KERESZTKOMASÁG/KERESZTSZÜLŐSÉG

A KERESZTSÉGGEL (BEAVATÁSSAL, BEFOGADÁSSAL) KAPCSOLATOS
EGYHÁZI ELŐÍRÁSOK ÉS SZOKÁSOK

A keresztség az ünnepélyes névadás, a keresztszülők fogadalma, valamint (a tridenti zsinat határozata óta) az anyakönyvi bejegyzés szokása, amelyhez offerálás is kapcsolódhat. A keresztelés az üdvözülés előfeltétele. A katolikus vallás szerint a Krisztus alapította hét szentség közül a keresztség az első és a legszükségesebb, amelyben a vízzel való lemosás és a Szentháromság segítségül hívása által a lelki újjászületés kegyelmét kapják a megkereszteltek. A protestánsok szerint emlékezés {8-536.} arra, hogy „amint a víz lemossa a test szennyét, úgy Jézus Krisztus vére lemossa a lélek szennyét, a bűnt” (Bangha B. 1932: 58; Vallástörténeti kislexikon 1973: 194; Erdő P. 1986: 252–274).

Luby Margitnak a nyírmeggyesi Pap Zsigmondné így magyarázta: „a komaság = lélekváltás. A sátántól a keresztséggel váltják meg a gyereket. Azt kérdi a pap: Ellene mondasz-e a sátán incselkedésének? A koma felel meg helyette, hát ő váltja meg.” Egyes protestáns közösségekben – pl. az Őrségben – a keresztszülő kötelességei csak a konfirmációig tartottak; napjainkban az időhatár a 8. osztály elvégzésében jelentkezik. A Tiszaháton a gyermek 12 éves koráig úgy tartozott fogadni a keresztszülő szavát, mint a tényleges szülőjéét. A katolikusoknál a keresztszülő személyéhez a bérmáláskor a bérmaszülő társult, aki esetenkét a búcsúkeresztszülővel is azonos lehetett (Luby M. 1935: 148–150; Fülöp Á. 1995: 20).

A katolikus és a görögkeleti egyház – a keresztség és a bérmálás szentségéből eredően – a keresztszülőknek és a bérmaszülőknek kereszt- vagy bérmagyermekeikhez, valamint ezek szüleihez fűződő viszonyát lelki rokonságnak, magukat a személyeket pedig lelki rokonoknak tartotta és a házasságot közöttük tiltotta. Ezen túl a keleti egyház a lelki rokonságnak az ágait és az ízeit a vérrokonsággal egyenrangúnak ismerte el. A protestáns egyházak közül a reformátusok – ellentétben a katolikusokkal és görögkeletiekkel – nem vonatkoztatták a házassági tilalmat a keresztszülő hozzátartozóira (Sólyom Fekete F. 1872: 134; Tagányi K. 1919: 63; Tárkány Szücs E. 1981: 134).

A törvényes házasságban született gyermek a kereszteléssel válhatott a vallásos közösség társadalmilag elismert tagjává, a törvénytelen születésű gyermek keresztelőjét addig elhalasztották, amíg „…a Magistrátusnak hírré tegyed, a paráznák először megbüntessenek és poenitentiát tartván, a gyermek úgy kereszteltessék meg” (1653). A lelkipásztor feladatai közé tartozott a megfelelő egyházi büntetés kiszabása. A kereszteltek anyakönyvébe a „spurius”, „fattyú” állapotot jegyezték be. Békéscsabán (Békés m.) az evangélikus egyház 18. századi anyakönyvében szerepel a törvénytelen gyermek keresztelőjének leírása. Az eset megörökítésének és a szokásnak is az volt a célja, hogy a fiatalok okuljanak a történtekből. A szertartáson megjelent (valószínűleg a lelkész hívására) 4–5 legény és 10–15 leány. Közülük egy leányt és egy legényt jelöltek ki keresztszülőknek, de tulajdonképpen tanúnak – ’testes’ – tekintették őket, amint azt az anyakönyvbe bejegyezték. Ha a megjelent lányok közül senki sem vállalta volna a keresztanya szerepét, akkor egy férjes asszonyt bíztak meg ezzel (Schram F. 1957: 135; Tárkány Szücs E. 1981: 129; Mekis Á. 1996: 115).

A római katolikus szertartáskönyvek előírták, hogy a keresztszülő nem lehet rokon és csak a megkereszteltek és bérmáltak köréből kerülhet ki. „Megbérmálatlanul senki sem lehet másnak a tatája…, senki ü tulajdon gyermekit vagy atyafiait elő ne vigye, hanem idegennel vitesse elő.”

Az 1460-as szepesi zsinat három keresztszülőt engedélyezett, két férfit és egy nőt, illetve fordítva (Schram F. 1957: 135–136).

A keresztszülő koma elnevezését említi a 17. század közepén a váradi szertartáskönyv: „kedgye az komákat”, „felejjenec az Comác”. Egy 19. századi adat szerint komák házassági tanúként szerepeltek, akiknek a nevét az anyakönyvbe beírták. Ez arra az összefüggésre világít rá, hogy a házasságkötésnél jelenlévő tanúként válhattak {8-537.} a gyermek keresztelésénél is tanúvá, keresztszülővé a meghívott személyek. Mint láthattuk, a koma szó jelentése széles körű, segítségével barátság nyilvánítható ki különböző viszonylatokban és helyzetekben. A koma elnevezés mellett a 16. századból a keresztelői szertartás résztvevőit tota/tata néven is ismerjük. Ezen elnevezés változata lehet a Cserháton (Abaúj-Torna m.) még a 19. század végén is feljegyzett tató kifejezés, esetleges előzménye pedig a szerbhorvátban ’nagynéni’ jelentéssel bírt (Kiskéri Balogh I. 1898: 131; Szendrey Zs.–Szendrey Á. é. n. 163; Schram F. 1957: 135; Kniezsa I. 1974: 521; J. Lőrinczi R. 1980: 192; ÚMTSz 111: 449–450).

