| BEVEZETÉS | TARTALOM | MUNKATÁRSULÁSOK, AKCIÓKÖZÖSSÉGEK |
FEJEZETEK
A feudalizmus századaiban a családi gazdaság kereteit meghaladó gazdálkodásszervezési feladatok döntő hányada a „politikai község” – a kommunitás – választott vezetőinek hatáskörébe tartozott. Ebben az összefüggésben „politikai községként” határozható meg a falu is, a mezőváros is, a szabad királyi város is. Függetlenül attól, hogy etnikai, vallási vagy rendi értelemben mennyire homogén, illetve kisközösségekre tagolt az egy településen élő, s ezért a feudális hatalmi struktúra és az állam által igazgatási egységként elfogadott embercsoport. A gazdálkodásszervezési feladatok abból adódtak, hogy a falu- vagy városhatárnak inkább nagyobb, mint kisebb része – a legelő, az erdő, a nádas, a víz s minden szántatlan-vetetlen terület – közös használatú volt, s mert mindezek hasznosítása a gazdálkodás részét jelentette, a választott vezetőségnek kellett ügyelnie rá: „a közföldek haszonvételében senki se jusson előnyhöz a többiek rovására” (Wellmann I. 1980: 380).
Wellmann Imre idézett megállapítása a 18. századi faluközösségeknek az egyéni gazdálkodási törekvéseket korlátozni hivatott funkcióit elemző tanulmányát vezeti be, érvényessége azonban bízvást kiterjeszthető időben is (vö. Szabó István 1966a; 1975), és a más közjogi helyzetű s társadalmi státusú kommunitásokra is. Ahogy a földesúrral kialakított, koronként, vidékenként némileg különböző egyezségeik értelmében a jobbágyok faluközösségei, a kiváltságos területek szabad parasztjai is, a királyi városok polgárai alkotta „közösségek” is következetesen megkülönböztették az örök használatú földjeiket és a „köz élő földet”. Ez utóbbiak hasznosításának összehangolását, megszervezését választott vezetőikre bízták. A nem urbáriális jogállású helységek gazdálkodásszervezési feladatainak szükségszerűen, az urbáriális jogállásúaknál csak külön megállapodás esetén, részét jelentette mindezen túl a nemesi előjognak tekintett haszonvételek, az úgynevezett regálék (például a malom-, a kocsma-, a vásártartás) jövedelmező hasznosításának megszervezése is. Úgy kellett hasznosítani e jogokat is, hogy senkinek ne származzék belőle külön előnye, a közhaszonnal elvileg rendelkezőknek pedig emiatt hátránya.
A gazdálkodással összefüggő összes feladatot, tehát a követendő gyakorlat hosszabb távú vagy eseti szabályozását is, a konkrét szervezést is, falvakban és városokban egyaránt, a bíró, a helyettesei és a különböző létszámú tanács intézte. Szerteágazó feladataik közé tartozott – egyebek mellett – a fordulókban művelt határ rendjének felügyelete; a fordulókból kimaradt haszonnövények (például kukorica, kender, kerti vetemények) vetésére, ültetésére alkalmas parcellák rendszerint évenkénti újraosztása; a közföldeken megtermő szénafűből, nádból s az erdők fájából való arányos részesedés biztosítása; a közös legelő használati rendjének és a nyájak szervezési elveinek meghatározása, a pásztorok fogadása, illetve bérük egységesítése; a tanácsi bevételek és kiadások egyensúlyának fenntartása, vagyis a lakosság közköltségekhez való hozzájárulásának behajtása s a jövedelmező haszonvételek saját hatáskörben való kezelése. Vagy maguk a tanácsbeliek végezték – adókedvezmények fejében vagy tiszteletdíjért – mindeme irányító és szervezőmunkát, vagy egy-egy speciális feladatra külön választottak, illetve fizetésért megfogadtak megbízottat. Ezt a személyt, ha egyébként nem volt tanácsbeli, akkor is megillette a feladatára utaló jelzővel bővített bíró megnevezés.
A tanácsnak, urbáriális helyeken olykor a földesúrnak külön is számadással tartozó, egyik helyütt tekintélyes gazda, másik helyütt szolgálatot vállaló különféle bírák és feladatkörük egyszerű felsorolása – ahogyan például Szendrey Ákos (1929) megoldotta – homályban hagyja a különböző tisztségviselők társadalmi súlyának nagyon is eltérő voltát. Célravezetőbb tehát, ha egy úrbéres falu „bíróinak” feladatkörét külön-külön jellemezzük, majd utalunk a példa általánosabb érvényességére. (Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy – főleg a városokban, a kiváltságolt területeken és a nemesi közbirtokosságok esetében – ettől eltérő formák és elnevezések is léteztek.)
