| A NÉPMESE ALMŰFAJAI | TARTALOM | A MESE ÉS HIEDELEMVILÁG KAPCSOLATA |
FEJEZETEK
A népmese nagyon sok ősi elemet őriz, de amint láttuk, a saját korára és a közelmúltra vonatkozó emlékek is bőven találhatók benne. Ezek az elemek, emlékek bizonyos értelemben terminus ante quem, illetve post quem jellegű megállapítások alapjául szolgálhatnak. Hiányuk vagy meglétük alapján a mese adott formája kialakulásának, más esetekben a változat elmondásának idejére vonatkozóan vonhatunk le következtetéseket.
A fentebb bemutatott és elemzett, A hazug és a szót szóra mondó vagy a Két szem magyaró c. mesékben a bennük vázolt társadalmi háttér alapján a mesék adott formájának {5-65.} kialakulására tudunk következtetni. A társadalmi háttér bizonyos jellegzetességei ugyanis a mese szerkezete szempontjából is kulcsfontosságú szerepet játszanak.
Bizonyos fokig hasonló a helyzet az olyanféle népéleti sajátosságoknak mesébe való beszűrődése esetében is, mint a juhászélet és tartozékai, az értékesebb holmikat áruló házaló vagy az átalvető, a járompálca, illetve a vízimalom kerekének megállítása, a sövényfalú disznóól stb.
Más esetekben a terminus post quem inkább a mesélés időpontjára vonatkozik. Tipikus példája ennek az a baranyai mese, amelyben a mesei szerkezet követeli meg azt, hogy a hős utazása több időt vegyen igénybe. A mesélő ennek indoklásául arra hivatkozik, hogy akkor még nem volt vonat. A hős viszont úgy értesült a számára kedvezőtlen események bekövetkezéséről, hogy jó emberei „sürgönyöztek”, táviratot küldtek neki. Ilyenformán viszont egy kedvesen naiv anakronizmus jött létre (Banó 1941: 97–98).
Ugyanilyen véletlenszerű, inkább a mesemondó személyére, mint az illető mesei redakció kialakulására utaló áthallások: a pisztoly, sőt a „brolling”, a műtárgy, a termelőszövetkezet, a „nagy kulák ember”, a villamos, a csarnokban való bevásárlás, az öreg király nyugdíjba vonulása vagy mesebeli szerepének köztársasági elnökkel való helyettesítése stb.
Ennek a kettősségnek: a hagyományokhoz való meglehetősen tudatos ragaszkodásnak és az új benyomások iránti nyitottságnak a sajátos összefonódását figyelhetjük meg a Tolna megyében letelepedett bukovinai székelyek mesekincsében (Sebestyén Á. 1979; 1981; 1983).
Az esetek többségében a mesei történések bukovinai tájakon: Andrásfalván, Hadikfalván, a Szucsáva partján játszódnak; a népi élet jelenségei ugyanúgy, mint a mesékben emlegetett dalok, táncok, szokások a régit idézik; még a mesékben szereplő állatok is bukovinai ruhákba vannak öltöztetve. – Hozzátehetjük azonban: nyomot hagyott már a mesékben az új környezet is; van, ahol egyszerűen csak az arra való utalás formájában, hogy (sok szempontból talán szerencséjükre is) már nem Bukovinában élnek. A „tojáshijba kerekedő” lakodalmas nép egy-egy mesében már a belaci vagy a hidasi hegyoldalon ereszkedik le. Ilyen jelenségek megfigyelhetők a hagyományokhoz legjobban ragaszkodó Fábián Ágostonné meséiben is. Más mesélőknél már az egész mese színhelye Bonyhád, és meséikben olyan fogalmak is szerepelnek, mint szérium, penicillin, kontinens, import, szputnyik. Mátyás Rózsikánál feltűnik a „szerbusztok” köszönés. A tsz-ek széles búzatáblájának képe Fábián Ágostonné meséiben is helyet talált.
A népmesék életének, alakulásának, hagyományozódásának ez a sajátos kettőssége hozza magával, hogy igen régi, még a honfoglalás előtti időkre visszanyúló elemeket is találunk bennük.
Minden nép költészetének, így a magyar népköltészetnek az ősforrása is valahol az idők végtelenségében van. A magyar népköltés honfoglalás előtti állapotára csak következtetni tudunk mai néphagyományaink és néprokonaink hagyományai alapján, a honfoglalás idejétől kezdve azonban már találunk népköltészetünkre vonatkozó utalásokat is.
A népmese mint műfaj – valószínűleg a hősénekek és a mítoszok anyagából táplálkozva – a honfoglalás körüli időkben keletkezhetett. A népmesékre vonatkozó legkorábbi nyomok is erre látszanak utalni.
A népmeséinkre vonatkozó első utalásokat P. mesternek, Béla király névtelen jegyzőjének (Anonymus) Gesta Hungarorum c. művében találjuk. P. mester bizonyos lebecsüléssel {5-66.} emlékezik meg „a parasztok hamis meséiről és a regösök csacsogó énekei”-ről, mint amelyek alkalmatlanok arra, hogy „az olyan igen nemes magyar nemzet belőlük ismerje meg történetét”. Ezért foglalja ő írásba a magyarok viselt dolgait. Annak ellenére, hogy P. mester megveti a hamis meséket és csacsogó énekeket, mégis felhasználja őket műve megírásához. Az idézet alapján elsősorban talán hősénekekre, történeti mondákra gondolhatunk, de ugyanolyan jogosan a mai népmesék elődeit is sejthetjük bennük.
Már sokkal biztosabban a népmese életére utaló értékes adat az, hogy Temesvári Pelbárt, a 15. században élt híres minorita szerzetes író a nép szájáról vette fel példái közé az Igazság és Hamisság történetét.
A 16. században a protestáns prédikátorok és katolikus papok egyformán szent gyűlölettel üldözik a nép közt élő, álnokul költött fabulákat, amelyek királyfia Kis Miklósról s más effajtabeliekről szólnak. E költött fabulák bizonyára népmesék lehettek. A későbbi időkben is egy-egy levél vagy szólásgyűjtemény őrzi nyomát annak, hogy a népköltészet, legalábbis a dal és a mese, él és virágzik.
Ilyen nyomokon végigmehetünk a honfoglalás idejétől egészen a 18. századig, amikor már észreveszik és gyűjteni is kezdik népköltészetünk alkotásait.
A ma is élő népmesék nagyon sokat vallanak népmeséink legrégibb állapotáról. Népköltésünk eredetének kutatása közben különösen szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy a népköltészet élő valami, a nép életének fontos kísérője. Ezért együtt él és változik a nép életével. De mint a természetben, itt sincs ugrás. Az új dolgok nem mindig szorítják ki végleg a régieket; a régiek átalakulva, átformálódva továbbélnek. Az új viszont csak akkor marad meg, ha a hagyomány anyagába, főleg pedig szellemébe bele tud illeszkedni.
