{174.} A MAGYAR SZÍNHÁZ

Rákosi Szidi, a Nemzeti Színház művésznője (Rákosi Jenő húga) 1895. február 8-án kérvényt nyújtott be a főváros tanácsához, hogy a Józsefvárosban, az Erzsébetváros felőli oldalon, olcsó helyárú polgári színházat létesítsen. A színésznő azt tervezte, hogy az új színház – elsősorban a főváros művelt kereskedő- és iparosrétegének, valamint a hivatalnoki karnak az igényeihez alkalmazkodva – a klasszikus dráma kivételével minden drámai műfajt művelne, leginkább azonban operettet és énekes vígjátékot játszana.

Budapesten a demográfiai növekedés üteme az 1890-es években érte el csúcspontját, 1890 és 1900 között 45%-kal nőtt a főváros lakóinak száma. Különösen az értelmiségi-polgári középrétegek: tanárok, orvosok, gyógyszerészek, ügyvédek, köz- és magánhivatalnokok száma növekedett meg jelentősen. A társadalmi struktúra alakulásának jellegzetes vonásaként az 1890-es években még jelentős szerepet játszottak a város életében a közvetlen szükségleteket kielégítő ágazatokban dolgozó kisiparosok és kiskereskedők is.

A népesség nem egyenlő arányban oszlott meg az egyes kerületek között. A főváros népességszámát tekintve Buda jelentősége csökkent, ezzel szemben Pest a régi városmagtól – a Dunától és a Belvárostól – sugárirányban terjeszkedett kifelé. A fővárosba betelepülőket elsősorban a VI., VII., VIII. és IX. kerület szívta fel. 1890 és 1896 között a Ferencváros és főleg az Erzsébetváros népessége gyarapodott kiemelkedően. A Teréz-, Erzsébet- és Józsefvárosra inkább a polgári középrétegek friss betelepedése volt jellemző.

„Színházunk egész berendezése a csendesebb színpadot igénylő eleven énekes vígjátékokra, játszi operettekre és a szenzációs modern drámákra utal bennünket” – írták a Magyar Színház alapítói.76

A „szenzációs modern drámák” fordulat némi magyarázatra szorul: ezzel a kifejezéssel a kortárs német drámát írták körül. A modern dráma beemelése a kispolgári közönségre alapozó színház műsorába azonban a közönségigény helytelen értékelését mutatja.

A kijelölt három műsorréteg közül az operettnek és a zenés bohózatnak volt a legnagyobb esélye arra, hogy a színház állandó műsorelemévé váljék. A Népszínház, amelynek programját zömében az operett töltötte ki, nem tudta már kielégíteni az Erzsébetváros és a Józsefváros operettrajongóinak igényeit. A Vígszínház műsora pedig kizárólag prózai darabokból állt ekkor. Mivel az új színház a klasszikus drámát {175.} műsorából eleve kizárta, a Nemzeti Színház repertoárját nem érintette. Az Operaház pedig a társadalmi elit színháza volt, és a magasabb műveltségű, zeneértő közönséget szolgálta. Az új színház kezdeményezői helyes üzleti érzékkel mérték fel, hogy a fővárosban működő színházakkal szemben hogyan őrizhetik meg versenyképességüket.

Rákosi Szidi 1895. február 8-án keltezett kérvényében az alapítandó színház számára alkalmas helyként a Józsefvárosnak az Erzsébetvárossal majdnem érintkező pontját, az Újvásártér (ma Köztársaság tér) és a Szilágyi utca sarkán álló, a főváros tulajdonában lévő területet jelölte meg. A telekről a kérvénnyel foglalkozó III. tanácsi ügyosztály azonban megállapította, hogy színházépítésre alkalmatlan. Rákosi Szidi ezután már május 7-én ingyentelek adományozását kérte a tanácstól. Javaslatai a következők voltak: az István tér (ma Klauzál tér), a Hunyadi tér, a Rákóczi tér; valamint az Újvásártér egy másik pontja. A kérvényben megjelölt közterek közül a középítési bizottmány egyet sem talált színházépítésre alkalmasnak. A törvényhatóság azonban érzékelte a főváros nagykörúton kívüli területeinek színházi ellátatlanságát, ezért megbízta Lechner Lajos középítési igazgatót a megfelelő terület kiválasztásával. Lechner három magánterületet jelölt ki: a Főherceg Sándor teret (ma Gutenberg tér), a Mária utca és a Rökk Szilárd utca által határolt, illetve az e mellett fekvő területet; és az Erzsébetváros szívében, az Izabella, Wesselényi és Szövetség utcák által körülvett 349,55 négyszögöl alapterületű, trapéz alakú kis teret. A főváros azonban egyik beépítetlen területet sem volt hajlandó kisajátítani és Rákosi Szidinek adományozni. 1895. november 11-én a művésznő újabb kérelmében az Üllői út, a Ludoviceum utca (ma Korányi Sándor utca) és a Füvészkert közötti földdarab átengedését szerette volna elérni, ám ez a kísérlete sem járt sikerrel. A Magyar Színház telkét, a Ramaszeder család tulajdonában lévő, a Szövetség, Izabella és Wesselényi utcák határolta területet – amely Lechner javaslatai között is szerepelt – végül 1896. február 10-én 70000 forintért Evva Lajos, Rákosi Szidi sógora vásárolta meg.

