| A GAZDASÁGIRÁNYÍTÁS ÉS A GAZDASÁGSZERVEZÉS KÖZÖSSÉGI INTÉZMÉNYEI | TARTALOM | ÉRDEKVÉDELMI ÉS SZAKMAI SZERVEZETEK |
FEJEZETEK
A néprajzi kutatás társas munkaként foglalja egybe a munkaszervezésnek azokat a formáit, melyek a feladatok gyorsabb, hatékonyabb elvégezhetősége érdekében jönnek létre, s a benne részt vevők egyenrangú viszonyán, kölcsönös segítségnyújtási készségén alapulnak (vö. Szabó László 1967). Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy ezeknek a közös munkáknak, alkalmi társulással végrehajtott akcióknak korántsem a munka hatékonyabb elvégzése a kizárólagos célja. A szórakozásnak és az ismeretátadásnak, illetve az egyéni képességek megismerésének és a közösséghez való viszony kontrolljának a lehetősége is a közösen végzett munkák révén szokott megteremtődni. Így minden egyes munkaalkalom a közösségtudat erősítését, folyamatos karbantartását is szolgálni hivatott. Emiatt az ún. társasmunkák egy részénél nem is a munka könnyítésén vagy gyorsításán, illetve a bérmunka „ingyen munkával” való helyettesítésén van a hangsúly, hanem az együttlétet igénylő kulturális és/vagy rituális akciókon. Fokozottan érvényes ez utóbbi megállapításunk a társasmunkák között számon tartott olyan közösségi alkalmakra, elsősorban a fonóra, melyeknél együtt végeznek el valamilyen munkát, de minden résztvevő a saját érdekében tevékenykedik: nem egymás segítése, hanem a közös szórakozás, időtöltés kedvéért gyűlnek össze (lásd erről Janó Á. 1979: 314. általános érvényű következtetéseit, valamint a szatmáriak kenderfeldolgozással kapcsolatos „kalákáiról” írt kismonográfiáját: Janó Á. 1987).
Jelen időben fogalmaztunk, s némi joggal. A kölcsönös megsegítésen alapuló munkaszervezést ugyanis manapság is jól ismerik, s egy román eredetű jövevényszóval, az eredetileg csak az erdélyi regionális köznyelvben használatos, mára azonban már Magyarország-szerte köznyelvi kaláka szóval emlegetik. Vagyis mind a falusiak, mind a városiak, s nemcsak az organikus, hanem az organizált közösségek tagjai (például a közelmúlt évtizedek „szocialista brigádmozgalmának” résztvevői) is számításba vették/veszik, hogy a házépítés és a ház körüli munkák költségei jelentősen csökkenthetők, ha az ipari szolgáltatások egy részét – kölcsönösen – baráti, {8-570.} munkatársi szívességekkel „ki tudják váltani” (lásd erről Sík E. 1988; Szabó László 1981). Ha emiatt van is valamelyes indokoltsága a nyelvtani jelen időnek, mégiscsak egyértelműbb a továbbiakban múlt időre váltani. Hiszen elsősorban nem a „munkacserének” ezeket a mai megjelenési formáit elemezzük, hanem a paraszti társas munkák múltbeli jelentőségéből levezethető munkatársulásokat, akcióközösségeket mutatjuk be.
