{616.} GYAPJÚSZÖVET, SZŰRPOSZTÓ RUHÁK

SZŰRKÖPÖNYEG

     A szürke posztóruhák – Gáborján Alicének köszönhetően – történetileg legalaposabban felderített parasztruháink. Közöttük a legrégiesebb, szabatlan téglalap alakú szürke posztótakarókról, -leplekről is vannak hazai adataink a 13–15. századból. Ezeket
– Európában másutt is, ahol a középkori ruházkodás római–bizánci hagyományokon alapult – fejre, vállra borítva, mintegy palástként használták (Gáborján A. 1972: 47–52).

A Zala megyei „szőrmívesek” árszabásában, 1489-ben, majd 1558-ban talán ilyen palástot vagy már szabott „zwr koepoenegeth” említettek (Gáborján A. 1985: 234–239). A pallium, palást, köntös, köpeny, felső ruha, felső szavaink 16–17. századi értelmezési lehetőségei (Nagy J. 1984: 242–244) és a velük jelölt ruhafélék formai változatai – a számtalan jelölésbeli átfedés miatt – nem eléggé világosak (Dömötör S. 1950: 366–369). Közöttük kell keresnünk a már középkorban is régiesnek számító csuklyás körgallért és a később csuklya nélkül használt kerek köpönyeget is, amelynek 18–19. századi utódja, a kék, zöld posztóköpönyeg a mezővárosi köznemesek, módos gazdák, mesteremberek és asszonyaik legelőkelőbb ruhadarabja volt (Czerzy M. 1906: 209; Papp L. 1930: 32, 39; Zoltai L. 1938: 98). Az ilyen köpönyegek néhol a közrendűek ünnepi öltözetének részeként hosszan használatban maradtak, pl. a dunántúli Mucsfán és Apátiban (Schram F. 1967: 571). A palástszerű köpönyegek 16–17. századi hazai használatában a művelődéstörténet a felvidéki és erdélyi szászok szerepét hangsúlyozza (Szendrei J. 1905: 215, 1908: 2), amit a 18. századi dunántúli német telepesfalvak példája is megerősít.

A már említett értelmezési nehézségeket bonyolítja, hogy a kerek köpönyegek mellett, pl. a 17. századi adatok szerint is (Szendrei J. 1908: 15), ujjas köpönyegek is használatban voltak, melyekre gyakorta a felső ruha, felső megnevezést alkalmazták (Nagy J. 1984). A 18. század elején Bél Mátyás (1984: 457–459) a felsőruhát a hivatali emberek dolmány felett, vállra vetve viselt ruhaféléjének tartotta, és magyar köpönyegnek nevezte, elkülönítve kortársától, a német köpönyegtől. Azt hihetnénk, hogy tájékoztatása révén a későbbiekben az ujjas magyar és a kerek német köpönyegeket következetesen megkülönböztethetjük {620.} egymástól. A 18–19. századi árszabásokban azonban a „kerek németh köpönyeg” és az „ujjas német köpönyeg” ugyanolyan gyakorisággal fordul elő, mint az „egész kerek” vagy „fél kerek magyar köpönyeg”, illetve a „magyar köpönyeg” és az „ujjas köpönyeg” összevonatkoztatása. Elválasztásukban a 19. század eleji viseletleírások segítségével Kresz Mária sem jutott messzebbre (1956: 53). Mindenesetre ekkortájt a fenti köpönyegformák csuklyás és csuklya nélküli, galléros és gallér nélküli szűrposztóból készült változatai egyaránt fellelhetőek voltak a közrendű férfiak palástszerű és ujjas szűrposztó felsőruhái között is.

További nyomozást igényel csuha szavunk és az általa jelzett ruhaféle története is. Ez az eredetileg oszmán-török gyapjúkelmét jelentő szó a 15. században mint finom, bélelt királyi „vacsorázó csuha” jelent meg szókincsünkben. „Bársony csuhákkal” vesztegette a török császár 1541-ben a Buda várába rendelt főurakat is, ám egyikük vesztét érezve, álruhába, „szűr ruhába”, azaz parasztnak öltözve megszökött. A csuha szó később általában tunikaszerű szerzetesruhaként, de nyitott elejű szűrköpönyeg jelentésben is ismert volt Nógrád–Heves–Gömör megyében és a Dél-Dunántúlon (Gáborján A. 1985: 234–239).

Az ujj nélküli, palástforma szűrköpenyek a Dunántúlon, Tolnában szűrsuba, Somogyban gallérszűr néven maradtak használatban, de pl. Vas és Veszprém megyében is szabták a szűrt trapéz alakú cikkekből, akárcsak a subát (Györffy I. 1930: 10, 193, 208–209).

A kerek köpönyegre emlékeztető mezőségi szűr, a gluga, mint egy hatalmas csuklya borult viselőjére (Tőkés B. 1935: 71–72; 1938: 196). Az ilyen szűrökről bunda fölött viselt társaikról szólva is meg kell emlékezni, de régies szabása, a csuklya miatt itt is említendő. A középkorból ismert, köpönyegekhez, gallérokhoz csatlakozó csuklyákat még a 17. században is Európa-szerte viselték, a balkáni népek, a rodopei és a román pásztorok még később is (Snowden, J. 1979: 148–150; Oakes, A.–Hill, H. M. 1970: 21). A velük való szomszédság tartósíthatta a különálló csuklyák használatát pl. a moldvai, bukovinai magyaroknál, szűrhöz kapcsolva a Fekete-Körös völgyében (Györffy I. 1912a: 11), amelyhez a szlavóniai, kórógyi csuklyás szűr említhető párhuzamként (Gáborján A. 1972: 57). Györffy István szerint (1930: 208–209) azok a dunántúli ujjas juhászszűrök, amelyeket a múlt század végén az uradalmi cselédek viseltek, már egy újabb, a 18. század második felében megújuló divathullám eredményeként kapták a csuklyát (Hölbling, M. 1845: 93–94).

A kabát formájú, ujjas szűrköpönyegeket országszerte – talán a szűrszabók által szabványosított – szabásforma jellemezte. A csupa derékszögű darabból szabott köpönyeg szabáselve – Gáborján Alice szerint (1975: 155–181;1985–1988: 28–33) keleti párhuzamokat mutat (l. még Gervers, V. 1973). A szűr elejét és hátát egyetlen, vállon kettéhajtott posztódarabból alakították ki, eleje hosszát és nyakszélességét T alakban felvágták. A vállba illesztett ujjak alá karöltőtől a pálhát, alája – a szűr hosszától függően – egy-két, ritkán három aszalyt varrtak. Ezek miatt az oldaltoldások miatt, kb. a 19. századra a derékrész olyannyira megszélesedett, és az erősebb ványolástól merevebb is lett, hogy a szűrt kabátként fel sem vehették, vállra vetve hordták. A használhatatlanná vált, ezért gyakran meg is rövidült ujjakat esetleg befenekelték, és tarisznyaként, zsebként használták. A szűrköpönyeg elejének visszahajtott szárnyát, a dupla elejt a mell magasságában csatos szíj vagy gombos, esetleg sallangos összeakasztó fogta vállra. Amíg ez a 19. századból ismert szabásforma ki nem alakult, a szűr eleje kabátszerűen összeért, és a nyakkivágásba {621.} varrt nagy, négyszögletes gallért (Cserbák A.–Gáborján A. 1990: 64–69) csuk-lyaszerűre összehajthatták, a sarkaira varrt csücskőkkel össze is akaszthatták. A szűr alját, a vágott posztószéleket, körülaszajjal, azaz alsó szélén ép posztócsíkkal szegték vissza.

