{652.} A PARASZTI NŐI ÖLTÖZET „FINOM MATÉRIA” FELSŐRUHÁI

SZOKNYA – ROKOLYA

A derékrésszel egybeszabott szoknya szabása lefelé tölcsérszerűen bővülő volt, s a divat változásainak megfelelően elöl nyitott is lehetett, láttatni engedve a díszes alsószoknyát. A felsőrésztől elvált alj már többnyire derékon gallérba fogott, egyenes, párhuzamos szélű lapokból állt. Az ilyen szabású szoknyákat elöl rendszerint összevarrták. Számos hazai adat bizonyítja azonban, hogy a gallérba ráncolt szoknyát elöl nyitva is hagyhatták, és azt, hogy az európai szoknyát kímélő paraszti gyakorlat – miszerint a szoknya szárnyait elöl a derékba visszatűrték – a magyar asszonynép előtt sem volt ismeretlen. Egy finoman subrikált eresztékű, láthatóan a nyilvánosság számára készített tardi pendely ürügyén indult Gáborján Alice az itthoni „felszúrt” szoknyaviselet nyomába (1948: 135–137), melynek 19. század eleji példáit Kismartonból, az Alföldről, Pest környékéről ismerjük (Kresz M. 1956: II. 17., 19., 67. tábla). Kós Károly (1964: 169–170) felföldi magyar–szlovák és Belgrád környéki délszláv párhuzamokban találta meg e szoknyaviselési mód határait. Számos földrajzilag elszórt, így pl. sárközi, matyó adat (Kovách A. 1907: 79–80; Györffy I. 1956: 85, 98) utal arra, hogy egykor talán országosan éltek ezzel a szokással. A kazáriak vagy távolabb, a Szamos és a Küküllő vidékének magyar és velük érintkező román asszonyai szinte napjainkig így viselték szoknyájukat. Éppen az erdélyi, torockói vagy a mezőségi felakasztós fersing, leginkább azonban a kalotaszegi muszuly, ill. bagazia testesíti meg e szoknyaviselési mód legünnepélyesebb formáját. A kék vagy fekete muszuly színes belső posztószegője, abája, mikor a szoknya sarkait elöl az övbe felakasztják, kifelé fordul. Ez a szegés, a muszulyposztó a múlt század végére kiszélesedett, és ekkorra kiszínesedett jellegzetes hímzésével vált híressé (Kós K. 1964: 160).

Kós Károly (1964: 153–178) – Zelenin és Manninen közlései alapján – az orosz, ukrán és a keleti-tengeri finn népeknél ismert téglalap alakú, csípő köré csavart és széles övvel derékra szorított lepelszoknyák és a nyugati típusú szoknyák ütköző zónájaként Moldva és a Havaselve északkeleti részét tünteti fel. Itt a csángók között, de a Keleti-Kárpátok szorosain át nyugatra, a Nagy-Szamos forrásvidékére is benyomulva és pl. a Gyimesbe kitelepült székelyek között is elterjedt ez a lepelszoknya. A lepelszoknyát korábban kerekítőnek nevezték, manapság azonban már csak románul – ha erős, fekete gyapjúszőttes, katrincának, ha finomabb anyagú, fotának emlegetik. Kós Károly a nyugati és keleti kultúra sajátos érintkezését véli felfedezni abban, hogy ott, ahol a muszuly és a katrinca találkozik, a katrincát is „felakasztva” viselik.

{654.} A lepelruhák, az egy pendelyre, néhány alsószoknyára öltött, „felszúrt” szoknyák karcsú, nyúlánk sziluettet adtak viselőjüknek. Talán a turnűr hatására azonban még a kalotaszegi muszuly alatt is farpárnát viseltek, hiszen a szoknya az elmúlt évszázadokban általában másféle szépségideál szerint formálta a női körvonalat. A 17. században a szabásában megújult szoknya a beleráncolt anyag mennyiségétől függően bő volt, csípőtől harangszerűen kiszélesedett. A korabeli hatósági rendeletek a szoknyák szabásával, formájával nem foglalkoztak, csak azt tiltották, hogy parasztasszony „állapottyához illetlen Nemesi, fris, draga” öltözetekben járjon. Így közrendű asszony legfeljebb morvai-, faj-londis- vagy rásaszoknyát varrathatott a szabóval, és szoknyáját sem ezüst-, sem aranycsipkével nem díszíthette (BAZML 1666. Zemplén vm.). A 18. században azonban – a hirtelen megszaporodott, a „náj Módit” terjesztő német szabók révén – a főrangú, nemesi és paraszti sorú asszonyok öltözete szabásában, szerkezetében is különbözővé vált.

Az abroncsokkal, csípőpárnákkal harang alakúvá szélesített szoknya használhatatlan volt a paraszti életformában. A korábban súlyos szövet- és posztószoknyák helyett azonban a falusi nők között is a könnyebb anyagokból bővebbre ráncolható vászon-, gyolcs-, ünnepre finomabb pamutvászon szoknyák lettek kedveltek. Ezeket már nem szabóval, hanem esetleg varróasszonnyal varratták vagy házilag készítették, így szabásuk, ráncolásuk, arányaik nem követték a kurrens divatot, s múlt századból megismert nevük is tájilag eltérő volt. A Dunántúlon a ráncos pentel, a Rinya, Dráva mentén a vászonbikla, az ormánsági, szlavóniai magyaroknál pl. nagykebel volt a neve, Erdélyben a „háznál szőtt ruha” és a gyolcsfersing járta.

Ezeket a rendszerint már hazai manufaktúrákban szőtt, sok esetben északi vagy balkáni eredetű, könnyű vásznakból varrt felsőszoknyákat legáltalánosabban rokolyának nevezték. Összefoglalóan ezzel a szóval különböztethetőek meg a szabók készítette, divatos szoknyától, amelyet – néhány szegényebb tájon – a 19. század elején is csak a tehetősebbek varrathattak maguknak.

