A „HELYES ÉLET” PARASZTI SZABÁLYAI

A leányok magatartási mintája

Egy leány élete a gyermekkortól távolodva egyre kevesebb spontaneitást tűr meg, és ahogy a házasság közeledik, egyre ritualizáltabbá válik, ami a növekvő bizonytalanság és aggodalom jele. Minden megnyilvánulásának tétje lesz, ami kihat hírnevére, s végső soron férjhez menési esélyeit rontja vagy javítja. A nagylány egyik legfőbb kötelessége éppen jó hírnevének kialakítása volt. Híre mindenekelőtt szexuális tisztaságával volt kapcsolatos. Nem volt elég azonban, ha valóban az volt. Meg kellett felélnie azoknak az elvárásoknak is, amelyek a közösség értékrendjében a női tisztaság normájához kapcsolódtak.

Mivel hírnevének alakítása elsősorban annak passzív megőrzését kívánta tőle, a lány viselkedése elsősorban azzal volt körülírva, amit nem csinálhatott. Jellemző, hogy egy leányról korábban az volt a legnagyobb dícséret, hogy „nem hallani róla semmit”. Úgy kellett viselkednie, hogy a gyanú se essen rá, hogy „a rosszakarat se találjon benne hibát”.

Mindez egy eladó lánytól nagy önkontrollt kívánt. Uralkodnia kellett érzelmei felett. Nem illett például nagyon nevetni, „röhencs”-nek mondták az olyan lányt (Kiss L. 1981: 11. 34).

Egy lány önkontrolljának fontos mutatója volt a beszédje, esetenként nagy morális jelentőséget tulajdonítottak ennek. Kiss Lajos a hódmezővásárhelyi erkölcsökről szólván, a jó beszédkészséget egyenesen a „rosszféle” lányok jellemzőjeként írja le: „Az ilyen jófajta lányok jól tudnak beszélni, hízelegni” (Kiss L. 1981: II. 346).

Úgy tűnik, hogy a csöndes lány becse egy korábbi korszak jellemzője volt, s a hagyományőrzőbb vidékeken maradt fenn. A modernizációs folyamat egyik velejárójaként a fiatalemberek szemében az egyenrangúbb, világravaló lány értékelődik föl. Az igen tradícionális palóc Varsányban például változást jelentett, amikor a fiatalemberek nagy része kezdett el ingázni városi munkahelyre. Hazatérve elidegenedve, kritikusan kezdték nézni a hagyományos minta szerint viselkedő „mulya” lányokat, akik, ahogy egyikük megfogalmazta: „meg nem szólalnak az Istennek sem, mert ők az erkölcsös lányok”. Ebben a faluban a 70-es évek elején tehát tanúi lehettünk egy régi és egy új norma ütközésének. Összefüggött ez a történés azzal a folyamattal, amelynek során a párválasztás hagyományos rendszere lassan átalakult. Kezdett ugyanis kikerülni az idős női generáció kontrollja alól, akiknek értékrendjében az erkölcsös, illetve csendes lány szinte szinonimák voltak (Jávor K. 1981: 92).

Egy lánynak az érzelmei, szavai feletti kontroll mellett meg kellett tanulnia a kultúra által helyesnek tartott „testhasználatot” és mozgáskultúrát. Az alapkövetelmények itt az összeszedettség és visszafogottság voltak. Nem ülhetett le például a lány {8-612.} otthon se úgy, „hogy lábát szétvesse; de ugyanígy, a keresztbe tett láb is illetlennek számított”. Testhasználatuk, mozgásuk még nagyobb fegyelmet kellett mutasson nyilvános helyen. Így például a mezőn a leány pihenésképpen nem heveredhetett le a hasára vagy a hátára (Bertalan Á. 1963: 32).

A legfontosabb mégis az utcai viselkedés volt, azon belül is a járás. „A szemérmes komoly menés” a legszebb a lánynál. A rosszféle lányt arról is meg lehet ismerni, hogy „a lábát nem úgy rakja, mint a tisztességes, hanem egy kicsit széjjelebb. Úgy mondják: »nagyokat szed a lába közé«, meg »kifelé áll a sarka«. Tisztességes lány aprókat lép, és befelé áll a sarka” (Kiss L. 1981: II. 345).

A lány szavainak, járásának, arcjátékának összehangolt fegyelmezettségében tisztessége biztosítékát látták. Ezeket a területeket tartják kiemelendőnek a 19. századi moralizáló munkák is: „Szoktatom magamat a vidám nézésre, szemérmetességre és gyors járáskelésre. Gondosan, jó kedvvel teszem dolgaimat, határok közt tartom indulataimat” (Kiss B. 1846). Vagy egy másik: „Szégyen mindjárt pityeregni, (…) Rut dolog nagyon nevetni” („Leányokat oktató”, XVIII. sz., 59–60).

Az önkontroll normájának fontossága miatt például a jó étvágy is rontotta egy lány hírét. Szék községben a legények az ablakon át lesték, „hányat fal a lány”. De azt se tehette meg egy magára adó lány, hogy a lábost kinyalja, ha csak „nem akarta, hogy az esküvőjén essen az eső” (Győri K. 1975: 53; Molnárné 1988: 265). Rejteni való adott esetben maga az evés is: „Mert én kivált legény előtt nem ettem volna hat ökörért. Hát hogyne! Hogy meglássa, hogy eszem …” (Győri K. 1975: 54). De sok helyen inni is elfordulva illett.

A test kímélése is ellenkezett a lánytól elvárt magatartással. „A leányok a legcsikorgóbb hidegben is ingben jelentek meg a templomban” – olvassuk a Baranya megyéről 1845-ben kelt leírásban (Hölbling M. 1985: 105). Száz évvel később a norma változatlanul érvényes: „Tartották magukat, igen lányok voltak, kendő nem volt rajtuk télbe se” (Györffy Gy.-né 1950: 336). Nemcsak a fázást, a fájdalmat is el kellett tudni titkolni: „Öregapám azt mondta, a lánynak nem szabad azt mondani: itt fáj, ott fáj, mert kicsúfolják a legények, hogy rossz dolgos” (Berényi A.-né 1975: 54).

Az erkölcsi tisztaság mellett a másik legfontosabb követelmény az volt, hogy egy leány munkabíró legyen. Ezt minden megnyilvánulásában szinte hangsúlyozott frisseséggel, erővel kellett kifejeznie: „Járás közben jobbra-balra lendült a sok szoknya, kivált azoké, akik jól tudták hentörgetni” (Vecsey F. 1957: 20). Varsányban úgy tartották: „Akinek járás közben nem melegszik meg a por a lába alatt, az jó feleség lesz.” Galgamácsán is azt tartották „híres lánynak, aki egész nap mulatott, éjfél után 2 óráig, és reggel a templomban is ott volt. Erre felemelt fejjel néztek (…) Az ilyenekből lesz igazi menyecske, feleség és édesanya!” (Vankóné 1976: 308).

A tánc ilyen szempontból kiemelten fontos volt, az „önreklám” megengedett alkalmát nyújtotta egy leány számára. Jól érezte ezt a bukovinai Dávid Albertné anyja, mikor így biztatta lányait: „Táncoljatok, mert hamarébb belétek szeretnek” (Dávid A.-né 1979: 23). Itt említjük meg, hogy a tánc fontos szimbolikus „kontextus”, amely úgy hidalja át a két nem különbözőségét, hogy közben megerősíti azt (Freedman, D. 1990: 425).

Az erő, az egészség kötelező, akár az egészség árán is fitogtatni való „tulajdonság” volt. A betegség ugyanakkor morálisan is veszélyes volt, kikezdte egy lány jó hírét. {8-613.} Míg az egészség a férfiak magatartási mintájában szinte erő kérdése, az asszonyoknál fegyelem, addig a lányoknál tisztesség dolga. Mikor Turiné lánykorában súlyos betegen feküdt, ágya mellett a látogató asszonyok így fogalmazták meg a közvélemény ítéletét: „Hát kell a tisztességes lánynak vizes borogatás? Jóravaló lánynak nem kell se orvos, se fűtött szoba” (Turiné–Keskenyné 1967: 67).

A testi és morális szféra összefonódottságát mutatja, hogy lánynál a pirulásra való készséget is a jó erkölcs jelének tekintették. A varsányi káplán megfigyelése volt az 1970-es években, hogyha fiatal pár jött házassági szándékot bejelenteni, a leánynak illett elpirulnia.

A test mások számára való bemutatásának szerves része volt a külső megjelenés. A lánynak nemcsak lehetősége, de kötelessége volt külsejének az ideális kép szerinti alakítása, a megengedett módon és határokig. Érzékeny határ húzódott azonban a takaros, illetve a cifra megjelenés között.

A lány külsejéből a rendhez való viszonyára és szexuális erkölcsére következtettek. Rendességének volt két különösen kényes, és ezért szabályozott területe: haja és köténye állapota. Hajukat felkelés után illett azonnal rendbe tenni: „Az volt az első” (Morvay J. 1956: 136). Nagy szégyennek számított, ha egy lányt fésületlenül talált a mégoly korai látogató is. Fontos követelmény volt az is, hogy öltözékük mindig „teljes” legyen, ennek szimbolikusan legfontosabb tartozéka a kötő volt. Enélkül otthon sem lehettek, az utcára lépve pedig tiszta kötőt tettek maguk elé. Következtetni lehetett egy lány rendességére abból is, hogyan volt megkötve kötője: „Ha a kötő lazán van megkötve s lóg, az már szégyen volt” (Kovács J. 1901: 230). Századunk második felére vált általános szokássá, hogy a lányok már nemcsak kötőt, de ruhát is cseréltek, ha a házat elhagyták.

Ha a leány otthoni küllemére szabályok vonatkoztak, nyilvánosság előtti megjelenését valóságos rítus szabályozta. Az utca és a templom voltak a lány megjelenésének nagy vizsgái. „Ki nem léphetett a házból az a lány, akinek a ruhája állását nem vizsgálta meg az édesanyja” (Molnárné 1988: 265). Különösen a templomra való öltözködés volt fontos alkalom. Nem volt ritka, hogy a templomba induló lányt anyja még a kapuból is visszahívta, hogy valamit igazítson rajta (Vankóné 1976: 14).

Egy lány külsejéből rendessége mellett erkölcseire is következtettek. A külső megjelenés erős morális töltését mutatja, hogy a normától való látszólag apró eltérések is veszélyeztethették egy lány jó hírét. Ilyen volt például, ha egy lány „a ruháját jobban megszorítja” vagy az ingét „kihuzogatja, hogy buggyos legyen” – írja egy önéletrajzíró parasztasszony (Kocsis R. 1988: 54). Ez a gondolkodás a hajviseletre is kiterjed. „Tisztességes lány vagy nő félreválasztékkal nem fésülködhetett ezelőtt” (Kiss L. 1981: 11. 267–268).

Az arc és test piperéje erkölcsileg megbélyegzett volt. Gémes Eszter anyja lányai arckrémét a kemencébe hajítja (Gémes E. 1979: 64). Elítélendő volt a szagos szappan használata is, de a tisztálkodással eltöltött hosszabb idő is. Egy múlt századi szerző „czifrakorhelnek” mondja az olyan lányt, „Aki dolgozni nem szeret, hanem csak czifrálkodni: soká mosdik, soká füsülködik, kipirosítja magát” (Kiss B. 1846: 18).

A normák megegyezéses jellegét mutatja, hogy nem számított cifraságnak az öltözködésben sok vidéken kifejtett „bámulatos fényűzés”; sem erkölcstelenségnek az, {8-614.} ha például az elöl fölhasított ingváll látni engedte a nők mellét (Várady F. 1896: 274).

Az eladó leánynak kiemelt feladata volt, hogy a „címernek éljen”, vagyis mintegy sűrítve jelenítse meg mindazt a többlet esztétikumot, ami mások számára elárulta, hogy eladó lány van a háznál. Azt, amit a paraszti kultúra mint lehetőséget hordozott, de amelynek megélése, kibontása kimaradt a hétköznapok rutin tevékenységeiből. A gondosabban ápolt virágoskerttől a gyakoribb meszelésig, az ablakok esztétikai üzeneteiig széles skála kínálkozik erre. A legfontosabb mégis a kötelezően elvárt szép ruha volt. Sok vidéken úgy tartották, hogy ez legalább olyan fontos volt, mint a természet adta szépség. Rontotta egy lány jó házassági esélyeit, ha „nem volt elég ruhás” (Nagy Varga V. 1984: 907).

A leányoktól elvárt esztétikai többletet Varsányban így fogalmazták meg: „A lányok csak sétálnak és szépek.” Egész lényüknek friss szépséget kellett tükröznie, amely szimbolikusan olyan apróságokban is megfogalmazódott, mint a „nyifogós csizma” vagy a „szép piros kar”, a piros arc: „Mikor mentek a templomba a lányok, csípték az arcukat, hogy mire odaérnek, ott vannak a fiúk, hogy szép pirosak legyenek” – írja a néprajzkutató a Bódva völgyéről (Györffy Gy.-né 1949: 365). Ugyanezért fényesítették is az arcukat: „Megmostuk, megszappanoztuk és alig törültük le. Kötényével betakarva ment a fonóházba, közben legyezgette magát, hogy fényes legyen” – emlékszik vissza egy szentistváni asszony (Fél E. 1951: 47).

Természetesen országosan és időben is eltérő és változó módon valósult meg a lányok „címernek élése.” Az alföldi cívisvárosokban például külső megjelenésükben kerülniük kellett minden hivalkodást (Novák L. 1986: 337).

Már a viselkedés és öltözködés kapcsán szót ejtettünk arról, hogy a nyilvánosság előtt a leány minden megnyilvánulása ritualizáltabb volt, mint otthonában. Ez az otthoni, illetve nyilvánosság előtti megkettőződés azért volt fontos, mert segítette a leányt híre alakításában. Az eladó lány nem bújhatott el a nyilvánosság elől, állnia kellett a megmérettetést. Ilyen értelemben nem volt a magáé, „minden sok dolga mellett arra való, hogy lássák. Ha ment a kútra, felöltözik, ha megy a barátnőjéhez, akkor is felöltözik” (Bertalan Á. 1963: 54). Úgy is mondhatnánk, azért ment a kútra, a barátnőhöz, hogy előnyös módon felöltözve láttassa magát.

