{633.} VÉKONYPOSZTÓ, „FINOM MATÉRIA” FELSŐRUHÁK

FELSŐRUHA

A 16–17. századi írásos források megemlékeznek egy, a dolmányra vett mente fölött használatos felsőruháról, amely nemcsak a tehetősebb társadalmi osztály, hanem a parasztság ruhatárában is jelen volt (Nagy J. 1984: 242–243). A felsőruha ujjas és ujjatlan formában és köntös, palást korabeli megnevezéssel is ismert volt. A köntösökben a reneszánsz Európa és a hatása alá került magyar udvar nagy, négyszögletes szőrmegalléros Schaubejára ismerhetnénk, ha nem jellemezné őket a korábban az európai divatban is ismert, vállban vágott ujjak (Köhler, C. 1963: 229–231, 247–250) keleties, kézfejnél jóval hosszabb változata. Ilyen ruhaujjak nemcsak a török ceremoniális kaftánokon, de a {637.} 17–18. századi orosz, ukrán köpenyeken is ismertek voltak (Rabinovics, M. G. 1986: 72, 77, 103, 130). Erdélyi variánsuk „két ujja úgy fityegett az földig… Mikor ritkán felöltötték, az ujján való posztó összeráncolódott, ráncolva állott az karjokon” (Apor P. 1972: 33). Az emiatt rendszerint csak vállra vetett felsőruhát a 18. században már csupán az erdélyi szász hivatalnokok viselték, majd a városi polgárság, még inkább a falusi nép öltözetének része lett, és drága bélés, prém nélkül, fekete posztóból szabva szelindeki köpönyegnek nevezett szűrfélében maradt fenn (Nagy J. 1984: 252–254). E régies köntösök keleties elemeit nyomozva Gáborján Alice (1985–1988: 24–33) gondolatmenete is a szűrujjasokhoz, szűrköpönyegekhez jutott el. A hajdan méltóságteljes köntös parasztutódairól a szűrposztó öltözetek között emlékezünk meg.

Varjú Elemér ezekben a köntösökben vélte megtalálni az újkori magyar viselet mentéjének (manteau) eredetét is (é. n.: II. 490–491). Elképzelését támogatja, hogy az 1641-ből ránk maradt Kisszebeni szabásmintakönyvben a „városi köntös” avagy „polgár mente” egyazon ruhafélét jelöl (Kisszebeni szabásmintakönyv 1641. 17. lap). 1666-ban pedig a paraszti rendeknek a számukra „illetlen”, „börrel bellet Köntössöket” (BAZML 1666. Zemplén vm.) tiltották, amelyekről szólva az adott korban szintén a hosszú mentékre kell gondolnunk. Ezeket viselője rangjához illő matériából szabták, s a főrendnek nyuszt, hiúz vagy rókatorok, uraknak, főembereknek rókabőr, még lejjebb lévő nemeseknek báránybőr bélelte. A közrendnek pedig ez utóbbi mente bélése, a posztóborítás nélküli hosszú ködmön maradt, akár a drága matériákkal borított nemes szőrme gereznák, palástok parasztpárja, az ujjatlan bunda, a suba.

A FELSŐRUHA ÉS A MENTE VISELÉSMÓDJA

A felsőruhát, ill. köntöst – szemben oszmán-török, orosz, ukrán párhuzamaival – többnyire vállra vetve viselték ugyanúgy, mint később a szűrt és a mentét, ill. mindig a legfelül viselt ujjast. Egy angol tábornok romantikus „magyarázata” szerint a félvállra vetett, panyókás viselet egy csata emlékét őrzi, amikor is az alvó huszárokat meglepő muzulmánokat félig felöltözötten – egy karra húzott mentében lóra kapva – verték vissza a magyarok. Győzelmükben szerepet játszott, hogy a hajnali derengésben a repkedő menteujjakat látva, az ellenség megrémült a „több karú” huszároktól. A diadal emlékére aztán a huszárok panyókára vetve viselték a mentét, s így vette át tőlük Európa valamennyi könnyűlovassága. Más vélemények szerint a mentét a pajzsként használt kacagány mintájára vetették félvállra (Réthy L. 1890: 307–308).

E találgatások között nem szerepel az a tény, hogy a 16. század közepén, amikor a vállra vetett felsőruha szokása hazánkban lábra kapott, Európa-szerte állógalléros, hermelinbéléses, ékszergombos, csipkeborításos ujjasaikat a nyugati előkelőségek is vállra vetve viselték (Ashelford, J. 1988: 47–49, 62–67). Ez a múló divat nálunk szokássá is válhatott, amelyet a 17. század elején a kazak panyókás viselésmódja is megerősített (Waugh, N. 1964. XII., XIII. tábla, Boucher, F. 1987: 277; Davenport, M. 1976: 454).

{638.} MENTE

A kazak ugyanakkor volt divatos tőlünk nyugatabbra, amikor nálunk a vállba, könyökbe vágott (BAZML 1626. Abaúj vm., Ung vm.) mentéket rókamállal, báránybőrrel bélelték a szűcsök, s számtalan változatukat sokféle elnevezéssel különböztették meg: volt pl. spanyol, lengyel, cserkesz, horvátos és török mente, megkülönböztettek oláh és boér mentét is. Ma már kideríthetetlen, hogy milyen különbség volt e mentefélék között. Számunkra azonban sokkal fontosabb, hogy mikor és mi módon jutott hozzá a parasztság öltözete legünnepélyesebb darabjához.

A mente legelőbb a közrend városokban élő rétegét érte el. 1601-ben a Kecskeméten és Kőrösön fosztogató tatárok karasiamentéket és dolmányokat raboltak. Az egyre szaporodó céhek articulusai és protocollumai a tagok rangjához méltó öltözeteket is előírták, mestereknek jobb minőségű, legényeknek silányabb, pl. kisniczer mente jutott 1642-ben (Papp L. 1930: 16–18). A kolozsvári asztaloslegényeket meg is büntették, ha a társasági gyűlésen nem felöltött mentében jelentek meg.

Úgy tűnik, a paraszti renden belül a szolgafélék jutottak hozzá legkönnyebben a mente – legalábbis szegényes, béleletlen – változatához. Mint Európa-szerte szokásban volt, a „Nemes és Paraszt hazi gazdak” cselédei, szolgái, béresei – akár az udvarházak népe – fizetségképpen ruhafélét is kaptak uruktól. Éppenséggel nálunk is készülhetett volna az a számadáskönyv, amelyet az angol Sarah Fell 1670-es években farmjáról vezetett, s amelyből kitűnik, hogy a cselédek, szolgák karasia-, fustián- és calicoruháit mennyiért varratta a szabóval (Ewing, E. 1984: 16–17). A 17. századi limitációk nálunk is rendszeresen karasia, septuk, morvai posztódolmányokat, nadrágokat áraznak a szolgáikat, cselédeiket ruházó gazdák számára. Ezekhez a század közepe táján a mente is társult, mégpedig nemcsak béleletlen, nyári mente formájában, ekkor már a „Szolga rendnek való mentének bárány bőrrel” készült bélelését is vállalhatták a szűcsök (BAZML 1666. Zemplén vm.).