Kecelen, a Duna–Tisza közi jobbágyfaluban a 18. században és a 19. század első felében a kenyérbíró vette számba a pásztorolt állatokat, s szedte be ennek megfelelően a lakosságtól a szilajcsikós és a gulyás bérét, tehát a tanács által megelőlegezett tőke maradéktalan behajtásáért felelt; a pusztabíró a határhasználat rendjének és a négy mezei csősznek a felügyelőjeként inkább a tanács alkalmazottjának, mint tisztségviselőnek minősült; a borbíró a borvásárlás és a kocsmai értékesítés, a székbíró a mészárszék és a mészáros, a malombíró a községi malmok és a molnárok felügyelője volt, vagyis mindhárman az uradalomtól megváltott, a bevételt gyarapító haszonvételek felelős számadóiként jellemezhetők, s mert vagyon volt rájuk bízva, a módosabb gazdák közül kerültek ki (Bárth J. [szerk.] 1984: 170–174, 264).
A pásztorlással és a határhasználattal kapcsolatos megannyi teendő végzésére és felügyeletére a más jogállású kommunitások is hasonlóan bírót választottak, sok helyütt pedig e feladatkör további differenciálódása is jellemző. Olykor a kaszálóréteknek is külön felügyelője volt (szénabíró, fűbíró), akit – mivel a székelyföldi magashegyi kaszálók évenkénti újraosztását irányította – havasbírónak is neveztek (Paládi-Kovács A. 1979: 116; Duka J. 1978: 190–191). Mindazokban a községekben-városokban, ahol valamilyen jogcím alapján a kommunitás hasznosította a kocsmákat, a malmokat és a mészárszékeket, a keceli megoldáshoz hasonlóan ezeknek a bevételeknek egy-egy „bíróval” való kezeltetése volt a gyakorlat (például a Kiskunságban: {8-561.} Tálasi I. 1977: 57). Ha más egyéb „kisebb haszonvételekkel” is lehetősége volt gazdálkodnia a tanácsnak, a felelős tisztségviselők köre is kibővült. A hetipiacok, a vásárok rendjéért, a helypénzszedésért például a vásárbíró felelt (lásd Szegeden: Bálint S. 1977a: 79; Kecskeméten: Bálintné Mikes K. 1979: 29). Az uraságnak, a városnak és a halászoknak a zsákmányból jutó arányos részekre osztását a halászbíró ellenőrizte (lásd Tokajban: Bencsik J. 1989a: 128). Székesfehérvárott – a városokban amúgy is szokásos megbízottak körén túl – a serfőzésre, alkalmanként a téglavetésre is külön inspektor felügyelt (Kállay I. 1972: 133–134).
A parasztok és a polgárok kommunitásaihoz volt hasonló a feudalizmus idején a nemesi közbirtokosságok gazdálkodásszervező szerepe. Az erdőt, a legelőt, a rétet, a nádast, a halászó vizeket s minden egyéb haszonvételt – mint földesúri jogot – a kis- és középnemesek rendszerint közösen hasznosították, mivel a nagyfokú birtokaprózódás miatt az önálló kezelés gyakorlatilag amúgy is megoldhatatlan volt. Olykor több településen szétszórtan élő, egymással rokonságban álló nemes családok alkottak egy közbirtokosságot, s közös gazdasági ügyeiket valamelyik megbízott családtag irányította (összefoglalóan: Kállay I. 1983: 101–147; a több megyére kiterjedő nagygörbői – Tolna m. – közbirtokosságra lásd Kiss Á. 1977). A török hódoltság után (a középkor óta folyamatosan nemesek lakta falvak mellett) a török–magyar csatározásoknak kevésbé kitett tájakon nagy számban alakultak ki olyan települések, ahol csak nemesek, esetleg az ő zselléreik laktak, s mivel gyakorlatilag paraszt módra éltek, nemesi jogaikat közösen gyakorolták. Veszprém megyében például 27, Zala megyében 89 falu vallotta magáról, hogy 1848 előtt szabad, nemesi község volt (részletesen: Degré A. 1976).
