| HELY, IDŐ, EMBEREK, TÁRSADALOM A MESÉBEN | TARTALOM | A MAGYAR NÉPMESEKINCS TÖRTÉNETI RÉTEGZŐDÉSE ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATAI |
FEJEZETEK
A népmese alműfajainak meghatározása során lényegében megmaradhatunk az eddigi gondolatsor folyamatában. Az alműfajok meghatározásában ugyanis a leglényegesebb kritériumként a csodás és reális elemek aránya, illetve azok egyedi sajátosságai szolgálnak. Ez a kritérium – amint később látni fogjuk – a műfaji sajátosságok mellett genetikai jellegű tulajdonságokra is rávilágít.
A népmese legősibb, legköltőibb, leggazdagabb tartalmú, legszebb alműfaja – úgy is mondhatnánk: alapműfaja – a mitikus vagy valódi mese.
A valódi mese fogalma egyben összefoglaló fogalom is, amelybe a tündérmesék, varázsmesék, hősmesék, hiedelemmesék tartoznak.
A tündérmese megnevezést a köznyelvben, sőt igen gyakran a szakirodalomban is a mitikus mesével, a valódi mesével azonos jelentésben használják. A tündérmese terminusnak tehát van egy szűkebb és tágabb értelmű jelentése.
Mi a bővebb értelmében használtuk és használjuk most is. Így tehát a továbbiakban a tündérmesékkel foglalkozunk, majd rövid jellemzést adunk annak egyik legjelentősebb változatáról, a hősmeséről.
A tündérmeséről joggal tartja a közvélemény, hogy az – a szakterminust kissé megváltoztatott formában használva – a valódi mese. Ez ugyanis a legmeseszerűbb mesei alműfaj. Alapvető kelléke a csodás elem. És ez nemcsak azt jelenti, hogy benne a legnagyobb a csodás elemek aránya, hanem főleg azt, hogy itt a csodás elemek szerepe nélkülözhetetlen. A mesei szerkezet nem jöhet létre csodás elemek nélkül. A csodás elemek megléte a tündérmese sine qua nonja.
A mesekezdő formulák a mesélőt és a mesehallgatókat a mindennapi életből – mondhatjuk talán úgy is, hogy a mindennapi gondoktól, keservektől, méltatlanságoktól terhes életből – átviszik a költői igazságszolgáltatást biztosító mesék birodalmába. Ahol ugyan nem történhet meg minden, hisz a csodás elemek is egy sajátos rendszer elemeiként kerülnek a mesébe, annyi azonban mindig megvalósul, hogy a jóság, az igazság – amely főleg az elnyomottak, a szegények igazsága – mindig győz. Ezért maradt fenn a népmese évszázadokon keresztül, mert a sors jóra fordulásába vetett reményt táplálta az arra legjobban rászoruló elesettek körében.
A tündérmese a népmese legterjedelmesebb alműfaja. Benne a mondanivaló kibontakoztatására a már eleve többszörösen strukturált egészek: motívumok, típusok szolgálnak. A mesetípusokban gyakran találhatunk háromszori ismétlést, amely legtöbbször a fokozás szerepét tölti be. A fokozást szolgáló ismétlés, ugyanúgy, mint a késleltetés {5-45.} különböző megnyilvánulási formái a szöveg bokrosodásához járulnak hozzá. Egy-egy újabb típusnak vagy motívumnak a mese szövetébe való bekapcsolása szintén a szövegterjedelem növelésének irányában hat.
A tündérmesékre mégsem jellemző a terjengősség, hiszen – különösen egy-egy jó mesélő előadásában – a típuskapcsolás egyben a sajátos szépségek újabb füzérének meséhez való hozzákapcsolását is jelenti. A mitikus vagy valódi mesének tündérmeseként való emlegetése legnagyobbrészt talán azért is vált általánossá, mert a tündérmesék tündéri szépségére való természetes utalás is érződik ebben az elnevezésben.
A tündérmese egyik legsajátosabb és több szempontból is említésre méltó válfaja a hősmese.
„A hősmesék a mitikus mese vagy köznyelven, a tündérmese műfajának legarchaikusabb csoportját képezik. Azok a mesetípusok tartoznak ide, melyekben a mitikus elemek, motívumok, epizódok a realisztikus elemekhez, motívumokhoz, alakokhoz, epizódokhoz hasonló természetességgel illeszkednek a mese cselekményébe. A hős (hősnő) emberfeletti, táltostulajdonságokkal rendelkezik, előre tudja, hogy mi fog vele történni, természetfeletti segítői vannak, s gyakran valamely nagyszabású, világrengető hőstettet visz véghez. Küzdelme – még ha útja a halálon keresztül vezet is – minden esetben győzelemmel végződik. A sárkányok, óriások vagy más természetfeletti lények által sanyargatott országra, amelynek végül a hős lesz az uralkodója, kiegyensúlyozott, békés, boldog korszak köszönt. A hősmesékben nem a lírai momentumokon van a hangsúly, hanem a küzdelmen, a párviadalon. A hős esetleg feleségül veszi a király leányát, de nem szükségképpen és nem szerelemből, hanem hősi cselekedetei jutalmaképpen: ezáltal válik a fele-királyság birtokosává, majd a király utódjává” (Kovács Á. 1979: 458).
A következőkben egy olyan tündérmesét mutatunk be, amely egyben a hősmese jellemzésére is alkalmas. Azért választottuk ezt a változatot, mert demonstrálni akartuk azt, hogy még a legarchaikusabb népmesefajtáink is elevenen élnek napjainkban. A bemutatandó mese értékét emeli az előadás természetes elevensége, naiv bája.
„Ëccër vót, hol nem vót, hetedhétországon ës túl, még a hármas üveghëgyekën ës túl, vót ëccër ëgy kiráj. S annak a kirájnak vót ëgy gyönyörü szép lëánnya. Vót ëgy gyönyörü szép kertjik, s a kirájlëánhoz nagyon-nagyon sokan jártak a legényëk, utánna, de a lëán nem állott szóba sënkivel. Az apja se ëngedte. Az apja ëgy nagyon ëgy ojan embër vót, hogy nem akarta ëngedni, hogy a lánya mindënkivel beszélgessën. Hát a kirájnak vót ëgy gyönyörü szép kertje. S a kertbe vót ëgy nagy fa. Ugyhogy az a fa tisztán az eget érte. Akkora nagy fája vót a kertbe.
Hát a kirájlëán nagyon akart vóna férhëz mënni, de az apja ëgyáltalán nem akarta ëngedni. Hát azt is gondolta a kiráj, ha a lëán ha férhëz mënyën, akkor azt a szép gyönyörü kertët nem találja mëg sehol se. Hát ő örömit örökké abba lelte, hogy ő kimënt abba a kertbe, s a kertbe leült ëgy lócára, s ott nézëgette a szép fának a szép madaraknak a csiripëlésit, hogy őt viditották. Örökké ott örvendëzëtt a kertben a lëán. Hát jöttek szép legényëk utánna, jártak-keltek, de hëába, a lëán nem mert sënkivel szóba állni. Gondolta magába, hogyha ő szóba áll, akkor nem éri el a célját, hogy ő ezt a szép kertët soha mëg nem találja.
Hát ëccër ëgy napon ő künn üldögél a kertbe, a fák alatt. Ëccër csak ëgy nagy zivatar {5-46.} jött elé. Akkora zivatar jött, hogy mindönfélét összevissza forgatott. Az összes kertët, a gyönyörü szép virágokat, mindönt ësszegyurt az a nagy zivatar. Hát elég az hozzá, hogy a lëán ës eltünt. Mikor a viharnak vége lëtt, akkóra a lëán ës eltünt. Hát a kiráj járt-kelt, hát mindönfelé kereste a lëánt, de sehol nem találta mëg a lëánt.
Hát kihirdette ország-világba, hogy ő annak adja a lëánnyát, és ha mëgtalálja a fele kirájságát, aki az ő lëánnyát visszaszërëzi. Jöttek ës a legényëk mindënfajták, hërcëgëk, grófok, mindënfajta legényëk jöttek oda, de sënki se tudta mëgtalálni, hogy merre lëtt a lëán. Hát ëccër mi történt? Az történt, hogy vót az udvarban ëgy kondás legén, a disznyókot ëtetgette. Hát amind hajtotta ki a disznyókot, ëgy malacka hozzásurlódott a legénkéhëz, s aszongya neki, a legénkének:
– Hallod-ë – aszongya –, a kirájnak el van tünve a lëánnya, de sënki nem tudja. A lëán fönn van ennek a fának a tetejibe, a kilencvenkilencedik ágán. Ëgy hétfejü sárkán rabolta el – aszongya. – S hallod, imán mënnyin jártak s keltek – aszongya. – De, te tudod-ë, mit csinájál? Csináltass a kirájval, vágoss le ëgy bikát, és abból csináltass hét pár bocskórt és hét rend ruhát. S indulj el – aszongya –, s akkor te mëgtalálod azt a lëánt ott fönn a fa tetejin.
