ÉRDEKVÉDELMI ÉS SZAKMAI SZERVEZETEK

CÉHSZERŰ TÁRSULATOK: HALÁSZ-, JUHÁSZ-,
KERTÉSZ-, KAPÁS- ÉS FÖLDMŰVESCÉH

Az iparűzők feudalizmus kori érdekvédelmi szervezeteinek, a céheknek a példája valamelyest befolyásolta ugyan a nem iparból élők foglalkozási csoportjait, sőt néhány mezőváros földművelőit is, hogy megalakítsák a maguk céhszerű szervezeteit, ezek azonban inkább voltak foglalkozási csoportok szerint szerveződő vallásos konfraternitások, mint valóságos céhek. Bár eléggé lényegesek voltak a különbségek a nem iparosok céhes és céhszerű szervezetei között, egyes agrár jellegű foglalkozások művelői valóban hoztak létre az iparosokéhoz hasonló, privilégiummal is megerősített céheket (amatőr színvonalú összefoglalásuk: Bartócz J. 1979).

A halászcéhek, vállalván a halászóvizek bérleti joga megszerzésében való közreműködést, valamint a zsákmány piacra vitelekor a konkurencia korlátozását, az iparos céhekéhez hasonló funkciókat láttak el. Az artikulusaik pedig azt igazolják, hogy a mesterség elsajátítása (az inaskodás és a legényvándorlás megkövetelése), a céhbe való felvétel megannyi feltétele s a céhgyűlések ceremoniális rendje sem tért el lényegesen az iparos céhekétől. Különösen nem néhány Duna menti városban, ahol a többségükben német származék halászok céhes hagyományai évtizedekkel túlélték – ahogy az iparosokéi is – a céhek 1872. évi megszüntetését. A magyar közjogi felfogás mégsem ipari, hanem mezőgazdasági foglalkozásként fogadta el a halászatot. Mindazok, akik halas vízzel rendelkeztek, azaz birtokolták vagy ellenszolgáltatás fejében megszerezték a regálejogot, melyet a földbirtok tartozékaként kezeltek, legálisan halásztak. A jobbágyparasztok közül is „halászként” szolgáltak a 18. századtól, s a jelentősebb vizeken bérlőként is vállalkozhattak tehát azok a személyek vagy akcióközösségeik, akik a halászati jogot ténylegesen hasznosították. Ennek a jogszokások szabályozta vízhasznosításnak volt a következménye, hogy a minőségi zsákmányra törekvő halászcéhek még székhelyük közvetlen környezetében is kénytelenek voltak átengedni egyes vizeket a paraszthalászoknak. S ugyanebből következett, hogy a Tiszán és mellékfolyóin nem szerveződtek halászcéhek, ennek ellenére a halásztató, utóbb a vizeket bérbe adó földesurak az úrbéresek szervezett érdekcsoportjai segítségével tudták megoldani a jövedelmező hasznosítást. Ilyen érdekcsoport lehetett a falu vagy mezőváros kommunitása, mely szerződéses (kontraktualista, taxás) jogállásának részeként vagy külön szerződésben vállalta a halásztatást, és a laza foglalkozási csoporttá szervezett s a halászbíróval ellenőriztetett jobbágyhalászoknak adta a vizeket „albérletbe”. Lehetett azonban a szokásjog által elismert érdekcsoport a nagyháló kezeléséhez szükséges állandósult akcióközösség, a bokor is, melyre a földesúr, szerződést kötvén, rábízta a hasznosítást. A bokor persze a robotban és a bérmunkában halásztatásnak is szervezeti kerete volt. Csak abban az esetben vált érdekcsoporttá, ha a halászeszközök a tagok közös tulajdonában voltak, s együttesen garantálták a halászóvíz tulajdonosának a remélhető hasznot, vagyis ha a munkacsapat {8-577.} tulajdonosi és vállalkozói közösség is volt. A halászatnak szakképzettséget nem igénylő „paraszti munkaként” való kezelése és az úrbéresek vállalkozói jogának elismerése miatt volt lehetetlen, hogy az iparos céhekhez leginkább hasonlító halászcéhek országszerte igazán hatékony érdekvédelmi szervezetekké váljanak. Csak egy-egy város társadalmában volt tényleges funkciójuk: ez a szervezeti forma egyenrangúsította a halászokat a céhes iparűzőkkel (a halászcéhekről, illetve egyéb halászati vállalkozásokról összefoglalóan: Solymos E. 1987; Szilágyi Miklós 1992b: 107–161).