A keresztapa felelősséget vállalt (a szülőkkel együtt) a gyermek sorsáért, erkölcsi neveléséért. Fogadalmuk szerint a valódi szülők elhalálozása esetén átvehették (átvették) a gyermek felnevelésének feladatát. Ez a funkció igen régi. Ezt, valamint az intézmény tartalmát az egyes szavak jelentése is igazolja. Így többek között Calepinus és Szenczi Molnár Albert szótárának adatai a következő tanulságokat mutatják: a tutor = patronus = oltalmazó, gondviselő, a compatronus = egyebekkel (azaz: nem egyedül, hanem más személyekkel együtt) való tutor, patronus. Ugyanezt jelenti a keresztkoma és a koma = compater vulgo is. A susceptio = fölfogadás, hozzávétel. Györkösy szótárának a jelentései: ’átvétel, elvállalás’. A suscipio szó átvitt értelmű jelentése pedig többek között: ’védelmébe vesz, támogat’, ’magáénak való elismerés jeléül gyermeket elismer’. S végül: susceptor jelentése Szenczi Molnár Albert szótárában fölfogadó és keresztatya (Dienes Erzsébet nyelvész közlése). A békéscsabai evangélikus egyház 1728-tól vezetett kereszteltek anyakönyvébe a különböző lelkészek az alábbi megnevezéssel jegyezték be a keresztszülőket: „Susceptores”, „Commater”, „Compater”; ha a keresztszülők házastársak voltak, akkor a keresztapa teljes nevének kiírása után a keresztanyát így jelölték „et consors sua” vagy „uxor sua”. Így is jelölhették: „uxor Franco” ’Franco felsége’ (Mekis Á. 1996: 115; Örsi J. 1974: 357).

A keresztszülőség intézménye fontos a gyermek szempontjából, mert létrejöttével mintegy megkettőződött a sorsáért felelősséget vállaló felnőttek száma. A gyermek társadalmi életútját tette biztonságosabbá. A keresztény társadalomban a keresztszülők szerepe elsősorban az erkölcsi és lelki támasz biztosítása volt. Ezen túlmenően a keresztapa (koma) anyagilag is hozzárult/járulhatott a gyermek felneveléséhez; ruhával, ajándékokkal látta el. Az első kötelező ajándékot, a több helyen (moldvai csángók, Palócföld, Dél-Dunántúl, Szeged környéke) korozsmának (korozmo, dorozsma, kaluzsna, kolozsna) nevezett fehér házi vásznat vagy felsőruhát a keresztanya adta. Az ajándékot megválthatta a korozsmapénzzel, amelyet a keresztanya abba a kendőbe kötött bele, amellyel a gyermek arcát kereszteléskor letakarták. A Göcsejben a gyermekágyas asszonynak az ételhordás befejezésekor tartott összejövetelre (dáridomb) sütöttek egy pólyásgyermek nagyságú kalácsot (fumu). Főkötőt is tettek a fejére – mintegy a gyermeket szimbolizálva – és egy fehér ruhába, a korozsmába takarták. A fumut a Szentháromság nevében megkeresztelték, és a lakomán részt vevő rokonok, komák és közeli szomszédok elfogyasztották. A kereszteletlen gyerek hiedelemkörének néphit adatai szerint a keresztelési formulával és egy földre dobott fehér ruhadarabbal a bolyongó lelkét meg lehetett nyugtatni, mert ezáltal részesült az elmaradt keresztségben. Sok helyen gyakorolták azt a szokást, hogy a gyermekhalottat a keresztszüleitől kapott ruhájában temették el (Gönczi F. 1906: 155; {8-538.} Istvánffy Gy. 1896: 172, 1911: 229; MNL III: 275–276; Fügedi M. 1988: 34; Kapros M. 1990: 27; ÚMTSz III: 495).

A katolikus egyházban a keresztelésnél és a bérmálásnál használt szent kenet neve krizma (chrisma) volt, s a püspöknek a szentelt olajokért nagycsütörtökön fizetett összeg neve krizmapénz. A chrismale latin szó a bérmálásnál használt fehér szalag neve, melyet a megbérmáltaknak egy hétig a homlokukon kellett viselni, hogy a „szent krizmát a tiszteletlenségtől” megóvják. A bérmálásra vonatkozó előírások között szerepelt a katolikus szertartáskönyvekben: „Íme jelen vagyon az egyházi fejedelem pispek uram… bérmál mindent aki bérmálkozni akar …Tatája azaz keresztapja vagy annya legyen mindennek aki odajárul. Valami kicsi ruhácskát is hozzon keziben, kivel a fejét bekössék, még a szent kenet rajta meg nem szárad. Mikor az megszáradand, a kötést egyházi emberrel ódoztassa el, és a ruhácskát vettesse a tűzbe, a kenet helyét pedig szentelt vízbe kevéssé megmossa.” A bérmálkozóknak az előírt fehér ruhát az 1279-es budai zsinat megkövetelte, a későbbi magyar szertartáskönyvekben már nem szerepelt. Máshol a protestánsoknál: „Komanac, korosmanac, sonac, olaynac, nyalnac, es ellenmondasnac kellé lenni a keresztségben” (Schram F. 1957: 136; Szarvas G.–Simonyi Zs. 1890–1893: II. 370).

A keleti rítusokban a bérmálást – a katolikusok második, a Szentlélek közlésének szentségét – közvetlenül a keresztelés után szolgáltatták ki. A megbérmált homlokát fedő ruha a szent kenettel való érintkezés által szentelménnyé vált, ezért kellett elégetni. A fehér ruha a keresztelői szokások között arctakaró kendő lett, a városi szokásokban pedig a bérmálkozó lányok homlokát övező fehér szalag. A keresztelői ajándék, a korozsma elnevezésének eredete is ez. Egyes helyeken a keresztelőt követő lakoma neve is korozsma, Bálint Sándor véleménye szerint a szó „a biblikus görög charizma ’kegyelmi ajándék’ átvétele a magyar nyelvben. Voltaképpen a Királyi Ember lakomájából a menyegzős ruha evangéliumi példázatából (Máté 22: 1–14) merített ösztönzést, nyilvánvalóan még a középkorban. Ismert volt a hiedelem is: aki nem kap korozsmát, annak majd pőrén kell az angyalok előtt szégyenkeznie” (Bálint S. 1980: 223).

A KERESZTSZÜLŐK FELKÉRÉSE ÉS MEGNEVEZÉSE

Leggyakrabban az ifjúkori barátok és katonatársak (komák), illetve leánykori barátnők (mátkák) közül választották ki és kérték fel a keresztszülőket. A komaválasztást katolikusoknál a szülők és nagyszülők baráti köre is befolyásolta, illetve a keresztszülők gyermekeit kellett hívni. Ahol a komaság nem gyermekkorban komatálküldéssel keletkezett, ott tájanként eltérő formaságokkal és különböző ünnepélyes szertartások keretében (többnyire a keresztelőt követő lakomán áldomással) váltak egymás komáivá a résztvevők. A keresztkomaság a bukovinai székelyeknél szabad választás alapján jött létre nem vérrokonok között. Önként jelentkeztek keresztszülőnek a szülők által rendezett komabál résztvevői közül (Belényesy M. 1958b: 61; P. Madar I. 1989: 72).