Hát a legén gondolkozott, gondolkozott. Hát ëccër elmëgy a kirájhoz, köszön illendőképpen, s bémënyën. A kiráj nagyon busult, szomorkodott a lëányáétt, de mikor az a legénke bémënt, s köszönt, mondja neki, hogy ő mi járatba van, a kiráj akkorát kacagott, hogy a legénke szégyëlletibe nem tudta, hogy mēre forduljon. Aszongya:
– Mit te, te nyomorult?! Mikor hányan jöttek! – aszongya. S ott vót mellette ëgy udvari bolond, s aszongya annak:
Hát ő nem szól sëmmit ehhëz a beszédhëz, aszongya, mikor ennyi gróf fiuk jöttek, még mindënfajta ügyes embërëk, és nem tudták, aszongya, és ez az ëgyszërü gyermëk akarja mëgkapni?
Hát ēre a legénke kimënt szomoruan, de a malacka ujra hozzásurlódott, s aszongya:
– Követejed és kérjed a kirájtól, mer mëglátod, hogy te boldog lëszël, hogy ha fël tudsz mënni. Hogyha nekëd mëgcsinálják azt a hét pár bocskort, s azt a hét rend ruhát – aszongya.
Na jól van. A legénke másnap ujra bémënt a kiráj elejibe, s ujra mondja nëki, hogy në, ő mi járatba van. S aszongya erre a kiráj, hogy:
– Na, nem bánom, lëgyën a te kedved! – aszongya. – Levágatok ëgy bikát, és csináltatok hét pár bocskort, és hét rend ruhát, de hogyha vissza találsz jőni – aszongya –, ugy gyere vissza, hogy hetvenhét darabba törjél össze, mer akkor karóba húzom a fejedët – aszongya –, hogyha elmënsz, és nem tudod visszahozni a lëányomot!
Na jól van. Le ës vágták a nagy bikát, csináltattak hét rend bocskort, s hét rend ruhát neki, s hát mikor szépën az készen lëtt, akkor a legénke fogta magát, ëgy baltát a kezibe vëtt, és elindult. Mënyën a legénke, mënyën. Nëkiindult fölfelé, de bizony mikor elért ëgy ágot, ëgy rend bocskor leszakadt, a viz kezdëtt róla csurulni. Ugy mëgbánta, hogy mér ës tudott ő hozzáfogni. Mér ës indult ő el ennek a nagy utnak?
Hát mënyën-mënyën a legénke, fölfelé mënyën. S hát mikor a hét rend ruha s a hét pár bocskor leszakadt, akkor elért ëgy ojan hosszu vékon ágot, s ő azon haslag feküdt, s azon végigcsúszott, azon az ágon. És mikor végigmönt, hát Istenëm, aszongya, ne hagyj el. Ëgy nagy lapit ért el, ëgy erőst-erőst nagy lapira rëaszökött, s aszongya:
– Most má, édës jó Istenëm, ne hagyj el! Há lëssz – aszongya –, ahogy lëssz, ugy lëssz!
{5-47.} Hát rëaszökött. S hát ëccër csak rëaért ëgy nagy fëlső világba. Hát mënyën, mënyën, mëndëgél. Ëgy szép ződ pázsiton mënyën, mëndëgél. Ëccër csak elér ëgy ojan hejre, hogy tisztán ëgy nagy palota kacsán forgott. Hát gondolta magába: Mënnyi ablak rajta, fenyës ablakok! Ej istenség, most hogy tudna ő ide bémënni? Hát az nagyon forgott a kacsasarkon. Elévëtte a kisbaltát, s nekicélozta a kacsának a sarkának, s hát éppen a kacsának a sarkába állott belé. Hát szépën fogta magát, s hát ëccër akkorát zördült az a sok ablak, mind ëccëre kinyillott. Hát mëgëjedëtt ő ës. Hát ëccër ëgy ablakon kileskődött valaki, s hát a kirájnak a lëánnya odamënt, s köszönt illendőképpen, s aszongya:
– Jaj, kicsi öcsém, hogy tudtál te ide fëljőni? – aszongya.
– Ne azt kérdëzze – aszongya –, hogy jöttem ide, hanem azt – aszongya –, hogy pakójon ëssze, s jőjön velem vissza – aszongya – az édësapjához!
– Jaj, azt ne is emlëgesd – aszongya –, mer én apánhoz nem tudok visszamënni – aszongya –, me itt van a hétfejü sárkán, s akkor nekëm vége lëssz a napomnak, még ha rágondolok ës. Hanem hamar bujál bé – aszongya –, valahova buj el, mer most minnyá jön haza, s akkor – aszongya – itt széttép.
– Én nem bujok el sehova se, hanem – aszongya – mondd mëg, hogy eljöttem nekëd szógálni.
Hát jól van. Ëccër csak jő a sárkán haza, s hát ojan nagy dërënducával jön haza. Hát aszongya a feleséginek, hogy:
– Miféle embëri szagot érzëk itt?
– Itt nincs sëmmi embëri szag – aszongya –, hanem az én kicsi szógám eljött – aszongya –, ëngëmët itt ës szógájon. Otthon is szógám vót, s eljött ide fël, ēre a fa tetejire, hogy ëngëmët szógájon.
– Na jól van – aszongya –, hol van? Jőjön elé! Elémënt, s aszongya a sárkán:
– Na, kis szógám, nekëd itt nagyon jó dógod lëssz – aszongya. – Ha szót fogadol nekëm, itt ülhetsz – aszongya – addig, ameddig uriembër lëssz belőlled.
– Hát mi dolgom lëssz? – aszongya.
– Itt nálam nem lëssz ëgyéb dógod – aszongya –, lemënsz az istálóba, s van két gerhes ló, s azokat ëtetëd mëg itatod. Nekëd csak az a dógod lëssz.
Hát jól van. Mëgköszönte a legén a sárkánnak. Bemënt az istálóba, s kitrágyázott mindënt. Ott végezte a dógát. Ëccër ott, ott szomorkodik, ëccër csak a ló kezdëtt beszélni.
Hát ő szénát vitt neki, zabot vitt neki, vizet vitt neki. Mindënfélével mëgkénálta, de a ló sem ëvëtt sëmmit, sem ivutt.
– Tudd mëg, hogy nem a széna, sem a zab – aszongya – az én ételëm, hanem az én ételëm csak az égő parázs – aszongya. – S hogyha azt adsz nekëm, akkor én azt is mëgcsinálom nekëd, hogy a kirájnét, kirájlányt hazaviszëd – aszongya – az apjához.
Mëgörvendëtt ēre a legén, s gondolta magába, hogy a kirájlëán rëggel éppe készülődött a tëmplomba, s elmënt a tëmplomba otthonról. S akkor ez hamar, ëgy nagy farakatot mëggyujtott, s jó sok szenet csinált, s béhordta neki. S hát az mëgrágta, mëgëtte mind ëgy falásig ugy, hogy még a hammát is mind fëlnyalta.
Hát ezt ő mëgcsinálta még másodszor ës, harmadszor ës, s akkor aszonta a ló:
{5-48.} – Te tudod-ë – aszongya –, mi az ereje ennek a sárkánnak? Ha te ezt a sárkánt te el tudnád pusztitani – aszongya –, akkor én titëkët tisztán az édësapjának az udvarába szállitanálak.
Hát örvendëtt a legén, akkor ujra mindën kedvit mëgadta annak a lónak. Hát ëccër elmönt a sárkán otthonnét. S hát a legén ujra mëgëtette a lovat. S akkor a ló aszonta:
– Tudod-ë mit? – aszongya. – Ennek az az ereje, hogy mikor jön haza – aszongya –, van itt az erdőbe ëgy nagy vadkan, s a vadkannak a fejibe van ëgy nyúl, s a nyúlnak a fejibe van ëgy galamb, s a galambnak a fejibe van ëgy iskátuja, s abba az iskátujába lódarazsak vannak, s azokot hogyha elpusztitsuk, akkor a sárkánnak mindën ereje elmëgy, s a sárkánt el tudod pusztitani.
Há jól van. Hazajön a sárkán, s hát gondolta magába a sárkán, hogy behija ezt a legént, hogy mënjenek le a pincébe, s ëgy kicsitt ëgyütt mullassanak. Lemënnek a pincébe, s hát ott ők kezdtek borozni. Ugyhogy annyira béboroztak, hogy a sárkán elaludt. Gondolta magába Jánoska, hogy most ha elévënné a baltáját, s levágná mind a hét fejit. De akkor gondolta mégës, ha nem tudja hirtelen levágni, akkor őt abba hejbe mëgöli. Jobb, ha elhagyja, hogy aludja ki magát, s ő addig elmënyën a lóval. S ott a vadkannak ott az életit elveszejtik. Hát jól van. Amind ugy gondolkodik Jánoska, hát a sárkán fëlébredëtt. Fëlébredëtt, s az éppen akkor vitte a szërszámot ki, hogy pakólja fël a lovat. Aszongya.
– Hova indultál? – mondja a sárkán.
– Hát te hova akartad vinni – aszongya ezt a szërszámot?
– Én nem, sëhova sem. – Kezdte tagadni a legénke. Hát hiába, ez csak észrevëtte magát. Akkor aszongya:
– Nem sehova, hanem csak én – aszongya – jó ellátok mindënt, s rendët csinálok!
Közbe ő fëlfutott, s mondta a kirájlánynak ës, hogy mit akar csinálni. S a kirájlány nagyon mëgëjedëtt, s aszongya:
– Ne csinálj, édëssem, sëmmit se, met itt öl mëg – aszongya – tégëdët a sárkán!
