| A KIRÁLY SZÍNHÁZ | TARTALOM | A THÁLIA TÁRSASÁG KÖVETŐI |
{632.} A NÉPOPERA
FEJEZETEK
A főváros második operajátszásra alkalmas színházépületét, Márkus Géza, Komor Marcell és Jakab Dezső tervei szerint, 1911 márciusában kezdték építeni a Tisza Kálmán téren. A székesfőváros ötven évre ingyenes használatra adta ezt telket a Népopera Részvénytársaságnak. Az új színház meglepően rövid idő, kilenc hónap alatt készült el. Az épületbe belépve 40 méter hosszú és 10 méter széles előcsarnok fogadta a látogatót. A 3167 férőhelyes nézőtér a legnagyobb befogadóképességű volt ekkor a fővárosban, a földszinten 1644, az emeleti karzaton 1303, a 44 páholyban 220 ülőhely volt; állóhelyet viszont nem létesíthettek. A 14 méter széles, 8 és fél méter magas színpadot, mely tágas hátsó térrel rendelkezett, a kor modern színpadtechnikai eszközeivel szerelték fel. Itt kapott helyet az orgona is. A szuffitákban 40000 gyertyafény értékű izzó égett. A puritán egyszerűséggel megtervezett belső teret a színpadnyílás fölött Pór Bertalan nagyméretű freskója díszítette.
A székesfőváros és a színház első igazgatója, Márkus Dezső között létrejött szerződés meghatározta a színház profilját. A megállapodás szigorú feltételei között szerepelt, hogy az igazgató köteles állandó magyar színtársulatot szerződtetni, és egész évben (három hónap nyári szünetet kivéve) hetenként legalább öt napon előadást tartani. Műsorán egyaránt szerepelhetett opera, operett, balett, irodalmi színvonalon álló tragédia, társadalmi színmű, vígjáték, népszínmű; rendezhetett hangversenyeket is. Külön figyelmet kellett fordítania arra, hogy a magyar írók művei jelentős számban szerepeljenek a repertoáron. Az előadások nyelve csak magyar lehetett, meghatározták a külföldi vendégjátékok számát és jellegét is. A Népopera alapításakor a színház vezetősége széles tömegek igényes szórakoztatását vállalta, a műsortervben nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a közönség megismerje az operairodalom remekeit. Ennek érdekében olcsó helyárakat szabtak, melyek az esti előadáson nem lehettek három koronánál drágábbak (1–39 sor) és ötven fillérnél olcsóbbak (első emeleti erkély 21. sor). A jegyek árát három éven belül nem lehetett emelni. Összehasonlításul: a Magyar Királyi Operaházban 1911-ben az első három sor támlásszéke tizenkét koronába, a harmadik emelet harmadik és negyedik sorának zártszéke egy koronába került.
A Népopera megalapítója, első igazgatója, Márkus Dezső a Zeneakadémián {633.} Liszt Ferenc növendéke volt, később a bécsi konzervatórium zongora és zeneszerzés szakán végezte tanulmányait. Ischlben és 1893-ban a Népszínházban vezényelt. 1895-től 1898-ig az Operaház korrepetitoraként dolgozott. 1914-ben megvált a Népoperától, 1918-tól a Városi Színház főzeneigazgatója és karnagya volt.
A Népopera első évadjának karmesterei között találjuk Barna Izsót, Reiner Frigyest és Grosskopf Márkot. Barna az aradi, a győri, a szegedi társulatot vezényelte, és számos népszínművet, operettet, énekes bohózatot, életképet, dalt és nótát is komponált. 1896. május 1-jén az ő ünnepi nyitányát játszották a Vígszínház megnyitóján, 1913–1914-ben pedig a Népopera bemutatta három darabját. Reiner Frigyes tizenhat operát (Wagner, Verdi, Rossini, Gounod, Bizet, Meyerbeer – köztük a Parsifal 1914. január 1-jei magyarországi bemutatóját) vezényelt a Népoperában a megnyitástól 1914-ig. Reiner később a philadelphiai opera zeneigazgatójaként, a milanói Scala vendégkarnagyaként külföldön is elismerést szerzett.