Ezeknek a nemesi falvaknak a gazdálkodását néhány példa megfelelően szemlélteti. Szentgálon (Veszprém m.) a királyi vadászok nemes közössége a 18. században a bíró és a 12 tagú tanács mellett malom-, bor-, vadász- és makkbírákat választott. Ezek a „szakbírák” Szent György-nap táján – a költségvetési év zárásakor – voltak kötelesek a számadásukat elkészíteni, a bíró pedig a közgyűlésnek számolt el. Ez a gyakorlat, ha nem is volt mindig hibátlan az adminisztratív fegyelem, a 19. század folyamán is jellemző maradt (Maksay F. 1973: 299). Mivel a „Nemes Királyi Vadász Kompániának” különlegesen fontos szerep jutott a nemesi előjogok kinyilvánításában, ennek elöljárója, a vadászbíró a vadállomány óvásáért, valamint a közönséges-, s az évenként egyszeri, a Bécsbe szállítandó jelképes adó megszerzését célzó királyi vadászat megszervezéséért egyaránt felelősséggel tartozott (Tálasi I. 1979–1980: 340–343). Az „Alsóörsi Nemesi Közbirtokosságnak” (Veszprém m.) a 19. század első felében nem volt állandósult szervezete: a szükségletnek megfelelően választottak tisztségviselőket (elnököt, gazdát, gondnokot, erdőinspektort). Ezek a megbízottak gondoskodtak azután a kaszáló, a nádas évenkénti szétosztásáról, őrködtek az erdő hasznából való arányos részesedésen, valamint bérbe adták a közbirtokossági malmot, kocsmát, mészárszéket és kőbányát (Jablonkay G. 1968: 180. skk.). A csallóközi Tejfalu nemesei, akik magukat latin szóhasználattal komposszesszoroknak (azaz közbirtokosoknak) {8-562.} nevezték, olyan önrendelkező közösséget alkottak, mely 1848 előtt (jóllehet a faluban éltek zsellérek is) lényegileg azonos volt a „politikai községgel”. A falu élén a hadnagy állott, s az ő szerepe a falusi bíróénál is szélesebb körű volt, a gazdasági ügyeket pedig a kamarás intézte. Minden gazdasági természetű közös ügyben a közgyűlés volt illetékes határozni; így a rétek kaszáltatásának és a legeltetésnek a rendjéről, az erdők vágásáról, a halászati, az aranymosási jog, a vízimalom, a bolt, a mészárszék, a kocsma bérbeadásáról, valamint a községi alkalmazottak (pásztor, erdőőr, bakter, tizedesek) megválasztásáról (Csiba L. 1958: 311. skk.).
A falusi, a városi, a nemesi közbirtokossági gazdaságirányítás fentebb jellemzett tisztségviselői között helyenként a szőlőhegyre felügyelő hegybíró, hegymester, s azokon a vidékeken, ahol a szőlővel beültetett területet kertnek nevezték (vagyis az Alföldön), a kertbíró is fel-feltűnik a feudalizmus kori forrásokban (debreceni, hajdúsági, Bihar megyei példák: Dankó I. 1977: 110–126; Varga Gy. 1976: 168–170). Ezek között voltak fizetett földesúri alkalmazottak – esetleg nem közvetlen alkalmazásukban, hanem az urbáriális jogállású falu vagy mezőváros bírájának felügyelete alatt –, s az volt a feladatuk, hogy a szőlővel kapcsolatos földesúri rendtartásnak érvényt szerezzenek. A szabad királyi városokban és az önkormányzat jogával rendelkező mezővárosokban pedig – lévén, hogy a helység szőlőhegyét vagy kertjét érintő minden rendészeti és gazdálkodásszervezési kérdés a városi elöljáróság hatáskörébe tartozott – éppen olyan, a tanács által egy konkrét feladatra átruházott hatalommal élhettek ezek a tisztségviselők, mint a gazdálkodás bármely más szektoráért felelős bírótársaik.
Voltak viszont olyan hegybírók is – a 17. század óta nagy számban fennmaradt szőlőhegyi szabályzatok, artikulusok főképp őket szokták emlegetni (vö. Égető M. 1985) –, akik egy-egy szőlőhegyen birtokosok közössége által megválasztott vezetőtestület, az esküdtek élén állottak. A szőlőbirtokos közösségnek – ahogy közkeletűen emlegetni szokták: a hegyközségnek – a felelős vezetői évente meghatározott számú gyűlést tartottak, ahol a szőlő művelésével, a birtokosok egymás közötti viszonyával s a birtokosok összességének külső kapcsolataival összefüggő bárminemű kérdésben autonóm módon rendelkeztek. Ezeknek a szőlőhegyi szervezeteknek, s tisztségviselőiknek a szerepét nem az osztatlan határ s a kisebb haszonvételek közösségi érdekű hasznosításának előbb jellemzett gyakorlatával, hanem a szőlőföld sajátos jogállásával lehet értelmezni. Magának a földnek természetesen volt feudális birtokosa, amint azonban szőlővel telepítették be, az a jobbágy, polgár vagy nemes rendelkezett vele (adhatta-vehette, örökíthette), aki a szőlőföld használata után járó bért vagy szolgáltatást teljesítette a tulajdonos földbirtokosnak. A használók és a tulajdonos között tehát – lényegét tekintve – bérleti jogviszony állott fenn, ami nem késő-feudalizmus kori fejlemény, hiszen a 16. század óta bizonyosan, esetleg már a 13–14. században is jellemző volt. A szőlőbirtok kedvezőbb jogállásából: gyakorlatilag szabad forgalmából következően egy szőlőhegyen több falu és város lakóiból, illetve jobbágyokból, városi polgárokból és nemesekből kerülhettek ki a birtokostársak, így semmiképpen {8-563.} sem vonatkozhatott rájuk a területileg illetékes falu elöljáróságának, bírájának intézkedése vagy ítélete. Olyan intézményt kellett tehát létrehozni, mely közös ügyeikben illetékes volt, s a birtokostársak rendi különbségein is felülemelkedve szabott normákat és szankcionálta azok megsértőit.