A parasztságnak az a rétege azonban, amelyik ilyen természetben történő bérezésre nem számíthatott, s pénzhez ritkán jutott, báránybőrös mentét később is nehezebben csináltathatott. A mente a váltómíves szabók „mondvacsináltatott”, vagyis rendelésre készült terméke volt, amely a szűcsökkel összehangolt munkát igényelt. Az olcsóbb, „konfekcionált” ruhaneműt árusító vásári szabók, akik vevőkörük igényeit előre meg nem becsülhették, nem is kísérleteztek a legdrágább, legünnepélyesebb mente varrásával. Apor Péter (1972: 29) szerint Erdélyben, az 1680-as években a nemes asszonyokon kívül nem is volt három falusi asszonynak sem mentéje, és pl. a székely asszonyok zekét viseltek helyette.

A 18. század elején, amikor a főnemesség figyelme a német divat felé fordult, a mente megrendelői zömében a kisnemesség, a köznép soraiból kerültek ki. A 17. század folyamán megrövidült, s az 1710-es évekre asszonyoknak, férfiaknak egyaránt készült „térdig való” kurta mentét a szintén nyugatiasra váltó lengyelek „magyar menteként” tartották számon (Turnau, I. 1967: 190–198). Nálunk viszont a „fekete Erdélyi Bárány Prémes”, „hosszú lengyeles mente” (VML 1723. Vas vm.) keltett ekkor idegen benyomást.

A hosszú mente idővel „Posztó téli-mente vagyis Bunda”, később egyszerűen csak „Téli Bunda” néven szerényebb gombolást, polgárosultabb külsőt kapott. Ilyen földig érő mentét, úti mentét szolgaféle is viselt, s buda néven pl. a tolnai szűcsök asszonyoknak is {639.} bélelték (SML 1744. Tolna vm.). Olykor déc mente (MT 1893: I. 389), gyakrabban azonban déczbunda utal erre a ruhára, de még Decembernek is nevezték az első téli hónap után (Zoltai L. 1938: 389).

E kimondottan téli bundával szemben a rövid mente a női és férfi öltözetben a díszruha szerepét is betöltötte, s „nevedékeny Leányoknak” és „Ifjaknak” is készítették kék vagy „zöld fain Remek Posztóbúl”, selyem- vagy szőrzsinór készülettel, pozsonyi, ón- vagy gyöngyházas gombokkal, báránnyal, rókával bélelve. Gyermek mellé felfogadott kisszolgáló, a széki Györffi Klára is kék mentét alkudott ki magának bérként 1736-ban (Szabó T. A. 1980: 379). A kisinas gazdájától kapott mentében szabadult, a mesterlegényt gazdájától, családjától kapott díszes mentében fogadták a mesterek közé (Papp L. 1930: 18; Zoltai L. 1938: 33). Viselése a 18. század közepére olyannyira általánossá vált, hogy cselédeknek, szolgarendűeknek szánt, kész báránybőrös mentékkel lassan a váltó-míves szabók is kimerészkedtek a vásárokra.

Immár nemcsak az anyaga, minősége, hanem egyre gazdagabb készülete: szőr-, selyemzsinórozása, ezüstpaszománya s a gombkötő készítette szőr-, selyemgombolása, még inkább ezüstgombjai és a báránybőrhöz képest módosabb rókabőrbélés, prémezés adta a köznép soraiban is a mente rangját. Az alföldi mezővárosok gazdag parasztpolgárainak mentekészülete, ezüst-, sőt aranygombjai s legfőképpen mentekötője vagyonalapot, öröklés tárgyát képezték (Papp L. 1930: 22, 27; Zoltai L. 1938: 33). A komáromiak, amikor a földrengés templomukat megrongálta, mentegombjaikat vagdosták le, hogy a helyreállításhoz szükséges pénzt megszerezzék (Fél E.–Hofer T. 1970: 141). A mente másik ékessége, a rókabőr, a századvégre a debreceni mentéhez kötődött, amely „Deb-reczeni módon Róka Torok Prémmel, s’ egész Róka Máj béléssel” természetesen nemcsak a névadó városban készült (HBML 1793. Hajdú vm., SzSzML 1813. Bereg vm.).

A 18–19. század fordulójáról fennmaradt körözőlevelek tanúsága szerint – mint egykor a mente, most a legújabb divatú ujjasok is – a közrenden belül legelőbb az iparosfélék öltözetében jelennek meg: ujjas lajbi, ujjas pruszlik, ujjas rékli, jankedli járta (Schram F. 1964: 22–42). Ekkorra országszerte – Erdély kivételével – a zöld, veres, szederjes, idővel a fekete mente a módos gazdák legfényesebb ünneplő ruhája lett. Ezzel egy időben a „kékbeli”, azaz kék posztóruhát viselők rétege kiszélesedett: mezővárosi tisztviselőkön, esküdteken, gazdákon, iparosokon kívül vidéken is a megyei, uradalmi hajdúk, alacsonyabb rangú tisztviselők is kék posztóban jártak. A parasztság öltözetében elsőként az ország nyugati végén, a Rábaközben, az Őrségben lett szinte általános, amint ezt a helyi parasztinventáriumok, jobbágyhagyatékok igazolják (Horváth T. 1972: 31); Flórián M. 1992a: 16–17). A 19. század első felében már nem egy-egy kékposztó ruhadarab, hanem – már a gyakran fekete – teljes posztóegyüttes jelezte a paraszti jómódot, s magát a mentét már nemzetiségeink, pl. a sokácok, németek is beszerezték a pécsi vásáron (Füzes E. 1962: 321; Schram F. 1967: 571–572). A mente ugyanis – legdrágább, legdíszesebb lévén – az ünnepélyes alkalmak nélkülözhetetlen kelléke lett. A korábbi zsinórozáson felül előbb a „csatlósok”, parádés kocsisok libériája, idővel azonban a „közönséges gazdaemberek” mentéje is „czifrán” készült.

Egyes múlt századi példányok alapján megkísérelhetnénk a mente szabásának rekonstruálását. Ez azonban korántsem egyszerű. Az évszázadok folyamán a mente szabása tájanként is variálódott, és messze távolodott a 17. századi szabáskönyvekből felidézhető, egykor egységesített vonalaktól. A múlt század elején, a nemzeti romantika hangulatában, {640.} a „magyar ruha” megújításában versengő pesti szabók megkísérelték – az egykori szabásvonalakat és díszítési módokat is idézve – a kurrens divathoz igazítani és a nagy elődök nevével fémjelezni többek között a mentét is. Így lett atilla a mentéből, amint erről bennünket Tóth Béla a Magyar Ritkaságokban tájékoztat (Nemes M.–Nagy G. 1900: 200). A „Betsületes Egri Magyar Szabó Czéh” 1838-ban íródott „Remek Szabás módgyáról Szólló könyve” csak annyit jelez a korabeli standardizált „Rövid Magyar Mente” szabásáról, hogy a „mostani divat szerént készitessen”, bővítését, ráncát a hosszához kellett igazítani, és hogy zsebe, zsebének és ujjának pedig hajtókája volt, melyen három pár kapocsnak kellett lennie. Elejére 15 pár zsinóros vagy vitézkötéses gombszárat varrtak (Balassa I. 1968: 259). A historizáló atilla és a század közepétől szintén az úri körökben divatos szűr alakú, szegletes galléros mente azonban (Höllrigl J. 1938: 18) nem hagyott sok nyomot a későbbi parasztmentéken.