Grosskopf Márk a Népopera megnyitó darabját, a Quo vadis?-t, majd Ambroise Thomas Mignonját vezényelte. 1916-tól a brünni Városi Színház tagja volt. Zenei tanulmányainak elvégzése után a Népoperánál kezdte működését Szenkár Jenő, akinek 1916-ig nagy szerepe volt több kortárs mű bemutatásában. Szenkár 1920-tól 1933-ig Németországban, azután Moszkvában, Rio de Janeiróban élt. 1950-től ismét Németországban dolgozott, utóbb Kölnben Otto Klemperer utódjaként, mint főzeneigazgató. A Népopera főrendezője 1911-től {634.} 1915-ig Mérei Adolf volt, aki számos darabot lefordított, több színpadi művet és librettót írt, melyeket a Magyar, a Király Színház, a Népszínház, a Városligeti Színkör és a Vígszínház mutatott be. A Népopera nyitó darabján, a Quo vadis?-on kívül Charles Gounod A botcsinálta doktor; Georg Jarno Tengerész Kató, A kedves Augusztin; Zerkovitz Béla az Aranyeső, Katonadolog, a Gyerünk csak! és Leo Ascher Budagyöngye című darabjának rendezője volt.
Az énekesek között érdemes megemlíteni a szoprán Adler Adelinát, aki Budapesten a Népoperában lépett először színpadra. Ide szerződött a főiskoláról A sevillai borbély Rosinájaként Basilides Mária. A társulat tagja lett a magyar és külföldi színpadok ünnepelt altja, Durigó Ilona, és Kolozsvárról a bariton Pajor Ödön. Emellett nyolcvantagú kórus és hetventagú zenekar is tartozott a társulathoz.
1911. december 7-én, a nizzai ősbemutató után alig két évvel, Jean Nouguès Quo vadis? című operáját mutatták be, melynek szövegét Henryk Sienkiewicz azonos című regénye alapján Henry Cain írta. Az opera előtt Márkus Dezső vezényelte Erkel Ferenc Hunyadi László nyitányát a zsúfolásig megtelt színházban. A Quo vadis? huszonöt előadást ért meg. Bálint Aladár a Nyugat hasábjain megjelent, A Népopera első estéje című kritikájában így írt: „Az embernek, az embereknek és törekvéseiknek, életük folyásának, legérzékenyebb és majdnem csalhatatlan mérője az architektúra. Az utánunk következők a megmaradt épületeinkből éppen úgy kihámozhatják kultúránk mértékét, irányát, tartalmát, mint az írott betűkből.
És ha valaki el akarja képzelni azt a máig sem befejezett folyamatot, amely a tradíciók súlyos kárpitja alatt roskadó operának demokratizálásából áll, az elég adatot kap egy amfiteátrális rendszerű, kevés páholyú modern nézőtérnek összehasonlításával.
Régi operaházakra gondoltam, amikor beléptem Márkus Dezső új színházának nézőterére, duzzadt, pompázó, nehéz díszletekre, aranyozott falakra, felhők között lebegő festett múzsákra és egyebekre.
A kontraszt majdnem lesújtó. Hosszú és aránylag alacsony dongaalakú bolthajtás borul a nézőtérre.
A térhatás imponáló, különösen imponáló volt a roskadásig megtelt nézőtéren zsibongó embertömeg, amely betöltötte, meleggé, egésszé tette a hangsúlyozott dísznélküliség miatt különben nagyon hideg belső architekturát. Ezt a hidegséget sok kvalitása mellett is sajnos csak fokozta Pór Bertalannak a színpad felett elhelyezett nagy képe.”71
{635.} Bálint Aladár a megnyitó műsorával sem volt elégedett. Nouguès operájának zenéjében sokallta a banalitásokat, a bombasztokat; s bár a rendezés és az énekkar elnyerte tetszését, az ízléstelen díszleteket látva így fakadt ki: „Ma, amikor minden valamirevaló színház hozzáértő képzőművész vezetése mellett készíti a díszleteit, nem illik ilyen siralmas vászonrongyokkal teliaggatni a színpadot, azt a színpadot, amelytől olyan sokat várunk és amelyhez a budapesti közönség példátlan szimpátiája fűződik.”72
A Színházi Hét kritikusa felfigyelt a Poppeát alakító Basilides Mária hangjára, tehetségére, és a Chilont életre keltő Pajor Ödön színészi és énekesi teljesítményére. Az első évad műsorán ezután bevált, híres operák szerepeltek, Giuseppe Verdi: A trubadúr, Rigoletto, Traviata; Ambroise Thomas: Mignon; Gioacchino Rossini: A sevillai borbély. Az operettek közül francia szerzők művei: Roger Planquette A corneville-i harangok és Louis Ganne Furulyás Jancsi című szerzeménye vonzotta a közönséget.