A lánytól elvárt másik fontos magatartási szabály, hogy sokat legyen otthon. „A lányok nem mentek ki az utcára, bent voltak a házban, az ablakból leselkedtek” (Veres L. 1970: 68). Az otthon tartózkodás védekezés is volt a falu mindenre kíváncsi tekintete elől, mivel a puszta „szóban levés” is veszélyeket rejtett magában. De ehhez a magatartáshoz a háziasság, szorgalmasság képzetét is társították. A lány fizikai távolodása az otthontól szinte egyenes arányban vonta maga után híre veszélyeztetését. Természetesen vidékenként különbözött, hol húzódtak ezek a láthatatlan határok. A cselédnek állást az ország egyes részein lenézték, másutt, mint például Széken, a kelengyegyűjtés bevett módjának számított. A modernizáció egyik jeleként, elsősorban a falun kívüli tanulási és munkalehetőségek velejárójaként lassan tolódtak is kifelé a határok, amelyeket a leány jó híre veszélyeztetése nélkül átléphetett. A párválasztás változó stratégiájával együtt módosultak a lányoktól elvárt magatartásformák is.

A lányoktól minden tekintetben elvárt önkontrollnak, az erkölcsös viselkedésnek {8-615.} az udvarlási időszak szinte a próbája volt. Így fogható fel az ún. „hálókamrázás”, a sötétben összefekve udvarlás szokása is, amely a magyar nyelvterületen több helyen dívott a Palócföldtől Erdélyig, s amelynek során a lányoknak szinte hősies erőfeszítéssel kellett szüzességüket védeniük. „Te legyél mindig az úr” – fogalmazta meg a normát egy varsányi anya a leánya számára.

Egy lánynak a legénnyel való kapcsolatában a tartózkodás volt a legfőbb szabály. A tisztességes lány „nem ragad a legényekre”; nem áll le velük az úton beszélgetni; az udvarlójával való utcai találkozást pedig egyenesen kerüli. „Képes voltam bemenni a legközelebbi kapun, ha nem is kellett odamenni, csak azért, hogy ne találkozzak vele” (Tiszakarád, Zemplén m.). Az udvarlónak még a kapuja előtt sem illett elmenni.

Maguk a legények is tartózkodást vártak el a lánytól. Így emlékezett erre vissza egy 1990-ben 74 éves hédervári férfi: „Először vonakodni kell. Én arra kényes voltam, ha valaki (lány) adakozó volt. Én azt szerettem, aki kicsit tiltakozott” (Hédervár, 1990). „Legényes”-nek mondták az olyan lányt, aki nem volt tartózkodó. „Az engedékeny, lapuló lányokat” ott is hagyták a fiúk, mondván, „ha velem így, nyilván mással is így” (Hurtony J. 1953: 23). A lányok maguk is figyelték, számon tartották társaik viselkedését, s kigúnyolták, ha nem volt elég tartózkodó: „annyira meg voltál ijedve, talán azt hitted, hogy a legény otthagy” (Visonta, Heves m. Hoppál M. gyűjt.).

A tartózkodás normájával megfért, hogy az udvarlási időszakban a lány a testi bizalmasság bizonyos formáit megengedje „szeretőjének.” Így a legény a fonóban az ölébe vehette a lányt (Tátrai Zs. 1981: 52); másutt nyilvánosan is megcsókolhatta. (Kresz M. 1943: 89). Több vidéken a lány mellének érintését nem tekintették tabunak (Nagyrákos, 1990).

A leányok viselkedése a legényekkel kapcsolatban volt a legszabályozottabb, hisz a legények tevőlegesen alakították egy lány hírét: „felkapottá” tehettek egy lányt, de sokat ronthattak is hírén. „Ellenérdekeltek” voltak, mivel egy legény presztízsét épp az emelte, ami a lány hírét kikezdhette, nevezetesen, hogy milyen sikerei voltak az udvarlásban. Sőt, számukra az udvarlás egyik látens funkciója éppen ez volt. Sikereikkel ezért eldicsekedtek, a lány részéről való nyílt visszautasítást pedig megbosszulandó sértésnek tekintették. Így a leánynak nem volt könnyű a tartózkodás, illetve a nyílt visszautasítás elkerülésének normáját egyidejűleg megvalósítani.

A kiszolgáltatottság következménye a lányok részéről alázatos magatartás volt. A legény például nem szólt a lánynak, hogy hazaindulnak a bálból: „Ha látja, hogy én gajdolva megyek kifele, neki mán szaladnia kell, és a fejembe nyomnia a kalapom. Arra neki gondolnia kell. Ezért fizettem be érte” (Luby M. 1939: 245). „Haragot nem mutathattam neki, mert az ilyen legény hamar kimuzsikáltatta a lányt” (Gémes E. 1979: 73–74).

A lányok sokszor ellenkezni sem mertek – „nagyon féltünk a legényektől” (Morvay J. 1956: 109) –, s gyakran épp félénkségük miatt „engedtek” nekik. A lányok magatartási mintájához tartozó alázatosság azonban nem jelenthetett engedelmességet, utóbbi már az asszonyok magatartási mintájának volt része. „Időnap előtt engödelmes volt a legénynek” – kárhoztat a presbitérium egy teherbe esett leányt (Vecsey F. 1980: 43).

{8-616.} Az alázat a lányok részéről nem volt feltétlenül valódi, csak férjhezmenési stratégiájuk része. Erről tanúskodik a presbitérium megdöbbenése egy fiatalasszony viselkedésének átalakulása láttán: „Azt a nyakasságot, melyet ez fujtatott három hetes menyetskeségétől fogva, a világért sem képzelhette senki alázatos leányságában” (Babarc, 1852, Presb. jkv.).

Megjegyzendő, hogy a lányoknak ez az alázatosabb magatartása hagyományőrzőbb vidékeken maradt fent, s feltehetőleg egy régebbi modell része volt. Későbbi időszakból való ilyen példáink elsősorban palóc vidékről és Erdélyből valók, mely területek egyben a lányokat a legényeknek jobban kiszolgáltató „hálókamrázó” vidékek is. Polgárosodottabb vidékeken egyenrangúbb volt a viszony. Tiszakarádon például még kész formulája is volt a megkérés visszautasításának: „Hallja maga! Tegye be a bagót, azt keressen magához valót!” (Tiszakarád, 1970). Tehát az alázatos leánymodell mellett egy egyenrangúbb leányminta is létezett.

Nagy Olga is felhívja a figyelmet, hogy Erdélyen belül is eltérő hagyományú vidékek voltak ebből a szempontból, s a lányt a legénynek jobban kiszolgáltató „széki modell” mellett felvázolja a „havadi modell”-t, ahol a lányokat jóval erősebb szülői kontroll alatt tartották; illetve az „udvarfalvi modell”-t, ahol egyenrangúan szabadabb a szerelmi élet (Nagy O. 1989: 134–138).

A tisztesség mellett a szorgalom volt a legfontosabb egy lány megítélésében. Lusta lány hírébe kerülni igen nagy szégyen volt. Mivel a szorgalmasság kritériumai ismertek voltak, egy lány tevékenyen alakíthatta szorgalmas hírét, mely magánál a ténynél is fontosabb volt. Ilyen kritérium volt például a batyuhozás: „Kellett, hogy a lány batyut hozzon, mikor jött haza a mezőről. (…) Ha egyebet nem tudott, követ tett a batyujába. Isten őrizz batyu nélkül” (Györffy Gy.-né 1950: 378–379). A megfelelő idő eltalálása is fontos szempont volt a szorgalmas hírnév alakításában. A kútról vizet hozni „jókor reggel” illett (Morvay J. 1956: 11–113). Aki később hozott, rendetlen volt, aki pedig este, az egyenesen tisztességtelen (Kiss L. 1981: II. 230).

Nagy volt a hangsúly a hogyanon is, s itt látszólag jelentéktelen apróságok szimbolikus jelentőségre tehettek szert. A századfordulói Szegeden például fontos volt, hogy a lány új korsóját hirtelen nyomja víz alá, így lett ugyanis egyenletesen piros színe, s „az egyenletesen piros korsó a háznak is, az eladó lánynak is rendességi díszét képezi” (Kovács J. 1901: 322). Az is világosan rögzített volt, hogyan nem ajánlatos dolgozni egy lánynak, ha nem akart lusta hírnévbe kerülni. Országosan ismert szabályok, hogy nem szabad félbehagynia a söprést, mert részeges ura lesz; ugyanez vagy a vénlányság van kilátásba helyezve, ha felforr a mosogatóvize, vagy ha mosás közben vizes lesz a hasán a ruhája (Molnárné 1988: 25).

A hagyományos paraszti társadalomban a leánymunkáknál a lényeg – bizonyos idényjellegű munkáktól eltekintve – nem a produktivitás, hanem a munkához való készség bizonyítása volt. A hímző lányt így okítja idős nőrokona: „Lassan csinálgasd, (…) azt nem kérdik, hogy meddig csináltad, de ha szép lesz, akkor megkérdik, ki csinálta” (Vankóné 1976: 33).

A szövés-fonásbeli jártasság, főleg a múlt században, de még századunk első felében is kiemelten fontos volt egy lány értékelésében. „Oda haza marad az a’ lány örökössen a’ ki fonni és szőni nem tud” (Tud. Gyűjt. 1820: 37). Polgárosodottabb vidékeken a fonást hamarabb váltotta fel a kézimunkázás, a lányok legfontosabb, {8-617.} kelengyekészítő munkájaként. „Ha valaki kézimunkázott, az már azt is jelentette, hogy szorgalmas” (Mihályfa, 1989). Éppen ezért a leányok „önreklámként” is kézimunkáztak. Széken a lánykérőbe érkező jövendőbeli após ebben a tevékenységben kellett hogy találja a lányt, hogy alkalma legyen megfigyelni ügyességét (Győri K 1975: 123).

Figyelemre méltó, hogy amikor egyes vidékeken a szövés helyét a nagylányok munkájában már a varrás váltja fel, a szobában továbbra is ott tartják a szövőszéket, a lányszorgalom e korábbi szimbólumát. Kis Jankó Bori anyja kívánságára még megtanult szőni, hogy „biztosan férjhez vegyék”, de a felállított eszváta mellett is inkább varrtak. Ha hallották, hogy jön valaki, „beugrottak az eszvátába, és úgy tettek, mintha szőnének” (Dajaszászyné 1952: 145). A szövés és varrás a lányok kelengyekészítését szolgálta, s aki ebben nem vett részt tevőlegesen, „még öregasszonykorában is felemlítették róla” (Vankóné 1976: 33).

Nem mérték ugyanakkor egy leány szorgalmasságát konyhai teljesítményeiben, sőt országosan, és a legutóbbi évtizedekig jellemző volt az, amit Baranya megyéről olvashattunk 1845-ből: „Leányaikat nagy ritkán szokták főzni vagy sütni tanítani” (Hölbling M. 1985: 110).

Minél szegényebb volt egy lány, annál nehezebb munkát végzett. A napszámba járó lányok igazi „megmérettetése” a marokszedés volt. Mindemellett ők sem függetleníthették magukat a szorgalmas hírnév megszerzésének fentebb leírt normáitól.

Lényegében két stratégia élt itt egymás mellett. A dolgos lány ideálja mellett a két világháború között megjelent a munkától megkímélt gazdalány is mint ideál (Tátrai Zs. 1981: 51). A gazdalányok férjhez menési esélyeit ugyanakkor kevésbé befolyásolta, hogy mennyire szorgalmasak.

A leányok magatartási mintáját nem lehet az udvarlás és a párválasztás formájától függetlenül vizsgálni, mivel egy összefüggő rendszer részei, ahol az egyik területen bekövetkezett változások az egész rendszer módosulását maguk után vonják. A lánynak ugyanis legfőbb kötelessége a férjhez menés, amely mintegy helyes életének visszaigazolása is volt.

Az eladó lányoknak a látszólagos passzivitás és a legényektől való függés ellenére is elég nagy játékterük volt hírük alakításában. Ennek jóváhagyott technikái egyrészt a tiltott dolgok hangsúlyozott elkerülése, másrészt az elvárt normák minél látványosabb megjelenítése volt.

A lányok élete az utóbbi évtizedekben sokat változott. Mindennek következtében általánosságban elmondható, hogy ma az engedékenység vált a leány magatartási minta fontos, férjhez menést segítő stratégiájává a korábbi tartózkodó alázatossággal szemben. Hozzájárult ehhez a változáshoz az is, hogy a párválasztás kikerült az idősebb nemzedékek kontrollja alól, s faluhelyen is a fiatalok kölcsönös vonzalmának lett meghatározó szerepe benne.

{8-618.} A legényélet magatartási mintája

Míg a leányokra vonatkozó normák többsége arról szól, mit ne csináljanak, a legényektől azt várja a falu, hogy jelenlétük észrevehető legyen. Átmenetileg mintha kissé kívül kerülnének a falu erkölcsi kódexén, egyfajta „külön erkölcsük” van (Szilágyi Miklós 1977a: 647). Még nem egészen felnőttek, tehát nem vonatkozik rájuk a felnőttrend, de már nem is gyerekek, s ezt az összes addigi tabu látványos felrúgásával kell hangsúlyozniuk: „határt kell húzni a gyermekkor meg a legénykor közt, ami világos, tiszta, s olyan éles, mint a kés”. Minden jelentéktelennek tűnő apróság alkalmas lehetett erre: „A sipkát nem úgy gyűröm le, mint eddig, (…) hanem kicsit oldalvást a jobb szememre” (Szabó Pál 1955: 7). De ezt fejezték ki az önkímélet visszautasításával is: „Virtusból inkább csak kabát nélkül mennek a templomba” (Szállási S. 1938: 115).