A paraszti társas munkákat leíró s rendszerző néprajzi dolgozatok szerzői – Fél Edit további lokális kutatásokra ösztönző martosi vizsgálata óta (Fél E. 1940) – annyira sokféle munkaformát szoktak felsorolni, hogy ez alkalommal, nem lévén lehetőségünk a paraszti életvitel minden megnyilvánulásának számbavételére, eltekintünk a faluközösség egésze vagy az egyes gazdaságok érdekében végzett termelő-, feldolgozó-, építő-, eszközelőállító-, karbantartó munkák felsorolásától-jellemzésétől (a felsorolásszerű számbavételre lásd Szendrey Á. 1938b). A faluközösségi érdekű úgynevezett közmunkák is, a kölcsönös segítségnyújtás különböző formái is afféle fokmérői voltak a néprajzi faluvizsgálatokban a „hagyományos faluközösség” többé-kevésbé még zavartalan, öntörvényű működésének, ezzel együtt a paraszti polgárosuláshoz való viszonyuknak. A faluközösség szinte minden életmegnyilvánulását keretbe foglaló kalákák jellemző példáit az archaikusabb, hagyományőrzőbb vidékekről ismertették. Elsősorban a Székelyföld falvaiból, ahol a kapitalizálódás által kevéssé érintett paraszti közösségeknek olyan szolidaritás-megnyilvánulásai voltak a közelmúltban is, melyeknek – a leíró ismertetések ezt sugallják – bízvást általánosítható a történeti érvényessége (lásd például Kós K. 1972: 81–96; 1980: 269–377; Duka J. 1978: 186–194). A mai Magyarország területéről pedig a leginkább peremhelyzetű vidékekről – például Szatmár megyéből (Janó Á. 1966, 1979, 1987; Varga Gy. 1991) vagy Zemplén megye középső részéről (Szabó László 1965) – ismerhettük meg a társas munkáknak a bérmunkánál sokkalta nagyobb közelmúltbeli jelentőségét. Szabó László egyébként a paraszti munkaszervezet nagytáji különbségeit elemezve éppen azt tekintette a népi társadalom öntörvényűségének bizonyításakor releváns érvnek, hogy a családi munkaszervezetben megoldhatatlan feladatok elvégzésekor a kölcsönös segítségnyújtást részesítik előnyben, bérmunkát nem vesznek igénybe. Ilyen szempontból vizsgálódva az Alföldön – különösen a mezővárosokban – sokkal kevésbé találta jellemzőnek a társas munkákat az emlékezettel elérhető 20. században, mint az Északi-középhegység széles sávjában (összefoglalóan: Szabó László 1968; lásd még: Szabó László 1982b, 1988, 1989a; Szabó I.–Szabó L. 1977a).
Ha – a bevezetőben mondottak szerint – együttlétet igénylő szokáscselekményként, rituális akcióként és a közösség szolidaritás-megnyilvánulásaként is, nem csupán munkaszervezeti formaként értelmezzük a társas munkákat, abból indulunk ki, hogy az együtt végzett munkák mindegyike korántsem igényelte a munkacsapattá szerveződést. Vagyis nem alakítottak ki szükségszerűen a résztvevők meghatározott létszámú és munkamegosztású akcióközösséget, melybe ki-ki az egyes munkafajták fontosságát kifejező hierarchia szerint tagolódott volna be. Nemcsak az egy ember, {8-571.} illetve a családtagok testi erejét meghaladó alkalmi munkafeladat által kikényszerített alkalmi segítségnyújtást (például nagy súly közös cipelését) hagyhatjuk figyelmen kívül a munkaszervezet elemzésekor. Közömbösek ebből a szempontból azok a közösségi munkaakciók is, melyeknél minden résztvevő azonos eszközöket és munkafogásokat alkalmazva társul valamilyen, akár közös, akár egyéni cél érdekében. A fonó, a tollfosztó vagy a kukoricafosztó résztvevői együtt, mégis csupán egymás mellett, egymástól függetlenül dolgoztak. Akkor is, ha a saját tulajdonú kenderkócot, tollat dolgozták fel, s akkor is, ha a közösség valamelyik tagjának segítettek a kukoricacsövek megtisztításában. A közös szénakaszálás vagy szénagyűjtés sem változtatta meg a munka egyéni jellegét; akkor sem, ha a falu vagy a közbirtokosság vezetői rendeltek el úgynevezett közmunkát az apaállatok takarmányának biztosítása érdekében, s akkor sem, ha egymás kölcsönös megsegítése miatt kalákát szerveztek.