Bár úgy tűnik, hogy a Magyar Színház létrehozása a Rákosi család belügye, a színházalapítók köre hamarosan másokkal is bővült. A Magyar Színház Részvénytársaság 1896. szeptember 14-én tartotta alakuló közgyűlését. Alapszabályai szerint a társaság célja „Budapest székesfőváros VII. kerületében […] a kor igényeinek megfelelő színházat építeni, vagy bérlet útján, vagy saját kezelésben a részvénytőke nyereséges kamatoztatása céljából […] értékesíteni”.77 A részvénytársaság {176.} igazgatósági névsorai alapján 1910-ig meglehetősen körülhatárolt a részvényesi kör. A 280000 forint alaptőkét kitevő ötvenhat darab 5000 forint névértékű részvény tulajdonosai a főváros középpolgárságának felső, vagyonos régióihoz tartoztak. Igazi nagypolgár csak egy akadt közöttük: Thék Endre faárugyáros, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, számos iparvállalat és hitelintézet igazgatóságának tagja. Az 1910-ig változatlannak tűnő részvényesi kör biztosan azonosítható tizenhat tagja közül nyolc vagyonát értelmiségiként, vagy ehhez közel álló pályán szerezte. Hegedűs Béla, Kirchknopf Ferenc, Mayer György ügyvéd, Filó János és Kriegner György gyógyszerész, illetve gyógyszertár-tulajdonos, Dirner Gusztáv neves nőgyógyász, egyetemi tanár, Lang Adolf a Magyar Színház építésze, Evva Lajos pedig a Népszínház igazgatója volt. A részvényesek másik része Budapest kisebb ipari és pénzintézeti részvénytársaságaihoz kapcsolódott. Günther Károly a Hermes Magyar Általános Váltóüzlet Részvénytársaságban, Peterdy Lajos és Hállay Ferenc a Lechner téglagyár üzletmenetében volt érdekelt. A Magyar Színház Részvénytársaság alapítóinak vagyona a fővárosi középvagyonok közé tartozott, a részvénytulajdonosok között öten szerepeltek a legnagyobb adófizetők névsorában, közülük azonban – természetesen Thék Endre kivételével – egy sem került be a kiválasztottak, a 4000 forint felett adózók közé. A Magyar Színház Budapest közepes nagyságú, invesztálható vagyonainak egy kis részét kötötte le.

Magyar Színház. Tervezte Lang Adolf. 1897.

{177.} A részvénytársaság a megalakulás után 78790 forintért megvásárolta a színház felépítésére kiszemelt telket Evva Lajostól, aki majdnem 9000 forintos nyereséghez jutott. Az építkezés csakhamar elkezdődött, mert a színházat minél előbb tető alá akarták hozni. A Magyar Színház költségeiről csak egymásnak ellentmondó sajtótudósítások szólnak: a Pesti Napló 250000, a Pesti Hírlap 230000 forintról írt.

Rákosi Szidi és Evva Lajos a Magyar Színház első társulatát az alapítási elképzelésekben megjelölt vegyes műsornak megfelelően válogatta ki. A szerepkörök a primadonnától (Vlád Gizella, Csík Irén), a szubrettől (Felhő Rózsi, Fehér Kamilla) és a bonvivántól (Balla Kálmán, Szentmiklóssy Béla, Kalmár József) kezdve az operettkomikuson (Sziklay Kornél) és a vígjátéki szerepkörökön (Boross Endre, Szilágyi Vilmos, Iványi Antal, Ferenczy Károly, Láng Etel, Szilassy Rózsa) keresztül a drámai hősig (Molnár László) és drámai hősnőig (Hettyey Aranka), valamint a társalgási szerepkörökig (Borovszky Matild, Somló Emma, Szarvassy Ilona, Aranyossy Janka, Székely Sándor, Varga Anna, Mátrai József) íveltek.

A színészek legnagyobb részét – például Boross Endrét, Balla Kálmánt, Csík Irént – vidékről szerződtették. Sziklay Kornél és Szilassy Rózsa a Vígszínházból, Iványi Antal és Láng Etel Feld Zsigmond Városligeti Színköréből szerződött a Magyar Színházba. A fiatalok nagy része – Felhő Rózsi, Balog Etel, Szegedi Irén, Aranyossy Janka, Szarvassy Ilona, Somló Emma – Rákosi Szidi színiiskolájában tanulta a mesterséget. A vidéki színházak és a magániskolák túlsúlya a társulat utánpótlásának biztosításában a későbbiekben állandósult.

A Magyar Színház első igazgatója, Relle Iván Evva Lajos népszínházi igazgatóságának utolsó éveiben a színház titkári teendőit látta el, tehát a Rákosi család bizalmi emberének számított. Relle hű maradt az alapítók elképzeléseihez, s a Magyar Színház első évadjában az eredeti koncepcióban megjelölt valamennyi műsorrétegnek helyet biztosított.