A fehér női öltözet, a gyolcsrokolya a 18. század 30-as éveiben lett divatos, ekkor idézi nosztalgiával Apor Péter (1972: 29) azt a korábbi állapotot, amikor a drága „gyolcs-rokolyának… híre sem volt”. Kb. ezektől az évektől a szabók termékei között és bolti portékaként terjedtek a festőmesterek által színezett vászonszoknyák, azaz a tarka szoknyák és „veres pamut Bagasia” rokolyák, majd a század második felében a kartonrokolyák is. A 19. században már sokféle színes kelme, külföldi ruhaanyag beszerzésére volt lehetőség, s „csak az erszény és az el fajult módi” határozta meg (Mészöly G. 1917: 99–112) a közrend asszonyainak öltözködését is, amelyben e színes, mintás kelmék is megjelentek. Ekkorra a „paraszt asszonyok és leányok ruháját csak a szabás választja meg az úri asszonyokétól” (Berzsenyi D. 1943: 165). Az empíre divat városias viganóját, majd a biedermeier krinolinját a jómódú, vagyonosodó parasztság asszonyai igyekeztek ugyan utánozni, de ez a szegényebb, falusi kortársak szemében erkölcstelennek, városi, polgári szemmel viszont nevetségesnek tűnt, hiszen a széles szoknya gyakran szűrdarabokat, keménypapírt, „ágyneműből kirablott pehelytömeget” takart (Kresz M. 1956: 79). Leggyakrabban az alsószoknyák számának szaporításával érték el a divat diktálta szoknyabőséget, amelynek szélessége társadalmi rangjelző lett: csak az viselhette, akinek nem kellett benne dolgoznia, szegényebbje legfeljebb csak ünnepekre készült fel a szertelenül bő szoknyában. A parasztasszonyokat – a nyugatabbi országokban már korábban is – egyre inkább bevonták a saját földön, az új növényi kultúrákat meghonosító mezőgazdasági {655.} munkákba, s egykor hosszú szoknyájuk – gyakorlatias okokból – rövidülni kezdett. Ez a jelenség a 19. század elején hazánkban is meggyorsult, és az alsószoknyák számának szaporodásával egyre feltűnőbbé is vált. Erre utal Mártonffy Károly (1854: 78–79) az egri leányok „tirolias kurta szoknyájáról” szólva. A múlt század végére a legrövidebb „bokorugrós” szoknyákat éppen ezen a tájon és a szomszédos hevesi, nógrádi falvakban viselték (Istvánffy Gy. 1900: 184), s a későbbiekben is a palóc női viseletek jellemzőjének tartották (Györffy I. é. n.: 369).

Természetesen a szoknya anyaga továbbra is vallott viselője pénztárcájáról: nem kékfestőből, kartonból, kásmírból, vékony selyemből, hanem nehéz lyoni selymekből, Bécsben vásárolt borokátból varrták pl. a gazdag sárközi leányok ünnepi szoknyáját. Sokáig kedvelt szoknyaanyag maradt a „bécsi olajos piros” és a vörös-fekete, hosszában csíkos gyapjúszövet is, mely utóbbit nyugat-dunántúli és erdélyi, pl. a székely asszonyok viselték előszeretettel. A Mezőségen házilag is megszőtték maguknak, ha másként nem jutottak hozzá (Tőkés B. 1935: 74).

A szoknyát ritkábban csak korcba húzott madzaggal fogták a derékra, ahogy ez a magyar nyelvterület déli sávjában sokfelé szokásban maradt. Gyakrabban azonban gallérba rögzítették a szoknya ráncolását: darázsolással – mint a kalotaszegi muszulyt – vagy apróra fogott tűránccal, századunk elejétől általában szélesebb, lapos ránccal. A megnedvesítve „rődbe szedett” szoknyák redőit pl. Sióagárdon ujjukat belül végighúzva kigömbölyítették, majd a napon vagy kemencében szárították (Varga M. 1956b: 169). Általánosabb volt azonban, hogy – esetleg kemencéből kivett forró kenyérrel – a ráncot, rakást élesen levasalták.

Egykor a szoknyák belső szegése, bélelése volt szokásban, a 19. században az immár színes szegés a szoknya színére került, és pl. a dunántúli, észak-magyarországi szoknyák fontos díszévé vált. Másutt a sujtás vagy pl. a Zobor-vidéken, a Sárközben Jaquard-szalagok díszítették a szoknya alját. A fodor – a korabeli divat jellemzője – csak a múlt század végén kapott szerepet a szoknya aljának díszítésében. A székely nők keskeny szelekből derékra ráncolt szoknyái hosszát pl. fodrozódó toldalékkal egészítették ki, Mezőkövesden pedig a szoknya aljába belülről felvarrt, sűrűre húzott fodor tette jellegzetessé a hendergős szoknyát.

Míg századunk fordulójára a mezővárosi és falusi módos parasztréteg asszonyai országszerte az éppen divatos hosszú és szűkebb szoknyában jártak, a falusi asszonynép sokfelé továbbra is kitartott a bő szoknyák mellett, s a szoknya rövidsége, bősége is a parasztos viselet jellemzője lett.

ALSÓSZOKNYA

Az alsószoknya a köztudatban mint a bőszoknyás viseletek tartozéka szerepel, pedig főleg a téli, többrétegű öltözködésben bármilyen szoknya alatt pótolhatatlan volt. Hazai forrásaink nem tájékoztatnak arról, hogy pl. a hagyatékokban, a lopott holmik leltáraiban szereplő szoknyáknak, közöttük az „ócska”, kopott szoknyáknak volt-e ilyen szerepe. Azt sem tudjuk hitelt érdemlően, hogy a 18. században Európa-szerte kedvelt vörös flanel alsószoknyákat használták-e a magyar parasztasszonyok. A hagyományokhoz erősebben ragaszkodó tájakon – így Nógrád megyében is – fennmaradt az emléke, hogy {656.} egykor vastag csepűszoknyát, „testesítő” rongy-, szőrszoknyát is viseltek a felső alatt, s ezt szamárszoknyának is nevezték (Gönyey S. 1942a: 247), s hogy a havibajos asszonyok vastag alsószoknyája egykor fekete vagy vörös volt.

Az irodalom segítségével megidézhető múltban a megkopott ünneplők országszerte mint köznapló felső- majd alsószoknyák szerepeltek. A Fekete-Körös völgyében pl. a hazaérkező asszony a kímélendő felsőszoknyát levette, és otthon az alatta lévőben maradt (Györffy I. 1912a: 22). Nyilvánvalóbb a szoknya szerepváltása azokon a vidékeken, ahol a fehér női öltözet hosszasan tartotta magát. Az egykor a göcseji hosszú alsóingen felsőruhaként viselt vászonpéntő vagy a sárközi, alig egy százada még felsőszoknya, a csárdás pöndő így lett alsóruhává az időközben színesre váltott újabb divatú szoknyák alatt. Az ilyen szoknyaféle alsóruhaként is megőrizte egykori szabását, lehetett vállpántos vagy melleses is, amilyet pl. a Felső-Répce vidékén, Kapuvár környékén viseltek.