A szőlőbirtokosoknak ezt a közösségét a 17–19. századi források hegység, helység, hegybéli helység néven emlegetik, s elsősorban a Dunántúlon látszik jellemzőnek folyamatos létük. Ahol – a 16. század óta – a majorsági szőlőbirtokok kialakulásáig vezetett el a földesúri befolyás folyamatos kiterjesztése, ott, ha eredetileg léteztek is autonóm „hegybéli helységek”, előbb-utóbb elvesztették önállóságukat: a földesúr instrukciókkal, regulációkkal irányította a szőlőbirtokosokat. Ahol viszont megmaradt a hegybéli helység önkormányzati jellege, nemcsak a szőlőművelés munkálatainak összehangolásában és a szőlődézsma behajtásában volt szerepe a birtokosközösség vezetőségének, hanem – kezdettől fogva – igazgatási, rendészeti kérdésekben és peres ügyekben is jogosult volt dönteni. Mindarra kiterjedt tehát a jogköre a szőlőhegyen, mint a faluközösség elöljáróságáé a faluban. Joggal következtetett tehát Égető Melinda arra, hogy a „faluközösség és hegybéli helység intézménye közös tőről fakadt”: együtt fejlődtek ki, s „mellérendelő viszonyban” maradtak (Égető M. 1985: 19). Egyik is, másik is a feudális földhasználathoz és szolgáltatásokhoz kötődött ugyan, de más-más jogi helyzetű társadalomszervezeti egységek autonóm intézményeiként funkcionáltak.
Ezeknek a vázlatosan jellemzett feudalizmus kori érdekközösségeknek és intézményeinek gazdálkodásszervező, s mellesleg, bár nem mellékesen, a társadalmi kapcsolatokat, a mindennapi érintkezést a gazdasági szférán túl is regulázó szerepe a polgári tulajdon kialakulása, törvényes garanciáinak megteremtődése következtében elveszítette létjogosultságát. Ennek ellenére feltűnően lassú ütemű volt a felszámolódásuk a paraszti társadalomban. A polgári állam jogszabályalkotó, az átalakulást propagandisztikus eszközökkel is sürgető erőfeszítései ellenére majd egy évszázad alatt – tehát a 20. század közepén lezajlott kollektivizálásig – sem tűntek el maradéktalanul a gazdálkodásszervezésnek ezek a feudalizmusban mélyen benne gyökerező intézményei. Nem is tűnhettek el, mert a polgári tulajdon alapelvét elfogadó törvényalkotók sem mondtak le egyes történelmileg kialakult társulási formációk újraszervezésének lehetőségéről, ha az egyéni tulajdont s a szükségszerűen közös használatot kellett egyeztetniük (például a legelő, az erdő esetében). És nem tűnhettek el azért sem, mert az átalakulást szabályozó törvények végrehajtása közben a múlt örökségét és az új szükségleteket mindenütt a helyi hagyomány szervezte működőképes gyakorlattá.
Eltérő ütemben számolódott fel az ország különböző vidékein az egyéni tulajdonúvá lett szántóföldeknek a faluközösség által szabályozott művelési kényszere: a nyomásos gazdálkodás. Az úrbériséget megszüntető 1848-as törvények gyakorlati végrehajtását elindító 1853. évi úrbéri pátens tulajdonosi és szabad rendelkezési {8-564.} jogot biztosított a volt jobbágyok és zsellérek számára mind a telki állományra, mind az elkülönített vagy elkülönítendő erdőkre és legelőkre vonatkozóan. A nyomásos gazdálkodásról – az egyéni földhasználat egyik fő akadályozójáról – azonban nem intézkedett. Az 1880-as évek törvényelőkészítő vitái hozták felszínre, hogy a Dunántúlon és az Alföld nagy részén, ahol korábban sem volt nyomáskényszer, az érdekeltek ellenezték a törvénytervezetnek a nyomásos gazdálkodást lehetővé tevő kitételeit, az erdélyi, az északkeleti és keleti megyékből érkezett vélemények viszont – az ott követett gyakorlatra hivatkozva – egyetértettek ennek a határhasználati rendszernek a törvényi elismerésével. Az 1894: XII. tc. végül is úgy rendelkezett, hogy ahol élő gyakorlat a nyomásos gazdálkodás, továbbra is fennmaradhat, s a vele kapcsolatos döntésekre a birtokossági közgyűlés, a szervezési feladatokra a „politikai község” a jogosult (Csizmadia A. 1977: 36–39). E törvénybe beépült kompromisszum következménye tehát, ha az etnográfusok a két- vagy háromnyomásos határhasználatnak, esetleg javított változatának meglétét, ezzel együtt a szántóföld felének-harmadának közös legeltetéssel való hasznosítását, a faluközösség gazdálkodásszervező funkciójának legjellemzőbb példájaként írhatták le századunkban is (összefoglalóan: Györffy I. é. n. [1941]: 158; a nyomásos gazdálkodás elterjedése a Magyar Néprajzi Atlasz térképlapjain: Barabás J. 1987: 6–7; regionális vizsgálatok: a Zempléni-hegység középső részének falvaiból – Ikvai N. 1967: 41–43; Nyíradonyból – Bellon T. 1965; a palócok lakta észak-magyarországi megyékből – Balassa I. 1989: 9–11).