Az esetben kellett megszerveződnie az akcióközösségnek, ha az elvégzendő feladatot egymást feltételező és kiegészítő részmunkákra lehetett és kellett felosztani. Így a társult személyek más-más szerszámmal, más-más munkafogásra felkészülve, azaz valamilyen speciális ismeret vagy készség birtokában tagolódtak bele az összehangolt munkafolyamatba. Betagolódásuk egyrészt a részmunkák fontosságának, az elvégzésükhöz szükséges szakismeret és erőkifejtés kisebb avagy nagyobb voltának megkülönböztetésével, hovatovább e különbségtétel normává szilárdulásával járt együtt: kiformálódott a munkacsapat belső hierarchiája. Azaz a „fő” tevékenységre és a „segédkezésre” társult személyek szerepe, különösen ha ez a férfimunka–női munka megkülönböztetésével is egybeesett, nem volt felcserélhető. Másrészt – másféle munkafeladatok esetén – a részmunkák egyenrangúsága, azonos értékűsége szilárdult az akcióközösség normájává. Eszerint a társult személyek egymást kiegészítő szerepének megcserélhetőségét fogadták el szervezési alapelvnek: azt is szabályozta a csapat belső munkarendje, hogyan váltják egymás között a részmunkákat.
A számba vehető paraszti munkák annyira sokfélék, hogy ez alkalommal nem elemezhetjük az összes társult feladatmegoldásra figyelemmel a munkacsapattá szerveződés alapelveinek érvényesülését, meg kell elégednünk néhány szemléletes példával.
A gabonafélék kaszás aratását csak végső szükségben, alkalmilag oldották meg oly módon, hogy egyazon személy előbb lekaszálta, majd csomókba szedte, végül kévékbe kötötte a szálas gabonát. A magyar nyelvterület egészén jellemző volt – amint az a Magyar Néprajzi Atlasz térképlapjairól leolvasható –, hogy több, nem azonos értékű részmunkát végző személynek kellett együtt dolgoznia az ideális munkaritmus érdekében. Abban viszont lényeges táji eltérések mutatkoztak, hogy hányan alkottak csapatot. Két személy (egy kaszás + egy marokszedő) kooperációja az Alföldön és peremterületén volt igazán jellemző, de e nagytájhoz kapcsolódóan a Felföldön és Észak-Dunántúlon, s szórványosan más vidékeken szintén a legjobbnak tartották ezt az egyszerű, a résztvevőktől viszont két-két részmunkát kívánó társulási {8-572.} formát (a marokszedő kötelet is készített, s a kaszás kötötte a kévét). A három személy (egy kaszás + egy marokszedő + egy kötöző) alkotta csapat a Dunántúlon és Észak-Magyarországon szilárdult normává, és terjedőben volt a sarlós aratást viszonylag későn, csak a közeli múltban kaszás aratásra váltó területeken. Az öt személy (két kaszás + két marokszedő + egy kötélterítő), illetve hat személy (két kaszás + két marokszedő + egy kötélterítő + egy kötöző) együtt dolgozása, mely megoldásokat szintén a Dunántúlon, legjellemzőbben a déli és a nyugati részén tartották ideálisnak, a háromfős csapatból vezethető le. Annál azonban – legalábbis látszólag – racionálisabb: a részmunkákat elkülöníti, egyszersmind a „kisegítés” kevéssé idő- és munkaigényes voltát is számításba veszi. A négy személy (egy kaszás + egy marokszedő + egy kötélterítő + egy kötöző) alkotta csapat a részmunkák szétválasztása ellenére kevésbé racionális megoldásnak látszik. Jellemző módon (ugyancsak négy tagú, de más összetételű aratócsapatokhoz hasonlóan) csak a kaszás aratásra a közeli múltban áttért, a legideálisabb szervezési formát nyilván még kereső erdélyi részeken tartották ezt a létszámot célszerűnek (Szolnoky L. 1987: 35–36).