A század második felében szaporodó szabóságok a mesterség európai szabványai szerint dolgoztak. Termékeik között a térden alul érő, szőrmével bélelt hosszú kabát, a bunda és a csupán a díszmagyarhoz készülő, szintén zsinóros ujjasok már csak jellegzetes díszítményükkel tartották ébren a mente divatját. Így vált lehetővé, hogy a szabásukban egyre modernizálódó, de mindvégig zsinóros kabátfélék még olyan későn polgárosodó parasztvárosok viseletében is kialakíthassák a maguk sajátos, mégis történelmi hátterű változatát, mint amilyen pl. Szolnok volt. Itt az 1930-as években a jól menő szabóság tulajdonosa, Faragó István az átmeneti és lengyel kabátok, felöltők, sacco, frakk, szmoking, zsakett és mosó öltönyök mellett zsinóros magyar öltönyt is varrt a „szolnoki viselet” egyszerűen zsinórozott mentéjével (Szabó I. 1988: 35). Mezőkövesd parasztnépének is csak a századunk fordulójára sikerült a kék posztómentéhez hozzájutnia. Ez is gyorsan átadta helyét a polgárosultabb, fekete változatnak, hogy az országosan több mint két évszázadról a matyóknál szinte csak két évtizedre zsugorodott divatja ezzel meg is szűnjön (Györffy I. 1956: 46).

ASSZONYMENTE

Az asszonymente – a ködmön mellett az egyetlen téli felsőruha – különösen fontos szerepet játszott a női öltözködésben. Históriája elválaszthatatlan a férfimentékétől. Anyaga, díszítési módja nem mutatott eltérést, szabásában azonban nyomot hagytak a női divat változásai. Így a fűzött derék megjelenésekor a mentéhez „Asszony embernek való Szorito belles” készült a szűcsöknél (BAZML 1653. Zemplén vm.), a krinolin terjedésével pedig megrendelhető volt a „nagy Strikrokra való kurta mente” dísztelen változata is a bőszoknyás, „közönséges szolgálónak”. Az ilyen mente derékfodrát, ráncát szélesebbre szabták, hogy a szoknyára kifeküdhessen (VML 1744. Vas vm.). Az empíre nyuszt-, nyestprémes „Kurta be gombolo amazon Mente” egyszerűbb változatát is varrták a közrendű asszonyoknak (SzSzML 1813. Bereg vm.).

A jobbágyhagyatékokban, parasztinventáriumokban azonban még a legegyszerűbb „Asszonyi fekete prémes mente” is ritkábban szerepel, mint közönségesebb párja, a ködmön, hiszen ára felért egy üszőével, tinóéval (Hofer T. 1957: 291). Értékének, jelentőségének megfelelően a mentét a leány hozományban kapta, egyetlen jussa lehetett, sokszor azonban maga szolgált meg érte vagy a rávalóért.

Az Őrségben is az asszony hozománya, örökítendő értéke volt a mente (Mészöly G. {641.} 1917: 102–103), akárcsak az ország túlsó végén, pl. a Fekete-Körös völgyében (Györffy I. 1912a: 18). A Kis-Küküllő mentén már az eljegyzett leány megkapta a rókatorkos (Nagy J. 1978: 289), Torockón pedig a finom fehér irhával prémezett mentét (Nagy J. 1957a: 29). A szlavóniai öregasszonyok még századunk fordulóján is ragaszkodtak a kelengyével kapott zöld zsinóros kék mentéjükhöz (Garay Á. 1911a: 226).

Ahol mégsem sikerült hozzájutni, az asszonyok istentiszteletre menet férjük mentéjét akasztották nyakukba, mint a Tolna megyei Tamásiban. Békésen pedig mente formára szabott és szegett, vállra vetve viselt ködmönnel idézték fel e becses ruhaféle hatását (Kresz M. 1956: 134, 189).

Az északi megyékben még az országos átlaghoz képest is kiemelkedő szerep jutott az asszonymentéknek. Itt a 18. századi polgári perek jobbágyi kárvallomásainak felsorolt tételei között is feltűnő a menték száma. Az öltözködésben elmaradottabbnak tűnő Ipolyság palócainak öltözetéből sem hiányzott a világos vagy sötétkék, zsinóros, ólom- vagy ezüstgombos ünnepi mente. Kresz Mária reformkori adatai Nyitra, Esztergom, Heves megye asszonymentéiről szólnak, s ő idézi Vahot Imrét is, aki a Napkeletben, 1857-ben megjelent cikkében már sajátosnak ítélte a siroki asszonyok rókamálas kék posztómentéjét (Kresz M. 1956: 197). Ezt követően a felső-magyarországi megyéket járó tudósítók sem tévesztették szem elől, hogy errefelé az új stílusú, parasztos, palóc viseletekhez is illőnek tartották a régiesebb, nemeses, rókamálas mentét. Gömör (Paládi-Kovács A. 1968: 203–205), Borsod (Istvánffy Gy. 1900: 185), Nógrád falvaiban göndör szőrű bárányprémes, világoskék, vállra vetett mentében esküdött a menyasszony, ami ünnepi díszruhája lett, később idős korában, télen felöltötte, begombolta, télikabátnak használta. Bár még századunk elején is ünnepre rókamálas mentében készült fel egy-egy kazári menyecske, ekkor már ezen a tájon is a vattás, frakkos kabát, majd a még újabb divatú zsebes kabát foglalta el a mente helyét (Gönyey S. 1938: 148–150; Flórián M. 1966: 55).

Egyes helyeken bizonyos ünnepi alkalmakhoz elengedhetetlen jelenlétük vagy egy helyi szokás hosszabbítgatta a mente használatát. Szeged környékén pl. az özvegyasszonyok elhalt férjük mentéjét vagy mándliját viselték, s ha leszakadt róluk, újat csináltattak, tiszteletben tartván férjük emlékét (Czerzy M. 1906: 215).

DOLMÁNY

A mentét mint téli vagy ünnepre való felsőruhát a nők a váll, a férfiak a dolmány felett viselték. A férfiak ingre felvett dolmánya viszont köznapló kabátféle is volt, amelyet úr és paraszt egyaránt hordott (Balogh J. 1948: 16).

