Csányi László.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
X. FEJEZET.
A szabadságharcz.
A szervezkedés. Harcz a szerbek és horvátok ellen. – A bécsi forradalom. A trónváltozás. – A tavaszi hadjárat.
A szervezkedés. Harcz a szerbek és horvátok ellen.
Az események bekövetkezése fölött a nemzet bátorsága, vagy gyávasága volt hivatva dönteni.
Katonai előkészülete fölött pedig az a tény döntött, hogy a magyar szabadságharcz mint a magyar állam törvényes harcza kezdődött pártütők ellen. Magyar részen van tehát az az erkölcsi súly, melyet a törvényesség ad, az az anyagi erő, melylyel, bármennyire iparkodnak is Bécsben csökkenteni, mégis rendelkezik az állam. Ehhez járul még, mihelyt a nemzet léte kétségben forog, az elszántságnak ereje és az a lelkesedés, melyet az egy szent czélért való viadal mindig kelt a küzdők kebelében.
Magyarországon a horvát-szerb mozgalmak kitörésekor kevés volt sorkatonaság. E hiány pótlására volt hivatva a honvédség, melybe május közepe óta tódult a kiszolgált tisztek egy része és a tanult ifjúság. Különben a nép nem igen mutatott nagy harczi kedvet és a hazafiasság még inkább az önkéntes adományokban nyilvánult. A polgárság és birtokos parasztság a nemzetőrségben kezdte gyakorolni a hadi erényeket – egyelőre nem nagy foganattal. Legalább a hadügyminister sem most, sem később nem igen bizott benne. Nagyobb eredményt várt az újonczozástól, mely hat évi rendes szolgálatra kötelezte az egész ifjúságot. Ebből azonban nem vált törvény soha és a képviselőház szeptember 11-én is csak azt rendelte el, hogy a katonákat toborzás útján sorozzák be.
Nagy baj volt a tiszthiány is. A magyar nemesek közül aránylag csak kevesen maradtak meg a katonai pályán, a legtöbbet, Mészáros bizonysága szerint, elriasztotta onnét a titkos vagy nyilt rosszakarat. Ezért a most valóban felállított Ludovika-Akadémiának méltán szántak nagy szerepet. Csakhogy ennek betöltésére az események rohama nem engedett időt. Még feltünőbb volt a magyar tábornokok, főtisztek hiánya. A kik voltak is, nem akarták elvállalni a magyar hadak vezetését, sem Benedek, sem gr. Lamberg, sem gr. Gyulai. A szabadságharcz magyar tábornokai és főtisztjei az osztrák hadseregben szolgáltak ugyan de a legtöbben csak a háborúban vívtak ki maguknak rangot és hírnevet.
Eleinte, míg csak a szerbek ellen kellett harczolni, elégnek tartották oda a sorkatonaságot, biztosságban érezték magukat a csekélybe vett ellenséggel szemben, és ha el is jött a szomszéd megyék nemzetőrsége, sok becsületet nem vallott. Az a tény, hogy az aránylag csekély számú, bár vitéz nép ellen sem boldogultak, nagyon lelohasztotta a harczi kedvet, gyanut keltett a vezetők ellen, mely, sajnos, nem mindig volt alaptalan és a reactióban is fokozta a reményt, hogy ezzel a néppel – ők a pesti kiabálókat nézték – könnyű lesz végezni.164
A bécsi kormány a magyar hadi-készületet szeptemberig nem akadályozta nyiltan. Ha magyar tisztek, kikben az események kétséget támasztottak, Latourhoz mentek, az mindig arra utasította őket, hogy Mészáros rendeleteit kövessék.165 Még abban is lehetőleg kedvére járt magyar kollegájának, hogy a külföldön elszállásolt magyar tiszteket hazaküldje. A hol azonban ez nem történt, a legénységet hazaűzte a hazaszeretet, mint 1790-ben, és a legényeket jó szerével, vagy szelíd kényszerítéssel követték a tisztek is. Már májusban hazajött Galicziából a Württemberg huszárezred több százada, melyek közt Lenkey Jánosé jutott legnagyobb hírre. A magyar hadügyminister kénytelen volt szökésnek nézni ezt a hazatérést és büntetésből a szerbek ellen küldte a huszárokat. De azért példájuk általános mintává vált. A legnagyobb veszélyek, nélkülözések közt, folytonos üldözésnek kitéve, mindig haza szállingóztak egyes csapatok Galicziából, Stajerből sőt még a távoli Csehországból is.
A mennyire aggodalmas volt egyrészt a szerbekkel szemben vallott kudarcz, annyira feltüzelte másrészt a nemzeti becsületérzés. A mint a régi vezérek helyébe ujak léptek, Kiss Ernő, majd Damjanich, a magyar katona mindjobban kifejtette jeles tulajdonságait. Szeptember 21-én magának Mészárosnak vezetése alatt ujra hozzáfogtak Szent-Tamás ostromához – most is sikertelen. De azóta nyilt mezőn majdnem kivétel nélkül a magyar győzött és ez a hadjárat vált sok főtisztünk és legjelesebb zászlóaljaink katonai iskolájává.
Politikai hátterénél fogva – hisz ebben nyiltan működött az osztrák kormány keze – valamint a Jellasich parancsa alatt álló sereg nagy számánál fogva, sokkal fontosabbnak látszott a horvátok elleni hadjárat. A bán 36,000 ember élén jött át a Dráván, vele szembe alig állott 5–6000 rendes katona és honvéd, kiket a szomszéd megyék nemzetőrsége támogatott. Még nagyobb baj volt, hogy a magyar seregnek nincs megbizható vezére. Az első, Ottinger, nyiltan a bánhoz áll és aztán Magyarország ellen harczol. A második gr. Teleki Ádám szintén ingadozott. Hátha Jellasich mégis királyi parancsra jő? Még kevésbbé biztak természetesen a számos idegen tisztben. A kis seregben csak a derék kormánybiztos, Csányi László, tartotta a lelket.
Csányi László.
De ő sem tehetett kisérletet arra, hogy a nagy számnak ellentálljon. Seregünk visszavonul. Néhány idegen csapat: a Hardegg vasasok és a Kress chevaux-léger-ek a bánhoz állottak. De a tisztikar legnagyobb része hű marad a magyar névhez. Megkérték Jellasichot, mutassa meg a királyi parancsot és midőn ezt nem tette, kijelentették, hogy nemsokára rendet csinál Jellasich Pesten, de a fegyelmetlen had fosztogatása a föld népét ellenök ingerelte és elősegítette a magyar győzelmet.
Somogyban, Szemesen, a Balaton délkeleti partján volt már Jellasich, midőn hirét vette, hogy a nádor találkozni óhajt vele a Kisfaludy gőzösön. Az országgyűlés szólította volt fel István főherczeget, álljon a hadsereg élére, mint azt állása kötelességévé teszi. A találkozás még reményt adott volna a békés megállapodásra, de a bán azt visszautasította. István igazi Hamlet; gyönge ember ilyen nagy szerepre. Itthon mindig nagy hazafi volt, Bécsben meg engedékeny; igazán seholsem bizhattak benne. Az a kilátás, hogy egy lelkes nép élén saját családjával szemben kivívhatja magának a koronát, elragadhat nálánál bátrabbakat és erősebbeket – de ő csak menekülni akart a kötelességek összeütközése elől. Bécsbe ment, onnét kegyvesztesen Schaumburgba, hol 1868-ig elvonultságban töltötte életét. Magyarországot ujabb csalódás érte az ő személyében. A szemesi eset pedig megerősíti a régi aggodalmakat. Csak nem mer a bán szembeszállani egy főherczeggel, ha nincs legfelső helyről felhatalmazása?
Mindenki Magyarországon a kötelességek ez összeütközésének érezte súlyát. A múlt, a temperamentum döntött a megoldás fölött. A vak Wesselényi váltig mondogatta, hogy nincs más menekülés, mint a törvény és a régi világ legtöbb embere úgy gondolkodott, mint ő. De Kossuth Jellasich visszahelyezése után kimondta, hogy Corpus Jurissal nem lehet megmenteni a hazát, most pedig egyenesen a legveszedelmesebb tyrannismusnak nevezi azt, mely törvényre hivatkozva, rontja meg a törvényt; dönti meg az alkotmányt.
A politikai életben a válság maga szabott törvényt magának, de a katonai élet maga a törvény, a fegyelem. Ritkán állott annyi becsületes ember egyszerre oly nagy belső krisis előtt, mint akkor a magyar seregnél és az udvari ármánynak tán az legnagyobb bűne, hogy azok előtt is kétesnek mutatta a király akaratát, ki életöket, becsületöket ajánlották fel, annak végrehajtására. Gr. Teleki Ádám is elmegy a seregtől, Jellasich Fejérvárt is elfoglalja. Midőn már közel van Budához, igazán dramatikus módon nyilatkozik ez a conflictus szept. 28-án a sukorói templomban, midőn Batthyány megállásra, harczra szólítja fel az egyre hátráló főtiszteket. Móga János, ki rangra teleki Ádám után következett, kétszer is lemondott, míg végre megigérte a tisztikarral együtt, hogy megvív a magyar ügyért. Csak azt kötötték ki, hogy Jellasich legyen a támadó.166
Igy jutott el a horvát bán a magyar főváros közelébe. Akkor éri élete delelőjét; az európai reactiónak egyik legünnepeltebb férfia. Ifjukori rajongásáról a «hős magyar nemzet» iránt, melyről versei tanuskodnak, rég lemondott. Magánéletében könnyelmű, pazar, az udvar kegyére szoruló. Egyszer volt harczban, 1845-ben a bihácsi törökök ellen, de babért nem szerzett. Politizáló tábornok, ki bízik szerencséjében, összeköttetéseiben és ki egyaránt hajlandó az udvar értelmében járni el, mint az illyr nemzetiséget felhasználni ambitiója kielégítésére. Úgy látszik, hogy rendes csatára, sorkatonaság ellen, nem is számított.