A komaválasztás mindig előzetes tapogatózás után történt, mert a nyílt visszautasítás szégyen és sértés lett volna, és ilyet szándékosan nem követtek el. A felkérést {8-539.} egyes helyeken az apa végezte a lánykéréshez hasonló ünnepélyes módon, vagy a gyermek születését követően a bábát küldték közvetítőként. Ha valakit komának hívtak, azt el kellett fogadni, mert lelket váltani hívták és az keresztény kötelesség volt. A keresztkomának való felkérést semmilyen ok – még más barátnak tett korábbi szóbeli ígéret – miatt sem illett visszautasítani, mert sértésnek számított. A szerep tiszteletteljes, a visszautasító felet a közvélemény elbizakodottnak tartotta. A református Átányban (Heves m.) „Gulyás Istvánt megkérte Juhász István, hogy legyen komája. Gulyás István nem akarta elfogadni, mert kötve volt egy korábbi ígéret által Szórád Andrásnak, amit a legényévek alatt tett. A Gulyás szülők mégsem engedték meg a fiuknak, hogy elutasítsa, mert el kell kerülni, hogy visszautasítás esetén elbizakodottsággal illessék. Végül Gulyás István elfogadta Szórád András felkérését, de elmondta, hogy egy másik családban is kötelezettséget vállalt. Szórád András szülei nem voltak megelégedve a kompromisszummal, és azt mondták, hogy ebben az esetben nem fog a lakodalmi asztal asztalfőjén ülni”, ami egyébként a násznagynak felkért keresztapát megillette (Luby M. 1935: 148; Bálint S. 1957: I, 800; Fél E.–Hofer T. 1969b: 163–164).

Helyenként a gyermeknek több házaspár vagy egyedülálló személy (3–30) is lehetett egyszerre keresztszülője, amint ezt a 18. századtól dokumentálható anyakönyvi bejegyzések is tanúsítják. A római katolikus egyházi hatóságok már 1720-ban is tiltották ezt a gyakorlatot. Több vidéken, a protestáns magyarság körében mondhatni az egész nyelvterületen az egy párnál több keresztszülő volt a jellemző egészen a 20. századig, bár az „igazi” keresztszülőket kivéve a többiekkel a kapcsolat a keresztelőn részvételre, illetőleg a keresztelői ajándékadásra korlátozódott, nem folytatódott visszahívással stb. Római katolikus vidékeken, így a Jászságban pedig egy gazdának több keresztfia vagy bérmakeresztfia is volt. Széles körben elterjedt szokás volt azonban, hogy egy házaspár összes gyermekeinek ugyanazok voltak a keresztszülei. Ez a gyakorlat elsősorban a katolikusokat jellemezte, de református közösségekből is adatolt. Az egymással kölcsönösen komasági kapcsolatban levő házaspárok gyermekei egymásnak kereszttestvérei voltak. Szeged környékén (Csongrád m.) a házastársak is így szólították feleségeik, illetve férjeik kereszttestvéreit is. Nyelvileg erre utalnak a tőrőlvágott, törzsökös vagy duplakomaság és a visszahívott koma terminusok (Szendrey Zs.–Szendrey Á. é. n.: 154, 162; Luby M. 1935: 149; Fél E. 1941a: 103; Bálint S. 1957: I. 278; Dömötör S. 1960: 107; Katona I. 1962a: 134; J. Lőrinczi R. 1980: 197; Morvay J. 1984: 287; Vidacs B. 1985: 510).

A felkért keresztszülőknek tájanként is többféle elnevezése volt; az elnevezés többnyire a betöltött szereppel összhangban volt. Általános elv, hogy mindenki koma lett, aki a keresztelőn és az ezt követő lakomán részt vett. A gyermeket valóban keresztvíz alá tartókat törzskoma, valókoma, főkoma névvel illették és közöttük volt/voltak a keresztapa/keresztapák. A leggyakrabban előforduló elnevezések édes-, paszita-, hős-(hés), mosott-, lógó- és garasos koma, akik a keresztelőn (keresztelő lakomán) részt vettek. Ezek nevét az anyakönyvbe nem írták be, a keresztelőn részt vettek és pénzadományt is adtak. A kis-, lógós vagy garasos komaság nem volt házasfelekhez és valláshoz kötve: házasulatlan és más vallású személyek is lehettek ilyen komák. A garasos elnevezés utal a keresztelőn részt vevő komák egyik funkciójára, a kötelező pénzbeli adakozásra a gyermek és a bába számára. A komák anyagi támogatóként {8-540.} szerepeltek, közülük a keresztapának illett legtöbbet adnia. A garasos koma eredeti funkcióját világosabbá teszi az alábbi történet. Mária-Valéria főhercegnő születése alkalmából (1868-ban) a Budavári palotában az egriek küldöttségét is fogadta a király. „Egy egri jómódú kapás ember egy tallért tett a király asztalára, miután a város küldöttsége élén Lévay S. püspökkel tisztelgett. »Ősi magyar szokás, fenséges királyom! – hogy ha olyan házba lépünk, melyben gyermek született, s nem hívnak meg komának, magunk hívjuk meg magunkat garasos komának. Így lévén most én is, meghívom magamat, s íme leteszem a taksát.« A király, az idegen urak, az előkelők mind csodálkoztak: mi ez? Végre a püspök megmagyarázta ez őszinte népszokást s a király nyájasan mosolygott” (Hazánk s a külföld 1868: 384). Alátámasztja ezt a jelentését az a csereháti adat, mely szerint a garasos koma egy azon férfiak közül, akiket a keresztelői vendégségre meghívtak, és akik az ünnepség költségeit fedezik (ÚMTSz 1868: II. 606). Szlavóniában a lányoknak rendszerint az apjuk komájának a fia lett a lakodalmi komájuk, ha ilyen nem lett volna, csak akkor választottak a vérrokonok közül egy megfelelő személyt. Ha ott sem akadt volna megfelelő korú személy, akkor ez alkalomból felkértek valakit, hogy legyen a komájuk. Szlavóniában az apa komájának a fiából lett a koszorús koma, aki a fogadott komával együtt járt hívogatni a lakodalomba, lényegében a vőfélyek voltak (Penavin O. 1975: 95, 105–106; Fél E. 1941 a: 103; Fél E.–Hofer T. 1969b).

HAGYOMÁNYOSAN KIBŐL VÁLHATOTT KERESZTSZÜLŐ?

