{666.} BŐRRUHÁK

HÁTIBŐR

Ha az emberi test védelmére primitíven kikészített prémes állatbőr európai használata feledésbe is ment, a pásztorok, a télben szabadban dolgozók körében hazai alkalmazása századunk elejéig nyomon követhető (Györffy I. 1912b). A hátibőr fennmaradásához jelentősen hozzájárult a másfél száz éves török hódoltság, hiszen a félvállra kötözött kacagány a közelharcban pajzsként szolgált gyalogoson és lovaskatonán, törökökön és magyar végvári vitézeken, huszárokon egyaránt.

A párduc-, tigris- vagy farkasbőr kacagány – különösen ha híres-neves ellenfélről húzta le gazdája – a 16–17. századi nemesi öltözetek értékes darabja volt. 1666-ban I. Lipót menyegzőjén pl. a magyar nemesek valamennyien drága kacagányban jelentek meg (Györffy I. 1912b: 240). Hasonló alkalmakra, lovassága ünnepi díszéül őrizte nádori kincsesházában Thurzó Gábor a Bécsben beszerzett „50 darab posztóból csinált pár-duczbőr forma” kacagányt (Radvánszky B. 1986: I. 70–71). Talán ilyen előképe volt az Udvarhely megyéből ismert, szürke darócból szabott, székely, kacagányszerű ruhának is.

1658-ban a körmendi vásáron a vargák áruit limitálva meghagyták, hogy „Egy jó eörögh hati bőrt” 25 dénárért adjanak (Iványi B. 1956: 209). A vargák e vásári portékája feltehetően juhbőrből volt. Az 1760-as madarasi Currentális jegyzőkönyv ugyanis hangsúlyozza, hogy „…a juhászok és akármilyen pásztorok, egyszóval akármilyen renden lévő kényes ifjak… a katzagányt ne viseljék… kivévén mindazonáltal a hátibürt, az ki már juhbőrbül vagyon”. Tilalom alá esett a fekete báránybőr kacagány is, mint „bulya-ságra és kényességre” való divatos holmi. A megismételt tilalmak ellenére Bajom (Bihar vm.) mezővárosban 1820-ban „kacagányban juhok és kosok módjára ugráló” suhancok botránkoztatták meg a templomba menőket. A hányaveti sárréti legényeket is meg kellett fenyegetni, hogy elveszik tőlük cifra juhbőr kacagányukat, amilyeneket ekkorra, prémjével befelé fordítva, irháján cifrázva az asszonyok is felvettek (Dorogi M. 1956: 314–315). A kacagány használata olyan általános volt, hogy 1820-ban a bécsieknek fel sem tűnt az odalátogató hódmezővásárhelyiek vállán (Kiss L. 1926: 164).

Az 1760-ban cifra hátibőrként tiltott fekete báránybőr sem ment feledésbe, sőt a férfisubák, hajdúsági, karcagi női bundák és olykor ködmönök hátán is gallérként szolgált (Viseletkódex 1990. 7. kép).

A hátibőrnek legnagyobb keletje mégis a hortobágyi, sárréti pásztorok körében volt, akik húsolás után csak megtörték a juhbőrt, s fejbőrét, körmeit is meghagyva, mellső lábaival nyakukba kötötték. A visszahajló pofabőr tarkójukat védte a hidegtől, széltől. Az igényesebbek a fej- és farokbőrt kikanyarították, a bőrt körbeszegték, esetleg bélelték is, s a hátsó lábakkal nyakukba, a mellsőkkel derekukra kötötték (Ecsedi I. 1914b: 30–31).

A hátibőrben könnyen mozgott a pásztor. Bunda alá is felvették, s ha ezt a közelgő farkasok miatt le is kellett dobni, mert „meg kellett zúgatni a botot”, a hátibőr még védett a hideg, a metsző szél ellen. A nádvágók is hátibőrben dolgoztak, s éjszakára a kúpba rakott nád alá húzódva a hátibőrre feküdtek, és bundájukkal takaróztak (Dorogi M. 1956: 314–315).

{668.} ELEJBŐR

Az elejbőr vagy előbőr a hátibőr párja, melyeket a mellső és hátsó lábak segítségével vállon, derékon kötöztek össze. Ha nyaknál és a váll alatt kikerekítették, a vállhoz és oldalához varrt kengyellel a nyakba akasztották, derekukhoz fogták, mejjbőrnek is nevezték. Ezt a Nagykunság, Hajdúság falusi szegénysége, a cselédek maguk is készítették, ujjasok, ködmön alá is felvették. Az ilyen „egy darab télen át ing alatt viselt, hónalj alatt átkötözött melegítő báránybőrt, amit mejjedzőnek neveztek” Szokolyán (Herkely K. 1938: 295), valószínűleg egykor általánosan viselték, mert szórványosan országszerte felbukkan. Hasonló volt a göcseji melledzű vagy bundamelles, amit ümögbattyo néven is emlegettek. Kissé kimunkáltabb változatainak tekinthetjük a baranyai szűcsök készítményeit, a válltoldásból indított, hátat keresztező átalvetőkkel felvehető keresztes-mellénye-ket, amelyeket itt nemzetiségre való tekintet nélkül mindenki viselt, s a magyarok melencének is emlegették. Ezek a bundamellesek és tolnai, zalai másaik a stájer Brustfleck formai változatának tűnnek, ami érkezési, elterjedési irányukat is jelzi.

BŐRMELLES

Ecsedi István érzékletesen írja le, miként jutott el az összekötözött elej- és hátibőr az oldalt záródó bőrmellesig (1914b: 32). A mejjesbundához, bujjbele-ködmönhöz is legszívósabban a pásztorok ragaszkodtak, akiknek alkalmasabb volt az elöl nyíló mellényféléknél. A dunántúli oldalt gombolós mellények, mint a göcseji melles és baranyai, somogyi, tolnai társai, az alföldi, így a szegedi oldalgombos mejjedző, a szatmári hónaljban gombolódó bekecs szórványos előfordulása e ruhaféle egykor szélesebb körű használatára utal. Mégis inkább a Tiszántúlon és Erdélyben hordták, valamint ettől keletre, és az oroszokon át Kínáig mutatható ki rokonsága.

Az igényes, szűcs hímezte bőrmellesek legszebb változatai Erdélyből ismertek. Ilyen pl. a mezőségi hímzett mejjrevaló, a bukovinai csángó mejjes keptár, a dévai csángók mejjes bundája. Fél Edit (1936: 17–18) mutatta be, miként alakultak a bőrmellesek a szabó készítette mellényfélék hatására: háta szabása, nyakkivágása előbb csak hímzéssel jelezte, majd át is vette ez utóbbiak jellemzőit, végül zsebet is kaptak, amint ezt a gyimesi csángók mellesei mutatják.