Na, másnap ujra hazajött a sárkán. Elmënt ki vadászni, s ëccër hazajő ujra a sárkán. S addig Jánoska, mig a sárkán elmënt, elévëtte hamar a szërszámot, s fël a ló hátára, s ki az erdőbe. Há mikor az erdőbe kiérnek, ëccër a vadkan ëppe jött velik szëmbe, s csak csitkorgatta a fogait. Fogta magát a ló, s nekifutott. Az a ló ötlábú vót, s ugy mëgrugta az ötödik lábával, hogy a vadkan fëlfordult.
Akkor hamar kiszökött belőlle a nyúl, s utána a nyúl után, s ëgykettőre, ugyhogy ők ëgykettőre a nyúlat, mindënfélét rendbe tëttek. Ugyhogy mikor a lódarazsakot ez az ötlábu ló összetapodta, akkor má – aszongya:
– Kicsi gazdám, most má ugy érëzhetëd magadot – aszongya –, hogy most mán tied lössz a kirájlëán.
Na mikor ezt mindënt mëgcsináltak, mënyën haza a legénke, hát lássa, hogy a sárkán el van terülve az udvar közepire.
– Na – aszongya –, kicsi szógám azétt jöttél fël, hogy szógálj – aszongya –, s te ugy látszik, hogy mëgölted az én életëmët. De nem baj – aszongya –, akkor ne bántsál, hagyjad, hogy igy éljek – aszongya –, akkor ne bántsál, ne vágd le a fejeimët!
Igën de most mán akkor nem törődött ez a legénke, hanem fogta magát, s a baltával {5-49.} a fejeit mind levágta, s na akkor bémënt, s mondja a kirájlëánnak, hogy në, mi a hejzet. De közben ő ugy busult, ő nem tudta, hogy a ló őt hazaviszi. Ugy busult. Gondolta magába: Istenëm, hát én hogy tudok azon a vékon ágon hogy tudok a kirájlëánval végigcsuszni.
Hát amind így gondolkodik, még lemënt az istálóba, s aszongya a ló neki:
– Hát mit busulsz? Látom, még most is nagy bánatod van.
– Há, hogyne vóna bánatom! – aszongya. – Hogy tudok én most hazamënni?
– Aval te ne törődj sëmmit! – aszongya. – Csak pakoljatok ëssze mindënt a kirájlëánval, amit csak gondoltok, hogy el akartok vinni!
S akkor szépën bémënt, ësszepakolódtak, s kimënt, s há fëlültek a lónak a hátára. S akkor ugy, hogy huszonnégy óra se telt belé, s otthon vótak a kiráj udvarába.
Az öreg kiráj kimënt, s mikor mëglátta a lëánnyát, hát ësszeroskadott, nem tudta, hogy hogy fogadja őköt. Akkor ennek a kicsi legénnek adta a fele kirájságát, s a kirájlëánt elvëtte feleségül, s csináltak ëgy nagy lakadalmat, s még ma is élnek, ha mëg nem haltak. Én igy tudom, hogy igy vót, vége vót, s mese vót” (Sebestyén Ádám gyűjtése. Elmondta: László Györgyné Keresztes Borbála. Kakasd, Tolna m., 1970-es évek; Sebestyén Á. 1983: 237–240).
A mesei alműfajok közt a legendamesék állnak legközelebb a tündérmesékhez. Ennek az alműfajnak a kialakításában jelentős szerepe volt a keresztény hagyományokkal való megismerkedésnek. Ezt a hatást nem annyira maguk a bibliai történetek, nem is a keresztény hittel terjedő, a szent életű emberek életét ismertető legendák, hanem inkább az apokrif evangéliumok és csodás történetek közvetítették.
Hazai legendameséink létrejöttében azonban a legnagyobb jelentőségű tényező a tündérmesei hagyományoknak a keresztény hagyományokkal való sajátos ötvöződése. (Erre a legjobb példa az Angyalbárányok mesetípusa.)
Tündérmesékre emlékeztető a legendamesék azon tulajdonsága, hogy a csodás elem elkerülhetetlen kellék bennük. A csodás, az igazságosztásra – jutalmazásra és büntetésre ugyanúgy, mint a világ lényeges dolgainak az elrendezésére (eredetmagyarázó legendamesék) – alkalmas erővel és képességgel azonban csak maga az Atyaisten és annak egyszülött fia, Jézus Krisztus rendelkezik.
A keresztényi tanítások, főleg az evangéliumi történetek hatását kell látnunk abban, hogy a legendamesék csodatevő szereplői is hús-vér emberek. Az evangéliumok ugyanis Jézust is főleg földi halandóként mutatják be; tanítványai, apostolai még inkább emberi emberek. Első számú tanítványáról, Péter apostolról azt is elmondják az evangéliumok, hogy a legválságosabb időben háromszor tagadta meg mesterét. A táltosi, sámáni karizmával rendelkező Jézus Krisztusnak – talán éppen emiatt – gyakori kísérője, az emberi gyarlóságok megszemélyesítőjeként, Szent Péter. A velük foglalkozó legendamesék szerkezete a kettőjük közti ellentéten alapul. A rendszerint pórul járó Szent Péter alakja ezeket a meséket a tréfás mesék közeli rokonává avatja.
„Egyszer a Jézus Krisztus földön jártában keltében ment mendegélt szent Péterrel. A mint így haladnak, szent Péter megszólitja a Jézus Krisztust:
– Mégis szép dolog istennek lenni!
{5-50.} – Miért Péter? – kérdi tőle a Krisztus.
– Segiteni az özvegyeken, árvákon; megjutalmazni a jók fáradságát; megbüntetni a gonoszt. Tudom én istenem! ha én lehetnék az, nem lenne egy rosz ember se a föld kerekségén!
Alighogy elvégezte a beszédjét szent Péter, Jézus körül tekint, meglát egy kis fiatal hajtáson egy csomó rajt; azt mondja hát Péternek:
– Eredj Péter! fogd fel azt a rajt a kalapodba, vigyük el magunkkal; ki tudja? hátha még hasznát veszszük.
Péter odamegy a kis fa alá, bele söpri a rajt a kalapjába; de mivel sok volt, egy csomó a kezére rakodott.
Vitte aztán a kalappal együtt a rajt. Egyszer egy méh beleeresztette a fulánkját a kezébe, mire Péter keservesen följajdult s földhöz vágta az egészet.
– Mi lelt Péter?, kérdi tőle a Jézus Krisztus, mit csináltál?
– Jaj, hogy a bűne verje meg ezt a rajt, de megcsipte egy méh a kezem szárát!
– Miért nem választottad hát ki közüle azt, a melyik megcsipett?
– Hiszen ha tudtam volna! mondja Péter, de mikor mindegyik olyan egyforma mint a lencse meg a lencse.
– Lásd Péter! mondja neki a Jézus Krisztus, ha te isten volnál, akkor is igy cselekednél; az emberek közül ha egy megbántana, kész volnál azér az egyért a többi ártatlanokon is boszut állani” (Török Károly gyűjtése. Hódmezővásárhely, 1860-as évek; Arany L.–Gyulai 1872: 505–507).
A novellamesék képviselik az első olyan népmesei alműfajt, amely legfőképpen abban különbözik a tündérmeséktől, hogy benne már nem szerepel csodás elem, legalábbis a mese lényegi elemeként nem. A humanizmus korában kialakuló novella műfaj és a tündérmese sajátos kereszteződéséből jött létre.
Több típusa is megfigyelhető a magyar mesekincs keretein belül.
A legősibbnek az a típus látszik, amely a legtöbbet megőrzött a tündérmesék szerkezeti elemeiből: mesekezdő formulával indul, mesezáró formulával végződik. A mesehős a novellameséknek ebben a típusában is a királylány kezét nyeri el. Csakhogy itt a csodás segítőtársak és eszközök helyett a talpraesettség és a furfang segíti a mesehőst célja elérésében.
„Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt egy szegény ember, volt annak három fia. Egyszer a király kihirdetteti az egész országában, hogy annak adja a lányát, a ki előtte olyat tud mondani, a mit ő el nem hisz; meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, a kit Péternek hivtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz, megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királylyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt parancsolta, hogy ereszszék be tüstént. – Pedig már ekkor annyi királyfi meg isten tudja micsoda nagy úr megfordúlt a király előtt, – a kik közül mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni, – mint a csillag az égen, mint a fűszál a réten; de biz’ ott egy se tudott olyat mondani, a mit a király el ne hitt volna. – Bemén hát Péter a királyhoz, köszön neki:
{5-51.} – Jó napot adjon isten, király uram!
– Adjon isten neked is fiam! hát mi járatban vagy?
– Én bizony házasodni akarok, uram király!
– Jól van fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt?
– Tudja az isten! majdcsak eltartanám valahogy… Az apámnak van egy háza meg egy kis földje is.
– Elhiszem fiam, – mondja a király.
– Aztán meg van három darab marhánk is.
– Most nem régiben a tőzek annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is férünk tőle.
– Egyszer azt mondja az apánk: Fiaim! hordjátok ki ezt a dudvát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit.
– Mink aztán kihordtuk a dudvát három hétig két kocsin.
– Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig.
– Mikor már ez is meg volt, haza mentem, megmondtam az apámnak.
– Akkor aztán én, az édes apám, meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.