A juhászok céhekbe szervezésének kísérlete még kevésbé hatotta át a pásztortársadalom egészét. A 18. század elején kaptak privilégiumot az uralkodótól a Moson megyei (1701), majd a csallóközi (1715) juhászok. Ezek a szabályzatok a megye összes juhászát kötelezték a céhbe állásra, s az iparosokhoz hasonlóan tanulóidőt szabtak meg: mesterség rangjára kívánták emelni a pásztorkodást, „hogy az jeles gazdáknak és uraknak állandó és értelmes juhászmesterek lehessen” (Paládi-Kovács A. 1993b: 66). A kormányzat által szorgalmazott juhászcéheknek azonban néhány nyugat-dunántúli megyén túl nem volt hatása. Bár egy székesfehérvári székhelyű, simontornyai alközpontú, s Fejér és Tolna megyére, valamint Veszprém és Somogy egy részére kiterjedő úgynevezett juhászcéh évi egyszeri gyűléseiről, az ehhez az alkalomhoz kapcsolódó mulatozásokról és pásztorfogadásokról vannak adataink, ennek a céhnek a szervezése nem jutott el a privilégium megszerzéséig, csak lemásoltatták a mosoniak szabadalomlevelét. A juhászcéhre hivatkozás inkább a több megye juhászait Székesfehérvárra és Simontornyára vonzó, a vallási búcsút és a zajos tivornyát elegyítő Szent Mihály-napi pásztorünnep hatóságok előtti legalizálását szolgálta, céhes keretet nem jelentett. E pásztorünnepeket egyébként főképp a merinó juhok dunántúli meghonosításában érdekelt német juhászvállalkozók és alkalmazottaik éltették. S mert a 19. századi gyapjúkonjunktúra hatására az Alföldön is vállalkozni kezdtek, nyilván a jelenlétüknek tudható be, hogy céhalapítási kísérletnek, illetve a céhek vallási előírásaihoz való igazodásnak a Duna–Tisza közén is vannak nyomai (a juhászcéhekről összefoglalóan: Gémes B. 1977; Paládi-Kovács A. 1993b:65–68).

A földművelés önálló ágazatának, a kertészkedésnek iparszerű művelése érdekében létrehozott kertészcéhek városi-polgári szervezetek voltak, s a német nemzetiségű, speciális szakismeretekkel rendelkező kertészeket tömörítették. Előbb a pozsonyi (1674), majd a pesti német kertészek kaptak királyi privilégiumot (1788), s ennek birtokában az iparos céhekével azonos módon alakították ki a mesterség elsajátításának, művelésének s a céh belső szervezetének szabályait. Mivel működésük nem terjedt túl a fővárossá fejlődő Pest határán, hatásuk nem annyira a céhes keretekhez való ragaszkodáson s az előjogok mind anakronisztikusabb védelmén mérhető – ebből a szempontból csak helyi jelentőségük volt. Inkább abban mutatkozott meg az ipari jellegű kertészkedés továbbgyűrűző hatása, hogy a 19. század második felétől a bolgárkertészek, illetve a Pest környéki zöldségtermesztő parasztok konkurenciájától menekülve több vidéki város (például Kecskemét) környékén is meghonosították a jellegzetes módszerű, mesterség rangú kertészeti technikát (Boross M. 1986).