Általában házaspárokat hívtak meg, özvegyeket nem. Nyírmeggyesen (Szatmár m.) az asszonyt nem az urával hívták komának, míg a környékbeli falvakban ezzel ellentétben az asszony el sem vállalta volna mással a felkérést. Előfordult, hogy a férj legénykori barátja, akit felkértek keresztapának, még nem volt házas, akkor az anyját hívták meg keresztanyának, aki fia házasságkötése után a menyének adta át a tisztet. A gyermek mindkettőt keresztanyának szólította. Átányban (Heves m.) gyakran megtörtént, hogy ha a keresztkoma még legényember volt, akkor az anyakönyvbe a keresztapa neve került, és a keresztelőre egy közeli unokatestvére vitte el a gyereket. A Tiszaháton a más faluba költözött komát, akinek a visszahívással tartoztak, helyettesíteni lehetett, ha időjárási akadályok miatt nem tudott a faluba jönni, mert a kereszteléssel nem késlekedhettek. Ilyenkor a gyereket más tartotta keresztvíz alá, ami által ő is komává vált, és az is, akit az anyakönyvbe beírtak. Szerelmes- vagy jegyespárt azért nem hívtak keresztszülőnek, mert úgy tartották, hogy a keresztelőn való részvételük után viszonyuk hamar felbomlik. Kecelen (Bács-Kiskun m.) jegyespárt is hívtak keresztszülőnek; a Szeged környéki katolikusok körében házasulatlan legény, de különösen lány számára a keresztszülőség vállalása szégyen lett volna, ezért nem is tették. Ha a gyermek szülei nem azonos helységből származtak, gyakran mindkét településről kapott a gyermek egy-egy keresztszülőt (Szendrey Zs.–Szendrey Á. é. n.: 162; Luby M. 1935: 145, 149; Bálint S. 1957: I. 800; Fél E.–Hofer T. 1969b: 164; Morvay J. 1980: 162; Nagy Varga V. 1984: 903).

{8-541.} FIÚK ÉS LÁNYOK KERESZTELŐJE

Az első gyermek neme befolyásolta a szokás tartalmát. Nagyobb jelentőséggel bírt az első fiúgyermek születése és keresztelője, mint a leányé. A kiemelt szerep a családi név továbbörökítőjének szólt és a paraszti értékrend szerint a család szempontjából értékesebb fiú újszülöttnek. Kocson (Komárom m.) az első gyerek keresztelője volt a férfikeresztelő, a férfiak, a komák csak ezen vettek részt. Az első gyermek keresztelésére – különösen, ha fiú – az apa két-három kedves legénykori barátját is meg szokta hívni: ők is komák (Átányban közkomák, Göcsejben paszitakomák és a legénysorban lévő komák hőskomák). Elsősorban a fiúgyermek keresztelői lakomája volt az az alkalom, amelyen erősíteni lehetett a köteléket a szülőkkel egyidős baráti körrel. Átányban (Heves m.) ekkor itták meg a társpoharat (keresztapapoharat), amelynek elfogyasztása után a résztvevők egymást komámuramnak és komámasszonynak nevezték; aki eltévesztette a megszólítást, a gyermek javára bírságot fizetett. Kalotaszegen a reformátusok három komát választottak (az Atya, Fiú, Szentlélek analógiájára). Közülük egy volt a főkoma, egy asszony, akinek az ura lett az első koma. A többi résztvevő volt a lógókoma. A lányok keresztelője gyakran csak asszonyvendégség volt (Jankó J. 1892: 396; Fél E. 1941: 91; Fél E.–Hofer T. 1969: 165).

A KERESZTSZÜLŐK ÉS KOMÁK KÖTELESSÉGEI

A komaasszonynak kötelessége „kifőzni a komaasszonyát”, vagyis amíg gyermekágyat fekszik, egy vagy több alkalommal ebéddel ellátni a családját. Az ebédet díszített tálakban vitte; a szokás neve tájanként eltérő, de a keresztelőlakomával azonos volt.

A keresztapa figyelemmel kísérte keresztgyermeke növekedését és bizonyos ünnepi alkalmakkor ajándékot adott neki. Húsvéthétfőn a keresztfiúk elmentek meglocsolni a keresztapjuk lányát, vagy ha lányuk nem volt, akkor magát a keresztanyát, amit ő húsvéti tojással és édességgel viszonzott. Amikor a keresztgyermek idősebb lett, pénzt is adtak, hogy fedezze húsvéti mulatságait: cigányokat és italokat. Átányban (Heves m.) a tradíció úgy kívánta, hogy a keresztszülők jelen legyenek a keresztgyerekeik iskolai vizsgáin (Fél E.–Hofer T. 1969b: 165).

A katolikusok első áldozáskor kisebb értéktárgyakat (imakönyvet, órát, nyakdíszt) kaptak a keresztszülőktől; ezentúl a fiúk mellvirágot és a lányok koszorút. Az ünnepi ebédet a keresztszülők rendezték. A református keresztszülők részt vettek a gyerekek konfirmációján, és ők vették az első zsoltároskönyvet (Szendrey Zs.–Szendrey Á. é. n.: 292, 297).

A komák és a keresztszülők kötelességei a keresztgyermekük lakodalmában tájanként változóan sokfélék lehettek. Mint említettük, Szlavóniában a koma volt az egyik vőfély, akinek a hívogatástól a lakodalom utáni rendcsinálásig nagyon sok feladata volt. Komoly anyagi áldozattal is járt, mert a csókoláskor és a menyasszony árulásakor is neki kellett a legtöbb pénzt adnia. Legtöbb helyen a lakodalomban a násznagy szerepét töltötte be. Tápén (Csongrád m.) a keresztanya vette meg a keresztfiának a vőlegényinget, keresztlányának a menyasszonyruhát. A lakodalomnak a {8-542.} keresztszülők voltak az első vendégei, az asztalfőn ültek. A násznagy személyisége, eredeti tréfái, és amikor szükséges, emelkedettsége nagyon fontos volt az esemény atmoszférájának megformálásában. A palóc vidéken a keresztanya sütötte a „keresztanyakalácsot”, amely a legnagyobb volt a lakomán, és minden vendégnek kapnia kellett belőle egy szeletet (Penavin O. 1975: 96; Bálint S. 1957: I. 726; Fél E.–Hofer T. 1969b: 166; Nagy Varga V. 1984: 912).