E paraszti ruha polgárosultabb, posztó-, szövet-, sőt bársonyborítású változatai is felbukkantak Erdélyben, főleg a szebeni szász vidéken és például Torockón, ahol a melles zöld selyem-, posztóborítást kapott. A kalotaszegi falvakban a leányok viselték a posztóval borított, csipkés mejjrevalót. Éppen ezek ejtik gondolkodóba a késő kutatókat, hiszen egy 1864-es tudósítás szerint „jelenleg a posztó helyett inkább a kivarratos bőr melly-revalót használják”, vagyis itt a posztóból varrt megelőzte a bőrmellest (Szabó T. A. 1941: 272–273).

{669.} KÖDMÖN

Az 1100-as években Kálmán király rendeletében emlegetett „hasított bőrmente” (Léderer E. 1964: 56) Dorogi Márton szerint olyan hosszú ködmön volt, amelynek bokáig érő alját hasítékkal kellett bővíteni, hogy a zsákszerűen összevarrt, oldal- és hátbetoldásokkal testhez igazított bőrkabátban lépni is lehessen. Az ilyen hosszú ködmönök korai történetéről nem sokat tudunk. Abból azonban, hogy 1598-ban a debreceni szűcsök fél ködmönt készítettek, feltételezhető, hogy egész, hosszú párjukat is varrták a korabeli műhelyekben.

Az a különbség, amely a pásztorok és a többi parasztréteg öltözete között a legkorábbi időktől Európa-szerte tapasztalható volt, a 17–18. században fokozódott. A pásztorok, mint állandóan szabadban tartózkodó emberek, addig őriztek egy-egy divatjamúlt, de az ő céljaiknak megfelelő öltözetdarabot, ameddig azt egy feladatának még inkább megfelelővel nem cserélhették fel. Így kötődött a 17. század közepétől a hosszú ködmön leginkább a pásztorokhoz. A dísztelen, „paraszt Juhász Kődmen” (GySML 1665. Moson vm.) nemcsak dísztelenségében térhetett el a többi béres ködmönétől. Általában lábszárközépig takarta viselőjét, „egész báránybőr” gallérral is készülhetett (VML 1744. Vas vm.), ujjai végét – a kézfejet védendő – meghosszabbíthatták. A hosszabbítást, ha csak a kéz hátát fedte, mint a korabeli török zekéké vagy a nyugat-európai bőrkabátoké (Köhler, C. 1963: 308), kutyafülnek nevezték.

E ködmön bokáig érő változatát, a csövest is a hortobágyi pásztorok viselték legtovább. Ennek térden alul érő, hosszú ujjai voltak, amelyek szintén a kézfej védelmét szolgálták, de nehézkessé is tették a csöves használatát. Ezért inkább csak vállra vetve viselték, és idővel fel is cserélték a subával. Ecsedi István (1914b: 32) sejtései szerint e bundaféle keleti eredetű, amit alátámaszt, hogy egyes helyeken tatárködmönnek nevezték, s az is, hogy az egykor Európa nyugati felén is ismert hosszított ujj legtovább a minket keletről körülvevő szlávoknál, oroszoknál, de a törököknél – és pl. az Erdélyben fölsőként ismert köpenyünkön – is sokáig fennmaradt.

A hosszú ködmön egykor országszerte elterjedt volt, a múlt században azonban már csak néhol használták a fuvarosok, szekerezők mint útra alkalmas ujjas bundát, egyes helyeken pedig főleg a férfiak ünnepi ruhájaként maradt fenn, mint Veszprém megyében (VeML 1813. Veszprém vm.) a cifra „földig érő ujjas ködmön”. Göcsejben a szűrrel állta ki a versenyt. Déli szomszédainknál koszuv, Mohács vidékén, nyakatlan formában buga, az Alföldön daku, Vásárhely környékén hosszú aljú bekecs elnevezés mögött kereshetjük ezt a ködmönfajtát. Erdélyben, ahová a hímzett subák nem jutottak el, a hosszú ködmön díszes változatai maradtak a legnagyobb értékű férfiruhák. Híresek a karmazsin irhával szegett, finoman hímzett fehér szász bundák, a bukovinai székelyek mintyánbundái, a derékben szabott, fodrozódó aljú csángó bundák és a kalotaszegi nagykozsok, amit még századunk fordulóján, alkalomadtán az asszonyok is magukra vettek. Ez valamikor nem lett volna feltűnő, a hosszú ködmön egykor asszonyoknak is készült (HML 1704. Heves és Külső-Szolnok vm.).

A 18. század eleji erdélyi kontraktuális levelekben szükségesnek látszik, hogy ezeket a „téli báránybőrös bundákat”, megkülönböztessék az „ujj posztó bundától”, a „magyar bundától”, amely a hosszú ködmön posztóval borított változata (Kós K. 1981: 473–475) lett.

{671.} A ködmön rövidebb, ám így is combközépig érő párjának története is a messzi múltba nyúlik vissza. A 14. század elején Nagy Lajos seregének lovaskatonáin a páncélt helyettesítő, zsírozott bőrzekékben (Newton, S. M. 1980: 92) talán megtalálhatjuk a majdan a közembereken hordott ködmön elődjét. Debrecenben, az elsők között megalakult szűcs céh 1598-ban rögzített artikulusai szerint „férfiembernek”, „asszonyállatnak”, kicsi leánynak egyaránt varrták az ekkor már tarkázott ködmönöket (Zoltai L. 1938: 91, 301), és az ország másik végén is fehér és fekete irhás, cifraködmönöket kínáltak a szűcsök (VML 1597. Vas vm.; ZML 1598. Zala vm.). Radvánszky (1986: I. 70) ezeket a posztóval nem borított, meztelen ködmönöket az alsóbbrendű emberek ruhatárába utalta. Ennek ellenére – a korabeli értékítélet alapján – zálogként kezelhették, a Kecskemétre 1601-ben betörő tatároktól is mint értéket visszaszerezték, és a 17. század elején a szolnoki, budai török háremek asszonyai is szívesen viselték őket.

1646-ban Debrecenben az eddig irhával „czifrázott és mostan szokott tarkázott”, hímzett ködmönök varrását már csak „alku szerint” vállalhatták a szűcsök (Zoltai L. 1938: 91), vagyis az „Irhával megh Czifraztatott” (BAZML 1684. Borsod vm.), a 18. század elejétől pedig egyre gyakrabban hímzett, „varrott ködmönt” és „föstött ködment” (VML 1708, 1723. Vas vm.) a fizetőképes, módos parasztság „mondva csináltatta”. A bérben kialkudott, készáruként a „Szolgállonak vagy Paraszt Aszonynak” szánt, béresnek varrt vásári portéka egyszerűbb volt, és még kevésbé cifrázhatták, ha pásztornak készült a ködmön. 1698-ban Kecskeméten a szűccsel, aki egy juhásznak „mód nélkül való czifra ködment” csinált, le is fejtették a ködmön cifráját (Papp L. 1930: 26).