De a végső ponton még egymást érik a békéltető kisérletek. Mégis érzi mindegyik fél, mi minden forog koczkán, ha egyszer egymás vérét ontják a császári és a királyi katonák. Magyar részről a nádor és Batthyány kisérlették meg a közbenjárást, hiába. De Bécsben is gondoltak ismét arra, hogy a király bizalmi embere intézze el teljes tekintélylyel a magyar-horvát kérdést és szerezzen egyuttal rendet Magyarországon.
Egy ősz államférfiú elbeszélte nekem, mint kellett neki álruhában Bécsbe jönnie Zsófia főherczegasszony meghívására. Álruhában, este – mert a bécsi radikálisok meg szokták nézni az udvarhoz menőket – jutott el Schönbrunnba, a parkba, hol a sötétség leple alatt szólhatott kivülről a kisérőnőjével egy lugosban ülő fejedelemasszonynyal. A megbizást azonban el nem fogadhatta, mások sem, hiszen nagyjában a márczius előtti közjogi állapot visszahelyezése volt a czél. Gr. Lamberg Ferencz altábornagy, conservativ úr, de jó magyar, ki irodalmilag is szolgálta hazáját, végre elvállalta a kir. biztosságot és az összes magyarországi hadtestek parancsnokságát. A vele adandó kiáltványokat nagy titokban nyomtatták, de Pulszky Ferencznek, a bécsi magyar ministerium ott maradt államtitkárának sikerült megszerezni egy példányt, melyet Pestre küldött.167
Az egyik kézirat Batthyányval közölte, hogy már nem ő a kijelölt ministerelnök, hanem b. Vay Miklós, de felszólítja, vezesse addig tovább az ügyeket. A második István főherczeg lemondását, a harmadik Lamberg kinevezését közli. Később még egy kéziratot találtak nála, mely Majláth György országbirót nevezi ki kir. helytartónak, és az országgyűlést decz. 1-ig elnapolja.
Lamberg személyisége inkább bizalmat érdemlő volt és a királyi biztosítást, «hogy Magyarország épségét és törvényes szabadságát fenntartani erősen el van tökélve», még sem szabad kevésbe venni. De mindegyik kézirat – nem is nézve tartalmát – formailag hibás, ministeri ellenjegyzés nélkül való.
Kossuth az Alföld nagy községeit járja be, hogy a népet fegyverfogásra bírja; Batthyány a táborba utazott, épen hogy ott találkozzék Lamberggel. A radikális párt gyorsan felhasználja az uratlanságot. Ülést hivat össze, mely szeptember 27-én este 10 1/2-kor kezdődött és éjfélig tartott. Már az óra is szokatlan, izgató, a kir. biztos útban, Jellasich Fehérváron. A radikálisok, a karzat és az utczai nép magukhoz ragadják az uralmat. Kossuth akkor jő haza, diadalittasan és ő találja meg a formát, melyben a képviselőház nyilt ellentétbe lép a királyi akarattal. Határozati javaslata, melyet közegyetértéssel elfogadnak, érvénytelennek mondja ki Lamberg kinevezését, mint az 1848. III. t.-cz.-be ütközőt. Törvényteleneknek mondják ki az «állítólagos» királyi rendeleteket, még ha nem is koholtak. A népet és a katonaságot eltiltják a Lamberg iránti engedelmességtől. Ilyen alkalom, ilyen szónok kellett ahhoz, hogy a táblabirák ezen gyülekezete forradalmivá váljék.
A forradalomnak is szüksége van kormányra. A horvát betörés idején honvédelmi bizottság alakult a kormány támogatására. Most, nem lévén törvényes kormány, ez a bizottság, melynek Kossuth az elnöke, ragadja magához a hatalmat.
Ezek után már nehéz volt visszavonni a határozatokat és helyreállítani a törvényes állapotot. De egyenesen lehetetlenné vált az által, hogy a végzést nyomon követte a borzasztó forradalmi tett. Lamberget, ki még 27-én este érkezett Budára, mindjárt halálra keresték. Másnap délután bérkocsin át akart menni a hidon, de felismerték és felkoncolták. Az egyik gyilkos véres karddal az országgyűlésbe ment és dicsekedett tettével. «Ekkor, mintha a lelkiismeret fuvallása szállta s egy rossz és alávaló tettérti pír futotta volna át az ábrázatokat, azonnal föleszmélvén, a tettet hibáztatták, a gyilkos szónokot kiparancsolták a teremből és a népet lecsillapították». Ennek a magábaszállásnak az volt az eredménye, hogy másnap, szept. 29-én mindkét ház ülést tartott és rosszallotta Lamberg «kivégeztetését», a ministerelnököt pedig felszólította, kérje meg Ő Felségét, hogy királyi nevét és hatalmát ne engedje oly czélokra használni, melyek a tegnapelőtti irtóztató jelenetet előidézték.168
Rohamosan űzik egymást az események. Ha Lamberg meggyilkoltatásáról tudnak, nehezen ütköznek meg szept. 29-én reggel tisztjeik Jellasichcsal. A bán Sukorónál támadott, de visszaveretett, miben egyenlő része volta Wasa-bakáknak, a huszároknak és a Mack kapitány vezetése alatt álló tüzérségnek. Jellasich délután visszavonult Pákozdra. Másnap háromnapi fegyverszünetet kér és kapott. Ezt arra használta, hogy seregével Bécs felé távozzék azzal a hires «oldalkanyarodással», melyet sokan nem tartottak megegyeztethetőnek a fegyverszünettel. A magyarok nem üldözték, de Roth és Philippovich elmaradt tartalékhadát űzőbe vette a felkelő nép és a nemzetőrség az egész sereget, több mint 9000 embert Ozoránál elfogta. E fényes tett érdemében Perczel Mórral, ki elhagyta az országgyűlést, hogy a nemzetőrséget szervezze, osztozott egy fiatal tiszt, Görgey Arthur őrnagy. Ellenségeskedésük, mely az egész háborún át tartott, e naptól vette kezdetét.
Görgey már előbb megmutatta, hogy komolyan veszi a háborút. Zichy Ödön grófot, Fejérmegye volt administratorát, elfogták a szabad csapatok. Mivel kocsijában Jellasich kiáltványait találták, kálózdi kastélyában pedig sok hadieszközt; Görgey őt haditörvényszék elé állíttatta és Csepel szigetén, Ujfaluban felakasztatta.169 Úgy járt el, mint a franczia forradalmi vezérek az emigránsokkal szemben.
A bécsi forradalom. A trónváltozás.
Radetzky győzelme a reactiót bátorította fel; Jellasich kudarcza a forradalmi mozgalomnak adott új erőt. Bécsben márczius óta nem szünt meg a forradalmi hangulat. Eleinte leginkább a német nemzeti eszme táplálta, azután a kormánynak nyilvánosan reactionarius politikája szította, végre, különösen lengyel befolyás alatt, egészen a nemzetközi radicalismus eszméjének hatása alá jutott. A polgárság már visszavonult tőle, de a deákság s a munkások kitartottak. Szinte folytonos az ujjhúzás a kormánynyal. Ez a mozgalom Ausztriában meglehetősen el volt szigetelve; Frankfurt távol volt és így támogatást csak Magyarországtól várhatott, melynek hivatalos és nem hivatalos tényezőivel különben is márczius óta szoros összeköttetésben állott. A magyar küldöttségnek kedvetlen fogadtatása után ez a viszony még szorosabbá vált. Szeptember 11-én nagy kravallt indítottak meg a bécsi demokraták, de a «fekete-sárga» nemzetőrök szétverték azt és azóta a ministerium biztosságban vélte magát. Hanem a magyar küldöttségnek a Reichsrath által való elutasítása újra felszította a tüzet. Az akkor elhangzott beszédek világossá tették a magyar és osztrák szabadság solidaritását, a ministerium és Jellasich, mint a szabadsággyilkos törekvések eszköze, az általános gyűlöletnek lettek czélpontjai. Dogmává lőn, hogy Magyarország ügye egy Bécs és egész Ausztria szabadságával.170 Jellasich hadjárata alatt somogyi kanászok elfogták levelezését.171 A bán összeköttetése Latourral ez által vált nyilvánossá és a hadügyminister, mit a camarilla legbuzgóbb munkatársa jelent meg a közvélemény előtt. A parlamentben fel is szólaltak ellene és midőn Latour keményen válaszolt, általánossá lőn a meggyőződés, hogy nemcsak a magyar alkotmányt fenyegeti a veszély, hanem az osztrákot is.
Midőn a vert horvát sereg Bécs felé tart, az izgatottság a legnagyobb fokra hágott. Ime a megvetett, barbár szerezsánok, vörösmentések, az az egész délszláv csorda, melyről annyi jó és rossz élczet faragott a bécsi humor, a fővárosba jő rabolni és elfojtani a szabadságot.