Az erdők és a legelők az egyezségen vagy peres eljáráson alapuló elkülönözések eredményeként kerültek a parasztok tulajdonába: felosztatlanul, s a telki állományhoz arányosítva. Helyenként már az 1836. évi jobbágytörvények adta lehetőséget kihasználták, de legkésőbb az 1850–1860-as években lezajlott az elkülönözés. Az egyéni tulajdon és a közös használat jogi és szervezeti összehangolásának napi gyakorlatát azonban ezt követően még évtizedekig nem szabályozta törvény. A faluközösség feudális szervezetében intézményesült közös erdő- és legelőhasznosításnak kellett tehát hozzá idomulnia az új lehetőséghez és szükséglethez. Az előzményekhez képest azzal a lényegi különbséggel történt ez meg, hogy a feudalizmus kori adminisztrációtól örökölt nemes – telkes jobbágy – zsellér rétegződésmodell, mely a földek tulajdonba adásakor zsinórmértékül szolgált, mintegy átstrukturálta a faluközösséget. Az államhatalom tudomásul vette, hogy a közös használat érdekében létrejövő közbirtokosságok a korábbi rendi választóvonalak mentén határolódjanak el egymástól. Így azután, akár egyazon faluban is egymás mellett létezett s maradt fenn lényegében a kollektivizálásig a nemesek, az úrbéresek és a zsellérek egymáshoz nagyon hasonló elvek szerint, de elkülönülten szerveződő közbirtokossága. Találóan jegyezte meg Szabó László, hogy az úrbéresek és zsellérek falun belüli elkülönülésének hangoztatása és külön közbirtokosságaiknak a „jobbágyidőkből” való eredeztetése éppen az elkülönözések hatására rögzült a történeti tudatban. A késő feudalizmus kori faluközösségekre még nem volt ennyire jellemző az ellenérdekű rétegekre szakadás (Szabó László 1989a: 294–295).
{8-565.} A közbirtokossági erdők hasznosításába eleinte csak oly módon avatkozott be az állam a maga törvényeivel, hogy a szakszerű kezelés és a faállomány védelme érdekében ezekre is kiterjesztette a hatósági felügyeletet (1879: XXXI. tc., 1898: XXXIII. tc.). A közbirtokosságok jogi helyzetét és szervezeti felépítését csak az 1913: XXXIII. tc. rendezte. E törvény végrehajtása során alakították ki az érdekeltek az 1960-as évekig fennállott szervezeteiket, melyekbe azonban a helyi hagyomány sok eleme, helyenként a nemesi közbirtokosságok közvetlen példája is beépült. A közös ügyek intézésében való részvétel, különösen pedig a kivágható fából való részesedés alapja az erdő eszmei résztulajdona volt, amit – a volt úrbéresek esetében – a telek nagysága szerint állapítottak meg, s az alapegységet jognak nevezték. Akár a még vágatlan, akár a már közösen kitermelt fából részesedtek a birtokosság tagjai, az összes joggal azonos számú egységet alakítottak ki, s nyílhúzással (vagyis sorsolással) döntöttek róla, hogy kinek melyik egység jusson. Az ügyekről a közgyűlésen döntöttek, a közvetlen ügyintézést a vezetőség hatáskörébe utalták, melynek az elnök, a pénztáros, az erdőgazda voltak a választott tisztségviselői. A nemesek, az úrbéresek és a zsellérek külön-külön erdőbirtokossága mellett helyenként újabbak is szerveződtek: a közösen megvásárolt, illetve az 1945-ös földosztáskor juttatott erdőrészek hasznosítására szintén alakultak erdőbirtokosságok. Az erdős vidékeken tehát olyan falvak is akadtak, melyekben akár 5–6 autonóm szervezetű (bár államilag felügyelt) erdőbirtokosság létezett, s ugyanaz a gazda többnek is tagja volt. Sok helyütt viszont az erdő- és legelőtulajdonosok – a törvény erre is módot adott – egyetlen közbirtokosságot alkottak: az erdővel s a legelővel kapcsolatos ügyeiket összekapcsoltan intézték. (Az erdőbirtokoságokról lásd Mádai Gy. 1965: 125–135; Hegyi I. 1975; Petercsák T. 1981a: 46. skk.; 1985; Gelencsér J. 1983; Szabó I.–Szabó L. 1977b: 72. skk.; Molnár K. 1978; Takács L. 1984. )
Az elkülönözés során a volt úrbéresek tulajdonába került legelők jelentős részét – 1867–1907 között mintegy 3 millió kat. holdat, az összes legelőterület csaknem felét – a meg-megújuló törvényi tilalmak ellenére az érdekeltek felosztották s egyéni gazdaságuk részeként szántották-vetették. Először – a további legelőfelosztást az állattartás érdekében meggátolandó – csak az 1894: XII. tc., a mezőgazdasági törvény rendelkezett a legeltető közösségek szervezéséről. Mivel ez a törvény több részletkérdést megoldatlanul hagyott, az 1913: X. tc. ismételten elrendelte a legeltetést szervező, az együttes hasznosítást biztosító birtokos közösségek kötelező megalakítását, és részletesen szabályozta működési rendjüket (vö: Csizmadia A. 1977: 40–42; Takács I. 1974: 479–480). Az e jogszabályok alapján mindenütt megszervezett legeltetési társulatoknak (illetve a jogszabályokhoz igazodva újjászervezett korábbi közbirtokosságoknak) a „földes gazdák” lehettek a tagjai. Vagyis az egykori kiváltságolt területeken – például a Jászkunságban – azok, akiknek „örök földjük” volt, amihez legelőjog is kapcsolódott (vö. Bellon T. 1996); az úrbéres helyeken pedig azok, akik az elkülönözéskor szereztek a telki állományukhoz arányosított résztulajdont a legelőben. Jogi értelemben bármilyen eredetű is volt az úgynevezett legelőjog, s ha csökkent, esetleg vásárlások révén növekedett is a közlegelő összterjedelme, a feudalizmus kori földbirtokarányok maradtak meg iránymutatónak. A legelő eltartóképességét figyelembe véve határozott a gazdaközösség arról, hogy egy jog hány számos állat kihajtására jogosítja a gazdát. Aki többet akart hajtani, azzal megfizettették, {8-566.} aki kevesebbet, annak megtérítették a különbözetet. A jogosultság számon tartásáért: a lehetőség ki nem használása és a „túllegeltetés” közötti egyensúly biztosításáért a vezetőség (elnök, gazda, pénztárnok, jegyző, választmányi tagok) tartozott felelősséggel. A legfontosabb ügyekben (pásztorfogadás, a pásztorbér meghatározása, tenyészállat-vásárlás, beruházások, egyes haszonvételek bérbeadása stb.) a közgyűlés határozott. A legelőnek és tartozékainak (például a kutaknak, az épületeknek) karbantartását rendszerint közmunkában végezték el a gazdák, s az ebben való részvétel mindenki számára kötelező volt.
Az állam egységesítő szándéka mégsem tette teljesen uniformizálttá ezeket a társulatokat. Annak ellenére, hogy különválasztani rendelte a törvény a „politikai községet” és a közbirtokosságot, főleg a kisebb falvakban a kétféle vezetőség személyi összetétele átfedte egymást, s a pásztorlás rendjével kapcsolatos intézkedésekben is a falu elöljárói érezték magukat illetékesnek. Gyakorlatilag tehát egy intézményt működtetett a faluközösség a közös gazdasági feladatok megoldására (a legeltető társulatokról lásd például Petercsák T. 1979; Deli E. 1984; Szabó István 1980; Szikora A. 1986; Bárth J. 1991–1992). Arra is lehetőséget adott azonban a törvény, hogy a legeltetési társulat a „politikai községtől” teljességgel független részvénytársaságszerű gazdálkodó egységként szervezze-irányítsa az érdekelt gazdák állattartásának minőségi fejlesztését. Az üzemszerű működés – a tenyészállatok tartása miatt kisebb-nagyobb takarmánytermesztő szántógazdasággal is kiegészített legeltető gazdaság szervezése – főképp a nagyobb alföldi mezővárosokban maradt a két világháború közt, jórészt a kollektivizálásig jellemző (lásd pl. Varga Gy. 1976: 165–168; Bencsik J. 1975; Hagymássy S. 1982; Oroszi S. 1986).
A legeltetés, a haszonvétel és a pásztorlás minden részfeladata csak az esetben volt faluközösségi keretben, illetve a birtokos gazdák legeltetési társulatának közvetlen hatáskörében megszervezhető, ha egy-egy állatfajtából nem volt nagyobb állatsereglet, mint amennyit egyetlen közös nyáj befogadni képes. A nagy füves pusztákat hasznosító városokban-mezővárosokban, népesebb községekben s főképp a juh és a sertés esetében már a feudalizmus évszázadaiban is lényegesen meghaladta az állatlétszám a haszonvételi cél által behatárolt nyájnagyságot. A szervezési feladatok egy részét tehát az állattartó gazdák laza társulásai, az úgynevezett gazdaságok vállalták át a kommunitás vezetőségétől. A tanács határozta meg továbbra is a legelőhasználat rendjét, egységesítette a pásztorbéreket, a fajták és korcsoportok szerint külön-külön nyájak kialakítása, a pásztorok fogadása és ellenőrzése viszont a településen belül területi elv szerint elkülönült gazdaközösségeknek, illetve ezek választott megbízottainak a feladatává vált. Attól függően, hogy mekkora volt a településen az állatállomány (s koronként is változóan), több vagy kevesebb gazdaság létezhetett egy városban-községben. Ha a legeltető állattartás kiemelkedően fontos ágazata volt a paraszti gazdálkodásnak, nemcsak a juhokból és sertésekből, hanem a nagyállatokból, a Tiszántúlon legjellemzőbben a hízómarhákból (sőre, göböly), szintén ebben a szervezeti formában alakították ki a legeltetett állatok pásztorlási egységeit (lásd pl. {8-567.} Debrecen, Hódmezővásárhely és a nagykunsági mezővárosok gyakorlatát: Balogh I. 1981: 281; Tárkány Szücs E. 1983c; Bellon T. 1996: 179. skk. ).