A váltást mégis mindenekelőtt a testi erejükkel való kérkedéssel hangsúlyozták: „keresztül dobtam az asztagon a kévét” (Szabó Dénes 1980: 5). Keresték a megmérettetésre alkalmat adó helyzeteket. A testi magasság, szőrzet is előnyt jelentett az átkerülésben: „magasabb növésű voltam, így hamar besoroltam a legények közé” (Hédervár, Moson m.). Ugyanígy a bajusz is tekintélyemelő volt (Szigeti Gy. 1987: 68).

Bizonyos szokások a legényjogok tartozékaiként szinte kötelezőek voltak. Ilyen volt a pipázás, cigarettázás is: „Ha nem is cigarettázik különben, de most muszáj” (Györffy Gy.-né 1949–1950: 290). A szabadszájúság, káromkodás legénységük bizonyítékaként és előjogaként szolgált (Dávid L. 1943: 2), akárcsak az udvarlás: „Neki már nem parancsol senki, és ahhoz a lányhoz jár, ahová a szíve húzza” (Hencz G. 1943: 4).

A gazdálkodás intenzívebbé válásáig hétköznapi életük saját korcsoportjuk körében zajlott. A közös pásztorkodások idején vad, nyers próbákkal szinte betörték az ő külön erkölcsükre a fiatalabbakat. E tizennégy és húsz éves koruk között zajló pásztorkodási időszak erkölcsi kárairól több múlt századi szerző is beszámol: „Az illy ökrészgyermek (…) legénykorában az örökös tekergést és dologtalanságot megszokván (…) soha jó gazda nem lesz” (Berzsenyi D. 1833: 338).

A legények magatartási mintájának alapkövetelménye mégis a felnőtt munkákban való jártasság bizonyítása volt. A suhancból akkor lett legény, ha kaszával ki tudta vágni a rendet. Első kaszássága után hoz neki az apja a vásárból kaszát, pipát és bicskát – a férfilét e szimbólumait – emlékszik vissza Csépe Imre élete e nagy eseményére: „Tudom, hogy nagyban dohányzol titokban” – fűzi hozzá apja az ajándékhoz. „Álltam a pajtások között megbűvölten, de kimagasodva, emberré ütve a vásárfiával” (Csépe I. 1973: 49–50).

A legénnyé válásért a nagyobb gazdák fiainak nem kellett úgy megdolgozniuk: „A gazdaember fia, ha kikerül az ismétlő iskolából, 15–16 éves korában már legény” (Györffy I. 1956: 59).

A rangot a virtusra alkalmat nyújtó munkák adták: „Felemelte a zsákbúzát” (Györffy Gy.-né 1950: 228). A virtus vezérmotívumként húzódik végig minden legénykori tevékenységen. „A virtuskodás volt a szórakozásuk” (Pánczél J.-né 1974: 12). Szabó László úgy látja, hogy a legények virtuskodása a legutóbbi évtizedekig {8-619.} nem sokat változott, „még a tréfák is azonosak voltak” (Szabó László 1982a: 65).

A tánc a virtus szempontjából is hálás terület volt. „A jó táncos elengedi a táncosát és a muzsikás előtt táncolt” (Kresz M. 1943: 76). „Abba az időbe nem nézték vóna még legénynek se, ha nem táncót vóna végig” (Györffy Gy.-né 1949: 210).

A tánc mellett a legénynek az ivást is bírnia kellett, józannak kellett tudni maradnia (Oross O. 1943: 1). Ebben is versengtek egymással: „Fogadjunk Józsi, hogy többet ittam, mint te. Dehogy ittál.” Ebből lett aztán a verekedés. Mulatságba egyenesen „illetlen bor nélkül jönni, hogy előzőleg bort ne igyanak” (Györffy Gy.-né 1950: 289).

A mulatni tudásnak nagy becsülete volt, s hozzátartoztak a látványos, „kerülamibe-kerül” gesztusok, amelyeket később is fel lehetett emlegetni. Mulatni a legényeknek nemcsak lehetett, de kellett is. Nagy volt a becsülete a „dalolós legénynek”. Kellett, hogy legyen saját nótája (Duba Gy. 1974: 83).

Ezt a mulatós magatartási mintát őrizte meg az egykor ismert népdal is: „Ökre az igában, / Fia a csárdában, / Illik a legénynek, / Húsz éves korában”. Az extenzív gazdálkodást jellemző munkastílus, amelyet ez a népdal felidéz, már a múlt század végén átalakulóban volt, s az új norma az lett, hogy a legényeknek a mulatás után nappal bírniuk kellett a munkát: „Aki legény éjjel, legyen legény nappal is.”

A legények virtuskodó mentalitásához szervesen hozzátartozott a verekedés, az ebben mutatott bátorság is növelte egy legény presztízsét. Épp ezért „keresték is az alkalmat, mikor csaphassanak össze”. Jellemző módon: „Nagy verekedés után, az idősebb legények, ha találkoztak Balog Janival, már »kezet fogtak«, s már nem azt mondták, hogy »szervusz öcsém«, hanem azt, hogy »szervusz komám« – és ez nagy különbség” (Veres P. 1952: II. 192–193).

A legénység sok helyen még a század első felében is valósággal felfegyverzett testület volt. „A csizmaszárban mindig volt kés” (Újkér, Sopron m.). Korábban rézfokost, meg ólmosbotot hordtak magukkal a legények. Ha más nem volt, persze a bot is megtette. Nemhiába tilalmazták viselését a hatóságok: „amely ifjunál (…) gyümölcsfa bot találtatik”, 12 pálcára büntetik, olvashatjuk például 1853-ból Gyomáról (Szilágyi Miklós 1977a: 647).

Mulatság alig volt elképzelhető verekedés nélkül: „csak akkor volt rendes a tánc, ha legalább egy alapos verekedés akadt …” (Kurkó Gy. 1970: 54). A verekedés nem számított bűnnek, sőt, szinte erényszámba ment, hiszen akinek barátja volt, annak ellensége is volt. Az önérzetén esett csorbát egy legénynek „kötelessége volt rendezni” (Molnárné 1988: 266). A virtuskodásból gyilkossá lett egyént a börtönből való kiszabadulása után „befogadja a közösség” (Szendrey Á. 1936a).

Vidékenként s egyénenként is módosult a verekedés fontossága a legények magatartási mintájában: „Büszke is voltam a testvéreimre, mert ők sohasem verekedtek, mint a többiek” (Zagyva L.-né 1976: 6). Idővel a divatból is kezdett kimenni: „Az én időmben nem verekedtek a legények, annál műveltebbek voltak” – emlékszik vissza egy 1914-ben Szolnokon született adatközlő (Lévai J. 1980: 44). Nagyok a regionális eltérések. A Sopron megyei Újkéren az emlékezet 1924-re teszi az utolsó kocsmai verekedés időpontját, de sok vidékén még a II. világháború után is szokásban volt.

{8-620.} Természetesen regionális különbségek voltak a legények magatartását szabályozó minták átalakulásának ütemében is. Nyugat-Dunántúl például azon vidékek közé tartozott, ahol a zabolátlanabb legénymagatartás, úgy tűnik, hamarabb veszített becséből. Erről a vidékről mintha több adat lenne olyan szokásról, amely mulatásukat keretek közt kívánta tartani. Így például Egyházasfalun (Sopron m.) mulatság előtt a legényeknek „bánatpénzt” kellett fizetni, amit visszakaptak és megihatták, ha nem volt verekedés, ellenkező esetben a bírói pénztárba vándorolt (Egyházasfalu, Sopron m.).

Korábbi időszakban, ahogy a verekedés, úgy a lopás, pontosabban annak bizonyos fajtái a legények esetében nem számítottak véteknek: „A súlyosabb XVIII. századi állatlopásokat pásztorok és a csavargók, a kisebb jelentőségűeket legtöbbször virtuskodó legények követték el” (Bárth J. 1984: 322). „1770-ben egész Kecelt megmozgató hatalmas per kerekedett azért, mert keceli legények, akik között gazdafiú és béreslegény egyaránt akadt, vermeket törtek fel és a lopott gabonát borért eladták (…), úriszék elé kerültek” (Bárth J. 1984: 299).

Ez azonban nem volt általános. A legények inkább csak otthonról loptak: „Csépléskor társaival lopja a búzát az apjától, viszi a kocsmába” (Tud. Gyűjt. 1838: 9–10). Maguk a szülők hallgatólagosan elfogadták az így kialakult helyzetet. Úgy is mondhatnánk, a legények pénzszerzésének ez volt a kulturálisan jóváhagyott módja. Az életükben oly fontos mulatáshoz elengedhetetlen volt a pénz. Itt, mikor saját korcsoporti normáik ütköztek a család érdekeivel, az utóbbit kellett választaniuk, hiszen a legénykedés kötelességük is volt: „Legénykedni nemcsak lehet, de kell is. Ez becsület dolga is” (Veres P. 1952: II. 91).

Ha a két normarend ütközött, a legényeknek a saját „külön erkölcsük” mellett kellett dönteni. Például komoly sérülést, akár halált okozó verekedés után megbánást tanúsítani gyávaság lett volna.

Más falubeli legényekkel szinte kötelezően feszült volt a viszony: „Szoporon kötelet húztak egy idegen legénynek, aki lóval jött” (Újkér, Sopron m.). Különösen így volt ez, ha falujukbeli lányt más vidékről való legény vett el. Ilyenkor megsarcolták az idegent. Ezt „Legények Igasságá”-nak nevezi egy 1837-ben tartott vizsgálat. Eszerint: „»Legények Igassága« címszó alatt több helyeken a Nemes megyébe a Menyegző alkalmával a vidéki vőlegényen önkényes pénzbeli követelések tétetnek, ezen rossz szokás pedig (…) több helyeken verekedésekre alkalmat nyújtott …” (Takács L. 1977: 373).

A legények külseje is kötelezően a renden kívüli állásukat jelenítette meg. Ebben a hasznosság, egyszerűség szempontjait gyakran szimbolikus tartalmak előzték meg. „Olyanok voltak, mint a kifestett báb: szépek, nyalkák, félrekalaposak!” (Szűcs S. 1958: 1). A legényesnek tartott viseletdarabok birtoklása nem esztétikai kérdés volt: „Az én lánykoromban, ha nem tette fel a darutollat, nem is legény vót (Fél E. 1951: 54). Az 1822-ben Szegeden született Kováts István a legények sajátos esztétikájának jellemzésére a „sallangosság” kifejezést használja (Kováts I. 1981: 49).

Viselkedésük extrém megnyilvánulásainak is ez volt a kulcsa: a felnőtt társadalom értékeinek saját erkölcsük mögé helyezése. Szemléletesen mutatja ezt, ahogy például a „legszentebb helyen”, a templomban viselkedtek. Utolsóként, s kissé elkésve „illett” érkezniük, ráadásul „éktelen dübörgéssel” (Nagy Ilona 1981: 21). A presbiteri {8-621.} jegyzőkönyveknek is állandó szereplői a „hangoskodó”, a templomban „illetlenül viselkedő” ifjak (Nagyváty, 1774. Presb. jkv.).

A legények kilengései ellen a világi hatóságok is szívós, de csökkenő intenzitású küzdelmet folytatnak. A 18. században még gyakori, hogy tiltják „a kocsmázást, a fonókat, a tüzelős ólakban való összejöveteleket”, mert ezek a legényvirtus melegágyai. A falu normái felől nézve azonban mindez rendjén volt. Ezt mutatja, hogy az apák legtöbbször megvédték legényfiukat a hatósággal szemben: „Majd kinövi, kitombolja magát!” Jászapátiban például a 18. század utolsó harmadában a hatóságok sorozatosan megbüntettek egy testvérpárt garázda magatartásukért. A magas büntetést az apjuk mindig állta, nem engedte megbotoztatni őket (Szabó László 1982a: 65).

A legényvirtushoz az eszményt „az erdei gavallérok”, a betyárok szolgáltatták (Andrásfalvy B. 1974: 145), de a katonaélet is befolyásolta. 1849-ben egy apa „káplárságába elkevélyedett fijá”-ra panaszkodik (Terehegy, 1856. Presb. jkv.).

Figyelemre méltó azonban, hogy a leányoknak, akiknek egész neveltetésük eljövendő családi szerepükre irányul, az ilyen „kivagyi” legények tetszenek. „Mert falun megvan az a rossz szokás, hogy a lányoknak csak ezek köllenek (…), az ilyen mulatós legények. A többire rámondják, hogy mulya, kinevetik őket” (Dobos I. 1981: 109). Maguk az anyák is segítik fiaikat, hogy kedvükre „legénykedhessenek”, sokszor titokban megtoldják a legényfiú zsebpénzét: „Itt van fiam ez a pár krajcár, aztán apád meg ne tudja!” (Szabó Dénes 1980: 45).

A legényélet mintegy összesűrítette és engedélyezte a magyar virtusnak és ideálnak annyira megfelelő szilaj, nyalka stílust – amit egy prekapitalista gazdálkodási szint velejárójának tekinthetünk. Még felnőttkorban is nosztalgiával gondoltak rá vissza: „csak a legénység a legszebb. Erős, szabad az ember ilyenkor” (Róna T. 1952: 12).

Azzal, hogy a falu egy különálló legény „szubkultúrát” teremtett, egyben el is különítette a legényeket a közösségtől, mintegy megelőzve, hogy ezek az energiák ott robbanjanak ki. A falusi-mezővárosi elöljáróságoknak mindenesetre lépten-nyomon intézkenie kellett az egész faluközösséget nyugtalanító „energiák” ellen, megpróbálva fékezni azokat.

A legényélet maga is periódusokból áll, némileg különböző mintákkal: „16–17 éves korában kezd legénykedni. 18 éves a legnagyobb legény (…), mikor eléri a 20 évet, akkor már mindig csendesebb” (Györffy Gy.-né 1950: 595).

A legénykornak ez a veszélyekkel komázó, virtuskodó jellege a mai faluban sem tűnt el teljesen. Varsányban például az 1970-es évek elején a legények a faluközpontban motorral virtuskodtak, utolsó percben való fékezéssel. Az utóbbi évtizedekben a tinédzserek autós mutatványokkal teszik próbára bátorságukat és apjuk autóját, korengedéllyel szerzett jogosítvánnyal. „Mákosan odaülnek a volán elé, aztán azzal vigéckednek, hogy az ő autójuk tud menni 160-nal is” (Bicsérd, 1990).