Az évad második felében több világhírű együttes szerepelt a Népopera színpadán. Az 1909-től Európában turnézó Orosz Balettnek 1912 márciusában itt volt az első magyarországi fellépése. Az együttest Szergej Gyagilev a szentpétervári Orosz Cári Balettből és a Mariinszkij Színház legkiválóbb táncosaiból szervezte. Budapesten is fellépett Vaclav Nizsinszkij, Adolf Bolm, Mihail Fokin, Anna Pavlova, Tamara Karsavina, Ida Rubinstein. A produkciók díszleteit Alekszandr Benois, jelmezeit Lev Bakszt tervezte. Az olasz származású Enrico Cecchetti volt a balettmester, a koreográfiákat a később híressé vált Mihail Fokin készítette. A Gyagilev Balett – ahogy Párizs, London, Bécs, Berlin kritikusait – a pestieket is elbűvölte. Ezután a Theater an der Wien együttese mutatkozott be Lehár Ferenc, Jacques Offenbach, Leo Fall és Johann Strauss operettjeivel, Lehár és Stella Oszkár karmesterek közreműködésével. A bécsieket egy olasz operatársulat követte, mely Arturo Vigna vezényletével Puccini- és Verdi-operákat adott elő.
Az évad végére igazi operacsemegét kínált a színház. A Wagner-ciklus híres külföldi Wagner-énekesek és a dessaui Hoftheater zenekarának előadásában széles skáláját vonultatta fel a szerző életművének. Műsoron szerepelt a Lohengrin, a Tannhäuser, A bolygó hollandi, a Trisztán és Izolda, A nürnbergi mesterdalnokok, A Rajna kincse, a Walkür, a Siegfried és az Istenek alkonya.
Márkus nagynevű vendégénekeseket is meghívott. Sikerrel szerepelt {636.} a Népoperában Maria Barrientos spanyol koloratúr operaénekesnő és George Baklanov orosz baritonista is.
A második évad az opera műfajában nem hozott újdonságot: ismert, népszerű művek voltak műsoron. Az évad kiemelkedő eseménye volt a Müncheni Udvari Opera vendégjátéka, két Wolfgang Amadeus Mozart-művet mutattak be: a Figaro házasságát (Figaro lakodalma címen) és a Don Juant Bruno Walter vezényletével. Nőtt az operettbemutatók aránya az operához viszonyítva, és több zenekari hangversenyt is rendeztek. Sikere volt Offenbach Hoffmann meséi című művének, melyben Adler Adelina nyújtott kimagasló teljesítményt a hármas főszerepben. Az Operaháztól átszerződött Szoyer Ilona énektudása, temperamentumos játéka, tánctudása Georg Jarno Tengerész Kató című operettjében elnyerte a közönség tetszését. Itt kezdődött Zerkovitz Béla operettszerzői karrierje, hiszen az Aranyeső, melynek ősbemutatója 1913. február 21-én volt, fergeteges közönségsikert aratott, és hetven előadást ért meg e színház falai között. Júniusban minden este Gyerünk csak! címmel „látványos revü énekkel, tánccal és mozival” volt a kínálat.