Az úgynevezett kapáscéhek, melyek a szőlőmonokultúrás vidékek falvaiban, mezővárosaiban voltak jellemzőek (ha nem is általánosak), nem tekinthetők valóságos céhszervezeteknek. Ha szabályzat biztosította is működésüket (például Nagyszombat, {8-578.} 1673; Vác, 1825), létrehozásuk elsődleges célja a szőlőmunkások bérköveteléseinek regulázása: a szőlősgazdák munkaerő-szükségletének biztosítása volt. Ezt az erkölcsösség köntösébe öltöztetett szándékot a világi és egyházi nagybirtokosok, s a központi kormányzat által is szorgalmazott, támogatott szervezeteknek a katolikus egyházhoz kötődése is kifejezte. Noha elterjesztésükre a 17. század óta újabb meg újabb kísérletek történtek, tényleges működésük eléggé formális maradt (Égető M. 1980: 35), kivéve azokat a magukat olykor céhnek nevező s a céhélet szimbólumaival (például templomi zászló) is rendelkező egyházi társulatokat, az úgynevezett konfraternitásokat, melyek a keresztény középkor vallásos társulataiból eredeztethetők, s Magyarországon a jámborság és ájtatosság barokk kori laicizálódásának hatására terjedtek el igazán. Ilyen volt például a Gyöngyösön 1682-ben alakult deákok céhe, s mert a vallásos társulatok szerzetesrendenként szerveződtek, a 18. század elejétől szintén adatolható a gyöngyösi „Szent Tamás céh”. Artikulusaik utalnak rá, s egyéb adatok is igazolják, hogy a szőlőművelők vallási közösségeiként jöttek létre, és egyleti életükben a közös tulajdonú szőlőik művelésének is volt némi szerepe (Lénárt A. 1974: 33–46). Az 1766–1767-es egri egyházmegyei canonica visitatio nemcsak Gyöngyösön, hanem további öt plébániánál (Abasár, Oroszi, Solymos, Tarján, Visonta) említi, hogy a konfraternitásoknak közösen művelt szőlőik vannak. Az egri szőlőművelők 1815-ös céhszabályzata pedig, ahogy a mintájául szolgáló gyöngyösi is, már nemcsak a közös szőlő műveléséről, hanem a szőlőművelés megszervezésének sok más részletéről is intézkedett: a vallási és világi célok egyeztetésének szándékát tükrözi (Lénárt A. 1875: 96–102; Fajcsák A. 1990: 57–61). A szőlőművelők vallásos társulatainak működése egyébként Gyöngyösön napjainkig folyamatos maradt (Kecskés P. 1995: 145–164). És folyamatos maradt az 1739-ben alakult tállyai „fáklyás társulat” működése is, melynél azonban a 20. századra az egyházi életben való szervezett részvételre került a hangsúly, a valamikori kapáscéh járulékos világi funkciói teljesen elhalványultak (Barna G. 1990c: 62–76).

Eredetük és legfőbb funkciójuk szerint néhány város és mezőváros földművelőinek „céhnek” nevezett vagy azokhoz hasonló vallásos társulataihoz szintén inkább a konfraternitások, mint az iparos céhek jelentették az előképet. Az 1826-ban már létező székesfehérvári „Földművelő Társaság”-nak (Kállay I. 1988: 323) és a szegediek városrészenként szerveződött „mezei társulat”-ainak (Bálint S. 1976b: 524) a tevékenysége templomi zászlóik körül zajlott, kiegészítő világi funkciókról nem tudunk. Viszont a váci „Magyar Földműves Társaság” (az 1820-as években) és a ráckevei „parasztcéh”, hivatalos nevén a „Földmívelő Polgár Társaság” (az 1860–1870-es években) kölcsönügyletek lebonyolításával is segítette szegény sorsú tagjait. Igaz, hogy ezeknek a társaságoknak – s más ismert „parasztcéheknek”, például a gyulai Földész Társulatnak – az alapítólevele sem tartalmazza a világias funkciókat. Csupán a tagok vallásos – templomi és temetési – kötelességeit, s az azok teljesítéséhez szükséges eszközök beszerzése miatt előírt fizetést szabályozta (Fegyó J. 1979: 271–291; Bartócz J. 1979: 112–117; Jároli J. 1991: 58–60; 1998).

{8-579.} SZÖVETKEZÉSI FORMÁK A POLGÁRI KORSZAKBAN

A nem iparűzők céhszerű szervezeteinek számbavétele azt sugallhatja, hogy a paraszti érdekvédelem szükségességének felismerésekor mindezeket a társulási formákat előzményként figyelembe lehetett volna venni. Az ilyen szervezetek azonban a paraszti társadalom egészéhez mérten periférikus jelentőségűek voltak. Azért utaltunk rájuk, hogy egyértelmű legyen a paraszti érdekvédelem előzmény nélkülisége: a szervezeti formák át nem menthetősége.

A mégis figyelembe vehető előzmény, ha nem is jelentett intézményes formát, az a faluközösségi szolidaritás, mely az úgynevezett kalákákban nyilvánult meg. A segítés nemcsak közös munkavégzést jelentett, hanem a viszonosság reményében nyújtott anyagi támogatást vagy a csak közösen beszerezhető nagy értékű munkaeszközök szabályozott egyéni használatát is. A szocialista szövetkezeti mozgalom logikai-érzelmi előzményeit a legelemibb társulásokban is megtalálni igyekvő történetírás mindenesetre hajlott rá, hogy a gépvásárló közösségeket és az úgynevezett társas munkákat a parasztok szövetkezési törekvéseiként tartsa számon. Heckenast József például – a századforduló körüli szövetkezéseket vizsgálván – a szántó- és vetőkalákákból vélte levezethetőnek a kisparaszti-középparaszti gazdaságok közös vetőgépbeszerzéseit és a gépek szabályozott használatát, s a gabonabetakarító kalákák logikus fejleményeként idézte a nagygazdáknál valamivel előbb, majd a középparaszti gazdaságokban is fel-feltűnő, közösen vásárolt cséplőgépeket (Heckenast J. 1969: 123, 142). Tanner József az egerszalókiak (Heves m.) szövetkezéseinek két fokozatát elkülönítve „egyszerű összefogásként” jellemezte, s példák felsorakoztatásával szemléltette azokat a segítségmunkákat, melyek „a szomszédok, rokonok, jó barátok 2–10 fős csoportjai” körében máig léteznek (Tanner J. 1983: 188–190).