Szólnunk kell még az udvarlásról, mely a lány-legény magatartási mintákat mintegy konfrontációban mutatja meg. A legények külön erkölcse ebben is megnyilvánul. Az udvarlás, pontosabban a „szeretőtartás” tekintélyemelő joguk volt: „szeretőt is tartottunk, de csak úgy szokásból, s lehetőleg a nagyobbacskákból” (Kurkó Gy. 1970: 54). Az itt aratott siker tehát fontos volt számukra. Azt mondhatnánk, hogy a fiúknak {8-622.} legénységüket a lányok rovására is be kellett bizonyítaniuk. Az udvarlási periódus sok szépsége mellett ezzel magyarázható a nem kevés nyerseség is, ami ebbe a formába belefért, s amely leginkább a falunak szánt üzenet volt, az udvarlás, pontosabban a legény sikerességéről. Ezért tűrte nehezen az udvarlási szituáció a nyílt visszautasítást, amit egy legény csak bosszúállással tehetett „jóvá”. Például, ha a lány nem fogadta az éjjeli zenét, beverték az ablakát (Györffy Gy.-né 1949–1950: 470). A bosszúállás drasztikusságát az magyarázza, hogy a legény becsületén a visszautasítással ejtett foltot csak olyan cselekedettel moshatta le, amelyben ő mutatkozott erősebbnek, övé volt az utolsó szó.

A kimuzsikálás, a „mars húzatás” is a lányok elrettentését szolgálta, hogy ne merjék a legényt a visszautasítottság megengedhetetlen helyzetébe hozni. Enyhébb megtorlásként „sarkon fordították, seggbe rúgták” a lányt, ha nem ment táncolni. Feltehetően épp a bizonytalanabb presztízsű legények szorultak tekintélyük durvább eszközökkel való helyreállítására.

A tánc jelentőségét – és ezért az ebben való visszautasítás súlyát – nemcsak a nagy nyilvánossága adja, hanem az, hogy mint az udvarlási rítus szerves része, a tánc szimbolikus rendszer, amelynek egyik fő funkciója éppen a nemi identitás szimbolizálása (Freedman, D. C. 1990: 412–422).

Az ifjú- és felnőttkor között a paraszti társadalomban a házasság volt az, ami éles határvonalat húzott.

A menyecskesor

Míg a felnőtt férfi állapotnak nincs kiemelt periódusa, az asszonyi állapotnak van, mégpedig a menyecskesor. Ez a női életnek sok vidéken ahhoz hasonlítható csúcspontja volt, mint a legénykor a férfiak életében. Asszonyi állapota ekkor már nagyobb szabadságot engedélyezett számára. Ugyanakkor még ő is „élhetett a címernek”. Viselete sok helyen olyan fényűző volt, sőt még fényűzőbb, mint a lányoké. A lánykortól ebben a vonatkozásban nem választotta el éles cezúra. Új menyecskés háznál az ablak aljának például ugyanolyan frissen meszeltnek kell lennie, mint amikor eladó lány volt a háznál. Környezetére és magára is nagyobb gondot fordíthatott a menyecske. Általában a második gyermek megszületéséig tartott ez a kicsit „fényesebb” időszak. Ezután kezdett viselete is sötétedni.

Nem csoda, ha a Tolna megyei Sárközben, ahol a menyecske előjogai különösen hangsúlyosak voltak, a fiatalasszonyok igyekeztek kitolni a gyermekszülés idejét, hogy előbb egy kicsit „kiélvezzék” magukat, s minél tovább hordhassák a pompás menyecskeviseletet (Kovács Erzsébet 1942: 12).

Az asszonyi állapotnak a menyecskeségen kívül is van egy finom belső tagolódása. Ezeket a belső átmeneteket mindenkinek magának kell számon tartani, egy „tól-ig” határon belül. Tudnia kell egy asszonynak, hol a helye a templomban, meddig járhat táncmulatságba, mikor milyen szín illeti meg, mikortól kell kendője bogját végérvényesen az álla alatt megkötni.

Az aktív asszonyi élet végpontja tulajdonképpen utolsó gyermekének kiházasítása. Ez egyszersmind az öregkor kezdete.

{8-623.} Az öregkor magatartási mintái

Az öregedő ember minden dolga leegyszerűsödik, így kívánja az illem. Ekkor mutatkozik meg a higiénia, a tisztaság bizonyos fokú luxus jellege a paraszti társadalomban. Ahogy egy idős matyó férfi mondta: „öregember vagyok, nem vagyok gavallér. Eszi a nyakamat a zsíros inggallér” (Róna T. 1953: 11). Jellemző egy idős tiszaigari asszony szinte szabadkozó megfogalmazása a rendigényéről: „Özvegyasszony vagyok, de nekem szükség, hogy minden rendben legyen” (Hofer T. 1950: 379).

„Az öreget már nem illeti a címer”, a díszítettség bizonyos foka. Már megszólnák, „ha túl nagy gonddal csinosítaná lakását, fellocsolná, homokkal felszórná például a szoba földjét”. Mezőkövesden az idős asszony már nem akasztja fel a falra mázas cseréptálait, hanem a polcon tartja őket, „mintegy azt fejezi ki ezzel, hogy nem veszi igénybe lakásdíszítő szolgálatukat” (Fél E.–Hofer T.–Csilléry K. 1969: 16).

Munkaképessége hanyatlásával illő, hogy az evésben is nagyobb önmérsékletet tanúsítson az idősödő ember. „Anyám hasztalan kínálta őket (…), a kenyeret savóba mártották és azt szopogatták, nálunk ez volt az öregasszonyok rendes eledele” (Illyés Gy. 1962: 170).

Ezzel együtt az öregség nemcsak veszteség. Ahogy lassan „elvesztik megkülönböztető nemi szerepüket” (Frankenberg 1966: 130), nagyobb szabadságot nyernek. „Valahogy szabadabb az ember, kevesebbre kell vigyázni!” (Csalog Zs. 1978: 416). Ugyanakkor egyre aktívabb a közvéleményt alakító szerepük: „a vénasszonyok itt is összeülnek (lakodalomban) és megszólják a fiatal párt! (…) Egész arzenálja a kiszólásoknak áll rendelkezésükre” (Luby M. 1935: 129).

Gyakran tartanak az idős asszonyoktól. Sok vidéken a legutóbbi időkig az idős rokon asszonyoknak nagyobb szerepük volt a házasságok létrejöttében, mint a fiatalok vonzalmának. Ők „hírelték ki” a lányokat (Varsány, Nógrád m.).

Az öregség korszaka tehát nem csupán a hiányok, a formálatlanság időszaka. E korosztály ajándéka az is, hogy több időt szentelhetnek a transzcendens szférának: „Az öreg gazda reggel elmegy a templomba (…) Délelőtt jön-megy, pipál (…) A fiatal gazda, amint megette a reggelit, rágyújt a pipájára és kimegy az ólba” (Györffy I. 1934: 6). Fizikai mozgásterük viszont leszűkül: „az öregasszony maga templomon kívül nem megy sehova, nem megy ki már a földekre sem (…), ő már csak otthon szeret lenni, nem szereti, ha a ház nélküle van” (Fél E. 1943b: 30 ).

A férfiszerep magatartási mintái

Egy férfi életének tartalmát a családja iránti kötelességérzettől hajtott munkavégzés adta.

A család eltartásának kötelessége tehát a férfi privát szférában való megítélésének legfőbb szempontja. Negatív tetteit is aszerint súlyozzák, mennyire árt vele családjának. Egy erdélyi parasztasszony így mentegeti hűtlenkedő férjét: „Egy bani értékűt nem vesztegelt másra rajtunk kívül. Én pedig, ha titokban ment, elnéztem” (Csibi I.-né 1985: 31).

A család eltartásának kötelessége a szegényebb rétegek férfiaira nézve is kötelező volt: „Nem is volt férfi, aki cséplés, aratás előtt három hónappal le nem volt szerződve” (Gémes E. 1979: 176).

A parasztcsaládban a férfi és a nő együttműködve, de többnyire elkülönülve dolgozott. A kialakult munkamegosztásnak erős morális töltése volt. Jól példázza ezt az az 1823-ból származó adat, hogy a „Takáts Legényt mint férjfiakhoz nem illő asszonyi mesterséget üző gyávát, tsak ez előtt 30 esztendővel is kitsufolták és meghajigálták a Magyar gyermekek az Alföldön” (Tud. Gyűjt 1823: 18). A családon belül végzett női munka is rontotta egy férfi tekintélyét. „Ha segítettek volna, a becsületük kisebbedett volna. Gúnynevet is adtak az ilyen férfinak, elnevezték papucshősnek, pöndöl-hősnek.” Még a mai középkorú falusi asszonynemzedék is ezt a beidegződést képviseli: „Olyan visszás nekem. Ne katuskálj itt” (Varsány, 1987). Ugyanígy az is szégyen volt egy férfire nézve, ha felesége férfiakénak tartott munkát végzett.

A család eltartásán túl a privát szférában egy férfi tekintélyének alapját családfői szerepe adta. A családalapítás eleve a feltétele volt annak, hogy közössége teljes jogú tagjának számítson. Szegeden például a városi hatóság megkövetelte polgárai részéről a családalapítást, s ha valaki mint nőtlen ember bevétetett a polgárok közé, annak kötelességévé tétetett: „hogy Feleséget venni magának mentül hamarabb el ne mulassza” (Szeged, Városi jkv. 1728. III. bris.).

A családfői tekintélyének érvényt is kellett szereznie. Ez pedig a család irányítását jelentette úgy gazdasági, mint morális értelemben. Dirigált, kiosztotta a feladatokat, s „családja körében szigorú fegyelmet tartott” (Molnár A. 1967: 120). Az apa, mikor fegyelmezett, a családi élet alapját jelentő értékeket védte: „Ha anyádra kezet emelsz, ebben a házban nincs többé helyed.”

Korábban az egyházi és világi hatóság is a családfőre mint erkölcsi fórumra támaszkodott. Szegeden a városi hatóság régi jogszokás alapján elrendelte, „hogy a {8-625.} családapák gondosan őrködjenek családjok tagjainak és cselédjeiknek erkölcsi élete fölött” (Kovács J. 1901: 181).

A család fejének lenni nemcsak jog, de kötelesség is volt: „lenézték az olyan férfit, ahol az asszony irányította a családi életet” (Orsi J. 1990: 184). A kórógyi presbitérium egy múlt századi bejegyzés szerint egyenesen számon kéri a családfői tekintélyt egy férfitól: „olly gyáva és asszonyi járom alá szoktatott, hogy (…) Feleségét, (…) mint hatalmasabbat, megdorgálni vagy fenyíteni nem merné” (Penavin O. 1983: 52).

A férfinak el kellett tudni fogadtatnia tekintélyét családjában, elsősorban feleségével szemben. Hatalmuk volt a férfiaknak akaratuk érvényesítésére, legitimizálására, ha másként nem, fizikai szankció alkalmazásával.

Az asszonyok családon belüli informális hatalma nem tudott feltétlenül érvényesülni férjük ellenében. A hatalomnak és a befolyásnak a férfi és a nő számára eltérő mechanizmusa mintegy aláhúzta azt a hierarchiát, amely kapcsolatuk alapját képezte. Mégis, mivel hatalmuk eltérő természetű volt, ez nem okozott feltétlenül konfliktust. Ahogy egy múlt századi szerző írja Kalocsa környékéről: „A férfiak felsőbbsége a nők fölött inkább csak tisztesség, külsőség, mint valóságos felsőbbség” (Simonyi J. 1882: 314). A másik fél döntési területét illető dolgokban kölcsönösen nem kívántak egymástól részletes beszámolót. Egy férfinak méltóságán aluli, hogy apróságokba beleszóljon. Ezzel nemcsak felesége jogkörét csorbította, de saját tekintélyének is ártott volna vele.

Sok férfi különösen nagy súlyt helyezett családi tekintélyének kifejezésére: „A kocsizörgést időben mög köllött hallani, hogy a kapu a kocsi előtt nyitva lögyön, mert az embörök egy percig se vártak a ház előtt” (Szenti T. 1985: 116). Nemcsak a férjnek, de a feleségnek is vigyáznia kellett férje tekintélyére, különösen a nyilvánosság előtt. Láttatnia kellett, hogy a férje az úr a háznál. A közvélemény jóváhagyja a férje tekintélyét el nem fogadó asszonynak még a megverését is. De nem kellett a férfi családfői tekintélyének szükségszerűen nyers formában megnyilvánulnia: „Nem tudom, milyen volt a keze súlya, mert nem vert meg soha” (Böde, Zala m.).

Sokat változott a férj családon belüli szerepe az utóbbi évtizedekben, s ez nem maradt hatás nélkül a hagyományos magatartási formákra sem. Fontos cezúra volt az első világháború, amikor az asszonyok kényszerűségből férfimunkát végeztek, s ez nem maradt hatás nélkül öntudatukra sem. Egy karcagi asszony a háborúból hazatérő férjét az eddigi tiszteletadó kendezés helyett visszategezte. „Kérdezte is, hogy miért. Mert én is tudom csinálni azt a munkát, amit ű” (Örsi J. 1990: 185).

A szegényebb rétegeknél, ahol a férj gyakran önhibáján kívül nem tudta eltartani a családját, már korábban kialakult egy egyenrangúbb viszony. Mindez felhívja a figyelmet arra is, hogy milyen szoros összefüggés volt a nemek közötti munkamegosztás, valamint a szerepekhez kötődő magatartási formák között.

Bár egy férfi tekintélyének az alapja a családon belül gyakorolt hatalom, akaratát a nyilvános szférában is érvényesítenie kellett, sőt presztízse éppen itt teljesedett ki. Nemcsak a munkája zajlott jobbára házon kívül, de mint családfő ő képviselte családját a nyilvánosság előtt. Nagytarcsán, ha egy házaspár kocsin ülve ismerőssel találkozott, a férfi „ostoros kezét a kalapja elé emeli köszöntésül, az asszony a merev előrenézésből el sem mozdítja a fejét, nem köszön, azt mondják, elég, ha a férfi üdvözli az ismerőst” (Molnárné 1988: 380).