Az operett részben a hagyományápolás jegyében került a repertoárba. Louis Varney A báránykák című műve a francia stílushoz való kötődést jelzi. Az első évadban ezt még három francia operett követte: Edmond Audran és André Messager egy-egy műve (Menyecske kisasszony, A Michu-lányok), valamint Varney egy másik darabja, az Utazás egy apa körül. Az operettjátszás területén azonban már nem volt elegendő a hagyományokra támaszkodni. A Magyar Színház vezetősége a színház nyitó darabjául a budapesti színházi életből a múlt {178.} század utolsó évtizedében teljesen hiányzó újdonságot, angol operettet választott. Az Izabella téri társulat Sidney Jones és Owen Hall Gésák című operettjével tette le névjegyét. Az angol operett varázsát a főszereplővé előlépett színpadi tánc és az egzotikus, idegen világ – a színes Kelet és Dél, esetleg egy soha nem létezett ország – adta. Az új operett sikere azt jelzi, hogy a közönségigény a századfordulóra megváltozott, a publikumot a dinamikus színpadi mozgás és a színes látvány hatása kápráztatta el.

A Magyar Színház prózai játékrendjének megteremtése bizonytalan vállalkozásnak tűnt, hiszen a vígjátékműsor ütközött a Vígszínház repertoárjával. A Magyar Színház prózai társulata viszont nem tudta elérni a Lipót körúti színház színvonalát. A zenés bohózatokat, valamint a prózai műsor bohózatait – két francia darab kivételével – a kritika kritikán alulinak ítélte. A bírálók számon kérték a cselekmény logikátlanságát, az ötletek hiányát, és megrótták a színház vezetését, hogy elviselhetetlen ízléstelenségeket is színpadra engedett.

A gyenge bohózat-előadások közül Léon Gandillot A kikapós patikárius című bohózata emelkedett ki. A társulat két legjobb művésze, Szilágyi Vilmos és Boross Endre mellé Hettyey Arankának, Balla Kálmánnak, Aranyossy Jankának és Iványi Antalnak a fővárosi színvonalat a vidékitől elválasztó határokon belül sikerült felzárkóznia. Így végre létrejött az első olyan produkció, amely „korrekt, eleven és stílusos volt”.78

A Magyar Színház első évadának legellentmondásosabb mozzanatát a modern drámai bemutatók jelentették. Gerhart Hauptmann Hannele és Max Halbe Ifjúság című műve 1893-ban született. Halbe darabját Otto Brahm színháza, a berlini Freie Bühne játszotta. A két előadás – négyéves késéssel – a legmodernebb irodalmi és színművészeti irányhoz való csatlakozást jelenthette volna. Azt, hogy a két mű színrevitele valóban egy elmélyültebb látásmódra való figyelemfelhívó gesztus volt-e, vagy csupán – Halbe darabjával kapcsolatban inkább ez feltételezhető – a németországi siker hatására kerültek a műsorba, nem lehet egyértelműen eldönteni. A modern művek előadásain a Magyar Színház közönsége a színház addigi darabjaitól gyökeresen eltérő atmoszférájú drámákkal találkozott. Miután a produkciókban részt vevők egy része nem tudott belehelyezkedni Halbe és Hauptmann világába, vagy nem tudott elszakadni az operett-előadások rítusaitól – a nézők zilált és a művektől idegen színházi este élményével távoztak. A színház két tűz közé került. A {179.} közönség nem támogatta az előadásokat, a kritika pedig elmarasztalóan arról írt, hogy a Magyar Színház gyenge művészi erőkből álló társulattal beleártotta magát olyan színházak műsorába, amelyek képesek ezeket a színjátékokat színvonalasabban megszólaltatni. A kudarc következményeként a modern drámai műsor évekre leszorult a Magyar Színház műsoráról.

A gyenge bohózatokba és operettekbe a színház komikusai életet leheltek ugyan, de ők sem feledtethették a színházat sújtó primadonnahiányt és azt a tényt, hogy a bonviván szerepköre betöltetlen. A színház két bonvivánja, Balla Kálmán és Szentmiklóssy Béla nem tudott olyan teljesítményt nyújtani, hogy a kritika ne talált volna kifogásolnivalót: játékbeli vidékies ízt, esetenként hamis éneklést. Az első előadások után az is kiderült, hogy Vlád Gizella nem alkalmas az operettbemutatók primadonnaszerepeire. 1898 tavaszán Komáromi Mariska és Ledofszky Gizella szerződtetésével a primadonnakérdés egy időre megoldódott, a bonviván szerepkör megfelelő betöltése azonban Ráthonyi Ákos megjelenéséig váratott magára. Tehát az első évad sikertelenségét a műsor nagyobbrészt szerencsétlen kiválasztása mellett a társulat gyenge összetétele és a produkciók egyenetlen színvonala okozta.

A színház, illetve a részvénytársaság anyagi vesztesége elenyésző volt ugyan, az igazgatóság részvénytöbbséggel rendelkező csoportja, amelyet Hegedüs Béla vezetett, mégis menesztette az igazgatót. Hiába tiltakoztak Relle Iván leváltása ellen a művészi-vállalkozói kör tagjai: Evva Lajos és Rákosi Szidi. Úgy tűnik, hogy az Evva-csoport ennek ellenére megőrizte pozícióját, hiszen 1898-ban a Magyar Színház új igazgatója Rákosi Szidi fia, Beöthy László lett.