Az alsószoknya külleme akkor lett igazán fontos, amikor a 19. század első felében a bővülő felsőszoknyák egyúttal erőteljesen rövidülni is kezdtek, és az alsók láthatóvá váltak. 1836-ban az Esztergom melletti Párkányból olvasható az első elképedt híradás, hogy a „módos menyecskéken legalább hét szoknya (nem rágalom)… van” (B. É. 1836: 725), és az egri asszonyokon a „szoknyáknak egész légiója szorong” (Kresz M. 1956: 167). Századunkra az ünnepi alkalmakra felkészített lányok, fiatalasszonyok alsószoknya-viseletének tájilag eltérő szabályai alakultak ki. A pendelytől fölfelé haladva az alsószoknyák rendszerint egyre hosszabbak és egyre szélesebben rakottak voltak, a legfelsők csontra keményítetten, mereven álltak. Az ilyen öltözetek dísze volt a habfehér, csipkés, fodros alsószoknyák elvágólagosan rendezett alja, máshol pedig az alsószoknyák kivillanó, korhoz és alkalomhoz illően színes szegése.

A polgári divat az 1870-es évektől, a turnűr megjelenésével, újabb követési lehetőséget kínált fel a vidéki asszonynépnek is: a derék karcsúsítását és a csípő kidomborítását. Bár a csípőpárnák már a 16. században jó szolgáltot tettek a divatos dámák körében, és használatuk nyilvánvalóan alsóbb körökben is terjedt, a derekat hurkaszerűen körbefogó puffandli, kolbász vagy a csak hátul felszerelt farpárnák hazai paraszti használatát talán elegendő e kor divatjában keresnünk.

Amint az 1850-es években az alsót láttatni engedő abroncsos krinolin a polgári öltözködésben, a rövid, bőszoknya a parasztöltözetekben tette szükségessé a női alsónadrágok használatát. Ennek korábbi, hátul nyitva hagyott formája a múlt század végén megjelent főleg a polgárosultabb nyugat-dunántúli tájakon, pl. Vas megyében – mégis jobbára csak a gyöngyösbokrétás színpadi rendezvények révén szokott hozzá az alsónadrág viseléséhez az 1930-as évek falusi leányifjúsága.

VÁLL, LAJBI, PRUSZLIK, MELLÉNY

A szoknya és felsőrész szétválásának idején az öltözködésben az ujjatlan váll szerepe nagyobb volt az ujjasokénál. Ekkor a magyar váll itáliai vonásokat mutatott: szögletes nyakkivágása volt, egyforma hosszúságú eleje és háta derékig ért. Elöl horgokba, karikákba bújtatott zsinórral – nyakig zárt ingváll felett – fűzték a derékra. Olykor a köténygallérral leszorítható deréktoldása is volt. A 17. században hazánkban is megjelent – a váll alatt, alsóruhaként – a hát közepén is fűzővel szabályozható, náddal vagy halcsonttal {657.} merevített francia corset megfelelője, a mellfűző. Mint Európában másutt is, nálunk is, idővel a fűző és váll lényegében összeolvadt, és a magyar váll – főként halcsontos merevítésével, ám felsőruhaként – a francia fűzőhöz igazodott.

A merevített váll használata nem kötődött társadalmi ranghoz, már egy 1650-es árszabás szerint szolgálóknak is készítették (BAZML 1653. Zemplén vm.). A köznép körében azonban általánosabbak maradtak a puha mellényfélék, akárcsak a szomszédos stájer, osztrák területeken, ahol közel azonos időben a merevítetlen Brustfleck és a Leibl egyszerű, parasztos mellrevaló volt.

A 18. században felsőbb körökben Magyarországon is meghonosodott az elöl zárt, csupán hátul fűzött „angol módra való fűző”, amely mindvégig alsóruha maradt. Fölébe változatosan alakítható szabású, esetleg a szoknyával egybe is szabott felsőrész illett, és nem a nyakig zárt ingváll. Erről a megváltozott divatról írta megbotránkozva Apor Péter (1972: 28), hogy a nőknek „csaknem egészlen, többnyire félig, nyakok, csecsek mezítelenül maradt”. Ez a fűző és a mezítelenség elfedésére szolgáló „nyakba való kendő”, „nyakba való fátyol” beférkőzhetett a közrend felsőbb rétegeinek ünnepi ruhatárába is. Az ingváll és a váll azonban századunkig jellemzője maradt a parasztos öltözködésnek, míg a nemesi, főrendi körök asszonyai már az 1700-as évek végén is csak „dísz magyarrá” ünnepélyesedett öltözetükhöz varratták.

A 18. század azonban a paraszti vállakat is nyugatiasra formálta. Kedveltek lettek a német szabók műhelyében készült és paraszti körökben is gyorsan terjedő, az 1720-as évektől már halcsontos lajbik, amelyek – kecskeméti adatok szerint – a férfimellényekhez hasonlóan gombolódtak. A másik új mellényféle, a pruszlik pedig az 1730-as években már konfekcionált tömegáru volt a balkáni kereskedők országunkat átfogó bolthálózatában. Az egykor kimondottan szolgáknak szánt „pamukkal töltött, varrással tűzött”, vagyis vattás és steppelt pruszlikok a szőrmés bőrből varrt mellrevalók vetélytársaiként terjedtek. Eleinte a zubbonyosok, paplanosok termékeként különböztették meg őket a „tőtetlen és tőzetlen”, szabók készítette lajbiktól. 1783-ban a kecskeméti varróasszonyok készítményei között szereplő pruszlikok jellemzése alapján azonban arra következtethetünk, hogy erre az időre a különféle vállak, pruszlikok, lajbik formai elemei összemosódtak. Korábbi jellemzőikből helyenként mást és mást válogatva variálódott, formálódott ki a 18–19. század fordulójára a magyarországi női parasztviseletek egyik fontos eleme, az immár csak lajbinak vagy pruszliknak nevezett, ujjatlan női mellrevaló.

Közöttük találunk példát a legrégiesebb, egyetlen darabból és a két darabból szabott, hátul is fűzött típusra, leggyakoribbak azonban a három darabból szabott mellények, melyek két oldalvarrása a mellény hátlapjára esik a karöltőből induló, a derékközép felé haladó egyenes vagy ívelt szabásvonallal. Volt, ahol a mellények – a szoknyától való elválás jeleként – megtartották a deréktoldást. Ilyen toldott derekú mellényeket pl. a Sárközből és az egykori Nyitra vagy Torda-Aranyos megyéből ismerünk (Fél E. 1936: 19, 25). Deréktoldásuk nem tévesztendő össze a későbbi, az empíre hatását mutató, rövid derekú mellrevalók derékfodrával. Habár a paraszti női mellényeknek gyakran nem is volt fűző szerepe – voltak közöttük, amelyek elöl nem is voltak zárhatóak, csak alkalmanként tűzték össze őket – a régiesebbek megőrizték az egykori magyar váll vállrészt szabályozó összeerősítési módjait és a mellrész zsinórozását.

A zsinórozást a párban felvarrt madzag vagy kapocs, gombolás váltotta fel, végül a patent. Ez utóbbiak a századfordulói polgári, fehérnemű szerepű gyolcs-, vászonmellények {658.} parasztos, általában színes hímzéses, felsőruhaként használt másaira kerültek, pl. Pest, Kalocsa környékén.