{8-626.} A férfi presztízse tehát egész családját érintette. Emelték a tekintélyt már a jó fizikai adottságok is. Korábban, amikor a mezőgazdasági munkák szinte kizárólag a nyers fizikai erőn alapultak, ez még nagyobb hangsúlyt kapott. Bár a fizikailag gyengébb felépítésű ember gyakran hátrányban volt, mégis az erő a férfi magatartási mintában több volt a fizikai erőnél. Ennek ellenére kedvezőtlenül hatott egy férfi tekintélyére minden, amit e kultúra mint gyengeséget, férfiatlannak tartott.

Ennek számított a betegség, amelynek legyőzése egy férfi számára erő kérdése volt: „A betegséget le lehet győzni” (Vankóné 1976: 64). Száz évvel korábban, egy betegsége miatt családjában tekintélyét vesztett férfi így panaszkodott: „hogy orvossággal éltem, kicsúfoltak” (Terehegy, 1856. Presb. jkv.). Sok idősebb férfi van, aki a fizikai leromlásával járó tekintélyvesztést nem tudja a nyilvánosság előtt felvállalni, s „bujkál az emberek elől” (Nagyrákos, Vas m.). Egy bödei férfi köhögése miatt nem jár templomba: „hogy mindenki engem nézzen, hogy milyen kehes. Rajtam ne nevessenek” (Böde, Zala m.).

Gyengeségnek minősült az érzelmek kimutatása is, egy férfi például nem sírhatott nyilvánosan. Egy varsányi férfi anyja temetése után otthon, egyedül maradva sírt, a temetésen ezt nem tehette meg. A fiúgyerekbe már kiskorában belenevelik, hogy a sírás gyávaság. „Úgy indítottam óvodába, hogyha sírva jössz haza, kikapsz!” – mesélte egy 32 éves apuka (Varsány, 1987).

Az önkímélet, kényelem is férfiatlannak számított, különösen régebben. Ezért sem aludtak a férfiak régebben vetett ágyban: „Az édesapám se láttam soha ágyon feküdni (…) Még halálakor sem engedte. Mondtuk: – Édesapám, dunnát teszünk magára. Nem, nem, nem! – mondta” (Csilléry K. 1951: 58). Egy férfinak a fizikai kellemetlenségek minden fajtáját el kellett viselnie: „Apám csizmában járt télen, nyáron is, abban a forróságban” (Mihályfa, Zala m.). A galgamácsai Dudás Ferencnek egyszer a megrakott szekér alá szorult az ujja, s mivel nagyon kellett sietniük, szemrebbenés nélkül levágta (Vankóné 1976: 84).

Maga a vallásosság, illetve a vallásgyakorlás egy bizonyos mértéken felül már nem számított férfias erénynek: „Általában az apák is vallásosak voltak, de nem annyira templomosok, mint az asszonyok.” Egy tápéi parasztember valósággal szabadkozott, hogy bajában Istenhez fordult: „Szégyön, nem szégyön, még imádkoztam is” (Tápé, Csongrád m.). A falu modernizációja ezt a tendenciát erősíti fel: „Itt embernek nem szokás templomba járni” (Mátraalmás, Heves m.).

Nem volt azonban elegendő elkerülni vagy eltitkolni mindazt, ami a férfias erő nimbuszát rombolhatta, de meg kellett felelni az ide vonatkozó elvárásoknak. Fontos, tekintélyemelő volt az előnyösnek tartott küllem, megjelenés is. Elengedhetetlen tartozékának számított a bajusz: „A szőke férfiak, akiknek a szőrzete gyérebben látszott vagy csak olyan ritkás volt, itt hátrányban voltak” (Gelencsér S. 1970–1971: 1). A dohányzás szintén része volt a férfiasnak tartott megjelenésnek: „Az apám sem dohányzott, de a gazdakörben vagy más társaságban mindég rágyújtott” (Lévai J. 1980: 56). De ismert a „férfiasan szép” nagy presztízse parasztságunknál a viselet terén is (Andrásfalvy B. 1973a: 106), amelyhez a mintát a reformkorban politikai szerephez jutó középnemesség szolgáltatta.

Egy erkölcstani mű 1846-ban így próbál ellenpropagandát csinálni a férfias külsőségek eltúlzott jelentőségének: „Csinos gazda nem az, aki mindennap kipödri bajuszát; {8-627.} forró kánikulában is felöltött dolmányt, nadrágot visel; sarkantyús-fényes csizmában jár (…) tajtékpipát hordoz a kezében …” (Kiss B. 1846: 6). Aki magára nem ad, igénytelennek nevezik, s ez súlyos ítélet egy férfire nézve. „Soha ünneplő ruhában azt nem láttuk!” (Csalog Zs. 1978: 147).

A férfimagatartás mégis mindenekelőtt egy erős önérvényesítő képességet kívánt, hiszen a férfi presztízse a nyilvános szférában teljesedett ki. Az önérvényesítésnek fontos területe a kommunikációs képesség, a beszéd, amely szintén „viselkedés”. Jelentőségét az adta, hogy ennek során dőlt el a presztízsrangsor. A bőbeszédűség önmagában nem volt érték, sőt úgy vélekedtek: „ne legyen fecsegő, hanem titkolózó, inkább kevés, mint sok beszédű” (Nagyrákos, Vas m.). „Aki mindent kibeszél, amit látott vagy hallott, az hasonló a fennszóval gondolkodó gyermekhez” (Igal, Historia Domus 1973: 135). De a túlzott csöndesség szintén társadalmi hátrányt jelenthetett, két módon is. Egyrészt könnyen társították hozzá a barátságtalanság vádját: „szűkszavú, magánakvaló”; másrészről a butaság képzetét kelthette: „hűlt szájú, mamlasz” (Győri K. 1975: 124).

Ha valakinek nem volt jó beszédkészsége, igazát sem tudta érvényre juttatni. „Igen csöndes volt, nem tudott harcolni a becsületéért” (Kővágóörs, Zala m.). Márpedig ha valaki nem volt képes megvédeni az igazát, az gyakran egyenértékű volt azzal, hogy nincs igaza.

Az önérvényesítés képessége elképzelhetetlen volt önbizalmon alapuló önbecsülés nélkül, enélkül egy férfi társadalmi értelemben eleve kudarcra volt ítélve. Az önbecsülést táplálni kellett. Az önbecsülés táplálásának megvoltak a kulturálisan jóváhagyott technikái, éspedig: önmaga helyett a körülmények hibáztatása, a kudarc be nem ismerése, az öndicséret, a kedvező helyzetek társadalmi értelemben vett kihasználása, a kedvezőtlenek lehetőség szerinti elkerülése.

Az erőt hangsúlyozó férfi magatartásnak megfelelően a tévedés, a kudarc nevetségessé tehetett, ami társadalmilag igen veszélyes volt. Ezért nem kellett beismerni, vagy el kellett titkolni. Mikor egy bakonyi parasztember kutat ásott, de vizet nem talált, vizet hordott a kútba, „hogy ne lássa senki” (Békefi A. 1966: 298).

Sokan, akik az 1960-as, 1970-es években elmentek az iparba dolgozni, ha megbánták, sem jöttek vissza a tsz-be. „Visszamennék, de szégyellem.” Országosan ismert mondás fejezi ki ezt a normát: „Ha fölkötötted a kolompot, zörgessed.” A „csakazértis” gesztus, a vereség túlzó fölvállalása is elfogadható „megoldásnak” számított, erőt éreztek mögötte: „No komám, ha már a tehén megdöglött, akkor dögöljön meg a borjú is utána. Azzal már indultunk is a kocsma felé” (Tamási G. 1983: 86).

Tekintélynövelő technika volt az öndicséret, pontosabban a megfelelő énkép tevőleges alakítása is, csak „álcázásként” azzal a formulával kellett kezdeni, hogy „nem azért, hogy magamat dicsérjem” (Varsány, Nógrád m.).

A férfiszerepben igen nagy fontossága van a presztízsnek, amely állandó megmérettetést kíván. Ki kellett tudni tehát használni egy férfinak azokat a lehetőségeket, amelyekben magát másokkal szemben kedvező helyzetben láttathatta. A vendégszeretet egyik latens funkcióját is kereshetjük ebben. „Apám még a koldusokat is berúgatta, szerették azt, aki kért. Büszkén mondogatta apám: inkább én adjak neki, mint kérjek” (Vankóné 1976: 63).

E normának megfelelően nem volt szégyen bizonyos helyzetekben kijátszani, becsapni {8-628.} valakit, de szégyen volt becsapottnak lenni. Ugyancsak Vankóné írja apjáról: „Szégyellte, ha valaki kijátszotta, de ha ő játszott ki mást, azt nagyon élvezte” (Vankóné 1976: 64). Minden szituációból lehetőleg győztesen kellett kikerülni.

A „győzelem” nem mindig volt azonnali, a versengés hosszú távon folyt. Sokszor csak évek múlva sikerült visszafizetni egy sértést, ilyenkor lehetőleg nagyobb sértéssel kellett lemosni a megesett szégyent. Mikor egy mihályfai gazda kölcsönadott pénzét kérte vissza valakitől, az sértéssel mosta le a szégyent, amit számára a figyelmeztetés jelentett: „Mi az, kenyérre kell?” – vágott vissza. Ő ezt a sértést bőkezűséggel „győzte le,” s mikor az adós végre meg akarta fizetni tartozását, ő nem fogadta azt el (Mihályfa, 1989). A megbocsátást egyenesen a gyengeség jeleként értékelték.

Az erőre épülő hagyományos férfimentalitás ellentétes volt a polgárosodó társadalom intézményei által nyújtott új lehetőségekkel. A dolgok jogi úton való elintézését például egy vidéki lap szerzője úgy minősíti, mint ami nem fér meg a „férfias nyíltsággal, az önérzetes bátorsággal”, ehelyett „a róka ravasz sunyiságával bujkálódnak a paragrafusok regulájában” (Somogyi Kisgazda, 1911. I. 5: 3).

Az önérvényesítés mellett a felnőtt férfi magatartásában az önkorlátozás képessége is hangsúlyt kell hogy kapjon. Megnyilvánult ez az egész habitusban: „Nem volt szalajka természet. Beszédében is meggondolt volt, (…) nem ígérgetett” (Martonné 1983: 36). Kevéssé becsülték az olyan embert is, aki magának sem tudott parancsolni: „Annyit iszik, hogy nem tudja, hol a határ!”

A férfiak presztízsért való burkolt versengéséhez nélkülözhetetlen a nyilvánosság. Bourdieu írja a kabil paraszttársadalomról, hogy ott egy respektált férfinak „láttatnia” kell magát (Bourdieu, P. 1966: 222). Ugyanez elmondható a magyar paraszttársadalomról is: „Aki nem jár kocsmába, templomba, az ilyen ember mintha nem is létezne a világon” (Szabó Pál 1955: 55).

A férfiak nyilvános életének fontos arénája a közös ivás, régebben, ahol volt, a pincében, most a kocsmában. Alkalom ez egyfajta megmérettetésre, ezért fontos a részvétel, s a jó szereplés is. Mindehhez első számú feltétel volt, hogy egy férfi bírja az italt. „Márpedig a kocsmába is járni, de részegnek se lenni, ez itt a törvény” (Szabó Pál 1955: 55). A könnyen lerészegedő vagy az italtól eltompuló férfival szemben a jól mulató férfi volt az ideál.

Aki egyáltalán nem jár kocsmába, „az emberek közé”, azt országosan fösvénynek tekintik: „Nem mer elmenni, nehogy fizetnie kelljen”. A „magánakvaló” a másik szokványos ítélet a „kihúzó” férfira. E két megbélyegzés társadalmi értelemben szinte halottá tesz valakit. „Igyekszik is az ember, hogy az ilyet berugassa” (Mihályfa, Zala m.).

Az italmeghívás fontosságát az adja, hogy alkalom a nagyvonalú, lekötelező gesztusok tételére, s ezáltal a saját presztízs növelésére. Elmaradása viszont antiszociális és igen presztízsrontó. E cselekedet szimbolikus gesztusa a férfimagatartásban oly fontos nagyvonalú-szociábilis attitűdnek. Jelentőségét az is növeli, hogy mintegy kiegyensúlyozza a férfiak között a társadalmi küzdőtéren folyó versengést azzal, hogy az egyenlőség látszatát teremti meg. Ezt a barátságos és egyben versengő attitűdöt segített mintegy összeegyeztetni, természetesen csak a társadalmi hierarchiában megvalósuló rendszer keretein belül.

A férfi magatartási formáiról felvázolt kép differenciáltabbá válik, ha hozzáteszszük, {8-629.} hogy az erős önérvényesítéssel jellemzett férfitípus mellett mindig jelen volt egy másik is, amelyik ezt több belső erőre támaszkodva tette. A polgárosodás folyamatával sokat változott az a hagyományos férfi magatartási minta, amelyet mint modellt az előzőekben fölvázoltunk.

A nők magatartási mintája

A nők „relatív teremtmények” (Gillis, J. R. 1987: 6), a női szerep mintegy a férfiszerephez képest van megfogalmazva. Egymással összefüggő, egymást kiegészítő rendszert alkotnak, csak egymásra vonatkoztatva lehet őket igazán értelmezni.

A nők helyzetét azonban korántsem lehet kizárólag a másik nemmel való relációból megérteni, hisz azt mindenekelőtt a társadalmi feltételrendszer alakította ki. A rendszert most a nők oldaláról, abból a szempontból vizsgáljuk meg, hogy a munka és hatalommegosztásban elfoglalt speciális helyük milyen kulturálisan előírt viselkedésformákat kívánt tőlük.

A két nem „kiegészítő szembenállásának” megfelelően, a köztük lévő munkamegosztás az élet minden tevékenységére kiterjedt. Míg a férfiak kifelé reprezentáltak, az asszonyok ápolták a szomszédi, rokoni kapcsolatokat, még a férjükét is. Ők szőtték a társadalmi kapcsolatok apró, napi szívességekből fonódó szövedékét is. Számon tartották, ki beteg, a gyermekágyas asszonynak főztek, a halott mellett virrasztottak. Számon tartották azt is, kinek milyen gesztussal adós a család, és fordítva.