Az egykor bokáig érő janicsárdolmány a 16. században combközépig rövidült. Elejének szárnyain a derékvonaltól indított háromszögű bővítés – amely korábban a lábfejnél kétfelé nyílt, vagy ha hosszúsága zavaró volt, az övbe akasztották (Hegyi K.–Zimányi V. 1986: 40, 44, 46) – most megrövidülve jellegzetes rézsút szabott, csákóra vágott toldást mutatott, amely idővel egyre hangsúlyosabbá vált. A dolmány ilyetén szabását az erős oszmán hatás mellett (Gáborján A. 1985–1988: 36–38) nyugati divatok is befolyásolhatták, akárcsak a hátat szűkítő, ívelt szabásvonal, a császárvágás (Waugh, N. 1964. I., III., IV–VII. szabásminták) és az állógallér (Anderson, R. M. 1979: 63) esetében. A kézfejnél hosszabb ujjak a tenyér felől hasítottak, visszahajthatóak lettek, illetve csak felülről takarták {642.} a kézfejet. Az ilyen kutyafüles, leppenyűs ujjak minden rendű-rangú dolmányhoz hozzátartoztak (V. Ember M. 1966–1967: 209–215). De nem minden újítás volt megengedett a köznép számára. A parasztember a dolmányt, „hogy meg külömbőztessék az Nemessi rendtül, Térden alol hoszszan csinaltassa, es az gallera le hajtva legyen az Dolmannak”. Dolmánya csak kapcsos lehetett, sem az új divatú füles gombolást, sem pedig a szintén újdonságnak számító selyemövet parasztember nem viselhette (BAZML 1666. Zemplén vm.). Az öv a dolmányon a zsebet is helyettesítette, a zseb ugyanis – a széles kézelővel együtt – csak az 1680-as években indult a francia udvarból máig sikeres divatötletként (Marly, D. 1987: 84), és csak a 18. században jelent meg hazai ujjasainkon (Györffy I. 1937: 133).

16. századi csaus, török vértes (Hegyi K.–Zimányi V. 1986: 56 és 36. színes kép) karvassal védte alkarját. Mintha ezek bőrből szabott másai jelentek volna meg a 17. századi dolmányok könyökerősítő bőrfoltjaiban (Viseletkódex 1990: 65. kép). A későbbiekben főleg a nyugat-dunántúli megyék csizmadiáinak műhelyében készült a „Kőnyökre való Karvas Kordovánbul”, „Szattyánbul”. A kiszabott „Könyök bőr” felvarrását aztán a vál-tómíves szabók vállalták, és még a múlt század elején is a magyar szabók feladata volt.

Kevésbé látványos, annál fontosabb eleme volt a dolmánynak a bélése: a vászon nyári bélés avagy a derékig, még inkább a dolmány aljáig érő posztó – sőt bőr – téli bélés. A bélelt, kétszer dolmány a 18. században országszerte készült szattyánbéléssel, a tolnai szűcsöktől pedig „Köz Karasiabul Kecske szőrrel béllet Dalmany” is a vásárra került (TML 1724. Tolna vm.).

A mesteremberek és a gazdag parasztpolgárok már a 16. században télen mentében, nyáron dolmányban jártak, a paraszti rendből is – aki csak tehette – legalább ünnepi öltözetéhez beszerezte a karasia-, kisniczer-, ritkábban purgomál- és gránátdolmányt (Zoltai L. 1938: 95–96; Papp L. 1930: 16–19). Néhol azonban még a 18. században is rendelet tiltotta, hogy a szolganép bérként abadolmánynál drágábbat kaphasson. Györffy István hiányolta is a posztódolmány használatára vonatkozó nagykunsági utalásokat, (Györffy I. 1937: 134), és a korabeli körözőlevelek (Molnár J. 1943: 121) is erősítik azt a gyanút, hogy az aba- és szűrposztó ujjasok jelentősége ekkor nagyobb volt a dolmányénál. A „kékbeli” presztízsét inkább a mente hordozta, ami viszont a kék posztónadrággal gyakran szerepelt együtt a körözőlevelekben.

Sokfelé körülbelül ebben az időben foglalta el a dolmány helyét az ujjatlan dolmánynak is nevezett mellény. 1774-ben a katonaság le is tette a magyar ruhát, s adtak „a dolmány helyett egy kis leiblit, hogy a hideg is majd megveszi” a katonákat benne (Rettegi Gy. 1970: 324). A lajbli, mellény felett később bármilyen posztóujjas, ha „mente állású” (Czerzy M. 1906: 215) nyáron, ünnepen vállra vetve, télen felöltve betöltötte a mente szerepét.

Amikor a 18–19. század fordulóján a dolmánydivat egy újabb hulláma indult, a dolmány a nemesi viseletben a lehető legrövidebb volt, a csípőt is alig takarta. Így terjedt el köznépi használatban is (Höllrigl J. 1938: 14, 16), s számtalan táji variációja a későbbiekben is rövid maradt. A dolmány szerepű posztóujjas közkedveltségét, egyben szabásbeli elbizonytalanodását és elparasztosodását sokféle táji elnevezése is tükrözi. Erdélyben a dolmánt, domány, Nagyszalontán, a Nagykunságban, Halason, Szegeden, a Közép-Tisza-vidéken a dóka, Sopronban a dómán, Csallóközben a dokmány név mögé értendő (Nemes M.–Nagy G. 1900: 201) a dolmányszerű ujjas. Göcsejben, Hetésen a mándlival {643.} azonos ruhafélét értettek alatta (Gönczi F. 1910: 207). A somogyi pásztorok 1840-es évek divatját követő sonkaujjú, zsinóros, átalvetős, pakfongombos kabátja is dolmány jellegű felsőruha volt (Gönczi F. 1947: 109).

Az újabban városiasodó Szentes, Békés, a Tolna megyei Tamási jómódú parasztgazdái már csak az ezüstgombos dolmányt tartották illendő ünneplő ruhának (Kresz M. 1956: 50, 56–57.). Megújult népszerűségét annak is köszönhette, hogy a 19. század eleji nemzeti öntudatosodás korában a magyar polgári öltözködésben a párizsi, bécsi divatlapokból átvett modellekhez könnyebben alkalmazkodó, korszerűsíthetőbb volt, mint a mente. Így a mentének már az 1810-es években atillára módosított nevét is a dolmány vette át 1830 körül, hogy a porosz és osztrák gárdatisztek, huszártisztek, majd a szabadságharc honvédjeinek, nemzetőreinek atillája vigye tovább ezt az elnevezést. A pesti szabómesterek, Klaszy Vencel, Tóth Gáspár és a jelmeztervezőként is működő Kostyál Ádám ruhaterveik hitelesítéséhez tanulmányozták az elmúlt idők divatját is. Divattörténeti ismereteit kamatoztatva tervezte meg Kostyál Ádám 1837-ben Vörösmarty Árpád ébredése és Th. Körner Zrínyi c. színművének jelmezeit. Talán éppen az ő zajos lelkesedéssel fogadott Zrínyi-jelmeze (Kerényi A. M. 1983: 104–113), a felálló, spanyolgalléros, hímzett Zrínyi Dolmány lett 1838-ban az egri szabólegények mestervizsga-feladata (Balassa I. 1968: 258). Nem tudni, van-e kapcsolat az árpádkának nevezett rövid dolmány és az Árpád ébredése dolmányjelmeze között, s azt sem tudjuk, hogy egyes hosszabb dolmányok miért éppen Rákócziról, Kazinczyról kapták nevüket a múlt század közepén (Nemes M.–Nagy G. 1900: 200). Ezeknek a dolmányújításoknak azonban – úgy tűnik – amúgy is csekély visszhangja volt a korabeli dolmánynak nevezett paraszti posztóujjasok történetében. A Regélőben 1840-ben megörökített „Rábaközi földnép” divatos parasztjai még állógalléros, de már duplagombos, duplaeelejű, rövid derekú dolmánya például századunk fordulójára fekvőgalléros, csípőt is fedő, zsebes, ugyancsak dolmánynak nevezett kabáttá alakult (Kresz M. 1956: 44. tábla, Domonkos O. 1957: 127–128). Másutt viszont az ujjasok panyókás, alkalmi viseletükkel idézik a dolmányt, mint a boldogi buda, a szadai fekete és a pusztafalui zsinórozott huszárka vagy a galgamácsai vőlegénykabát, a bandzsur.