Az „egyszerű összefogásnak” valóban lehetett némi szerepe a 19. század második felében, nyugat-európai példák nyomán széltében propagált, a 20. században pedig a szocialisztikus eszmerendszertől is befolyásolt szövetkezeti mozgalom elterjedésében. Néhány módosító tényezőt mégis figyelembe kell vennünk. Egyrészt: már az 1850–1860-as években, amikor először járta át a magyar mezőgazdaságot a gépesítés láza, a tőkehiány elháríthatása miatt kifejezetten ajánlották a szakírók s az agrárágazat technikai fejlesztését szorgalmazó szakági szervezetek a közös gépbeszerzést (Varga Gy. 1972: 313). Másrészt pedig: a paraszti kollektivizmus emlegetett öröksége csak azokon a helyeken tudott hatékony érdekvédelemmé átfejlődni, ahol egy-egy helybeli vezető tudatosan törekedett rá, hogy az eredendő készséget újmódi társas formák megszervezésével hozzáigazítsa a változó körülményekhez. A példásnak emlegetett Erdély-részi szövetkezetek ezt igazolják. Homoródszentpálon az unitárius lelkész tanította faluja népét a korszerű gazdálkodásra, s ezért szervezte meg előbb a gépvásárló-, majd a tejszövetkezetet (Varga Gy. 1972: 314); az avasújvárosiak szövetkezetét, mely mezőgazdasági gépeket és eszközöket szerzett be s kölcsönzött tagjainak, szintén a helyi lelkész szervezte-irányította (Kós K. 1980: 403). A paraszti összefogásnak a helyi tekintély szavával erősített intézményesülése ott is eredményesnek bizonyult, ahol a székelyföldihez képest kevésbé volt jellemző a kalákákban megtestesülő szolidaritás. A Féja Géza által 1935-ben népszerűsített „kollektív falu”, Lajoskomárom vasárnaponként működő termény-„tőzsdéje”, állatbiztosító „szövetkezete” {8-580.} és közös gépvásárlásokra szerveződött „betéti társaságai” az evangélikus lelkész átgondolt agitációjának köszönhették létüket (Féja G. 1984: 121–124). Berettyóújfaluban az 1930-as években egy kisparaszti indulású és 700 holdas birtokossá gyarapodó mintagazda volt az erjesztője – a helyi Gazdakör vezetőjeként – a szövetkezésnek: a közös gépbeszerzéseknek, a terményértékesítésnek és a földbérlő szövetkezetnek (Varga Gy. 1981: 418).

Ha segítette is a szövetkezés eszméjének meggyökeresedését a paraszti hagyomány, a falusi szövetkezetek mégiscsak a nagybirtokosok által létrehozott s az állam által is pártfogolt, kapitalista szellemű érdekvédő társulásoknak tekinthetők. A szinte már tragikus tőkehiányt ellensúlyozó üzleti forma inkább kényszerű, mint meggyőződéssel átlényegített adaptációja gyűrűzött tovább a legfelső köröktől a parasztokig. A törvényi hátteret az 1875: XXXVII. tc. biztosította, amit még a 20. században is „szövetkezeti alaptörvényként” tartottak számon. E törvény szerint szövetkezetnek „meg nem határozott számú tagokból álló azon társaság tekintetik, mely tagjai hitelének, keresetének vagy gazdálkodásának közös üzletkezelés mellett, illetőleg a kölcsönösség alapján előmozdítására alakul”. Jogi értelemben tehát a részvénytársasághoz hasonló társulások voltak a szövetkezetek, azzal a különbséggel, hogy a tagok száma és tőkéjük nagysága nem volt előre meghatározott (Gyimesi S. 1972: 639).