A parasztcsalád közvetlenül részt vesz a gazdasági folyamatokban. Belső viszonyai, így a férjnek a feleségéhez való viszonya egyben termelési viszony (Service, E. R.–Sahlins, M. D.–Wolf, E. R. 1973: 253). A korábbi századok extenzív gazdálkodása nem követelte meg a női munka bevonását a szántóföldi gazdálkodásba, csak bizonyos csúcsmunkák idején.

A kapitalizálódó parasztgazdaság a 19. század végén, másutt csak századunk elején a nőket is egyre jobban bevonta a szántóföldi munkába. „Megszólják, akinek a lába szára fehér nyáron” (Varsány, Nógrád m.).

Sok vidéken a legutóbbi évtizedekig erős maradt az önellátás normája, s ez maradt a női szorgalom kritériuma: „Aki pénzen veszi, amit maga is véghez vihet, magát lopja meg” (Kiss B. 1846: 28). A legfontosabb önellátó tevékenység a szövés-fonás volt. Aki csak tehette, elvégezte a megváltozott körülmények között is, mert „a nő szorgalmát a fonás-szövés után ítélte meg a falu társadalma” (Zsédényi J. 1976: 221).

Sokáig azt is megszólták, aki péknél vette a kenyeret. Sőt, a kenyérsütésben való gyakorlottság a gazdasszonyi szerep megítélésének egyik legfontosabb kritériuma volt. Míg a jól sült kenyér „dísze a háznak” (Kiss B. 1846: 37), addig a „hibásan sült kenyér (…) a háziasszony gyalázatja” (Kállay F. 1990: 38).

De a savanyúságtól a száraztésztáig ma is minden otthonról kerül ki még a középkorosztálynál is. A bolti tésztának „olyan színe van, mint a halottnak”, mondták Mihályfán szinte morális idegenkedéssel.

A takarítás mint önálló tevékenység sose volt központi fontosságú a paraszti kultúrában, inkább az ünnepek tartozékának számított. „Takarítással még nem szerzett {8-630.} senki” – tartották. De a ház állapotának voltak olyan kiemelt területei, amelyek komolyan estek latba egy asszony szorgalmasságának megítélésében. Igen fontosnak tartották például a kemence állapotát: „nagy szégyen annak, akinek kormos a kemencéje” (Nagy O. 1984: 81). Fontos volt a padló állapota is. „A rendes asszony azt szereti, ha olyan sima a ház földje, hogy aki belép, ne állja meg szó nélkül” (Kiss L. 1981: II. 303). Mégis, a ház dísze, az asszony büszkesége régebben elsősorban az ágy volt: „erről látszik meg, hogy milyen rendes az asszony”. Éppen ezért az asszonyok reggel legelébb azt rakják rendbe, csak azután látnak egyéb dolguk után. „Míg a kaszlin a legtöbb helyen rendetlenség van – különösen télen –, addig az ágy szépen vetve áll” (Csilléry K. 1952: 98).

A jó gazdasszonytól azt is elvárták, hogy mindent időben végezzen, ez tevékenységeit átláthatóvá s ellenőrizhetővé is tette. A mindentudó kalendáriumok is azt sugallják, hogy mindennek megvan a legmegfelelőbb ideje, s ennek betartása szinte morális kötelesség. Úgy tartotta a mondás is, hogy „Hétfőn a tiszták, pénteken a lusták, szombaton a k…” mostak (Bertalan Á. 1963: 43).

Az ebédnek délre illett készen lennie, akár otthon evett a család, akár a mezőre vitte ki férjének az asszony. Aki késett, a férjére is szégyent hozott, megszólták: „Na ez a gazdaasszony is befúlt a vízbe. Igyekeztem is, inkább 10 perccel előbb, mint 10 perccel később” (Varsány, Nógrád m.).

A gazdálkodás 19. századi intenzívebbé válása előtti lassúbb munkatempót fokozatosan egy szinte önhajszoló szorgalomeszmény váltja fel, amely az asszonyok számára állandó tevékenykedést ír elő, s szinte semmi „bevallott” pihenést nem engedélyez. Nem volt elég, ha szorgalmas volt egy asszony, ezt mások számára is nyilvánvalóvá kellett tennie. Még vendégségben sem illett az asszonyoknak ölbe tett kézzel ülni. „Igyekvő asszony ritkán ment a szomszédba üres kézzel, hanem vagy rokkát, vagy varrnivalót vitt magával.” De a sűrűn szomszédolókat is megszólták „mint nem elég szorgalmasokat” (Juhász A. 1976: 377; Szabó László 1989a: 43).

Az 1960-as évek magyar falujában egy pszichiáter a gyakori női neurotikus panaszok fő okát abban látta, hogy erkölcsi felfogásukkal a pihenés nem volt összeegyeztethető. „Mit szólna (…) a falu (…). Ugyanakor szívesen várnak a rendelőben, állnak sorban a boltban” (Juhász P. 1964: 42). Tehát kulturálisan csak a pihenés „burkolt” formái jóváhagyottak.

A lusta asszonyt Széken (Szolnok-Doboka m.) „dög”-nek nevezték (Győri K. 1975: 150). Az ilyen minden tevékenységében megismerszik: vastagon hámozza a krumplit, nem mossa meg a kovászkanalat és a kezét főzés előtt, nem kaparja fel a teknőt sütés után, elcsorgatja a szalmát, kinthagyja éjszakára a száraz ruhát, nem hajtogatja, csak bekapkodja a száraz ruhát, s lehányja csomóra. „Úgy kapál, hogy egyenes a dereka, mint a kapanyél” (Bertalan Á. 1963: 45), nem mosogat el időben, pedig „jobb este tenyérrel, mint reggel körömmel mosogatni” – tartották például Bödén. Országosan ismert mondás az is, hogy „Ha fő a mosogatóvíz, vénül a gazdasszony” (Tiszakarád, Zemplén m. 1970). Ha egy asszony mindezek ellenére sem ér rá mosogatni, akkor a normának úgy „felel meg”, hogy elteszi szem elől, letakarja a mosatlan edényt.

A szorgalomhoz kapcsolódva igen fontos fáradhatatlanságuk, fizikai állóképességük hangsúlyozása: „Engem nem ér fáradtság” (Varsány, Nógrád m.). A betegség {8-631.} egy asszonynál szinte megengedhetetlen, ez is oka annak, hogy nem mennek orvoshoz. „Mink nem ismertük a doktort” (Bodony, Heves m.).

A szorgalom, a munkabírás mindkét nemtől elvárt erény. A másik két sarkalatos asszonyi erény, a beosztás, illetve a takarékosság viszont a nemek kiegészítő szembenállásában valósul meg. Míg a családfő dolga a „szerzés” volt, az asszonyé a beosztás. „Az a jó gazdasszony, ki megtakarítja, amit férje keres, és azt szaporítja” – írja egy múlt századi erkölcstani munka (Kiss B. 1846: 19). Országosan ismert a mondás: „Hiába kapar a kakas, ha a tyúk széjjelszórja”. A takarékosság volt a másik érték, amely mélyen beépült a női magatartási mintába.

Míg az erkölcsi szereposztás a férfitól azt kívánja, hogy – mintegy családja nevében is – tegyen bőkezű gesztusokat, ellenkező esetben fukarnak bélyegzik; az asszonytól viszont – ugyancsak a család érdekében – takarékosságot várnak el. Ennek túlzó formáját, a fösvénységet azonban elítélik. Veres Péter írja: „az asszonyi fukarkodás a férfiéhez képest leleményes, gonosz, szinte már sátáni” (Veres P. 1941: 153).

A takarékosságnak a főzés az iskolája: „A takarékos gazdasszony keményen markolta a kamrakulcsot. A zsírral és főleg a húsfélével ugyancsak takarékosan bánt” (Kerecsényi E. 1980: 23).

A pazarlás, a „prédaság” nagy véteknek számított. Ha egy lány anyja préda hírében állt, „a legények még akkó se kaptak rajta, ha eggyes lány volt” (Szigeti Gy. 1989: 29). A főzni szerető asszonyt korábban könnyen illették a pazarlás vádjával. „Egyik csökölyi lányról, aki későn ment férjhez, azt mondták, azért nem kellett senkinek, mert mindig főzöget, sütöget, pazall” (Knézy J. 1975: 105).

Ahogy a presztízs köré szerveződő férfiminta elsősorban a nyilvános szférában teljesedik ki, addig a női szerep a családban. A nők kontrollja alá tartozott a háztartás, a házon belüli világ, ahol formális hatalmat gyakorolhattak, viszonylagos önállósággal rendelkeztek. Maga a férj is önállóságot várt felségétől e téren. „A feleségemnek tudni kell azt, hogy mi kell, anélkül, hogy én beleszólnék” – fogalmazta meg a normát egy fiatal varsányi férfi is. Az új asszonyt, mikor férjétől kérdezte, hogy mit főzzön, az így tette helyre: „Lekváros bablevest, meg aludtejet bontófésűvel. Nem is kérdeztem tőle többet” (Róna T. 1953: 17). Ez az önállóság nemcsak jogot, de komoly kötelezettséget is jelentett: „Feltették a fejére a kontyot, alája helyezték a gondot” (Babus J. 1976: 148) – fogalmazták meg az asszonyi állapotot.

Az asszonynak gazdasszonykodása mellett kiemelt feladata volt a család összetartása, érdekeinek képviselete. Mindent ennek kellett alárendelnie. Demonstrálnia kellett, hogy érdekei azonosak családjáéval. Ezért sem helyeselték, ha az új asszony túl sűrűn szaladt haza, a havi egy látogatást tartották helyénvalónak. Palóc vidéken „tilalmas hét”-nek nevezték az esküvő utáni első hetet, amikor a fiatalasszony nem mehetett haza, nehogy „nagyon anyás” legyen (Bakó F. 1987: 239). Ugyanígy rosszallták, ha az anya járt túl gyakran asszonylányához. A bogdásai presbitérium 1856-ban egy „konkolyt hintő” anyát egyenesen felszólít, hogy „lányához minduntalan ne járjon”.

Ha a férfi dolga, hogy presztízse révén pozitívan alakítsa családja hírét, az asszony szerepe viszont a család hírének megóvása, a negatívumok távol tartása. Önuralommal kellett viselnie minden nehézséget, s a problémákat úgy oldani meg, hogy a család ne kerüljön a falu szájára. „Nem köti a világ szemére, ami fáj neki, úgy gondolkozik, {8-632.} a nagy kötő azért van előttem, hogy eltakarjam vele a bajokat” (Kiss L. 1981: II. 213). Mindez a titoktartás erényét követelte az asszonytól. 1819-ben a babarci presbitérium elmarasztal egy asszonyt, aki „az asszonyi titkot megtartani nem tudta”. Rendes asszony eltitkolta férje hibáit, sőt még hűtlenségét is (Veres L. 1971: 154). „Még az anyának is sok mindent nem mondanak el.”

A családdal való azonosulás normája szinte kizárta az asszonyi barátságot. A lánykori pajtásokkal „a hajdani bizalmas suttogásoknak vége szakadt. Ha beszélgettek is, kerülték, nem hordták ki a családi dolgokat” (Penavin O. 1983: 60). Megítélték olyan társukat, aki a családi bajokkal „kiült a piacra”. „Ez a nénémasszony (…) mindönt elkurrentál a háztú, amit takargatni köllene. Mer de sok ház ég belül, oszt nem tudni kívül” (Sípos E. 1982: 38). Különösen kell vigyázni a család hírére, ha eladó lány van a háznál: „Neked lányaid vannak, gondold meg” – csitította az udvaron veszekedő asszonyt egyik rokona (Varsány, Nógrád m.). A család hírének megóvása mellett a család összetartását is az asszonytól várták.

Az asszony családon belüli szerepei közül a legtöbb norma férjével való kapcsolatát szabályozza, éspedig a családi hatalommegosztás hierarchikus természetének megfelelően. Ez legélesebben a döntési helyzetekben merült fel. Az asszony hatalma nem keresztezhette férjéét, nagyobb horderejű dolgokban nem dönthetett férje helyett: „Nincs itthon az uram, jöjjön később” – hangzott a helyes válasz (Örsi J. 1976: 63).

A férfiak családon kívüli presztízse, láttuk, nagyon is függ attól, mennyire tudtak érvényt szerezni hatalmuknak a családban, mindenekelőtt feleségükkel szemben. Az asszonyi magatartásban mindazt helytelenítették, ami, akár áttételes módon, veszélyeztette a férj tekintélyét, mivel ezzel családja is kisebbedett. A férjnek nem személyi kiválóságáért, hanem mint a család fejének kellett megadni a tiszteletet. Ezt maguk a nők is elismerték: „Akármilyen szesze-szusza volt, de férfi volt” (Madar I. 1980: 472).

A férjjel szembeni tiszteletet az asszonyi magatartási mintában a szimbolikus gesztusok egész sora fejezi ki. Ezek egy része a férfiak kiszolgálásával kapcsolatos, elsősorban az asztalnál. A 20. század elején az asszony még „állva szolgálja ki a férfit, amikor az ebédel” (idézi Baksay S. 1917: 16). A későbbi helyzetre már inkább az érvényes, hogy az asszony helye volt a legbizonytalanabb az asztalnál (Orsi J. 1990: 184).

Ha egy férj hazaért, meleg étel kellett hogy várja. Mikor éjszaka hazatérő férjét az erdélyi Dávid Albertné nem várta meleg vacsorával, anyósa még buzdította is a feleségét emiatt jól helybenhagyó fiát: „Ne félj, ne félj, csak méregessed oda” (Dávid L. 1979: 16).

A férjnek jártak a finomabb falatok is. „Én soha életemben nem ettem combot” – mondta egy 83 éves igali asszony, s ez országosan általánosnak tekinthető. Egy őcsényi férj 1838-ban azzal menti feleségével szembeni durvaságát a presbitérium előtt, mivel az „a nagyobb darab húst előlem a tálból kivette, ezért bosszankodtam meg” (Balázs Kovács S. 1980: 47).