Számos vendégénekes lépett fel: Frederich Kurt, Frieda Hempel német operaénekesnő, Európa és Amerika operaházainak kedvence, a Kölnben debütált Hermann Jadlowker tenorista, aki három évadon keresztül a Népoperának rendszeres vendége volt, Maria Jeritza cseh énekesnő, Georg Maikl, Eva von der Osten, Selma Kurz, Leo Slezak, Graciela Pareto, Svärdström Valborg, Titta Ruffo. Carl Ziehrer Az igazgató úr című operettjének főszerepét Louis Treumann bécsi művész játszotta.
Az 1913–1914-es évadban négy Wagner-előadást tartottak. Színpadra állították a Lohengrint és a Tannhäusert, ezt követően került sor az évad kiemelkedő eseményére, a Parsifal magyarországi bemutatójára 1914. január 1-jén. A szerző utolsó operájának előadása Wagner végrendelete szerint 1913. december 31-ig Bayreuth kizárólagos joga volt, ennek ellenére New Yorkban, Amsterdamban, Zürichben már korábban is játszották. A Parsifal Reiner Frigyes vezényletével, Mérei Adolf rendezésében került színpadra, a díszletet Heinrich Loeffler tervei szerint készítették. A címszerepet Anthes György, Kundryt Krammer Teréz énekelte. Amfortast Gábor Arnold, Titurelt Mátrai Ernő, Gurnemanzot Bihar Sándor, Klingsort Pajor Ödön alakította. A korabeli kritikák tanúsága szerint az előadás a „művészi teljesség jegyében” valósult meg. Mérei rendezése tökéletes összhangban állt {637.} a zenével. Márkus Dezső és Reiner Frigyes tanította be és Reiner vezényelte a kórust és a zenekart. Az énekesek teljesítménye is kiemelkedő volt, Anthes Györgyöt, Krammer Terézt és a fiatal Bihar Sándort méltán dicsérte a kritika. Március 31-én került sor a negyedik Wagner-opera színrevitelére. A nürnbergi mesterdalnokokat – ahogy az előző három művet is – Reiner dirigálta. Az évad új magyar bemutatója {638.} volt Clement Károly Rada című egyfelvonásos operája. Szövegkönyvét a szerző Makszim Gorkij Makar Csudra című műve nyomán írta. A főszerepeket Adler Adelina, Pajor Ödön és Bihar Sándor énekelte. A két bemutatásra került Puccini-műben, a Bohéméletben és a Toscában, a milánói Scala énekesei működtek közre. Mivel Puccini darabjainak magyar nyelven való előadása kizárólag a Magyar Királyi Operaház joga volt, a Népopera kénytelen volt olasz nyelven játszani őket, annak ellenére, hogy a fővárossal kötött szerződésben Márkus ígéretet tett, hogy csak magyar nyelvű produkciókat visz színpadra.
Hét operett került bemutatásra az évadban, melyekből három – Zerkovitz Béla Katonadolog, Kálmán Imre A kis király és Gajáry István első színpadra állított műve, a Böském – magyar szerző darabja volt. Májusban olasz operatársulat vendégszerepelt az épületben Puccini-, Donizetti-, Verdi-, Rossini-, Bizet- és Mascagni-művekkel. A számos hangverseny közül érdemes megemlíteni Mozart Requiemjének előadását, melyben a Népopera zenekara, valamint a Fővárosi Énekkar működött közre, és Sztojanovits Jenő vezényelte. A neves vendégművészek közül Jasha Heifetz orosz születésű hegedűművész nyújtott magas színvonalú teljesítményt. Sajnálatos, hogy az első világháború kitörése miatt megtört a színház első három évadjának lendületes fejlődése.