Csak esetleges, amit a halcsontos vállak paraszti változatairól tudunk. Fél Edit (1936: 24–25) egy 18. század végi Szepes megyei halcsontos úri váll szintén szepesi puha változatával dokumentálta az egykorú paraszti lehetőségeket. De a korabeli polgári öltözetekben sem volt általánosan kötelező a merevített vállak használata, mint V. Ember Mária (1960: 224, 228) egri adatai bizonyítják. Talán a 19. század elejétől Európa-szerte közkedveltté vált halcsontos Mieder hatását kell sejtenünk a múlt században mégiscsak használt merevített parasztvállak mögött. A Vas megyei falapocskákkal merevített melles (Flórián M. 1992a: 26, 44), a pentelei „tengeri náddal” feszessé tett nádas purucka (Sergő E. 1976: 217–218) vagy pl. a fa-, még inkább vaslemezekkel merevített vállak, amilyeneket a századfordulón Kalotaszegen viseltek (Nagy J. 1977: 314) mégis kivételesnek tűnnek a paraszti használatban. Az ilyen praktikákra nem is volt szüksége valójában a falusi asszonynépnek. Századunk elején, amikor a mell hangsúlyozása erkölcstelen volt a köznép szemében, a mell összepréselésére általában elegendőnek bizonyultak a nagyon szűkre szabott mellények.

A régies pruszlikok, lajbik mélyen kivágottak voltak, az újabb keletűek nyakig zártak. A mell alá ívelten szabott elejtalálkozás pedig törökös, balkáni hatásra mutat, ilyen a bosnyák, horvát asszonyok pruszlikja. Ez a korábban a magyar női öltözködésben idegen forma még századunk elején is észak felé nyomult, s mint rác pruszlik, nevével is utalt eredetére (Herkely K. 1938: 295).

A mellényeket aszerint díszítették, hogy mennyi látszott ki belőlük. Volt, ahol – a biedermeier divatot követve – a vállkendőt a mellény alá kötötték fel: itt valamennyi látható varrás, karcsúsító vonal és szegés mentén arany-, ezüstcsipke vagy pl. apróra ráncolt színes szalag futott, amit még gyöngyökkel vagy fényes fémkorongocskákkal, islógok-kal, ragyogóval, csécsekkel díszíthettek, akár a drávaszögi csécses pruszlikot (Gönyey S. 1942b: 56–57). Másutt viszont a vállkendő teljesen eltakarta a mellényt. Itt nemhogy nem díszítették, hanem feleslegessé válva, el is hagyhatták a kendő alól a pruszlikot, mint pl. a Sárközben (Kovács A. 1907: 88).

Minél keletebbre megyünk a magyar nyelvterületen, a falusi nők körében a mellények használata annál újabb keletű. A kászoni székelyek között pl. csak a múlt század második felében jelent meg a bársonyos székely lajbi, a Kis-Küküllő mentén pedig századunk elején társult emellé a zsinóros lajbi (Nagy J. 1972: 236; 1978: 296). A még keletebbre lévő moldvai csángóknál pedig még napjainkban sem hódította el a lajbi a keptár, az ujjatlan bőr mellrevaló helyét (Nagy J. 1981: 382–384). Ezek a mellényfélék rendelkeznek esetleg nagy múltú társaik egy-egy vonásával: a mezőségi, széki mellényen talán az egykori vállon történő rögzítés emlékét őrzi a mellény vállára varrt piros vagy kék szalagcsokor, a rózsa. Idesorolható talán a mezőségi és szilágysági mellények zsinórozása is (Nagy J. 1974: 198; Kós K. 1972: 202), habár bojtban végződő zsinórgombolásuk inkább a férfifelsőruhák gombolását idézi. Ezeknek a mellényeknek a szabása is inkább a férfimellényekéhez hasonlít, és a bőrmellények nyáriasabb változataként jobbára posztóból (ünnepre finomabb anyagból) is varrták őket. E történeti átfedések szép példája a gyimesi csángó menyasszony esküvői díszruhája, a férfimellény szabású, vászonnal bélelt brokát, de nyúlprémmel szegett, ragyogókkal, pillangókkal ékes nyuli bunda, prémes bunda (Gönyey S. 1940b: 487).

{659.} VÁLLKENDŐ

A 16–17. században hazánk asszonyai a fejre, kontyra borított fátylat, patyolatkendőt kétfelől előre hozva, azok sarkával betakarták keblüket (Radvánszky B. 1986: I. 107), ámbár ugyanekkor a váll alatt nyakig zárt ingvállat is viseltek. Bél Mátyás (1984: 454–455) a 18. század elejének öltözködésében is az elöl fűzött magyar vállat tartotta jellemzőnek, amely alá, mintegy az ing látható részének kiegészítésére – finom patyolatból ráncolt nyakkal és ujjakkal – egy olyan ruhadarabot vettek föl, amely csak a vállat, „mellet veszi körül, nem hosszabb”. Apor Péter (1972: 27–28) – aki pedig az éppen ekkor beköszöntő, a nyakat, mellet szabadon hagyó divatot kárhoztatta – ugyancsak megemlékezett az egykori „varrott”, azaz hímzett vagy rakott gyolcsról, amely a nőknek „gallér helyett a mellyit béfedte egész a torkáig”. E helyett a ruhadarab helyett a nyugati országokban a parasztasszonyok is már a 15. század végén a mély kivágású vállak dekoltázsába kendőt tűrtek be, amely háromszögben fedte a hátat. Az ilyen kendőket csak a 17. században kezdték a fűző felett vállkendőként hordani, amit a 18. században már általánosan használtak: gyakrabban csupán a mellen összefogták, Hollandiában pl. a mellen keresztbe vezetve derekukon is átkötötték (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 41, 43, 69). Ámbár az empíre is átvette, azokban az időszakokban volt szinte egyetlen, jól felvehető felsőruha, amikor a széles szoknyák divatja virágzott. Ezek a divathullámok, főleg a parasztviseletekben, a vállkendőt szinte századunk elejéig nélkülözhetetlenné tették.