A nehéz, vastag szűrposztó varratait, akárcsak a bőrruhák esetében, a két posztó közé fogott posztócsíkkal, vóccal erősítették meg, amit – egy 1767-es remeklési szabályzat szerint, már ekkor is – sodrott gyapjúfonallal takartak (Dömötör S. 1957b: 359). Idővel a vócolást csipkézett szélű posztócsíkkal, csipkével, cigulával is borították a sodrás alatt. A függőleges varrások erőteljesen igénybe vett alsó szakaszán a borítások, itt feleresztések, még erőteljesebbek voltak, végeiket gyapjúfonalból kötött bojt vagy korong alakúra tekert ún. galambkosár, illetve harasztrózsa rögzítette.

A szűr 18. századi állapotában még csak kevéssé ványolt, felölthető volt, és pl. 1783-ban Hódmezővásárhelyen az „Oskolabéli mendicansoktól” kezdve a béresekig mindenki viselte (Barabás J. 1956: 253–254). Különbség volt azonban a „maga gyapjából font”, „juhász szőtte szűr” és a más béreseknek, ostorosoknak vagy éppen a gazdaféle parasztoknak, gyermekeknek szánt szűrök anyaga, megjelenése között is. A juhász szűre mindig hosszú és galléros volt, ezzel szemben „Rövid szegett, a kanászok szokása szerint való szűr” volt, amit pl. az ukki kanász viselt 1770-ben (Györffy I. 1929: 55). Az előző nyája mellett ácsorogva, esőben, szélben, valósággal behúzódott hosszú szűrébe, az erdőben a dagonyázó helyekre csörtető nyáját követő dunántúli kanász számára azonban a hosszú szűr alkalmatlan lett volna. De a 18–19. század fordulóján már kisebb tájakhoz kötődő igényeket is figyelembe kellett vennie a szűrszabóknak. Győr környékén állógallérral készült pl. a „hosszabb Dolmán Szür, a’ millyent a’ Han mellékiek és a Rábaköziek” viseltek, és készült „kurtább mint a’ Rábán kívül valóké” volt (XJM 1818. Győr vm.).

Ekkortájt a szűr sokfelé már csak a pásztorfélék szükséges védőruhájaként, másutt a bunda, guba és a polgárosodással megjelenő újabb meleg felsőruhák vetélytársaként a szegényebbek körében maradt használatban. 1827-ben a „szolnoki paraszt a’ piszkos subát Gála ruhának, a’ tisztességes fejér szűrt pedig megalatsonyító öltözetnek” tartotta (Kresz M. 1956: 147), akárcsak kecskeméti társa a 19. század közepén, aki cselédbérként inkább a ködmönre alkudott, mint a dísztelen szűrre (Papp L. 1930: 24–25). A díszítetlen szűrök másfelé, pl. az Ipolyságban is, csak munkaruhaként szerepeltek (Györffy I. 1933: 31–32), az ünnepi cifraszűrökért az itteniek messzi vásárokba, pl. Kecskemétre is elszekereztek.

CIFRASZŰR

A szűr cifrázása az anyagszél bomlását megakadályozó szegésekkel kezdődött. Legkorábbi ismert adatként egy 1627-ből idézett árszabástétel tudósít a gallér szegéséről: „Fejér szürbül csinált köpönyeg vagy bohai szűrt, öreg embernek valót, mineműt Colosvárott szoktak csinálni, kinek gallérja prémes posztóval” (Györffy I. 1926a: 57). A 18. század közepén, amikor a cselédbérekben gyakori volt az öltönyszerűen együtt viselt „egész ruha, szűr, nadrág, kankó” (Molnár J. 1943: 123), a szűrök széleinek körbeszegése és a borítások szélesedése a kialkudott szűrök drágulásához vezetett. Zala megyében már 1760-ban „A Szegett vagy is cziffra Szüröknek varása kemény büntetés alatt tiltat-tatik” (ZML 1760. Zala vm.). A tilalom a megrendelésre, illetve a „váltóba varrt” és a {622.} remekbe készült darabokra nem vonatkozott, ezeket továbbra is „ahoz illő módon csipkékkel csinosítva, köröskörül beszegve” kellett kiállítani (Papp L. 1930: 25).

A 18–19. század fordulóján a Dunántúlon már a „postóval, vagy kivarással fel tzifrált szürök”, a „nagyon ki vart tzifra szürök” ellen folyt a megyék küzdelme, hogy a „paraszti sorbul lévőkk, de feőképpen a Pásztorokk, a Zsiványokéhoz hasonló viselete szelidebb formára igazíttassék” (Takács L. 1958: 326–328). A megyei tilalmak egy, a Királyi Magyar Helytartó Tanács által kezdeményezett országos érvényű tilalom reményében születtek, és nem csupán azok cifrálkodásának megfékezésére, „kiknek egy fillér értékjük nints is, czifra szűrt parantsolnak magoknak, már most tükröket is varratnak szűrök vállába” (Gönczi F. 1942: 268–272), hanem a szűrszabók közötti konkurencia csillapítására is. Ez utóbbi miatt ostorozták a kecskeméti szűrszabók az 1820-as években „uralkodó és naponként nevelkedő Luxust”, amely akkor éppen a kerek gallérú szűrökben testesült meg (Papp L. 1930: 24). A híres angol színészről elnevezett „Garrick-köpeny” hazai szűrposztó mása mint „nagy és kettes gallérú hosszú szűr” (Krizsány J. 1827: 53–54) pl. a Vác közeli, verőcei gazdag parasztok ruhatárának is része volt. A csupán hagyományos szabást ismerő szűrszabók elérhetőbbnek vélték, hogy a divat útjába álljanak, semmint hogy a megszokottnál komplikáltabb szabásformákat megtanulják. Az 1850-es években, amikor a történelmi fordulók éveiben a hímzett szűrök „parasztos stílusa” nemzeti tartalommal telt meg, és az „abszolút kormány főszolgabírája” éppen politikai töltete miatt, immár valóban hadjáratot indított a cifraszűr ellen, hivatkozási alapul éppen a szűrszabók korábbi kérelmeit használta fel (Papp L. 1930: 25). A szigorú tilalom alól csak az 1870-es években szabadult fel a cifraszűr, és ezután élte fénykorát. Huszka József 1885-ben a cifraszűrt mint a „magyar ízlés tízparancsolatját”, mint „ősi”, „keleti” múltunkban gyökerező nemzeti kincset állította a közönség elé (Hofer T.–Fél E. 1975: 35–40). A 20. század elején Györffy István is mint szimbólumhoz nyúlt a cifraszűrhöz. Tudományos elemzése (1930) végül is a tudós tárgyilagosságával oszlatta el a cifraszűr körüli mítoszt. Rámutatott, hogy az országosan egységes, esetleg a részek arányában eltérő szabású szűrök díszítményrendszere éppen a szabásból, a szűr struktúrájából adódik, a varrások megerősítésének szándékával jött létre, stílusát pedig regionális sajátságok alakították. A cifraszűr hímzett díszítményeinek kora – az előképnek tekintett szűcsornamentikát és öltésmódokat (Palotay G. 1930b: 46–54) nem említve – a 19. század elejéről fellelhető szűrszabó mintakönyvekig megy vissza. A szűr szabásának és díszítményrendszerének viszonylagos változatlanságát a szűrszabó legényeknek nemhogy országhatárokon túli, hanem jobbára csupán jövendő vásározókörzetükön belül kötelező hároméves vándorlása biztosította. Így országszerte kb. egyszerre zajlott le a naturális megfogalmazású és színezésű virágozás stilizálódása és egyszínűvé válása is a változó ízlés hatására sokfelé festett alapszövetű posztón. Ez magyarázza, hogy bár a szűrposztó a környező népeknek is fontos alapanyaga volt, ez a szűrszabás csak a magyar nyelvterületbe ékelt nemzetiségeknél honosodott meg, pl. a szlovákoknál, akik Morva- és Lengyelország felé a szabást ugyan közvetítették, de a szűrvirágozást már nem. Sem a rutén, román, sem pedig a szerb vagy horvát – esetleg hasonló szabású – szűrköpenyek nem hímzettek. Így a szűr – egységesnek mondható szabásával és a 19. században kialakult sajátos díszítményeivel – ha nem is „ősi”, de – valóban magyar ruhafélének mondható.

