rokoni kapcsolatok szabályozták; így fiútestvérük feleségét „ángyikámnak vagy ángyomnak” nevezték a férj tesvérei. A sógorok között viszont sok vidéken az életkor szerint is megkülönböztetést tesznek. Marcelházán (Komárom m.) az idősebb sógort „báty”-nak hívják, a fiatalabbat a nevén nevezik és tegezik (Fél E. 1943b: 34).
A gyermekek nagyszüleik testvéreit másutt is „bátyámuramnak”, illetve „nénémasszonynak” szólították, a szülők és nagyszülők tesvéreinek a feleségét „ángyikának”, a férjét „sógorbácsinak” nevezték (Szigeti Gy. 1987: 23).
A házastársi megszólításban – a családon belüli más kapcsolatokkal ellentétben – {8-685.} korábban nem éltek a „megnevezés” lehetőségével, ehelyett a „Hallja kend”-féle formulák voltak használatosak.
A szólításmód a rokon és nem rokon oppozíciót is kifejezte. Az idős emberek megszólításában például a bátyámuram az idős rokonnak a megszólítása volt, az urambátyám pedig általában az idősebbek megszólítása.
A paraszti társadalomban a kiterjedt rokonság tekintélyt adott, ezért igyekeztek tágan értelmezni a kört. A koma megszólítást például a komák egyes férfi rokonaira is alkalmazták, s így a kommunikáció szintjén kiterjesztették a rokoni kört. Ugyanígy, a gyermekek nemcsak a saját, de testvéreik keresztszüleit is keresztapámnak, keresztanyámnak szólították (Gelencsér S. 1970–1971: 11).
A komasági kapcsolat fontosságát mutatja, hogy ha korábban tegeződtek is, a komaság után kendezték vagy magázták egymást. Éppen megbecsültsége miatt „nem volt szokás tegeződni vele. Megadták neki ezzel a tiszteletet” (Luby M. 1957: 20). Ebből a példából is kitűnik a paraszti szólításmódnak egy fontos elve, hogy nem a személynek szól, hanem a viszonynak. A leány, aki tegezte udvarlóját, férjeként már magázza; a legény korábbi cimborájával komaként a tegezésről a magázásra vált át.
Még idegenek esetében is igyekeztek érvényesíteni. Ha fiatalabb ember idősebbet letegezett, az rendreutasította: „Vigyázz öcsém a tegezéssel, nem őriztünk együtt disznót!” (Szigeti Gy. 1987: 23). Az „öregítés” kevesebb kockázattal járt, sőt „az öregbítés és a kendezés volt a legmagasabb szintű tiszteletadás” (Gelencsér S. 1970–1971: 1).
Voltak olyan átemelő rítusok, amelyek automatikusan nagyobb társadalmi megbecsültséget hoztak, s ez a szólításban is tükröződött. Ilyen volt a legények esetében a katonaviseltség, majd a házasodás. Ha valaki megházasodott, a testvérek és unokatestvérek attól kezdve „bátyámnak, ángyomnak és nénémnek” szólították.
A legényeknél a külső adottságoknak, például a szőrzetnek is szerepe volt abban, hogy milyen korán nyerték el a tisztelettelibb megszólítási formát. „A bajusz tekintélye nagy volt, mert azok a szőke férfiak, akiknek a szőrzete gyérebben látszott, vagy csak olyan ritkás volt, itt hátrányban voltak, mert fiatalabb gyerkőcök, sőt még a lányok is későbben magázták, sőt tegezték még idősebb legény korában is” (Gelencsér S. 1970–1971: 1–2).
Lányok esetében a késői férjhez menés, illetve a vénlánysorban maradás késleltette a társadalmi tiszteletadásban való előrejutást: „A hajadon lányokat tegezték mindaddig, amíg férjhez nem ment. (…) Olyan is volt vagy hibás, sánta, (…) hogy emiatt soha nem ment férjhez, akkor is ilyent a fiatalok addig tegezték, amikorra sötét ruhát kezdett hordani” (Gelencsér S. 1970–1971: 2).
Az állapotváltással együtt járó szólításváltás nem ment azonban mindig zavartalanul. Jól példázza ezt egy, a századforduló körül történt, eset, ahol az új ember öccse fiatal sógornőjét még házassága előtti időből ismerte és akkor tegezte, sehogy sem tudott átváltani a megkívánt magázásra. „Nem merte tegezni, magázni pedig nem akarta. (…) Később mégis megmagáztatták vele az egy évvel idősebb menyecskét” (Gelencsér S. 1970–1971: 3).