– Azután megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, felemeltük mint az abroszt szokás és a dudvát róla a mi földünkre fordítottuk.
– Azután a földünket tele szórtuk fű maggal.
– Oszt’ olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem!
– Az apám aztán sajnálta kivágatni azt a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.
– Aztán a fölséged öreg apját megfogadta kanásznak! …
– Hazudsz! akaszt…! hanem a királynak hirtelen eszébe jutott fogadása, rögtön papot, hóhért hivatott, a szegény ember fiával összeadatta a lányát, csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre, még az árva gyermeknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom; volt lé, meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!
| Gallér híján köpenyeg, |
| Hazudtam, mert volt kinek.” |
| (Török Károly gyűjtése. Csongrád m., |
| 1860-as évek; Török 1872: 456–459.) |
A novellamesék további típusaiként beszélhetünk a sorsmesékről, amelyek a hiedelemmondák, hiedelemtörténetek határán helyezkednek el. A mesei szerkezet szempontjából létfontosságú szerepet játszik itt a sorsszerűség, amely bizonyos szempontból csodás {5-52.} elemnek is minősül. Éppen emiatt alkot bizonyos fokig önálló csoportot a novellamesék keretén belül. Néhány ismertebb hazai képviselői A mosdótál (BN 932*), A megjövendölt unoka (BN 933), Szerencse és Áldás (BN 945) mesetípusok.
A novellamesék egy másik csoportját rablómesék alkotják. Ezek a rablótörténetekkel vannak rokonságban, tőlük azonban megkülönbözteti őket a tündérmeséktől örökölt feszesebb szerkesztési mód. Legismertebb hazai típusai A mestertolvaj (AaTh 1525), Ibykos darvai (AaTh 960A; BN 960A).
A novellamesék legnépszerűbb csoportját a Mátyás-mesék alkotják. Népszerűségük alapja, hogy főhősük vagy központi figurájuk az igazságos Mátyás király. Mátyás király máig tartó népszerűségének bizonyítéka, hogy nevéhez nagyon sok monda és anekdota is kapcsolódik. Némely esetben nem is olyan könnyű műfaji hovatartozásukat meghatározni. Közülük azokat tarthatjuk meséknek, amelyekben a mesei tanulság a leginkább elvont, és tartalmuk mesei jellegű epizódokra épül. E meséknek mindig van valamilyen humoros színezetük is.
Példaként egy, a jugoszláviai magyarság körében a közelmúltban lejegyzett változatot mutatunk be. Erre a magyar nyelvterületre egyébként is nagyon jellemző a Mátyásmesék, Mátyás-mondák nagy népszerűsége.
„Mátyás kimënt eccé Cinkotára, mëghallotta, hogy a pap, a katolikus pap duplán szedi a béröket, a lukmát, felhívatta a Mátyás király az udvarába, halálbüntetés mellett, hogy rëggel jelenkezzön. A cinkotai kántor mëghallotta, hogy a plébánosának föl kell mënni a Mátyás király udvarába. Asz mondta neki, hogy adjon neki egy őtözet ruhát a plébános úr.
– Én mögyök föl a plébános úr helött Mátyás király udvarába. Én maj mögfelelëk a királynak.
Mátyás, mikó fölérkezött a pap ruhába őtözött cinkotai kántor, asz kérdezi tüle, hogy mëgjütté, pap?
Az első kérdés az, hogy hol kél fel a nap. Asz mondja, hogy kegyelmednek Budán, neköm pedig Cinkotán.
A másik kérdés, hogy mit ér a király.
– Hát hogyha Jézus Krisztus őfelsége harminc ezüst dénárt ért, akkó a mi Mátyás királyunk is mëgér huszonkilencet.
– Jó van, plébános, mëgfelelté! Hanem mos mondd mëg, hogy mit gondol a király!
– A király őfelsége azt gondolja, hogy a cinkotai pap áll előtte, pejig a cinkotai kántor áll előtte.
– Ez is jó van, hanem most, cinkotai kántor, mit kérsz, amiér mëgfeleltél a papod helyett?
Asz kérëm, hogy Cinkotán még eccé nagyobb legyen az icce, (nagyon szerette a sört) mint másik helyiségökbe.
Csak ēfelejtette a kántor kérni a Mátyás királytul, hogy ugyanaz az ára legyen annak a nagy iccének is, mint a másik községekben a kicsinek” (Penavin Olga gyűjtése. Elmondta: Baka János. Kopács, Baranya-Drávaszög, 1960-as évek; Penavin 1971: 162–163).
{5-53.} A csodás elem majdnem teljes hiánya (ördög azért szerepel számos idetartozó mesében) miatt reális vagy realisztikus mesének nevezik a következőkben tárgyalandó – több mesecsoportot magába foglaló – mesei alműfajt; de a hazai és nemzetközi szakirodalomban – alapvető tartalmi jellegzetességei alapján – tréfás meseként is szokták emlegetni. Egyébként is ez a terminus látszik a legelfogadhatóbbnak e mesei alműfaj megnevezésére.
A komikum jellege, illetve a benne szereplő személyek alapján több, pontosan körülhatárolható csoportot különböztethetünk meg a tréfás mesék alműfaján belül.
Az ostoba ördögről szóló mesecsoport egyik szereplője mindig az ördög, a másik szereplő a furfangos (szegény) ember. Középkori irodalmi előzményeken (Salamon és Markalf) alapuló, 18–19. századi ponyvakiadványok hatására az idetartozó meséink egy részében az ördög ellenfeleként szereplő szegény ember neve Markalf. Ez a név a szájhagyományban élő mesékben (mint az alábbiakban közölt változatban is) Markóf formában szerepel.
A furfangos szegény ember és az erős, robosztus, kegyetlen ördög közötti párviadal azért végződik mindig a szegény ember győzelmével, mert az az eszét, furfangját használja fel az ördöggel megvívandó, nagyon is egyoldalúnak ígérkező küzdelemben.
Nem lehet elutasítani azt a gondolatot, hogy ebben a tréfás hangvételű mesefajtában ne a természet hatalmas, vak, az emberrel ellenségesen szemben álló erői és az évezredes tapasztalatokra támaszkodó, a természet átalakítására is vállalkozó ember közötti küzdelemnek a tükröződését lássuk. A népi hiedelemvilág számos bajelhárító eljárásával (a ráolvasástól kezdve a zajütéssel, szúrós, csípős növényekkel, a névváltoztatáson alapuló félrevezetéssel való védekezésig) tart rokonságot ez a mindenkor a megelégedettség derűjét is sugárzó mesei műfajvariáns.
Bemutatott példánk befejező része önmagában is utal a hiedelemvilággal és az eredetmagyarázó hiedelemmondákkal való kapcsolatra.
„Markóf mëg a zördög ëgyütt kertészkëttek. A bért nem tutták mëkfizetni. Êmöntek lopni. Bemëntek a szomszéd kertbe, ahon káposzta vót. Ellüre mëgegyesztek, hogy a teteje a Markófé, az alla mëg a zördögé lësz. A zördög el izs vitte a káposzta allát, de nem birta eladni. Visszamënt Markófhon, oszt monta nekije, hugyan járt, mëg, hogy mënnyenek lopni mëgen. Bemëntek ëgy másik kertbe, ahon sárgarépa vót. A zördög mëgmondta, hogy neki mast már a teteje këll. Markóf beleëgyezëtt. A zördög a sárgarépa levelit kapta, de aszt së tutta eladni. Visszament Markófhon, oszt mëgen rávëtte, hogy mënnyënek lopni. Markóf nem ellenkëzëtt. Bemënnek ëgy disznóólba, ahon sok disznó vót. Dobáta ki a disznót Markóf is mëg a zördög is. Mikó má mind kinn vót, aszondi Markóf:
– Én a zenyimek farkát mëgpörgettem, arrul mëgismerëm!
Avvâ a pörge farku disznókat kiválogatta, oszt êhajtotta. A zördögnek alig maratt ëgy-kettő, akit Markóf odabenn összenyomorgatott. Aszt is alig birta eladni.
Mögen visszamënt Markófhon. Aszonta nekije, hogy szurkájják mëg egymást; amellikőjik a másikat agyonszúri, az lësz a győsztes. Markóf elüvëtt ëgy háromágú vasvëllát, odanyomta a zördög kezibe, oszt aszonta:
– Hát itt van ëgy háromágu vasvëlla, evvê jobban agyonszúrhacc! és neköm csak ëgyágu lësz!
{5-54.} Odavitte a zördögöt ëgy sövényhön, ü a másik oldalára át, oszt az ëgyágu nyárssâ êkeszte böködni.
A zördög së hatyta magát, visszaböködött, de a háromágú vasvëlla nem mënt át a sövényön, az ëgyágú nyárssâ mëg Markóf sokszor êtaláta. A zördög esz hama mëgunta. Aszonta Markófnak: mënnyënek a disznóólba vereködni. Markóf ráállott. A disznóólba a zördög bevitt ëgy nagy durungot, Markóf mëg ëgy sodrófát. A verekedésnél a zördög ëgyet së tudott Markófra ütni, Markóf mëg úgy êverte, hogy a zördög kifutott, oszt êszalatt. Ahogy szalatt, hátra-hátranézëtt, hogy mëgy-ë Markóf utána. Mikor látta, hogy Markóf nem mëgy utána, ott, ahon a harsányi hëgy van, bocskorábul a fődet-homokot kirászta. Abbul lëtt a harsányi hëgy!” (Berze Nagy János gyűjtése. Elmondta: Kisbakó István. Püspökbogád, 1935. szept.; Berze Nagy 1940: II. 390–391).