Gyimesi Sándor, részletesen elemezvén a parasztság és a kapitalizmus kori szövetkezeti mozgalom viszonyát, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (a földbirtokosokat tömörítő OMGE) 1879-es székesfehérvári „gazdakongresszusától” számítja a mezőgazdasági szövetkezetek történetét. Azt is hangsúlyozza azonban, hogy eleinte alig érintette meg a parasztokat a néhány lelkes nagybirtokos irányította mozgalom: az értékesítő szövetkezeteknek még a legmódosabb parasztgazdák sem voltak tagjai. Lényegesen nagyobb visszhangja volt falun az 1898-ban alapított, az OMGE szövetkezeti eszméjét valló, és kiskereskedelmi bolthálózata révén ismert „Hangya” Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetnek. Országos hálózatához az első világháború kitörésekor már 1276 tagszövetkezet, 200 000 tag tartozott. A 19. század végén az állam szintén akcióba kezdett: az Országos Központi Hitelszövetkezet felállításával a falusi hitelszövetkezetek lényegileg állami irányítás alá kerültek, s mert a központi alapszabály egyéb (például földbérlő, terményértékesítő) tagszövetkezetek szervezését is lehetővé tette, velük együtt sok más szövetkezetszerű falusi társulás is (Gyimesi S. 1972: 624–639 – lásd még Takács I. 1990: 534–536).

Az egy-egy település parasztjait összefogó sokféle szövetkezet majd mindegyike, ha megalakulásakor nem is, előbb vagy utóbb beletagolódott valamelyik centralizált hálózatba. Az agrártermelés égető gondjait csekély hatásfokkal orvosolni képes helyi szövetkezetek ugyanis – Erdei Ferenc fejtegetése szerint – eredendően kétfélék voltak: „kis helyi alakulatok” vagy a szövetkezeti hálózatok tagjai. Az előbbiek a tőkeszegénység miatt és szakértelem híján gyorsan kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, s vagy elhaltak, vagy vállalták az országos szervezet befolyásolást is jelentő irányítását (Erdei F. 1980: 328). Bár a szövetkezeti központoknak – ezek szerint – meghatározó volt a jelentősége, ez alkalommal mellőznünk kell az alárendeltségből adódó előnyök és hátrányok számbavételét. Csak a megalakulás és működés helyi összefüggéseire figyelve jellemzünk néhány fontosabb szövetkezési formát.

{8-581.} FÖLDBÉRLŐ SZÖVETKEZET, TEJSZÖVETKEZET

A földbérlő szövetkezeteknek elenyészően csekély volt a szerepük a földhasznosításban, függetlenül attól, hogy a vonatkozó törvények lehetővé tették-e önálló létezésüket vagy (1920-tól) csak valamelyik hitelszövetkezet földbérlő szakcsoportjaként működhettek. Az első világháborút megelőzően mindössze 12 ilyen szövetkezet – 1799 család – gazdálkodott 12 752 holdnyi bérleményen, s a második világháború éveiben is csak 187 szakcsoport által bérelt 90 369 holdat tartott nyilván a statisztika, pedig ekkorra, a zsidó birtokok bérbeadása miatt, némileg nőttek is a földbérlés lehetőségei (Simon I. 1976: 379–395). Ha mégis hivatkozunk rájuk, elsősorban azért, mert propagandahatásuk nagyobb volt, mint tényleges jelentőségük. Különösen a két világháború között, amikor a népi írók ezt a szövetkezési formát is előszeretettel ajánlották a falvak népének (vö. Féja G. 1984: 145–146, 175–178). Egy-egy sikeres vállalkozás ugyanis azt az illúziót éltette, hogy a szegényparasztok és agrárproletárok önálló gazdává emelkedésének reális lehetőségét kínálja a közös földbérlet. Egyszerűbben társulhatnak közös géphasználatra és értékesítésre is, ha magát a termelést szintén koordinálják. Helyenként a nincsteleneknek, a kisbirtokosoknak a szocialista eszmerendszertől megérintett kollektivizmusa is befolyásolta a földbérlő, egyszersmind termelő-, gépbeszerző és értékesítő szövetkezet kiformálódását. Például Cegléden, ahol a szocdem-párt országos vezetőjeként is ismert Urbán Pál szervezett szövetkezetet, mely változó tagsággal ugyan, de 1901 és 1945 között folyamatosan meg tudta újítani az egyik homokpusztai major („szocialista tanya”) bérletét (Hidvégi L. 1983: 118–145). Ott is átszínezte a kollektivizmus szocialista gondolata a bérlőszövetkezet működését (az egyik résztvevő legalábbis így emlékezett), ahol középparasztok-kisparasztok voltak a kezdeményezők és hangadók: az endrődiek és gyomaiak (Békés m.) 1935-ben létrehozott póhalmi szövetkezete, 1200 holdas bérleményen gazdálkodván sikerre vitte a közös gazdálkodást (Rácz L. 1977: 100–103).

