| KERESZTKOMASÁG/KERESZTSZÜLŐSÉG | TARTALOM | A SZOMSZÉDSÁGI KAPCSOLATRENDSZER JELLEMZŐI |
A generációs csoportokba szerveződés a világ minden táján ma is megfigyelhető jelenség, bármilyen kultúrában él az ember. Az egyik korosztályból a másikba átlépést, különösen a felserdülést, a felnőtté válást kisebb-nagyobb mértékben emberpróbáló, de ígéretes jövővel is kecsegtető rítusok, ünnepek teszik emlékezetessé.
A magyar népszokások között a jeles napokhoz kapcsolódóan tartják számon a legényszervezetek és a legényavatás különböző szertartásait (erőpróba, áldomás, keresztelés időnként durvább formában is stb.), amelyek után az ifjak a felnőtt életükre felkészülnek. Teljes értékű tagokká a házasságkötés után, a családalapítással válhattak, és így tudtak beilleszkedni a közösségbe. A falusi közösségekben az egyedülálló leány vagy legény (öreglány/öreglegény) kortársaitól elszakadva fokozatosan a perifériára került. A hierarchikusan szervezett és meghatározott szerepekkel jellemezhető legénycsoportok különböző, a nyilvánosság előtt zajló gesztusokkal (próbatánc, az udvarlás engedélyezése) nyilvánították a serdülő lányokat (vagy lánycsoportokat) nagylánnyá, a férjhez menésre érettnek. A 18. század második felétől kezdett elterjedni a reformátusoknál az egyházi avatás, a konfirmáció. A konfirmáltakat már a fiatal felnőttek közé számították, és ez kifejeződött az öltözködésben, viselkedésben és az önállóan végzett munkában is. A munkavégzés képessége és a munka minősége a paraszti értékrend középpontjában állt mindvégig (Viski K é. n.: 396–406; Németh I. 1966: 255–261; Németh I. 1980: 431; MNL III: 428; Vasas S.–Salamon A. 1986: 174–176; Imreh B. 1978: 232, 236; Tátrai Zs. 1994).
Az I. világháborúig az egyes férfigenerációk (felnőttek és fiatalok) még nem különültek el egymástól a falusi közösségekben. Pl. a Jászságban a tüzelős istállókban a házas férfiak legöregebb és középső nemzedékhez tartozó tagjai együtt töltötték az időt a kamaszodó legényekkel és a házasulandókkal. Az időtöltést, amely együtt járt az állatok gondozásával is, bandázásnak nevezték a Jászságban. Évek hosszú során át ugyanaz a társaság volt együtt, az idősebbek átadták a földművelési és állattenyésztési ismereteket a fiatalabbaknak. Emellett szó esett a paraszti magatartásokról és az úri élet szokásairól. Állandó részei voltak a beszélgetéseknek a régiek szokásai, mesék és mondák, a történelmi múlt eseményei, nemzeti és világpolitikai történések, a katonai szolgálathoz kapcsolódó élmények. Szólások, rigmusok, adomák és a tréfák sem hiányoztak. „Egy egész életre szóló útravalót adtak a fiatalság számára, és a fiatalok szerettek az öregek között lenni, mert sok hasznát látták nemcsak az életbölcsesség, hanem a szórakozások terén is. A bandázás nevelőereje akkor szűnt meg, amikor a különböző életkorú nemzedékek elszakadtak egymástól és külön utakon jártak, külön csoportosultak” (Csete B. 1993: 193; Vankóné Dudás J. 1983: 59, 320).
A kora gyermekkortól kialakuló és formálódó emocionális barátsági kötelékek (Wolf, E. 1966: 9–10) a különböző ifjúkori csoportosulásokban készítettek fel a felnőtt életre. A Heves megyei Átány példáján érzékeltetjük, hogy ez a folyamat hogyan zajlott le a hagyományos falusi életben, ahol Fél Edit és Hofer Tamás nagy alapossággal rögzítették állomásait, más települések hasonló vagy eltérő jelenségeire csak röviden utalunk.
{8-550.} Amint az átányi gyerekek megtanultak járni és megjelentek az utcákon, azonnal kortársaik felkutatásához fogtak. Leggyorsabban a szomszédságban, illetve az ugyanabban a zugban élők találtak egymásra. Egész napjukat játékkal töltötték a füves árokpartokon vagy a homokban. Ebben az életszakaszban a lányok és a fiúk együtt játszottak, s a csoport tagjai között akár három év korkülönbség is lehetett. A csoport egészét kisbandának, egymást kisbarátoknak és kiskomáknak hívták. Egyes családok szerették, ha az apróságok szem előtt voltak, ezért az egész bandát az utcáról az udvarukba hívták. Megengedték nekik, hogy a kis állatokkal játsszanak (Fél E.–Hofer T. 1969b: 185).