{623.} SZŰRDOLMÁNY

A 16. század végi limitációk szerint ez idő tájt a szűr rövid párja, a szűrdolmány is készült a szűrszabók műhelyében. Ekkor még – ismereteink szerint – csak a vasi, zalai mesterek termékei között szerepelt, az 1660-as évektől azonban már az Abaúj, Zemplén, Szabolcs, Ung megyei férfiak, asszonyok és „inasok”, azaz 16 év körüli legénykék is szűrdolmányban jártak. Lehet, hogy ekkor a szűrdolmány csupán mint a szűrszabók áruja és terminusa volt újdonság az ország túlsó végén, hiszen számtalan – idővel a limitá-ciókban is előforduló – táji elnevezés utal arra, hogy a szűrköpönyegnél rövidebb szűrposztó ujjasok már korábban is szerte az országban használatban voltak.

A 18. század elején a kankó, tót kankó nógrádi, később a lengyel kankó, „Magyar Szűr Kankó” mellé hevesi, gömöri adatok sorakoztak. A szó jelentése pl. csongrádi felbukkanásakor magyarázatra is szorult: „Szűr Dolmán Kankó”, „Kankó vagy Szürdolman”. Az ipolysági asszonyok által barna, szőrös gyapjúból fonott, szövött és meg is varrt rövid és hosszú kankót gunyátznak nevezték a 19. század elején (Szeder F. 1835: 30), Miskolc környékén pedig „tsupare forma” rövid szűrök is voltak.

Az Alföld keleti és Erdély nyugati sávja a mesterember készítette és a házilag feldolgozott gyapjúból otthon készített szűrujjasok találkozási helye volt. Az erdélyországi kondás szűre (Kemény L. 1918: 130), egy múlt század közepi tudósítás szerint a csurapé sem volt egyéb, mint kankó, vagyis szűrdolmány (Oroszhegyi Szabó R. 1844: 465, id.: Kresz M. 1956: 173). A Fekete-Körös völgyében is – akkor, amikor a szűr már meghátrált a guba előtt – a daróc egyik típusa és a hozzá hasonló szűrkankó továbbra is fontos szerepet töltött be. Az itt viselt szűrkankó a debreceni szűrszabók terméke volt, a daróc viszont az 1860-as években a fehér condrából házilag szabott kalotaszegi rövid daróchoz hasonlított, ez pedig a románok szumánjához (Györffy I. 1912a: 11–13). A szűrdolmány, román hatásra szomán néven, a Szilágyságban is a nők, gyermekek, szegényebb sorsúak felsőruhája volt (Ú. Kerékgyártó A. 1969: 40–41).

A dél-alföldi férfinép öltözködésében nem a guba, hanem a bunda vetekedett a szűrrel, miközben a szűrkankó itt sem veszített népszerűségéből a 19. század elejéig. Debrecenben, ahol a 17–18. századi céhtörvények szerint többek között az inasok szűrposztó ujjasokat kaptak bérbe, a csapók, szűrművesek inasait mindvégig megillette a szűrdolmány is (Zoltai L. 1938: 93). A nagykunsági és például a kecskeméti cselédbérekben – ha a bőrruhák kedveltebbek voltak is – a 19. század közepéig fel-felbukkant a szűrrel együtt a szűrkankó is (Györffy I. 1937: 130–133; Papp L. 1930: 24–25). A mezőberényi „szolga béresek” az 1830-as évekig a bunda alatt viselt szűrkankót ekkor cserélték át a divatos ujjas mándlira (Hentz L. 1972: 309).

A házi készítésű, rövid szűrujjasok bizonyára többféle alakváltozatot, ezzel szemben a szűrszabók szűrdolmányai – a szűrhöz hasonlóan – országosan egységesebb formát mutattak. A győri és szombathelyi szűrszabók 1767-es remeklési szabályai szerint ekkor heted, nyolcad hosszúságú, német juhásznak való „két singes” és gyermeknek való szűrdolmányt szabtak. Kötelezték a remeklő legényt, hogy „Egy ahoz illő jó végh Szűrbül egy meczéssel messen anyit, a’ Derék meczés után irányozva, hogy azon egy meczésbül minden toldás nélkül Ujjai, Ránczo, elő toldosso és Gallérja ugy ki tellyék, hogy semmi abbul ne maradgyon” (Dömötör S. 1957b: 359). A szűrdolmány szabásának ez a leírása az ekkor viselt rövid, vékonyposztó dolmányok szabásával egyezik. Ezeknek „Ránczo” – {624.} oldalának kiugró, a csípőt szélesítő fodra – és „elő toldosso”, amelynek háromszöge a csákóra vágott dolmányderekat kialakította (Waugh, N. 1964: 39; Davenport, M. 1976: 467, 509, 565, 612, 615), az állógallérral együtt (Herald, J. 1981: 53) a 16. század végétől nemcsak a nyugati, hanem az oszmán-török öltözködésnek is sajátja volt. Csak míg nyugaton az ívelt szabásvonalakkal a dolmány derekához hozzászabták a toldásokat, az oszmán kaftánok bőségét az ujjak alá és/vagy elejére varrt, lefelé szélesedő, ék alakú betoldások biztosították. A nyitott felsőkaftán háromszög alakú toldása a nyaktól, míg a derékig gombolt alsókaftánoké csupán deréktól indult (Tezcan, H.–DelibaĄ, S. 1986: 25–30; Scarce, J. 1987: 58, 76, 92; Burnham, K. D. 1973: 28). Ezt a dolmányszabást idézi a szlavóniai Kórógyon megörökített szűrkankó, amit ott az idős emberek még századunkban is viseltek (Gáborján A. 1985–1988: 38).