Átányban (Heves m.) amikor a keresztkoma házában haláleset volt, megkérték, hogy legyen a bejáró, a temetés elrendezője. Tájékoztatta a polgári és az egyházi hivatalokat a végrendeletről, meghívta a sírásókat és a legközelebbi rokonokat a halotti torra. A toron a bejáró emelte az első poharat e szavak kíséretében: „Isten adjon nyugodt pihenőhelyet az elhunytnak. Istenem, vigasztald meg a gyászoló szíveket.” A bejáró kötelessége volt az elhunyt végakarata érvényesülésének figyelemmel kísérése. A komák a temetési szertartás alatt a rokonok között álltak a halott fejénél. A halottat a komának kötelessége volt kikísérni a temetőbe; a fiatal halottat a komái vitték ki a Szent Mihály lován. A Tápió-mentén a temetési menet élén az elhunyt keresztfia vitte a halállobogót. Cegléden (Pest m.) a sírhely kiásásában a komák részt vettek: a sírásó komákat a halott hozzátartozói keserű túróval és pálinkával vendégelték meg (Luby M. 1935: 186; K. Kovács L. 1944: 212–217; Fél E.–Hofer T. 1969b; Penavin O. 1975: 96).

A Tiszaháton a három hónapnál fiatalabb gyermeknek a koma vette a kis koporsót, és a halottvivőknek ő adott karszalagot. Ha a gyermek idősebb korában halt meg, akkor már nem volt köteles koporsót venni. Szegeden a keresztanya gondoskodik meghalt keresztgyermekének temetéséről. Fiatal lány halottnak a keresztanya vette meg a menyegzői koszorút és fátyolt, amit rá kellett adni. A keresztapa és a keresztanya a búcsúztató alatt a vérrokonok között állt a koporsó mellett. Átányban aki nem volt keresztszülő, nem érezte magát teljes értékű embernek, szomorú volt emiatt, és mások is sajnálták (Luby M. 1935: 150; K. Kovács L. 1944: 223–241; Bálint S. 1957: I. 726; Fél E.–Hofer T. 1969b: 166).

A gyermektelen házaspárok életéből kimaradt a keresztelő, a keresztgyermek konfirmációja és házasságkötése. Néhány gyermektelen házaspár kivételével minden egészséges és megfelelő házaspár mint keresztszülő, mint násznagy, mint bejáró szerepelt a megfelelő alkalmakon. Abban lehettek különbségek, hogy egyik ember a keresztelőn, a lakodalomban vagy a temetésen vált meghatározó személyiséggé, mert megfelelően alkalmazta a tradicionális rigmusokat, mások megilletődtek, zavarukban nem találták a megfelelő kifejezéseket, de az előadásmód ezen különbségei nem csökkentették a tiszteletre méltó pozíciót, amely a keresztkomává válással az egész életet végigkísérte.

A KOMASÁG INTÉZMÉNYÉNEK PATRIARCHÁLIS VONÁSAI
ÉS KLASSZIFIKÁLÓ TENDENCIÁI

A komasági kapcsolat patriarchális jellegű, kiterjedt a házastársra; a koma felesége automatikusan komaasszonnyá vált. Ez a megszólításban is tükröződött. A gyimesi csángóknál a vőlegény násznagya a keresztapja volt. A lakodalom befejeztével {8-543.} az újemberré (házas) lett keresztfiát magázni kezdte, annak feleségét pedig magázva keresztlányomnak szólította. Az egyházjogi előírásoknak megfelelő elv érvényesült abban a gyakorlatban, hogy a keresztség révén létrejövő kapcsolatokat kiterjesztették egyes vérrokonok, sőt a házastárs személyére is. Ez a kapcsolattágítás a nagyszülők nemzedékére is kiterjedhetett; Szegeden (Csongrád m.) a gyermek apjának komáihoz szintén kendezve és öregkoma megszólítással fordult. Ennek mintájára öregkeresztapa és öregkeresztanya volt a szülő keresztszüleinek megszólítása (Gunda B. 1949: 234; Bálint S. 1957:1. 26; J. Lőrinczi R. 1980: 197; Vidacs B. 1985: 516; Örsi J. 1990: 168).

A koma (több koma esetén a főkoma) felesége volt a keresztanya, általában a legidősebb vagy legtekintélyesebb asszony. Így szólította őt keresztgyermeke, ennek testvére, házastársa, gyermeke és unokája, illetőleg ez utóbbiak házastársa is. A komák apját-anyját, ipát-napát a kendezés és az öregkoma megszólítás illette meg (Fél E. 1944a: 9–10; Bálint S. 1957: I. 726; Örsi J. 1974: 36; Nagy Varga V. 1984.–903).

A kapcsolat az oldalágra is kihatással volt. Nemcsak maga a megkeresztelt gyermek, hanem ennek testvérei is keresztapjuknak, keresztanyjuknak szólították a keresztszülőket, még ha egyébként őket más tartotta is volna a keresztvíz alá. Tápén (Csongrád m.) a fitestvér komáját, komaasszonyát a nála idősebbek szintén komának, komaasszonynak, a fiatalabb testvérek pedig keresztapjuknak, keresztanyjuknak szólították. A fiatalabb, nem közvetlen komatársnak kiskoma, feleségének kiskomaasszony volt a neve (Bálint S. 1957: I. 800; 1980: 13).

A Zoboralja egyes falvaiban is kiterjesztő, csoportosító volt, míg ugyanitt más falvakban csak fiágon terjedt ki a komaság. Megfelel a magyar népi szokásoknak, hogy az azonos generációkhoz tartozók csoportját nagyon markánsan határolták körül, az életkorban meglévő egy-két év különbség szigorú határvonalat képezhetett még a testvérek között is. Egykorúnak számítóak között a koma/komaasszony megszólítás volt az illendő, a különböző korúak között pedig a fentebb leírt megfelelő kifejezések. A megszólítás effajta rendje a katolikus egyház által lelki rokonoknak tartott személyekre terjedt ki, és elsősorban a katolikus közösségeket jellemezte. A megszólításnak az egymástól távoli tájakon is megfigyelhető hasonló szisztémája azt tükrözi, hogy a népi gyakorlatban az egyházi előírások meggyökereztek, és befolyásolták nemcsak a szokások, hanem az intézmények működését is (Luby M. 1935: 4651; P. Madar I. 1989: 71–72; Vidacs B. 1985).

A KOMASÁGI KAPCSOLATOK SZIMMETRIKUS ÉS ASZIMMETRIKUS VÁLTOZATAI

A gyermek szüleinek szempontjából nem közömbös, hogy mely házaspárokkal sikerült keresztkomasági kapcsolatot létesíteni, mert ifjúkori barátaikkal (mátka/koma) a már meglévő lelki összhangból egy újfajta, kiegyensúlyozott családi összetartozást teremthettek, ami a családi életüket gazdagította. Segített betölteni a paraszti hétköznapi és ünnepi életrendben a kijelölt és kötelezően előírt szerepeket. A komák és rokonok kisegíthették egymást munkával: kiegyenlítésre törekvő kölcsönös segítséggel a cserén alapuló társulásokban (kaláka, móva) derűsen és jókedvűen {8-544.} végezték a nehéz paraszti munkákat komákkal és rokonokkal együtt. Ezen túl a komák anyagi természetű ügyekben is egymás segítségére lehettek (Szendrey Zs.–Szendrey Á. é. n.: 162; Kós K. 1976a: 66–67).