A színház vezetősége, a főváros és a kultuszminisztérium megállapodott, hogy az állam bérli ki a Népoperát, s helyiségeit a Magyar Királyi Operaház céljaira hasznosítja. Erről a tervről ugyancsak a háború miatt – akkor úgy vélték, ideiglenesen – le kellett mondani. Az 1914–1915-ös évadra Márkus megkapta az engedélyt előadások tartására, melyet átengedett a Népopera személyzetének, „hogy állás nélkül maradván, a színházban a maguk javára előadásokat tarthassanak”. A műsorrend megtervezésére, a kötelességek végrehajtására a Népopera tagjaiból alakult bizottság – név szerint Mérei Adolf főrendező, Bertha István főtitkár, Pázmán Ferenc színművész és Keleti Lajos kardalnok – felügyelt. Elsőként 1914. szeptember 12-én Mérei Adolf–Béldi Izor A vörös ördög című alkalmi játékát adták elő, melynek zeneszerzője Gajáry István, karmestere Nagypál Béla volt. A produkció több mint száz előadást ért meg, gyakran naponta kétszer is műsorra tűzték. Ebben az évadban többnyire operetteket játszottak. A műsoron maradt operák – a Hoffmann meséi, a Carmen, a Faust, a Mignon és A zsidónő – Márkus Dezső vezényletével kerültek színre. Népszerű hangversenysorozatának keretében a Magyar Királyi Operaház zenekarából {639.} alakított Filharmóniai Társaság huszonöt koncertet adott, melyeket Kerner István dirigált. Az évad második felében a Népoperában rendszeres vendégek voltak a bécsi Burgtheater tagjai, s vendégszerepelt Ida Roland és társulata, valamint egy német operettegyüttes is.
1915. május 18-án bezárta kapuit a Népopera, s ezzel befejeződött egy jobb sorsra érdemes, rövid életű színházi társulás működése is.
A színház véglegesen csődbe jutott, így a főváros 1915. november 30-án élt a színház átvételére való jogával. A főváros az építési terheket kifizette, s az épületet házi kezelésbe vette; élére a széles körű zenei képzettségű, operettszerzői múlttal rendelkező Márkus Jenő tanácsost helyezte. Márkus műsortervei nem sokban különböztek az addigi gyakorlattól: folytatni kívánta az opera-, az operett-előadások sorozatát, a zenekari hangversenyek jól bevált gyakorlatát, de önálló társulat hiányában csak vendégegyüttesek közreműködésére számíthatott. Rendszeresen (az évadban ötvenkilenc alkalommal) játszott itt a Vígszínház együttese, két bemutatót is tartottak: Edmund Eysler Vagy ő vagy senki és Szigeti József A vén bakancsos és fia, a huszár című művét adták elő. Májusban Sebestyén Géza buda–temesvári színtársulata operettekkel lépett fel. A közönség és a színházi szakemberek is örömmel fogadták Johann Strauss Cigánybárójának műsorra tűzését. A címszerepet életre keltő Kertész Vilmos és a Gábor diák szerepében színpadra lépő Pajor Ödön a Népopera társulatának is tagja volt. A korabeli kritika tanúsága szerint irodalmi kulturáltság, biztos stílusérzék jellemezte az előadást. Külön megemlítették a Szaffit alakító Pataky Vilma gyönyörű szopránját.
Az 1916–1917-es évadtól Beöthy László bérelte a színházat a fővárostól. Beöthynek ez lett a harmadik színháza a Király és a Magyar Színház mellett. Nyitás előtt kisebb átalakítást végeztek az épületen. A nézőteret átfestették, a fehér falakat bordóvörösre változtatták, felújították a színpadtechnikai berendezéseket, új gépeket alkalmaztak, modernebb lett a világítás is. A színház vezetésében Márkus Jenő a székesfőváros tanácsnokaként Budapest városát képviselte. A kiváló operettrendező, Stoll Károly lett a főrendező, a rendezők pedig Vágó Béla és Tóth József. Az új társulat tagjai között találjuk Dömötör Ilonát az Operaházból, Simon Mariskát Kolozsvárról, Sziklay Józsefet a Vígszínházból, valamint Ferenczi Károlyt, Gyárfás Dezsőt és Tisza Karolát. A karmesterek Bertha István, Békéssy Ferenc, Virányi Jenő voltak. Beöthy elsőként a Londonban már nagy sikerrel játszott Oscar {640.} Straus-operettet, A csokoládékatonát mutatta be. A librettót George Bernard Shaw A hős és a csokoládékatona című darabjából két bécsi szerző, Rudolf Bernauer és Leopold Jacobson készítette. A premieren a szerző vezényelt, s jelen volt az egyik szövegíró: Jacobson is. Stoll Károly rendezése akkora sikert aratott, hogy a közönség megismételtette a finálét. A további három Oscar Straus-mű: a Legénybúcsú, Csodacsók és a Varázskeringő hamar lekerült a műsorról. Ebben az évadban Kövessy Albert A Gólem című daljátékát kísérte a legnagyobb érdeklődés. A mű zenéjét részben Virányi Jenő maga szerezte, részben zsidó motívumokra épülő zenéből hangszerelte. Az 1917. január 12-én bemutatott mű ötvenedik előadását május 30-án még mindig telt ház előtt játszották. Kövessy a szöveget nem az akkor igen népszerű regény nyomán írta, hanem a régi prágai Gólem-legendát dolgozta fel, mely szerint a prágai rabbi villámlás, mennydörgés kíséretében életre kelti a Gólemet, az agyagszobrot, hogy az szolgálja őt. Beöthy a címszerepre Bakó Lászlót, a Nemzeti Színház művészét szerződtette, akinek fenséges alakítása, nagyszerű maszkja lebilincselte a közönséget. A rabbit Inke Rezső, leányát Dömötör Ilona keltette életre.