A sárközi kisszűr – amit szűrdolmánynak is neveztek – azonban négyzetes oldaltoldásaival (Kovách A. 1907: 76) nem illett e „dolmány szabású” szűrdolmányok közé, valójában a szűrköpönyegek rövidebb párjának tűnt. Másutt az eleje toldása egyenes, oldalában ék alakú volt, a Fekete-Körös völgyi daróc pedig úgy volt átmenet a két lehetőség között, hogy oldaltoldásai négyzetesek, de elejének szárnyai ék alakban voltak toldottak (Gáborján A. 1972: 58).

ERDÉLYI SZŰRPOSZTÓ UJJASOK

Míg az ország nagy részén mesteremberek műhelyéből származó szűrposztó ruhákban járt a parasztnép, Erdélyben az ilyen ruhák zöme otthon készült, és öltözeten belüli szerepük is különbözött mesteremberektől vett társaikétól. A szűrkankót ingen, fölötte a szűrköpönyeget a 19. században már vállra vetve viselték, az erdélyi szűrposztó ujjasok azonban betölthették a köpönyeg és a dolmány szerepét is. Télen hétköznap s ünnepen egyaránt kabátként szerepeltek. Ha dolgozni kényszerültek bennük, a bő derekat övezővel – lószőrből font madzaggal – átkötötték. Nyáridőben a megkímélt szűrujjast – ünnepi öltözetként – menteszerűen, vállra vetve, nyakon megkötve viselték. A szűrdolmány férfié, nőé egyaránt, a szűr csak férfiaké lehetett. Erdélyben viszont férfi és asszony egyforma posztóujjast viselt. Itt helyenként éppen a férfiak tértek át hamarább a polgári divat szerint varrt felsőruhákra, míg a szűrposztó ujjasok – egyre díszesebb változatban – még hosszan hozzátartoztak a női öltözethez.

Ezeket a felsőruhákat egyaránt jellemezte a hónaljtól vagy csípőtől lefelé szélesedő, háromszög alakú ereszték. Ha ez nem biztosította a megfelelő derékbőséget, az ujjas elejének szárnyait nyaktól indított, szintén lefelé szélesedő toldással is ellátták. Az ilyen ujjasok gallér nélkül, legfeljebb állógallérral készültek, és mindvégig kabátként viselhetőek, felölthetőek is maradtak.

Az itteni szűrujjasoknak Erdély-szerte többféle elnevezése van, de a szabásuk hasonló, a keleties, a felső kaftánra emlékeztető szabástól csekély eltérést mutatnak. Az Alföldhöz közel eső kalotaszegi falvakban – a szűrdolmánynál hosszabb – daróc, condra is járta (Nagy J. 1977: 270–275), ezek sallangos, ünnepi változatban leányoknak is készültek (Péntek J. 1979: 106). Az egykor talán általánosabban szokmánynak mondott ujjast – a férfiak, asszonyok, gyermekek hosszú téli felöltőjét – a bukovinai csángó asszonyok a múlt század közepén is szokmánynak emlegették (Göndöcs L. 1859: 163), a mezőségi {625.} magyarok újabban, románosan, szumánnak (Tőkés B. 1935: 71–72, Kós K. 1972: 200) ismerik, a moldvai magyarok pedig szoknyának mondják (Nagy J. 1981: 386–387). Itt a szűrujjas varrásait, faldurnak nevezett oldaleresztékeinek varratait éppen úgy vócolták és szőrzsinórral fedték (Kós K. 1976: 208), amint pl. a 18. század közepi dunántúli szűrszabók a szűrét, kankóét. Legváltozatosabb Erdély székely vidékeinek szűrposztó ruházata volt, ahol még a múlt század második felében is (Gönczi J. 1866: 196, id. Kresz M. 1956: 199) szinte kizárólag az asszonyok által font, szőtt gyapjúszövetből készült valamennyi posztóujjas, a zeke, a cedele és a bambán. Lefelé szélesedő toldalékáról a cedelét Kászonban szárnyas cedelének is emlegették (Nagy J. 1972: 250–251). A szürke, többnyire azonban fekete, állógalléros zeke kurtább változatát is használták (Kővári L. 1854a: 135–136). Az udvarhelyszéki zeke merevebb volt másutt ismert társainál, mert ennek fonalába marhaszőrt is belekevertek (Szolga M. 1867: 551–552, id. Kresz M. 1956: 212). Megjelenésében a székely zekéhez állt legközelebb a gyimesi csángó zeke (Gönyey S. 1941a: 172–173).

A szűrposztó a 18. század elején Erdélyben – akárcsak Magyarországon – a közrend, a szolgálók öltözetének anyaga volt, és idővel, kb. egy század elteltével, a kék posztó öltözetekhez képest itt is általában a szegénységet fejezte ki (Nagy J. 1959: 444). Csak néhol – főleg díszesebb változatban – illeszkedett be nélkülözhetetlenül egy-egy öltözetegyüt-tesbe, és maradt fenn az újabb divatú ujjasok között. Így a „vitéz székelyek egyenruhájaként” századunkig tartotta magát. Ennek az egyenruhának nadrágja, a harisnya, fehér gyapjúból szőtt harisnyaposztóból készült, és szürkéből szőtték, esetleg feketére is festették az ujjasok posztóját. Az öltözet egy-egy részlete a valamikori székely rendi tagolódásra ment vissza, pl. a Csíkban készült veres hajtókás cedele a gyalogos, a kék hajtókás a lovas székelyekre utalt. A székelyek később, a „rendes katonaságba” besorozva tovább viselték saját öltözetüket mint egyenruhát. A színes posztójelzés is megmaradt korábbi jelentésében a zeke hajtókáján és a harisnya varrásában végigfutó vócoláson, de az átalvetőt már „császárszín”, fekete-sárga zsinórból fonták, a zekét evvel akasztották nyakba, fogták félvállra (Nagy I. 1857: 455; Vándor 1839: 136, id. Kresz M. 1956: 171, 204). Csupán a múlt század közepén – amikor a zsinóros magyar ruha a csendes ellenállást fejezte ki – cserélték fel a korábbi posztódíszeket azonos színű zsinórozással. A szűrposztó ujjasok erdélyi változatai egyébként sem lettek olyan díszesek, mint a cifraszűr. Közöttük az ékesebbek közé tartozó györgyfalvi condrának is csak vóca, az aszalyok, a mellrész és a zsebek színes posztója volt csipkézett (Papp Jánossy M. 1971: 637), talán a késői, rátétes díszítményű szűrök hatására.

Míg a szűrszabó mesterség kihalásával a magyarországi paraszti öltözködésből a durva, szűrposztó felsőruhák végérvényesen elmaradtak, az erdélyi magyarság körében néhol még századunk elején is népszerűek voltak. A Kis-Küküllő menti vagy pl. a kászoni condrák és cedelék azonban sokszor csak házilag szőtt alapanyaguk révén őrizték meg e régies neveket (Nagy J. 1972: 250–251; 1978: 283–285), de a név már a 19. századi polgári divathatásra új szabásvonalakkal készült, újabb ruhaféléket jelölt.