Berczik Árpád: Himfy dalai. Nemzeti Színház, 1898. Rákosi Szidi (Bíró Józsefné)

Beöthy László első igazgatásának tizennyolc hónapja jelentős változást hozott a Magyar Színház műsorában. Az {180.} új direktor eredeti darabokat mutatott be. A magyar operettszerzők, illetve színjátékírók az első évben némi tartózkodással viseltettek az új színházzal szemben. Az áttörést Rákosi Jenő és Szabados Béla A bolond (1898) című daljátékának és Herczeg Ferenc A Gyurkovics lányok (1899) című életképének a bemutatásával Beöthy László vitte véghez. A Népszínház operettszerzői – Verő György, Sztojanovits Jenő, Hegyi Béla, Hűvös Iván, Bokor József, Forrai Miklós – ezután kezdtek érdeklődni a főváros második operettet is játszó színháza iránt. Közülük Beöthy igazgatásának másfél éve alatt Forrai Miklós az Egyiptom gyöngye, Hegyi Béla a Liliputi hercegnő című operettel szerepelt a Magyar Színházban. Mindkét bemutatóra 1899-ben került sor, tehát A bolond és A Gyurkovics lányok után.

Beöthy színházhoz értő, jó szemű és koncepciózus művészeti vezető és egyúttal jó érzékű üzletember volt. Csakhamar felfedezte és kihasználta a Magyar Színház számára adódó lehetőségeket. Igazgatása alatt folytatódtak a francia operett-előadások: Varney és Roger mellett az előttük járó nemzedék, Hervé és Robert Planquette egy-egy műve is színpadra került, a Gésák pedig folyamatosan műsoron maradt. Az angol és francia operettműsor kiegészült, a bécsi operettet viszont egyelőre csak Richard Heuberger Az operabál (1899) című műve képviselte. Az operettműsor gazdagodása egy harmadik tényezővel kapcsolódott össze. Beöthy 1898 nyarán utazást tett Londonba, s ott szerzett tapasztalatait így összegezte: „minden színház a maga erejéből áll fönn, s a színház csak olyan üzleti vállalkozás, mint a petróleumkereskedés. […] Rossz darabot semmiféle kényszer elő nem adathat egyetlen londoni színházi vállalkozóval sem, mert egész vagyona rámehet egy-egy ilyen gyengeségre. Ott csak a darab megítélésében tévedhet a színházigazgató, s ha tévedett, egy-egy szezonja bánja. Ellenben mindenki a maga létérdekének tudatában kézzel-lábbal keresi minden színházi évre azt az egy sikert ígérő darabot, amelyre szüksége van.”79 Ezt követően Beöthy műsorpolitikájának alapelvévé vált a nagy sorozatban előadható sikerdarabok színrevitele. A recept látszólag egyszerű: olyan műveket kell választani, amelyek színpadi megjelenítése feltétlenül alkalmazkodik az egyre látványosabb előadásokat követelő közönség igényéhez. Beöthy Avrom Goldfaden és Emanuel Davidsohn Szulamit (1899), Rosenzweig Vilmos Asszonyregement (1899) és Gustav Kerker New York szépe (1900) című művével három olyan bemutatót is tartott, amelyek jól szemléltetik e két tényezőnek az összekapcsolódását és érvényre jutását.

{181.} Az Asszonyregementben a látványos színpadi jelenetek többsége túlmutatott az operetten. A Rajna (Reiner) Ferenc szövegére készült mű, amelynek első változata a Somossy Orfeumban került színre, a zenés bohózat, az operett és a revüszerűen felépített hangsúlyos jelenetek keveredéséből létrehozott színpadi produkció volt. A Magyar Színház előadásában a hangsúly eltolódása a revü felé a második felvonás kiemelkedő jeleneteinek pontos betanításában, a koreográfia részletes kidolgozásában, illetve a pazar és pikáns jelmezekben nyilvánult meg. A színjáték cselekménye az 1878. évi boszniai okkupáció idején játszódott. Éjszaky Emília, a Varieté Színház primadonnája dragonyostiszti egyenruhában a színtársulatból verbuvált sereg élére állt, és a déli hegyvidéken, néhány röpke strófa alatt, a zene, a szöveg és a kórusnak a szöveget illusztráló mozgása kíséretében kemény katonákká nevelte az egykori színésznőket: „Ahogy a második felvonásban a különböző fegyvernemeket képviselő szép lányok szalutálnak, egzercíroznak és marsíroznak, és ahogy a felvonás végén festői tablót alkotnak a boszniai hegyek közt, azt akárki megnézheti” – írta a Pesti Napló.80 Az előadás szenzációja a regement hölgyeinek jelmeze lett. „Szent Kleofás, mennyi uniformis! – és mégis milyen kevés!” – tolmácsolta a Magyar Hírlap a bírálók és a közönség meglepetését.81 A közös hadsereg fegyvernemeinek egyenruhái egészen különös változáson mentek keresztül: „A nők jelmeze úgy van megszabva, hogy a karok és a váll jó része födetlen, és a műértő szemeknek nem mindennapi látványt nyújt” – írta az Egyetértés.82

Beöthy László igazgatásának utolsó bemutatója a New York szépe című amerikai operett volt. A darab bemutatójának estéjén azonban Beöthy már nem állt az Izabella téri színház élén. Éppen a New York szépe egyik próbáján pattant ki az ellentét az igazgató és Filó János, a társaság alelnöke között. Filó az operett címszerepére szerződtetett fiatal színésznő, Sziráki Gizella „megtekintése” címén megzavarta a darab próbáját, mire a próbát vezető Beöthy, az alelnökkel történt rövid szóváltás után, hazaküldte a színészeket. A részvénytársaság igazgatósága – Beöthy távollétében – összeült, és még aznap, 1900. január 20-án délután felfüggesztette az igazgatót állásából. Mivel megegyezés a két fél között nem jött létre, január 22-én Beöthy László lemondott a Magyar Színház vezetéséről.