Új direktor, új név, új program
A következő évadban kicserélődött a színház vezetése, társulata és új nevet is kapott: 1917. szeptember 15-én nyitották meg a Városi Színházat. Az új bérlő, a Vígszínház direktora Faludi Gábor már egy évvel korábban is pályázott az épületre, akkor azonban Beöthy nyert. Faludi a fővárosi önkormányzat határozata szerint köteles volt a bevétel harminc százalékát fizetni bérleti díjként. Faludi ígéretet tett, hogy az operajátszás terén nem versenyez a Magyar Királyi Operaházzal. Műsortervében kiemelt szerepet játszott – a drámai művek és a revük mellett – az operett. A Vígszínháztól független társulatát már tavaszszal leszerződtette. Az épület átalakítása Vágó László tervei alapján a háborús állapotok ellenére rohamos gyorsasággal elkészült. A tervezéssel és kivitelezéssel együtt mindössze három hónapra volt szükség ahhoz, hogy arányosabbá, otthonosabbá alakítsák át a nézőteret. A színpadot négy méterrel előbbre hozták, mely félkörben előreugrott, s a világítás korszerűsítésével a színpad felülről is kapott fényt. A 17,5 méteres új színpad nagyobb lett, mint a párizsi operáé. Az akusztika javítása érdekében a boltozat és a nézőtér oldalfalait parafalemezzel {641.} borították. Az első sorok megszüntetése és a széksorok közötti nagyobb hely kialakítása után a férőhelyek száma 2220-ra csökkent, bár még így is ez maradt Pest legnagyobb színháza. Kosztolányi Dezsőnek a tömegszínház jelentőségét méltató írása is bizonyítja, hogy a megnyitó óta milyen nagyot fordult a történelem kereke: „Sajnos, ma a dráma – minden látszólagos termelés ellenére is – az összes műfajok közt a legcsenevészebb. Nincs olyan drámaíró – kerek e világon –, kire mindnyájan esküdni tudnánk, aki a tömegeket abban a vallásos együttérzésben és áhítatban tudná összetartani, mint egykor Szophoklész vagy Aiszkhülosz. Az ilyen nagy színházak erről a közösségről beszélnek. Ne fázzanak tőle az úgynevezett »széplelkek«, a nyápicok és a kákabélűek, ne nevezzék ezeket a színházakat a művészet bérkaszárnyáinak, tömeglakásainak, vagy kivándorlóhajóinak. Hiszen a színház mindenkor a népé, a nagy népé volt, és a drámai művészet is akkor állt a szintjén, mikor az írók megtaláltak egy roppant emberi elvet, mely a mezítlábas parasztot és a főnemest egyformán megragadta.