A 18. században, amikor a módos parasztok számára a drága ködmön „Czifra külömb külömb Szinő bőrrel ki varot Rokaval premzet” és „jó magyar” vagy „tót juhbőrből” készült, a silányabbnak ítélt „Birke Bőrbül” valót szánták a szolgálónak (NML 1778. Nógrád vm.). Ugyanígy a parasztságon belül rangjelző volt a ködmön díszítése, szegése is. A rókával szegett ködmönöktől lejjebb való volt a csak „irhával szélelt”, még inkább a „Prém nélkül való guba ködmen” (VML 1793, 1795. Vas vm.).

A szűcsök érzékenyen reagáltak a divatváltozásokra is. Amikor a 17. század végén a derékra szűkített felsőruhákat kedvelték, áruik között ott volt az „Aszony Embernek való szorító mentécske” és mellette a szolgálónak szánt „szorító ködmön” (HML 1696. Abaúj vm.). Újabb divathullámmal az asszonyködmön „kebeles” fazonban készült (VML 1723. Vas vm.). A 19. század fordulójára pedig megjelentek az egészen rövid derekú, hátán „császárvágással” karcsúsított, nyaknál mélyen kivágott, empíre ködmönök is.

A ködmönt varrták immár bokáig, combközépig érő és a derékvonalat is alig takaró – ilyenkor sokszor fodorral toldott – változatban. Volt közöttük egyenes hátú és karcsúsítva szabott. Nyakkivágása volt mélyített, de lehetett álló-, esetleg kifektetett gallérja is. Díszíthették a ködmönt falának festésével, bőrrátéttel, azaz irházással vagy hímzéssel, korábban szűcsselyemmel, majd gyapjúval kivarrva. E sokféle lehetőséggel élve már a múlt század elején a szűcsközpontok vásárkörzetében, de kisebb, néhány falunyi tájegységekben is kialakultak, jellemzővé váltak karakterisztikus, helyi stílusú ködmönfélék.

A legrégiesebb típust a munkaruhaként használt, csupán szükség szerint szegett férfiködmön képviselte. Ez egyenes háta és eleje miatt oldalt hasított volt, mert a lépés fesztávolságát adó toldás sem telt ki bőréből, sok helyen nemtőttkinek is emlegették. Az újabb divatú, karcsúsított hátú ködmönt ünnepre szánták, s ha a férfiködmönhöz illő, {672.} combközépig érő hosszúságot nem érte el, sűrűn fodrozódó toldással, bosszantóval látták el. Az ilyen császárvágással szabott aszalyos ködmönt toldásáról fodrosaljú ködmönnek, Hódmezővásárhelyen szoknyás ködmönnek is nevezték, s az asszonyok is viselték. A vásárhelyi cifra, tükrös férfiködmönt még legénykorában csináltatta tulajdonosa, templomba menet, panyókára vetve esküvője napjáig viselte. Ekkor azonban átadta feleségének, és a ködmönt ezt követően már asszonyködmönnek nevezték (Kiss L. 1926: 164–165).

E példa ellenére gyakoribb, hogy a férfi- a női ködmönök között valamilyen különbség volt, mint a dévai csángó mintyánbundák, könyökös bundák, gyimesi csángó bundák vagy a bukovinai székelyek kozsokjai esetében is. Itt pl. a férfiak fehér falú bundáját zöld-fehér, a feketére festett nőit viszont vörös irha szegte. A Kolozs megyei Magyar-palatkán és a Mezőség magyar lakta községeiben az egyébként gyéren díszített bőrujjasokat másként is viselték a nők és a férfiak. Az utóbbiak, a drága ruhát védendő, esőben szűrt vettek rá, az asszonyok pedig ilyenkor szőrével kifelé öltötték fel az ujjas kurta bundát.

Az asszonynép ünnepi öltözködésében a ködmön az ország legnagyobb részén – a 18. század elejétől a mente vetélytársaként – a legfontosabb szerepet játszotta, és szinte századunk elejéig hordták, általában karcsúsított háttal, combközépig érő hosszabb, még inkább csak csípőt takaró, újabb formájában. 1598-ban Egerszegen (Zala vm.) (Györffy I. 1928: 118) egy „nem igen cifrás” női ködmön drágább volt, mint egy hasonló férfiködmön. A „szép” ködmön pedig, 3 Ft 50 dénár lévén, drágább volt, mint egy lószerszám, és három pár fekete szattyáncsizmát vehettek volna árából. Bár később a szűcsök kínálták az egyszerűbb, szolgáknak, szolgálóknak illő ködmönöket is, és a férfiködmön a 18. századi cseléd-béres szerződésekben gyakran a taksa része volt, az elszegődött leányok kommenciójában nemigen szerepelt. Kemény tétele lehetett tehát a kiállítandó kelengyének a drága cifra ködmön, de mint életre szóló, egyetlen téli ujjast feltétlenül meg kellett szerezni. Nem csoda, hogy a Sárközben az 1810-es években is a hagyatékolás tárgya volt. A múlt század hatvanas éveiben pl. Csökölyön, de Békésben is, kimondottan fehér falú, fehér selyemmel kivarrt menyasszonyködmönben esküdtek örök hűséget a parasztlányok. Többen voltak azok, akiknek ilyenre nem futotta, és kölcsönkérte a másikét. Nem egy „menyasszonyködmönt egy őszön harminc menyasszony is meghordozott a templomban” (Banner B. 1923: 40).

A leánykorban megszerzett, akkor éppen legdivatosabb szabású vagy mintázatú ködmönt az asszony élete végéig viselte, sokszor a ködmön nevében is megőrizve annak valamilyen jellemző vonását. Szabása után nevezték el a tardi vállujjas, a szarvasi szoknyás, regölyi sonkaujjas, ormánsági, göcseji aszalas ködmönt. Nógrádban megemlegették a fehér és a barna falú ködmönöket, Csökölyben piros irhás református ködmönök voltak, viszont barna falú, tarka virágosban jártak a katolikusok. Jellemző lehet a helyileg használt szűcsmotívum is, mint a Gyöngyös környékén kedvelt cserepes virág, Tótkomlóson a kakas, kígyó és a hal, Szarvason a szarkaláb. Néhol a ködmön mentétől átvett zsinórozása, ezüstcsatjainak, fémcirádás üveggombjainak sora volt hangsúlyos, és gyakran, pl. Torockón, a mentéhez hasonlóan panyókára, vállra vetve is viselték.

Néhol egy helységen belül rangot, alkalmat kifejező különféle ködmönöket is használtak. A mezőkövesdi kozsu a díszíthető felület kitöltése, a díszítmény a zsúfoltsága szerint lehetett első, második és harmadik kozsu, az utóbbi volt a legegyszerűbb, köznapra való.

{673.} Akinek csak egy kozsura tellett, a másodikat vette meg, amit templomban viselhetett, de pl. esküvőn már nem jelenhetett meg benne. A hozományba kapott nagy értékű kozsut halálukig gondosan őrizgették, s ha egy asszony még életében továbbadta leányának, megszólták, hogy: „még le sem feküdt, már levetkezett” (Dajaszászyné Dietz V. 1956: 77).