Lamberg meggyilkoltatása után az udvar már nem törődhetik a magyar alkotmánynyal sem. Batthyány, ki szintén Bécsbe jött, itt megtudta, hogy lemondását elfogadták és október 2-án ő ellenjegyezte b. Vay Miklós kinevezését. De már másnap kir. parancs jött gr. Récsey Ádám ellenjegyzésével, melyben a király fájdalmát fejezi ki a fölött, hogy a magyar országgyűlés Kossuth és követői vezetése alatt törvénytelenségre ragadtatta magát és ez által előidézője lett Lamberg megöletésének. Feloszlatja az országgyűlést, törvénytelennek nyilvánítja annak nem szentesített végzéseit, hadi törvény alá helyezi az országot és Jellasichot nevezi ki főhadparancsnoknak. Jellasichnak, mint Ő Felsége teljhatalmú képviselőjének, mindenki engedelmességgel tartozik. Később, minden népeik közremunkálásával, a monarchia közérdeke és a nemzetiségek egyenjogúsága alapján fognak rendeztetni a monarchia népeinek viszonyai. Vagyis: a magyar alkotmány megszűnt: a király azonosítja magát a szlávokkal és ezek érdekében alakítja át az egész monarchia alkotmányát. A magyar képviselőház erre nem felelhetett mást, mint azt, hogy ez a manifestum vagy koholt, vagy ha igazi, érvénytelen. Hazaáruló, ki Jellasichnak engedelmeskedik, hazaáruló Récsey, kit perbe kell fogni. Mindezt Kossuth indítványára egyhangúlag elfogadták. Kossuth szerint a képviselőház nem törvénytelen, hisz nagylelkűségből még nem törölte el az ausztriai ház lételét és most sem teszi. Csakugyan, most már nem volt más választás, mint a dicstelen alávetés, vagy Kossuth dictaturája. Batthyány, ki egyiket sem akarta, jószágára vonult vissza.
«A fiatal német szabadság leánya dobogó szívvel hallgat a Magyarországban harsogó csataszózatra.»172 Midőn Latour csapatokat akar küldeni Jellasich erősítésére, épen a bécsi születésű katonák megtagadják az engedelmességet. Október 6-án kellett volna elindulniok, de a «Deutschmeister» gránátosok annyira ellenszegültek, hogy lovasezredekkel kellett őket kikisértetni. Hanem a nép és a polytechnikumi ifjuság lebontotta előttük a Tabor-hidat és diadallal visszavezette őket a városba. Barrikádok emelkednek és a tömeg a Sz. István-téren legyőzi a conservativ nemzetőrséget és a csapatokat. Győzelemittasan a szomszéd hadügyministeriumba vonulnak, megölik Latourt és hulláját lámpára akasztják.173 Bach álruhában megmenekül. Másnap a nép kifosztja a fegyvertárat, a birodalmi gyűlés pedig, melyből a szlávok elmaradtak, permanentiába helyezi magát. Az udvar már kora reggel elmenekült Olmütz felé. Így történt, hogy midőn az ausztriai császár Magyarország ellen fordult, hazátlanná vált Bécsben. A város a demokrata-egyesületek hatalma alá került, melyet csak részben mérsékelhetett a birodalmi gyűlés. A kiszorított sereg a Belvedere-palotánál foglalt állást. A kormány tagjai közül csak Krauss pénzügyminister maradt Bécsben. Ő is, Wessenberg is békés, engesztelő eljárást tanácsoltak, de az udvarnál Windisch-Grtz befolyása volt túlnyomó. Elhatározták, hogy fegyveres hatalommal hódítják meg a császári székvárost. Windisch-Grätz okt. 16-án főparancsnokká neveztetett ki és már 20-án megkezdte Bécs lövetését. A jámbor községtanács sietett volna a meghódolással, de a herczeg oly feltételeket szabott, annyira fenyegetődzött a demokraták kiirtásával, hogy ellenállásra kényszerítette a deákságot és a radikálisokat. A hatalmat azok vették kezökbe. A mozgó nemzetőrséget Messenhauser, a tűzérséget Bem vezette. Frankfurtból eljött Blum Róbert, a baloldal vezére és Fröbel. Bár nagy volt a lelkesedés, a túlnyomó sereg ellen alig volt kilátás a hosszabb, eredményes védelemre. Ezért a községtanács már október 12-én felkérte a magyar sereget a közbenlépésre, az ostromlók megtámadására.
Bécs oly nagy szolgálatot tett akkor a magyar ügynek, hogy nemcsak érzelmi, de politikai momentumok is ajánlották a rögtöni segélyt. A képviselőház okt. 14-én ezt elhatározta, de Bécs, vagy az osztrák gyűlés felszólításától tette függővé. Már akkor is késő volt, mióta pedig Windisch-Grtz egész serege lejött, győzelemre alig volt kilátás. Különben is sok hazafinak erős volt a közjogi aggodalma a Lajta fegyveres átlépése iránt, a tiszti kartól pedig nagy áldozat lett volna, Windisch-Grtz hadát megtámadni. Kétszer is átmentek a határon, hol Jellasich táborozott, aztán visszafordultak. Végre Kossuth, úgy Mészáros és Nyáry, mint Móga és Görgey nézete ellenére elhatározta a támadást.
Bécsben már végső vonaglásában a forradalom. A katonaság elfoglalta a külvárosokat, bent nagy a hiány élelemben és lőszerben és a városi tanács okt. 29-én elhatározta a megadást kegyelemre. Már be is kezdik szolgáltatni a fegyvereket. De másnap délután a Sz. István templom tornyának őre jelt ad: jönnek a magyarok. Újra kezdik a viadalt.
A magyar sereg 28-án újra átment a Lajtán és 30-án Manswörtnél megtámadta a horvátokat. Guyon őrnagy csapata szuronyt szegezve elfoglalta a falut. Schwechat mellett azonban a komáromi kaszásokat páni félelembe ejtette egy közéjük csapó bomba s vad futásuk magával ragadta az egész sereget, úgy hogy azt csak a határon innét lehetett ismét rendezni. A magára maradt Bécs most capitulatio nélkül nézett eléje a katasztrófának. Maga a polgárság is a még harczoló proletárok ellen foglalt állást. November 2-án bevonultak a fosztogató szerezsánok. A hadi törvényszék megkezdte működését. Messenhausert agyonlőtték, agyonlőtték Blum Róbertet is, Schwarzenberg követelésére, ki így akarta elrettenteni a német demokratákat. Pulszkynak és Bemnek, kit Szontagh Pál rejtegetett, sikerült a menekülés Magyarországba, Fennebergnek, a deákok- és Tausenaunak, a demokraták vezérének, Amerikába. A császári székváros egy éven át ki volt szolgáltatva a rendőrség önkényének, mely különösen Latour gyilkosait kereste és ezreket küldött a börtönbe. Az udvar tovább is Olmützben maradt és a birodalmi gyűlést is annak közelébe, a kis Kremsierbe hívta össze.
Néhány nappal később Berlint is megszállotta a hadsereg és kis városba tették át az országgyűlést. Francziaországban már előre látható volt Napoleon diadala. Magyarország ellenállását, a schwechati ütközet után, ismét nem becsülték sokra. Itt volt tehát az ideje a győztes dynastia, a hadsereg és az aristokratia eszméi szerint újjáépíteni az annyi válságban szinte düledező monarchiát. Wessenberg kormánya még németes és liberális színezetű volt, most már tisztán absolut és osztrák színű kormányra kerülhetett a sor. Ez átalakulásban Schwarzenberg Felix herczeg energiájának és diplomatiai tehetségének volt legnagyobb része: az új aerának ő volt előre kijelölt ministerelnöke.
Schwarzenbergben megtestesült az a dynastikus politika, mely főnek tartja a külső hatalomról és annak eszközeiről való gondoskodást és azok mellett nem sokat törődik a belső fejlődéssel. Változatlan «plé» arcza kifejezi nyugalmát és kiméletlenségét. Absolutista és katona, mert rá nézve bűn az engedetlenség. Megalkuvást nem ismer és fegyverrel akar eltiporni mindent, ki útjában áll. Jellemző rá nézve kedvtelése: a bonczolás. Mellette még sógora, Windisch-Grtz is megtartja tekintélyét, ki inkább a régi feudális rendszer felé hajlik, inkább conservativ, mint absolutista. A parlamentarismusnak tett engedmény gr. Stadion belügyministersége, ki a szláv többséget vezette és inkább az alkotmányosság felé hajlott. Régi liberális Bach is, de épen ő lett a forradalom legnagyobb üldözője, a legmegrögzöttebb centralista. A belső politikának ő adott irányt. Hasonló iskolából került ki a kereskedelmi minister, Bruck, ki szintén egységes államot akar. Ha már a régi ministerium sem tudott belenyugodni Magyarország önnállásába, ennek egyenesen a nagy egységes császárság, Magyarország politikai megsemmisítése volt a czélja.174
Ehhez azonban még sokkal nagyobb változásra is szükség volt. Monarchiát és épen oly autokratikusat, minőt tervbe vettek, nem lehet felállítani uralkodó nélkül; ezt eléggé mutatták a mult félév tapasztalásai. Ministerei legjobban ismerték Ferdinánd siralmas gyöngeségét, tudták, mennyit ártottak egymásnak ellenmondó rendeletei a dynastikus eszmének. Magyarországot illetőleg pedig az ő szava, esküje, melylyel törvényeinket megerősítette, útját állotta minden gyökeres változásnak.
Már Metternich eltávozásakor megkérdeztette őt Mária Anna császárné: nem tartja-e szükségesnek férje lemondását. Mint a császárné egy leveléből kitűnik, férje többször is el akarta hagyni a trónt a zavarok óta, de csak most állott be a helyes időpont.175 Előbb azonban tisztába kellett jönni a trónörökös személyével is. Jog szerint a császár öcscsére, Ferenc Károly főherczegre nézett a trón. De már ő is öregségre hajlott és az irányadók, itt is első sorban Schwarzenbergre kell gondolnunk, a monarchikus eszmének megfelelőbbnek tartották, ha Ferdinándot egyenesen a nagy reményekre jogosító Ferencz József főherczeg követi; olyan ifjú, ki igazi uralkodónak született. A nyár folyamában gróf Mensdorff-Poully Sándornak jutott feladatául az Innsbruckban tartózkodó Ferencz Károly főherczeget és Zsófiát meggyőzni úgy a trónváltozásnak, mint mellőztetésöknek szükségéről.176 A főherczeg és mi nehezebb volt, a főherczegasszony is meghozta a monarchia érdekében a nagy áldozatot. Olmützben aztán Schwarzenberg a legnagyobb titokban folytatta a tárgyalásokat, annyira, hogy még Wessenberg, ministerelnök sem tudott felőlük. November 21-én történt a ministérium kinevezése. A ministereken kívül, kiknek a proclamatiókat elő kellett készíteniök, csak gróf Grünne, Ferencz József főudvarmestere, Radetzky és az Olmützben jelen levő Windisch-Grtz voltak a titok részesei.
Deczember 2-án, szombat napján, reggeli 8 órára az udvarhoz hívták a főherczegeket, főméltóságokat és főtiszteket. Még Miksa főherczeg, Ferencz József öcscse sem tudta, mi lesz. A gyülekezet előtt megjelent a császári pár, Ferencz Károlytól, nejétől és Ferencz Józseftől kísérve, Ferdinánd meghatott hangon felolvasta lemondását, Schwarzenberg pedig a Ferencz József nagykorúsítása, a császár és Ferencz Károly lemondására vonatkozó iratokat. A császár és Ferencz Károly ezeket aláírják. Ferencz József letérdel nagybátyja előtt, ki őt megáldotta: Isten áldjon meg, légy csak jó, szivesen történt. Ezután szülei is megáldották a fiatal uralkodót, kinek nevét nem Ferencznek publikálták, mint általánosan várták, hanem Ferencz Józsefnek, mintegy jelölve azzal, hogy a nagy népszerű, liberális és centralista császárnak veszi át örökét.177
Nem lehet kérdés, hogy a trónlemondás szükséges volt, úgy dynastikus, mint kormányzati szempontból. De végrehajtásának módja nagy felelősséget hárított Sczhwarzenbergre és társaira. Magyarországról sehol sem történt említés, ama fejedelem trónralépténél, kit a magyar nemzet, Kossuth szava szerint, megkedvelt s kinek maga Kossuth felajánlotta az ifjabb királyságot. Ha akkor közelednek Magyarországhoz, ha a törvényes magyar királyt állítják szembe Kossuthtal, valószinűleg helyreáll a törvényes állapot. De ezt nem tették. Magyarországnak ez a semmibe vétele még Windisch-Grtzet is ellenmondásra birta. Szerinte az új királynak ki kell jelentenie, hogy fentartja az ezredéves alkotmányt és a Szent István koronája alatt egyesített népek szabadságait és csak az 1848-iki forradalmiaknak bélyegzett törvényeket törli el Kossuth és társai lázadásának leverése után. A ministertanács többsége leszavazta. A magyar koronának említése kimaradt a trónváltozás okmányaiból. A bureaukratia felfogása szerint Magyarország «lázadása» által eljátszotta régi jogait (Verwinkungstheorie), azok elismerése csak útjában állana a monarchia ereje és hatalma teljes kifejtésének. Midőn Schwarzenberg megmutatta az irományokat báró Jósika Samunak, kit gróf Széchen Antallal, sógora tanácsára mégis meghivott Olmützbe, Jósika keserűen kifakadt: II. Ferdinánd csak a fehérhegyi győzelem után tépte szét a rendek privilegiumait; ti meg se hódítottátok Magyarországot és már is rendelkeztek vele.178 Az uralomra jutott férfiak ép úgy mellőzték a conservativ, mint a szabadelvű magyarokat.
Azon idő alatt, melyet Bécs ostroma és a trónváltozás előkészületei engedtek Magyarországon, itt kettős tevékenység észlelhető. Az egyik békekötésre akarja felhasználni a kedvező alkalmat; a másik mindent megtesz, hogy a nemzet becsülettel vívhassa meg a háborút.
Windisch-Grtz mindjárt a főparancsnokság átvétele után engedelmességre szólította fel a magyar hadsereg tisztjeit. Az osztrák tisztek nagy része akkor ment el a magyar táborból. Ivánka Imrének, kit mint parlamentért küldtek táborába, mondta a herczeg a nevezetes szavakat: lázadókkal nem alkudozom. De viszont a magyarok sem ismerték el az ő kinevezését. A király nem volt annyira idegen a magyar kormánytól. Még október 17. és 18-án küld kinevező rendeleteket Olmützből Mészáros m. kir. hadügyministernek.
Ez is bátorította Batthyányt, Deákot, Pázmándyt arra, hogy békealkut kezdjenek. Felszólításukra a püspöki kar lépett fel mint közvetítő. Horváth Mihály írta azt a feliratukat, melyet Fogarassy elvitt Olmützbe; de a király nem fogadta el. Mindamellett még Kossuth is a békét tartotta főkép szem előtt, még november 9-iki beszédében is hivatkozott arra, hogy minden háborúnknak a dynastia ellen megalkuvás volt a vége. De hiszen a másik oldalról nem volt, ki alkudjék. Ott «feltétlen hódolás» volt a jelszó.
Mégis a trónváltozás hírének érkezte után újra megkezdte tevékenységét a békepárt. Deczember 6-án a két ház együttes, zárt tanácskozásában Wesselényi Miklós feladást, hódolás ajánlott. A nagy hazafinak ez volt utolsó politikai szereplése, mely megmutatta, hogy az a daczoló szellem, mely azelőtt kihívta a világot, megfontolásnak adott helyet. Kossuth ellenben azt igyekezett kimutatni, hogy a legnagyobb áldozat árán sem lehet most békét szerezni. Czélhoz csak a védelem vezet. Az országgyűlés egyhangúlag elfogadta azt a javaslatát, hogy a császári manifestumra válaszul jelentsék ki e lemondás érvénytelenségét, minthogy a nemzet előleges beleegyezése nélkül ment végbe. A ki a trónról való lemondás elismerése által Magyarország törvényes függetlensége ellen vét, hazaáruló.
E függetlenség megvédésére októberben és novemberben erősen folytak a készületek. Az egész országban folyik a toborzás, a katonaállítás. A föld népe eleinte csak nehezen mozdult meg, még Kossuth szavára is. Hiszen még a Kossuth-nóta is kifejezi a magyar szellemnek megfelelő halogatást, megfontolást, a «ha még egyszer» azt izeni»-vel. A sorkatonaságból csak körülbelül 16,000 volt az országban; a többi honvéd. A november 27-iki rendelet a honvédsereg számát 200,000-ben állapítja meg és ebbe olvasztja a régi sorezredeket is. A nehézség a két nagyon is különböző résznek összeforrasztásában állott. A háború első szakában bizony a gyűlölt fecskefarkak végezték a főmunkát, a honvédzászlóaljak közül csak a 9-ik, a vörössipkások és a 3-ik, melyet Damjanich gyakorolt be, sorakoztak mindjárt melléjük.
Magyarország egész területe akkor a honvédelmi bizottság rendelkezésére áll. Csak két vár, Arad és Temesvár nem ismerte el október 3-ika óta a magyar hadügyministert. Erdély katonasága is egészen elszakadt, népességéből meg csak a magyar és a székelység egyrésze állott kezdettől fogva magyar párton. Így tehát elég lakosság és élelmiszer állott a magyar kormány rendelkezésére, mely még a nemzetiségi vidékek jelentékeny részén is számíthatott az engedelmességre. A tótoknak csak csekély része hallgatott a pánszláv izgatókra, a ruthének mind hívek maradtak, de még a magyarországi oláhok is. A bánáti svábok legjobban szerették volna egyáltalában kerülni a háborút, de a városi német népesség, mindenhol az erdélyi szászokat kivéve, élt-halt a magyar ügyért. Abban a forradalmi évben, mely annyi régit tépett szét és annyi újat ölt meg még megérése előtt, csak egy gondolat maradt élve minden osztályban, rendben, felekezetben: az, hogy magyarok vagyunk. Még az itt lakó idegenek is alakítottak szabad csapatokat. 1848 vége felé 100,000-nyire szaporodhatott a magyar hadsereg száma.
A magyar közkatona kiváló tulajdonait egyik legjobb vezére, Leiningen örökítette meg.179 A lelkesedésen és halálmegvetésen kívül a fáradság, éhség és szomj tűrése, a jókedv és az öröm, szembenézni a halállal, képezik azt a «jó szellemet», mely fiatal hadunkat akkor eltöltötte, ha volt vezetésére méltó. A tisztek közt már kevesebb a megfelelő. A legtöbb soha se látott háborút, sokan irtóztak a fegyelemtől, szokás volt mondani: csata lesz, sok tiszt van a városban.180 A magyar közállapotok igazi rákfenéje, a protectio, itt is érezhette hatását. A főtisztek azonban nagyobbára saját vitézségüknek és érdemüknek köszönték előmenetelüket és e szempontból a legjobb értelemben vett forradalmi sereg volt a mienk. Vezérei közt csak a régi, lassú hagyományokat fenntartó Mészáros Lázár, Kis Ernő és a derék Aulich Lajos voltak már a cs. kir. seregben is magasabb rangban, Görgey csak főhadnagyságig vitte ott, Klapka, Damjanich, Dessewffy, Pöltenberg, Nagy Sándor, Leiningen, Knezich, kapitányságig. Bejött az 1830–31. lengyel szabadságharcznak két nagy tapasztalatú vezére: Bem József és gróf Dembinszky Henrik.
V. Ferdinánd király átadja a trónt ő felsége I. Ferencz Józsefnek.
Egykoru bécsi kép után.
A sereg egy része ez idő alatt is harczol. A szerbek erejét nagyon emeli Temesvár és Arad elpártolása a magyar ügytől és a velök is megkezdett békealkú nem vezet czélhoz. Csakhogy most már a magyar a támadó. Damjanich János alezredes, a verseczi tábor parancsnoka, szakít Kiss Ernő és Vetter óvatos hadviselésével és rendíthetetlen bátorsággal szuronytámadásra vezeti kis hadát. November 2-án Lagerndorfnál (Strázsa) győz, deczember 12-én Alibunárt foglalja el, 15-én a jarkovácziak áruló vendégszeretetét torolja meg.181 1849 január 3-án már Pancsovát ostromolja a magyar sereg Kiss Ernő alatt, de vissza kell vonulnia.
Damjanich János.
Orlai Petrich Soma festménye után.
Kossuth eredeti szándéka az volt, hogy az egész hadi erőt az osztrák határon központosítja és ott intézi a döntő csapást Ausztria ellen. Ennek végrehajtása lehetetlen volt; az ország nagy részét nem lehetett védtelenül átengedni a szerbeknek. De azért mégis itt alakult meg a magyar fősereg, az, mely aztán az egész háborún át a legfőbb szerepet játszotta. Az öreg Móga a schwechati csata után szivesen visszavonult, helyébe Kossuth az alig 30 éves Görgeyt rendelte vezérnek.
Görgey Arthur (szül. 1818 január 30-án Toporczon) az első igazi forradalmi vezér. Előbb mint testőr szolgált, azután főhadnagy lett a nádor huszárezredében, majd kilépett és Prágában a vegytant tanulta nagy eredménynyel. Ott megnősült, hazament gazdálkodni Szepesbe, de a márcziusi napok után felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak. Legjobban szerette volna, ha mint vegyészt alkalmazzák, de az egyik honvédzászlóaljat bízták reá. Láttuk már szereplését Csepel-szigetén és Ozoránál. Nagy ambitiója, tehetsége, tanusított hajthatatlansága egyaránt ajánlották őt. Meg volt benne a tanult katona pontossága, azzal a kedvességgel, mely a bajtársak honává teszi a tábort. Autoritását minden módon fentartotta, bár inkább akart hatni személyes tulajdonaival, mint külső megjelenéssel. Táborában a régi és új csapatok összeolvasztása volt fő feladata. Legjobban szeretett volna egészen megszabadulni a fegyelmetlen szabadcsapatoktól és a csak puskaropogtatásra való nemzetőröktől. A honvéd név aztán egygyé olvasztotta s forradalmi szellemben egyesítette a régi és az új bajtársakat. Ez a forradalmi szellem áthatott hadvezetésre is. Vége szakadt az osztrák pedans lassúságnak, elmaradt minden parádé, a kormány a csatára készülést, különösen a szuronyrohamot tűzte ki a begyakorlás főczéljául.
Míg azonban alkalmazásra került a hadi tudomány, politikailag is állást kellett foglalnia. A magyar birodalom törvényes önállása megadta ehhez az alapot. Midőn Windisch-Grtz Bécs elfoglalása után újabb proclamatiót bocsát ki, ő azt feleli a lázadás vádjára, «hogy a magyar nemzet királyát folyvást azon loyalitással tiszteli, melynek a régi és új históriában nincs párja. Addig, míg a törvényes állapotot sikerül visszaállítani, a sereg Magyarország képviselőiben tiszteli a törvényes hatalmat és ennek kifolyását, a honvédelmi bizottságot jogszerű kormánynak tekinti. Jelszavunk: alkotmányos jog és szabadság.»
Kossuth arra is törekedett, hogy külföldön szerezzen összeköttetéseket, diplomatikailag is feltüntesse Magyarország különállását, bár tisztában volt azzal, hogy Magyarországot csak a saját ereje mentheti meg. Még legtöbb sympathiát talált Frankfurtban, hol Eisenmann egyenesen felszólította a gyűlést, segítse a magyarokat, mert Németország érdeke erős és virágzó Magyarországot kíván.182 Tudjuk, hogy Kossuth politikájára is milyen nagy, bizonyos tekintetben végzetes befolyást gyakorolt a német szövetségre való kilátás, de azt is tudjuk, hogy mire a háború kitört, ennek a szövetségnek már hiányzott az alapja, a birodalmi gyűlésnek hatalma. Angliában és Francziaországban is volt sympathia elegendő, de csak szóval nyilatkozó. Természetes szövetségesünk volt Sardinia és a még küzdő Velencze, de azoknak maguknak is túlnyomó ellenséggel kellett küzdeniök. Magyarország érdekében csak az északamerikai unio bécsi követe próbált közbenjárni, hiába.
Windischgrtz Alfréd.
1849-iki kőnyomat után.
Deczember 15-ére Windisch-Grtz befejezte előkészületeit. Oly nagy erővel lép fel és táborában oly kevésbe veszik a magyart, hogy igen gyors végét várják az egész katonai sétának és csak attól tartanak, hogy Kossuth és társai valahova Ázsiába menekülnek előlük. Maga a tábornagy Jellasichcsal, 44,000 ember élén a Duna jobb partján nyomul előre. Balról Simunics tör előre Nagy-Szombat felé, honnan Guyon november elején elűzte. A jablunkai szorosnál Frischeisen jön be, a duklai szorosnál már át is jött a vitéz, félszemű gr. Schlick. Erdélyt B. Puchner tartja, délről a szerbek, délnyugatról a horvátok intéznek új támadást. Igazi hajtóvadászat, mint képzelték, nyulászat, melynek Budapest és a magyar faj tanyája a központja.
A fősereg diadalmasan halad előre. Görgey sem Parndorfnál, sem Óvárnál nem állhatott ellen, oda kell hagynia a nagy munkával megerősített Pozsonyt, majd Győrt is. Kossuth azt reméli, hogy a Vértes-hegységből válik Magyarország Argonneja, de a visszavonuló sereg itt sem állhat meg. Görgey Bábolnánál, a hozzá közeledő Perczel Moórnál vereséget szenved. Görgey el van határozva még egy kisérletet tenni a főváros megmentésére, de az ellenség közeledtének hírére Debreczenbe távozik onnét a képviselőház és a kormány.
Előbb azonban még egy békéltető kisérletet tesznek. Majláth György országbiró, gr. Majláth Antal volt kanczellár, Lonovics egri érsek, Deák Ferencz és Batthyány elmennek a táborba. Windisch-Grtz 1849 jan. 3-án fogadja az urakat, mint magánembereket, mert az országgyűlést nem ismerte el törvényesnek és kijelentette nekik, hogy csak feltétlen megadásról lehet szó és más feleletet nem várhatnak a császártól sem. Batthyányt nem is bocsátotta maga elé és néhány nap mulva Pesten elfogatta. Budát hiába erősítették meg; a főváros kardcsapás nélkül jutott a győző kezére (jan. 5.). Görgey előtte való nap távozott észak felé.
Windisch-Grtz befejezettnek tartotta művét. Örvendett diadalának, hisz még Wellington is azt mondta, hogy Napoleon óta egy hadjáratot sem gondoltak és hajtottak végre jobban.183 Nem sokat törődve az elszórt «rebellis csapatokkal», az ország berendezéséhez fogott. Mindenhol polgári biztosokat rendelt, többnyire a régi conservativok közül valókat és Szögyény László tanácsával élve, körülbelül a márczius előtti állapotokat helyezte vissza. A megszállott megyék és városok meghódoltak Ferencz Józsefnek, a püspökök elrendelték az imát a császárért, a főurak kezdtek az udvar köré gyűlni. Sokan már lehetetlennek tartották az ellenállást. Batthyány és Deák nem mentek Debreczenbe,184 sőt még a ház elnöke, Pázmándy Dénes sem. Olmützben pedig úgy gondolkoztak, hogy a magyar alkotmány nem létezik, Magyarország tabula rasa és a császár bízvást mellőzheti a koronázási eskü fölösleges scrupulusait.
Erdély kivételével a harcz többi színhelyein elhanyatlani látszott a magyar ügy. Simunics decz. 15-én kemény csata után elfoglalta Nagy-Szombatot. Götz tábornok jan. 11-én bevonul Turócz-Szent-Mártonba, hol a szláv mozgalom vezetői ünneppel fogadják. Schlick Kassánál 1849 jan. 4-én legyőzi Mészárost és már arra gondol, hogy Debreczennek indul. Bánságból, Bácskából a kormány visszaparancsolja a győztes honvédeket, a ráczok dühének engedve át a virágzó magyar és német telepeket. Dunántúl csaknem egészen elvész; Perczel kénytelen Nugent elől a Duna balpartjára átkelni. Ha Windisch-Grtz akkor erélyesen üldöz, legfölebb még Erdélyben állhat ellen egy ideig a magyarság. De elriasztotta őt a kemény tél és környezete többet törődött kényelmével és a hatalmas tábornagy mulattatásával, mint a háborúval.185
Ő befejezettnek tartja a háborút; a magyarság csak most kezdi meg igazában. A tiszamelléki nép lelkes hazafisága akkor nyilvánul teljes dicsőségében. Ez a vidék mintegy kiapadhatatlan forrása lett a vitézeknek, az élelmi- és hadiszereknek és a szegény ember utolsó falatját is szivesen megosztotta Magyarország katonájával. Az ellenség elől elzárkózik minden, ellenség a föld is; a magyar vezérek mindig tájékozva vannak a császáriak helyzete, ereje, czélja felől.
Megvolt az ellenállásra való akarat és vezetésben sincs hiány. Ennek egyik központja Görgey tábora. Nem győzhetett, de határozott vereséget sem szenvedett, együtt maradt és bízott vezérében. Görgey hogy a nagyon ingadozó tisztikart a magyar ügynek megtartsa, Váczott jan. 5-én újabb proclamátiót bocsát ki. Ebben megrójja a honvédelmi bizottságot, mert visszatartotta a sereget az igaz ügyért Buda előtt vívandó csatától. A sereg kijelenti, hogy hű marad esküjéhez, harczol a szentesített alkotmányért, csak a m. kir. hadügyministertől, vagy annak helyettesétől (Vetter) fogad el parancsot és esküjéhez képest szembeszáll minden «éretlen törekvéssel», mely az alkotmányos királyság helyébe köztársaságot akarna állítani. Nem egyezik semmi olyan alkuba, mely Magyarország alkotmányával, melyre letette az esküt, vagy a hadtest becsületével ellenkezik.186 Így lépett a politizáló tábornokok sorába. De nemcsak a maga meggyőződését fejezte ki, hanem a tisztikarét is, mely már Jellasich ellen is csak azon biztosítás mellett harczolt, hogy nem kiáltják ki a respublikát. Joggal mondhatta rágalomnak az a felfogást, mintha személyes tekintetek és nem a közügy érdeke vezetnék. De bizonyos, hogy ezóta, egyrészt multjánál, másrészt Görgey hatalmas egyéniségénél fogva ez a hadtest inkább volt a vezéré, mint Kossuthé és a kormányé.
A másik központ Debreczen. Itt az országgyűlés, miután a békealku sikertelenségéről értesült, Kossuth indítványára egyhangúlag elhatározta a védelmi harcznak a végsőig való folytatását. Midőn Nyáry, Bezerédj és Hunfalvi felszólaltak, mondják ki azt is, hogy a harcz czélja a törvények biztosítása, Kossuth ennek ellentmondott, mert ha győzünk, többet is követelhetünk. Így nyilvánvaló lett egyrészt az, hogy Kossuth szabad teret követel, esetleg az elszakadás kimondására is, másrészt, hogy az országgyűlésen a békének is van jelentékeny párja. Abban azonban egyetértettek, hogy az országgyűlés együtt maradjon a harcz befejezéseig. Végül hazaárulóknak jelentették ki a gyáván megfutókat, különösen a tiszteket, a tett szolgálatok megfizetését pedig a nemzeti becsület oltalma alá helyezik.
Ezt az erős, rendületlen bizalmat a tiszai nép minden dicséreten felül emelkedő magatartásán kívül csak az erdélyi hadi események igazolták.
Ott a nyár elég békén folyt le. Az oláhok balázsfalvi deputatióját Bécsben a magyar ministeriumhoz utasítják. Ha ott sietnek a magyarság fölfegyverzésével vagy a jobbágyszabadítás végrehajtásával, sok minden máskép történhetik. De a kir. biztos, b. Vay Miklós, ki igen jól tudta, minő áramlatok uralkodnak az udvarnál, sehol sem lépett fel kellő erővel. A katonaság pedig akkor is csak kénytelen-kelletlen hódolt a magyar kormánynak.
Szeptemberben, Jellasich betörése idején, itt is megkezdődött a katonaság elpártolása. Urban ezredes Naszódban, mások Hunyadban a császár hűségére eskették meg az oláhokat. A katonaság pártfogásával Balázsfalván ismét gyűlést tartottak, melyen tiltakoztak az unio és a magyar kormány ellen, az osztrák alkotmányt ismerik el, külön népszám szerint alkotandó, a bécsitől függő kormányt követelnek Erdély részére. A mitől 1784-ben csak féltek, most valósággá lőn. Az oláh pusztítás a cs. kir. katonaság egyenes támogatásával mehetett végbe.
Politikailag csak most lép előtérbe az oláhság. A szászokkal egyetértően jár el, fenntartja a kapcsolatot a havasalföldiekkel és megerősíti a nemzeti bizottságot. Az országot – római elnevezés szerint – praefecturákra osztják, mindegyik élén tribunus áll. Ezek közt Axente Szevér, Mikás Ferencz és Janku Ábrahám, «a havasok királya» jutottak szomorú nevezetességre. Saguna visszatért a pesti országgyűlésről és nyiltan kezet fogott a katonai hatóságokkal. Hazajöttek szept. 11-ike után a szász követek is, mert az akkori határozatok megsértették a pragmatica sanctiót. Mihelyt Bécsben, október 3-án kiadták a jelszót, megkezdődött az oláh rablás és öldöklés.
Fegyveres oláh parasztok, kiket osztrák tisztek láttak el «passurával» (passussal), még a Hóra borzalmait is fölülmuló szörnyűségeket követtek el, nem kimélve sem aggastyánokat, sem nőket, sem gyermekeket. A leghitványabb szenvedélyeknek ez az ádáz kitörése nem egyszer szégyenpirt hajtott műveltebb vezetőik és ösztönzőik arczára. A magyar faj kiirtása s a földbirtok felosztása volt az igazi czél. Mindjárt eleinte ezt mutatta az a vérfürdő, melynek okt. 23. és 24-én Zalatna városa esett áldozatául. A kegyetlenséggel és romboló dühvel együtt járt a gyávaság, «a rómaiak» a honvédek és nemzetőrök elől mindjárt megszaladtak. A megyékben elszórt magyarság nem sokra mehetett ellenök; Erdély megőrzése a katonás székelységnek jut feladatul.
Ez mindaddig nem igen vett részt a mozgalomban. A kormány nem igen ösztönözte; nem akart összeütközésbe jönni a székely határőrség katonai hatóságaival. Csak október 16-ára hívott össze Berzenczei László kormánybiztos általános népgyűlést Agyagfalvára, az ősök tanácskozó és törvényhozó helyére. Legalább hatvan ezeren jöttek el, noha a katonai hatóság lehetőleg visszatartotta az ezredeket, jó rendben, papjaik és tisztjeik vezetése alatt. Fele fegyverben, hogy jó régi szokás szerint mindjárt harczba indulhassanak. Elnökké gr. Mikó Imre «atyánkfiát választották». Ez a maga egyszerűségében és katonai virtusában imponáló, sokban a svájczi őskantonok népére emlékeztető törzs, itt válik fontos politikai tényezővé. Esküt tesznek az alkotmányra; azt követelik a többi néptől is. Ezek új szabadságát elismerik «(mind a mellett is, hogy részére semmit sem nyert)», de ha hazaárulók fegyveresen védik meg ellenök a királyt és a törvényt. «A régi katonákból is honvédek és nemzetőrök lesznek, mindenik magyar vezényleti szavakat, lobogót és ruhát használand, s függésök leend egyenesen a magyar ministeriumtól.»187 Vezérül Sombory Sándor lovas ezredest választják meg, a képviselőháznak, Kossuthnak és a bécsi aulának kifejezik köszönetüket és elhatározzák, hogy a rabló románok és a «camarilla undok ármányával szemben» azonnal táborba szállnak.
Puchner okt. 18-án nyiltan elszakadt a magyar kormánytól és kezébe vette az ország katonai és polgári igazgatását. Seregén s a várakon kívül az oláh népfelkelésre, állítólag 195,000 ember, támaszkodhatott. Még nagyobb baj volt az, hogy a katonai hatóságnak ez az állásfoglalása lelohasztotta a székelyek harczi tüzét, kik október végén nagy sikerrel harczoltak az oláhok ellen. Maros-Vásárhelynél nov. 5-én legyőzi őket Gedeon császári ezredes és Heydtevel együtt behódoltatja az egész népet. Csak a református Háromszék maradt meg szabadnak. November 17-én Wardener tábornok bevonul Kolozsvárba és megmenti a várost az oláh pusztítástól. November végén Háromszék kivételével csak a Sebes-Körös völgyének csucsai szorosa volt magyar kézen.
Ekkor jött a Csucsánál táborozó kis sereghez Bem József, kit Kossuth bizalma rendelt oda vezérnek. Segítséget is kapott, mert minél nagyobb veszély fenyegette Budapestet, annál fontosabbá vált Erdély visszanyerése. Bem mindjárt egyéniségének egész felsőségét vetette latba. Bizalmat öntött a seregbe, pedig magyarul épen nem beszélt, németül is csak törve, és munkásságával, bátorságával példát mutatott. Hős lélek lakott ebben a kicsi, beteges emberben ki ellen egy honfitársa attentatumot követett el, de ki mint «Bem apó» oly közel férkőzött a magyar nép lelkéhez, mint tán idegen még soha. Decz. 10-én visszaveri Wardener rohamát, nyomon követi az ellenséget és karácsony napján bevonul Kolozsvárba. Majd Urbán ellen fordul és átűzvén Urbánt a borgói szoroson, becsap Bukonivába. Tán szive szülőföldje, Galiczia felé vonzotta, hol várták; de ő visszafordult, hogy magához fűzze a székelyeket, kik már elveszettnek tartották Magyarországot.
A háromszékiek, magukra maradva is készültek a háborúra. Biztak is a sikerben, mióta a félkegyelműnek hitt Gábor Áron ágyút öntött, lőport, gyutacsot gyártott. A Rika folyónál győztek is, de Gedeon deczember 24-én legyőzte őket és az arapatakai szerződésben meg is igérték, hogy Ferencz Józsefnek hódolnak. E szerződés azonban nem volt még végrehajtva, midőn Bem híre eljutott hozzájuk is. Január 13-án megjelent maga a vezér is Maros-Vásárhelyen, de a székelyek, okulva a «székely támad, székely bánja» új tanulságain, eleinte nem igen buzgólkodtak mellette. Később azonban ők lettek leghivebb emberei. Fajszeretetükön és büszkeségükön kívül a magyar ügyhöz vonta őket az a remény is, hogy boszút állhatnak a szászokon, kik ellen régi haragot tápláltak. Ezt a haragot még táplálta az a hír, hogy az oláhok Axente vezetése alatt január 8-án elfoglalták és felgyújtották a védtelen Nagy-Enyedet, a reformátusok tudományos központját. Oly borzasztó dolgok történtek ott, hogy egy hét múlva a császári tisztek maguk is felakasztatták a még ott fosztogatókat. Akkor is még 60 hulla feküdt az utczán, nők levágott emlőkkel, karddal kettévágott gyermekek, szörnyen megcsonkított férfiak. Egy császári tiszt az «alávaló kegyetlenség superlativusának» nevezte ezt a katastrófát.188 Bem siet felhasználni ezt a hangulatot. Legyőzi Puchnert és január 21-én N.-Szeben alatt terem. Ott visszaverik. Szelindeken állapodik meg és segítséget kér a kormánytól, mert serege már alig állott háromezer emberből.
Bem.
Petőfi rajza.
Segítséget kér Puchner is, még pedig a Havasalföldön táborozó oroszoktól. Nem ő maga, hivatalosan, mert Schwarzenberg akkor még bízvást remélte, hogy Ausztria a maga erejével győzhet, hanem helyettese, Pfersman tábornok, meg a brassói és szebeni polgárok, kik a «magyar és székely hordák» inváziójától féltek. Február elsején már orosz őrség szállja meg Szebent és Brassót. Puchner egész erejével Bem ellen fordulhat. Vízaknánál, február 4-én le is győzi, úgy hogy Bemnek csak 2000 embere maradt, 6 ágyúja lőszerek nélkül és maga is csak a bécsi deáklégió önfeláldozó vitézsége által menekült. Mégis átvágja magát, az ügyesség és vitézség csudáival, az üldöző császári sereg, Gyula-Fejérvár őrsége és az oláhok közt és örökös csatázással, Szerdahelyen, Szász-Sebesen és Szászvároson át négy «nap mulva» Piskire érkezett, hogy hozzá csatlakozott a Magyarországról jövő 8000-nyi sereg.
Piskinél, a Strigy hidjánál folyt le a mérkőzés Erdély birtokáért; február 9-én kora reggel kezdi Puchner a támadást. Kemény Farkas három rohamot visszaver, de délfelé az osztrákok mégis elfoglalják a hidat és a rajta túl levő vámházat. Ekkor érkezik meg Bem a tartalékkal, visszanyomja az ellenséget és azzal együtt ér a már félig lerombolt hidra. Puchner új csapatokat hoz; borzasztó kézi tusában visszavívja a hidat. A honvédek megfutnak; huszárok szorítják őket vissza a csatába. Este felé győz a magyar kitartás; a hid a miénk. Bem siet felhasználni a győzelmet. Szász-Sebesig üldözi Puchnert, aztán merész kerülővel észak-keletnek indul, hogy a Székelyföldet biztosítsa. Onnét kiszorítja Urbánt és márczius 2-án, Medgyesnél ismét megütközik Puchnerrel. A 11. erdélyi zászlóalj itt szerezte meg Inczédy László vezetése alatt, vitézi hírnevét. Aztán ismét elkerülve Puchnert, a medgyesi országúton Szebennek tart. Márczius 11-én este megütközik Skariatin orosz őrségével és beveszi a várost. Noha a kormány máskép rendelkezett, közbocsánatot ad és megakadályoz minden pusztítást. Brassó is kezére kerül egy hét mulva, de itt is csak sarczot ró ki, mint Szebenben, úgy hogy humanitása bámulóivá tette még a hideg szászokat is, kik viseletök után egész másra voltak elkészülve. Puchner kis hadával az oroszok után oláh földre vonul. Már csak Gyula-Fejérvár és Déva várai uralják a császárt, az Érczhegységben pedig még fegyverben állnak a móczok.
A hegyes-völgyes kis haza, egészen az a harcztér volt, hol Bem sajátságos tehetsége egészen kifejlődhetett. Hadviselete a maga gyorsaságával, meglepetéseivel, csekély tömegeivel a querillára emlékeztet; csak az ágyúk használatában való ügyessége árulja el a nagy háború mesterét. A harcz nem itt dőlt el. Erdély félreeső és egyik fél sem fejtett ott ki nagy erőt. De Bem hírneve tisztán, tündöklően megmaradt akkor is, mikor olyanoké romba dőlt, kik nagyobb viszonyok közt is beváltak. Ennek hármas az oka: Petőfi énekelte meg, Czecz beszélte el tetteit és – mi tán fontosabb – a háború végéig nem hatott reá a többi vezér versengése és ármánykodása.
Bem.
Orlay Petrich Soma festménye.
Midőn Erdélyből az első jó hirek érkeztek, Görgeyről alig tudtak még valamit. Hadteste Váczról Lipótvár felmentésére indult, de miután észrevette, hogy Windisch-Grtz egy hadtestet küldött utána, s így az a czélja, hogy az ellenséget elcsalja a Tisza vonalától, el van érve, más feladatot tűzött ki magának. Új táborkari főnökének, Bayernek tanácsára a bányavárosok felé fordul. Ez az a hadjárata, mely művészi fordulataival, regényes változásaival, azzal a benyomással, hogy minden mozdulatnak össze kell vágni, különben elvész az egész, legjobban hat a képzeletre, de egyúttal az is, mely annyira megalapította vezéri hírnevét, hogy mai napig is tanítják a hadi iskolában. Csorich és Simunich hadai közé szorulva, jan. 22-én Hodrusnál és Szélaknánál nagy veszteséget szenved. Maga szinte keresi a halált, annyira nem hiszi, hogy ilyen katonákkal még győzni is lehessen.189 Mégis sikerült a visszavonulás a megdagadt Garam mentén, régi alagutak felhasználásával, végre egészen Napoleon módjára a jéggel dermedő sztureczi nyergen át. Január 29-én már Rózsahegyen van, hol Windisch-Grtz egy küldöttje nagy ajánlatokkal kecsegteti, ha megadja magát. Ő tovább vonul hazájába, Szepesbe. Guyon hadosztálya, melyet a leggyöngébbnek tartottak, február 5-én elfoglalja a 2000 katonától és tüzérségtől védett branyiszkói szorost. Igaz, hogy Guyon kartácsokat állíttatott a rohanó honvédek mögé. Most nemcsak hogy vége volt a veszélynek, hanem ő foglal fenyegető állást Schlick hátában.
Schlick ellen Klapka szerencsésen harczolt Tarczalnál, Bodrog-Keresztúrnál (jan. 22–23.) majd február 8-án Hidas-Németinél. Schlick, hogy közbe ne fogják, délnyugat felé vonult, hogy a fősereggel egyesüljön. Görgey pedig Kassán, február 10-én, épen a piskii csata idején, egyesült Klapkával.