A felnövekvő gyermek közösségben kivívott helyére hatással volt nemcsak szüleinek, hanem keresztszüleinek társadalmi-gazdasági presztízse is. Komasági kapcsolat nemcsak azonos paraszti réteghez tartozó házaspárok között keletkezett. A parasztság rétegződésének felerősödésével kialakult egy másik modell is, amely a komasági viszony bizonyos vonásait megőrizve inkább az aszimmetrikus patrónus-kliens viszonyhoz hasonló volt. Békéscsaba (Békés m.) evangélikus gyülekezetében 1728–1752 között a községi bírót 29, a feleségét 59 alkalommal kérték fel keresztszülőségre. Kolozsnémán (volt Komárom m.) a Dömötör család 1750–1800 között 14 alkalommal kötött egyoldalú kapcsolatot (Lackovits E. 1985: 21; Mekis Á. 1996: 115; Morvay J. 1984).

A gazdát gyakran felkérték keresztapának a gazdaságában dolgozó bérmunkásai, amit rendszerint elfogadott, mert a felkérés megtiszteltetésnek számított. Ezt a tényt a közösség úgy tartotta számon, hogy kiemelkedő státusának megfelelő módon gondoskodott kevésbé tehetős felebarátainak gyermekeiről. A gazda személyiségétől, erkölcsi szintjétől is függött, hogy ezt a komasági kapcsolatot milyen mély tartalommal töltötte meg, és keresztgyermekével milyen szoros kapcsolatot alakított ki. Akkor sem ítélték el, ha csak a keresztfiúnak járó egyszeri ajándékot adta meg. Ebben az esetben a gazdára nem volt kötelező a visszahívás. Ugyanez a helyzet akkor is, ha a faluban élő köztiszteletben álló értelmiségieket kértek fel keresztszülőnek (lelkész, tanító). A két világháború közötti időszakban a karcagiak közül néhányan Horthy Miklós kormányzót kérték fel keresztapának az anyakönyvi bejegyzés szerint. Nemcsak a kenderesi Horthy-birtok közelében, hanem az ország más területén is előfordult hasonló eset. Még a második világháború előtt szokásban volt, hogy ha egy családban tíz gyerek született, a tizediknél maga Horthy Miklós kormányzó vállalta el a keresztapaságot. Egy felsőszölnöki (Vas m.) ember minden karácsonyra kapott ajándékcsomagot a kegyelmes komájától (Kelemen I. 1981: 205; Örsi J. 1974: 456; Moldova Gy. 1982: 61–62; Morvay J. 1980: 162).

A göcseji szegek református és katolikus módosabb parasztcsaládjai szívesen hívták komának a falubeli zsidó házaspárokat (boltosokat és kocsmárosokat), akik kölcsönösen visszahívták őket. Ezen a tájon a gyereknek 6–8 pár keresztszülője is volt. A Tiszaháton zsidó leányt is hívtak komának. „Az én ángyom hítt magának egy magavágású komát, de egy zsidólány is igen vágyott rá, hogy koma lehessen. Meghítta azt is. Igaz, hogy csak lógókoma, de mégis komának hívták egymást, s kötelességszerűen ellátta a keresztanyai tisztséget: az első ruhácskát a gyermeknek ő fizette, illetve fizette a keresztelést. Ha pedig a gyerek beteg lett, kötelességszerűen gyógyította. Vannak bizonyos orvoslások, amik csak akkor érvényesek, ha a keresztanya végzi őket” (Gönczi F. 1906: 153; Luby M. 1935: 150).

Tiszaigaron (Heves m.) magyar asszony is elfogadta a cigánygyerek keresztelésére a felkérést, de a keresztkomaság a keresztelővel lényegében meg is szűnt. Ha később a keresztelőre való hivatkozással kéregetett a cigányasszony, hogy adjon valamit a keresztfiának, akkor elkergették. Porcsalmán (Tiszahát) minden földesúr birtokán laktak cigányok, akik alkalmi munkások voltak. Közelebbi és más tartalmú volt a {8-545.} kapcsolat a cigányok és az urak, mint a parasztok és az urak között. „Komaság és násznagyság címén minden cigány tegez itt minden urat, a maga szokásos, humoros modorában, amelyik konfidens is, tartja is a távolságot, nem is” (Fél E. 1959: 73; Luby M. 1935: 37–38).

Hasonlóképpen a társadalmi kapcsolatok kiszélesítésének igénye motiválhatta a székelyek és moldvai csángók körében szokásos keresztszülő-választási szokást. Az újonnan szerzett jó barátnak, idegenben megismert jó embernek, messziről jött rokonszenves idegennek ígérték el még meg sem született gyermekük keresztszülőségét. A pásztorok elsősorban saját foglalkozási csoportjukból választottak gyermekeiknek keresztszülőt (Morvay J. 1980: 162; P. Madar I. 1993: 313).

Lajos Árpád a szuhafői (Borsod m.) nemesek szokásai között említi, hogy nemesek nemtelent – bár egy faluban laktak – komának nem hívtak. Fordítva előfordult „de akkor is magázódtak a komák, jelezve a közöttük lévő társadalmi különbséget”. A komák közötti magázódás általános régi szokás volt (Luby M. 1935: 150; Fél E. 1944a: 9–10; Lajos Á. 1979: 23–25, 56–57, idézi Szabó László 1989a: 255).

A KOMASÁGI KAPCSOLAT MEGSZŰNÉSE

„A sógorság, komaság nem atyafiság” és a „Sógorság, komaság nem nagy atyafiság” szólások azt emelik ki, hogy a komasági kapcsolatok megszűnhetnek, míg a vérségiek nem. A komasági kapcsolatot rendszerint nem szokták felbontani, de a gyermektelenség esetén vagy a keresztgyermek halálával megszakadhatott a kapcsolat. Ezt fejezi ki a széles körben ismert közmondás: „Mekhalt a gyerök, oda a komaság” (Bálint S. 1.957:1. 800; Fél E.–Hofer T. 1969b: 108; Penavin O. 1975: 96).