A konfliktus hátterében – a történet némi magánéleti vonatkozása mellett, hiszen Sziráki Gizella később Beöthy felesége lett – a részvénytársaságon belüli erőviszonyok megváltozása állt. 1898 decemberében {182.} ugyanis Evva Lajos lemondott az elnöki posztról, helyére Filó János került, s a másik főrészvényes, Hegedüs Béla is igazgatósági tag lett. A társaság irányítása tehát a szakmai tapasztalattal nem rendelkező részvényesek kezébe került, akik – az alapszabály értelmében – jogot formáltak a művészeti ügyekbe való beleszólásra. Az ellentéteket az is mélyítette, hogy a veszteséges első esztendő után Beöthy László 1898–1899-es évadbeli műsorpolitikája sem hozott látványos anyagi sikert. A színházépület fenntartásának és a színház működtetésének költségei viszont jelentősen emelkedtek, a társulat és az adminisztráció számára kifizetett bérek összege 84113 forintról 113768 forintra nőtt. Beöthy első sikerei megteremtették a megugrott kiadások fedezetét, s irányítása alatt az első évadban a 212428 forintnyi jegybevétel jóval meghaladta a legelső időszak összes jövedelmét. Az osztalék elmaradt ugyan, de az indulás évének vesztesége eltűnt, sőt 130 forintnyi nyereséget mutatott a zárszámadás. Beöthy mögött – sikerei ellenére – a részvénytársaság igazgatóságában történt személyi változások miatt mégsem álltak tőkeerős támogatók.

Beöthy László – színházigazgató, író, újságíró. 1921.

Beöthy László leváltása után 1900. január végétől szeptember 28-ig a művészeti igazgatással az addigi főrendezőt, Szilágyi Vilmost bízták meg néhány hónapra. Szilágyit Rajna Ferenc váltotta fel, aki 1901. május közepén távozott. Helyére ismét Szilágyi Vilmos került. A két igazgató közül egyik sem tudta a Magyar Színház megrendült anyagi és művészi hitelét helyreállítani – az 1900 januárja és 1901 októbere közé eső időszak az Izabella téri intézmény első tíz évének mélypontja volt. Az új vezetés eleinte a Beöthy-örökségből élt, hiszen Verő György Kleopátráját (1900), André Messager Veronka (1900) című művének előadási jogát Paul Lacome Négy menyasszonyával (1901) együtt még Beöthy szerezte meg. E három bemutató mellett az 1899–1900-as évadban a Beöthy-igazgatás utolsó nagy sikereiből, a Szulamitból, az Asszonyregementből és a New York szépéből százötvenkilenc előadásra futotta. Emellett megpróbálkoztak a századvég agrárszocialista mozgalmainak hatására készült Géczy István-darab, Az anyaföld (1900) bemutatásával; színre került Heltai Jenő és Makai Emil El Párisba! (1900) című bohózata, amelyet a színház operettsikereiből összeállított zenével játszottak. Mindez arra volt elegendő, hogy a régi sikerek és az új operettek mellett a színház szabadon maradt estéit kitöltse.

{183.} Rajna Ferenc a régi darabok túljátszásából álló műsor helyett a legkézenfekvőbb megoldást választotta: az operettre szűkítette le a Magyar Színház műsorát, s az operett-előadásokhoz megfelelő primadonnát keresett.

Beöthy László igazgatása alatt nem sokat változott a társulat összetétele. Beöthy inkább a meglévő művészgárda megerősítésére törekedett. Ugyan Giréth Károlyt és Rózsahegyi Kálmánt is vígjátéki szerepekre szerződtette, a Magyar Színház társulatának magja 1900 januárja és 1901 októbere között továbbra is a három komikus – Boross, Szilágyi, Sziklay – volt. Az 1900-as évek elején Rózsahegyi helyére Palásthy Sándor a kassai társulattól érkezett. Egyre nagyobb népszerűségre tett szert Ráthonyi Ákos, az operettek bonvivánja. Az első évad művészeti vezetése által tett kísérlet – Komáromi Mariska és Ledofszky Gizella szerződtetése – a Magyar Színház primadonnahiányát csak részben oldotta meg. Mindketten az operettprimadonnáknak ahhoz a gárdájához tartoztak, amelyet az 1880–1890-es években Pálmay Ilka, Küry Klára neve fémjelzett. A francia operett helyett az angol operett felbukkanásával új primadonnaideál jelent meg. Rajna Ferenc azonban az 1900-ban távozó Komáromi Mariska helyére mégis Szoyer Ilonát szerződtette, aki a korábbi elvárásoknak felelt meg.