A tréfás mese sajátos csoportját képviselik az ún. rátótiádák. Az elnevezés alapjául az szolgált, hogy a Veszprém megyei Gyulafirátótról igen sok, a falu lakóinak ostobaságát, hiszékenységét, műveletlenségét kigúnyoló történet forog és forgott közszájon. Egyébként, akik kísérletként ilyen tárgyú kutatást végeztek, arról győződhettek meg, hogy minden faluról tudnak a szomszéd falvak lakói néhány gunyoros hangú, nevetséges tartalmú történetet.
Családi, baráti összejöveteleken, egy-egy lakodalmi, búcsúi ebéden vagy disznótoros vacsorán, ahol különböző falvakból érkezett vendégek vannak együtt, igen gyakran sor kerül egymás falujának tréfálkozó kisebbítésére, gúnyolására. Ilyenkor persze, a tréfás vita hevében igyekeznek egymásra kenni minél több humoros történetben való részvételt. Az győz, és arat jóízű hahotával jutalmazott sikert, aki több rátótiádát tud elmondani, és azokat ellenfelei nyakába varrni. Én magam is többször hallottam, váltakozva más-más falu rovására elmondott történetként, az alább közölt falucsúfoló tréfa számos variánsát. A közvetlen aktualizálás feladaitól független elmondás esetében – mint az alábbiakban közölt változatban is – a történet kollektív vagy egyedi hőse: az „egyszeri” falu, az „egyszeri” ember.
„Fű nőtt az egyszeri falu temploma tornyán. Tanakodtak az emberek, mit tegyenek azzal, hogy kárba ne vesszen. Végre is azt határozták, hogy felhúzzák oda a falu bikáját és lerágatják vele.
Felmentek tehát a toronyba, onnan egy hosszú kötelet eresztettek le, alul rákötötték a bika nyakára és húzni kezdték felfelé.
A szegény bika fuldoklása közben a nyelvét is kivetette. Amikor ezt meglátták, örömmel kiáltozták: – Húzzad komé, látod-e hogy kívánja, még a nyelvét is nyújtja utána!” (Molnár Károly gyűjtése. Gyergyóremete, Csík m., 1916; Berze Nagy 1961: 151.)
A tréfás mesék klasszikus hagyományokat megőrző rétegében sok szerkezeti vonás utal a tündérmesékkel való kapcsolatra. A meséket kezdő- és záróformulák keretezik (bár ezek itt általában rövidebbek a tündérmesékben találhatóknál). Felépítésükben megtalálható a fokozást biztosító hármasság stb.
{5-55.} Az alábbiakban közlendő tréfás mesében a csodás elem hiányáért bőven kárpótol bennünket a finoman árnyalt korrajz, társadalomrajz, amelyre az előző fejezet folyamán már utaltunk.
„Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy dologkerülő fia. Vén volt már a szegény ember, de azért a fia még keresztül szalmát se tett a házba, ha mindjárt fölesett volna is benne, – pedig már embernyi kort ért, pedig már 30 éves is volt; – hanem mindig ott kotnyeleskedett a fazekak körül s egyebet sem tett, mint örökkön örökké két krajczáros cseréppipáját szítta. Ha kiégett, ujra megtömte, de ezt is oly immel-ámmal tette, hogy egy álló óráig is elmotyogott vele.
Itt a vén ember mindaddig szót se szólt, mig a dolgot birta, csendesen szántogatott, vetegetett, s ha megért az istenáldása, learatta, kévébe kötözte, keresztbe rakta, majd hazavitte, kicsépelte, felszelelte s a mi dologkerülőnk, csak a készhez ült; – de mikor az öreg ember már egyáltaljában nem birta a dolgot, azt mondja a fiának:
– Ugyan édes fiam, hát mire nézed te a napot, mért nem dolgozol, mert miből tartasz te el engem öregségemben, második gyermekkoromban?!
– Hahó apám-uram, felelt a dologkerülő, eltartom én kigyelmedet hazugságból is! Azért hogy szavamat beváltsam, most mindjárt elindulok országvilágszerte hazugsággal keresni kenyeremet, majd meglátja kelmed, hogy ez ám csak a jó mesterség.
No jól van, a dologkerülő elindult országvilágszerte; a hátára vetette a tarisznyát, kezébe vette a botját s ment mendegélt hetedhét ország ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalál egy magaszőrü embert, szóba áll vele s azt kérdi tőle:
– Hej, atyafi, tudsz-e szót szóra mondani?
– Tudok, válaszolt az a bizonyos ember.
– No, ha tudsz, ugy jöszte velem. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalálják a szolgabirót, ki négy lovas kocsin elvágtatott mellettük.
A szolgabirónak igen gyanusnak tetszett a két ember, azért megállitotta a kocsiját s azt mondja a hajdujának:
– Hallod-e Jancsi! nézd, amott megyen két bujnyik-forma ember, azok bizonyosan zsiványok lesznek: azért parancsold meg nekik, hogy tüstént ebben a szempillantásban itt teremjenek a szemem előtt, különben mindjárt vasra veretem a gazembereket!
Itt a hajdu leugrik a bakról, odaszalad a két emberhez, s tudtukra adja, hogy rögtön jelenjenek meg a tekintetes szolgabiró úr előtt, mert különben lesz ne-mulass.
Mit volt mit tenni a két embernek, ott voltam, a hol mondták, úgy láttam, mint most, kalap levéve odasompolyogtak a kocsihoz.
– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy hínak?
A két ember elmondja, hogy ennek meg ennek.
– Hazudsz, gazember, hisz Pest-felé mentek!
– Jaj, kérem alásan, valamit ott felejtettünk, hát azért megyünk, felelt a másik.
– Hát mi ujság Pesten? kérdi tovább a szolgabiró.
– Ott bizony, instállom alásan, nincs egyéb, felelt a hazug, mint akkora madarat {5-56.} mutogatnak, hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik pedig Budán.
– Ejnye kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej, Jancsi, hegedülj csak 25-töt ennek a gazembernek a farára!
Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt hegedültek el rajta, mint a peták.
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját amint dukál, odalép a kocsihoz s azt mondja a szolgabirónak:
– Megkövetem alásan a tekintetes urat, de én ezt abba nem hagyhatom, hanem a királyhoz apellálok, hogy a tekintetes ur engem minden igaz ok nélkül huszonötig veretett.
No erre a szolgabiró nem szólt semmit, hanem a másikhoz fordult, mondván:
– Hát te gazember, igaz-e az, hogy Pesten olyan nagy madarat mutogatnak, hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik pedig Budán, he, felelj rögtön erre a kérdésemre?!
– Megkövetem alásan a tekintetes szolgabiró urat, felelt a szót szóra mondó, – én Pesten akkora madarat nem láttam, mely ha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten, a másik pedig Budán, hanem láttam akkora madártojást, hogy 24 ember 7 öles vas ruddal hengergeti.
Itt a szolgabiró gondolkozóba esik s mondja magában: oly nagy madártojás és olyan nagy madár, hát ki tojta volna azt a nagy tojást, ha nem az a nagy madár, már igaz… Mondom, alighogy ezt elgondolta magában, azt mondja a hazugnak:
– Édes jó barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem ha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne, itt van, adok 100 forintot kongóban.
A hazug elvette a 100 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak adta, a szolgabiró pedig tovább ment.
Itt volt már a hazugnak 25 mogyorófapálczája a farán és 50 forintja a zsebben s azzal tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek tulonnan túl, innenen innen, egyszer elől-utol találja őket a viczispán. Ennek is igen gyanusnak tetszett a két ember, azért megállitja a hintót s azt mondja a huszárjának, szót szólván:
– Hallod-e Jancsi – mert igy hitták a huszárt – nézd csak, amott megyen két bojnyikforma ember! azok alkalmasint zsiványok lesznek: azért fogd fülön őket s hozd a szemem elé.
Itt a huszár leugrik a bakról, szalad a két ember után, hogy álljanak meg, mert a nagyságos viczispán ur hivatja.
Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odasompolyogtak a hintóhoz levett kalappal.
– Hát gazemberek, kezdé beszédét a viczispán, mert a szemetekből olvasom ki, hogy azok vagytok, hát hogy hínak titeket?
A hazug és a szót szóra mondó mondja, hogy ennek meg ennek.
– Hát honnan jöttök? kérdi a viczispán.
– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek!
– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, valaminket ott hagytuk, most azért megyünk.
{5-57.} – Hát mi ujság Pesten, kérdé tovább a viczispán.
– Ott bizony, megkövetem alásan a tekintetes és nagyságos viczispán urat, nincs egyéb, hanem a Duna lángba borult és fenekig kiégett.
– Ejnye, kánisz tóta máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej, Jancsi állj elő!
– Hegedülj csak ennek a semmire-kellőnek a farára huszonötöt!… még ő engem bolonddá akar tenni!…
Itt lekapják a tíz körméről a hazugot, Jancsi pedig olyan huszonötöt sózott a farára, hogy tudom mig él se felejti el, hanem mindig a szájában lesz az íze.