A palócoknál a gyermektelen házaspárt mellőzték, nem hívták vissza keresztkomának. A sértett fél – amikor tudomást szerzett arról, hogy a következő gyermekhez mást hívtak keresztszülőnek – szimbolikusan és sértő módon megszakította a korábban megkötött kapcsolatot: italért vagy dohányért „eladta a komáját”. Az „eladott koma” már nem békülhetett ki. A visszahívás elmulasztása sértésnek minősült, mert a másik fél lekicsinylést érzett a gesztus elmulasztásában. Származási hely megjelölése nélkül ismert volt az a szokás, hogy ha két barát összeveszett, az egyik elővett egy pénzdarabot a zsebéből és a következő szavakkal adta át: nesze a pénzdarabod, nem vagy a komám. Kalotaszegen is a sértett fél szakította meg a komaságot szimbolikus cselekedettel. Átányban (Heves m.) Csákó Sándor a legénykori komájától elfogadta a keresztkomaságot, de neki csak egy gyermeke született, a komájának pedig kilenc. Úgy gondolta, hogy ő nem fog egynél többet keresztelni és nem ment el a keresztelésre, ami a közösség szokásai szerint nem volt illendő viselkedés. Általában a komaságot abból az okból, hogy a házaspároknál különböző a gyermekek száma, nem szokás megszakítani, akivel komasági kapcsolatba kerültek, azt a komatársukat illendő választani a következő gyermek születésekor is (Jankó J. 1892: 134; Szendrey Zs.–Szendrey Á. é. n.: 154; Morvay J. 1980: 247; Fél E.–Hofer T. 1969b: 164).

{8-546.} A KERESZTELÉS ÉS A BÉRMÁLÁS ANALÓGIÁJÁRA
KELETKEZETT KAPCSOLATOK

A keresztkomaság intézménye mintát adott a nagyra becsült, tartós baráti kapcsolatok létesítésére felnőttkorban az egykorúak és a különböző generációkba tartozók számára egyaránt.

Martoson (Komárom m.) a keresztelőkön részt vevő, egymást kedvelő idegenek és távoli rokonok új, közelebbi kapcsolatba kerülhettek egymással a bába közreműködésével. Akik komái akartak lenni a másiknak, megálltak előtte, és „engedje az Isten, hogy jó keresztlánya/fia lehessek, úton-útfélen tiszteljük, becsüljük egymást” szavakkal kérték fel. A felszólított ugyanúgy felelt: „Engedje az Isten, hogy jó keresztanyja lehessek…” Kezet fogtak és ezután keresztfiam, keresztlányom, keresztapám, illetve keresztanyám megszólítással illették egymást. Ezt a fogadott komaságot komolyan vették, elsősorban a megszólítás és üdvözlés szintjén, de komolyabb kötelezettséggel nem járt. A harmadízigleni rokonok, ha nem tartották a rokonságot, akkor köthették meg a komaságot; általában idegenek között volt szokásos. A martosi értékrendben a komát többre tartották, mint a házassági és vérrokonokat (Fél E. 1944a: 9–11).

A Jászságban, ha egy gazdának megtetszett egy fiatal legény, egy alkalommal az ivóban borozgatás közben felkérte: „Engedje meg öcsémuram, hogy azután keresztfiamnak szólíthassam.” A borkeresztség megpecsételésére hamarosan egy keresztborjút küldött neki ajándékba. A helyi szokások szerint a keresztapa a keresztgyermekének is bárányt, borjút vagy malacot szokott ajándékozni, hogy a gyermek felnevelje, és az eladásból szerzett pénz külön jövedelme legyen (Madarassy L. 1929: 8).

A moldvai Bákó és Román vidékén szokás volt, hogy lányok, illetve fiúk választottak maguknak egy keresztanyát, aki a fogadalom elmondása alatt összefogta a kezüket, majd szétválasztotta, és ezeket a szavakat mondta: „Az Isten adjon szerencsét, szerencsés órában legyen.” A leányok mátkának, a legények vérének szólították egymást. Gajcsánán úgy mondták: vésároskodás, összevésároskodás (Gábor J. 1963: 235; Domokos Pál P. 1974: 384–389; Bálint S. 1976: 320–323).

Katolikus szokás szerint az olyan búcsús, aki először zarándokolt nevesebb búcsújáróhelyre, a búcsúban már többször megfordult társai (idősebb és fiatalabb egyaránt lehet) közül búcsúkeresztapát, illetőleg búcsúkeresztanyát választott magának, aki meg is keresztelte. Ez a búcsúkeresztség (búcsúkörösség) abban áll, hogy a szent kút vizéből, esetleg a szenteltvíztartóból meghinti, miközben ezt mondja pl. Szegeden: „Én tégöd megkörösztöllek! Az Isten ádjon mög, szentöljön mög, hogy lögyé Jézus Krisztus dicsőségire, Szűz Mária tüsztöletire!” Ajándékot is adott neki: zsebkendőt, olvasót vagy a kegyképről való ábrázolást. Ezután egymást Szegeden például így szólították: búcsúkörösztapám, búcsúkörösztanyám, búcsúkörösztfiam, radnai körösztapám, szentkúti körösztanyám, radnai körösztlányom, szentkúti keresztfiam, celli keresztanya. A keresztelés alkalmával kapott keresztnevet – amely gyakran azonos volt a keresztszülőével – olykor emlegetni szokták. Bálint Sándor szerint a szokás valószínűleg megvolt a havi búcsún (Szeged-Alsóváros, augusztus 2.) is, de itt már elsorvadt. Szintén a búcsúkeresztség szokását ismertette Mozsolics Amália a dunántúli Vasváron mosdatás néven. Itt a keresztanya vizes kezével meg is törölte keresztgyermeke {8-547.} arcát. A búcsúkeresztség életre szóló kapcsolatot jelentett a szertartásban résztvevők életében (Mozsolics A. 1943: 69–75; Bálint S. 1957: 153, 193; ÚMTSz III: 222).

Bárth János által a kalocsai búcsúsok andocsi bérmálásaként leírt avató szertartásban egy nagyobb csoport egyszerre vett részt. Itt nem a keresztszülő bérmálja meg az őt választó első búcsúst, hanem a búcsúvezető. András Borbála régi kalocsai búcsúvezető hite szerint őt a Szűz Mária hatalmazta fel arra, hogy bérmáljon (Bárth J. 1974a: 367–369).

