A „JÓ ÉLET” PARASZTI IDEÁLJA

A paraszti kultúra nem részkultúra, nem elszigetelten, hanem egy nagyobb, hierarchikus rendszer részeként létezett.

Mégis, a kutatók egybehangzó véleménye szerint, a világ legkülönbözőbb paraszttársadalmaira egyaránt jellemző egy attitűd, amely a parasztnak a földdel való különleges, mondhatnánk, hogy misztikus, irracionális kapcsolata. Ennek alapja, hogy a parasztot bensőséges és tiszteletteljes ragaszkodás fűzi a földhöz. A föld a paraszt számára mintegy önmaga kiterjesztése, elhivatottság, és nem profitszerző vállalkozás.

E sajátosan paraszti hozzáállás jellemzi a magyar parasztságot is. Erdei Ferenc is felhívja erre a figyelmet, amikor arról ír, hogy a jobbágyparaszt földdel kapcsolatos tulajdonosi öntudata „teljesen irracionális paraszti magatartásban nyilvánul meg. Nem abban (…), hogy a szabad földtulajdonnal most már tetszése szerint és érdeke szerint vállalkozik, egyszerűen abban teljesedik ki a birtoklási tudat, hogy a földesgazda méltóságával forog a világban” (Erdei F. 1942a: 93–94).

Korábban a fontosabb mezőgazdasági munkák ünnepszámba mentek, s ezt rituális gesztusok reprezentálták. Az aratást például valósággal szent munkának tartották, {8-602.} amihez ünnepi étel és bor járt. Ilyenkor „mint a legszentebb ünnepre, talpig fehérben” mentek a mezőre (Kiss G. 1937: 43).

A magyar paraszt munkához való viszonyában érezhető egy heroikus felhang is. A munkával kapcsolatban gyakran beszélnek küzdelemről, bátorságról: „Én nem féltem a munkától” (Varsány, 1973).

A parasztembernek az állatokhoz való viszonya sem nélkülözi az érzelmi-irracionális vonásokat: „Megérzi azt az állat, hogy ki hogyan bánik vele” (Mátyus A.–Tausz K. 1984: 53). Az állatokhoz fűződő érzelemteli paraszti viszonyt a presztízsszempontok is támogatták. A föld mellett az állat is szorosan hozzákapcsolódott a helyes élet paraszti ideáljához. „Ha lábasjószága nem volt, még csak kutyaütőnek sem fogadták volna” (Török K. 1870: 295). Az 1880-as évek mezőgazdasági dekonjunktúrája különösen kedvezett az állattenyésztésnek.

A feudális kori „4, illetve 6 ökrös gazda” eszménybe csak nehezen helyettesítődik be a dinamikusabb termelés igényeinek jobban megfelelő ló. Sokáig a ló mellett „címernek” még ökröt is tartanak, a gazdasági szempontok ellenében is. Az ökör helyett azután a ló válik a föld mellett olyannyira fontos presztízsértékké, hogy tartásá szinte a magyarnak érzett életmód nélkülözhetetlen tartozéka lesz. Ennek az eszménynek a nevében ítéli el például a múlt század elejének gazdasági írója a juhtartást: „Mit szóllyon az érzékeny Magyar, ha azon remek vidékeket utazásában szemléli, ahol kevés üdőkkel ez előtt, a szépség czimer lovak vihogásai füleiben zengtenek, most pedig a tompa bőségére egy néhány juhnyájnak szomorodott könnyei hullanak (…) sok Magyaraink szemei a csalfa nyereségtől megvakittattak; inkább Birkások, mint magyar nemzetiséghez illő lónevelő, s diszen hánytató paripások kivántak lenni…” (Tud. Gyűjt. 1817: 37–38).

A munkája tárgyával való bensőséges paraszti viszonyból következik egy nagyfokú felelősségtudat és kötelességérzet, amit a parasztember a rábízott földdel, állattal szemben érez. A hanyagság e téren nem egyszerűen gazdasági kérdés, de morális is. „A főd be nem munkálását bűnnek tartották” (Szigeti Gy. 1989: 19). De igen fontos szempont volt egy gazda emberi megítélésében az is, hogyan bánt az állataival: „Az mer beszélni? Minő lovai voltak! Alig bírtak menni az úton” (Varsány, Nógrád m.). A munka ebben a mentalitásban tehát elsősorban feladattudatot jelent.