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját, föláll, odamegyen a hintóhoz s azt mondja a viczispánnak:
– Már megkövetem a nagyságos viczispán urat, de én ezt abba nem hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem a nagyságos viczispán ur minden törvény és minden igaz ok nélkül veretett meg.
No, erre a viczispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem odafordult a szót szóra mondóhoz s azt kérdi tőle:
– Hát, gazember, igaz-e az, hogy Pesten a Duna lángba borult és fenékig kiégett?
– Megkövetem alásan a nagyságos viczespán urat, felelt a szót szóra mondó, én azt egész bizonysággal nem merem állitani, hogy a Duna lángba borult és fenékig kiégett volna, mert nem láttam; hanem azt láttam, hogy a pesti és budai piaczokon annyi a sült-hal, hogy azokat az irdatlan nagy házakat tetézi.
A viczispán gondolkozóba esik s elgondolta magában: annyi a sült-hal, hogy a házakat tetézi, hát honnan volna az, ha nem onnan, hogy a Duna csakugyan lángba borult és fenékig kiégett… már igaz… Mondom, alighogy ezt elgondolta, azt mondja a hazugnak:
– No édes fiam, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem azt mondom én neked: hogyha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne itt van 200 forint.
A hazug megkapta a 200 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak adta, a viczispán pedig tovább hajtott.
Így volt már a hazugnak 150 forintja és 50 mogyorófa-pálczája. S azzal aztán tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, tulon tul, innennen innen, egyszer látnak felejük közeledni egy hat lovas hintót, melyben maga a főispán ül. Elől inas, hátul hajdu, a hintó mellett pedig hat lovashuszár nyargalt.
A főispán elhajtat a hazug és szót szóra mondó mellett. Ennek is igen gyanusnak tetszett a hazug, meg a szót szóra mondó: azért megállitotta a hintóját s azt mondja a Jancsinak:
– Hallod-e Jancsi – mert közbe légyen mondva, igy hítták az egyik huszárt – hallod-e Jancsi, nézd csak, amott megyen két bojnyik-forma ember, kik alkalmasint hamarább mint nem, zsiványok lesznek: nosza fogd csak fülön, hozd ide az én szemem elé.
Itt a huszár utána rúgtat a két jó madárnak s csakhamar beérte őket, kiknek aztán azt találja mondani:
– Hej, atyafiak, megálljanak csak kentek, mert a méltóságos főispán ur hivatja!
Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odaállitanak a főispán elé kalap levéve, kiknek az aztán azt mondja:
– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy hínak?
{5-58.} A hazug, meg a szót szóra mondó megfeleltek a kérdésre, hogy ennek meg ennek.
– Hát honnan jöttök gazemberek, kérdé tovább a főispán?
– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek.
– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, ott felejtettünk valamit, most azért megyünk.
– Ott bizony, megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, nincs egyéb, mint meghalt a Jézus Krisztus: azért az egész város gyászszal, feketével van bevonva.
– Ejnye, kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… nosza fogjátok meg s hegedüljetek csak a farára huszonötöt.
Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt sóztak a farára, hogy mig él sem felejti el, hiszem azt az egyet!
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját a mint dukál, fölállt s odamegyen a főispánhoz s azt mondja neki:
– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, de én ezt abba nem hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem minden törvény és minden igaz ok nélkül veretett meg.
No erre a főispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem a szót szóra mondóhoz fordult s azt mondja neki:
– No te gazember, hát igaz-e az, hogy Pesten meghalt a Jézus Krisztus?!
– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, én azt egész bizonysággal nem merem állitani, hogy Pesten a Jézus Krisztus meghalt volna, mert nem láttam; hanem azt láttam, hogy ott a földtől kezdve egész a magas égig mennyei lajtorják vannak támasztva, melyeken feketébe öltözött angyalkák járnak le s fel.
Itt a főispán gondolkozóba esik s elgondolta, hogy minek volnának a földtől az égig támasztott mennyei lajtorják, ha csakugyan a Krisztus nem halt volna meg. Mondom, mikor ezt mind elgondolta, azt mondja a hazugnak:
– Hallod-e barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, azért ez szóm és mondásom, hogyha elállasz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne itt van, adok 300 forintot kongóban.
A hazugmondó a 300 forintot szépen fölvette s feleközepét, 150 forintot a szót szóra mondónak adta. Így volt már a hazugmondónak 300 forintja és 75 mogyorófa-pálczája a farán. Aztán elváltak egymástól, az egyik jobbra, a másik pedig balra ment s mindegyik szerencsésen hazajutott.
– No apám-uram, szólt a hazugmondó, itt van, 300 forintot szereztem össze – hazugsággal, hanem a dolog végén egy kis csombók van, már mint 75 darab mogyorófa-pálcza, melyeket én tanulság okáért magamnak tartok meg, a 300 forintot pedig átadom kigyelmednek, hogy legyen miből istápolni.
A hazugmondó aztán hozzálátott a munkához, megfogta az ekeszarvát s ezt mégis könnyebbnek találta, mint azt a 75 mogyorófa-pálczát.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt” (Merényi László gyűjtése, 1850–1860-as évek; Merényi 1862: I. 169–182).
{5-59.} A csodás elem erősen korlátozott formában és a szereplők közti egyoldali megoszlásban van jelen az állatmesékben, amely emiatt a többi mesei alműfajtól határozottan elkülönül.
Az állatmesék egyetlen csodás, azaz a mindennapi reális élettől eltérő sajátsága az, hogy benne az állatok beszélni tudnak, és sok minden másban is az emberhez hasonlítanak: egy-egy embertípust, emberi tulajdonságokat képviselnek, jelenítenek meg.
E kettős szerepkörben azonban semmi olyat nem csinálnak, amelynek elvégzésére az illető állat fizikailag nem lenne képes. Cselekvésük mozgatórugói azonban emberi, emberektől kölcsönzött indítékok.
Az állatmeséket a színhely hiteles leírása viszont a mindennapi valósághoz köti. A bennük szereplő állatok öltözete, szerepkörük, munkájuk, az őket körülvevő környezet általában olyan, mint a mesélőé; esetenként azonban kissé archaizált.
Így pl. az alább közlendő állatmesében a vízimalom kerekét úgy állítja meg a gazda, hogy a tiltófát leereszti. A disznóól leírásában pedig – ahova a róka és a farkas lopni indulnak – a legkezdetlegesebb, ősi, a földbe vert karók közé vesszőből (rekettyéből) font falú, bogárhátú építményre ismerhetünk.
Az állatmesék általában mindig tartalmaznak valami erkölcsi tanulságot: a hiszékenységre rá lehet fizetni, a hamis barát könnyen becsapja az embert, a hiúság mások könnyű prédájává tehet bennünket stb. Más állatmeséknek eredetmagyarázó jellege van: miért nincs a kutya talpán szőr, miért haragszik a kutya a macskára stb.
„Vót eccer eggy róka, oszt kifeküdt az országútra, tette magát, hogy megdöglött, úgy eleresztette magát. Akkor jöttek arunnét tizenkét szekér sajttal. Meglátta a komám a rókát.
– Ott van egy döglött róka, eladjuk a bűrit, oszt iszunk pájinkát. Nézd csak, komám – aszmondja –, milyen jó lesz ennek a bűrit meginni.
Akkor a róka, mikor fellökték a szekérre, hozzáfogott, ette a sok sajtot megfele. Akkor mikor mán jóllakott, szájába vett egy nagy sajtot, elszaladt.
– Hej, nézd csak komám, na b…d meg az anyját, nem döglött meg a róka! Ott szalad, nézd csak!
Egyenesen be az erdőbe. Osztán arra került egy farkas. De a róka ette azt a sajtot is megfele. Mán csak egy kicsi vót a szájába, mikor a farkas kért tülle. De aztat is mohó étvággyal ette megfele. Nem akart adni belőle a farkasnak. Azt mondta a farkas:
– Na komám, ha megetted, nem adtál, én meg megeszlek téged, kieszem belőled a sajtot.
– Hallod, ne edd ki belőlem, hanem inkább mondok valamit. Tudok én egy mónárnak hat malaccát, elmegyünk és megesszük az éccaka.
Hát most mán a farkas nyugodtan vót egy darabig. Korgott a gyomra. Alig várta, hogy este legyen, mán ment odafele.
– Várjál komám, még jár a malom. – Mer vízimalom vót a. – Ott vannak a sok népek, hogy gondolsz te most ilyenkor lopni menni – aszmondja –, majd mikor a malom megáll, {5-60.} a népek szétoszlanak tizenegy-tizenkét óra felé, akkor megyünk. Oan rekettye disztósól van kis karó közé fonva, oszt a teteje kiáll, csak benyúlunk, oszt szedjük kifele a malacot.
Na, mikor oszt eljött tényleg tizenegy-tizenkettő, lassan beosontak a házho, a disznóólho. A róka besomfordált, s egyenként kezdte kifele adogatni a malacokat. Mikor az elsőt kiadta, akkor a farkas nagy mohón ette vóna megfele.
– Hahó, várjál komám, még elébb kereszteljük meg. Nem szabad eztet úgy megenni. Még elébb meg kell keresztelni.
Mikor kiszedték, elvitték a malomho, ahun a sebes víz szaladt a kerék aláfele. Na, de most mán mi lesz? A róka kezdte a keresztelést. Nekifogott egyet, beleütötte a fejit a vízbe.