NADRÁG

A magyar nadrág története ott kezdődött, ahol a 15–16. században a középkori harisnyanadrág sorsa Nyugat-Európában befejeződött: azaz kettévált rövid bő nadrágra és a nadrág aljáig érő, a mai értelemben vett hosszú harisnyára. A hazai férfiak csak részben követték ezt a divatváltozást. Az európaitól eltérő felsőruházat alatt nálunk a nadrág nem szélesedett meg, testhezálló maradt 15. század végére kialakult formájában. A nadrág és harisnya, ill. hazai megfelelőik időleges kettéválása is sajátosan zajlott le. Mint Kiss Bálint, a szentesi prédikátor feljegyezte: „A Reformátió elein szokás volt a’ Németeknél rövid, sok ránczu gombos bőv nadrágot viselni, mellynek a’ szára csak czombfélig ért; ezt a’ rövid nadrágot ki toldották egy ollyan hosszú szárú posztó strimflivel, mellyet felhuzván egész a’ rövid nadrág aljáig ért, és azt ahoz hozzá gombolták… ezt a’ módit a’ Magyarok is követték, a’ rövid nadrágot nevezték pulidernek, a’ hosszu strimflit salavárinak… azzal a’ külömbséggel mindaz által, hogy a’ pulidert ők nem varratták bugyogósan, {644.} hanem feszesen a’ testekhez álva szabatták; és ez az öltözet neme még 1750 táján is szokásban volt…” (Kiss B. 1836: 90–91). A 17. század végére – a felső ujjasok megrövidülésével – a nadrágból egyre több láthatóvá vált, és hangsúlyossá, díszessé a nadrág és a salavári csatlakozása. Ahogy Apor Péter (1972: 34) szemléletes sorai meg is örökítették: „az nadrág hasitékjáig ért a salavári, ott belől a nadrágon ezüst- vagy selyemsinór lévén varrva két renddel, az sinórok végiben fél ujjnyi ezüst vastag tők, azokat sinóron átalvonták a salavári lyukain, s úgy kötötték a nadrághoz. A salavárin, ahol az lyukak voltak, oda szű formára csinált galanddal vagy sinórral köröl megvarrott posztó volt, az ezüsttők onnan fityegtenek le”.

A magyar szabók a mente-dolmány-nadrág mellett a 18. század végéig kínálták külön, mindig a hozzá való nadrággal együtt említve a salavárit a legfinomabb posztókból, cifrán, zsinórosan, sallangosan, de karasiából, morvai és abaposztóból is „czifrázás nélkül” a kevésbé tehetősek számára. A salavárit – talán a vele járó cifrálkodást kerülendő – már az 1660-as években nemesnek és nemtelennek egyaránt tiltotta pl. Pest-Pilis-Solt vármegye (Radvánszky B. I. 1986: I. 53). Ennek ellenére még a 19. század elején megszaporodott ábrázolásokon is fel-feltűnik a nadrágtól olykor színében is eltérő salavári. Majd lassan maga a salavári elnevezése és többféle, mindig nadrággal, harisnyával kapcsolatos értelme is feledésbe ment (Goldziher I. 1885: 130–131).

Talán kellő ismeret hiányában – a salavárival kapcsolódó – nadrágot csupán a nyugati divatokhoz félig alkalmazkodó mellékvágánynak tekinthetjük a nadrág történetében. A magyar nadrág ugyanis ezzel párhuzamosan combnál szabatlanul is készült, és őrizte 15. század végére kialakított jellemzőit, hogy testhezálló volt, hasítékát ellenző fedte, és kor-cába húzott szíj erősítette a derékhoz. A 16–17. században a nadrág féllábszárig érő, igencsak szűk szárának végét egy szakaszon csak kapcsokkal zárták, hogy beleléphessenek. A nadrágszár talpalóval vagy a szárhoz varrt kapcával folytatódott a lábbeliben (V. Ember M. 1966–1967: 222). Ezeket a szinte századunkig megőrzött szabásvonalakat mutatja az 1630-as évekből megmaradt Kassai szabásmintakönyv és az 1670-es években a soproni szabók számára rajzolt Die Ungerischen Hossen Snittje is (Domonkos O. 1957: 123, 129–130).

A magyar nadrág mindig vékonyposztóból készült, ennek durvább változataihoz a közrend is hozzájutott. Szűrposztó párja – amelyet gyakran házilag szőtt posztóból, házilag is varrtak – csak azután igazodott szabásával ehhez a nadrágtípushoz, amikor már a szűr-, abanadrágot is mesteremberek, harisnyaszabók készítették. Ezekről a szűrposztó ruháknál szólunk.

A magyar nadrág mintájára készültek a szűcs varrta bőrnadrágok is. Ezek nemcsak melegebbek, de tartósabbak is voltak a magyar szabók posztónadrágjainál, mely utóbbiakat irházással igyekeztek elnyűhetetlenebbé tenni. Az irhás nadrág a 17. században udvaronchoz és „talpas”, gyalogos katonához egyaránt illett (Viseletkódex 1990. 3. és 70. kép). A hozzávaló irhát a szűcsök csáválták juh- vagy borjúbőrből, és – a szabók mellett – gyakran vállalták a nadrág irházását is, de a 18–19. század fordulóján a vásárműves szabók már kész irhás nadrágokat is árultak. A váltómíveseknél a „fél irházást” vagy „egész irházást”, ez utóbbi esetben az ülep beborítását „két térdfóttal együtt” rendelhették meg (BAZML 1771. Heves és Külső-Szolnok vm.). Hogy az irhával erősített kék posztónadrág – főleg a Dunántúlon – mennyire közkedvelt volt, tanúsítják a 18. század közepétől ismert körözőlevelek.

{645.} Maga a kék posztónadrág pedig mindennapivá, közönségessé vált. Amikor 1782-ben a jászapáti „újmagyarok”, vagyis a cigányok, azzal a kérdéssel fordultak a jászkun főkapitányhoz, hogy „mi módon és micsoda köntösben járjanak az utcán”, a főkapitány a következő utasítást adta: „Járjanak pedig setét kék nadrágban kék zsinórral, bocskorban, szűrbe, kankóba, bundába, egyszóval úgy, mint az szegény paraszt ember” (Benda K. 1939: 167–168). E nadrág népszerűségét a magyar katonaság, huszárság is elősegítette. Ámbár 1774-ben a „magyar regementben” még a közkatonákat is átöltöztették német ruhába, a „magyar nadrágot le nem húzták róluk, mivel látják, hogy abban commoditas vagyon. Sőt a németekkel is azt akarták felvetetni ex eo, hogy ahhoz nem kell strimfli…” (Rettegi Gy. 1970: 324). De a magyar nadrág nemcsak a huszár egyenruha része volt. A 18. század eleje óta divatba jött, a „Szolgha renden lévő Szolgha Embernek való egész Mundérnak közönséghes Posztóbul” varrt változatában is szerepelt.