Rajna az operettműsor gerincét a francia, az angol és a bécsi operettvonulatból kiválasztott művekre alapozta. Charles Lecocq Angot asszony lánya (1900), Arthur Sullivan Mikádó (1900) és Johann Strauss A denevér (1901) című darabjával akarta megszilárdítani az intézmény helyzetét. A három „nagy” összesen kilencvenegy estén át vonzotta a közönséget a Magyar Színházba, a kísérlet sikere mérsékelt volt. „Dicséret illeti meg a Magyar Színházat […]. Persze inkább az elhatározásért, mint a vállalkozás sikeréért, mert A denevér előadása nem kis dolog” – írta a Pesti Napló.83

1901 elejére a Magyar Színház gazdasági helyzete teljesen megrendült. Az 1900. október elsejétől 1901. október végéig tartó üzleti év mérlege 68000 korona deficitet mutat. Ekkora veszteség még az első évben sem érte a vállalatot. A részvénytársaság vezetősége ekkor szakított azzal a hagyománnyal, hogy megbízott művészeti igazgató révén irányítja a színházat – 1901. április 17-én hat évre Leszkay András aradi színigazgatónak bérbe adta az épületet. A sikertelen másfél évad vezető igazgatósági tagjai 1902 februárjában távoztak. Helyükre ismét a Rákosi család és hívei kerültek: Evva Lajos, Tomcsányi László, Peterdy Lajos és Thék Endre.

{184.} Leszkay András igazgatásának első két évében a primadonnakérdés megoldásával kísérletezett. Leszkay – első lépésként – vidéki társulatok tagjaiból átszervezte együttesét. Aradról magával hozta legjobbnak ítélt tagjait: Turchányi Olgát még 1901 októberében, Angyal Ilkát 1902 márciusában. Szelestey Elza Miskolcról, Szomory Miklós Győrből, Hídvéghy Ernő Kassáról szerződött Budapestre. Leszkay megtartotta a színház komikusait: Ferenczy Károlyt, Giréth Károlyt, Sziklay Kornélt, Boross Endrét, Szilágyi Vilmost, a bonvivánt, Ráthonyi Ákost, és a vezető színésznőket: Ledofszky Gizellát, Margó Zelmát, Szilassy Rózsát. A direktor a társulatot a szubrett és a primadonna szerepkörökben igyekezett megerősíteni. A francia operettek női főszerepeit Szoyer Ilonára, az angol táncoperettet pedig a frissen szerződtetett Fedák Sárira bízta volna – ám Leszkay elképzelései rendre meghiúsultak. Szoyer Ilona ugyanis röviddel Fedák szerződtetése után távozott a Magyar Színházból, az angol operett pedig nem vonzott már akkora közönséget, mint négy évvel azelőtt. 1901-ben Leslie Stuart Floradora című operettje Fedák Sárival a főszerepben csak tizenhét előadást ért meg. Leszkay egyelőre mégis az angol operettekkel próbálkozott, mert a francia operettel még kevesebb sikert aratott. Csak André Rey és Justine Clérice műve, a Vesztaszüzek (1901) érte meg az első jubileumot, a huszonötödik előadást, míg Louis Ganne Csepűrágók (1901) és Claude Terrasse Herkules munkái (1902) című színjátéka tíz, illetve tizenhat előadással Fedák nélkül múlt ki. 1902 szeptemberétől már Fedák Sári sem volt a színház tagja. A művészeti vezetés igyekezett a primadonnaproblémát legalább részlegesen orvosolni, s hosszabb vendégszereplésre szerződtette Pálmay Ilkát, aki ezzel a „Magyar Színház pimadonnájává” lépett elő. Azokon a napokon pedig, amikor Pálmay nem szerepelt, Leszkay énekes és prózai bohózatokból és a kritikusok által naturalistaként meghatározott drámákból összeállított háttérműsor beillesztésével kísérletezett. Pierre Veber Balkézről (1902), valamint André Sylvane és Maurice Froyer Második házasság (1902) című bohózata kapcsán a kritikusok sem a darabok, sem az előadás színvonala ellen nem emeltek kifogást. A két darab néhány előadás után – a Második házasság hat, a Balkézről három – mégis lekerült a műsorról, a Magyar Színház közönségének zene és tánc kellett.

Az 1903-as év ellentmondásos bemutatója volt Émile Zola Thérèse Raquinje (a színlap Raquin Terézként hirdette) és Félix Dörmann Leányok és legények című drámája. Dörmann osztrák drámaíró életképének {185.} elsősorban témája váltott ki ellenkezést: „Az élet amely az igazságért lihegő ifjú veristát a maga képének megfestésére tüzelte, egy barátságos, három lányos mama házában folyik, illatozik és jövedelmez. A jövedelmet urak szolgáltatják, akik kedves vejei a mamának, de egyáltalában nem férjei a leányainak” – foglalta össze a történetet a Budapesti Hírlap.84 De nemcsak a történet volt visszataszító a korabeli ízlés szerint; Dörmann írói látását is élesen bírálták: „Verista lévén, amit ír, természetesen nem is lehet más, mint életkép, és verista lévén, neki nem is lehet élet az, ami nem romlott, és nem is kép, ami nem »sötét«.”85 Márkus József, a Budapesti Napló kritikusa teljesen másképp vélekedett: „az élet tengerének […] piszkos hullámát zúdítja neki a színpadnak. Elvégre a piszkos tükör is tükör, és arról a tükörről, amelyet a bécsi drámaírónak ez az életképe odaállít a mai társadalomnak, minden egyebet inkább lehet állítani, mint azt, hogy hazug képet mutat. Undok, de igaz.”86

Nem az előadások technikai vagy művészi színvonalán múlott, hogy a műsor kitágítása sem 1903-ban, sem egy év múlva, Georg Engel A vizek felett című darabjának bemutatásakor, nem sikerült. A Magyar Színház e korszakának kevés produkcióját fogadta a kritika olyan egyöntetű elismeréssel, mint éppen e három bemutatót. A közönség elutasítása azonban azt jelentette, hogy a színház vezetésének új elképzelésekkel kell előállnia.