{626.} A BUNDA FELETT VISELT SZŰR

Vahot Imre (1853: I. 100) a jobb módú kecskemétiekről említette a 19. század közepén, hogy ők a „szegények”, a „cselédek” szűrét csupán a „subán kívül, főleg esőben” kedvelték. Egy 1744-es árszabástételtől kezdve, amelyben egy „eöreg Szür bundara váló” áráról olvashatunk (HML 1744. Heves és Külső-Szolnok vm.), főleg az észak-keleti megyék szűrszabótermékei között jelenik meg újra és újra a „bundára való csuha” vagy a „Bundára való leg-nagyobb Debretzenyi Öreg Szebeni Posztó-Szür” (SzSzML 1813. Szatmár vm.). Árából ítélve igénytelenebb lehetett, mint a „Nem Bundára való, hanem közönséges nagy Szür jó féle Posztóból” (SN 1812. Abaúj vm.), ámbár készült „Bundára való leg nagyobb 2 singes egy fertályos és 3 furasos leg job posztobul varot csuha” is (BAZML 1770. Borsod vm.).

A bőrt a nedvességtől védő szűrköpönyeget valószínűleg sokkal szélesebb körben használták, mint ahogy az árszabások alapján erről sejtéseink lehetnek. Egy csongrádi „rosztévő” 1792-ben szökött meg „hitvány subában föliben szűrt vett”, akárcsak a Toron-tál megyében körözött, német ruhás Müller Miklós, aki „viselt magán egy szürke köpönyeget, hoszszú júh bőr bundát” is (Schram F. 1964: 27, 38). Szabó T. Attila (1980: 397) a múlt század végéről a mezőségi magyarok munkaruhájaként említett egy szűrt, amelyet éjjeli legeltetéskor a marhatartók viseltek. Ez a mezőségi szűr talán megfelel a Tőkés Béla által (1935: 70, 1938: 196) ismertetett glugának, amely nem volt egyéb, mint egy térden alul érő csuklyás köpönyeg. Az ilyen köpönyeget nyárban útra kelve használták, télen pedig amikor havon, bundájukban kellett hálniuk – hogy a nedvesség a bunda bőrének ne ártson – fölébe vették a glugát. A bundára való szűrök északkeleti megjelenése indokolja, hogy előképét, párhuzamait Kárpátalján keressük. Talán kiindulópontot adhat az a hucul guglia nevű csuklyás köpönyeg is, amelyet a 15–17. században a mai Ukrajna területén viseltek (Tkach, Y. 1986: 41).

Bár a suba fölé illő szűrt csak ujjatlan, kerek köpönyegként képzelhetjük el – ilyennek ismerjük a glugát is – ennek a szűrfélének meghatározása további kutatásokra vár.

SZŰRNADRÁG – HARISNYA

A szűrposztóból szabott kabátfélék – a szűr kivételével – a női ruhatárakban is helyet kaptak, nők és férfiak akár felváltva is viselhették őket. Ez kizárt a nadrág esetében, amely a középkori és újkori európai férfiöltözetek legmeghatározóbb darabja lett. Kora egyben jelzi azt is, hogy a művelődés történetének nem is olyan távoli szakaszában alakult ki a nadrág ma ismert formája.

Elődjének tekinthető a 12. századi két hosszú szárból álló, derékon gallérba húzott zsinórral rögzített lábravaló, illetve vászonnadrág, a latin braccea (fr. bracies, ang. breeches, Kelly, F. M.–Schwabe, R. I. 1931: 5). Ennek szintén különálló szárakkal, de posztóból szabott változata bizonytalan helyet foglal el a mai értelemben vett harisnya és a nadrág között (Cunnington, Ph.–Cunnington, C. 1967: 14–15). Azt, hogy mégis inkább harisnyának tekintjük őket, az magyarázza, hogy a korábban combtőig, majd csípőig érő különálló szárakat a vászonalsó zsinórjához erősítették, vagy a szárak felső szélének és egy derékig érő mellény vagy zeke alsó szélének lyuksorába fűzött madzag segítségével {627.} rögzítették. Az egymástól független harisnyaszárak eltérő színűek is lehettek, s míg a szárakat gatyapőccel egymáshoz nem rögzítették, fel is cserélhették őket. Ilyen nadrágot/harisnyát viselt társadalmi rangtól függetlenül szinte Európa valamennyi népe (Cunnington, Ph.–Cunnington, C. 1967: 17–21).

Magyar elődeink sem voltak kivételek. A berhe vagy borhe, rejtőnek is nevezve, rövid, derékon megkötött alsónadrág volt. Ennek derékzsinórjához erősítették a harisnya szárait, de a harisnya rögzítésére olykor szíjat is használtak. Később a berhe és a harisnya különféle kapcsolódásaiból különféle nadrágformák alakultak ki, és a forma- és szerepváltások folyamán a nadrágokra vonatkoztatva a régies elnevezések is megmaradtak. Ilyen középkori örökség a Fekete-Körös völgyében a szűrposztó nadrágot jelölő berhe szó (Györffy I. 1912a: 12–14) és az Erdély-szerte szűrposztó nadrág értelemben használt harisnya.

Nagy Jenőnek (1957c) a moldvai csángók körében, a Bákó kerületben lévő Nagypatakon sikerült rekonstruálnia a 20. század elejéig a környező románság körében is ismert régies harisnyaviseletet. Itt a bokától ágyékig érő két szár felső végét, a külső oldalukra varrt madzag segítségével, a gatyakorchoz, alul pedig a kapcába fogták (Nagy J. 1957c: 481–482). A gyimesközéploki csángó harisnya is (Palotay G. 1937: 339) középkori részleteket őrzött meg. Az itteni harisnya szárai még különállóan, de már a derékvonalig értek, ahol visszahajtott korcába fűzték a nadrágszíjat, s a szárak közé itt fenék elnevezésű ülepet is varrtak. Akár Moldvában, a harisnya fölött itt is térdig érő inget viseltek, ami alól nem látszott ki a fenékrész. Moldvában ezért az ülepet csepűvászonból is szabták (Nagy J. 1957c: 482). Az ilyen harisnyaszerű nadrágokkal szemben a gatya szabását követi a szintén szűrposztóból szabott csángó icár, ami rendkívül hosszú szárral készült (Kós K. 1976: 207–208). A hosszú, szűk szár a lábon vízszintes ráncokat vetett, s a 12. században épült chartres-i székesegyház pásztordomborműveinek lábravalóit idézte (Davenport, M. 1976: 169). Az icár már derékig végigvarrt szárait olyan bőre szabták, hogy a szárak közé illesztett gatyapőc vagy hasíték nélkül is felhúzhatták, és a visszahajtott derékszél korcába húzott szíjjal – lényegében mint a gatyát – derékra erősítették. Ennek a nadrágformának két változatát mutatta be Nagy Jenő (1957c: 482–483): a székelységgel körülvett dobolyi románok körében használt gatyaharisnyát és a Székelyföldön, a Mezőségen, Szilágyságban és a Fekete-Körös völgyében egykor általános oláhos harisnyát. Ez utóbbit csak idővel, a székely harisnyává formálódott szűrnadrághoz képest ítélhették oláhosnak.