A vállkendő hazai története a terminológiai átfedések miatt nehezen követhető. A 17. századi leltárak keszkenőket, a későbbiek kendőket sorolnak, de rendszerint rendeltetésük megjelölése nélkül. A fehér és fekete nyakravalók említésénél pedig inkább férfiruhára gondolunk. 1709-ben azonban minden kétséget kizáróan „egy nyakba való keszkenőt” (Papp L. 1930: 40) lopott egy kecskeméti leány, s ettől kezdve megszaporodnak a nyakba való kendők, nyakba való fátylak, azaz a vállkendőre vonatkozó adatok. Györffy István (1937: 366) azt is tudni véli egy 1766-os nagykunsági peres iratból, hogy ott „mellyén való kendőjét” keresztben megkötve viselte gazdája, éppúgy, ahogy egy 1790-ben rajzolt Gömör megyei térkép staffázsfigurái, parasztasszonyai tették (Cserbák A.–Gáborján A. 1990: 54). A 19. század elején már oly általános volt a vállkendő, hogy hiánya a feltűnő. Ekkoriban például az ipolysági parasztasszonyok körében nem volt szokásban a „melly keszkenyő”, „a’melynek tisztesség okáért való behozásán a’ lelki pásztorok” igyekeztek, s elérték, hogy a leányok a korábbi fejre való fátylakra emlékeztető, hosszú, keskeny kendőt terítsenek vállukra (Szeder F. 1819: 43).

Ám a 18–19. század fordulóján a fejkendő méretű, négyzetes vállkendők is divatoztak, de többnyire az indiai eredetű, nyomott mintás sálak és ezek ornamentikájával gyárilag szőtt gyapjú- vagy selyemkendők, ill. a szintén nyomott mintás pamutkendők (Ewing, E. 1984: 77–78). Az ekkor szintén divatos fehér hímzéses, fehér gyolcs, batiszt vállkendők házivászon, házilag hímzett társai is megjelentek pl. Göcsejben, Hetésen. E fehér vállkendők könnyű gyári anyagokból – századunkhoz közeledve – tüllből készült leszármazottai, helyileg sajátossá alakult hímzéseikkel egy-egy táj ünnepi parasztöltözeteinek jellemzőivé váltak. Ahogy a vállkendő használata egyre megszokottabb lett, a korábbi fehér, másutt a mesterekkel megfestetett kék vagy fekete vászon, gyolcs vállkendők hétköznapivá süllyedtek, helyüket az ünnepi viseletben a „bécsi olajos piros” kartonkendők, majd pl. a rózsás, rojtos kásmírkendők foglalták el. Századunk fordulóján a Fekete-Körös {660.} völgyi asszonyok körében pl. a fekete selyem vállkendők számítottak ünnepélyesnek, amelyekbe a cseh gyárakban „holmi magyaros” motívumokat szőttek (Györffy I. 1912a: 25).

Ezek a vállkendők immár másfél-két méter széles nagy kendők voltak, amelyeket háromszögbe hajtva és a helyi ízlés szerint hajtogatva, ráncolva használtak. Nógrád, Heves megyében sokfelé egész keskenyre hajtogatták, és pl. a gyolcs vállkendők felálló fodraival a vállat hangsúlyozták. Ez utóbbi célt a Sárközben több egymás fölé kötött, széles rojtú kendővel érték el. Másutt, így Martoson a hasat, csípőt hangsúlyozták a rátéttel díszes, a hasra ívelten szabott vállkendővel. Testhez szabták a vállkendőket pl. a Dunántúl déli sávjában is (Gönyey S. 1942b: 56–57). A vállkendőnek ez a típusa az ünnepi öltözet kiegészítője volt. Utcai felsőruhaként igen nagy méretű, így hosszában téglalappá hajtva vállra vethető, gyári, vastag posztókendőket is használt a mezővárosi, falusi asszonynép, amelyek a múlt század második felében szintén a polgári divat hatására terjedtek. Ezeknél azonban sokkal kedveltebbek lettek a valamivel kisebb, így háromszögre hajtható, gyárilag kötött, vastag, gyapjú „berliner” kendők, amelyek századunk fordulójától – a fejre is húzva – a téli ruha szerepét is betöltötték.

NŐI UJJASOK

Az ujjasok között a ködmönökre és mentékre is gondolnunk kell, amelyekről – mint a férfiéhoz hasonló vagy éppen velük felváltva viselt öltözetdarabokról – a bőr- és vékonyposztó ruhafélék között emlékezünk meg.

A kimondottan női öltözetekbe illő ujjasokat kétféle szerepük szerint különböztethetjük meg, aszerint, hogy egykor a mai értelemben vett blúz vagy kabát helyét töltötték-e be.

Dillich 1600-ban megjelent Magyarország-leírásában hosszú ujjú derékban örökítette meg a magyar parasztasszonyt. Ez az ábrázolás szinkronban van a korabeli öltözetleírásokkal és szabásrajzokkal, amelyek szerint az ekkor divatos, válltól bokáig érő ruha, korabeli nevén a szoknya felső részét ujj nélkül, de nyakig zárt, ujjas formára is szabhatták. Az ujjas szoknyák derékrésze a vállhoz hasonlóan elöl nyitott és fűzött is lehetett, ilyenkor a szárnyak közé – akár a váll esetében – háromszög alakú betétet is illesztettek (Waugh, N. 1968: 24).

A derékrész ujjas változatától az ujjatlan vállhoz való átmenetet a vendégujjas vállak jelentették, ezek ujját nem varrták bele a karöltőbe, hogy tetszés szerint cserélgethetők legyenek (Radvánszky B. 1986: I. 90–91). Ilyen be nem varrt ujjakat a 15. század elejétől Itáliától Walesig, francia, holland földön is használtak, a 17–18. században is gyakoriak, sőt 20. század eleji példái is ismertek voltak (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 167). A hazai divattörténet a nálunk a 16–17. században használt vendégujjak itáliai előképeire hivatkozik.

A 17–18. század fordulójától, amikor a derekat és az aljat már többnyire külön szabták, a „magyaros” öltözködésben a vállak voltak kedveltebbek, és a későbbi öltözetekben is ezek lettek jellemzőek. Az ujjas derekakról kevesebb szó esik, ill. nagyon gyorsan német szabóktól kölcsönzött elnevezéseikkel találkozunk. 1743-ban a Fejér megyei német szabók pl. „Asszonynak valo Rékl, vagyis Kerset”-et és „Laiblis bellett Szoknya”-t is {661.} varrtak (FML 1743. Fejér vm.). A rékli gyakrabban mint „háznál viselő” ruhaféle jelentkezik, és a 18. század végére már a mai értelemben vett szoknyával és a külön szabott lajbival, mint ujjatlan mellénnyel öltözetegyüttessé állt össze (VML 1723. és 1775. Vas vm.) az egybeszabott ruha, a kantus ellenpárjaként (VML 1723. Vas vm.) a német szabók készítményei között. Ugyanekkor a lajbi – immár elmagyarosodott névvel – a magyar szabóknál is készült „ujjas” és „ujjatlan” formájában egyaránt (pl. NML 1777. Esztergom vm.). Sőt 1775-ben az esztergomi váltómíves szabók árszabása szerint varrtak „Asz-szonynak való Ujjas Laibli”-t, de készült „Uj Nélkül” is, amelyen a karöltő „Lukakra Környös Környül bé füzetni Való pantlikazott” a vendégujj számára (VML 1775. Zala vm.).