A háború után, azt hiszem, megtalálják ezt is. Azt hiszem, hogy a háború után jövő kor a dráma nagy kora lesz. Ahhoz pedig nem szobalevegő kell, de ilyen küzdőterek, ilyen színházak. Miután három évig ordított a szegény emberiség, s vérző aktorai a harctereken és minden talpalatnyi földön, a fővárosok aszfaltján, a szomorú külvárosi lakásokban igazán drámát játszottak, kedve lesz viszontlátni a drámát, nem tárgyban, de méretekben és komolyságban, utánozni a szenvedélyt és a szenvedést, előszedni a koturnust és az álarcot, gyógyszert találni arra, mire a bölcsek és politikusok hiába kerestek, meglelni újra a játékot, a dalt, a fölszabadító vidámságot, amely minden ember játéka, dala és vidámsága. A művészet – a színház is – mindmáig szigorúan a polgárságé volt, azé a rendé, melyet a francia forradalom szabadított föl. Most következik a »negyedik rend« fölszabadítása, a művészi »általános válsztójog« és ezt elsősorban a nép színházai adják meg. Budapest, mely az országban elől járt a népi mozgalomban, elsőül nyitja ki tömegszínházát, és beengedi a hatalmas étvágyú tömeget oda, ahol eddig többnyire csak fáradt arisztokraták vagy megcsömörlött polgárok ültek. A művészi kékvér újra fölfrissítésre szorul. Piros vérre van szüksége időnként a művészetnek is, az új rétegek, a nép friss és egészséges parasztvérére.”73
A Faludi-korszak négy évadjából az első kettőben Faludi Jenő, a következőkben testvére, Faludi Sándor volt az igazgató. Igazgatóhelyettesnek {642.} Tapolczai Dezsőt hívták a Vígszínházból, főrendezőnek a már előzőleg is a Népoperában tevékenykedő Stoll Károlyt választották. Stephanides Károly, Fischer Károly és Marthon Géza lettek a karmesterek. Az újonnan alakult társulathoz szerződött Péchy Erzsi és Sarkadi Aladár, az Operaházból Adler Adelina, aki már a Népoperában is játszott. Az együttesben találjuk Kerényi Gabit, a temesvári társulat primadonnáját és Galetta Ferencet, a temesváriak bonvivánját, Kassáról Sziklai Jenőt, a Népoperában vendégszerepelt Zádor Dezsőt; a Wagner-ciklus ünnepelt művészét, a Népopera hajdani tagját: Horti Sándort; és két tehetséges pályakezdőt, Leszik Ilonát és a holland származású operaénekesnőt, Kruyswick Annie-t. A színház a Tavasz és szerelem című énekes játék ősbemutatójával nyitott. A mű zenéjét Henrik Berté Schubert-dallamokból állította össze. Az előadásokon nagy sikere volt Adler Adelinának és nadrágszerepben Kerényi Gabinak.
A Városi Színházban került először színpadra Reményi Aladár Vandergold kisasszony című operettje, melynek szövegét Harsányi Zsolt és Hevesi Sándor írta. Több mint ötven előadást ért meg Stojanovits Péter, a Bécsben élő magyar születésű zeneszerző a Padlásszoba című műve, melyben Péchy Erzsi és Galetta Ferenc remek játéka aratott sikert. Ezután Kodály és Weiner tanítványa, Komjáthy Károly mutatkozott be első színpadi játékával, a Kóristalánnyal. Az évad nagy eseménye volt, hogy a Krisztus című passiójátékot, melyet Georg Fuchs II. Vilmos német császár felszólítására írt, a Városi Színházban 1918. július 1-jén játszották először. (Berlinben csak ősszel került színre.) A rendező, Ivánfi Jenő a főszereplőket részben a Nemzeti Színházból, részben a Belvárosi Színházból válogatta. A szereplőgárda – a magánszereplőket, a néma szereplőket, a zenekart és az énekkart is beleértve – csaknem nyolcszáz emberből állt. Krisztust Pethes Imre, Júdást Kürthy György, Máriát Alszeghy Irma, Magdolnát Paulay Erzsi, Pilátust maga a rendező alakította. Érdekes látványt nyújtottak a különleges világítási effektusok a hármas tagolású színpadon. A nagy érdeklődésre való tekintettel a tervezett tíz előadást tizenötre emelték, az utolsó előadásra is minden jegy elővételben kelt el. A további előadásokat csak az akadályozta meg, hogy a díszletet és a jelmezeket határidőre külföldre kellett szállítani.