Az étkezésen kívül a tisztálkodásnál várták el a férfiak feleségük szolgálatát. Nem viselkedtek azonban egyformán a férfiak ebben a helyzetben sem: „Azok a férjek, akik jobban kiszolgáltatják magukat, a lábokat is megmosatják az asszonnyal, a csizmájukat is kitisztíttatják” (Örsi J. 1990: 184).

{8-633.} Ezen a két fő területen kívül másban is ki kellett a férfiakat szolgálni, „oda kellett nekik adni mindent” (Igal, Somogy m.). Általános volt például, hogy ha a férfi valahová menni készült, felesége „összekészítette neki a holmit” (Mihályfa, Zala m.). Ha a férj hazaérkezett, az asszony sok vidéken elébe ment, és behozta tarisznyáját a kocsiról. A feleség szolgálatának el nem fogadása szinte egyenlő volt a feleségként való el nem ismeréssel: „Feleségem a tarisznyámat a szánról le akarta venni: de én nem engedtem. Ezért feleségem nagyon megbosszankodott” (Balázs Kovács S. 1980).

A férfi családfői tekintélyét a női magatartási mintában három, egymásra épülő norma szavatolta: az engedelmesség, a türelem s a hallgatni tudás.

„Az asszony fő dísze az engedelmesség” (Illyés E. 1931: 80) – tanítják a vallásos művek, de maguk az érdekeltek is isteni elrendelést láttak ebben: „Úgy teremtette az Isten, az asszony engedelmeskedjék a férfinak” (Fél E. 1959: 104). Az asszonyi állapot maga az engedelmesség állapota, szinte a szerepéből esik ki az, aki ezt nem tartja szem előtt. „Megfelejtkezvén női helyzetéről, férje iránt engedetlenül viselkedett” (Bogdása, 1882. Presb. jkv.).

Egy asszony, épp az engedelmességi norma miatt, nem utasíthatja vissza férje szexuális közeledését sem: „ha hozzámentél, állj meg néki akár mikor és akár hol kivánja, (…) a Férjed akart volna veled közösködni, de nem engedelmeskedtél” – olvashatjuk az őcsényi presbiteri jegyzőkönyv 1836-os bejegyzését.

A türelem a másik sarkalatos erény. „Türelemmel mindent el lehet simítani, meg helyrehozni. Otthon is mindig azt láttam” – mondta egy 69 éves hédervári asszony. A „szenvedni éppen nem akaró”, urát elhagyó asszonyt saját szülei sem vették pártfogásukba: „Firhe mentél. Tűrjél, szenvedjél!” (Szava, Baranya m. 1819. Presb. jkv.).

El kellett viselni például a verést. „Főleg fiatal házaspároknál a férj néha csekélyebb ok miatt is megveri feleségét, akinek ezt béketűréssel kell elviselnie” (Szállási S. 1930–1935: 44). Ugyanez áll a férj ivására is. Az 1980-as években Felsőtárkányon e kérdést vizsgálva azt találták, hogy a megkérdezett nők közül senki sem tekintette válóoknak sem a verést, sem a férj ivását (Széman Zs. 1986: 49).

A férj tekintélyének veszélyeztetése miatt ítélik meg olyan súlyosan egy nőnél a türelem ellentétét, a nyakasságot. Sok házassági nézeteltérés okának éppen a „menyetske nyakasságát” találták (Páprád, 1864. Presb. jkv.).

A hallgatni tudás erénye mintegy a türelem részének tekinthető. A múlt századi presbiteri jegyzőkönyvek „viszálykodó házasainak” férfi szereplői feleségük nyelvességét panaszolják leggyakrabban: „éles nyelvű”, „nagy nyelvű, sértegető” (Bogdása, 1853. Presb. jkv.); „szájas, csata-patálló vagy visszabeszéllő” (Békefi A. 1966: 295). Az egyházi elöljárók is komoly problémát látnak ebben, és sűrűn intik az asszonyokat „a ház békességére leg szükségesebb hallgatásra”. Szintén az asszonyok hibájául róják fel, ha a férj ilyen esetben nyersebben viselkedik: „erre a menyetske nyelvessége adott okot” (Nagyváty, 1783). Maguk az asszonyok is úgy vélekednek, hogy „az asszonyt a nyelve vereti meg”.

A férj családfői tekintélyét az asszonyoknak gyermekeikben is ki kellett alakítaniuk, sőt, megvédelmezniük azt az apa helytelen magatartása esetén is. A szavai egyház presbiteri jegyzőkönyvének 1827-es bejegyzése szerint egy férj panaszolja, hogy felesége „a gyermekeit is ellene ingerli”. Egy mai fiatal varsányi férfi véleménye nem {8-634.} mutat e tekintetben nagy eltérést: „Az anya ne rontsa az apa tekintélyét a gyerekek előtt. Még ha részeg is a férje, hagyja rá, és a gyerekek előtt ne dramatizálja, mert akkor az apának nem lesz tekintélye.”

Mégis legfontosabb, hogy egy asszony idegenek előtt megadja férjének a tiszteletet. Ha együtt mentek valahová, a kézi csomagot az asszonynak illett vinnie (Örsi J. 1976: 35). Régebben legtöbb helyen a férfi ment elöl, az asszony utána. „Ha látogatóba menve léptek is be valahová, mindig az ember, a férj lépett be először (…), ha véletlenül valahol az asszony lépett be előbb a szobába, nyomban rátámadtak: »hát té hátadon hordod az uradat te!«” (Kovács J. 1901: 179–180). Egy asszony a férjét nyilvánosság előtt „nem figyelmeztethette, hogy ne igyon többet” (Örsi J. 1990: 184). „Nem nézeti le magát, hogy neki asszony dirigál” (Zsombó, Csongrád m. 1978).

Férj és feleség együtt valósították meg az erényeknek azt a teljességét, amelyet a társadalom ideálisnak tartott. Egyfajta „erkölcsi szereposztás” volt közöttük. Láttuk, hogy a férjek, fiúk bőkezű gesztusainak háttere az asszonyi takarékosság volt. S nyilvános helyzetekben sokszor a férfi tette – mintegy családja nevében is – a barátságos gesztusokat, míg feleségétől a segítőkészség kimutatását várták.

Ugyanakkor az asszonyoktól várták a mélyebb vallásosságot. Sok asszony imádkozik férje helyett is: „Hiszen én mindig elvégeztem helyette” (Turiné–Keskenyné 1967: 172).

Eddig az asszony családon belüli szerepét körülíró normákat vizsgáltuk. Lássuk a következőkben, milyen előírások szabályozták nyilvánosság előtti magatartását, mely hírnevét alakította. Ennek jelentőségét az adta, hogy hírnevük férjük és egész családjuk tekintélyét döntően befolyásolta. Ezek az előírások meghatározták a másneműekkel való érintkezésnek, a kommunikáció kezdeményezésének, lefolytatásának szabályait s mindazt, amit egész megjelenésével, mozgásával, öltözetével jelképesen kifejezhetett, illetve amit nem engedhetett meg magának. Ezek közül a kötény viselésének fontosságát emeljük ki, amely jelképes értékű tartozéka az asszonyi öltözéknek, mintegy szimbolizálva, hogy sürgős munka várja odahaza. Kirívó esetnek számított századunk közepéig asszonyoknál a rövid haj, „nyírott hajú kurvának” nevezték az ilyent (Györffy Gy.-né 1950: 62).

Férfiakkal való viselkedésében „a gyanúra ok nem adás” volt a vezérmotívum. „Úgy viselje magát, hogy legkisebb gyanúra is alkalmatosságot ne szolgáltasson” (Balázs Kováts S. 1980: 38) – fedd meg az őcsényi presbitérium egy fiatalasszonyt, annak ellenére, hogy ártatlansága már kiderült. Gyanú alá esett már önmagában az is, ha egy asszony túl sokat volt házon kívül: „a fonásban oly sűrűen való járástól, mellyel férjének okot ad a gyanúskodásra, magát megtartóztassa” – figyelmeztet a babarci presbitérium egy asszonyt.

Rontotta egy asszony jó hírét, ha a falu ellenőrzése alól kieső helyen „gyanús beszélgetésben” látták egy férfival. Idegen legénnyel, férfival szóba állni, ez túlment a gyanún, az ilyent „rossz asszonynak” tekintették (Morvay J. 1956: 61). Természetesen a kultúra által megengedett módon egy asszony érintkezhetett más férfiakkal. Lakodalomban más férfivel is táncolhatott, de csak ha a férje megengedte (Veres L. 1971: 27).

Kocsmába az asszony igen sok vidéken egyáltalán nem mehetett be, s ezt illett is hangoztatnia, mint tápéi példánkban: „be nem tettem a lábam a kocsma küszöbén” {8-635.} (Ilia M.–Juhász A. 1971: 223). A Mátra vidékén az asszony bemehetett a kocsmába, de nem illett leülnie (Veres L. 1971: 28).

A női tisztaság erényének korábbi fontosságát a gyakori becsületsértési perek tanúsítják. Ha egy asszony jó hírét valaki nyilvánosan kétségbe vonta, az nemigen hagyhatta annyiban, már csak férje miatt sem.

Míg a férfiaktól bizonyos önkorlátozó visszafogottság mellett erős önérvényesítést, az assszonyoktól viszont erős önfegyelmet vártak el. Ezek az erények voltak családi szerepük betöltésének legfőbb biztosítékai. A nők esetében ez szavatolta a közösség szemében szexuális tisztaságukat is.

Az asszonytól a szexuális életben is tartózkodást, önkontrollt vártak: „Nem lehetett kiélni magát, azzal is spórolni kellett, mint minden mással.” Ahol sok gyerek jött, megszólták az asszonyt, „mer nem tudta elrántani a farát, meg … mér nem kerülte el” (Vajda M. 1982: 86). Hallgatólagosan tehát a nők felelőssége, önkontrolljának próbája volt a családtervezés. Volt, ahol úgy tartották, hogy az asszony „nagyvérűsége” az oka annak, ha lánya születik (Hurtony J. 1979: 14).

A test kímélése nem volt szempont, ennek a látszatát is kerülni kellett. „Egy asszony keze kell, hogy a forrót bírja” – tartották Varsányban –, s „kurvának” mondták az olyan kényes asszonyt, aki ronggyal húzta le a tűzről a lábost. Mosogatni is a földre lehajolva illett. Mikor az új menyecske az asztalon akar mosogatni, anyósa rápisszen: „Tán csont van a derekadban, hogy nem hajlik?” (Gémes E. 1979: 226).

Egész külsejük öltözékük minden eleme s a viselés módja is asszonyi állapotukat kellett hogy tükrözze. „Az asszonyok bűnéül róják fel, ha lányok módjára kendő nélkül járnak” (Barabás J. 1964: 48). De ugyanígy, kötény nélkül sem mehetett egy asszony az utcára, ez a viseletdarab mintegy azt jelzi, hogy munkáját csak rövid időre szakította meg.

A rendezetlen külsőnél is nagyobb hibának minősült a cifraság, „tükrösködés” vádja. „Úti cifra, házi rossz; Otthon nem jó, másutt rossz” (Csete B. 1954: 161) – mondták az ilyen asszonyra az országosan ismert szentenciát.

A képben, amelyet a női magatartásról rajzoltunk, nagyobb táji eltérések voltak és vannak. Csak utalunk a tolnai Sárközre, ahol az asszony korábban sem volt „függvénye urának” (Kovács Erzsébet 1942: 10). De időben is nagy változásokat észlelhettünk. Nagy cezúra volt mindkét világháború. „Csak a front óta van olyan nagy szava az asszonyoknak” (Zsombó, Csongrád m.). Általában jellemző a normák korábbi szigorának enyhülése, különösen a férjnek való tiszteletadással kapcsolatban. „Anyám mindig azt mondta, tűrjél, tűrjél, de én nem látom értelmét” (Varsány, Nógrád m.).

Fontos maradt azonban, hogy kifelé őrizze egy asszony férje tekintélyét. Így egyfajta megkettőződés tanúi lehetünk a házastársi kapcsolat terén: otthoni egyenrangú viselkedésükkel szemben nyilvános magatartásukban több a hagyományos beidegződés. Bizonyos elcsúszás van tehát az ideál és a valóság között. „Az ideális férfiról és nőről élő hagyományos társadalmi minták (…) lassabban változnak, mint a nemek közötti társadalmi szereposztás” (H. Sas J. 1976). Még lassabb ez a változás a paraszti társadalomban, ahol a társadalmi-gazdasági feltételrendszer a régi kulturális sztereotípiák továbbélésének kedvezett.

Munkára nevelés

A gyermek családon belüli nevelése szinte egynek vehető a munkára neveléssel. A munka volt az erények foglalata, annál is inkább, mert nemcsak tevékenységi formákat sajátított el a gyermek, hanem az ezekhez kötődő erkölcsi normákat is.

{8-669.} A szülők gyakran kényszerűségből is kivitték a gyermekeket a földre. „Láttuk, hogy csinálják, belénk rögződött már kiskorunkban ez a munkaszeretet” (Bakonya, Baranya m.). De ne idealizáljuk túlságosan a képet, nem minden gyerek mutatott egyforma lelkesedést: „Engem az apám oda ültetett, nízzed, hogy kapálom, de nem níztem én! A (…) nyomorúság csak ráviszi, hogy az ember megtanulja” (Hofer T. 1950: 466).