A magyar népnek volt akkor is népköltészete, amikor még lovas nomád nép volt. Mikor papjai, a sámánok lovat áldoztak isteneiknek, és hitük szerint az égbe felnyúló fán a sámán felvitte a főistennek a feláldozott állat lelkét; síppal, dobbal űzték el a gonoszt, így gyógyították a betegeket; a téli napforduló és a tavasz kezdete volt legfőbb ünnepük. Általában egészen másként látták a világot, mint ahogy ma látjuk.
A mai népköltési anyag őriz emlékeket a történeti folyamat mindegyikéről. Különösen érdekes ebből a szempontból népmesekincsünk. Erre mindössze néhány jellemző példát mutatunk be.
A magyar mesében – és ez talán az egyik legáltalánosabban ismert jellemvonása a magyar mesének – a hős igen gyakran a legkisebb fiú. Különösnek hat a dolog, amikor ma inkább az elsőszülöttségi joghoz vagyunk hozzászokva.
E rejtély pompás megoldását adja László Gyula A honfoglaló magyar nép élete c. könyvében. A kielégítő, megnyugtató felelet a magyarság ősi hiedelmei és hagyományai közt keresendő.
Tudjuk azt, hogy Attila a legkisebb fiát szerette legjobban, az is lett az utóda, Árpád utóda is legkisebb fia lett. A legkisebb fiú különleges jogait mai napig őrzi a népi jogszokás: az apa házát, háztartását a legkisebb fia örökli, a fölosztott vagyonból ő választhatja ki először a maga részét. De benne van Werbőczy Hármaskönyvében is, hogy „az apai ház pedig a legifjabbik fiúnak jut szállásul és lakásul”. Népi jogszokásaink első kiváló gyűjtőjénél, Tagányi Károlynál azt olvashatjuk, hogy a legkisebb fiú az apai ház tűzőrzője. Ehhez hasonló jogszokásokat találunk keleti rokonainknál is (László 1944: 205. skk.).
Óceániai mesékig terjedő összehasonlítások alapján Meletyinszkij úgy látja, hogy az {5-67.} elnyomott, gyakran ügyefogyott legkisebb testvér alakja a nemzetségi nagycsalád széthullása következtében a bátyjai által elnyomott legkisebb fiú sorsával hozható kapcsolatba (Meletyinszkij 1958: 64. skk.; 1971: 27).
Ősi hagyományaink értékes emlékeit fedezte fel Solymossy Sándor a például felhozott következő két mesében.
Az aranyhajú leány (BN 531) típusához tartozó több mesében bizonyos kalandok elvégzése után arról van szó, hogy a mesehősnek, aki egy királynál van szolgálatban, a király számára el kell hoznia a tengeren túli szigetről a tündérek királynőjét. De a tündérlány csak akkor hajlandó feleségül menni a királyhoz, ha az elhozza a szigeten maradt sok kedves holmiját. A kívánt tárgyakat a király parancsára a szolgalegény hozza el táltoslova segítségével. A tündérlány újabb kívánsága az, hogy hozza el a király az ő ménesét is, ami a tündérszigeten maradt. Ezt azonban a mesehős, akinek a király ezt a parancsot is továbbítja, csak akkor tudja megtenni, ha az ő táltosménje megküzd a tündérlány táltosménjével, és a küzdelemben le fogja győzni a tündérlány táltosát.
Népünk hiedelemvilágában mind a mai napig él az a hit, hogy az emberfeletti hatalommal rendelkező táltosnak időnként meg kell küzdenie más táltossal, fekete bika, ló stb. alakjában; a győztes életben marad és megtartja hatalmát, a vesztes elpusztul.
Meséinkben a táltos mindig csak ló formájában szerepel. Rendszerint egy szemétdombon fekvő girhes, semmirevaló ló, és csak a beavatott mesehős veszi észre és becsüli többre – piszkosan is – apja ménesének ragyogó szőrű lovainál. Ettől kezdve azután hűséggel szolgálja gazdáját.
A tulajdonképpeni táltospárbaj már akkor elkezdődik, amikor a tündérek szigetéről a szolgalegény elhozza az aranyhajú lányt, a lánynak sok kedves holmiját, mert mindezt a mesehős táltoslova segítségével tudja véghezvinni. De mindaddig nincs döntés a mesében, amíg a két szemben álló fél táltoslovai össze nem mérik erejüket; az ő győzelmüktől függ a helyzet további formálódása. Mindig a beavatott mesehős táltosa győz.
Az aranyhajú lány még mindig nincs megelégedve az eredménnyel, mert a mesehőst, a szolgalegényt szereti, és mégis a legény zsarnok gazdájához, a királyhoz kellene nőül mennie. Most már csak akkor hajlandó feleségül menni a királyhoz, ha az kancáinak habzó tejében megfürdik. A király most is a szolgáját küldi be először a kancatejjel teli kádba, az megszépülve jön ki belőle, a király pedig bennég.
Miért van a mesékben a kancatejnek ilyen csodálatos ereje? Ez semmi esetre sem keletkezhetett tárgyi tapasztalatok alapján. Jobban megértjük a dolgot, ha népünk régi hagyományai közt keresünk rá magyarázatot. Őseink legkedvesebb állata a ló volt, lovat, mégpedig fehér lovat áldoztak isteneiknek. A kanca tejének is csodálatos erőt tulajdonítottak: oltalmaz, véd a gonosztól. Keleti rokon népeinknél a halottat a rontások ellen még ma is kancatejjel hintik be. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor egy, az istenítélethez hasonló elképzelés emlékének tarthatjuk a kancatejben való megfürdést. A kancatej az igazságos úton járó hőst nemcsak hogy nem égeti meg, de még meg is szépíti, a gonoszt pedig elpusztítja.
E mesetípus illusztrálására bemutatjuk a típusnak egy egyszerű, de a jellemző jegyeket annál plasztikusabban tükröző változatát:
„Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Az a pár cseléd hét gyerëkkel vót. Nagyonn szëgényëk vótak.
Mikor má jó fëlnyőttek, aszonták nekik:
– Mos má ereggyetëk, házasoggyatok mëg, oszt éllyetëk, a hogy tudtok!
Evvel a szép kis biztatással elindútak oszt a világnak. Aggyig mëntek, aggyig mëntek, még csak olyan házra nem tanátak, a hun hét lyány vót. Mer minnyájan azt akarták, hogy mind a hetenn ëgy hêrű házasoggyanak.
Ők ott mëmmonták, hogy mismit akarnak! – biz ők házasonnyi szeretnének!
– Itt mindën lyánnak van ëgy lova, tík mëg sëmmitlenëk vattok. Aggyíg, még nektëk is nem lëssz letalább ëgy-ëgy lovatok, ide së gyertëk!
Jó kifizették őköt, am mán igaz, de a hét gyerëk belátta, hogy igazok van, mer nekik csakugyan nincs sëmmijik së. Indútak oszt más útra lovat szërzenyi.
A hogy mënnek, mëndëgének, a letkisebb gyerëk látott az útonn ëgy libacsontot. Rávágott a bottyával, hát gyönyörü szép ló lëtt belűlle! Mëgy árébb, lát ëgy muczicsontot*, rávág arra is, abbú is ló lëtt. Azután tanát ő mindönfajta csontot, mindbű ló lëtt. Így gyött ez, míg hat ló nem lëtt.
Mënnek még árébb, a gyerëk a patakba lócsontot vëtt észre, rávágott a bottyával, abbú meg tátos lëtt, – boszorkányló.
Örűtek oszt mind a hetenn, hogy »no! mëhetünk má házasonnyi! van má ló!« Avval elmëntek háztűznéznyi másocczor.
Napközbe a tátos odahítta magáho a gazdáját, a letkisebb legént, aszongya neki:
– Kedves gazdám! baj vár itt rátok! de mondok én ëgyet: ha lëfekszëtëk, az asszony lovait cserédd ki az ettë lovaitokkal, azutánn a testvérjeidët fektesd oda, a hun a hét lyány fekszik, a lyányokot mëg oda, a hun a testvérjeid vótak! de igy tëdd, mer máskép végetëk van!
A letkisebb legény mëgfogatta a szép szót. Mikor lëfeküdtek, úgy tëtt, a hogy a ló mëghatta neki.
A hogy a rëggel elgyött, fölkeltek jókor, elgyöttek onnat. Az asszony akkor még aludt.
Mikor ezëk má jó messzi jártak, akkor látta az asszony, hogy a saját tulajdon lyányait mëg lovait végezte ki. Dújt-fújt, azt së tutta mérgibe, micsinállyék!
– Hej! csak mëgfoghatnám őköt! csak mëgfoghatnám! majd annék én nekik! – mondogatta magába.
A letkisebb gyerëk utközbe elmaradt a többiektű, külön utonn mënt.
A hogy mënnek, mëndëgének, aszongya a tátos:
– Hallod-ë, kedves gazdám! ezënn az útonn të së në láss, së në hally! ha eszrevëszël valamit, në szó rúlla sëmmit!
– Jó van, út tëszëk! monta a legény.
Ballagnak ők szépen. Ëcczërcsak a legény mëglát az útonn ëgy aranhajszálat. Aszongya:
– Ennye! kedves lovam! de szép aranhajszál! de jó vóna fëlvënnyi! vëgyük fël!
{5-69.} – Mëgharagudott a kis ló.
– Ládd! nem mëmmontam, hogy së në láss, së në hally? má fël këll vënnyi, mer ha otthaggyuk, még nagyobb baj!
Nemsokára mëglát a legény ëgy arankacsatollyút, a tátos bosszúságára azt is fël këllëtt vennyi.
Harmacczorra ëgy arampatkóra akadtak, de má mikor ezt is mëllátta a legény, mérgibe olyat fútt a tátos, hogy a patkó is majd elolvadt tűlle. Azé azt is félvëtték.
Mëntek továdabb. Úttyok ëgy kirá udvarába vitt. Ott elmonta a legény, hogy mismit tanát ő!? ëgy aranhajszálat, ëgy arankacsatollyút mëg ëgy arampatkót!
– No! ha azt a királyánt, a kinek a fejirű ez a hajszál való, el nem hozod, végi az életëdnek!
Mëgijedt a legény! bánta mán nagyonn, hogy eldicsekëdëtt.
Kimënt a lováho, tanácsot kért tűlle. Az aszonta, hogy a királyány annak az asszonnak a hatalmába van, a hun lyánykérőbe vótak, ap pegyig boszorkány, letjobb lëssz, ha félőtözik bótoslegénnek, oszt elmëgy oda árolnyi valamit.
Úgyis vót. A legény vëtt ëgy vég kanaváczot, fëlőtözött bótoslegénnek, fëlült a lóra, oszt mënt.
A boszorkány ëppen otthon vót. Kínáta ő a kanaváczot ócsóé; ha mind mëvvëszi, még ócsóbban adja!
Mëg is vëtte az asszony mind az egész véget, de nagy pézi vót, a legény mëg nem tudta félvátanyi, hát elszadt az asszony a bótba vátanyi.
De még ő odajárt, azalatt a legény bemënt a kerbe, ott ült a királyány ëgy fa alatt, a legény csak ölibe kapta, fëlült a lóra, avval szát.
Mikor hazaér az asszony, láttya, hogy nincs bótoslegény, de së királyány! majd mëgölte a mérëg. De fëltëtte magába, hogy máskor majd okosabb lëssz!
A legény mëg vitte a királyányt, a kirá örűt nagyonn, de nem mutatta.
Má azt hitte a legény, hogy ezutánn maj csak mëgnyugszik, mikor hallya a királyántú, hogy ő neki aggyig nincsen maradása, míg azt az arankacsát, a kinek a farkábú való az a tollyú, el nem hozzák!
– Jó van! csak hagy mënnyék! letalább nem lopja itten a napot!
Ki is atta a parancsot mingyá, hogy »itt lëgyék az az arankacsa, me máskép így mëg amúgy!«
A legént most is a tátos mëntëtte ki a bajábú. Aszonta neki:
– Lëgyé juhász, árollyá jubőrt, így majd nem ösmer mëg a vén boszorkány!
Úgyis vót. A legény lecsulyhította a kalapját, kampósbotot keresëtt, oszt olyan juhász pëndërëdëtt belűlle, hogy ő maga së ösmert magára.
Akkor fëlült a lovára, oszt hajdë! ëgy-kettőre ott termëtt.
Elkezgyi kiabányi a ház előtt:
– Jubőrt vëgyëneek! jubőrt vëgyëneek! de nagyonn monta, hogy mëghallyák odabe.
Mëg is hallották. Kinéz az öregasszony, láttya, hogy csakugyan jubőrt árolnak. Épenn kis bundát akart magának csinátatynyi, de jubőrt sëhun së tanát, most hát vëhet, ha akar!
Kérdëzőskögyik az ára felő, hogy hogy’ aggya?
– Egy híja öt forint? nagyobb drága lëssz a! engeggyék lë belűlle valamit!
De an nem engedëtt a szentnek së. Mëttapongatta az asszony a bőrt, látta, hogy jó. – Eh, vëszëk én ebbű! – Várjék, a még bemënëk a pézé!
Az asszony befordút, a legény mëg – má mint a juhász – lëmászott ëgy létrán a kútba, abba vót az arankacsa, begyugta a szűri újjába, avval usgyi! mënt, a mére látott.
Gyön az asszony is kifele, láttya, hogy nincsen juhász. „Hova lëtt?” El nem tudta gondolnyi. A hogy keresi, keresi, ëcczër csak az eszihë kap, mëgy a kúthó. De mán hasztalan: az arankacsa odavót!
– No! hogy a főd emíssze mëg azt a büdös kutyát! hogy az törtinnyék vele, a mit én gondolok! – így beszégetëtt magába.
De má akkor igën otthon járt a legény az arankacsával.
Otthonn is vót, de mintha sëmmit së tëtt vóna, úgy fogadták. A kirá mingyá parancsot adott neki: hozza el azt a paripát, a kirü az arampatkó való!
Mëgesëtt szëgény fejinek! Má ő neki sosë lëgyék maradása? éjjel-nappal útba lëgyék az ő nagy gongyával? sosë pihennyék? – de nem ért az a gondolkodás sëmmit, hasztalan, ha mënnyi këllëtt!
A tátos má várta az ëstállóba.
– Në búsú, kedves gazdám! még engëm láccz! Szërëzz hamarosan hét bivalybőrt, szurkozd össze őköt, tëdd a hátamra, oszt gyerünk!
Mikor készenn lëttek, indútak.
Mëntek, mëndëgétek. Valahogy száz méfődet elhattak, mëgát a tátos ëgy árokba. Nyerítëtt hármat olyant, hogy még a falevelek is hútak tűlle. A legény mëg kézbe vëtte a kantárt, hogy készenn lëgyën vele. Mikor a tátos harmagyikszor is elnyerítëtte magát, gyött az aramparipa sebësenn, mint a szél. Valahogy hozzájok ér, a legény odavágja a kantárt, mëgfogja, oszt köti a tátosho.
Akkorára odaért az aranyménës is, ők mëntëk, a ménës mëg utánnok. Nemsokára hazaértek.
Mëgörüt a kirá: mos má övé lëssz a királyány! a legény kihúzta a lábábú a tövisket!* Mënt is a lyánho, hogy itt van má mindën, most má ëgyek lëhetnek!
De a lyány nem át kötelnek, aszonta, hogy ő aggyig nem, még azokot a lovakot mëg nem feji valaki.
A kirának csak ëgy szavába kerűt, hetvenhét inas ëgyebet së csinát egész nap, csak fejt. Mikor evvel is mëgvótak, a lyány még azt kivánta, hogy a tejbe fürgyék mëg a legény!
Szegény legénnek mit nem këllëtt tróbányi!
Mëttëtte ezt is. De – barátom! – a hogy kigyött a tejbű, még hécczërte szëbb lett!
Látva ezt a kirá, csak ámút-bámút. Gondolt ëgyet beleugrott ő is, hogy héccërte szëbb lëgyék, de bizony! mëgfőtt ő! az istenteremtëtte!
Akkor a királyány odamënt a legényhë, nyakába borút. »Én az ettéd, të az enyim! ásó, kapa választ el egymástú!«
A legénnek se vót ellenyi, mëgesküttek, lagzit csaptak, hetedhétországraszólót! boldogok lëttek, még most is ének, ha mëg nem haltak.
Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót…” (Berze Nagy János gyűjtése. Elmondta: Dankó Anna. Besenyőtelek, Heves m., 1903; Berze Nagy–Katona 1907: 327–334).
{5-71.} Az Égigérő fa (BN 5301*) típushoz tartozó több magyar mese – mint a típusnak a fentiekben közölt változata is – azzal kezdődik, hogy egy király udvarában van egy magas fa, aminek a tetejét még senki sem látta. Sokan megpróbálják, hogy feljussanak a tetejére, de mind visszaesnek, mert nagyon sima a kérge; míg végre egy szegény legény, a mesehős felmászik rája. Úgy oldja meg a dolgot, hogy magával viszi kis baltáját, és ha elfárad, belevágja a fába, ráül pihenni. A fa tetején aztán egy új, a lentinél szebb világot talál.
Már sejthetjük az égigérő fa képzetének magyarázatát is. Ez szintén őseink régi hitével függ össze, sőt egyik pogány kori szertartásunk emlékét őrzi. Őseink elképzelése szerint nincs is olyan messze tőlünk az ég, a magas fák teteje fölér odáig. Az Altaj vidéki tatár sámán hosszú szertartás közben fölmegy a jurt(a) (sátor) közepére állított nyírfa fokain a nyírfa tetejéig, ami már kinyúlik a jurt(a) tetőnyílásán, és ezáltal mintegy eljut az égbe. Hét fok van a tetőig, minden fokon elmondja a sámán, hogy milyen vidéket lát, végül elérkezik a legfőbb istenhez (Bai Ülgön). Kétségkívül ennek az elképzelésnek és e szertartásnak az emlékeit őrzik az égbe nyúló fa típusába tartozó meséink.
Több más mesetípus is őriz ilyen ősi elemeket, amelyek Európában főleg csak a magyar mesekincsben találhatók meg, elemei viszont azonosíthatók népszokásaink és más közép-ázsiai nép néphitbeli és egyéb néphagyományi elemeivel. Ilyen mesetípusok még a BN 758*: Angyalbárányok, BN 319: Égitestszabadító és részben a BN 30lA: Fehérlófia, BN 320*: Két vitéz jóbarát.
Berze Nagy János típuskatalógusának sajátos jelölési módja is arra utal, hogy az itt említett mesetípusok Európában általában ismeretlenek. Azokat a mesetípusokat ugyanis, amelyek újak voltak az Aarne–Thompson-katalógussal szemben, Berze Nagy János a típusszám mellé tett csillaggal jelezte (erre vonatkozólag lásd bővebben Berze Nagy 1957: II. 648).
Keleti elemek népmeséinkben még a (legtöbbször negatív szerepű) mesehősnek a testén kívül őrzött ereje, és az is, hogy a mesei ellenfelek harca a birkózás (egymást bevágják a földbe térdig, derékig, nyakig), mert fegyver nem fogja őket. A matriarchátus sajátos emlékeként értékelhető meséink vasorrú bábája és ez a több mesénkben is megtalálható formula: „Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál!”
Még mindig kérdéses azonban, hogy hogyan lesz mese a hiedelemvilág elemeiből, vallásos képzetekből és szertartásokból. Egyrészt lehetséges, hogy még a hit eleven élete során mesévé formálódtak, ahhoz hasonlóan, ahogy a keresztény vallás tanításaiból és elemeiből legendákat rakott és rak össze a nép képzelete. Amikor a régi hit elhalványult, ezek az emlékek továbbra is fennmaradhattak, mert jó szerkezeti elem lett belőlük a mesében. Mindenesetre nem a régi hit továbbélése, hanem a mesékben betöltött szerepük tartotta meg őket napjainkig.
De ezeken a kimutathatóan ősi, magyar eredetű meséken és meseelemeken kívül van egy általános, még régebbinek mondható rétege a mesének: ez maga a mese világa, amely még az emberi gondolkodás őskorából is hordoz emlékeket. Ezek az emlékek mindenütt megvoltak, földünk egyes elmaradott népeinél ma is megtalálhatók. Az „integritásos gondolkodásnak”, azaz annak az elképzelésnek, hogy az egyén azonos a nevével, ruhájával, teste részeivel stb., nyomai vannak a mesében is (bár fönnmaradásuk igazi területe a hiedelemvilág és a varázsló cselekmények tömege). Ilyen értékes adat az, amikor a menekülők helyett a földre köpött nyál, lecseppent vér vagy kilincsre kötözött hajszál válaszol.
{5-72.} Az egész világot egy nagy, egységes lélek tölti be, eleveníti meg: a fák, növények, égitestek, tárgyak is lélekkel és értelemmel bíró lények.
Mindezt a sok ősi elemet a mese szerkezete, sajátos világa tartja össze, és tartja életben talán az idők végtelenjéig. Hogy a mai modern ember is élvezni tudja a legarchaikusabb népmeséket, az annak a jele, hogy még gondolkodásunk mai formája sem szakadt el annyira a régitől, hogy abba vissza ne tudnánk zökkeni.
Ezzel a kérdéskörrel foglalkozó egyik tanulmányában egy érdekes problémát vet fel Voigt Vilmos: vajon a magyar népköltészetben fellelhető ilyen ősi emlékek ősvallási vagy ősepikai nyomok-e? (Voigt 1979d: 216). Bízvást mondhatjuk, hogy mind a kettő. Bármilyen primitív vallási rendszer sem lehet meg ugyanis a rendszer alapjául szolgáló hiedelmek, elképzelések valamilyen megfogalmazása nélkül. A megfogalmazás viszont mindenkor csak valamilyen műfaji keretbe rendeződhet.
Ezek az ősi műfajok: a mitikus elbeszélés, a hősepika és a mai értelemben vett mondai elemeket is őrző mese.
Ezek az ősepikai formák azonban nem zárják ki, hanem inkább feltételezik egymást; főleg olyan értelemben, hogy a mitikus és hősepikai történetek mellett, velük párhuzamosan élt a mondai-mesei műfaj is, amely tematikájában is nagyrészt azonos volt a másik kettővel.
Vargyas Lajos kötetünk hősénekről szóló fejezetében példákat hoz fel arra, hogy a sórok (altaji tatárok) egy-egy hősénekrész eléneklése után prózában mondják el az elénekelt szövegek tartalmát, mert a különleges artikuláció és nyelv miatt hallgatóik alig értik az éneket. Hasonló példákat hoz fel a verses és prózai változatok párhuzamos egymás mellett éléséről különböző török népek hagyományaiból és Afrikából.
A fentiekhez nagyon hasonló példákat találtunk Ráduly Jánosnak Ötvös Sára teljes balladakincsét bemutató és elemző munkájában. A közismertebb énekeket (balladákat) rendszerint közösen (kórusban) énekelték. De gyakran folyamodtak egy-egy ballada cselekményének prózai elmondásához is, illetve gyakran csatoltak az énekhez prózai magyarázatokat. Íme, mit mondott erről Ötvös Sára: „Aki pedig nem tudta vagy nem értette jól (a balladát), az bámulta az éneket, s feszt kérdezte, hogy mért így, s mért úgy; akkor annak elmondtuk a történetjit is” (Ráduly 1979: 24).
De több példát találhatunk a kötetben a balladák egyes részeinek prózaivá oldódására is. Ennek legfőbb oka – az adott esetben – kétségtelenül a felejtés. A gyűjtő több balladát 12, 18, 19 év múlva újból magnóra vett. De van olyan példa is, ahol a két redakció rögzítése közt csak egy jó év telt el. A két változat, természetesen, itt különbözik egymástól a legkisebb mértékben.
A balladák részben prózaivá oldódásában a legérdekesebb az, hogy a versben, majd prózában elhangzott párhuzamos részek közt sajátos stílusváltás figyelhető meg. A prózában elmondott részekben is megőrződnek azonban bizonyos szóhasználatbeli sajátosságok: „gyenge testei”, „ebéd-véka”. A prózaivá vált részletekben azonban a népi prózai műfajok, elsősorban a mesemondás törvényszerűségei érvényesülnek a balladaival szemben: a tömörséget, töredezettséget az elbeszélés következetesebbé tétele váltja fel; ennek megfelelően a prózai részekben az elmondás gördülékenységét biztosító többleteket találhatunk. A prózában elmondott, áthidaló szerepű tartalmi összefoglalók – még ilyen beékelt formában is – bizonyos önállósághoz jutnak: a népi prózai epika sajátos stílusjegyeit viselő, annak törvényeihez alkalmazkodó szövegekké válnak. Erre a legjellemzőbb példákat a Kőműves Kelemen balladaváltozataiban találhatjuk meg.
{5-73.} A fent elemzett esetben is példákat találtunk arra, hogy a népköltészetben bizonyos körülmények közt együtt élhetnek ugyanazok a tartalmak más-más műfaji sajátosságokhoz alkalmazkodó formában. Mindezek alapján joggal mondhatjuk azt, hogy azok a mesetípusok és motívumok, amelyekben az ősi magyar hitvilágra, vallásos képzetekre, rítusokra utaló elemek találhatók, népmesekincsünk legrégibb rétegét alkotják. Tartalmi szempontból éppen ezek az emlékek jellemezhetik népmesekincsünk legrégibb alkotásait.
Fel lehet tételeznünk azt is, hogy – a népmese egyik leglényegesebb műfaji sajátosságaként – a szigorú megszerkesztettség jellemezte népmeséink legősibb rétegét: nagyjából a honfoglalás utáni első századokban kialakult, szóbeliségben élő népmeséket. Máskülönben nem tudták volna átvenni, megőrizni, a maguk szerkezeti formái közé beépíteni és egészen napjainkig fenntartani az ősi hiedelemvilágból, illetve az egykorú más műfajokból származó elemeket.
A népmese meglétére vonatkozó elszórt utalások ugyanis egészen a 12–13. századig visszavezetnek (Bernáth L. 1902; Katona L. 1912; Beke 1932; Beke–Honti 1933; Heller 1940; [Turóczi-] Trostler 1927, 1940).
Köztük nem találunk olyan nyomokat, amelyek a mai tündérmeséktől való jelentős eltérésekre engednének következtetni. Olyan nyomokat viszont igen, amelyekből az alapvető azonosság kritériumai olvashatók ki.
Néhány 18. századi adat, mint pl. a Turóczi-Trostler József által említett Farkas Antalnak egy 1790-ben megjelent munkájában található utalás is, a mai mesemondásra és a mai mesékre is ráillő leírást ad; megtalálható itt egy épkézláb mesekezdő formula is: hetedhét országgal, Óperenciás tengerrel.
Az ifjabbik Verestói György református prédikátornak egy 1733-ban elmondott halotti búcsúztatójában félig elismerő, félig elítélő élű megjegyzés olvasható a mesének a magyarok közti nagy népszerűségéről. Beszél a mesélés alkalmairól: fonó, kaláka, a piaci semmittevés ideje; utal a mesék tartalmára, színhelyére, legfőbb szereplőire: tündérország, tündérkirályok, tündérlányok, tündérlovak (Voigt 1979d: 215, 220).
Ebből a két példából egyaránt a mai tündérmesével lényegében azonosítható tartalmú, formájú és funkciójú népmesék elég korai meglétét nemcsak valószínűnek, hanem bizonyítottnak is láthatjuk; és arra sincs semmi okunk, hogy ezt a képet a távolabbi múltba vissza ne vetítsük.
A honfoglalás után a kereszténység felvétele, az új földrajzi környezet stb. következtében nagyon sok új hatás érte népünket. A lassan meginduló feudalizálódás a korábbinál nagyobb társadalmi különbségek kialakulásához vezetett.
Az új műveltség legfontosabb hordozója, a latin nyelv ugyanis jelentős műveltségbeli változásokat hozott magával, megteremtve a latin nyelvű írásbeliséget (Horváth J. 1931). Az így létrejött távolság azonban nem volt áthidalhatatlan. A papok prédikációi, hitoktató tevékenysége révén sok minden eljutott a latinul nem tudó és egyébként is írástudatlan néphez. De az egymásra hatás kölcsönös volt; ahogy Temesvári Pelbárt tevékenységével kapcsolatban utaltunk rá, a népköltészet egyes elemei is bekerültek pl. a latin nyelven írott prédikációk anyagába.
A különbségek még nagyobbak lettek, amikor kialakult a magyar nyelvű írásbeliség (Horváth J. 1935). Ez a különbség századokig, szinte napjainkig fennmaradt, és lényegében nem sokat csökkent a néptömegek analfabetizmusának részleges megszűnése után sem. Az írni-olvasni tudásnak a parasztság körében való terjedésével egyidőben kialakult a felső irodalom alatt elhelyezkedő, de ahhoz mégis sok szállal kötődő ponyvairodalom.
{5-74.} De a fokozatosan jelentősebbé váló társadalmi, műveltségbeli különbségek sem jelentettek áthághatatlan akadályt a műveltségbeli javak áramlása számára. A magas irodalomból – igen gyakran a félnépi írásbeliség és a ponyvairodalom közvetítésével – állandóan kerültek újabb és újabb, hazai és külföldi eredetű motívumok, elemek a szóbeliségben élő népköltészetbe. De érvényesült ennek a fordítottja is. A magas irodalom művelői, köztük is éppen a legnagyobbak elég tudatosan használtak fel népköltészetből kölcsönzött anyagot. Íme néhány példa – hogy csak a mese területén maradjunk, és csak a legnagyobbakra hivatkozzunk: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde, Arany János: Rózsa és Ibolya, Petőfi Sándor: János vitéz.
A honfoglalás utáni századokban a szóbeliségben élő magyar népköltészetet, köztük a népmeséket, igen sok irányú hatás érhette és érte is: szóbeli, irodalmi, hazai és külföldi egyaránt.
Ez azonban nemcsak a magyar népmesékre igaz. Hasonló, jelentős mennyiségű hatás eredményeként számos azonos vonás bizonyos mérvű egységbe ötvözi a világ teljes mesekincsét. A nagy egységen belüli különbségek, illetve a sajátos belső azonosságok alapján a világ mesekincse több régióra osztható. A magyar mese lényegében az Írországtól Indiáig terjedő régióba tartozik.
A mesei motívumokban, elemekben, epizódokban, a mesei szereplőkben megnyilvánuló azonosságokat a mesével foglalkozó szakemberek elég korán, már a 17., 18. században észrevették. Számos elmélet született a mesék eredetének, a bennük fellelhető azonosságoknak az értelmezésére. Charles Perrault és – sok szempontból azonos módon – a Grimm-testvérek is úgy gondolták, hogy a mesék a hajdankor történeteinek, régi mítoszoknak az emlékét őrzik. Theodor Benfey a mesék irodalmi úton való elterjedésének híve volt; forrásul az óind irodalmi mesét jelölte meg. Ellenfelei, Bédier, Lang, Wundt és többen mások is ezzel szemben arra utaltak, hogy a mesék mindenütt létrejöhettek és létre is jöttek a társadalmi fejlődés egy bizonyos fokán, amelyen történelme folyamán minden nép átment.
E szemben álló elméletek és azok sokféle változatai, sajátos módon, egyaránt tükrözik a valóság bizonyos elemeit. A mesék vándorlásának legegyszerűbb és legtermészetesebb módja, amikor a mese együtt vándorol a máshova költöző emberekkel, népekkel. Ezen az alapon beszélhetünk a magyar mesekincs olyan ősi elemeiről, amelyeket őseink Keletről hoztak magukkal. Így terjesztettek el európai meséket Amerikában, Afrikában a gyarmatosítók, az áttelepülők.
A meseátadásban szerepet játszhattak azonban kisebb vándorló csoportok, sőt egyedek is (keresztes vitézek, vándorkereskedők, mesterlegények). A nyelvhatárok sem jelentenek áthághatatlan akadályt: a nyelvhatárokon lakó egyedek ugyanis általában kölcsönösen ismerik egymás nyelvét. Így az idegen nyelven hallott mesét anyanyelvükön is továbbadhatják (Banó 1948).
A mesék irodalmi úton történő terjedése nemcsak elképzelhető, hanem sok esetben bizonyítható is. Az alábbiakban erre is mutatunk be több példát.
A vándorelmélet korszerűsített utódának is felfogható finn földrajz-történeti iskola legnagyobb hatású képviselői Kaarle Krohn és Antti Aarne. Ők a mesék tartalmi vizsgálata alapján akarták meghatározni az egyes mesék ősalakját (archetípusát). Ehhez pedig szükség volt a mesék összehasonlító vizsgálatára. Hogy ilyen vizsgálatokat végezni lehessen, el kellett készíteni az egyes népek, népcsoportok mesekincsének áttekinthető összeállítását. Ennek a munkának az alapjául szolgálhatott egy olyan mesetípus-katalógus, {5-75.} amely magába foglalja az akkor fellelhető mesetípusok rendszerét, a rendszeren belül üres számokat hagyva az esetleg még felbukkanó új típusoknak.
Ennek, a mesék tipizálásában ma is kulcsszerepet játszó típuskatalógusnak a megalkotója a finn Antti Aarne. Műve (Aarne 1910) a Nemzetközi Folklórszövetség kiadványsorozatának (Folklore Fellows Communications: FFC) 3. sz. köteteként jelent meg 1910-ben. Aarne típuskatalógusának megjelenése után, arra épülve elkészült több nép és népcsoport mesekatalógusa: a finn, észt (ezeket maga Aarne készítette), norvég, lapp, finnországi svéd, dán, később a cseh, a román és ezekkel majdnem egyidőben az első magyar népmese-katalógus is, amely Honti János munkájaként (Honti 1928) az FFC 81. köteteként jelent meg 1928-ban.
Aarne népmesetípus-katalógusát a nemzetközi tapasztalatok felhasználásával átdolgozta Stith Thompson (Aarne–Thompson 1928). A második és mindeddig a legteljesebb magyar népmese-katalógus, Berze Nagy János Magyar népmesetípusok (Berze Nagy 1957) c. munkája szintén az Aarne-katalógusra épül, de sok esetben figyelembe veszi a Thompson-féle átdolgozást is.
A harmadik a Kovács Ágnes főszerkesztői tevékenységével készülő Magyar Népmesekatalógus, a magyar mesekincset a lehető legteljesebb mértékben felölelni szándékozó típuskatalógus, amelyből eddig az 1., 3–5. és 7. kötet, illetve a munka céljairól, állapotáról, menetéről szóló beszámoló jelent meg (Kovács Á. 1955; 1980a; 1984).
Elkészült továbbá a jugoszláviai magyar népmesék tipológiai vizsgálata is (Vajda-Sárvári 1977).
Közben, 1961-ben megjelent az Aarne–Thompson-katalógus Stith Thompson által jelentősen kibővített új kiadása is (Aarne–Thompson 1961). Ezt a készülő Magyar Népmesekatalógus újabban megjelent részleteinek kidolgozói már figyelembe tudták venni.
A mesék tipizálásának, a típusok rendszerbe állításának eddig elért nagy eredményei a népmesével kapcsolatos számos probléma megoldásához segítettek hozzá; bár eredeti feladataik megoldására, az egyes mesék őstípusának megállapítására nem bizonyultak alkalmasnak. Nagyon jól felhasználhatók viszont nemzetközi összehasonlításokra: az egyes típusok elterjedtségének vizsgálatára, az egyes helyi, nemzeti redakciók sajátosságainak meghatározására.
Rendkívül nagy szolgálatot tettek a népmese-katalógusok a népmesék szerkezeti sajátosságainak feltárásában. Az eddig elkészült legteljesebb magyar népmese-katalógus, a Berze Nagy János posztumusz műveként megjelent Magyar népmesetípusok (Berze Nagy 1957) jól illusztrálja, hogy az egyedi népmesék a nemzeti és nemzetközi mesekincs alapján meghatározható típusok anyagára épülnek, de egy-egy egyedi mesében több típus is összekapcsolódhat, sőt más típusokból kölcsönzött motívumok is beépülhetnek a mese szövetébe, és a hagyományos mellett új elemek is helyet kaphatnak az egyes mesékben.
A népmeséket elemezve bemutató népmese-katalógusok módot adnak arra is, hogy segítségükkel bizonyos alműfajok kialakulásának korára következtethessünk, vagy meghatározhassuk egy-egy népmesetípus átvételének idejét és körülményeit. Számos adat található ezzel kapcsolatban a Berze Nagy-féle típuskatalógusban is, de még gazdagabbá és még konkrétabbá váltak az ilyen utalások a Magyar Népmesekatalógus munkálatai nyomán.
Mivel a Magyar Népmesekatalógusnak csak egy része jelent meg eddig nyomtatásban, {5-76.} ezért a továbbiakban a Magyar Néprajzi Lexikon megfelelő címszavai alapján (legtöbbjük szerzője Kovács Ágnes) tekintünk végig a népmesei alműfajok kialakulásának folyamatán, és néhány illusztráló példát mutatunk be a népmesék idegenből való átvételével kapcsolatban.
Népmeséink legősibb rétegének kialakulása, amelyben számos, még a honfoglalás előtti időkre visszamutató elemet is találhatunk, az ezredforduló idejére tehető. Az idetartozó mesetípusok, mitikus és hősepikai elemeket felhasználva, ekkor szerveződhettek mesékké. A feltehetően ebben a korban kialakult, a hősmesei alműfajhoz tartozó mesetípusok képviselői még mind a mai napig élnek a szóbeli néphagyományban. Európában viszont főleg csak szomszédaink mesekincsében találhatók meg; így ebben az esetben tehát a mi mesekincsünkből kiinduló kölcsönzésről, átadásról lehet szó.
Tipikus átvételnek látszik viszont a legendamese, amely szájhagyományos költészetünkben a kereszténység felvétele előtt nem jelenhetett meg. Érdekes módon a keresztény hagyományból nem annyira tartalmi elemeket örökölt, hanem inkább antropomorfizáló szemléletet és ehhez alkalmas szereplőket Jézus Krisztus és a szentek, főleg Szent Péter alakjában. A magyar néphagyományban való továbbélésük során ezek a hősök tovább profanizálódtak. Legendameséink így nem is annyira az egyházak által hirdetett erkölcsi normáknak a kifejezőjeként élnek, hanem inkább a mindennapi életben szükséges megfontoltságot, emberséget, talpraesettséget példázzák (Ne légy lusta, ne légy kényes, ne ítélj elhamarkodottan, légy jó és segítőkész!).
A novellamesék létrejöttében a reneszánsz korában kialakuló irodalmi novellának és a novella gyors nemzetközi terjedésének volt döntő szerepe. Néhány esetben a főhős és a mese alapjául szolgáló szituáció is novellai eredetű (Amicus és Amelius, Alexander és Ludovicus). Az esetek többségében azonban a novella hatása inkább abban nyilvánul meg, hogy létrejött az a mesei alműfaj, amelyben a reális (legalábbis nem csodás elemekre épülő) motívumok jutottak túlsúlyba. Ennek az alműfajnak egyik nagyon népszerű csoportját alkotják a rablómesék.
Az állatmese a magyar népmesekincs legkésőbben kialakult alműfaja. Talán ezzel magyarázható előfordulásának viszonylagos ritkasága is. Az állatmesék közt a legrégibbnek tűnő láncmese is, mint pl. A kóró és a kismadár (BN286*A.), a török hódoltság koráig vezethető vissza: a török költészetből (tekerleme) való átvételnek tűnik; Vargyas Lajos viszont e mese elődeit – számos formai hasonlóság alapján – francia verses dalokban látja (Vargyas 1960a).
A többi állatmese még későbbi jövevény: szintén irodalmi közvetítés útján jutottak a szóbeli népi epikába.
Az alábbiakban egyes mesék, mesetípusok, motívumok népköltészetbe való bekerülésének néhány tipikus esetére mutatunk be példákat (szintén a Magyar Néprajzi Lexikon címszavainak felhasználásával).
Igen sajátos pl. a Polyphemos-mese származástörténete. Magának a mesének, illetve mesetípusnak az elnevezése és a típus egyik alapvető epizódja, az óriás megvakítása is irodalmi eredetre utalna, annál is inkább, hiszen a hazai Odüsszeia-fordítások alapján nálunk is ismert történetről van szó. Ennek ellenére úgy látszik, hogy ez a mesetípus a magyar meseanyagba a Balkán felől, valószínűleg román közvetítéssel, szóbeli átvétel útján került. A balkáni népek népköltészete – természetesen – az irodalomból, végső soron Homérosztól örökölte ezt a mesetípust. Ha viszont egy-egy magyar népi változat {5-77.} mögött is írott előzményt sejthetünk, akkor az legfeljebb a mesének Benedek Elek által létrehozott változata lehet.
Az Állatsógorok (BN 552) mesetípusról azt állapította meg az összehasonlító kutatás, hogy nagyobb arányú elterjedtsége főleg a közép-európai meseanyagra jellemző. Nálunk viszonylag kevés változatban szerepel; szintén románból való átvételnek látszik.
A Bocskorondi és Ludamenti királyról szóló tréfás obsitos történet nálunk főleg a keleti nyelvterületen ismert; nemzetközi rokonsága északi és keleti irányba mutat. A magyar változatok elsősorban a finn és orosz változatokkal mutatnak hasonlóságot.
A zsákba zárt folyók motívuma gyakran szerepel tündérmeséink zárórészében. (A lakodalmas házban zsákba vannak kötve az ország nagy folyói, a zsák a falhoz van támasztva; a folyók úgy szabadulnak el, hogy valaki tánc közben a sarkantyújával fölszakítja a zsákot.) Megtalálható ez a motívum a fentiekben (25. lapon) idézett mesezáró formulában is. Egyébként ez a motívum – bár pillanatnyilag nem tudjuk semmiféle ősi hagyományhoz kapcsolni – magyar eredetűnek tartható pusztán amiatt, mert más népek mesekincsében nem szerepel, legfeljebb csak távoli párhuzamairól tudunk.
A papucsszaggató királykisasszonyok meséje nálunk is és szomszédainknál is egyaránt közismert, a Balkánon is igen kedvelt; Nyugat-Európában viszont kevésbé népszerű. Így igazolhatónak látszik az a feltevés, hogy ez a mese az európai mesekincs bizánci rétegéhez tartozik.
Van több olyan mesénk is, amely egész Európában, Ázsiában, sőt Afrikában, Amerikában is ismert (oda az európai bevándorlók vitték magukkal). Az ilyen esetekben a mesék nagy elterjedtsége inkább csak eredetmeghatározási problémákat vet fel; ez a helyzet pl. a Sárkányölő vitéz, Varázsló és tanítványa, Szezám, nyílj ki! stb. típusú mesék esetében.
Érdekes példaként, az eredetmeghatározással kapcsolatos, sokfelé ágazó problémák illusztrálására idézünk egy részletet a Magyar Néprajzi Lexikon (I. 137–138) Nagy Ilona által írt „Árgirus” címszavából:
„A mese cselekménye: csodafa gyümölcsét ismeretlen tettes minden éjjel ellopja. A fát gazdája (rendszerint király) három fiával három egymást követő éjszaka őrizteti. A két idősebb fiú elalszik, a legfiatalabb (egy jótettéért hálás egér segítségével) ébren marad… Hattyúk érkeznek, lánnyá válnak. A legkisebbiket Árgirus megfogja és kedvesévé teszi. A tündérlány megtiltja a fiúnak, hogy róla bárkinek említést tegyen. A fiú a tilalmat megszegi (vagy: az alvó szerelmeseket rosszakaró meglesi, a tündérlány hajából levág egy fürtöt). A leány ismét madárrá változik, elrepül. A hős keresésére indul. Egy boszorkány cselszövései folytán három éjszaka egymás után elalszik, és a hozzá madáralakban érkező kedvese nem tudja felébreszteni. (A találkozás sikertelenségéért a boszorkányon kívül a hős szolgája vagy útitársa is ludas…) A hős számára kedvese üzenetet hagy hátra, ennek nyomán tovább keresi. Természetfeletti lények vagy tárgyak… segítségével megtalálja a tündérlányt… Árgirus és Tündér Ilona egymáséi lesznek… Az Árgirus-mese – Kardos Tibor kutatásai szerint – ismeretlen görög (küproszi-cyprusi) misztériumnovellát rejt magában. Véglegesen a 2–3. században fogalmazták meg. A téma széltében élt Bizáncban, ahonnan Itáliába, feltehetően Velence vidékére került, ahol széphistóriaként élt tovább. (Egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról való széphistória.) Magyarra Gyergyai Albert fordította, valószínűleg 1582–89 között. Remekművű fordítása születése pillanatától népszerű. 1749–1849 között kb. száz kiadása jelent meg. 1763-i budai kiadása egyben ponyvára jutását is jelenti: a múlt század végéig számtalan kiadást {5-78.} ért meg. Szövegét 1781-ben Piskolti István átírta, felszínesebbé tette. A népköltészetbe a ponyvák révén került, bár a magyar redakciók egyes elemei azt a feltételezést is sejtetik, hogy szájhagyomány útján a Balkán, esetleg éppen Görögország felől is érték hatások a magyar Árgirus-mesét. Eddig 22 eredeti népmeseszöveg ismeretes, ezek többé-kevésbé hasonlítanak Gyergyai széphistóriájához. A nemzetközi meseanyagban a 400 mesetípus igen gazdagon képviselteti magát, de a magyar redakciótól eltérő formában.”
Így él régi emlékeket és a mai élet elemeit összebékítve – az ősi hagyományokból, a felső társadalmi rétegek műveltségkincséből és más népek hagyományaiból egyaránt merítve – ez a gazdag, termékeny, örökifjú népköltési műfaj, a népmese.
| A NÉPMESE ALMŰFAJAI | TARTALOM | A MESE ÉS HIEDELEMVILÁG KAPCSOLATA |