Míg Erdélyben ezekkel a régies megoldásokkal bajlódtak a férfiembereket ruházó asszonyok, az ország belsejében a 17. századi adatok szerint különféle minőségű szűrposztókból a szűrszabók varrták a szűrnadrágokat. Ezekhez tájilag eltérő megnevezésű, talán házilag is készített szűrposztót is felhasználtak. Így az északi megyékben a haninja, halina vagy hunya posztó, keleten a fejér harisnyaposztó volt a „szőr-nadrág” anyaga vagy a daróc. A 19. század elején a „vásári nadrágokat”, vagyis konfekcióban készült különböző minőségű nadrágokat komisz posztóból is szabták. A mesteremberek szabta-varrta szűrnadrágok szabásáról kétséget kizáró adataink nincsenek, csupán feltételezhetjük, hogy az ekkor általánosan viselt ellenzős „magyar nadrág” szabásvonalát követték (V. Ember M. 1966–1967: 222; Domonkos O. 1957: 123, 129–130).

Ehhez a nadrágtípushoz zárkózott fel ugyanis az idővel már oláhosnak titulált erdélyi nadrágforma, amely a 17. század végén még „tisztességes, sem bőv, sem szűk nem volt” {628.} (Apor P. 1972: 34). Míg a különálló nadrágszárakat, majd a gatya formára szabott icárt, gatyaharisnyát, sőt az oláhos harisnyát forgatva is viselhették, hiszen eleje-háta egyforma volt, a székely harisnya már csak egyféleképpen volt felhúzható. Hátsóján megőrizte az oláhos harisnya szerkezeti vonalait, a betoldott foltot, a farcsukot, elejét viszont ellenzősre szabták, immár nem is falusi asszonyok, hanem a harisnyaszabó kismesterek. A székely harisnya kialakulását minden bizonnyal meggyorsította Mária Terézia rendelkezése, aminek alapján az újonnan felállított székely határőr szervezet a korábbi katonai egységenként változó öltözetet vette át egyenruhaként, benne a korábban is „viselni szokot fehér harisnyát” is megtartva (Szádeczky L. 1908: 117). Ekkor szűkítették le a nadrágszárat, s aljára, hogy csizmába húzható legyen, varrták a szártekerőt, a talpalót (Nagy J. 1957c: 484). Az oldalvarrások megerősítésére szolgáló vóc vidékenként változó színét 1869-ben Orbán Balázs (1868–1873: II. 28) még azonosítani tudta a táji megoszláson alapuló határőrezredek színjelzéseivel.

Az ország legnagyobb részén a múlt század elején terjedő sokféle nadrágtípus és gyári anyag háttérbe szorította a szűrnadrágot, vagy pl. a mezőberényi cselédszerződtetésekben az 1830-as években átadta helyét a bőrnadrágoknak (Hentz L. 1972: 309). Ugyanekkor Erdélyben – akárcsak egyik-másik szűrposztó ujjast – újabb részletekkel, pl. zsebbel vagy zsinórozással gazdagítva még századunk 20-as éveiben is általánosan viselték. Ekkor, egy Csíkszenttamásból szabónak tanult legény hazatérve, mit sem tudott kezdeni tudományával, ha boldogulni akart, meg kellett tanulja a harisnyaszabást (Haáz F. R. 1929: 449). A harisnya hosszan fennmaradt viseletének köszönhető, hogy készítéséről és formai változatairól annyi szép néprajzi leírás született (pl. Palotay G. 1937: 338–339; Tőkés B. 1938: 194; Nagy J. 1974: 202; 1977: 332–333; 1978: 306–307; Kós K. 1972: 198).

ABAPOSZTÓ ÖLTÖZETEK

Maga az aba szó egy oszmán-török ruhafélét és egy durvább posztóanyagot is jelölt. Utóbbi értelemben megjelenése nálunk a 16. század elejére tehető (TESz I. 1967: 88). Népszerűségét a jobbára szürke gyapjúruháktól elütő fehér, még inkább vörös színének köszönhette, ráadásul – nyilván silányabb lévén – olcsóbb is volt a hazai szűrposztónál. 1600-ban egy Heves és Külső-Szolnok vármegyére vonatkozó árszabásban egy vég fehér szűr 6, a szürke és a tarka 5 forintot ért, míg egy vég fehér aba csak 4 Ft volt, és a vereset is csupán 25 dénárral értékelték többre (Németh G. 1990: 104).

Az abaposztó és az abaruhák nemcsak mesterektől, vásárokon voltak beszerezhetőek. A 16–17. században a „görög” kereskedők importárui között szerepelt a veres és fehér aba, valamint a legfinomabb „Liany aba”. Amíg az aba újdonságnak számított, még a fejedelmek, Apafi Mihály is abaköpönyegben járt. 1623-ban Bethlen Gábor Hodonin várát ostromolta – fejedelemnek kijáró öltözetben. Amint a várat kémlelgette, eltalálta egy golyó, mentéjét, kardját megrongálta. Mikor kísérete óvatosságra intette, abaköpö-nyegben és közönséges süvegben folytatta a szemlét (Kővári L. 1860: 16). Ugyanis ekkor az aba már a közrendűeké volt. A 18. század közepén pedig „alávalóbb embernek” számított, akinek abaköpönyege volt (Rettegi Gy. 1970: 90). Vörös abaköpönyeg járt pl. a 17. század végén megörökített gyaloghajdúnak (Viseletkódex 1990. 70. kép).

Bár 1658-ban a körmendi szabók is egész ruhát: nadrágot, dolmányt, köpönyeget {629.} varrtak abából (Iványi B. 1956: 271), a 17. századi fehér és vörös abanadrág, -dolmány, -salavári zöme kelet- és észak-magyarországi szabók műhelyéből került ki.

A 18. század elején az aba még mindig terjedt a hazai szűrposztó rovására, a „görög”, rác kereskedők bővítették is az abaruhák kínálatát, a dunántúli boltokban többnyire abamentét, a Duna–Tisza közén -nadrágot és -salavárit, Losoncon és Balassagyarmaton pedig abaköpönyegeket tartottak nagyobb számban (Bur M. 1985: 251–274; Zólyomi J. 1985: 213–337). A konfekcióval versengve a hevesi szabók zsinórral cifrázták a mente–dolmány–nadrágból álló együttest, Abaújban pedig az „abából való béres dolmány” mellett „aba czifra dolmány” is rendelhető volt. Abadolmányra, abanadrágra a szerződő cselédek, juhászok is szívesen alkudtak, 1758-ban Kiskunhalason emiatt a „Béresek convenciója felől új rendelés tétetett”, amely többek között az abanadrágot említi, mint amit „semmiképpen nem szabad légyen adni” (Molnár J. 1943: 123) a béreseknek.

A szűrposztó alapanyagául szolgáló juhfajta ritkulásával párhuzamosan csökkent a hazai szűrcsapók termelése. A 19. század eleji árszabásokban nyomon követhető, mint szorult egyre koncentráltabban egy-egy körzetre a szűrposztókészítés. Az egyre ritkábban emlegetett szűrposztó nadrágok, ujjasok mellett azonban a szűr a század második felében még ünnepi szerepet is kapott. A szűrszabók „abából” dolgoztak, ami tulajdonképpen már nem volt azonos a régi, balkáni importból származó posztóval, hanem erdélyi eredetű volt. Az erdélyi források halinaposztóról beszéltek, amikor a 19. század közepének brassói, nagyszebeni, nagydisznódi posztóit emlegették (Miskolczy A. 1982: 414–416). Ez az erdélyi szűrposztó volt az, amely „aba” néven a helybéli szászok ruházatának vagy pl. a torockói férfiak (Kővári L. 1854b: 137–138) nadrágjának, a kalotaszegi asszonyok szoknyaszegő abájának alapanyagát képezte. Ott, ahol az új divatú posztóruhák, a guba vagy a bunda nem térítette el a férfiakat a szűrtől – pl. Biharban, a Hajdúságban –, a fehér falú, eleven színekkel hímzett szűrök posztója is ilyen „erdélyi abaposztó” volt.