Keresztkomaság létesült cselédek és idénymunkára szegődöttek körében is, patriarchális vonásoktól sem mentesen. Izsákfán (Vas m.) aratáskor az uradalmi cselédek mulatságot rendeztek a tarlón, és egymást keresztkomának fogadták. Gyerekek is választottak maguknak keresztszülőket. A tanú az uraság volt, amikor kijött a tarlóra, szalmakötelet vetettek a derekára, és ő fizette az áldomást. A komasági kapcsolatot halálukig hűségesen tartották és évente húsvétkor ajándékkal kedveskedtek fogadott komáiknak. A matyóknál a summásmunkán választott tallókeresztanyát bérmakeresztanyának is felkérhették (Gábor J. 1963: 238; Fügedi M. 1988: 88). A palóc vidékről származó summásbandák a banda munkájában először részt vevő fiatalt felavatták. A summás bérmáláson az uradalmat az intéző képviselte, aki a szertartást követő cuháré (zenés mulatság) költségeit állta. A tréfás, a bérmálást profanizáló szertartáson a papot megszemélyesítő idősebb summás kocsikenőccsel rajzolt keresztet az avatandó homlokára. A választott bérmaszülőknek a felavatott fiatalok bort vettek, amit azok kisebb ajándékkal viszonoztak. Ez a kapcsolat is az egész életre szólt, ezzel biztosították a munkatapasztalatok átadását és a fiatalokról való gondoskodást (Manga J. 1977: 241–277; Fél E.–Hofer T. 1979: 14; Cs. Schwalm E. 1989: 489–490).

A VÉRROKONSÁGI ÉS KOMASÁGI KAPCSOLAT AZONOSSÁGAI ÉS KÜLÖNBSÉGEI

A vérrokonság és a komaság között az alapvető különbség abban van, hogy ez utóbbi az öröklés rendjét nem érinti. Az örökössel nem rendelkező keresztszülők adoptáció révén a keresztgyermeküket is megtehették örökösüknek. A paraszti társadalomban azonban nem tettek különbséget a vérrokonokhoz fűződő és a komával keletkezett kapcsolat között. Ezt fejezi ki az az eset, amikor a tanút a bíróságon világosították fel arról, hogy a komasági kapcsolat a polgári jogi kategóriák szerint nem számít rokonságnak. A bíró tanúhoz intézett kérdésére, hogy rokonságban vagy sógorságban van-e a peres felekkel, gyakran azt a választ kapta, hogy igen, komák vagyunk. A bíró magyarázata – hogy az nem rokonság – hatalmas megdöbbenést szokott kiváltani, hiszen eddig ő abban a hitben élt, hogy a komája az ő rokona (Tálasi I. 1977: 124; Tárkány Szücs E. 1981: 133).

Átányban (Heves m.) a komaság öröklődött. A keresztkoma halála után a fia lépett a helyébe, hasonlóképpen a halott keresztanya szerepét a lánya vette át. A jól működő intézmény ellenére úgy vélték, hogy a gyermekek az igazi rokonok. „A nász, a sógor, a koma egyformán tiszteletre méltóak…, de ha választani kell, akkor csak a {8-548.} gyerekek az igazi rokonai valakinek.” A komával való kapcsolat azonban erősebb volt, mint a násszal való kapcsolat. Amikor két család tagjai házassági szövetséget kötöttek, a nászok kapcsolatában a korábban használt megszólítási formát az új viszonyban illendő forma váltotta fel. Ha azonban a keresztkoma lett az új nász, a megváltozott szerep ellenére a megszólítás a régi maradt (Fél E: Hofer T. 1969b: 164, 167).

Arra is akadt példa, hogy a koma és a komaasszony kapcsolata olykor a megengedettnél szorosabbá vált. Erre utal a farkaskomaság kifejezés, amely a koma és komaasszony közötti tiltott szerelmi viszonyt jelölte (Ballagi M. 1868: II. 94). Karcagi (Szolnok m.) anyakönyvi bejegyzés (1828) tanúsítja, hogy özvegységre jutás esetén előfordult az összeházasodás. A Tiszahátról közölt anekdota is erre a lehetőségre utal: „Meghalt az ember, siratta a szeretője. A koma vigasztalta: – Ne sírjék kend, komámasszony, kendre hagyta a házat. – Ó bizony! sohse mondta a lelkem – sírt tovább. Megint csak vigasztalta a koma: – Ne búsúljék, mondom, a fődet is kegyelmedre hagyta. – Ó bizony! sohse mondta a lelkem – sírt tovább. Ne sírjék már komámasszony, azt is mondta, hogy komámasszonyt nekem hagyta. – Hát bizony ezt mindig mondta – és nem sírt tovább az asszony.” Mezőcsáton (Borsod m.) a komák és komaasszonyok között szexuális kapcsolatot megengedhetőnek tartották, nem ítélték el (Luby M. 1935; Gergely K. 1971: 146; Örsi J. 1990: 168).

A keresztapa – keresztgyermeke védelmében – a gyermek anyagi érdekeit a vérrokonokkal szemben is képviselhette. Elég gyakran megtörtént, hogy gyámnak a keresztapát nevezték ki, bár az általános szokás (és a polgári jog) szerint a vérrokonok közül szokták választani. Szegeden (Csongrád m.) ez népi jogszokás volt, amelynek a hivatalos állásponttal szemben is érvényt szereztek. A gyermek szempontjából a keresztkomaság intézménye tehát szükség esetén ellensúlyozhatta az ellenérdekű vérrokoni törekvéseket az örökségi vitákban.

A műrokonsággal keletkezett kapcsolatok egyfelől kitágították a rokonsági kapcsolatokat, másfelől a vérrokonokkal szemben ellensúlyozhatták azokat (Bálint S. 1957: I. 800; Morvay J. 1980: 162; Kósa L. 1984a).

A nyelvterület egyes részein (pl. Tiszafüred, Szeged, Karcag, Szentpéterszeg, Cegléd) a komaság intézménye a 20. századra átalakult. Több társadalmi tényező együttes hatására megerősödött az az „úri” tendencia, hogy a keresztszülőket a vérrokonok (testvérek és unokatestvérek) köréből választották. Karcagon (Szolnok m.) a fiúknak az apaági, a lányoknak pedig az anyaági rokonok közül választották a keresztszülőket. Szímőn (Komárom m.) a rokonok közül választották a keresztszülőket: vízkeresztre a férj rokonságából, bérmálásra a feleségéből. Hasonló törekvés figyelhető meg Cegléden az 1920-as évektől, amikor a házassági és a vérrokonok köréből is választanak keresztszülőt. Ez a tendencia egyfelől a két rokonsági ág egyenrangúvá válását, másfelől a rokonsági és házassági érdekszövetség előtérbe kerülését jelzi, és egyúttal a barátsági kötések háttérbe szorulását. Az idegenek közösségébe barátságok útján való bekapcsolódás funkcióját a komaság intézménye elveszítette, míg más funkciókat megőrzött (Vidacs B. 1985: 510; Szapu M. 1993: 103; Örsi J. 1974: 356).