Faludiék első évadjukat sikeresnek könyvelhették el. Az évek óta megszokott hangversenysorozat mellett újból felléptek külföldi vendégegyüttesek is a Városi Színház színpadán. Max Präger igazgató vezetésével a bécsi, berlini és drezdai udvari opera tagjaiból alakult {643.} társulat előadásában láthatta a közönség a Tannhäusert, a Bohéméletet, a Lohengrint, A sevillai borbélyt, a Toscát, a Rigolettót, A zsidónőt, és egy új művet, Max Oberleithner A vasfeszület című alkotását. Júniusban a bécsi Volkstheater szerepelt többek között két Molnár Ferenc-darabbal: A testőr és Az ördög került színre Leopold Kramer rendezésében.
A Faludi-korszak eredményes, lendületes első évadjához képest a következők a lassú hanyatlás jeleit mutatták. A második szezont egy Schubert-operettel, a Médivel nyitották meg. A Vígszínház színpadáról áthelyezett produkció itt is nagy előadásszámot ért el. Oscar Nedbal szerzeménye: A szép Saskia Leo Ascher A Marcsa katonája című operettjével ellentétben nem keltett nagy érdeklődést, Stoll Károly rendezte meg Huszka Jenő Lili bárónőjét. A darab kiugró sikerét a két főszereplő: Péchy Erzsi és Galetta Ferenc, a szubrett Vígh Manci és a komikus Sarkadi Aladár alapozta meg. Márkus Dezső vezényletével három operabemutatót tartottak: Flotow Stradellája, Offenbachtól a Hoffmann meséi és Ambroise Thomas Mignonja került színre.
1919. március 22-én a népbiztosok kormányzótanácsa rendeletileg az összes budapesti színházat köztulajdonná nyilvánította, és egy írókból, színházi rendezőkből álló, kilenctagú bizottságot bízott meg felügyeletükkel. A színházak vezetőit, személyzetét ideiglenesen pozíciójukban hagyták. A bizottság – még operettek esetében is – korlátozta a darabválasztást: a régi klasszikus szerzők (Offenbach, Planquette) műveinek előadására ösztönözte a zenés színházakat.
1919. november 2-án volt a Lili bárónő nyolcvanötödik, 6-án – a Vígszínházból áthelyezett – Három a kislány kétszázadik előadása. Kivételes sikere volt a lassan háziszerzőnek számító Zerkovitz Béla Százszorszép című operettjének, melyből Kerényi Gabi és Palásthy Irén ének- és tánctudását, Sziklay József és Sziklai Jenő színészi alakítását emelte ki a kritika. Ferenczi Frigyes rendezésében került színre Buttykay Ákos operettje, Az ezüst sirály, melyben a rendezés és a látvány mellett a két vendég: Kosáry Emma és Király Ernő játéka nyerte el a közönség tetszését.
1920. június 2-tól június 13-ig Braida Umberto és Pietro Mattiassevich olasz operaigazgatók bérelték ki a Városi Színházat. Az olasz opera fergeteges sikerrel szerepelt stílusos, fegyelmezett előadásaival. Műsorukon a Tosca, a Carmen, a Pillangókisasszony, a Rigoletto, a {644.} Faust, a Traviata és a Bohémélet szerepelt. A legzajosabb sikert a Tosca előadása váltotta ki. Faludiék utolsó évadjának említésre méltó eseménye Oscar Straus Búcsúkeringő című operettjének bemutatója volt. A közönség és a sajtó egyaránt örömmel üdvözölte a főszereplő Petráss Sári, Sziklay József és a társulat új tagja, D’Arrigo Kornél nagyszerű alakítását. Az ötvenedik előadás is táblás házzal ment, ami 73000 korona bevételt jelentett, de ez sem akadályozhatta meg, hogy az évad végén, a bérlet lejártával a vezetőség leköszönjön.
| A KIRÁLY SZÍNHÁZ | TARTALOM | A THÁLIA TÁRSASÁG KÖVETŐI |