Utaltunk rá, hogy nem egyformán használták ki ezek a kooperációs formák a munkaerőt. A munkateljesítménytől azonban független annak megvilágítása – s most ez a célunk –, hogy ha különböző volt is a munkacsapat összetétele, a szervezési elv azonos maradt: minden esetben a nagyobb fizikai erőt megkívánó férfimunka (kaszás, kévekötő) és a „segédkezésnek” tekintett női vagy gyermekmunka (marokszedő, kötélterítő) szerveződött akcióközösséggé. S mert a különböző nehézségi fokú részmunkák nem voltak egymással váltogathatók, normává szilárdult a kaszás vezető szerepe is.
Az aratócsapatok ilyen szervezési elve a családi munkaszervezetben és az úgynevezett társas munkák közben formálódott ki, legegyértelműbben mégis a béraratásra – a részesmunka egyik formájára – vállalkozók bandáiban kellett érvényesülnie. Bármilyen nagy létszámú volt az aratóbanda, a 2–3–5–6 személy helyi hagyomány szentesítette kooperációja jelentette az „alapegységét”. Az Alföldön tehát a kaszásból és a marokszedőből álló, a bérezés szempontjából összetartozó aratópárokból szerveztek bandát (lásd például: Bodrogköz – Nagy G. 1975: 551–553; Szank-Móricgát – Janó Á. 1982: 94–95; Mezőtúr – Hagymásy S. 1983: 4. skk.). Bár ezen a nagytájon is előfordult, hogy – ha növekedtek a bandák – elkülönült a kaszás és a kévekötő feladataköre: háromfős egységekkel számoltak (lásd például Lónya – Babus J. 1960: 163; Sály – Barsi E. 1981: 100–105; Tiszacsege – Bencsik J. 1970: 337; Békés – Márton L. 1983: 390; Kecel – Bellon T. 1984: 560; Temerin – Csorba B. 1988: 28). A Dunántúlon ezzel szemben, még az esetben is, ha szerződéskötéskor aratópárokként határozták meg a banda létszámát, a gyakorlati munkaszervezés következetesen hozzáigazodott a három, öt vagy hat személy hagyományos együttdolgozásához mint rendezőelvhez (lásd pl. Fertő-mellék – Selmeczi-Kovács A. 1976: 175–176; Dunaszentpál – Timaffy L. 1971: 163–169; Csór – Kisariné 1983: 80; Várong – Takács L. 1976: 184–187; Vállus – Petánovics K. 1987a: 134).
A 20. század első évtizedeire lényegében a teljes magyar nyelvterületen cséplőgépet használtak a parasztok a gabonafélék szemnyerésére. A gép kiszolgálása merőben új munkaszervezési feladatként jelentkezett. Nemcsak azért volt új ez a feladat, mert minden korábbi társult munkavégzésnél több részmunkát kellett összehangolni, s ezek között olyanok is akadtak, melyek jelentősen eltértek a begyakorlott munkafogásoktól. Inkább azért volt teljesen új, mert a gőzkazán, utóbb a robbanómotor által hajtott bonyolult mechanikai szerkezet diktálta a tempót, miközben a gép egyes szerkezeti elemei állandó balesetveszéllyel fenyegettek. Emiatt az egyes részmunkák nehézségi fokának megítélésénél a fizikai erőkifejtésen túl sok egyéb körülményt is mérlegelni kellett.
Bármennyire újszerű volt a feladat, a munkacsapattá szerveződés alapelvei – az egyes részmunkáknak a nehézségi fok szerinti hierarchizálása, illetve az egyenértékűnek elismert részmunkák monotóniát oldó felcserélhetősége – ebben az esetben is iránymutató jelentőségűnek bizonyultak (vö. Varga Gy. 1972: 334). Ezért alkalmas az egészében innovatív jellegű (s nyilván a gépészek javaslataitól is befolyásolt) munkaszervezeti forma a részleteiben hagyománykövető szervezőelv szemléltetésére.