A nemi megkülönböztetés a régebbi szólításmódban olyan domináns volt, hogy még a korelvet is átvágta, korlátozta érvényesülését. Láttuk, hogy családon belül „aszimmetrikus” szólítási mód uralkodott. Ez a különbség korábban a két nem házasság {8-686.} előtti kapcsolatában is fennállt: „A lány a legényt, ha az nála kisebb idejű is, kendezi, megbátyámozza, ez pedig a lányt tegezi” (Tálasi I. 1983: 121). Ezt a tiszteletadást a lányok részéről az idősebb legények el is várták. „Ha letegezte abban az időben, az már sértésféle volt. A 20-as évek körül lassan lányoknál, asszonyoknál is elmaradozott” (Hurtony J. 1979: 43).
A változás a lány–legény szólításban nem egyik napról a másikra következett be, hanem először a korábbi rendszer vált differenciáltabbá. Már nem kellett minden legényt automatikusan magázni, hanem csak az idősebbeket. A rendszer elbizonytalanodásának jeleként maguk az érdekeltek sem tudták pontosan, hol a határ, s időnkint maguk a legények tettek gesztust a lány felé a kölcsönös tegezés irányában, mégpedig – új funkcióként – az intimitás jelzésére (Veres P. 1978: 379).
A növekvő társadalmi differenciálódás, legkorábban az alföldi mezővárosokban, felerősíti a tiszteletadás vagyoni szempontok alapján való megnyilvánulását. Ez a leány–legény kapcsolatban is érvényesült. „Magázni csak a gazdalegényeket kell, azok közül is csak a katonaviselteket.” A gazdalány viszont legény kocsisukat letegezi (Veres P. 1978: 397).
A vagyoni különbség, ha az asszony volt módosabb, a házassági kapcsolatban is zavarokat okozott: „Hogy gazdaján vótam, kitanáltam: Mán én nem kendezem, hanem tegezem. Mondta Szűcs Miklós: – Mári! Kendezzél, mert megjárod! – Áá, nem kendezlek biz én, ha tegezlek! – Nahát akkor úgy orrbavert ököllel, hogy szíjjelhasadt az orrom. Vittem ám kötőbe haza idesapámnak! – Idesapám, nízze meg, mit csinált velem Sz. M. amír nem kendeztem! – De aszonta idesapám: – Jól tette! Mír nem adtad meg neki a titulát!” (Csalog Zs. 1978: 158). Hozzátartozik ehhez a történethez, hogy az apa, épp a vagyoni különbség miatt, korábban ellene volt leánya házasságának.
A vagyonon alapuló tiszteletadás a szólításban egyre erősebb, és a korábbi, hagyományos szempontokat is átvágó elvvé vált, különösen a társadalom szélsőbb pólusai között. A nagygazdákat gazduramnak szólították, akik viszont napszámosaikat tegezték és keresztnevükön szólították. De a társadalmi különbségeket áttörhette az idős embernek kijáró megtiszteltetés, s a gazdagabb ember is, különösen kisebb falvakban – ahol a kapcsolatok személyesebbek voltak –, gyakran magázta a nála szegényebb, de idős embert.
Természetesen nincs szó arról, hogy a korábbi, vagyoni alapon kevésbé differenciált szólítási mód esetében az egymást egyformán szólítók nem érezték volna az őket elválasztó különbségeket, de ez a szólításban finomabban volt kifejezve. A paraszti társadalomban a megszólítás a mindenkori tekintély-hierarchiákat tükrözte és erősítette meg. Korábban a kor-, és nembeli különbség, később a vagyoni különbség vált uralkodó elvvé.
Adódtak eltérések a szólításmódban felekezeti alapon is. Kiskunhalason „a református ember mind »koma« egymásnak, ha nem is állanak valóságos komaságban, a katolikust azonban megnézi, hogy komázza-e” (Papp L. 1941: 36). Hozzátartozik ehhez, hogy a felekezeti eltérések mögött gyakran vagyoni különbségek húzódnak meg.
A megfelelő szólítás megtagadása a harag kifejezésére is lehetőséget adott. A kartali Homok Erzsébet gyermekként úgy szerzett tudomást szülei összezördüléséről, {8-687.} hogy édesanyja nem „hallja kend”-del, hanem csak „hallja magá”-val szólította férjét. Édesapja ilyenkor azt mondta: „Engem ne magázz, ha kendölni nem akarsz, inkább ne mondd sehogy” (Martonné 1978: 11).
A megszólítás módjában mindkét világháború nagy változásokat hozott. Sok asszony, aki férje távollétében egyedül vezette a gazdaságot, nem tudta folytatni a korábbi viszonyra épülő hagyományos szólítást, s letegezte a férjét. Ma falun is általános a családon belüli kölcsönös tegeződés, mind a szülők között, mind a szülőgyerek kapcsolatban. Nagy különbség, hogy ebben a rendszerben a tegezésnek immár nem az alárendeltség, hanem a kölcsönös intimitás a jelentése.
| A PARASZTI ILLEM | TARTALOM | A VENDÉGLÁTÁS ETIKETTJE |