A legjellemzőbb s legáltalánosabban elterjedt nyájszervező közösségnek a fejős nyájgazdaság tekinthető. Az alapelv a feudalizmus idején kialakult, s mindazokon a vidékeken, ahol a juhászat fontossága megmaradt, a közelmúltig (esetleg napjainkig) ez a jellemző: a juhokat közösen fejték, s a nyájra adott állataik száma vagy az állatoknak a „próbafejéskor” megállapított tejhozama arányában részesedtek az egyes juhos gazdák a haszonból, azaz a tejből vagy a sajtból. A részesedés darabszám szerinti kiszámítása volt az egyszerűbb, s ez maradt meg azokban az alföldi mezővárosokban, ahol a fejős juhászat 18. századra kialakult szervezete hozzá tudott igazodni a legelőfelosztás s az állattartás strukturális átalakulása utáni új körülményekhez (például Hajdúszoboszlón: Földes L. 1962; Kunmadarason: Dobrossy I. 1972–1974, Fazekas M. 1979: 178–187; Konyáron: Molnár Gy. 1976). E számítási szisztéma szerint a darabszámot a hét egy-egy napjának feleltették meg: aki egy napi juhot (20, másutt 30 darabot) adott a 120-as vagy 180-as létszámú fejős nyájba, hetente egy napon kifejt tejmennyiségre tarthatott igényt, a vasárnapi fejés pedig a juhász járandóságához tartozott. A legelőről, a szükséges építményekről gondoskodó s a juhászt felügyelő gazdaközösség élén a listásgazda állott. Az évi egyszeri (esetleg többszöri) gazdagyűléseket a gazdasági evés avatta ünnepélyes együttlétté (Ecsedi I. 1931: 254255).
Az alföldi nyájgazdaságok feladatai egyes helyeken, különösen a 20. században, nem korlátozódtak a tejhaszonvételre: a juhászat egészére kiterjedt a hatáskörük. Az Erdély-szerte általános esztenaközösségek viszont csak a közös fejetés érdekében jöttek létre. Attól függően, hogy a társult gazdák milyen elv szerint válogatódtak össze a faluból, illetve hogy részt vettek-e a tej feldolgozásában vagy azt a juhászra bízták (azaz: tejből vagy juhsajtból részeltek), ezeknek az autonóm gazdasági közösségeknek a 20. századra igen sok lokális elterjedésű vagy egyidejűleg párhuzamosan létező változata alakult ki (Földes L. 1961). K. Kovács László, összefoglalván az erdélyiek első világháborúig jellemző tejhaszonvételi formáit, nyolcféle elosztási rendszert különböztetett meg, hangsúlyozva, hogy ugyanazon faluban is alkalmazhattak többféle rendszert (K. Kovács László 1961, 1968). Bár Erdélyben is megfigyelték a kutatók a darabszám szerinti tejelosztás rendszerét, mégis jellemzőbb volt a szezon előtti próbafejés (bemérés), melynek eredményétől függött egy-egy gazda tejből vagy sajtból való részesedése. A bemérés Erdélyben sok helyütt egészen a kollektivizálásig, alkalmasint tovább is ünnepi esemény maradt. Az esztenaközösség pedig a kisközösséggé szerveződés legjellemzőbb formája volt az évszázadok óta részletesen és szigorúan szabályozott székely faluközösségekben (lásd például Imreh I. 1973: 181–186; Duka J. 1978; Tarisznyás M. 1982: 85–90; István L. 1990).
Ezeknek a nyájszervezést és a tejhaszonelosztást magukra vállaló gazdaközösségeknek a belső szervezetét, működési rendjét azok a fentebb idézett törvények, melyek a közbirtokosságokét, legeltetési társulatokét egységesítették, nem befolyásolták közvetlenül. Bár csak a háromnyomásos földhasználatot és a legeltetési rendet radikálisan korlátozó törvényi előírások szorításában létezhettek (juhlegelőt ugyanis csak az alkalmazkodás, azaz a törvény és a helyi szokásjog összebékítése révén lehetett {8-568.} biztosítani), belső életükre esetleg az egyletalakítás polgári jogállamhoz igazított általános szabályai hatottak valamelyest. Megmaradhattak tehát önálló paraszti társaságoknak.