A műsorpolitikában bekövetkező látványos váltást az 1901. október 30-án bemutatott Karl Michael Ziehrer-operett, a Svihákok már előlegezte. A következő négy évadot ismét az operett uralta. A dinamizmusban gazdag, vidám angol táncoperett helyét a szentimentális bécsi operett foglalta el. A bécsi operetthullám három forrásból táplálkozott. Egyrészt színre kerültek a Franz Suppé, Karl Millöcker és Johann Strauss utáni bécsi szerzők: Josef Hellmesberger, Leo Ascher, Richard Heuberger és társaik. A Magyar Színház 1905–1906-os évadának nagy sikere Leo Ascher műve, A koldusgróf (1906. január 6.) volt. Néhány hónap alatt megtartott százhuszonöt előadása a szentimentális stílus győzelmét jelentette. Ez az érzékenység az operett-tematikában és a zenében egyaránt jelentkezett. Második forrásul a gazdag Strauss-örökség szolgált. A Josef Strauss dallamaiból összerótt Tavasz (1903) és A milliárdos kisasszony (1906) sikersorozata is a bécsi operett feltámadását jelezte. Sőt, Lehár Ferenc is a bécsi stílust fejlesztette tovább. Lehár négy év alatt négy művével szerepelt a Magyar Színház műsorán: A drótostót (1903. április 21.) a színház {186.} új operettkorszakát nyitotta meg; majd A víg özvegy (1906. november 27.) című operettjét is bemutatták. Ez a két premier volt a Magyar Színház 1903–1907 közötti időszakának legnagyobb sikere.

Beöthy László–Rákosi Viktor: Aranylakodalom. A Magyar Színház színlapja,
1899. március 15.

Lehár mellett – egy-egy művel – megjelentek a század {187.} első éveiben indult magyar operettszerzők: Szirmai Albert, Kálmán Imre, Jacobi Viktor. A Magyar Színház operettműsorának eredeti darabjai a század első éveiben bekövetkező nemzedékváltást tükrözték. A régi népszínházi szerzők – Sztojanovits Jenő, Verő György, Szabados Béla – sikere változó volt, csak Verő A bajusz (1903) és Doktorkisasszonyok (1903) című operettjének, valamint Sztojanovits A kis kofa (1903) című művének sikerült hosszabb ideig műsoron maradnia. 1904 körül húzható meg az a határvonal, amely a két nemzedéket elválasztotta egymástól. Az új stílus a témaváltásban és az ehhez kapcsolódó másféle zenei megformálásban jutott kifejezésre.

A magyar téma, vagyis amit az irodalmi és kritikai közvélemény annak ismert el, két változatban bukkant elő. Egyrészt a történeti témájú, elsősorban a Rákóczi-korra és a kuruc hagyományokra építő operettek kerültek előtérbe. Rákóczinak és kurucainak mítoszában az operett számára a vitézség kínált témát, de az 1903–1905 közötti belpolitikai válság idején a függetlenség motívuma is hangsúlyossá vált. A Rákóczi-kor felidézése a Magyar Színházban 1904. február 5-én A hajdúk hadnagyával kezdődött, majd Kálmán Imre és Fényes Samu énekes játékával, A pereszlényi jussal (1906) folytatódott.

A magyar tematika másik vonulatát – a magyar virtus, a férfiúi és katonai vitézség motívumai köré épített darabok sorát – 1903. február 6-án Verő György A bajusz című operettje nyitotta meg. Jacobi Viktor és Martos Ferenc A legvitézebb huszár (1905) című színjátéka Simonyi József bárónak, a legendás Simonyi óbesternek és huszárcsapatának egy francia kisváros hölgykoszorúja körében aratott győzelmeit választotta témául. A két mű közös mozzanata az idegen és a magyar ütköztetése; az utóbbi győzelmével. A magyarságnak és a magyar virtusnak az előtérbe kerülése az operettben – a műfajnak megfelelő áttételekkel – abból a politikai koncepcióból is táplálkozott, amely a Monarchián belül a magyar hegemóniát sürgette.

Az operett-téma megváltozásához a zenében is megnyilvánuló magyarosság társult. Jacobi Viktor, hogy a francia és a magyar világ eltérő hangulatát érzékeltetesse, francia motívumokból és magyar csárdások hangjaiból szőtte A legvitézebb huszár dallamait. Így az a magyaros műdalvilág, amely eddig a népszínműnek volt a sajátja, része lett az operett muzsikájának is.

A Magyar Színház francia stílusú, francia muzsikájú műveket is igyekezett műsoron tartani. Az új francia szerzők közül Edmond Diet és Henri Herblay darabjait mutatták be, de Herblay operettjeit a bécsi stílusú művek leszorították a játékrendről: 1904-ben a Fecskefészek címűt színjátékot Máder Rezső Huszárvér című színjátéka, {188.} az 1905-ben bemutatott Bohémszerelmet A koldusgróf című Ascher-operett váltotta fel.

Bár az angol operett eltűnt a Magyar Színház műsorából, a korszak valamennyi operett-előadásán éreztette hatását, hiszen a tánc a produkciók elengedhetetlen részévé vált.