Amikor a gyerekek elérték az iskoláskort, az egy zugból valók egyszerre indultak és jöttek vissza az iskolából, és a szünetekben is együtt játszottak. Ebben az életszakaszban tartós gyermekbandák formálódtak iskolatársakból, ezen belül is évfolyamtársakból. Az első és második osztályban a fiúk és lányok még ugyanabban az osztályteremben ültek, de nemek szerint szétválasztva. A gyerekek télen csoportosan játszottak: csúszkálni mentek a jégre, nyáron pedig legtöbb idejüket libapásztorkodással töltötték. Mivel a falu különböző részeinek megvoltak a maguk pástjai (alkalmi füves játszóterei), a szomszédos gyerekek szintén egymáshoz, hozzájuk csapódtak. Játékokat készítettek különféle növényekből; állatokkal és családtagjaik által készített babákkal játszottak. Tavasszal a kisfiúk sárkányt eresztettek, a kicsit idősebbek pedig fából készült kuglival játszottak vagy bicskáztak.
Az egy évfolyamra járó fiúk mind komái, a lányok pedig mátkái voltak egymásnak. Így szólították egymást az azonos korosztályhoz tartozó fiúk és lányok. A 6–12 éves korosztályhoz tartozók között hamar formálódtak a bandák és az iskolásévek alatt kitartottak egymás mellett. Az évek múltával minden fiatal a bandából választott magának egy legjobb barátot, aki majdnem fontosabb személlyé vált életében, mint egy báty vagy mint egy nővér, és aki a felnőtt élet során is közeli társ maradt, jóban és rosszban egyaránt. A bandához tartozás döntő kritériuma a lakóhely volt; egy alvégi gyerek nem lehetett tagja egy felvégi bandának, a szomszédság pedig olyan szoros köteléknek számított, hogy még a kor szabta határok sem érvényesültek olyan szigorúan a bandán belül. A bandák általában azokat foglalták magukban, akik egy osztályba jártak, de az egy-két évvel fiatalabb szomszéd gyereket is bevették a csoportba (Fél E.–Hofer T. 1969b; Fél E. 1993: 73).
A komák kapcsolatában a legszorosabb szakaszt nem az iskolásévek jelentik. Az iskola befejezése és a bevonulás közötti években a legények csoportjának tagjai egymásnak mind bensőséges barátai voltak. Együtt jártak kocsmába, kártyáztak, komái voltak egymásnak. Átányban az alvégnek és a felvégnek négy-négy bandája volt. Egy az idősebb házasuló korban lévő legényeknek, egy az igazi házasuló korban lévőknek, egy a fiatal legényeknek és egy a kamaszoknak (suttyó, suhadér). Kecelen nemcsak falurészenként, hanem a vagyoni állapotnak megfelelően a gazda- és szegénylegényeknek is külön bandája volt (Fél E.–Hofer T. 1969b: 186; Nagy Varga V. 1984: 907).
A bandák külön helyen ültek a templomban, de kocsmában is külön asztaluk volt. Minden bandának volt egy vezetője: Átányban formálisan nem választottak vezetőket, inkább hallgatólagos megegyezéssel alakult ki, többnyire a született vezető egyéniségből lett. Egy banda viselkedését a vezető természete szabta meg. A verekedős {8-551.} és lármás vezetőnek duhaj bandája van, amelyik hajlamos csetepatékba keveredni, míg nyugodt és békés vezetőnek békeszerető a bandája. Amikor egy született vezéregyéniség táncot kezdeményezett, a banda követte, de másban is. Ha a banda bajba keveredett, akkor neki kellett élre állnia, és ha ilyen esetekben nem tudta bebizonyítani, hogy rátermett, akkor elveszítette a pozícióját.
Az 1920-as évekig a legénybandák vezetőinek legfontosabb feladatai közé tartozott, hogy táncmulatságokat rendeztek és zenészekről gondoskodtak, valamint összegyűjtötték a pénzt a zenészek díjazására. A legények vezetője felelős azért, hogy a mulatság a helyi illemnek megfelelően menjen végbe, és semmi olyasmi ne történjék, ami nem illendő. A külön legénybandáknak településrészenként voltak megszokott és rendszeresen megfogadott zenészbandái. Átányban az első vasárnap az első legény (legények vezetője) szekérrel áthozta a szomszéd faluból a zenészeket. Azok a falu szélénél leugrottak a szekérről, és gyalogosan mentek be a kocsmáig. Menet közben muzsikáltak, előttük ment az első legény, sarkantyúját pengetve. Mindenki őt nézte, még a falusi elöljárók is a faluháza ablakából. Dicsérték a járását, viselkedését, megpróbálták kitalálni, hogy alkalmas vezető lesz-e (Fél E.–Hofer T. 1969b: 186; Vasas S.–Salamon A. 1985). Minden vasárnap délután (a húsvét utáni első vasárnaptól október elejéig), egészen addig, amíg a legények egy része regruta lett, a kocsmánál zenés mulatság volt. A tanyákon patkaporos bálak voltak (Nagy Varga V. 1984: 908).