A szőlős területek magántulajdonba kerülése után évtizedekig fel sem merült a korábbi birtokos közösségek mint autonóm testületek jogi személyként való elismerésének szükségessége. Érthetően, hisz a szőlő művelése nem kívánt meg olyan fokú együttműködést, mint az osztatlan legelő vagy az erdő hasznosítása. Sok helyütt persze folyamatosan léteztek – elsősorban rendfenntartó funkcióban – a feudalizmus idején létrejött hegybéli helységek. Ezek jelentették a „mintát” a filoxéravész után, amikor a termelői érdekvédelem és a bortermelés korábbi színvonalra emelésének igénye államérdekké avatódván kikényszerítette a törvényi szabályozást. Az 1894: XII. tc. szabad társuláson alapuló, „a szőlőművelés érdekeinek előmozdítására” létrehozandó termelői érdekszövetségként definiálta az úgynevezett hegyközségeket. Utalt ugyan a törvény a feudalizmus kori előzményre, lényegileg azonban új, a minőségvédelmet előtérbe állító szervezetek megalakítását szorgalmazta (Csizmadia A. 1977: 42–43). A 100 kat. holdnál nagyobb, szőlővel beültetett (vagy parlagon heverő, de szőlővel beültetendő) területeken jöhettek s jöttek is létre a hegyközségek. Bár a törvény egybemosta a korábbi „hegybéli helységek” és „kertek” szervezeti-szervezési különbségét, lévén az egységesítés a kinyilvánított célja, a végrehajtás során mégis – az „előzmények” következményeként – vidékenként némileg eltérő szervezetű hegyközségek jöttek létre. Ahol töretlenül tovább léteztek az autonóm szőlőbirtokos közösségek, ezek igazodtak hozzá az új előírásokhoz. Sok helyütt viszont ennek a törvénynek, illetve az 1929. és az 1938. évi újabb hegyközségi törvényeknek a kényszerítő hatására szerveztek úgynevezett hegyközségeket. Főleg az Alföldön, ahol egyébként mechanikusan átvették a törvényben javasolt, a síkságon tartalom nélküli elnevezést. Olyan városokban-községekben is hegyközség lett a kert neve, ahol az vegyes művelésű (szőlő, gyümölcs, vetemény) lévén, a minőségi bortermelés fellendítése semmiképpen sem lehetett cél. Csupán rendészeti feladatokat szántak az érdekeltek ezeknek az új szervezeteknek, hasonlóan a korábbi, laza szervezetű kertközösségekéhez. Akár kapcsolódott helyi előzményekhez, akár nem, a 20. századi hegyközség az egyesülési jog éppen érvényes általános törvényi szabályozásához alkalmazkodva alakította ki működési rendjét. A birtokosok közgyűlése döntött a legfontosabb ügyekben, és választmányt, vezetőséget választott. Az elnököt azonban – a régebbi hagyományra utalóan – sok helyütt továbbra is hegybírónak emlegették (a hegyközségek működésére lásd például Huszka L. 1975; Zilahy L. 1975; Dobosy L. 1978–1979; T. Kiss T.–Tibori T. 1988).
A gazdaságirányítás, a gazdaságszervezés közösségi intézményeiről mondottakat összefoglalva azokat a jogi biztosítékokat kell kiemelnünk, melyek létrejöttüket és működésüket biztosították. Ezek a jogi biztosítékok csak a polgári államban jelentettek törvényi szabályozást. A csak társulva hasznosítható tulajdonrésszel összefüggő rendelkezési jogot, ennek korlátozásait a magánjogi törvénykezés újra meg újra, s {8-569.} ágazatonként különböző módon igyekezett kodifikálni. A feudalizmus századaiban a faluközösségnek, a mezővárosi, a szabad királyi városi közösségnek, s általában a közös birtoklás és/vagy használat érdekében társult rendies csoportoknak a gazdálkodás szervezésében megnyilvánuló rendelkezési joga, ennek érdekében létrehozott intézményei az általános jogfelfogáson, tehát elvi garanciákon alapultak. Azon tudniillik, hogy a feudális jogfelfogás nem csupán tudomásul vette, de igényelte, követelte is a gazdaságszervezést a rendiesen szervezett helyi közösségektől, melyek ennek alapján a közösségi gazdálkodás szabályrendszerének, vagyis az általános jogelvek és a szokásjog egyeztetésének elismert érvényesítői, egyszersmind a tulajdonhoz kötődő személyes rendelkezés korlátozói voltak. A gazdaságszervezésnek és -irányításnak ezek a feudalizmus kori intézményei azután kisebb-nagyobb mértékben a polgári kor magántulajdonon alapuló jogrendszerébe is átmentődtek: részben a törvényalkotási folyamatot befolyásolták, részben helyi szinten tartalommal töltötték meg a minden részletében eleve nem szabályozható általános elveket.
| BEVEZETÉS | TARTALOM | MUNKATÁRSULÁSOK, AKCIÓKÖZÖSSÉGEK |