Vagyis a fehér vagy vörös abaposztó eleinte csak színfolt volt a magyar paraszti szürke szűrruhák között, a 19. században pedig – immár hazai gyártmányú, erdélyi változatában – a cifraszűrök alapanyaga lett.

GUBA

A gyapjú alapanyagú paraszti ruhafélék között a megérdemeltnél kevesebb szó esik a gubáról. Ennek a bolyhozott felületű vagy szövés közben belefogott gyapjúfürtökkel dúsított szövetfélének és a belőle varrt ujjasoknak – Gáborján Alice (1972, 1976, 1985) kutatásai előtt – csak 18. század óta ismert megjelenési formáival foglalkozott a hazai néprajzi szakirodalom. Pedig a prehisztorikus Európa és Közép-Ázsia hasonló textiljeit már korábban is többen tanulmányozták (Cherblanc, E. 1937; Clark, J. G. D. 1955). Nagy összefoglaló munkájában François Boucher (1987: 49–51) fejezeteket szánt az ilyen anyagból készült ruhák középkorig kimutatható történetének, amikor is a szenteket – különösképpen Keresztelő Szent Jánost – és a pásztorokat ábrázolták gubában (Mautner, K.–Geramb, V. 1932–1933: I. 90–93).

E késő középkori példák közé illenek hazai krónikáink gubát ábrázoló képei és a velük azonos időből származó írásos emlékeink. Legrégebbről (1348) talán egy raguzai kis magyar kolónia testamentumaiban maradt fenn a gubák – a helyi vélemény szerint – „magyar”, illletve „magyar módra” készült takarók emléke, melyek sima és fürtös felületűek {630.} és kékre festettek is lehettek. Az ilyen takarókat, a kor szokásának megfelelően, köpönyegnek is használták (Petrovi°, Đ. 1988: 268–269; K. Csilléry K. 1982: 222–225). A vállra vetve viselt pokrócokat, amelybe bármikor be is burkolózhattak, a 17. századig Európa-szerte kedvelték pl. a skótok (Marly, D. 1986: 40), az ír parasztok és flamand tengerészek (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 97) vagy a spanyol, portugál pásztorok (Snowden, J. 1979: 26). Gáborján Alice (1985: 225) a gyöngyösi latin–magyar szójegyzékben lelt rá az ilyen módon használt takarók egyértelmű hazai leírására: „lasnakot (pokrócot) vetettek paraszti öltözetnek, felsőruhának, amelyet a daróchoz, gubához, szokmányhoz hasonlóan az imeg fölé szoktak viselni”. A lazsnak, az erdélyi pokróc, lombos pokróc, illetve a cserge, azaz a gubatakaró felsőruhaként késői, 18. század végi használatára utalhat az erdélyi borgói Becski Trézsi körözőlevelében az egyéb meleg ruhát nem említő öltözetleíráshoz tett megjegyzés, miszerint: „Van egy csergéje” (Györffy I. 1929: 117).

A gubaszövetből varrt felsőruhák ábrázolásai megtévesztőek lehetnek. A gubát elődei, a szőrmés bőrruhák között csupán fürtjeinek rendezettsége teszi felismerhetővé. A 17. században is kedvelt gereznától pedig – amely kisállatok bőréből összevarrt, szőrmés oldalával kifelé viselt köpeny volt – éppen a guba fürtjeinek ehhez viszonyított ziláltsága különbözteti meg. A Képes Krónika 1360–1370-es években készült ábrázolása (50. f. 25) azonban minden kétséget kizáróan gubavászonból varrt ujjasokban örökíti meg a magyarokra nyilazó vlachokat. Az ott látható ujjasokhoz hasonló gubaruhák használatának folytonosságát 1528-ból származó hazai írott forrás (Gáborján A. 1985: 221) igazolja, és az, hogy az erdélyi Viseletkódex 17. század végén készült festett képei között (1990. 27–28. kép) – ugyancsak román pásztorfigurákon – a guba szinte középkori változatlanságában jelenik meg. Nem véletlen, hogy a szőrmeruhák jó tulajdonságaival rendelkező, de azoknál olcsóbb és a nedvességre kevésbé érzékeny gubákat legtovább éppen a pásztorok használták Európa más tájain is. A bárányfürtökből készült, a hátközepéig érő nagy galléros köpönyeget viselő angol (Marly, D. 1986: 21) és a gubaujjast és a gubanadrágot viselő francia, gascogne-i pásztorok is (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 98) nyilván ilyen előnyei miatt kedvelték ezt a matériát, akárcsak horvát társaik (Gavazzi, M. 1978).

Csakhogy, míg a nyugati társadalmakban éppen a 17. századdal és a pásztorok szintjén fejeződött be a guba pályafutása, nálunk ugyanekkor reneszánszát élte, és nemcsak a juhászok, pásztorok körében. Hódító útját az Ung és Abaúj vármegyei 1626-os árszabásoktól követhetjük. Szatmár megyében 1666-ban felnőtteknek, gyerekeknek is készült a „Bojtos Lasnak” szövetéből varrt ujjas, és – bár a 17. századi erdélyi nemesember vállán is megjelent a guba (Szendrei J. 1908: 100) – a 18–19. században is inkább a köznéphez illő ruhaféle maradt.

Györffy István (1930: 111–119) 18. század eleji történeti forrásai arra utalnak, hogy a gubaszövet készítése, a gubacsapás – mesterség szinten – Ungvár, Munkács, Beregszász felől ekkortól terjedt az ország belseje, az Alföld felé. A korabeli mesterembereknek és kereskedőknek szóló árszabások a guba sima és fürtös változatairól szólnak. Ez utóbbi lehetett „egy felől gubás” és „két részről gubás Pokrótz”, és az ilyen, mind a két oldalán fürtös anyagból is készült „rakot Vagy dupla Leg nagyobb Guba” (HML 1744. Abaúj vm.). A gubaposztó minősége a beleszőtt gyapjú mennyiségétől és egyszeri vagy kétszeri kallatásától, azaz sűrűségétől függött. A 18. század végén Ungváron és Beregszászon {631.} még „övedző guba”, vagyis kallatlan, lágy szövetű, derékra övezhető guba is vásárra került (HBML 1793. Hajdú vm.) a merevebb, kallott gubák mellett.

Ahogy terjeszkedtek a gubacsapó céhek, termékeik egyre több, a helyi ízlés hatását mutató, szín- és szabásbéli eltérést mutattak. A legjelentősebb, a debreceni gubacsapó céh pl. csak hosszú, fekete gubát készített, míg az ungvári, beregszászi, rimaszombati csapók „kurta” gubákat is piacra vittek. A sima és fürtös, rakott guba fehéren inkább gyermekekhez, asszonyokhoz illő vásári portéka volt. A legbecsesebb és legdrágább bárányfürtös guba azonban csupán alku szerint készült, ennek csak fürtjeire ráment 15–16 kisbárány gyapja (BAZML 1792. Abaúj vm.).