Valószínű egyébként, hogy az ilyen szövetkezetek száma valamivel több volt annál, mint amennyit a statisztika számon tartott. Voltak ugyanis olyan szövetkezetek, melyeket az érdekeltek csak úgy tudtak legalizálni, ha formailag egy személy volt a földbérlő. Nyilván nemcsak Berettyóújfalura (Bihar m.) érvényes, hogy a „földbirtokosok kisparasztoknak nem szívesen adtak bérbe parcellánként földet”, ezért egy tekintélyes gazdának kellett vállalnia a kisparasztok képviseletét (Varga Gy. 1981: 418). Az ilyen megoldás szélesebb körű elterjedtsége azért valószínű, mert minden olyan esetben, amikor a nagybirtokból egy-egy tagot áruba bocsátottak, a vételi szándékkal jelentkező parasztgazdáknak előbb birtokvásárló társaságot kellett szervezniük, mert az eladó nem parcellázott, ragaszkodott az egyösszegű fizetéshez. Mivel a birtokeladást általában bérbeadás készítette elő, a bérlés és az eladás esetében a 19. század közepe óta egyaránt létezett az „XY és érdektársai” típusú szerződések előképe. Az ilyen szerződések értelmében a szervező, másokért kezességet vállaló személy – vagy ha még nagyobb biztosíték kellett az eladónak, a városi, a községi képviselőtestület – a teljes vállalkozói felelősséget viselte azért, hogy a parcellázást elvégezhesse. A földbirtokosi érdek kikényszerítette ilyen bérlőközösség, nem bérlőszövetkezet lehetett a 20. század elején a Hajdú megyei Balmazújvároson {8-582.} (Fényes S. 1984: 187) és 1876 óta folyamatosan, a két világháború között is, a Pest megyei Alsónémedin (Lakatos E. 1980: 119, 125). És ilyen szervezésű érdekközösségek révén gyarapította birtokait a nagybirtok rovására a 19. század második felében, a 20. század elején a Békés megyei mezővárosok legmódosabb paraszti rétege, kirekesztvén a parcellázások lehetőségéből az agrárszegénységet (összesített adatok: Szilágyi Miklós 1984b: 11; orosházi példa az 1850–1860-as évekből: Dénes Gy. 1965: 363). E földbirtokvásárló társulások mint szervezetek a parcellázás lebonyolítása után általában megszűntek. Poroszlón (Heves m.) viszont a földvásárló társaság megmaradt testületnek, a volt úrbéresek „földes társaságában” találván meg működésének mintáját. E társaság által megválasztott bizottság (elnök, pusztagazda) szervezte-koordinálta a legeltetést, adminisztrálta a közösen hasznosított birtokrészek (legelő, kaszáló, erdő, halászóvíz) bérbeadásából származó bevételt és intézte a közhasznú építmények (utak, hidak, kutak) karbantartását (Kovács Károly 1982: 36–42). Talán másutt is léteztek a megvásárolt földön a gazdálkodást koordináló hasonló szövetkezetszerű társulások, hiszen az erdővásárlást lebonyolító gazdaközösségekről is tudjuk, hogy megtartották e szervezetüket: erdőbirtokossággá alakultak (Petercsák T. 1987: 131–134).

A sokféle s rendszerint egy-egy termékre szakosodott értékesítő szövetkezetek közül a tejszövetkezetek hálózata tudta a parasztokat leginkább mozgósítani. Igaz, nem országszerte, inkább csak a Dunántúlon; bár Kalotaszegről is van adatunk a magyarországi hálózattól független, mégis eredményes kezdeményezésre (Kós K. 1980: 251). Az 1881-ben Szombathelyen megalakult első tejszövetkezetbe még nem léptek be parasztgazdák, s az is csak valószínűsíthető, hogy az 1890-es években már akadt egy-két paraszt-szállítója a Vas megyei tejszövetkezetnek (Vörös A. 1965: 475–481). Moson megyében pedig komoly agitációt kellett kifejtenie a Magyaróvári Szarvasmarhatenyésztő Egyesület fáradhatatlan szervezőjének, hogy elfogadtassa a falvak népével a közös tejértékesítés gondolatát. Csak 1899-ben alakult meg itt az első tejszövetkezet, s századunk első évtizedében terebélyesedett jövedelmező vállalkozássá a megyei hálózat, részben a bécsi piac közelségének, részben a feldolgozás helyi megszervezésének köszönhetően (Vörös A. 1964: 320–326). A Dél-Dunántúl két megyéjében, Tolnában és Baranyában viszont – nem függetlenül e két megye német lakosságának kezdeményezőkészségétől – már az 1890-es években húsznál több falusi tejszövetkezet alakult. 1903-ban csak Tolnában 6312 gazdaság tartozott az 56 falusi-kisvárosi tejszövetkezethez, melyek gazdasági nyilvántartását egyébként nem maguk a parasztok, hanem a helybeli értelmiség vállalkozó tagjai végezték. Az imponáló adatok ellenére az első világháborúig mégsem tudott igazán kibontakozni az Országos Tejgazdasági Felügyelőség által felügyelt tejszövetkezeti mozgalom: sok kis szövetkezet jutott csődbe, s csarnoka bérbeadására kényszerült. Az 1922-ben létrehozott Országos Magyar Tejszövetkezeti Központ, még inkább az 1931-es alapítású megyei szövetség szervezőmunkájának eredménye volt, hogy 1936-ban 142 tagszövetkezet alkotta a Tolna megyei Tejszövetkezetek Szövetségét (Király I. 1968: 497–498).