A 18–19. század fordulóján még mindig az ingvállal viselt ujjatlan derekak voltak közkedveltek. A blúzszerű ujjasok csak a 19. század derekától terjedtek, hogy egyúttal a női parasztviseletek polgárosodásának zsinórmértékévé váljanak. A terjedésükkel párhuzamosan szaporodó számú parasztvarrónők ugyanis az egykorú divatot figyelemmel kísérve éppen ezekkel a blúzokkal újították meg évente egy-egy falu tehetős, első leányainak öltözetét, amint ezt Ajak (Szabolcs m.) példáján Nyárády Mihály (1964: 177–180) bemutatta.

Ha párhuzamba állítjuk a 19–20. század fordulójának polgári (F. Dózsa K. 1982: 189–220) és paraszti blúzváltozatait, nyilvánvalóvá válik, hogy ez az öltözetdarab már követte a gyors divatváltozásokat. Ezt példázzák Horváth Terézia (1967, 1972) kapuvári adatai is. Kapuvárott az 1870-es évektől váltottak a pruszlikos-ingvállas-vállkendős öltözetből a polgáriasabb, ujjasos öltözetek felé. Előbb a szoknyán kívül viselt ujjasok szerepe nőtt meg, majd a szoknyába befogott lekötős blúzé, amely az ünnepi öltözetekben is helyet kapott, hogy azt hamarosan átadja a változékony szabású és díszítésű, újabb és újabb divatú blúzoknak. Az ilyen blúzok tették századunk fordulójára városiassá pl. a Vas megyei falvak öltözködését is (Flórián M. 1992a: 25–28, 57–59).

A különféle testhezálló, esetleg övvel vagy madzaggal derékra fogott blúzok azonban csak a két világháború között hódították meg országszerte a falusi asszonynépet. Ekkor jelent meg az ingvállat és a pruszlikot ötvöző, rövid ujjú matyó „blúz”, a fellökő is. Ekkor lettek divatosak a szoknyába már be sem kötött, olykor a deréktól el is álló ujjasok, a ricik, röpikék, lebegők és levesek, szabadkák, tüllemelállók, szabadalányulókák. E blúzfélék számtalan formai és névváltozata a magyar parasztviseleteknek egy itt már nem tárgyalandó, legújabb szakaszát jellemezték.

Korábbi hagyományokban gyökereztek a mentét és a ködmönt felváltó kabátok. A „kicsi ujjas, derékra való köntösök”, mint a hacuka, bomez vagy a kis köntös a 16–17. században a blúz szerepű ujjasok felett szolgáltak (Radvánszky B. 1986: I. 94–96). Talán egyiküket idézi Weigel 1577-ben megörökített magyar parasztasszonyának kurta ujjas kabátkája. A 17. század végén egy jobb módú kecskeméti asszony hagyatéki leltárában feljegyzett kürdi (Papp L. 1930: 34, 40) és a hasonló nevű, a múlt század közepén a háromszéki Kézdipolyán hozományleveleiben emlegetett Kurti, téli Kurti (Kós K. 1981: 474–475) is talán ilyen kabátféle volt, Papp László legalábbis éppúgy a mentét kiváltó ruhadarabnak tartotta őket, mint a szegényebb sorsúak körében a 18. században terjedő bőre szabott, „töltött”, bélelt zubbonyokat (Papp L. 1930: 38; Zoltai L. 1938: 285–295). Ez utóbbiakat a pamuttal töltött pruszlikokhoz hasonlóan a paplanosok varrták, és olykor a szolgálónak illő mentét vagy ködmönt is sokalló gazdákkal kötött cselédszerződésekben {662.} szerepelnek. Ezek a ruhafélék kortársaikkal, az ujjas lajbikkal és a 19. század elején, a most „kurta fölső köntös” szerepben ismét megjelenő réklikkel együtt (CsML 1803. Csongrád vm.) a nagyobb hatású divatáramlatok befolyása alá kerültek. A 18. század végén pl. a magasított derékvonal, a 19. század elején a lengyel karakó hatására a nagy gallér, szűkre szabott ujjak és a bő szoknyára kifekvő széles derékhosszabbítás jel-lemezhette őket, majd a polgári divat újabb változásával pl. sonkaujjúak lettek. Éppen az ujjak szabásának változásaiban kísérhető nyomon a félpolgári, félparaszti rétegek, pl. Szeged fehérnépének „divatozása” (T. Knotik M. 1990: 157–228). A különféle színes anyagokból, szövetből, kásmírból, selyemből, de leggyakrabban sötétkék vagy fekete posztóból szabott, tűzdelt vatta- vagy vatelinos bélésű vattás rékliket – a pruszlikokhoz hasonlóan – gyakran vállkendővel, ill. vállkendő felett viselték.

A vattás rékliket a múlt század közepén a „vizitli, othonka, Kaczabajka, csurak, meg ki tudná, hogy még milyen nevü, milyen szabású felöltő” szorította ki a parasztruhatárakból (Kresz M. 1956: 80–81), hogy ezek rendszerint fekete posztóból, szaténból, taftból, klottból szabott, béleletlen nyári vagy vatelinos téli változatai vegyék át sokfelé a legrangosabb női felsőruha szerepét. Az ilyen kabátfélék ott maradtak legtovább használatban, ahol a legkésőbb léptek a mente helyére, amelynek díszítményét, szegését, zsinórozását is örökölték, mint pl. a boldogi menyasszony fekete szatén bujkája vagy a jász-dózsai, gazdagon zsinórozott, ezüstpitykés öltöny. A drága sujtásdíszt piros-kék láncöltéses szőrhímzés pótolta a szentistváni vizitkén. Az egykori szabásvonalakat őrizte meg a nógrádi frakkos kabát vagy pl. a rövid derekú, hátul erősen fodros deréktoldású püspök-bogádi bársonyujjas, a duci. A pruszlikokat utánozva gyönggyel, selyemszalagokkal volt díszes a kalotaszegi bujka és például a Duna mentében, Somogyban kedvelt bajkó. Ez utóbbi elnevezés talán az egykor sokfelé használt kacamajka egyik helyi rövidítése, akár a rábaközi majkó.

Századunk fordulóján az ujjasok – a jómód jeleként – bársonyból, plüssből is varrattak. Az ilyen kabátok alatt már sosem viseltek ingvállat, vállkendőt, mint elődeik esetében. Blúz szerepű ujjasok fölé illettek, s ha már zsebet is kaptak, viselője a „zsebes kabátban” valódi városi ruhában érezhette magát.