Az operettműsorhoz való visszatérés ismét csak a társulat átszervezésével járt együtt. Kornai Berta és Szentgyörgyi Lenke a szubrett szerepkörét sikerrel látta el, de a primadonnakérdés 1907-ig megoldatlan maradt. Vidékről érkező és vidékre távozó színésznők tűntek fel: Keleti Juliska, Dénes Ella, Kállay Jolán.

A Magyar Színház magyar tárgyú operettjei közül Rajna Ferenc és Czobor Károly A hajdúk hadnagya című műve volt a legsikeresebb. A Buda visszavételét témául választó történet előadásában két történelmi szituáció rakódott egymásra. A színpadképet uraló, Buda 1686. évi visszavételét ábrázoló háttérfüggöny konkrét történeti eseményhez kapcsolódott, de a szereplők jelmezén, az aranysújtásos atillákon és a vérteseknek a Rákóczi-szabadságharc éveire utaló császári egyenruháján érezhető a 17. század végének és a Rákóczi-szabadságharcnak egymásra csúsztatása. Ráadásul az operett minden fontos helyén felharsanó hajdúindulót az 1872 óta közismert és a köztudatban a Rákóczi-szabadságharchoz kapcsolódó Csínom Palkó című katonaének dallamára zengte a kórus. Az induló Rajna Ferenc által írt szövegében elhangzott Rákóczi neve is. Emellett Boronay Imrét, a hajdúk hadnagyát alakító Ráthonyi Ákos maszkja Mányoki Ádám híres Rákóczi-portréját formázta. A 19. század végén, a 20. század elején Mányoki festménye a kuruc kor férfiideálját testesítette meg.

A színpadi tánc az operett hatásának fontos tényezőjévé vált. A színpadon megjelenő táncbetéteket a kortársak az angol operettstílus örökségének érezték. A nyugati és a magyar stílus és kultúra összeolvasztására tett kísérletben viszont a színpadi tánc a témának és dallamvilágnak csak a nem magyar elemeihez kapcsolódott. Az idegen operettekben már honos motívumot ekkor még nem tudták a magyar zenei anyaghoz illeszteni.

A muzsikának az operett magyarságát hangsúlyozó részeihez kapcsolódott viszont az előadás másik jellegzetes vonása, a pontosan megtervezett felvonulások és a háttérfüggöny előtt egyenes vonalban, több sorban tablószerűen felállított kórus: a zsinóros atillába öltöztetett hajdúk és huszárok – a férfikar egy része – és a női kar. Az operett-előadásokban a látványos elemek egyre hangsúlyosabbá {189.} váltak. Az 1905. március 14-én bemutatott Ex-lex című revüben a mese teljesen háttérbe szorult; a hangsúlyt a pazar látványra helyezték. Ez a revü utolsó képében teljesedett ki igazán: „a legszebb lányok, mint megannyi búza-, kukorica-, bor-, stb. csoportok lejtenek elénk. Színnel és ragyogással telik meg minden. S e sok színbe, fénybe belecsörtet a magyar hatos fogat: hat tüzes csikó, hat gyönyörű, formás leány van belefogva.”87

1903. november 6-án a VI. és VII. kerület érintkezési pontján megnyitotta kapuit a Király Színház. Ez az intézmény volt Budapest harmadik operettszínháza. Az új intézmény a Magyar Színház társulatát lefejezte. 1903-ban még csak Ferenczy Károly és Szomory Miklós távozott a Király Színházba, 1906-ban azonban Sziklay Kornél, Szilassy Rózsa és Szentgyörgyi Lenke is. Ráadásul 1903 októberében Szilágyi Vilmos és Boross Endre a Víg-, illetve a Nemzeti Színházba szerződött, helyükre Tollagi Adolf és Fenyéri Mór került. Az Izabella téri színház az 1905–1906. évadban már súlyos társulati gondokkal küszködött. Megfelelő primadonnát továbbra sem sikerült találnia, a szubrettszerepek pedig Kornai Bertára maradtak. Ekkor Tollagi és Fenyéri sem volt már a társulatnál, a komikusi feladatokat a visszaszerződött Boross Endre és Ferenczy Károly látta el. Rajtuk kívül még B. Szabó József és Ráthonyi Ákos nyújtott néhányszor elfogadható alakítást.

Lehár Ferenc – zeneszerző. 1910-es évek.

A Magyar és Király Színház között az 1903 novemberétől 1906 júniusáig játszott operettek előadásszámát tekintve nincs nagy különbség. {190.} A Magyar Színház lemaradását a kis szériák, a huszonöt előadást el nem érő darabok nagyobb száma jelzi. A János vitéz (1904) hatalmas sikere viszont olyan előnyhöz juttatta a Király Színházat, amelyet Leszkay András nem tudott behozni. A víg özvegy magyar színházi diadalmenete már későn kezdődött.

Leszkay Andrásnak hat évre, 1907 októberéig szólt a Magyar Színház Részvénytársasággal 1901-ben kötött bérleti szerződése. A szerződés lehetőséget adott arra, hogy a bérlet lejártát megelőző egy éven belül 720000 koronáért megvásárolja a színház épületét és berendezését. Leszkay ugyan hat éven keresztül pontosan fizette a bérleti díjat a részvénytársaságnak, de nem rendelkezett a színház megvásárlásához szükséges összeggel. A Magyar Színház igazgatóváltása ismét családi és részvénytársaságon belüli döntés eredménye lett: a Magyar Színház Részvénytársaság 1907. október 1-jétől tizenegy évre Beöthy Lászlónak adta a színház bérletét.