{8-583.} GAZDASÁGI EGYESÜLET ÉS GAZDAKÖR

A tejértékesítés megyei és országos hálózattá szervezése egy általános, a polgárias társadalomra felettébb jellemző s államilag is támogatott gazdaságszerveződési szisztéma része volt. A mezőgazdálkodás minőségi fejlesztését és a termelői érdekvédelmet törvény szabályozta szakosított szervezetek létrehozásával, illetve a spontán szerveződő társulások állami támogatásának kieszközlésével remélték elérhetőnek a leginkább érdekeltek: a legnagyobb termelők. Az egy növényfajtára vagy tenyészállatra szakosodott, szinte áttekinthetetlenül sokféle országos hatáskörű szakmai egyesületnek, s megyei, helyi tagszervezeteinek (lásd ezekről: Erdei F.–Pataki E. 1959) nem is az volt az igazi jelentősége, hogy a parasztgazdaságoknak is lehetőséget kínált a szakmai szervezkedésre. A parasztok önszerveződését ugyanis számottevően korlátozta az a tény, hogy ezekben a döntően az OMGE kezdeményezte egyesületekben – helyben is, a területi és az országos szövetségekben pedig még fokozottabban – a nagybirtokosok és középbirtokosok hegemóniája érvényesült. Az egyesületek számítottak ugyan a birtokos parasztságra, de mint arc nélküli tömegre, egyoldalúan hangsúlyozván a szakismeretek szétáramoltatásának, az eszközbeszerzésnek és a termékértékesítésnek a parasztok által is élvezhető előnyeit.

Általánosítható tanulságot hordoz Szabó Ferenc vizsgálata. A szakmai érdekeket hatékonyan képviselő Csanád megyei Gazdasági Egyesületről azt állapította meg, hogy tömegbázisát ugyan a 100 hold alatti parasztbirtokosok jelentették (közülük került ki a tagság 70–75%-a), mégis „a szervezet tevékenységét a 300–1500 kat. hold közötti megyebeli birtokosok irányították és egyúttal végezték is”. Következésképpen: az agrárkultúra újabb eredményeinek, módszereinek terjesztésében mutatkozó, vitathatatlanul pozitív hatás elsősorban a nagy- és középbirtokosságot érintette (Szabó F. 1971: 461–489).

Ahogy a Csanád megyei Gazdasági Egyesület, a területi vagy községi gazdakörök többsége is afféle gyűjtőhelye volt a növénytermesztő és állattenyésztő érdekvédő egyesülések helyi csoportjainak. A 43 község „gazdatársadalmát” összefogó Felső-Szabolcsi Gazdakör (melyet 1884-ben gróf Dessewffy Aurél kezdeményezett, s 1930-ban alakult újjá) például a következő szakosztályokat foglalta magában: gabonakiviteli, gyümölcstermesztési, közös beszerzési és magtermelési, közös értékesítési, lótenyésztési, méhészeti és szeszszakosztály (Felsőszabolcsi… 1935: 8–9). Az 1904-ben alapított Monori Gazdakör 1933-as alapszabálya a „gazdaközönség” érdekképviseletének konkrét teendői között az értékesítés segítését, a gazdasági és háztartási eszközök beszerzésében való közreműködést és a hitelviszonyok figyelemmel kísérését is számon tartotta, vagyis olyan feladatokat, melyek sokféle gazdasági-szakmai szerveződéshez való kapcsolódást feltételeztek (Monori… 1933: 1–2). A Jánoshalmi Gazdakör a nevében is hangsúlyozta, hogy egyszersmind a Gyümölcs- és Szöllőtermesztők Egyesülete, és alapszabálya „a vidék mezőgazdaságának, állattenyésztésének, gyümölcs- és szőlőtermesztésének helyes irányban való fejlesztését” jelölte meg legfőbb célként (Jánoshalmi… 1933: 2).