KÖTÉNY

A kötényről szólva először talán a különféle parasztviseletek ünnepi kötényei és a 16–17. század nagyasszonyainak drága, hímzett előkötői – mint e parasztkötények előképei – jutnak eszünkbe. Pedig éppen a kötényt mint a társadalom felsőbb köreibe a parasztságtól „felemelkedő” öltözetelemet tartja számon a szakirodalom, szemben az úri osztálytól „leszálló” más kultúrjavakkal (Gáborján A. 1991a). A kötényt ugyanis eredendően azok viselték, akik valamilyen piszkos munkát végeztek, így a kovácsok, kádárok, vargák. Kötényüket többnyire bőrből szabták. A bányászok, tímárok védőruhaként gyapjastul kötötték maguk elé a báránybőr kötényeket, ők nemcsak ruhájukat, testi épségüket is védték vele. A mosható vászonkötényeket – a liszt vagy por miatt fehéren hagyva – pl. a kőművesek, szakácsok, molnárok használták, indigóval kékre festve a hentesek, mészárosok. A múlt században festetlen kendervászon kötényeket hordtak a favágók és a halászok, az utóbbiak lenolajjal is átitatták (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 329–332). A {663.} hazai csizmadiák, vargák a zöld posztókötényt szerették. A mesteremberek köznapi öltözetéhez a 16. századtól szorosan hozzátartozott a melles- vagy gyakrabban a félkötény. A molnár – ha nem is őrölni indult a malomba – fehér kötényt kötött, vállára zsákot vetett, ha az utcára kiment (Nagy D. 1985: 370–371). A félkötényt – ismereteink szerint – a múlt század elejétől a földművesek is maguk elé kötötték, ha pl. az állatok körül foglalatoskodtak. S ahogy a kötény használata egyre gyakoribbá vált, a vászongatyás, néhol a nadrágos (Kapuvár, Mezőkövesd) ünnepi öltözeteknek is elmaradhatatlan tartozéka lett.

Eleinte, a 14–15. században a nyugat-európai parasztasszonyokat is csak köznapi munkák közepette, pl. juhfejés vagy vízhordás alkalmával ábrázolták kötényesen (Marly, D. 1986: 10; Scott, M. 1986: 25; Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 101). Feltehetőleg korábban is használtak az asszonyok ruhájuk védelmére – pl. sütés-főzés vagy kenyérdagasztás közben – hirtelenül derékra kapható, abrosszerű vászonkendőket, amilyeneket a sárközi asszonyok szinte napjainkig viseltek a napi munkákhoz felkészülve. A hátul derékra csomózott abroszt, ha elfenődött, naponta kétszer-háromszor is tisztára cserélték, ünnepen azonban itt is díszes, szabott kötényeket viseltek. A kötényül szolgáló abroszok sárközi, szigetszerű fennmaradását Fél Edit (1950: 19–54) délszláv befolyásnak tulajdonította.

Másutt csak a szabott kötények épültek be a női parasztöltözetekbe, ezek viszont az öltözetnek oly szerves részét alkották, hogy alattuk a nehezen kezelhető, pl. a redőzött szoknyát össze sem varrták, vagy a drága szoknyaanyagot olcsóval toldották ki, hiszen a kötelező kötény alól a szoknyának ez a része sohasem látszódott ki.

A női parasztkötények – első ismert, 14. század eleji ábrázolásai szerint – melles, de gyakrabban félkötények voltak, s közöttük derékon széles darázsolással gallérba ráncolt vagy alul hímzett csíkkal díszített is volt (Scott, M. 1986: 25; Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 200). Ezeket a hosszú, keskeny kötényeket egy szél len- vagy kendervászonból varrták. A 15–16. században a francia kötények rövidebbek lettek, a spanyol, itáliai kötények viszont hosszúak és keskenyek maradtak. Dillich (1600) magyar nemes- és parasztasszonyt ábrázoló metszetein is ilyen kötényeket látunk. Weigel 1577-ben szintén hosszú, de csíkozottan mintázott kötényben örökítette meg viseletsorozatában a magyar parasztasszonyt. Bár szinte századunkig a fehér vászonkötény volt a leggyakoribb, ezek mellett a vörös és a kék és – már az 1600-as években – a fekete kötények is megjelentek Európa-szerte (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 43) és nálunk is, ahogy ezt a 17. század végi erdélyi viseletképek mutatják.

Bár a női kötényviselet a 16. századtól Európa legnagyobb részén már általánosnak tekinthető, e század második felétől élte fénykorát, amikor a legfinomabb fátyol-, selyem- és csipkekötények, fehér vagdalásos és hímzett lenkötények a királyi asszonyok gálájában is megjelentek (Linthicum, M. Ch. 1936: 175–177). Hazai előkelő hölgyeink hozományjegyzékei az egykorú keskenyebb előkötőkön a derékra kötendő gallér alatt gyöngyös darázsolást, ráncolást, a kötény alján széles hímzést említenek. A 17. század elején kezdtek feltűnni a szélesebb, jobbára selyemből varrt, három oldalról csipkével szegett előruhák. A szegéshez szükséges pántlikákat, szalagokat, csipkéket e század közepén már sok hazai boltban is megvásárolhatták. A kötény derekát ekkor még szalagöv, sálöv is keretezhette, erre vagy magára a kötény derékkötőjére fűzték fel pl. a retikül ősét, az asszonyok tarsolyát. A tarsolyt csak a 18–19. században váltották fel a kötény alatt hosszan lelógatott, így a csípő vonalát nem zavaró zsebek, amelyeket előbb a kötény {664.} alatt a szoknyára vagy egy alsókötényre varrtak fel. Később a zsebek a köznapló kötényre rákerülhettek, de ünnepire sohasem.

A 18. századi Európában már nagytájilag eltérő köténytípusok alakultak ki. Reneszánsz formát vitt tovább pl. az itáliai parasztviselet, a szomszédos Ausztriában az egyszínű kék vászon, a német asszonyok között a virágos, kockás, csíkos kötények voltak kedveltek, ünnepre azonban – főleg a polgárosodott és protestáns tájakon – a fekete selyemkötény volt az illendő (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 73–75). Korabeli adataink alap-ján a hazai köténydivatban „nemzeti jelleget” nem sikerül felfedezni. A fehér vászonkötényeket emlegetik leggyakrabban forrásaink, de tudjuk, hogy a festők tarka és vörös kötői is használatban voltak már a 18. század közepén (Molnár J. 1943: 121), és az „asszonyköténynek való futa” végszámra állt pl. a kókai „görög” boltjában (Bur M. 1985: 261). A Heves megyei szabók rása és selyem előkötői (HML 1711–1716. Heves vm.) talán már éppúgy közasszonynak is készülhettek, mint a kecskeméti nem éppen módos asszonyoké, akiknek drága „reczés”, aranycsipkés selyem-, fátyol- és kamukakötője „övével együtt” hagyatékolás tárgyát is képezhette (Papp L. 1930: 35). És még a 18–19. század fordulóján is a „kék szőttes előruha” (Györffy I. 1929: 117) és a „ki metzet fejér elő ruha” (Schram F. 1964: 27) egyaránt használatban volt.