Ez a tarkán virágozó szűcsmesterség nem élt mindenütt oly soká, mint Mezőkövesden. A híres szűcsközpontokban már a múlt század közepétől hatott a diszkrétebb polgári ízlés, az egykor tarka, selyemhímű szűcsmunkák lassan egyszínűek lettek, a geleji ködmönt pl. feketével, a jászságit zöld selyemmel varrták ki. Lassan maga a parasztos ködmön is divatjamúlttá vált. A drága, cifra ködmönök a múlt század fordulóján élték virágkorukat, a mi századunk fordulóján, pl. a baranyai Hegyháton a „nők közül ködment csupán a foghíjas anyókák vesznek magukra” (Bátky Zs. 1906b: 36).

BŐRMELLÉNY

Mihelyst a 18. századi szabók készítményei között megjelent az ujjatlan dolmánynak is titulált mellény, lajbi, a szűcsök is kezdtek az ujjas ködmön mellett, egyébként azonos szabású ujjatlan ködmönöket gyártani. A 19. század elején is ujjatlan derékra való ködmönt emlegetnek (SN 1812. Abaúj vm.), és a bőrmellényt következetesen a ködmönnel vetik össze. Nemesnépi Zakáll György az őrségiekről vetette papírra, hogy „A’ derekonn viseltek ujjatlan bőr dolmányt, a’melly elöl hegyesre voltt metzve-bőrgombokkal és bör csatokra-… Ködment, a’ mely birka börbül Dolmány formára készíttetett” (Mészöly G. 1917: 102). Szeder Fábián is (1835: 29) az ujjas és ujjatlan ködmönt párosítja a palócoknál, az utóbbit bungyikának is becézve.

Századunk fordulóján is a nógrádi szűcsök szóhasználatában a nagyködmönnel szemben a ködmönke, ugyanekkor Békésben a ködmönpuszli állt. Ekkor már sokfelé a bőrmellényt az oldalgombos mellrevalóhoz hasonlóan mejrevalónak (Györgyfalva), mejjedző-nek (Hódmezővásárhely), kozsoknak, kozsinak (Fekete-Körös-völgy) is nevezték, ha pl. Torockón a mellrevalótól meg is különböztették a bundalajbit. A ködmön szótól nagyon eltávolodó szóhasználat, a bekecs, köce, cucaj (Észak- és Kelet-Magyarország) már feledteti a bőrmellény és ujjas párjának egykori kapcsolatát.

Korábban a köznapra célszerű bőrmellény dísztelen volt, majd szerényebb, idővel zsúfolt hímzéssel bevonult a férfiak ünnepi öltözetébe is, és így sok helyen túlélte a ködmönt, vagy annak nyári párjaként szerepelt. Ez a folyamat a női öltözetben a múlt század végén zajlott le. Györgyfalván csak „1890 körül kezdett a mejrevaló így kivirulni” (Papp Jánossy M. 1971: 520–521), hogy utóbb a leányok konfirmációs és esküvői ruhája legyen. A legelegánsabb bőrmellény a torockói lajbisbunda volt, mely karcsúsított hátszabásával, az eleje és hátfoltja közé illesztett oszojjal másolta az itteni férfiködmön és női bunda szabását. Míg ezeket régiesen fehér rátétcifrával díszítette, a mellényeket tarka selyemmel, fejtővel varrt virágokkal zsúfolásig meghányta a szűcs, de elejének hasítékánál ezt is vörös rókaszőrrel prémezte. E bundalajbit a férfiak felöltve, a nők – bár a mellényen a gombházak és a gombsor rajta volt – csak vállra vetve viselték, s hogy le ne essen, az első szárnyak sarkaira varrt akasztóba dugott kézzel szorították magukhoz (Nagy J. 1957a: 25–26).

{674.} Nógrádban a cifra kisködmön csak asszonyokhoz illett. A barna falú, vörös irhával szegett mellény hátfoltjára cserepes virágot hímezett a szűcs, különben telis-tele varrta zöld levelekkel, piros virágokkal. A nyári ünnepi öltözethez Rimócon ez a cucaj oly nélkülözhetetlenül hozzátartozott, hogy mikor utolsó, pásztói készítője meghalt, az asszonyok maguk láttak hozzá, hogy a régiek mintájára újakat varrjanak. Errefelé a cucaj lépett a ködmön helyébe, mint egyetlen életre szóló ruhadarab. Cserépfalun viszont egy asszony élete folyamán több bőrmellényt is elhordott, és a pruszlik színe viselője korával változott.

A századfordulón a szűcsmesterség hanyatlásnak indult. A szűcsök tevékenységét pl. a Fekete-Körös völgyén is parasztszűcsök folytatták, a Kolozs megyei merrevalót pedig specialista parasztasszonyok is kivarrhatták, fekete bőrre, immár tarka műselyemmel.

A bőrmellényeket korábban is a ködmönhöz hasonlóan ékesítették, pl. a hímzés közé illesztett apró tükrökkel a Felvidéken vagy Hódmezővásárhelyen. Az Alföld keleti sávjában magyarok és románok egyaránt szerették az irhával, szironnyal ékes, hímzett kozsin az apró gömbölyű bojtokat és a sárgaréz gombokat. A belényesi, gyantai szűcsök sallangos kuzsija is közkedvelt volt, s a mezőségi falvakban is előfordult, hogy a cifra irhát sallangként erősítették a mejjrevaló elejére.

SUBA

A hosszú, ujjas és ujjatlan köntösök – említésre méltó, főúri – változatairól az 1200-as évek óta megemlékeznek a krónikák, majd a kelengye- és hagyatéki leltárak. Az időben egyre közeledve a jó néhány névvel jelölt hasonló ruhafélék és szabástípusaik egyeztetése egyre nehezebb. A suba szóval jelen esetben – mivel korábbi jelentései között is előfordult, és mai, köznyelvi értelemben is így használatos – palástszerű szőrmeköpönyeget jelölünk, s a subáról szólva csak a népnyelvi utalásokat idézve használjuk a rokon értelmű, ám egyébként ujjas felsőruhára is illő bunda megnevezést.