A hagyományos faluban a gyermek 12–16 éves kora között tanulta meg a legtöbb munkát. Ebben az életkorban minden munkát megmutatnak nekik, és különlegesebb fogásait, könnyítéseit is megmagyarázzák. A munkára nevelésnél a fokozatosság elvét követték. „Apám azt mondja a kocsin: Amíg rágyújtok, fogd a gyeplőt! Aztán van úgy, hogy nálam marad végig.” A másik fontos munkára nevelési módszer a dicséret volt. Biztatják, dicsérik: „Nem te fáradtál el, hanem a kapa!” (Fehér Z. 1970: 19). Amíg a gyermek meg nem tanult egy munkát, addig rendszeresen dicsérték, később már nem járt érte dicséret. Az önérzetét is fölpiszkálták: „Hadd lássuk, hogy tudsz dolgozni, jó löszöl-e menyecskének?” (Fehér Z. 1970: 21). A közösség is segített a gyermek ambíciójának felébresztésében. Az ismerősök bekiabáltak a dűlőről: „Könnyű nektek, mer már segítcségetek is van! A gyerekek ezt boldogan hallgatták. (…) Akkor élvezte a gyerek a lóhajtást igazán, ha látták is” (Nagy Gyula 1975: 420).

Jó serkentés volt a megszégyenítéstől való félelem is. „Vakborozdát még gyerekembernek is szégyen volt hagyni”. A csoportban végzett munkának különösen nagy nevelő szerepe volt. A közös munka beszoktatta a kezdőket a munka ritmusába. „A hátulsót megharapja a kutya!” – ez volt a szójárás (Nagy Gyula 1975: 421–422). A kiskorú gyermeket, ha lemaradt, kisegítették.

A munka „dicső” volt egy gyermek számára. Bizonyos jutalmak, juttatások kapcsolódtak egy-egy nehezebb munka elvégzéséhez, és ez is az ösztönző mechanizmus része volt. A serdülő fiúgyermek hiába kérte apját, hogy pipázhasson: „Majd ha már előttem kaszálni tudsz a saját kalapálta kaszáddal.” Ettől fogva egyre gyakrabban próbálgatta, s mikor végre megtanult kaszálni, kapott pipát (Lele J. 1972: 5).

Nem minden hátsó szándék nélkül kapott a gyermek ajándékba munkaeszközt. Az 5–6 éves vásárhelyi gyereknek szokás volt karikást hozni a vásárból. „Ezt nagyon számon tartották, mert nagy dicsőség volt. Igen ám, de a karikással már a kismalacokra vigyáztak” (Nagy Gyula 19.75: 420). Így vonták be egyre nehezebb munkákba. A fiatalok munkába fogásánál sokszor nyilvánult meg egyoldalú, oktalan keménység. Az volt az alapelv: „hadd szokja meg a munkát”. „Fiatalembert, ha este agyonütik, reggelre feltámad stb.” (Veres P. 1939: 50).

Említést kell tennünk a gyermekek munkára nevelésével kapcsolatban a rétegkülönbségekről. „A törekvést illetően nem volt különbség, (…) csak a feladatok jellegében. (…) A szegényebb családoknál a gyermek munkáját a szükséghelyzetből fakadóan vették igénybe, a gazdacsaládnál meg napszámost takaríthattak meg általa” (Kapros M. 1989: 18). Különbözött némileg az átadott munkakultúra is. Márkus István a szegényparaszti stratégia fontos részének látta, hogy gyermekeikbe „erős individuális feltörekvést, helytállási virtust” neveltek (Márkus I. 1980: 22). Az önálló parasztgazdaság vezetéséhez pedig inkább hozzáértés, szervezőkészség kellett, mint virtuskodó fizikai teljesítmények. A gazdafiatalok munkára nevelésében a személyi felelősségen, a szegényebbeknél pedig a kitartáson volt a hangsúly.

{8-670.} A nemi szerepre nevelés

Az emberek társadalmi helyzetekbe születnek bele, és szerepekre szocializálódnak. Sehol sem jellemzőbb ez, mint éppen a paraszti társadalomban, ahol a gyermeket nem annyira általános emberi dolgokra nevelik, mint inkább arra a sajátos szerepre készítik fel, amelyet be kell töltenie (Erdei F. 1940: 184).

A szerepek közül a nemi szerep az elsődleges, mert alapvetően meghatározza azt a módot, ahogy mások az egyénhez viszonyulnak. Minden nevelés megtanítja a nemekre vonatkozó társadalmi sztereotípiákat, de hogy ezeket a biológiai eredetű eltéréseket egymáshoz közelíti vagy éppen polarizálja, ez már az adott kultúra függvénye (H. Sas J. 1984: 216). Mint látni fogjuk, parasztságunk nemi szerepre nevelése nagyon is polarizál.

A paraszti nevelésben a nemi szocializáció szinte a gyermek születésével kezdődik. Mégis a serdülőkor kezdetén válik ez a megkülönböztetés egyre erőteljesebbé. Ekkor jelenik meg a „nem illik” fogalma a nemi szerep tudatosításának eszközeként: „Mit kapdosol a legények után. Nagy vagy mán!” (Szabó László 1989a: 387).

A nemi szerepre való nevelés legfontosabb helye a család. Elsősorban a szülők feladata, hogy megtanítsák gyermekeiknek, hogy mindennek férfiasságot, illetve nőiséget kifejező, szimbolikus értéket tulajdonítsanak. Azokat a viselkedési jegyeket, amelyeket a szülők a nevelés során gyermekükben mint nemüknek megfelelőt megerősíteni kívánnak, a két nemre vonatkozó prekoncepciók eleve meghatározzák (Jávor K. 1990: 412). Fontos a testvérek szerepe is. A fiútestvérek az apjuktól eltanult, férfiasnak számító viselkedést először lánytestvéreiken gyakorolják, szolgálatokat várva el tőlük. A nemi identitás elsajátításában kiemelt szerepe van a korcsoportnak is.

Megkülönböztetett szerepe van a lánnyá, illetve fiúvá nevelés „technikájában” a viselet szimbolikus rendszerének. A gyermekből lánnyá, illetve legénnyé válás elengedhetetlen tartozéka volt az ehhez megkívánt öltözékdarabok birtoklása. A hagyományos faluban e terület szimbolikus szerepet csak a serdülőkorban kapott, a pár éves gyermekek neme öltözékükön kevéssé látszott. A legutóbbi évtizedek óta a gyermekek tárgyai lettek a fogyasztási versenynek, amihez a gyermekintézmények, így az óvoda is akaratlanul megfelelő versenypályát nyújtottak. Így már a 3–4 éves gyerekek ruhája is hangsúlyzottan nemüket tükröző.

Láttuk a korábbi fejezetekben, hogy mennyire különbözött a hagyományos faluban a legény, illetve leány magatartási minta. A szocializáció e kettős nemi erkölcsnek megfelelően történt. A legjellemzőbb különbség, hogy míg a lányokat nagy önkontrollra nevelték, a fiúgyermeket erős önérvényesítésre: „Édes fiam, ha neked igazad van, még az Istennek se engedjél!” (Varsány). Ilyen „elvárások” mellett nem csodálható, ha egy fiú szocializációját csak a katonaság letöltése után érezték befejezettnek, „ott majd embert faragnak belülled!” (Szigeti Gy. 1989: 4).

{8-671.} A „társadalmasítás”

Míg a pár éves kor a „jó és rossz megkülönböztetésének” korszaka, a 4–12 éves korban a falusi „illemkódex” alapvető szabályait kell a gyermeknek elsajátítania: „Köszönni, hallgatni a felnőttek jelenlétében, megfelelően megszólítani a rokonokat, ismerősöket, s már nemcsak a családon belül, hanem a közösség felé is mintegy képviselni a családot” (Szabó László 1989a: 385–386).

A szocializáció fontos része volt, hogy a gyermek megtanulja a közösségbe való beilleszkedést, a kooperációs és kommunikációs formákat. Már kiskorától igyekeztek a nyilvánosság előtti félénkségről lenevelni, s szülei reakcióin látta, hogy a bátor fellépést várják el tőle.

Az anya feladata volt, hogy gyermekeinek megtanítsa a nyilvánosság előtti viselkedés alapszabályait. Ezt a kommunikációs helyzetekre lebontva tette. Például, ha a gyerek a szomszédba ment, így intették: „Köszönj, ha bemégy! Ha ösznek, gyere haza! Az öregebbnek kezet csókolj!” (Kiss L. 1981: II. 265). Még a várható kérdésekre adandó választ is beléjük táplálták: „Mondták, ha valamivel kínálnak, el ne fogadjuk, mert azt hiszik, azért megyünk, hogy enni adjanak. El nem fogadtuk. Azt mondtuk, mink ettünk otthon, nem vagyunk éhesek. Akkor mondták, nincs olyan rakott szekér, amire ne férjen, egyél gyerekem” (Böde, 1990).

Az anya feladata volt a családon kívüli világ bemutatása a gyermek számára: „Hogy szeresse az ember egymást, anyámtól tanultuk. Meg, hogy nem szabad a szomszédokkal pörölni” (Böde, Zala m. 1990). Arra is ránevelték a gyerekeket, hogy „a rokonokat jobban kell szeretni. Keresztapátokat, keresztanyátokat el ne kerüljétek köszönés nélkül, meg ha arra kerültök, akkor bemenjetek megnézni, hogyan vannak, mi újság náluk” (Hédervár, Moson m.).

Az apa a falun kívüli világba vezette be fiát, vitte magával vásárba, malomba. A munkára nevelés során is számos alkalom adódott arra, hogy a társas viselkedés kultúráját átadja fiának. A kocsihajtás megtanításakor például az e munkával járó társadalmi kötelezettségek legapróbb részleteire is felhívta a figyelmet: „Szép lassan ereggy, térjé ki félkocsiutat a jobb kezed felé mindön kocsi elől. Ha látod, hogy mén kifelé a fődbe valaki, vödd fő. De azt né vidd e a főggyire, csak kérdözd mög, huva mén, hun tödd lé” (Lele J. 1969: 4). De beavatta fiát a „férfias” viselkedés rejtelmeibe is: „Apám azt monta, ha már legény akarsz lenni, akármikor legalább társaságban cigarettázzál ha máshon, itthon nem is. Még azt is hozzátette: aki cigarettázik, azt a lányok sem nézik olyan málé szájúnak” (Lévai J. 1980: 28).

A szülőkön kívül más is, például a legényavató szertartás „legénykeresztapja” is segített a fiú társadalomba való bevezetésében: „A megkeresztelkedett legénykének már szabad volt »lányokhoz« járnia, s gyakran a keresztapa vitte őt első ízben, hogy bemutassa, hogyan kell »kopogtatni«, illedelmesen beköszönni, beszélgetni, emberségesen viselkedni. Ezekről a kérdésekről a szülei nem beszéltek a parasztlegénnyel, megbírálták, szidták, ha rosszat tett e téren, de nem tanították” (Duba Gy. 1974: 82). Az első világháború után sok vidéken divatba jöttek a tánciskolák, s az ezek által közvetített viselkedésformák szintén a parasztifjúság szocializációjának a részévé váltak.

Az egyénnek az identitás kialakulása során saját helyének tudata mellett, „másoknak {8-672.} a rá vonatkozó képét” is el kell sajátítania (Pápay Zs. 1985: 55). A család a tiltások és előnyben részesítések rendszerével segítette ifjabb tagjait annak a helyzetnek az érzékelésében, amit a család a közösségben a magáénak tudott vagy szeretett volna tudni: „Már iskolás koromban irányítottak a szüleim, hogy ezzel a fiúval ne barátkozz, mert az nem tehozzád való. Ez csak cselédgyerek, te meg gazdagyerek vagy” (Lévai J. 1980: 128). A fiatalnak a családja érdekeivel való azonosulás mellett meg kellett tanulnia azt is, hol van ennek a határa.

Minden család „felfelé” törekedett, és „lefelé” elhatárolta magát, ezért volt jelentősége a társadalmi érintkezés minden apró mozzanatának, az információadástól a köszönésig, sőt, a köszönés fogadásáig. A család örökké veszélyeztetett, mindig újra biztosítandó társadalmi helyzetének megőrzésén dolgoztak a szülők, s ennek félig tudatos szabályait adták tovább viselkedési előírások formájában gyermekeiknek is (Márkus I. 1979: 129).

A paraszti társadalom növekvő differenciálódásával a viselkedés egyre formalizáltabb lett, s ez tükröződött a nevelésben is. A „Köszönj szépen mindenkinek!” parancs az őrhalmi (Nógrád m.) nagygazda családokban a két világháború között már így módosult: „Köszönj mindenkinek, de ne elére!” Vagy: „Ne hagyd magad! Ilyen nincs, mint te!” Vagyis a közösséggel való azonosulás mint ideál helyett egyre inkább a kiemelkedés igénye erősödött fel, amit már kisgyermekkortól igyekeztek tudatosítani.

Összefoglalóul elmondhatjuk, hogy a paraszti szocializáció legfontosabb törekvése a függőségre való nevelés volt, mivel ez a személyiségtípus kedvez a „rutinfeladatok rutinmegoldásának” (Wolf, E. 1973: 401).

Láttuk, hogy az erősen tekintélyi elveken nyugvó család a gyermekektől a föltétlen engedelmességet várja el. Ebben a rendszerben „a visszabeszélés, kényeskedés, a parancs végrehajtásának elodázása ismeretlen volt” (Szenti T. 1985: 128). E nevelési modell szerves része a család iránti felelősség és lojalitás érzékének kialakítása.

A személyes felelősségérzet kialakítását elsősorban a lányok nevelésénél tartják fontosnak, a fiúk esetében viszont több lehetőség nyílik a hatékony együttműködés elsajátítására és a munkában való önállóságra. Az apa örül, ha gyermeke tettvágyát, életrevalóságát látja, s ösztönzi ebben. Nem azt méltányolták azonban, ha a saját feje után ment, hanem ha korát megelőző munkával próbálkozott. A lányoknál inkább a „folytonos tevékenységet” tartják fontosnak, ezt alakítják benne a folytonos korholással is: „Hogy csinálnál valamit, ne csak úgy űni! Keressen mindenki dolgot magának!” (Kresz M. 1949: 14). A régi kalendáriumok is azt tanították, hogy a gyermekeknek „semmi idejek ne legyen a futkozásra tsintalanságra s henyélésre…” (A Magyar mezei és házi gazdaságnak Kalendárioma, 1796: 17).

A korábbi paraszti nevelés az átlagosságot tartotta eszménynek: „Ne legyen hátursó, ne vájjon ki más közül, legyen ojan ruhájú” (Kresz M. 1949: 13).