A bandán kívüli lét elképzelhetetlen volt, csak néhány öreglegény volt ebben a helyzetben, aki nem tudott megházasodni a többiekkel egy időben, így magára maradt. Néhányan, hogy ebben a helyzetben elkerüljék a magányosságot, egy fiatalabb bandához álltak be (Fél E.–Hofer T. 1969b: 186)
Amikor egy banda tagjai befejezték az iskolát, komának, kedves komámnak (+ vezetéknév) szólították egymást. Valaki komájának az öccsét a kiskoma, a bátyját a nagykoma (öregkoma), a húgát vagy a nővérét a mátka megszólítás illette.
A legfiatalabb legénybanda tagjai, a suttyók gyakran nem egyszerre kezdték a legényéletet, még ha egykorúak voltak is. Volt olyan, aki már 14 éves korában udvarolt, és volt olyan is, aki 17–18 éves koráig nem.
16–18 éves korukban a kamaszokat (suttyó) a legények beavatták a kocsmában. Legtöbb helyen ez azt jelentette, hogy jól elverték, és ezt szó nélkül kellett tűrnie, mert ha jajgatott, akkor az avatás érvénytelen volt, elzavarták, csak a következő évben próbálkozhatott újra. Mivel ez nagy szégyennek számított, inkább elviselték a csonttörést is, mintsem megszólaljanak. Az avatás után áldomást kellett fizetni a többi legénynek (Nagy Varga V. 1984: 907).
A legénynek jól kellett táncolnia. Átányban amikor egy fiatal a verbunkost, a legények táncát kezdte táncolni, akkor ez jelzés volt a falu számára, hogy a legénységhez akar tartozni, és néhány feltételnek már megfelel. Ilyen volt a szántás és a kaszálás. Átányban Orbán Ferenc nagyon fiatalon kezdte a legénységet (legénykedést – még 14 éves sem volt), a tojásokért kapott pénzen rendelt sörrel fizetett egy idősebb béraratónak, aki kaszálni tanította. Már abban az évben egyedül szántott, így az apja megengedte, hogy egyedül szeljen magának kenyeret. Már számos kívánalomnak megfelelt, ami a legénnyé váláshoz szükséges, készen állt, hogy kiálljon a banda elé, és előadja a legények táncát (Fél E.–Hofer T. 1969b: 187).
Amikor 18–20 évesek voltak, akkor voltak az igazi teljes jogú legények. Átányban {8-552.} nyári estéken kart karba öltve és hangosan énekelve ballagtak az utcákon. Gyakran tanyáztak valamelyik istállóban: lopott húst sütöttek és ittak, vígan töltötték az időt. A hajnal gyakran ébren találta a bandát. Télen is az egyik istállóban rendezkedtek be, ahonnan csoportosan jártak udvarolni vagy inni. Amint végigsétáltak az úton, keresték az alkalmakat, hogy valakiből csúfot űzhessenek, csetepatéba keveredjenek, megmutassák az erejüket. A bandázók vidám és zajos éjjeli kirándulásokat is tettek, éjjeli zenét adtak, amit olykor gyümölcslopással kapcsoltak össze. A felnőttek közössége az esetenként durvára sikeredett tréfákat is megértően, elnézéssel fogadta (Fél E.–Hofer T. 1969b: 187).
Amikor idősebbek lettek, 22–23 évesek (öreglegények), akkorra lehiggadtak. Ekkor már kevesebbet táncoltak, s hagyták, hogy a cigányok sokkal több melankolikus zenét játsszanak. Már készen álltak a házasodásra.
Amíg a legények négy korcsoportba tartoztak, addig a lányok csak háromba. A fiatalok voltak a süldő lányok, aztán az eladó lányok következtek, végül az idősebb lányok. Amint az iskolát elvégezték, az ugyanahhoz a bandához tartozó lányok egymást mátkának hívták: „Kis mátka, Barna mátka, hol jártál Kollát mátka?” A mátka ugyanúgy élethosszig tartó viszony, mint a koma viszony. „Mind mátkák maradtak haláluk órájáig.” A legények mindennap találkoztak, míg a lányoknak erre főleg vasárnap nyílott alkalmuk. Együtt mentek a templomba, a mátkacsoportok kint várakoztak a harangszóra (Fél E.–Hofer T. 1969b: 187).
Tavasszal a lányok labdázni jártak; Karcagon az egy csoporthoz tartozó mátkákat labdacéhnek nevezték (Vajda L. 1943: 189–190).
Vasárnap délutánonként, ha nem volt tánc, akkor meglátogatták egymást és játszottak. Régebben hétköznap délutánokon a mátkacsoportok találkoztak egy erre a célra bérelt házban, együtt fontak, játszottak a késői órákig. Itt látogatták meg őket a legények, és lényegében a közös játék során ismerték meg közelebbről egymást.
| KERESZTKOMASÁG/KERESZTSZÜLŐSÉG | TARTALOM | A SZOMSZÉDSÁGI KAPCSOLATRENDSZER JELLEMZŐI |