A 19. század elején a palóc legény „selyem ruhát”, vagyis kötényt vett ajándékba mátkájának (Szeder F. 1835: 36), és a „palóc menyecskét” hamarosan nem is lehetett másként elképzelni, mint az akkor divatos „bő selyem kötényben” (i. sz. 1857: 46), Kecskeméten viszont 12 korbácsütéssel ijesztgették azokat az elszegődő leányokat, akik „a kötőt három szélben viselni és bérükben is a képen kialkudni szoktanak” (Papp L. 1930: 43). Ugyanekkor a pest-budai utcák emberét rajzolgató Paur Max Felix (1978: 46) bő és keskeny kötényes nőalakokat egyaránt megörökített az alsóbb néposztályok köréből. Rangosabb társaik ruhatárában ugyanis éppen ekkor fosztotta meg a divat a kötényt mintegy négy évszázados fontos szerepétől, hogy a kötény ezt követően a polgárosodás fokmérőjévé váljék: a polgárosodó parasztok asszonyai utolsóként majd éppen a köténytől és a fejkendőtől válnak meg. De addig még egy jó bő évszázad alatt a parasztasszonyok öltözetében díszes ünnepi és fontos munkaruha maradt a kötény. Márcsak azért is, mert a mindig kéznél lévő széles lepel sokféle feladatnak tett eleget, amint a martosi példa mutatja: nemcsak a szennytől óvta a szoknyát, de vállra, fejre borítva alkalomadtán mantillaként védte gazdáját a széltől, az esőtől. Az anya kötényébe fogta fázó gyermekét, a gazdasszony a vihar elől kötényébe kapkodta fel a megriadt aprójószágot, oda gyűjtötte a tojást, a hullott gyümölcsöt, a konyhára szánt zöldséget, vagy ha a mezőről hazajövet valami előre nem számított terményt vagy éppen rőzsét, fát akart hazacipelni (Fél E. 1943a: 56–60).

E sokféle feladat sokáig életben tartotta a kötényt köznapló és ünnepi változatában is. Férfiak és nők számára is készítették egy szélből a keskeny surcot. Az északi megyékben szakácska volt az ilyen vászon-, klott- vagy selyemkötény neve. A múlt század elejétől kedvelt széles, bő kötényeket másfél, két, sőt öt szél vászonból összevarrva is viselték, és Kazár környékén pl. gangának nevezték. Társaik, a habos kékfestőből, fekete klottból vagy selyemből gallérba ráncolt vagy rakott, ugyancsak széles kecelék is Nógrádban, Hevesben voltak kedveltek. Míg az ünnepi vászongangák különböző módon díszesek, a kecelék szinte mindig dísztelenek voltak, legfeljebb még egy cifra szakácskát is elébük kötöttek.

{665.} A keskeny női és férfikötényeket sokfelé még köznapi használatra is valamelyest szépítették. Ünnepre esetleg a vászon- vagy a kékítős keményítővel és tojásfehérjével kezelt kékfestő kötényeket fényesre mángorolták, ahogy a sióagárdiak tették a „kenyett” köténnyel (Varga M. 1956a: 168). A vászonsurc alját önmagából húzott rojtozás, ha selyemből volt, selyem vendégrojt vagy csipkeszegés díszíthette. A vászonkötényekbe szőtt mustra (Kerecsényi E. 1977: 5) a későbbi kötényhímzéseket is befolyásolta, geometrikus rajzuk a szőttest utánzó fűzőöltéses, vagdalásos, laposöltéses és keresztszemes hímzések mintáiban is felrémlik. Az országszerte vörös-fekete, ill. vörös-kék hímes kötények színeibe a múlt század végére a sárga és a zöld is belekeveredhetett (Gönczi F. 1910: 204; Bellosics B. 1903: 274).

Ekkor már nem is a szálszámolásos, hanem a szabad rajzú hímzések voltak a kedveltebbek. A mezőkövesdi surcokon az 1880-as években jelentek meg előbb csak „berliner-rel”, gyapjúfonallal varrva, majd az 1890-es évektől a már az osztott selyemtől fényes helyi szűcsminták. Ahogy szélesedett, gazdagodott a minta, különösen a legcifrább vőlegénysurcok egyre szélesebb, horgolt, subrikált végdíszítményt, egyre szélesebb selyemrojtot és a századfordulótól egyre több arany-, ezüst-, azaz rézcsipkét, ragyogót igényeltek. A sok színben pompázó szabad rajzú hímzések mellett már csak ritkán, pl. Tardon ragaszkodtak a régiesebb, keresztszemes hímű kötényekhez (Dajaszászyné Dietz V. 1953: 7–10; 1957: 151–156). De nemcsak a cseh gyárak flitterei, islógjai és ragyogói kellettek egyre többfelé az ünnepi kötényre, hanem a kalászos, bogyós, rózsás mintás Jaquard-szalagok is. Ha széles volt a szalag – akár a régi szalagövek utódja –, önálló derékkötőként is szerepelhetett, a keskenyebb szalagok pedig a régebbi pántlikák helyén ékeskedtek. Kalotaszegen rangjától, a rávarrt pántlikasor számától függően az „egy vagy kétrendi” pántlikás kötény alsó sarkaiba ablakot is kereteztek a pántlikával (Pap Jánossy M. 1971: 520–523). Valószínűleg ugyanezt a divatot követhették a sárköziek, akik alsó sarkaiban ugyancsak pántlikából alakított keretben pántlikából fodrozott „rúzsákkal” díszítették a selyemkötényt (Kovách A. 1907: 83). E pántlikák helyét foglalta el a Jaquard-szalag, és miután a felhasználó, pl. kalotaszegi falvakat a trianoni határok elvágták a beszerzési helyektől, az asszonyok maguk hímezték szalagra a pótolhatatlannak tartott, gyárilag szövött szalagok mintáit (Nagy J. 1957b: 22; Varga M. 1982: 36).

A 19. század közepétől egyre terjedő és a század végén virágkorát élő fehér polgári kézimunka sem volt hatástalan a paraszti ünnepi kötények hímzésére. A különféle új technikákat (madeira, richelieu) elsajátító és sokfelé „bedolgozói” rendszerben, bérben hímező parasztasszonyok a tanultakat saját ízlés szerint, saját öltözetükön is hasznosították. Így alakult ki pl. századunk elején az a Kalocsa környéki sajátos hímzésstílus is, amely a polgári hatásra immár lekerekített, ünnepi alkalmakra felkötött kis gyolcskötényeken is megjelent (K. Csilléry K. 1983).