A kísérletezés folyamatáról nem állnak rendelkezésünkre hiteles beszámolók. Az 1930-as évek legelején született a gépi cséplés első néprajzi leírása, s már ez is mintegy fél évszázad óta formálódó s véglegessé tisztult normákat tudott rögzíteni a szemnyerés gépesítésében élenjáró központi területen, jelesül Cegléden (Túri K. 1931: 52–53). A cséplés életveszélyes voltát mint témát a századforduló óta egy újstílusú népballada is nyomatékosította ugyan, de ez sem lehet érv az ideálisabb munkaszervezést kikényszerítő kísérletezés mellett: a cséplőgépbe esett lány tragédiája sem változtatott a gyakorlaton – a kévevágás megmaradt női munkának (vö. Kríza I. 1968). A nagyszámú, a munkaszervezés apróbb módosulásaira és helyi változataira is hivatkozó néprajzi leírás inkább arra enged következtetni, hogy az országszerte lényegileg azonos felépítésű munkacsapat feltűnően gyorsan véglegesedett; semmiképpen sem látványos kudarcokkal nehezített hosszas kísérletezések eredménye. (Néhány, a szervezési elveket megvilágító ismertetés: Zempléni hegyvidék – Szabó László 1965: 142; Karcsa – Nagy G. 1989: 139–146; Doboz – Nagy Gyula 1989: 384; Békés – Márton L. 1983: 393; Túrkeve – Györffy L. 1959: 124–125; Mezőtúr – Hagymásy S. 1983: 45; Orosháza – Nagy Gyula 1965: 159–163; Szeged – Bálint S. 1976b: 559–561; Dunaszekcső – Bárth J. 1976: 184–191; Sárkeresztes – Gelencsér J. 1978: 345–348; Várong – Takács L. 1976: 213–220; Vállus – Petánovics K. 1987a: 182–185.)
A leíró ismertetésekből kitetszően alkalmilag verbuvált munkacsapat is ki tudta szolgálni a cséplőgépet; ebben az esetben a társas munkákra általában jellemző viszonosság alapján segítettek egymásnak a csépeltető gazdák. Azokon a vidékeken oldották meg ilyen módon a cséplést, ahol minden egyéb munkafeladat esetén szívességmunkával igyekeztek helyettesíteni a bérmunkát. És ott is – legalább elvi lehetőségként – számon tartották a kölcsönös kisegítést mint végső szükségben alkalmazható megoldást, ahol az elcsépelt termény 4–6%-áért (sohasem készpénzfizetésért) vállalkozott az egész cséplési idényre szervezett munkacsapat egy-egy cséplőgép {8-574.} kiszolgálására. Az alkalmi és az állandó akcióközösségben dolgozó cséplőcsapatok személyi összetétele, munkaszervezési gyakorlata lényegesen nem különbözött egymástól. Nem különbözhetett, hiszen az összfeladatot a gép „diktálta”, s a részmunkákra tagolásnak tulajdonképpen nem voltak variációi. A gőzgép vagy traktor és a cséplőszerkezet folyamatos működésének biztosítását, az üzemmenet ellenőrzését most figyelmen kívül hagyva, lévén az ipari jellegű munka; a szakképzett gépész feladata, a következő részmunkákra tagolódott a cséplés: 1) a kévéknek az asztagról a cséplőgépre villázása (asztagos vagy kévehányó: négy férfi); 2) a kévék kötelének egyenkénti elvágása (kévevágó: két nő, akik váltják egymást); 3) a kévényi gabona egyenletes szétterítése és leengedése a forgódobba (etető: két férfi, akik váltják egymást); 4) a kicsépelt mag zsákokba eresztése, mérlegre rakása (mázsáló: egy férfi); 5) a terménnyel teli zsákok tárolóhelyre hordása (zsákos: legalább egy férfi); 6) az elhordásra alkalmas szalmacsomók összehalmozása (rudasgyűrő: két férfi); 7) a szalmacsomóknak az épülő kazalhoz hordása, ahogy a kazal magasodik, létrán felcipelése (rudashordó: négy férfi); 8) kazalrakás, mely inkább tervezést-irányítást, mint villázást kívánó munka (szalmarakó: egy férfi, akinek a rudashordók dolgoznak a keze alá); 9) a törek kikaparása a gép alól, s szállítható csomókba rendezése (lyukkaparó: két nő); 10) a törekcsomók elcipelése az épülő törekkazalhoz (törekhordó: négy nő); 11) a törekkazal rakásának tervezése-irányítása (törekrakó: egy férfi, akinek a törekhordók dolgoznak a keze alá).
A részmunkák felsorolása közben figyelmen kívül hagytuk a táji s még egyazon településen belül is előforduló változatokat: a 24 tagú, átlagosnak tekinthető mezőtúri cséplőbanda munkabeosztását ismertettük (Hagymásy S. 1983: 45). A részmunkákkal kapcsolatos értékítélet és a munkaszervezési elvek ebből az egy példából is levezethetőek. Mindenütt ugyanígy különböztették meg a nehezebb férfi- és a könnyebb női munkát; a különbségtétel bércséplés esetén abban fejeződött ki, hogy a nők csak „félrészesek” lehettek. Speciális szakismeretként és különösen veszélyes feladatként, nem azért tehát, mert a legnehezebb fizikai munka lett volna, elkülönítették az etetők (akik szinte már „segédgépésznek” számítottak: akkor is a gép személyzetéhez tartoztak, ha alkalmi kisegítők dolgoztak együtt), valamint a kévevágók munkáját. Ezért ők csak azonos beosztású társukat váltották. Ugyancsak speciális tudásként ismerték el a szalma-, illetve a törekkazal rakását: az idősödő, gyengébb fizikumú, de ebben a munkában nagy tapasztalatú férfiak magas fokú kazaltervezői képességükkel ellensúlyozták, hogy a több hétig tartó villázásra, zsákolásra esetleg már nem lennének alkalmasak. Bércséplés esetén a banda vezetője lett a mázsás; e munkakör „speciális szakmunkaként” való elismerését az indokolta, hogy az egész csapat érdeke volt az elcsépelt mennyiség pontos számon tartása. Az összes többi részmunka – természetesen külön a férfiaknál, külön a nőknél – azonos értékűnek és nehézségi fokúnak minősült. Hogy az elvi egyenrangúsítás miatt ne lehessen vita a bandatagok között, szabályozott módon váltogatták ezeket a részmunkákat. A váltások ütemét vagy az elcsépelt mennyiség, vagy az eltelt idő diktálta.
Kiemelt példáinknak az a legfőbb tanulsága, hogy az elvégzendő feladat kikényszerítette közös munkavégzés és a bérmunkára vállalkozó munkacsapat szerveződése egymásból levezethető, ám egymástól jól megkülönböztethető két fokozata az akcióközösségeknek. Azok a munkatársulások, melyek állandósult „munkacsapatként” {8-575.} jellemezhetőek, tulajdonképp nem a paraszti munkák elvégezhetősége kedvéért, hanem a vállalkozás érdekében szoktak létrejönni. A bérmunkaformák rendszerező áttekintése azonban nem ennek a fejezetnek a feladata (lásd ezekről Sápi L. 1967 történeti és Katona I. 1972 néprajzi szemléletű összefoglalását).
| A GAZDASÁGIRÁNYÍTÁS ÉS A GAZDASÁGSZERVEZÉS KÖZÖSSÉGI INTÉZMÉNYEI | TARTALOM | ÉRDEKVÉDELMI ÉS SZAKMAI SZERVEZETEK |