Így most már jelentékeny hadi erő táborozott a Felső-Tiszánál, akár támadásra is lehetett gondolni, csak a hadvezér kiszemelése okozott nehézséget. Az egyes hadtestek addig szinte külön életet éltek, külön egyéniséget fejtettek ki. A vezérek közt már is kezdetét veszi a torzsalkodás. Ez magyarázza meg, hogy Kossuth idegent, lengyelt választott, mire valószínűleg Bem sikere sem volt hatás nélkül. Január 30-án a kalandos utazása után Párizsból Debreczenbe érő gr. Dembinszky Henrik lett a tiszai és középmagyarországi sereg vezére.190
Bármely nagyok voltak Dembinszky érdemei hazájában, itt nem ismerte sem a földet, sem a viszonyokat és semmikép sem birt elbánni alárendeltjeivel. Oly daczos és büszke férfiakat, mint Görgey vagy Damjanich, csak elsőrendű katonai tehetség és siker birhatta volna engedelmességre, ez pedig hiányzott. Épen azok a bajok jöttek létre, melyeket vele el akartak kerülni. Görgey személyesen összeszólalkozott vele és ha intézkedéseivel nem értett egyet, szembeszállott vele. Kossuth közbenjárása sem használt, sőt Damjanich és Klapka is egyetértettek Görgeyvel, ki maga mondta, hogy magaviselete miatt őt agyon kelletett volna lövetni. De sem őt, sem más engedetlen tábornokot nem lehetett megbüntetni, sem letenni, miért Mészáros «szivesen pofozta volna magát, valahányszor eszébe jut.» Pedig nagyrészt ő volt a hibás benne. Nem volt elég energiája akarata keresztülvitelére, a katonai tekintetet minduntalan alárendelte a politikainak, különösen Kossuthnak, és így noha becsületessége miatt tisztelték, mindig csak eszköz maradt. Ha Kossuth maga vezér, úgy mint a régi Athénben és Rómában voltak a nagy szónokok, ez a baj nem támad. De vezér, saját bevallása szerint nem volt, Horváth Mihály véleménye szerint pedig a fizikai bátorságnak is hiján volt.191 Így harapódzott el a fegyelmezetlenség a magyar sereg legfelső köreiben.
Mindamellett tesznek együtt egy nagy kisérletet. Központosítják a sereget, körülbelül 50,000 embert. Velök szemben Windisch-Grtz is egyesült Schlickkel, úgy hogy körülbelül egyenlő volt a két fél. Kápolnánál a magyar volt a támadó, de két napi kemény harcz után (február 26–27.) kénytelen volt visszavonulni. Ezért aztán kölcsönösen vádolták egymást Dembinszky és Görgey. Kossuth végre lemondatta Dembinszkyt és Vettert bizta meg a vezetéssel, Windisch-Grtz pedig teljesnek vélte a győzelmét és befejezettnek a magyar «hordák» felbomlását.
A többi harcztéren sem volt teljes a fegyverszünet. Arad városának népe február 8-án visszaveri a temesvári őrség egy részét, mely a szerbekkel együtt Arad felmentésére jött és mely elől már visszavonult az ostromló sereg. Szeged is visszaverte Knicsánin támadását. Ellenben Lipótvár február 2-án, Eszék február 14-én megadta magát; itt árulásnak is volt benne része. Komáromot körülzárva tartotta az osztrák. Mindent összevetve, még mindig kétségbeesett a magyar ügy állása.
Tiszántúlra azonban nem jött ellenség. Windisch-Grtz halogatása két hónapi időt engedett. Ezt oly készülésre használta fel Kossuth, mely új fordulatot adott az egész háborúnak.
«Azon kis tér, mely a Tisza-Bodrog, Marostól neveztetik s aztán Bácsnak és a Bánságnak kis része fedezte az egész hadi szükséget, úgy hogy a harczot – az élelmezést tekintve – éveken át lehetett volna folytatni. Lőpor-, golyó- és ágyúöntő-műhelyek keletkeztek. A fiatal emberek önkénytesen állottak a haza fegyveres szolgálatába, még az oláhok és rusznyákok is, bár papjaik és izgatóik az ügyet rosszallották. A német mindenütt hűn ragaszkodott az ügyünkhöz, s küldte fiait; s ekkép a mi a hadi eszközöket és szereket illeti, soknak bővében s másnak ha szűkében is voltunk, de fogyatkozásban nem.»192
Mihelyt egyszer Windisch-Grtz a kellő pillanatot elmulasztotta, a Tisza mintegy függönyül szolgált, mely mögött hadaink észrevétlen sorakozhattak és előtörhettek. Pihenésükről, ellátásukról szívesen gondoskodott a nép, a begyakorlás haladhatott és vele a magába és a vezérekbe való bizalom emelkedett. Hogy minő szellem lelkesítette a katonákat, annak egyik példája a czibakházai eset. Február 24-én gr. Leiningen Károly őrnagy üldözése közben az ellenség közé keveredik; elfogják. Zászlóalja, a Schwarzenbergek, mihelyt ezt észreveszi, visszamegy a félig fölszedett hidon és kiszabadítja vezérét. Ilyen katonákkal, s Damjanich sok ilyent hozott magával, bizvást munkához lehetett volni fogni, Kápolna után is.
Damjanich márczius 5-én Czibakházánál átkel a Tiszán és észrevétlen eljut Szolnok alá. Gyorsan támad, mielőtt Ottinger Abonyból a vasúton segítséget küldhetne Kargernak. A 3. zászlóalj szuronyszegezve foglalja el az osztrák ágyúkat. A huszárok megfutamítják a vérteseket. Szolnok, ez a fontos átkelő hely, magyar kézre jut, a Karger-dandár szinte megsemmisül.
E sokat igérő kezdet után már mindenki türelmetlenül várta a folytatást. De ismét csend állott be, mert Vetter a fővezér beteges volt és Damajanich különben sem engedelmeskedett neki. Mind általánosabbá vált a meggyőződés, hogy a fővezérségre Görgey a legalkalmasabb, Kossuth Egerben, márczius 30-án ki is nevezte és ez a nevezetes hadjárat az ő parancsa alatt ment végbe.
Görgey hadteste (VII.) most már Gáspár vezetése alatt, április 2-án támadta meg Schlicket és kiszorította Hatvanból. Harmadnapra Klapka hadteste (I.) támadja meg a bánt Tápió-Bicskénél. Az osztrákok visszaverik a támadást, átűzik a magyarokat a Tápió hidján s elveszik több ágyújukat. Ekkor jő Damjanich hadteste (III.) Görgeyvel. Damjanich visszatereli a futamodókat, a maga hada pedig Leiningen, Földváry Károly és Kiss Pál vezetése alatt ujra átront a hidon és kivívja a diadalt. Végre április 6-án az egyesült magyar sereg Isaszegnél megtámadja a szintén összepontosított császári hadakat. A Királyerdőnél sokáig hullámzott a csata, míg végre Damjanich elszánt rohama eldöntötte. Másnap már Gödöllőn volt a főhadiszállás és az odaérkező Kossuth szobáját maga Görgey őrizte. Pesten mát tudták a magyarok megérkezését, kikről addig a hivatalos jelentésekben mindig mint szaladó csőcselékről volt szó.
A magyar hadi tervnek az a kettős iránya, hogy a sereg egyaránt indulhatott a főváros felszabadítására és Komárom felmentésére, a tábornagyot ereje megosztására kényszerítette. Egy erős dandárt küldött Götz alatt Váczra, melynek Isaszegnél nagy hasznát vehette volna. Görgey Aulich hadtestét szemben hagyta Windisch-Grtzével, maga pedig két hadtesttel Vácznak indult. Aulich ügyes mozdulataival elhitette az ellenséggel, hogy a magyar derékhad most is a főváros előtt áll, Görgey pedig ezalatt döntő csapást mért Götzre. A váczi csatában különösen Földváry Károly – Magyarország első katonája – tüntette ki mágát; Götz maga is elesett. A magyar sereg pedig tovább haladva, Nagy-Sarlónál kemény csatában legyőzi Wohlgemuth tábornokot, aztán ápril 26-án Szőnynél legyőzi a visszavonuló Schlicket és felmenti Komárom várát. Vukovics ezt a csatát nevezi a magyar győzelmek legszebbikének.
Az isaszegi csata után Bécsben is megtudták a valót. Nagy volt a csalódás Windisch-Grtznek a magyarok megsemmisítéséről szóló hírei után. A tábornagyot április 15-én megfosztják a főparancsnokságtól, mit ő a forradalmi propagandának tulajdonított.193 Utódja Welden lett, ideges, kapkodó ember. Ő sem nézi a magyart egyenlő ellenfélnek, még győzelmei után sem. «Mi mindig szabályos vívónak néztük, pedig vágásai tanulatlan vivóra vallottak, ki azért, bár véletlen, meg is sebzett.»194 Mint minden forradalmi harcz, a magyar is szakított a hadászati hagyományokkal, nem nézett más czélt, mint a győzelmet és a mi fő, érvényre, hatáskörhöz juttatta a tehetséget.
Bár a magyar sereg legnagyobb és legképzettebb része itt harczolt, a magyar erő más hadi téren is nyilvánult. Perczel felmentette Péterváradot, április 3-án elfoglalta az annyiszor hiába ostromolt szent-tamási sánczokat, és a titeli fennsíkra űzte a szerbeket. Ezt azonban nem birta elfoglalni. A déli harcztérre jött Bem is, ki május 16-án Orsovánál táborozott. Arad vára julius 1-én megadta magát. Titelen kívül még csak Temesvár daczolt tovább a magyar ügygyel.
A szabadság által lelkesített és egyesített Magyarország Kossuth nagy organizáló tehetsége és vitéz, dicsvágyó tábornokok vezetése alatt elég erős volt Ausztriával szemben. Ez volt a tavaszi hadjárat nagy tanusága.