Ha egy csoport identitását néhány centrális értékkel való azonosulás adja, akkor ez a magyar parasztság esetében, az eddig tárgyaltak alapján, a rábízott javakkal szemben érzett felelősségérzetnek és a szorgalomnak mint fő erénynek az állandó hangsúlyozása, amely mély kötelességtudattal jár együtt. Mindez összességében egy munka központú értékrendről tanúskodik, ahol azonban a gazdasági célszerűséget az erkölcsi kötelesség és a társadalmi presztízs szempontjai folyamatosan átszínezik. A munkaközpontúság természetesen mindenekelőtt gazdasági kényszer, amit a termelőeszközök fejletlensége és a munkamegosztás differenciálatlansága eredményezett. Más kérdés, hogy ez a kényszer a parasztság belső meggyőződésévé vált és mint közösséget szabályozó erkölcs jelentkezett (Szabó László 1988: 287).

A kötelesség nemcsak a földdel, de a családdal kapcsolatos viszonynak is alapvonása: a föld mindenekelőtt mint a család megélhetésének biztosítéka volt fontos. A parasztnál azért másodlagos a profitszerzés, mert az elsődleges az, hogy a gazdaság a családnak megélhetést biztosítson (Bailey, F. G. 1971: 29).

{8-603.} Maga a házasság, a családalapítás is elsősorban kötelességvállalást jelent e társadalomban. Süpek Ottó ír arról, hogy a kötelesség fogalma mennyire alapvonása volt a feudális személyiségnek (Süpek O. 1980: 201). Ez az alapvonás mélyen beépült a paraszti mentalitásba, s valláserkölcsi dimenziói is nyilvánvalóak. Hiszen Isten segítségére csak az számíthatott, aki maga megtette kötelességét: „Szegény szántóvető! Csak te szorgalmatos légy (…) ugy a jó Isten megsegít, mert ő a legjobb gazda” (Magyar Gazda, 1845: 204).

A földdel szemben érzett felelősség- és kötelességtudatnak mintegy mélyebb dimenziót ad, hogy annak birtoklása az elődökkel és utódokkal egyaránt összeköt. Kötelesség megőrizni s lehetőleg gyarapítva továbbadni a kapott örökséget. „Ha valakinek volt egy kis földje, oszt nem szerzett rá, azt mondták, hogy igazán elélte a napjait” (Hofer T. 1950: 412).

A paraszti ideál összetevője a függetlenség és biztonság eszménye is, melyeknek szintén a föld a biztosítéka. „Elég gazdag az, ki másra nem szorul” – adja Táncsics Mihály hőse szájába a paraszti eszményt (Táncsics M. 1858: 6). A függetlenség normája áll az önellátás paraszti eszménye mögött is. Mikor az 1960-as évek tsz-szervezésé elől sokan az iparban kerestek munkát, a többség épp a függetlenség hiányát viselte a legnehezebben: „Nem szeretem, hogyha parancsolnak, magam gazdája szeretek lenni” (Lévai J. 1980: 67). A föld biztonságot ad: „Csendőr, ilyesmihez nem szívesen adták a lányt. Annak az asztal szélin van a kenyere” (Bakonya, 1988).

Mindez természetesen elsősorban modellként érvényes, a valóságban a kép sokkal differenciáltabb és kevésbé idillikus, a külső hatások jobban megérintik. Az 1880-as évek dekonjunktúrája az olcsó, tengerentúli búza versenyének eredményeként kikezdte a hagyományos paraszti hozzáállást, és lassan, tájanként igen eltérő ütemben egy a piac követelményeit jobban figyelembe vevő gazdálkodást kényszerített ki. A föld nagysága és a presztízs bonyolultabb viszonyba kerültek egymással (Vörös A. 1984: 307), s a szorgalom mellett a szakértelem is egyre fontosabbá vált. Ahogy Wolf mondja, az irodalmi sablonokkal ellentétben a parasztság mindig dinamikus állapotban van, állandóan két pólus között mozog, hogy megoldást találjon alapvető dilemmájára (Wolf, E. 1973: 341).

Ami a paraszti mentalitás irracionális vonását illeti, Bourdieu annak mélyebb megértéséhez segít hozzá: „Olybá tűnik, mintha az »archaikus« gazdaság lényegi sajátossága abban a tényben rejlene, hogy a gazdasági tevékenység nem ismerheti el nyíltan azokat a gazdasági célokat, amelyek felé objektíve irányul” (Bourdieu, P. 1978: 380).