Mivel a libéria varrása többnyire a német szabók feladata volt, már a 18. század közepén terjedni kezdett a „Csatlósoknak való Nadrág” olyan típusa is, amelyet „alul a’ Lába Száránál ki metszik, és más Posztott applical hozzá és Kapcsokat rak reá” (BML 1766. Csongrád vm.). Ez a „Lovagló Nadrág gombokra és bőrrel ki varva” a 18–19. század fordulóján – eredeti Reithosen elnevezéséből rajthúzlivá torzulva – a magyar parasztság körében igen kedvelt lett. Piros posztózással, sárga rézgombokkal még jó fél századon át viselték.

A 19. század elején a „szíjra készült Magyar Nadrág”, vagyis az ellenzős magyar nadrág mellett már többféle „Gombokra készült … hosszú Nadrág”, azaz „Német vagy Ang-lus hosszú nadrág” készült nemcsak a német, hanem már a magyar szabók műhelyében is. Az ilyen, ma pantallónak nevezett hosszú nadrág, amelyet – akkor hosszú szárú – cipővel viseltek, mint „topánkás nadrág” sikeresen illeszkedett a hazai férfiöltözetbe. Sikerének titka díszítményében rejlett: a huszárruhákon nyugatra került zsinórozás mint angol polgári divatötlet tért vissza velük (Köhler, C. 1963: 384). 1818-ban a gombkötők már „edj egész Magyar Ruhára, mentére, dolmányra és 2 Nadrágra edj Topánkára másik Csizmára készített”, vagyis kétnadrágos öltönyre való zsinórozást, gombozást vállaltak (HML 1818. Heves vm.). A Gentleman’s Magazine of Fashion 1850. januári száma „huszár szabású”, azaz csizmába illő, sőt ellenzős nadrágot is közölt (Waugh, N. 1968: 135–136, 14. ábra), amely a breeches eredetiből bricses, bricsesz vagy priccses jelzővel, később gombolt hasítékkal, itthon is kedvelt lett. Hátul folttal szélesített derékrésszel és a combon szélesebbre szabott szárral a csizmanadrágok elődjének is tekinthető. Ezt a csizmát viselő, gazdálkodó, földműves emberek találták praktikusnak, a hosszú szárú nadrágok a faluból eljáró, cipős, bakancsos emberek körében terjedtek, míg a „Térdig érő német Nadrág” nem talált gazdára a magyar falusi nép körében.

A POSZTÓRUHA DÍSZEI

A mente-dolmány-nadrág alakváltozásai ellenére megmaradt jellegzetes „magyar ruhának”. Úgy tűnik, ebben a szabás egyes tartós elemei mellett e ruhafélék díszítésének volt meghatározó szerepe.

A posztóruhák dísze eredendően gyakorlati célt szolgált: a galanddal, szalaggal a széleket szegték el, prémezték. A teveszőrből, selyemből, fémszálakból, pamutból szőtt {646.} szalagok, a paszományok készítői az itáliai, spanyol és francia öltözetek díszítésében is nagy szerepet játszó paszomántosok voltak. A vert, sodrott, fonott, horgolt zsinórokkal, sujtásokkal foglalkozó gombkötők munkája pedig akkor vált nélkülözhetetlenné, amikor már nem csatokkal és horgas kapcsokkal, hanem gombokkal zárták az ujjasok elejét.

Nyugaton a két anyagszél egymásra fektetésével és vágott gomblyukakkal oldották meg a gombolást. A magyar felsőruhák viszont száras, füles gombokkal záródtak, amelyeket az anyagon átvezetve és a gombsort alul egy zsinórral átfűzve erősítettek meg. A mente, dolmány másik szárnyán pedig a visszájáról átfűzött zsinórból képezték a gombok magasságában a hurkokat. A gombot és a hurkot is a ruha elejére varrt vízszintes paszománycsíkkal támasztották alá, s e csíkok szegetlen, rojtosodó végei adták a 17. századi bojtos gombok ötletét. A 17–18. század fordulójától, amikor a paszománycsík, az oldalpecsenye helyét gombkötő szerszám: gombszár és hurokzsinór-pár foglalta el, a zsinórvégeket különféle alakú sujtássá formálták. A dolmány sűrűbb gombolásához keskenyebb, a mentére a kevesebb gomb számára szélesebb szerszámot, készületet varrtak fel (Bálint S.–Juhász A. 1968).

A dolmányra a gomboláson kívül csattal záruló pártaöv vagy zsinóröv illett, amely nemcsak zsebként, hanem díszként is szolgálhatott selyempaszomány szalagjával, a majccal. A szőrmebélés és szegés, azaz prémezés viszont a mentét téliesítette és ékesítette is egyszerre. Legfőbb dísze azonban a legdrágább ruhaékszer, a mentekötő volt.

A díszítmény minősége elárulta viselője rangját, anyagi tehetségét: a mezővárosok szegényebb iparosainak, a falusi szántóvetőknek a legegyszerűbb, a funkciónak éppen megfelelő szőrkészülettel kellett megelégednie. Amikor a nemesség a polgárságra, a nemtelenekre hagyta dúsan zsinórozott ruháit, és a csipkeborításos és hímzett francia, német divatot kopírozta, a posztóruhák díszítménye is közkézre került. A kardcsapást is felfogó kemény zsinórozás a katonaruhák ékessége lett (Höllrigl, J. 1938: 15), és a belsőcselédség egyenruháját, a libériát is egy-egy uradalomra jellemző zsinórozás díszítette. A dunántúli körözőlevelekben gyakran emlegetett fekete prémes, világoskék mente sárga zsinórozással (Györffy I. 1929: 55–57) például az Eszterházyak libériájának része volt.

A 18. században a mente és a dolmány átmenetileg erősen megrövidült, és a nadrág derékig láthatóvá vált. Az immár díszíthető nadrágon a magyar szabók a gombkötők zsinórjából sokszor az egész combot beborító vitézkötést produkáltak. Ilyen formában terjedt el a huszárruhákkal Európa-szerte a zsinórozás, a magyar sujtás szóval együtt (Broby-Johansen, R. 1969: 348). A funkció nélküli álzsinórozás különösen Angliában lett kedvelt, s onnan hatott vissza az európai, többek között a magyar öltözködésre is.

A zsinórozás megfelelő gombokat is igényelt. A régi, rozettás záródású, csavart oldalú ezüst üstgombok és ékszergombok, amelyek egykor a magyar mentéket és lengyel kantusokat egyaránt jellemezték (Bartkiewicz, M. 1979: 111; Turnau, I. 1967: 20–24), nem a köznép számára készültek. Ruháikra a szőrszerszám, szőrgomb után ón- és pakfongomb, legfeljebb gömbölyű vagy egres alakú díszgomb, majd többsoros álgomb, pityke került, végül a lapos vagy domború rézgombok következtek.