A nemes szőrmékkel bélelt vagy prémezett, azaz szegett palástok köznépi megfelelői nemigen keltették fel sem a hajdani leírók, sem a furcsa öltözeteket kedvtelve rajzolgatók figyelmét. Csak sejthetjük, hogy közéjük tartozott a 16–17. században sokat emlegetett gelezna, gerezna, ez az elöl éppen összeérő, félelejű vagy egymásra hajló, kételejű és galléros, szegett szőrmepalást. Igaz, Apor Péter (1972: 27) szerint ez csak a „főasszonyo-ké” volt, de az Esztergomról 1595-ben, Palánkról 1617-ben (Rózsa Gy. 1955. VI., XVI. kép) készült metszet közrendű staffázsfiguráin, majd egy, a 17. század végén festett képen is egy egyszerű „kolozsvári öregasszonyon” (Viseletkódex 1990. 36. kép) látható. Bár a gereznáról írott legtöbb adat Erdélyből származik, a korabeli árszabások és üzleti leltárak Vas megyéig emlegetik, igazolva, hogy országszerte ismerték. Radvánszky Béla szerint (1986: I. 70) e „lombos, fürtös külsejű, eredetileg tiszta állatbőrből”, a „róka, nyúl, pegymet” bőréből varrott geleznát férfiak és nők egyaránt szőrével kifelé vették fel. A Zoltai Lajos által emlegetett „virágozott” gerezna (1938: 90) kecske- vagy juhbőrből készülhetett, melyet így díszítve, már szőrével befelé kellett hordani. Ez az adat is összecseng azzal a ténnyel, hogy a 17. század közepétől a gerezna már többnyire bélésként volt használatos, s maga a szó is csupán állatbőr, krupon értelemben (BAZML 1653. Zemplén vm.) bukkant fel. A bélésként alkalmazott gereznát drága matériával vagy {676.} éppen finom szőrmével borítva viselték a főúri hölgyek, módos polgárasszonyok (Viseletkódex 1990. I, 4., 6., 26. kép). Zoltai Lajos (1938: 90) egy 1552-es debreceni tanácsi jegyzőkönyvben idézett bundát, azaz subát és az itteni 1598-as szűcsartikulusok segítségével ennek női párját, a rövid subicát is beilleszti a 16. századi debreceni öltözködésbe. Dorogi Márton (1962: 9) ezekben a 16–17. századi hosszabb és rövidebb palástokban vélte felfedezni a későbbi subák és kunsági női kisbundák elődeit. Ha ezeknek a szőrmepelerineknek különféle, leginkább spanyol divathatásokra reagáló változatait most nem is vesszük figyelembe, tény, hogy még a 18. század elején is ujjatlan, bőrrel bélelt, coboly- vagy nyestprémmel szegett, hátukra vetett ruhadarabokat viseltek a nemes és a városi asszonyok (Bél M. 1984: 459).

A suba a 18. század első felében az Alföldön, a Hajdúságban, a Nagykunságon és a Mátra alján hódított. A későbbiekben is ez a táj maradt igazi hazája, ha át is húzódott az erdélyi Mezőségig, és megjelent a Dunántúlon is. A suba gyakran cselédek járandóságában szerepelt, egyszerűbb formában a szegényebbek legfontosabb ruhaféléje lett, de gazdaemberek is használták (Papp L. 1930: 27). Leginkább azonban az életük legnagyobb részét a szabad ég alatt töltő pásztorembereknek, kocsizóknak volt rá szüksége.

A 18. századi térképillusztrációk pásztorfigurái még általában szőrével kifelé fordított subában láthatók. Ez a juhászbunda, mosott bunda húsolt, szárított, olykor sóval kezelt, törött bőrből készült. Még gyakrabban egyszerűen „saját zsírjában törték ki”, és az ilyen mosatlan bundát később is „hájjal köszörülték”, hogy bőre puha és vízhatlan maradjon. A mosatlan bundában ugyanis a nedves, éppen csak harmatos idő is kárt tett, ezért ilyenkor szőrével kifordítva viselték, s alját is felhajtották, hogy bőrére fel ne verjék a vizet. A felkötött bundaaljba szerszámait is belepakolhatta a nyáj mellett ácsorgó pásztorember (Ecsedi I. 1914b: 32). Bár a „csikós módra zsíros” bundát, a „juhász magyar törött bundát” avas zsírszaga miatt a 18. század közepétől kitiltották legalábbis a templomokból, még a 19. század elején is főleg az Alföldön, igen gyakran szerepelt a körözöttek személyleírásában. A leírásokban sűrűn felbukkanó juhbőr gallértalan subák mellett ekkor már sorozatosan említik a birkabőr galléros bundákat és a hosszú birka bundákat is (Schram F. 1964: 24–42).

A nemesprémek fogytával és a divatváltással a vatelinos felsőruhák felé forduló úri, nemesi osztálytól egyre kevesebb megrendelésre számító szűcsök a közrend kiszolgálására rendezkedtek be. A 18. század közepétől a parasztos ködmönök, subák bőrének egyre finomabb kikészítésére is törekedtek, s a csáválással és timsóval, sóval kezelt bőrökkel hoztak változatosságot ezekben a ruhafélékben. Ennek ellenére a „Juhász által kikészített törött Bunda” és a hasonló eljárással, „Törött Szűts által varrott Irhás Bunda” még a 19. század elején is hozzávetőlegesen egyenlő arányban készült a csávált bundákkal (SzSzML 1813. Pest-Pilis-Solt vm.).

A szűcs árszabásokban szereplő irhás juhászbundák talán csak kikészítési módjukban utalnak a juhászokra. 1791-ben egy „paraszt juhászbunda cafrangokkal szürke birkabőrrel a háta kiütve” (Schram F. 1964: 38) pl. egy paksi számtartóé volt. Akkor, amikor a jobbágyparasztságon belül is legalulra sorolták a pásztornépet, a nekik szánt „közönséges Juhász Bunda” mellett varrt „Szironnyal kivarott Juhász Bundák” (SzSzML 1813. Heves vm.; BAZML 1813. Borsod vm.), az alföldi szűcsöknél „tsupa varrással” ajánlott (BML 1813. Pest-Pilis-Solt vm.), a legdrágább „Bárány Bőrbül való nagy Bunda” (SzSzML {677.} 1812. Szatmár vm.) és az egyre gyakoribb „föstött bőrből” varrt bundák nem a juhászoknak készültek.

A megrendelők rangbeli különbségére a bundák ára is utal. A rimaszombati szűcsök árlistáján a „Közönséges paraszt Juhász Bunda” 18 Ft, a „czifrábbat” 21 és a „legczifráb-bat” 26 Ft-ért varrták (HML 1819. Gömör vm.). Még szembetűnőbb a különbség a csongrádi szűcsöknél megrendelhető törött magyar juhbőrből, gallér nélkül készített, legközönségesebb juhászbunda és a kétszeresét, 30 Ft-ot is megérő „tsávált bárány bőr-bül gallérral irházva varrt suba” között (HBML 1820. Csongrád vm.).

Valójában a „bunda” ekkor indult jó fél évszázados diadalútjára immár mint a viselője rangját mutató palást. 1846-ban a pesti iparműkiállításon a Vasárnapi Újság tudósítójának feltűnt „egy katzkiás juhászbunda is, melyet 1000 pengő forintra tartott készítője, s bele is kerülhetett annyiba, mert a sok ezüst-, arany- és selyemszálon kívül szinte egy egész év drága perczeit férczelé reá a szorgalmas szűcsmester” (Györffy I. 1937: 302). Londonban az 1851-es világkiállításon, a Kristálypalotában mutatkozott be „The Bunda”. Ennek nem annyira cifrasága, mint egyéb jó tulajdonságai késztették arra az angol kormányt, hogy 1854-ben 12 000 juhászbundát vásároltasson össze Magyarországon a Krímben hadakozó katonái számára, hogy elviseljék az ottani kemény telet (Kresz M. 1979: 18).

A múlt század közepét, második felét reprezentáló, múzeumba került subák segítségével mód nyílt e híres-neves szőrmepalást szabástípusainak összefoglalására (Szabó K. 1923–1924: 35–39; Kresz M. 1979: 27–30).

Változatainak alapját, mint legfőbb szerkezeti sajátság, az adja, hogy vállrészét az oldalaktól külön szabták-e ki, vagyis vállas, vagy pedig a vállrész is az oldalak bőréből került ki, azaz váll nélküli volt a suba. Mindkét típus készülhetett az oldalbőrök megerősítése nélkül vagy azok megerősítésével, válltányérral. A vállas és válltányéros irhás subák mellett gyakoriak a vállas, de tányér nélküli vócos subák. A csak tányéros, de váll nélküli subát megjelenési helye után veszprémi subának nevezték, míg a legegyszerűbb, váll és tányér nélkül készült subákra legpregnánsabb példa a kunsági női kisbunda, amelyről külön is érdemes lesz megemlékezni.

Ahol a lábbőröket félkaréjosan kivágták, a bőrt a szűcs fiókirhával egészítette ki, s ezek a fiókok is jellegzetes elemei lettek a subának. A suba bőrének összevarrásánál is – mint valamennyi bőrruhánál – varráserősítő vócot alkalmaztak: a bőrök széle közé kétrét hajtott irhacsíkot varrtak. A hosszanti varrásokat szál irhának, a vízszintesen futókat pedig keresztirhának nevezett, sokszor színezett vagy cifrázottan vágott szélű bőrcsíkkal fedték. A varrást erősítő vóc és a varrás kopását gátló irhacsík – éppen a fontos szerkezeti vonalakat hangsúlyozva – a suba dísze lett. Ugyanígy díszítménnyé vált a felgombolható aljú bundán a felakasztásra szolgáló gomb és gombház. A hárászgomb alá irhával vagy hímzéssel keretezett gombcifra került, a gombház pedig cifrán vágott sallangként jelentkezett később a sima, ill. pendelyaljú subákon is. A suba széleit és nyakát gallérként prémezték, ez utóbbiak helyébe került az alföldi subákon a hátibőr emlékét őrző fekete báránybőr. Mivel a nehéz subát csak vállra vetve viselhették, szárnyait mellen átvetővel, hátravetővel látták el. A hátravető indulását arasznyi, négyszögletes irhafolttal támasztották alá. A nagykunsági és Fekete-Körös völgyi subákon ezek a négyzetes foltok és a sallangos díszítménnyé vált hátravetők a középkori, bizánci stílusú palástok hasonló felerősítési módját idézik.

{678.} Egy-egy tájon más- és másféle szabású subákat kedveltek. Az általában timsós kikészítésű irhás suba jellegzetesen alföldi típus, a Jászságban, a Duna–Tisza közén, Békés megyében, Szeged és Hódmezővásárhely körzetében készült. A fehér subát a rátarti gazda 12 bőrből teljes kör alakra is rendelte, vállán, válltányérján gazdagon virágoztatta.

A szintén Alföldön honos vócos bunda név mögött a valódi juhászbundák, kocsizó bundák húzódnak meg. A kissé díszesebbet kártyás, sallangos subaként is emlegették, hasonlót egykor asszonyok is viseltek a Hortobágy mellékén. Ebbe a típusba tartozott a kevesebb oldalbőrből varrt ipolysági bunda is. Ha errefelé valaki cifra bundát akart, kecskeméti szűcstől vette a váci vásárban. Ugyanígy pl. Mezőberényben is az 5-6 bőrből varrt vócos suba mellett ünneplőként az irhás suba járta. A legegyszerűbb, négy bőrből szabott, sárgásbarnára festett, esetenként vastag gyapjúval kivarrt subáról kecskeméti adatok ismertek (Szabó K. 1923–1924: 38).

A dunántúli subák közül legnevezetesebb veszprémi bundának barna fala és kerekre szabott prémgallérja volt, ami követte a hangsúlyos keresztirha vonalát. Az ilyen subát nevezték úri-bundának (Kresz M. 1979: 28) is.

Mielőtt az ünneplő subák szépségét dicsérnénk, a mindennapokban fontosabb és Kalocsa környékén béres subának, kocsizó subának, istállózó subának emlegetett egyszerűbb társaikról, a szegedi fióksubákról, a durvább siskaszőrű subákról emlékezünk meg, amelyek körmös gallérját hidegben fejére is húzhatta a tanyasi, pusztai ember. Ezekről írta Tömörkény, hogy „…a suba szükséges bútordarab parasztikus embernek. Szék, ágy, párna, dívány, télen kályha, nyáron jégverem az neki. Enni lehet a bőrén, meg húst aszalni rajta, és ha belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Azután ha beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség. Meg hát egy suba, egy szépen kivarrott irhás suba díszruha ünnepnapon (idézi: Bálint S. 1976–1977: 278–279).

A köznapi subák mindvégig mosott, törött bőrből készültek, így fontos volt, hogy a hozzávaló „használati utasítást” betartsák, miszerint „Szent György-naptól Szent Mihály-napig szőrivel kifelé, Szent Mihály-naptól Szent György-napig szőrivel befelé” (Czerzy M. 1906: 209–210) kellett viselni. Ha esőben, hóban a suba tönkrement, ha díszesebb volt is száraz, zörgős tökhéj subának csúfolva munkába fogták. Az ilyen subának Hódmezővásárhelyen dudadübörgő vagy verfönye, a Nagykunságban csattanás volt a neve.

A subát nemcsak azzal védték, hogy nedves időben szőrét kifelé fordították, hanem néhol szűrt is vettek a tetejébe. Magyarpalatkán, a csupán 6 berbecsbőrből szabott, nagy galléros bundára, mikor havon hált benne a pásztor, glugát, szűrposztóból csuklyás körgallért borított (Tőkés B. 1938: 196). Talán hasonló célt szolgált a szűrszabók készítményei között gyakran szereplő „eöreg Szűr bundára” (HML 1744. Heves vm.; BAZML 1770. Borsod vm.), ami a 18. század végén, 19. század elején szürke posztóból Abaújban, Zemplénben volt gyakori, sőt 1813-ban Borsod megyében hangsúlyozni is kellett, hogy az árszabásban kínált készítmény „Nem Bundára való, hanem közönséges Nagy Szűr jó féle Posztóból” (BAZML 1813. Borsod vm.). Arra vonatkozóan, hogy bőrruhát védendő szűrköpönyeget viseltek volna, meglehetősen ritkán történik említés, pedig lehetséges, hogy egykor nem volt szokatlan jelenség. Így köröztek pl. 1792-ben egy csongrádi személyt, aki megszökött „hitvány subában, főliben szűrt vett” (Schram F. 1964: 27).

A többnyire alig díszes köznapi, ronggyá hordott subáknál sokkal többet tudunk a szépmíves szűcsök remekeiről, a jómódú gazda rangját hirdető szőrmepalástokról, az {679.} ünneplő subákról, amelyek a magyar paraszti férfiöltözet legimpozánsabb darabjai. E templombajáró suba legpompásabb példányait a Kiskunságban és a Jászságban 12–24 bőrből is szabhatták. Ilyenkor a szűcsök nem nehéz berbécs-, ürübőrt, hanem finom fürtű báránybőrt használtak. Az ünneplő irhás subát „almás”, félköríves vágású irhájáról, almás subának is nevezték. Szironnyal is kivarrhatták, leglátványosabban azonban a tarka selyemvirágozás díszítette. Dúsan borították színes szűcsselyem virágok pl. a sárgás falú veszprémi bundát. Kecskeméten a „kálomisták” viszont olyan subát viseltek, amelyen a kék és sárga szín is szerepelt. Jobban virított a hímzés a fehér falú békési bundákon, mint a kiskunsági sárgább bőrön, s ezek virágzása is szerényebb volt, mint csabai, makói, szegedi társaiké. A múlt század második felében az egyre inkább ható polgári ízlés, amely az élénk színektől idegenkedett, a tompább színek, majd az egyszínű hímzések felé irányította a szűcsöket is. Ettől kezdve a subák néhol, pl. a Jászságban egyszínű zöld, általában azonban fekete cifrázást kaptak. A tekintélyes „polgáremberek”, mezővárosi nagygazdák lassan el is hagyták a subát. Szegeden pl. az 1870-es években ment ki a divatból, akárcsak leghíresebb szűcsközpontunkban, a Jászságban, ahol a századfordulón már csak dísztelen, juhásznak való és kocsizó bundák kerültek piacra.

KISBUNDA

A hosszú suba mint kimondottan férfi felsőruha ment ki a használatból, pedig valamikor női párja is volt. A hosszú, női subára jó példaként maradt fenn a nyíregyházi asszonybunda és a csökölyi, sárgás falú, vörös szélirhával ékesített asszonysuba emléke. De ahol a köznépi női öltözetben az ujjatlan bunda lett az ünnepi és téli „egyetlen” felsőruha, ott általában combközépig érő, rövid volt. Erre utal az Alföld-szerte használatos kisbunda elnevezés, melynek elterjedése – a Jászságtól Békésig, a Kiskunságtól Biharig – magának a ruhafélének az elterjedési határait is mutatja.

A kisbunda a legegyszerűbb s talán a legrégiesebb subaszabást képviseli: vállon összevarrt háta és eleje közé illesztették az oldalakat, vagy pedig hat körcikk szabású bőrdarabot összevarrtak, s a nyaknál a cikkek közepét ék alakban bevették, hogy a vállhoz simuljon. Az ilyen hegybe szabott kisbunda alul szépen fodrozódott. A női kisbunda mindkét típusa jelentős hasonlatosságot mutat a 16. századtól nálunk is viselt spanyol ujjatlan köpönyegek szabásával (Köhler, C. 1963: 264–265).

A 19. század elején a krinolinos úri, polgári hölgyek újra viselni kezdték a széles szoknyákhoz alkalmatos rövid, telente szőrmés palástokat. Ekkor foglalta le a kisbunda végérvényesen a menték, ködmönök helyét az alföldi cívis-, gazdalányok kelengyéjében is. Dorogi Márton (1962) szerint ekkortájt timsós kikészítésű, fehér falú kisbundákat viseltek, melyek idővel az alföldi vócos subák hatására, barnára festett változatban terjedtek. A kisbunda ékessége volt maga a prémezése, azaz még alját is keretező szegése és kereken szabott, szélesen fodrozódó gallérja, amelyet, akár a férfisubák kacagánygallérját, fekete hasibárány bőréből alakították ki. A kisbunda hímzése is követte a függőleges oldalvarrásokat, az állítást, és a koszorúvirág a körbefutó szegőzést. Rangját, akár a subáét, emelte, ha bőrönként egy-két bokorvirágot hímeztek rá, s eszerint volt egy-bokorvirágos és két-bokorvirágos kisbunda, mely utóbbi természetszerűleg ráncosabb, fodrosabb is volt az előzőnél. A múlt század elején a „kisbundás szűcsök” a bundákat {680.} tájanként különböző színvilágú selyemvirágozással borították be. A böszörményi kisbunda mindvégig ilyen tarka virágú is maradt, mint az 1870–80-as évekig a nyíregyházi asszonybunda is, amelynek azonban a századfordulóra már csak egyszínű zöld selyemmel varrt példányait viselték. Ugyanígy zöld színűre váltottak a jászsági és debreceni szűcsök is, a kunsági és borsodi kisbunda pedig tömött fekete virágozású lett.

BŐRNADRÁG

A parasztférfiak téli ruhái közé ritkán képzeljük oda a meleg juhbőr nadrágokat, hiszen mai ismereteink szerint is a bőrnadrág a drága ruhafélék közé tartozik. Igen finom bőrökből valamikor kesztyűsök készítették a cserzett szarvasbőrből szabott bőrnadrágokat, melyek a 16. században pl. a soproni polgárok körében a hagyatékolás tárgyát is képezték, és később is jobbára csak vadászó urak viselték. A 18. század közepétől majd egy évszázadot átfogóan rendelkezésünkre álló körözőlevelekben ugyan gyakran szerepel a bőrnadrág, de inkább csak bányászokon, mesterembereken, s rendszerint hangsúlyozva, hogy a keresettek sárga vagy „fekete bőr németh bőrnadrágot” viseltek (Schram F. 1964: 27). Ilyen sárga és fekete „németes” szabású nadrágokat hazai szűcsök is varrtak, s a betelepült németek viselték is, pl. a hartaiak a trityit. Hont megyében – német hatásra – néhol flanellal bélelt fényes fekete bőrnadrágot hordtak a magyar parasztférfiak is, de az ilyen nadrág szélesebb körben történt átvételéről nincsen tudomásunk.

De ezeknek a finom bőrnadrágoknak is használták egykor törött, mosott juhbőrből való megfelelőit. Ilyen nadrágokra utalnak azok az adatok is, amelyek a bakonyi pásztornép zsírozott nadrágjairól szólnak, vagy arról, hogy a hortobágyi pásztorok hájjal kenegették vagy posztóval borították birkabőr nadrágaikat, hogy a nedvesség meg ne rongálja.

A bőrnadrág azonban nemcsak a pásztornép viselete volt. Erdélyben 1699-ben (EMSztT I: 1064), a nógrádi szűcsök készítményei között 1743-ban és 1785-ben is szerepel a „Bőr nadragh” (HML 1743. Nógrád vm.), a 19. században pedig többféle szabással országszerte megjelent. A század elején pl. Mezőberényben a cseléd bértételek között a szűrposztó nadrágot váltotta fel a barnára vagy feketére festett, ellenzős bőr „csizmanadrág”. Ilyen szabású bőrnadrágokat a hódmezővásárhelyi szűcsök is varrtak, a kanászok számára azonban pantalló formájút szabtak.

Mihelyst a rajthúzli megjelent, a hajdúsági, nagykunsági paraszt- és juhászszűcsök ugyan továbbra is ellenzős, de csizmaszárra húzható nadrágokat szabtak juhbőrből. A fehérre kikészített bőrnadrág szárainak külső oldalán piros irhacsík futott végig, rajta sárgaréz gombok sora. Ez a kívül fehér, belül gyapjas bőrnadrág a múlt század végéig általában a juhászok, pásztorok viselete volt, de az Alföld mezővárosaiban, így Szentesen, Orosházán is felbukkant. Dorogi Márton (1960) szerint ezekre a juhbőr nadrágokra, az oldal irhacsíkján kívül, ülepére irhafolt és combjára vagdalásos bőrminta kerülhetett. Talán ilyen volt a Zagyva völgyéből emlegetett piros bőrrel irházott, „vitézkötéses” bőrnadrág is (Gönyey S. 1938: 153).

A bőrnadrág, ha fel is bukkant itt-ott a mezővárosi és falusi parasztférfiakon, használata nem volt általános, viselője jómódját dokumentálhatta vele. Hasznoson, ahol az 1860–70-es {681.} években 4 darab kecskebőrből szabott nadrág volt a faluban, tulajdonosaik, akik egyben a „gyertyások” voltak a templomban, a rangos ruhadarabot esküvőkre kölcsön is adták (Gönyey S. 1938: 157–158).

KESZTYŰ

Bár a szűcskészítmények, a bőrruhák ürügyén térünk ki a kesztyűkre, itt kell szót ejtenünk a kesztyű használatának múltját jellemző társadalmi kettősségre is. A finom kesztyű egykor a kiváltságosok előjoga volt, az előkelőségek még a 17–18. században is – csupán az elegancia hangsúlyozására – sokszor nem is a kézre húzva, csupán kézben tartva viselték. A rangot kifejező, ám vékony kesztyű felett a karmantyú, legújabb nevén a muff melegítette a kezet (Broby-Johansen, R. 1969: 208–210). Ilyen karmantyút, karzsákot vagy ahogy hazai szűcseink árszabásai emlegették, a tolyókesztyűt, tömlőre nyúzott kisállatok, pl. a vidra bőréből is készítettek.

A közemberek kezére védőruhaként kellett a kesztyű. Ha az arktikus népek, a szibériai törzsek kesztyűvel egybeszabott „overalljaira” itt nem is térhetünk ki, szólnunk kell azokról a középkorban is használt ruhafélékről, amelyeknek a kézfejnél is hosszabb ujjai védtek a hideg ellen. Az olykor bokáig is érő ujjakkal – ha az időjárás vagy az illem úgy kívánta – viselője bármikor betakarhatta a kezét. A 15. században még Európa-szerte használatos hosszú és később már rövidebbre is szabott ruhaujjakat a kézfej felett még leppentővel, kutyafüllel vagy széles toldással látták el. Az ilyen toldások, lehajtva, a hideg ellen védelmet nyújtottak, visszahajtva pedig széles kézelőt képeztek (Köhler, C. 1963: 205, 308–309). A bokáig érő szűk ujjak Európa keleti szélén, az oszmán-török felső kaftánokon és a pravoszláv kultúrkörben, pl. a moszkvai orosz köntösökön (Rabi-novics, M. G. 1986: 102–103) a 17. századig használatban voltak. E kettős szomszédság tarthatta életben a 17. századi Erdélyből és az Alföldről is emlegetett felső ruhák, felsők földig fityegő ujjait, amelyeket nem szívesen öltöttek fel, mert az alsó karon sűrű ráncokat vetett. Hogy mégis használhatóak legyenek, vállban, a karöltőjük mentén nyílást hagytak, amelyen karjukat kidughatták (Apor P. 1972: 233). Ezek a kézfejnél hosszabb és „kutyafüles” ruhaujjak a 17–18. század fordulóján veszítettek népszerűségükből, de az ekkoriban festett erdélyi viseletképek egyik-másik figuráján még megörökítették őket.

Bizonyos munkákhoz azonban kimondottan védőkesztyűre volt szükség, amelyek egyujjas és kétujjas változatait a szántóvető parasztok, pásztorok és ötujjasan a korábbi századokban a halászok is használták. A 16–17. században az angol háztartásokban cselédbér tételei voltak a kesztyűk (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 54, 340), amelyek között vastag anyagból szabott és kötött kesztyűk is lehettek. Megfelelőiket a 17–18. század fordulóján hazai mestereink termékei között is megtaláljuk: a szűrszabók árszabásában (BAZML 1721. Szepes vm.) szereplő „Juhász Kesztyűket”, valamint a harisnya-, kapcakötők ujjas és ujjatlan gyapjúkesztyűit (VML 1744. Vas vm.). Kötött kesztyűt az erdélyi viseletképek alakjainak egyikén, a székely diákon láthatunk (Viseletkódex 1990. 67. kép).

Ezeknél sokkal gyakoribbak, közkedveltebbek lehettek a bőrkesztyűk. Hazai kesztyűseink az európai elit igényeit is kielégítő, legfinomabb bőrökből és legújabb technikákkal készült termékeinek vásárlói nem közembereink soraiból kerültek ki (Domonkos O. {682.} 1970: 213–227), ámbár bizonyos mesterségek, pl. a szabóság beregszászi művelőinek már jó néhány százada, 1446-ban is – nyilván elegáns – kesztyűben kellett megjelenniük ünnepi alkalmakkal (Radvánszky B. 1986: I. 74). A cselédek, parasztemberek, katonák, kevésbé tehetős közemberek rókaláb- és ködmön-, azaz báránybőrből varrt kesztyűit a szűcsök készítették. Az ilyen kesztyűket nemcsak párban, „bokorban” is, tömegáruként piacra vitték. Volt közöttük egyujjas, ill. hüvelykujjas kesztyű és ötujjú, azaz ujjas kesztyű is (Kiss L. 1926: 165). Ilyen választékból kaptak a mezőberényi cselédek is, akik 1817-ben bérben alkudták ki maguknak a kesztyűt (Hentz L. 1978: 234).

Ekkoriban már a kötött érmelegítő sem ment ritkaságszámba. Ez – akár egy ujjatlan kesztyű – az ujjak tövéig ért, és a kézelő alá tűrve rögzítették a csuklóra. Az érmelegítő éppúgy szolgálta az erdei munkára induló férfiakat, mint a gyöngyös érmelegítők a templomba készülő asszonyokat (Horváth T. 1972: 274).

A szűcs készítette bőr- vagy az idővel házilag is kötött kesztyűk mindvégig alantasabbak maradtak kesztyűsöktől vásárolható társaiknál. Az 1850-es években a „glacé-kesz-tyűben” korzózó jómódú kecskeméti gazdalányok (Vahot I. 1853: 99–101) méltán érezték magukat dámáknak finom kesztyűjükben, amely úgy tűnik – itt még majd egy évszázad elteltével is – a presztízs kifejezője maradt. 1928-ban is kuriózumként említi a Magyar Divatlap, hogy a „kecskeméti paraszt gazdalányok teljesen modern plissírozott selyemruhához fejkendőt viselnek és fehér kesztyűt” (F. Dózsa K. 1989: 318).