A legtöbb szakértelmet a guba szabása, majd összeállítása igényelte. A súlyos gubaszövetet már szövés közben a leendő vállrésznél besűrítették, legsűrűbben itt fürtözték, hiszen a vállrész tartotta a guba egész súlyát, itt használódott a legjobban. A gubás a szövőszéken „szabta ki” az előre látható méretű darabokat, vagyis a szövőszéken eldolgozta, elszőtte a széleket. „Produkáltak ollyan Gubát is, a mellyben egy tsepp varrás sem volt, hanem egészen öszve szőve volt az ujja is. Ilyen Gubát ugyan rend szerént nem szőnek, tsak azoknak, akik úgy kivánnyák és tsak a végre Producálták, hogy meg lehet a Gubát ugy szőni, hogy azon a Szabónak semmi munkája nem kell” (Györffy I. 1930: 116–119). A „görög” kereskedők boltjaiban „csinálatlan” guba (Zoltai L. 1938: 94–95), a vásárokon „Öszve rakott Szürke Guba” és „Öszve nem rakott Szürke Guba” (BAZML 1818. Borsod vm.) is megjelent abban az időben, amikor a gubások és a gubásmesterséget eltanuló szűrszabók éppen a kész gubák árusítási jogán perlekedtek. Márpedig nagy különbség volt a szűrszabók által készített, vágott szelekből, gyakran hat részletből összevarrt guba élettartama és az elszőtt szelekből, legfeljebb két darabból összevarrt, a gubásoktól vásárolható termékek között. A két darabból álló guba ujjakkal egybefüggő vállrésze hosszában félbehajtott szélből állt, amelyen a nyaknál T alakú nyílást vágtak. A gubán ez volt az egyetlen, utólagos szegést igénylő részlet, ugyanis a guba másik darabja, az ujjak alá varrt derékrész elöl nyitott szárnyainak széleit is már a szövőszéken eldolgozták. Ennek a sajátos vízszintes szerkezetű szabásformának prehisztorikus észak-európai és recens közép-kelet-európai, elő-ázsiai párhuzamait Gáborján Alice (1972: 52, 62–63, 1985: 220–224) térképezte fel. Így szabták a 19. századi hazai gubákat is, melyeknek, akár elődeiknek, csak nyaka volt „körül veres posztóval bészegett” (Molnár J. 1943: 121).

A gubák ujja hosszabb volt a karnál, ezért inkább csak vállra vetve viselték. Átalvetőjét a nyakszegés mellé varrt, szintén vörös posztóból korong alakúra csavart cifra, ill. szem rögzítette. Ahol az átalvetőre nem volt szükség, leginkább Erdélyben, a szem helyébe vörös bojtot varrtak.

Bár a gubát leggyakrabban gubásmester készítette, néhol a parasztok is eltanulták szövését (Gönyey S. 1946: 86–87), és tudásukból háziipari gubakészítés is kifejlődhetett (Luby M. 1927). Széles körben keresték pl. az erdélyi, moldvai gyapjútakarót. Errefelé a marhaszőrből font, szőtt maszók és a kecskeszőr széjas cserge mellett hosszú fürtű juhok gyapjából készült csergék is piacra kerültek. Ezek fehér, szürke, barna vagy fekete színűek voltak, ahogy a juhok természetes színű gyapjából a fürtöket összeválogatták.

A gyapjú mosása után megfestett fürtökből vagy a már elkészült, kékre, zöldre, vörösre festett szövedékből varrt gubákról – amilyeneket középkori források is emlegetnek – a 18. század végétől sűrűsödnek meg adataink. Reneszánszuk minden bizonnyal összefügg {632.} a festőmesterek gyapjúra is kiterjedő tevékenységével. 1795-ben egy Vas megyei, nemesbődi inventárium említett „vásott kék Gubát” (Dömötör S. 1957a: 358), ugyanekkor egy kék gubás Zemplén megyei kocsist köröztek. Ekkortájt pl. Aszódon készítettek kék és zöld gubát (Magda P. 1819: 89). A közeli Pest megyei Verőce gazdag parasztjai mégis a híresebb, „Miskolci zöld és fekete tsupare forma gubákat” hordták (Krizsány J. 1827: 53–54). Úgy tűnik, a cselédség eleje, még inkább a jó módú gazdag parasztok nem éppen szekerezéshez szükséges ruhaféléje volt a színes guba, amely 1816-ban már piros béléssel, piros gallérral ékeskedett elegáns partnereivel társalgó úri viselője vállán a Bikkessy–Heinbucher-féle album egyik képén (Kresz M. 1956: 71). Hunfalvyt idézve Kresz Mária (1956: 193) is arra utalt, hogy a 19. század közepén a gubát „kivált útban, felsőbb rendűek is” viselték.

Az egykor a bunda szegényes változataként számon tartott, a 18. századi cselédbérekben még a szűrnél is olcsóbb guba (Györffy I. 1937: 130) közönséges kocsizó, szekerező formája azonban továbbra is a cselédek, pásztorok, vásározók, szabadban tartózkodók szükséges ruhadarabja maradt. A korabeli Magyarország kárpátalji és erdélyi tájain nemcsak köznapló és téli, meleg ruhaként, hanem a szokmány helyett mint ünnepélyes felsőruha is szerepelt magyaroknál és románoknál egyaránt (Nagy J. 1959: 443). A Mezőségen – főleg a románok körében – csuklyás, galléros formában kedvelték (Tőkés B. 1935: 72). A szilágysági Bogdándon a konfirmandus legény kapta a gubát, s mint „vevő”, azaz vőlegény, ebbe a „gubába fogta” a menyasszonyt az esküvőre, templomba menet (Ú. Kerékgyártó A. 1969: 38). A szatmári, beregi Tiszaháton, Szamosháton még századunk elején is szőttek gubát (Luby M. 1927). Ezeknek a rövid fehér gubáknak utolsó példányait szinte napjainkig őrizték a felső-Tisza-vidéki asszonyok. Az Alföldön a leghíresebbek mégis a debreceni gubások voltak (Ecsedi I. 1914b; Györffy I. 1930; N. Bartha K. 1939; Lükő G. 1939; Béres A. 1958–1959), akiknek készítményei vásározás révén a Hajdúságon, Jászságon túl is eljutottak.

Debrecenből, de Kárpátalja felől is terjedt a mesterség, ill. a guba használata Heves, Borsod, Gömör, Nógrád felé. Az itteni gubások a debrecenihez hasonló, hosszú, „fekete fürtös” gubákat varrtak a férfiaknak. A „Fekete-szürke vagy Fejér” „Asszonyi kurta Guba” azonban sosem hódította el a cifraködmönöktől e táj sokszoknyás asszonynépét.

Az északi megyékből a guba a Dunántúlra is átszivárgott. A 18. században Zala megye, pl. Sümeg volt az ország legnyugatibb pontja, ahová a „fekete guba” eljutott (Némethy E. 1950: 104), hogy aztán a 19. század közepén a Vas megyei falvakban és a Muraközben „tens uraink is csuklyás gubákat kapjanak fel”, így divatozzanak (Simon V. 1844: 538). Ekkortájt – ugyan Hevesből hozott gubavászonból – a soproni szűrszabók is készítették a gubát még osztrák megrendelésre is (Csatkai E. 1946: 73).