Díszítésében tehát élesen elvált egymástól a franciás borításával, csipkéivel, paszományával „Prémes” és „ki varrott” „egész ultezet nemeth ruha” (VML 1723. Vas vm.) és a zsinóros magyar öltözet. A díszítmények keveredése révén utóbb mindkét öltözettípus veszített eredeti jellegéből, a Tolna megyei hidegkúti németek pl. „teveszőrrel kivarrott dolmánt” viseltek (Schram F. 1967: 572).

{647.} A zsinórozást a magyar, lengyel és orosz öltözetben egyaránt török befolyásnak tartják, és ezt a véleményt az isztambuli Topkapi Saray Museum kaftánjai is igazolni látszanak. A 18. században európai hírnévre szert tett sujtásos, vitézkötéses magyar gálaruha, huszárruha és parasztos kivitelű társaik díszítésének értelmi szerzői azonban már minden kétséget kizárólag a gombkötők, ill. magyar szabók voltak. A vitézkötés – a nyugati eredetű aranycsipke borítással, hímzéssel együtt – csak a 19. század első felében jelent meg a török ruhákon (Tezcan, H.–DelibaĄ, S. 1986).

MELLÉNY

A mellény – amely a középkorban alsóruhaként a hozzákötözött nadrágot tartotta – csak a 16. századra vált láthatóvá, s egy század elteltével már a dán, holland parasztok praktikus köznapló ruhája lett (Cunnington, C. W.–Cunnington, Ph. 1981: 31). Hozzánk közelebb a török–tatár–orosz hatásokat magába ötvöző lengyel férfiöltözetben használtak a törökös kaftán alatt egy hosszú, bokáig érő zsinóros gombolású mellényt. A lengyel mellény dinasztikus kapcsolatok révén jutott a francia udvarba, hogy onnan – csupán a térdnadrágot fedve, vagyis jelentősen megrövidülve és új külső jegyekkel, pl. zsebbel, gombolással – induljon további hódító útjára (Marly, D. 1987: 37). Lengyelországban még a 18. században is előfordult a mellénynek az a dolmány típusú változata (Turnau, I. 1967: 163), amely talán összerímel a Kővári által emlegetett 17. századi magyar állógalléros, zsinóros mellénnyel (Kővári L. 1860: 30). A hazai férfinép így több forrásból is hozzájuthatott a később oly népszerű s az újabb, parasztos öltözetekben nélkülözhetetlen ruhaféléhez.

A keleties, dolmánnyal rokon mellényeket a magyar szabók ujjatlan dolmánynak nevezték. Ezeket – a hát ívelt, „császárvágásos” szűkítését hangsúlyozva – foglalta Fél Edit a „szabott hátú” mellények csoportjába (1936: 16–17). Állógallérjuk, gombszáras, zsinóros gombolásuk és régi múltra utaló országos elterjedésük is a dolmányt sejteti e mel-
lény hátterében. Idővel – amikor a német szabók a kaput–lajbi–német nadrágot öltönyszerűen kínálták – a magyar szabók a mente–dolmány–magyar nadrág együttesét az ujjatlan dolmány közbeiktatásával igyekeztek a nyugati öltönyökhöz hasonítani. A mellény a dolmány helyébe lépett, a mente és a dolmány pozíciója viszont bizonytalanná vált, hol egyik, hol másik töltötte be a vállra vetve viselhető, ünnepi felsőruha szerepét. A csongrádi magyar szabóknál 1803-ban – a magyar ruha és az új öltöny ideáljának is eleget téve – készült a mentével a „Mentéhez tartozandó Ujas Dolmány”, „ehez tartozandó Ujatlan Dolmány” és az „Ismét ehez tartozandó Nadrág” is (CsML 1803. Csongrád vm.).

A dolmány szabású mellény olyan tájak férfinépénél is sikert aratott, ahol csak szűrposztó vagy bőr felsőruhák egészítették ki a fehér vászonöltözetet. Sikere nemcsak célszerűségében, hanem a dolmányt idéző díszíthetőségében rejlett. A somogyi pásztorok sűrűn zsinórozott, vitézkötéses, a hátul csüngő sallangos átalvetővel díszes, fekete posztómellényeikben már nem is a dolmányt, hanem a mentét megillető ékességgel büszkélkedhettek (Gönczi F. 1947: 109). Az ujjatlan dolmány díszei idővel az eredetileg pol-gárias megjelenésű, nyugati mellényeket megmagyarították, és egyúttal parasztossá is tették őket.

{649.} Egykor „szabatlan hátú”, csípőt is fedő, elöl kapcsokkal záródó, de állógalléros – jellemzői szerint az ujjatlan dolmánynál is régiesebbnek tekinthető – mellényfélét is használtak. Az ilyen mellény rendszerint fehér posztóból készült, és az ország keleti, a románsággal érintkező tájain fordult elő (Fél E. 1936: 16–17).

A 18. században Európa-szerte a férfiak kedvelt ruhája volt az ujjatlan dolmánytól igencsak idegen jellegű mellrevaló, melles. A magyar, elsősorban erdélyi parasztviseletekben többnyire báránybőrből készült változatai ismertek a vállán, oldalán záródó melleseknek, mellrevalóknak. Ezek az elej- és hátibőr záródásából is kialakulhattak, de nyugati s nálunk a Dunántúlon és Erdélyben gyakoribb posztó megfelelőjük a német, még közelebbről a stájer Brustfleck, ill. Brusttuch mintájára is készülhettek (Fél E. 1936: 23). Nevüket a német szabók, még inkább a zubbonyosok steppelt, vatelinos mellesei terjesztették és magyarosították pruszlikká. Késői utódaik, a zalai, somogyi mellrevalók, melyek a 18. század közepén még „Kereszt prustflék” néven pl. a veszprémi „Zubboncsiak” keze alól kerültek ki (MOL 1755. Veszprém vm.). Csak eredeti, elöl zárt melles jelentése magyarázhatja, hogy a 18. századi személyleírásokban a „veres leibli, vörös karton pruszlik” az öltözeten belül együtt is szerepelhetett (Schram F. 1964: 40).

Sokkal gyakoribb volt azonban a Leibl magyar párjaként egyre népszerűbb lajbi, ujjatlan lajbi, ill. kislajbi, ami a gombszáras ujjatlan dolmánnyal ellentétben gomblyukas gombolású, egymásra hajló elejű volt, és kihajtott gallérja is lehetett. A kék posztó, magyaros, „tarka zsinórral kihányt” mellények mellett, a nyugatiasan öltözködő mesteremberek körében kedvelt lett a dísztelen kanavász, „fehér németes lajbi” és a 19. század elején egyre sűrűbben emlegetett kékfestő, azaz „Tarka férfi Kis Lajbi” (Zólyomi J. 1985: 323) és egyéb vékony anyagokból, pl. selyemből varrt mellényfélék a kevésbé polgárosult körökben is elterjedtek. Bács-Bodrog, Torontál vármegyében pl. ezek hátratolt oldalvarrású, a hátközép felé mélyen kivágott karöltőjű, sálgalléros, sűrűn gombos változatához ragaszkodtak (Fél E. 1936: 17). Esetleges nemzetiségi hatás, még inkább az 1830-as évek frakkos, pantallós férfiöltönyeihez tartozó selyemmellények szabásvonalai lappanganak az ilyen és hasonló mellénytípusok hátterében, amilyenek pl. a kapuvári „síkselem puruc” (Domonkos O. 1957: 129) megjelenését is befolyásolták. A gallérformák elárulják, hogy a mellény mikor lett általános egy parasztviseletben, így a matyók kihajló galléros, reveres mellénye vagy pl. a györgyfalvi férfiak szintén kihajtós, hegyes galléros, mell- és derékzsebes lajbija is.

Ezeknek a mellényeknek díszítménye eredendően csak maga a sűrű, sokszor dupla fémgombolás volt, amely valódi funkciójának megfelelően pl. a turai cingombos lajbin (Fél E. 1937: 96) vagy eredeti rendeltetése nélkül dísszé válva, a nógrádi pitykés lajbikon maradt fenn. Idővel az ujjatlan dolmány zsinóros díszítménye a lajbikon, a fémgombolás, a pityke pedig a dolmány szabású mellényeken is megjelent. Egy putnoki hetyke legénynek olyan lajbija volt, „mellyen a gombok sűrűséggel még a hátára is feljöttek” (Kemény L. 1918: 130), a pusztafalui zsinóros, derekas lajbit pedig négysoros, rézfoglalatú üveggombok díszítették (Gönyey S. 1939: 139).

Idővel a különféle mellrevalók, mellények szabása, dísze, jellemzői és elnevezésük is keveredett. De bármilyen formai változatban jelent is meg, a mellény a 18. századtól a magyar parasztöltözetek karakteres darabjává, polgárosodásuk fokmérőjévé lett. Volt, ahol a szűrposztó felsőruhák közé az első kék posztóruhaként a mellény ötvöződött, mint pl. a Fekete-Körös völgyi férfiaknál. Volt, ahol vászon- vagy szűrposztó nadrággal a {650.} melegebb évszakok egyetlen felsőruhája lett. Ilyenkor gombolatlanul öltötték fel, hogy a hímzett ingmellet ne takarja, vagy – a dolmány, mente utódaként – panyókára vetve hordták, akár a matyó legények (Herkely K. 1939: 210). Ahol a parasztság módja megengedte, mint a Sárközben, századunk fordulóján már csizmanadrághoz illő úri mellényeket is viseltek (Kovách A. 1907: 75). A falusi parasztemberek öltözetében ritkán felbukkanó, kétféle anyagból szabott, selyemhátú, ujjas nélkül nem is hordható, valóságos öltönymellények a tökéletes polgárosodást jelzik.

POLGÁRI JELLEGŰ FÉRFIUJJASOK

A nyugati egyetemeken tanult magyar tudósok, protestáns lelkészek, a hivatalnokok, idegenből jött kereskedők, mesteremberek mindig is közvetítették a nyugati divat újdonságait. A német ujjas köpönyeg, a rokolor, az ujjas lajbi, ujjas rékli, ujjas pruszlik azonban csak a 18. században „honosodott” meg az alacsonyabb sorsúak öltözetében is. Ezek közül néhány ruhaféle vagy országszerte ismert lett, vagy egy-egy táj öltözetére – említésre méltóan – jellemzővé vált.

Közöttük az „Egyes”, ill. „Duplás melly fedéllel németessen” varrt ujjas lajbinak nevezett, kihajtott galléros kabát az, amely a 18. század második felében országszerte, társadalmi rangra való tekintet nélkül terjed a dolmány rovására. Az ujjas lajbi helyébe az 1820-as években a derékig érő, dupla elejű, reveres, sokszor legombolható, kihajtható vagy sálgalléros és „sonkaujjú” mandzsettás, zsebfedeles nagy mándli lépett, kismándli-nak mondott öltönybeli mellényével. Ezek eléggé megkülönböztették a közembereket az ekkor frakkot, angol lovaglókabátot, azaz redingote-ot viselő uraktól.

Ugyancsak a 18. század vége felé, a német szabók kezdték varrni a bekes nevű ujjast, az azonos nevű lengyel kabát mintájára. Ennek volt szőrmével bélelt változata is, de a 19. század elejétől, immár bekecsnek említve és „vattérozva” is megrendelhető volt a német szabóknál (BML 1813. Heves és Külső-Szolnok vm.). Ilyen formában az egykori vattával bélelt réklik örökösének is tekinthetjük őket, s úgy is maradtak fenn pl. a györgyfalvi férfiak és nők lékrinek és bekesnek is nevezett posztóujjasaiban (Papp Jánossy M. 1971: 551, 555–557).

A vastag, bélelt kabátok mellett könnyebb anyagú kiskabátok is megjelentek. 1790-es évektől Veszprémtől Csík megyéig fel-felbukkant egy zárt nyakú kiskabát, a „Háznál viselő rövid Jankli” (VeML 1818. Veszprém vm.) vagy jankedli. Neve Sopronban, Kapuvárott is ismert volt. Itt a „janklit igazában ümögbáttyának is mondjuk, mert csak ümögre veszik fel” (Domonkos O. 1957: 126–127), s egyetlen dísze nyakának és zsebének bársonyszegése volt (Horváth T. 1972: 282–283). A Duna–Tisza közén untercikk-nek, a dévai csángóknál pl. felöltőnek nevezett könnyű ujjas mellény vagy kabát alatt, az ingre felöltve a test melegítésére szolgált. A Fekete-Körös völgyében, amikor a bőrruhák helyét a silányabb posztóujjasok vették át, ilyen célból megkettőzték az inget, gyapjúinget, unterczukkot viseltek. Másutt, így Kalocsa környékén, ez a ruhadarab selyemből, bársonyból, plüssből szabva az ünnepi viselet része lett. Bár neve egyértelműen német eredetére utal, a Duna déli szakaszán – éppen Kalocsán vagy Sióagárdon is – kedvelt színes változatai déli szomszédaink színpompás öltözeteinek hatását sejtetik.

{651.} Férfiak és nők egyaránt szerették a jobbára csak béleletlen, könnyű ujjasokat, amilyen például az ormánsági leves, a hevesi rékli, turai blúz vagy haluskás bujka volt. A leghíresebb közöttük a kalotaszegi bujka lett. Ezt a sötétkék, ritkábban fekete, szalagfodros, gyöngyös, színes gépi hímzéses, „nyargalásos” kabátot a környező románok is megkedvelték.

A múlt század második felétől a derékban szabott, térdig érő szalonkabáthoz, melyeket „magyarosan” ferencjóskának neveztek, csupán a parasztság legfelső, városi gazdarétege jutott hozzá. A polgárosodó, ámde falusi gazdák, mint a sárköziek még ekkor is a mándlit viselték, fiaiknak jutott később a sacco-kabát.

A századfordulón – a sokféle olcsó anyagból készült gyári konfekció következtében – meglehetősen egységesült a magyar paraszti férfiöltözet. Az idős, módos gazdák is iparos szabású, városias, fekete posztó télikabátokat viseltek, amit lehetőleg báránybőrrel béleltek. Ilyesmi volt az 1890-es években a naprakész divat szerint öltöző tehetősebb falusi fiatalság mexikánere is. Ugyanekkor az agrárnépesség legszegényebbjei között az olcsó szövetből szabott, pamutbéléses, olcsó szőrmegalléros mikádó járta.