Akkor megfogta a másikat. Így oszt ötöt megkeresztelt.
– Na, most mán ezt az utolsót te fogod megkeresztelni – azt mondja a farkasnak a róka.
Úgy is tett, mikor a víz a legrohamosabban ment, ott ahun a kerék ki van kötve, akkor a róka meglökte, a farkas beleesett a kerék közé a vízbe. Nem tudott kiszabadulni. A róka jót kacagott, elszaladt. A farkas kínlódott, vergődött, míg oszt reggel kijött a malmos gazda, a tiltófát leeresztette, a vizet elzárta. Akkor oszt összetörte a szegény farkast kegyetlen. A róka jó nagyot kacagott, oszt elszaladt, hogy rászedte a farkast. Nagyon beteg lett a farkas szegény, majd oszt a víz kivetette a partra. Osztán ott csompolygott összetörve szegény. Elvánszorgott az erdőbe összetörve, betegen a szegény farkas.
Amint ott járkál, eccer nagy idővel megtanálkozott a rókával. Na, azt mondja neki:
– Te vagy az, aki rászedtél éngem, a vizeskerék alá löktél, mos mán csakugyan nem kéméllek, kieszem belőled a sajtot.
– Hát, kedves komám, engedj meg, ne edd ki énbelőlem a sajtot. Most tanáltam ki egyet. Más este megyünk a faluba, ott van egy ismerősömnél a sok füstölt sonka meg kolbász a pincébe. De még a nem elég, bor, pájinka, ott ehetünk, amíg élünk, mindég jó dógunk lesz. Csak ne edd ki énbelőlem a sajtot.
Úgy is lett. Másnap elindultak, hogy olyan estéreformán oda érjenek, mer nappal nem lehet lopni menni, tudod. Amint mennek, megtanálkoznak egy kis nyúllal. Azt mondják neki:
– Na gyere, kiskoma, te is koma leszel, megyünk. Van itt egy gazdánál jó sonka, kolbász, bor, pájinka, eszünk-iszunk az éccaka. Gyere, te is koma vagy.
Amint mennek, estére beértek a pincébe. Tényleg igazsága vót a rókának. Ott vót a sok sonka, kolbász. De az ajtó be vót zárva. Hát tudod, komám, a pincelyukon a nyúl befért, azt bedugták, és kinyitotta az ajtót. Akkor hozzáfogtak pájinkázni, meg a kolbászt ették megfele. Azt nem kellett nagyon rágni. Ettek-ittak, eccer csak azt mondja a kisnyúl:
Hozzáfogtak osztán danolni. A róka csaholni, a kisnyúl vinnyogni, a farkas ordítani.
{5-61.} Meghallotta oszt a szomszéd, ahogy kiment a házbúl, ezt a nagy ordítást. Elment, felkőtötte a szomszédot. Azt mondja, hogy:
– Keljen fel, komám, mi van a maga pincéjébe, az a rettenetes ordítás? Gyerünk fejszére, villára!
Felkőtötték a falut. Hanem a róka se vót rest, mikor a lármát meghallotta, de a kisnyúl se. Alló, ki a világító lyukon! Hozzáfogtak ütni-vágni a farkast. Megfogták, megkötötték a kútágasho. Amint ott vagdalkoztak hozzáfele, valamék elvágta a kötelit a fészével, osztál elszaladt a farkas. Azt mondták a többiek, mikor megfogták:
Vót ott egy cigány, a meg ráfelelte:
– Házsasítsák meg, elég less a neki.
Na, csakhogy mondom, ahogy ütötték-verték, valamék elvágta a kötelit. Elmenekült szegény az erdőbe. Na, ott bódorgott szegény az erdőbe összevissza. Ott bódorgott a farkas magába. Megént rászedte a róka. Eccer csak megén találkozott a róka komával. Na, azt mondja:
– Most mán nincs kegyelem, kétszer rászedtél, megeszlek téged is, kieszem belőled a sajtot.
– Tudod mit, komám? Itt van a falu végén a nagy tó. Ott a sok hal meg a csík. Fogunk annyit, hogy egész télen nem fogunk megéhezni. Elmegyünk, fogunk halat, csíkot, ellátjuk magunkat. Tudod, a csík nagyon jó. Csak ne edd ki belőlem a sajtot.
Téli idő vót akkor. A róka koma vágott egy nagy léket a jégen. A farkast odaültette farral a lyukho. A farkát lenyomta a vízbe, tövig.
– Amikor jó sok lesz, kihúzzuk, teleesszük magunkat, komám, jaj be jó lesz.
Mikor egy darabig ott vót, mán húzta kifele a farkát.
– Hát csak várjál, komám, legalább vérradatig, akkor lesz sok rajta.
Ott tartja a farkas, ott tartja a farkas, ott tartja. Na, de természetesen nagy vót a hideg, reggelig befagyott a farka. Eccer mán vérrad.
– Na komám, most mán húzhatod.
Köpörcikélte is a jeget a körmivel, de nem tudta kihúzni, mert befagyott a farka. A róka meg ott kacagta. Az emberek meg észrevették a falubúl, hogy ott a farkas a jegen. Vasvillára, fejszére, oszt hozzáfogtak a farkast elfele fogni. Valamék oszt oda tanált vágni a farkára a fészével. Elszaladtak, osztán még most is eszik a halat, ha van még a tóba” (Béres András gyűjtése. Elmondta: Nagy Sándor. Rozsály, Szabolcs-Szatmár m., 1949. ápr.; Béres 1967: 385–388).
Mintegy a tündérmesék karikatúrájának, paródiájának foghatók fel a formulamesék: a láncmesék, a végtelen mesék, a csali mesék; leginkább azonban az ún. hazugság- vagy bolondmesék.
Az utóbbi mesecsoportból mutatunk be egyet, amely művészi szinten – bizonyos tudatos koncentráló törekvésektől sem mentesen – tükrözi a hazugságmesék legfőbb műfaji jellegzetességeit.
A valóság tudatos részletességgel való bemutatása, a falusi élet tárgyi kellékei: átalvető, tarisznya, surgyé (szalmazsák), járompálca, kötőrúd; a csás (bal oldalra fogott), illetve a hócsos (jobb oldali) ökör befogása; a földbe szúrt ostornyél a szekérbe fogott ökrök előtt; a megnyűgözött lábbal legelő ló, a brassói nagy torony, az Olt folyó stb., {5-62.} amelyeket még a prózai valóság apró, nevetséges, kellemetlen mozzanatai is színeznek (a mesehős tehénganyéba csapódó orra, orrának a gyepen való tisztítása) – azt a célt szolgálják, hogy a mesét minél több szál fűzze a mindennapi, dísztelen, fakó valósághoz. Ez a mesékben megszokottól olyan kijózanítóan távol álló valóságos háttér annál feltűnőbben emeli ki azoknak a realitástól nagyon távol álló kalandoknak a sorát, amelyeket a hazugságmese bemutat.
Éppen ezáltal éri el azt a komikus hatást, amely ezt a meseféleséget a tündérmese elnéző szeretettel megrajzolt karikatúrájává, paródiájává avatja.
A komikus hatás fokozásának sajátos eszköze még, hogy a merőben lehetetlen dolgokat a mesélő – mint a hazugságmese csoportjába tartozó mesékben általában – nem valaki másról, hanem első személyben önmagáról mondja el. A bemutatott mese elmondója többek közt azt közli önmagáról, hogy őt küldték el a malomba, hogy lisztet őröltessen az apja lakodalmához szükséges kenyér, kalács számára; holott ő igazi, törvényes gyermeke édesapjának, és egy évvel a lakodalom után született.
„Ecczer csak azon veszem eszre magamot, hogy hát apám házasodni akar, s anyámot meg akarja venni. – Azt mongya nekem apám: Eríggy a malomba, s őrless a lakadalomra kenyérnek valót! – Rajta szegén! kapom én nagyfirissen magamot, mind eme könnyű ficzkó, keresek egy átalvetőt, fel, viszek a híjjuba három tarisnyát, s megtőtök kilencz surgyét ojan dálnoki búzával, mind a makk, s mind a kilenczet ecczerre vállamra billentem, s kiviszem a szekérre. Kivezetem az ökrököt, s bé akarom fogni, de hát egyik sem tanál a régi hejjire, fogom a csást hócsból, a hócsost csából s úgy jól tanál. Poróbálom a járompáczát, s hát nem tanál a hejjire; dugom egyik hejjett a lapát nyelit, másik hejjett a kötőrúdat, s úgy jól van a dolog.
Elmenyek a malomba, s mikor odaérek, megállittom az ökrököt, felütöm az ostor nyelit előttik a fődbe, nehogy megindujjanak; magam pedég bémenyek a malomba, hadd híjjam a mónárt, hogy a búzát segittsen béhordani.