A falusi-mezővárosi gazdakörök betagolódhattak – rendszerint be is tagolódtak – magasabb szintű „gazda”-szervezetekbe: testületként tagjai voltak a járási-területi gazdakörnek, illetve a megyei gazdasági egyesületnek. A Tapolcavidéki Gazdakörnek {8-584.} például 20 környékbeli településről toborzódott a tagsága, akik igénybe vehették a gazdaköri szolgáltatásokat: a közös beszerzésű szőlővesszőt, gyümölcsfacsemetét, permetezőszert, raffiát, vetőmagvakat, műtrágyát, fajbaromfiakat stb. (Évkönyv. 1912: 9–31). Ez a járási gazdakör is tagja volt – s rajta kívül kilenc hasonlóan járásiváros környéki vonzáskörű, gazdakörnek nevezett érdekcsoport – a Zalavármegyei Gazdasági Egyesületnek (Tapolczavidéki… 1909: 36–37).

A hierarchikusnak elgondolt szervezeti felépítéshez való alkalmazkodás azt is magában foglalta, hogy a földbirtoknagysággal értelmezett tekintély mint a vezetésirányítás kisajátításának elvi magyarázata automatikusan továbbgyűrűzött az OMGE-tól és a megyei gazdasági egyesületektől a falusi-mezővárosi gazdakörökig. Azzal a módosulással természetesen, hogy a helyi szervezetekben a legmódosabb parasztgazdáké lett a hegemónia, akik messzemenően számíthattak az úri birtokosok és a „helyi intelligencia” pártoló közreműködésére, a földnélkülieket viszont kívül rekesztették az ilyen érdekvédő szervezkedésen. Ez utóbbi réteg, ha parasztként határozta is meg magát, csak az agrárszegénység követeléseit mind hatásosabban kinyilvánító politikai pártok, jelesül az „agrárszocialistaként” emlegetett s vulkanikus kitörésekkel fenyegető mozgalom szervezeti keretei között lelhetett rá érdekeinek kifejeződésére. (Az agrárszocialista mozgalom újabb kutatási eredményeiről lásd Szabó F. [szerk.] 1986. ) Vagyis a leginkább elterjedt, s ezért a legnagyobb hatású érdekszervezetek, a gazdakörök, melyek integrálni tudták és a birtokos parasztok törekvéseivel-vágyaival összhangba hozták a mezőgazdasági szakágak érdekvédő egyesületeinek céljait, szándéktalanul ugyan, gyakorlatilag mégis tovább erősítették a magyar társadalom, benne a rendi örökség értelmében még osztatlan tömegnek tűnő, pedig már rég nem egységes parasztság vagyoni-földtulajdoni alapú rétegekre szakadását.

Ennek ellenére sem vitatható el az alig-alig tanulmányozott gazdaköröknek, a 20. század legfontosabb mezővárosi-falusi-tanyasi szerveződéseinek az a jelentősége, amelyet Huszka Lajos a Szeged-szatymazi Gazdakör történetét összefoglalva kiemelt. Nemcsak a szatymazi, minden gazdakör „a társadalmi, mezőgazdasági és kulturális elmaradás csökkentése érdekében munkálkodott”, s „gazdasági és kulturális egyesületként” szinte egyetlen törvényes lehetőségét jelentette a parasztok társadalmi szerveződésének (Huszka L. 1986: II. 266). Azzal a jogos megszorítással érvényes azonban ez a megállapítás, hogy ez a szervezkedési forma nem helyi hagyományokban gyökerezett: a „magasabb” társadalmi rétegek képviselte politikai, gazdasági és kulturális eszményekhez igazodást testesítette meg, ezért is munkálkodott.

A kapitalizmus kori, a parasztokra kiterjesztett intézményes érdekvédelem minden fentebb jellemzett formájának végül is hasonlóan lehet meghatározni a szerepét és jelentőségét. Segített a parasztoknak abban, hogy birtokosként, tehát az öröklött rendi státusuktól immár függetlenedve, betagolódhassanak a polgárias társadalomba. Erre sarkallta őket a propaganda, s maguk is ebbe az irányba törekedtek. Mert a rendi értelmű „parasztság” végérvényesen ellenérdekelt vagyoni rétegekre szakadt, rétegenként különböző sikerrel járt ez a törekvésük.