Egyetlen egy lelket sem kaptam benn a malomba. Nezek széjjel az ágy alá, s a pest megi, s hát látom, hogy a ződ kancsó nincs ott a szegen; abból megtuttam, hogy a malom oda van eprészni. Gondolom, hogy immán ha ennyibe van, szép békességesen haza várom; de eszembe jut, hogy nem igen szokása haza sietni, s a mig eléjön, én addég meg es őszülhetek, – osztág az ökröknek es bajosocska esztendőről esztendőre várakozni, mett nem es hoztam vót nekik, mit enni aggyak. Utánna iramodom hát sebess kutyafuttába ki a bérczre, s hát ott szimatol a bokrok között! vágok egy istenes husángot, kosztolni kezdem két ódalba, a hogy csak töllem lehetett; még ecczer jól neki húzom a husángot, s a mig rea sójtottam vóna, hallom messzüről, hogy megzerdül oda bé a vőgybe, s hát úgy őröl, ugyan zakatol: eppen az én buzámot járta.
Hogy a bérczről hamarébb leérjek a vőgybe, neki fekvém, s béhingerődzém az ódalon; utánnam a mennyi csutak: megkévánták töllem az üdőtőtést. Nekik nem lett belé semmi bajik; én es csak egy kicsiddég üttem belé az arromot egy lágy tehenganyéba, de nem mártottam fel onnét egésszen, még ott es elég maratt a hejjin; több baja lett annak a szegén fejér lónak, a mîk ott eddegelt az ajjba, met a töllünk úgy megijett, hogy a lábára szoritott nyűggel együtt kifutott a világból, s még nem jött vissza ez napságig.
Hezza dörgölgetém az arromot a gyephez, mind a tyúk szokott, s elmenék, hadd {5-63.} lássam, az ökrök nem mentek-e el az álló hejjikről; s hát az én ostornyelem oda fogont a fődbe, s akkora fa nőtt belőlle, mint a barassai nagy torony; de anyi fiát kőtöttek belé a seregéjek, hogy azoknak a csárrogásától a malomzúgás nem hallott. Bezzeg megörvendék neki; gondolám, hogy most fogok seregéjfiat eleget! Jól tuttam hágdosni, a hogy csak kellett: felhágok a fára, dugom a kezemet, s hát nem tér bé a likba, próbálom a fejemet, s hát jól bétér! teli szettem a kebelemet seregéjfiuval. Ki akartam búni a likból, de hát nem térek ki; haza futok, elviszem a ródaló féjszit, s kivágom onnét magamot. De nem tuttam leszállani, met a fa vastagocska vót, s a fejem es szédült, hanem kiátottam a mónárnak, hogy vegyen le; a mónár azt gondolta, hogy az a bajom, hogy megehültem, s nekem a fiától mónárpogácsát küdött. De én a fiunak ojan erőss lúdméreggel montam meg, hogy nem efféle bajom van, hogy az ecczeribe elfutott, s hozott egy véka korpát, azt nekem egy koszt végin felnyútotta. Én kötelet sodorék belőlle, ojant, hogy a malomkövet es fel lehetett vóna vélle akasztani; próbálám, leér-e a fődig, de hát egyrét nem éri; fogom kétrét, s hát ojan jól leér, hogy még a fődön meghajlik. Ereszkedni kezdek le rajta, de egy féreg ott fenn, a hol egy ághoz megköttem vót, elkerczelte, s én kötelestől lecseppentem. De mig a fődre érnék, addig a seregéjfiak a kebelembe megtolvasottak, szárnyikra kőtek, s engem repitteni keztek. Mikor az Ót felett repültünk, valami asszonyok ott az Óton rongyát mostak, s kiátozni keztek felém: Mi a tüzes gútot csinál az a gyermek hogy úgy tud repülni? ha leesik, eppen az Ótba szottyan, s beléhal! Láttam, hogy mind felém neznek, de a seregéjfiak csárrogásától nem tuttam tisztán kivenni, mit kiátnak; azt gondoltam, azt kiáttsák, hogy óggyam meg az ingem derekát. Én az ingem derekát kiszabadittám a harisnyám szíjja alól; aval a seregéjfiak ecczerre a kebelemből mind kiduvadának, nekem a mennyi szárnyam, mind elrepüle, s én az Ótnak köllősközepibe belécsubbanék. Csubbanásommal az Ótat úgy kicsapám az árkából, hogy az egészszen kiloccsant a hegy ajjáig; de mikor az árkába visszatakarodott egy kicsi héjjával, a mit egy gidófalvi szonnyu komondor lecselt fel belőlle, annyi hal maradt künn utánna, hogy a hejjet Mánástól Dobojig, s Árkostól Angyalosig mind ellepte, – még a Szépmezőt es egésszen. No, ott vót hal elég! Tizekét bihalszekér egy hétig mind örökké hordotta, soha meg nem szünt, még sem tutta megkezdeni; de mene egy csóré czigánpurdé Kőröspatakról, mind felszedé a pendejjibe, s elvivé.
Eszembe jut, hogy engem nem jáczodni kűttek vót, hanem őrölni; elindulok arrafelé, a hol az ökrök vótak, hadd lám, micsinálnak? nem mentek-e el hejjikről? Sokáig mentem, úgy hogy megfárattam belé. Látok a réten egy lovat, s reagondolom, hogy: ezen könnyen oda jutok, a hova kell. Utánna indulok, de hát ő engem nem vár meg. Fogom a farkát, egyet fordittok rajta, s magammal szembe állittom, s mondom neki amúgy mirgyilusoson: Hó! megájj, pityigangos! ne légy ojan jeszke! Megértette a jó szót s megállott, mind a czüvek. Megnyergelém a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmenék a sárgán, egy lőtőn ki, s egy hágón bé, hogy a főd es szakatt utánnam.
Egy hejt egy szőllő alatt menék el, s annak a kerittésin belől sok szép ért gyümőcs vót. Megállittám a szürkét, leszállék a barnáról, s megkötém a sárgát a gyépühöz; próbálom, hogy béhágjak, de nem tudék; megmarkolám a hajamot, s annálfogva bélódittám magamot. Rázni kezdem a szilvát, hull a dió, szedem a magyarót; s teli rakám a kebelemet.
Erőss meleg vót, meg vótam szonnyulva, hogy majt megepettem. Láttam, hogy ott nem messze vadnak valami aratók, s kérdem, hol kapnék itt vizet valahol? Azok nekem megmutattak nem messze egy forrást. Oda menyek, de hát béfagyott! eleget akartam a {5-64.} jeget a sorkammal vaj kővel bétörni, de nem lehetett, mett a jég lehetett egy araszos; hanem kapám a fejemről a koponyámat, s könnyen bétörém vélle a jeget, vizet meritték vélle s amúgy jót ivám.
Elmenék a gyepühöz, hajamnál fogva kilódittám magamot az útra; elódám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elvágtaték a sárgán egy lőtön ki, s egy hágon bé, hogy ugyan lógott a hajam belé. Egy hejt találék két embert; mikor meghalattam vóna őköt, utánnam azt kiáták: Te fiu, hova lett a fejed? Tapasztom a fenekem, s hát nincs ott a fejem! vissza én aval sebess kutyatroppba a forráshoz; de hát mit látok! az én koponyám magát nállam nélkül megunta, s neki csak annyi esze vót, hogy minekutánna ott felejtettem, magának sárból nyakat, kezet, derekat, lábat csinálgatott, s a jégen sikolándva kaptam meg. Én es meglehetősöcskén tuttam sikolándani; eleget sikolándottam utánna, de ő jobban tudott, mind én, nem tuttam semmi letteképpen megfogni. Uram isten, mi tevős legyek! merőbe megjettem, hogy fejem nékül kell csakugyan maradnom. De eszembe juta valami, s mondám magamba: hadd el, koponya, ne vesd magad, mett engem nem vágsz ki! csakhamar sárból egy agarat csinálék, neki uszittám a koponyának, s az egy miczre elfogá, s szépen előmbe hozá: én elvém, feltevém, menék a gyepühöz, hajamnál fogva kilódittám magamot; elódám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmenék a sárgán egy lőtön ki, s egy hágón bé, mind a madár.
Mikor a malomig értem, ott veszem eszre, hogy engemet apám otthon nem győzött várni, keresésemre indult, s hogy nem kapott, siratni kezdett nagy jajszóval: Jaj, lelkem fiam, hova lettél? jaj, jaj miétt es kűdélek el csak magadra! jaj, lelkem fiam, most vége neked, valahol elpusztultál! – A mennyit engem apám életembe szidott, s korholt, soha sem hittem vóna, hogy engemet úgy tuggyon sajnálni. Hogy láttam, mi baja van, még távurról hezza szóllottam: Ne búsujjon kjed egyet es, apám uram, mett itt vagyok! rossz féjszi nem vesz el!
Meghoztam szegény apámnak a lelkit. A zsákokat a liszttel szekérre raktuk, haza mentünk, s az apám lakadalmát fáinosan meginnapoltuk. A mennyasszony anyám vót, s a menyasszontánczot legelőbb én jártam el vélle, s azután jött a szer másokra. Mikor a lakadalomnak vége lett, mások mind eltakarottak, s mü otthon marattunk csak magunkra: s maig es élünk, ha meg nem hótunk!
Én még azután egy esztendőre lettem, met apámnak igazi törvényes fia vagyok: szépen felcseperettem, s ügyes legén lett belőllem” (Kriza János gyűjtése. Háromszék, 1840–1850-es évek; Kriza J. 1911: 11. 131–137).
| HELY, IDŐ, EMBEREK, TÁRSADALOM A MESÉBEN | TARTALOM | A MAGYAR NÉPMESEKINCS TÖRTÉNETI RÉTEGZŐDÉSE ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATAI |