Görgey Arthur.
1849-iki daguerrotyp után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XI. FEJEZET.
A katastrófa.
A függetlenségi nyilatkozat. – Kossuth és Görgey. – Az orosz beavatkozás. Világos. Arad.
A magyar nemzet állásfoglalása és erőkifejtése idevonta Európa szemeit. Magyarország ismét politikai tényező lett, mi már oly régen nem volt. A magyar hősiesség, szabadságszeretet megnyilatkozása, midőn mindenütt máshol már diadalt ült a reactió, elragadta az érző lelkeket. Heine szűknek érezte a német ruhát, mihelyt Magyarországra gondol, Hartmann Móricz Görgeynek szenteli verseit, annak a tábornoknak, kinek se pénze, se czíme, se eszköze és mégis összetartja seregét. Marx egyenesen a nagy franczia revolutióhoz hasonlítja a magyart és csodálatosnak mondja, hogy 4 millió ember ellen bir állni a nagy szláv-osztrák-oláh coalitiónak. A nemzetnek magának is nőtt önérzete és méltán. Hiszen Széchenyi még 1847 elején a Politikai Programmtöredékek ben azt írta, ha kardra, vagyis ágyúra kerülne a sor, még vesztünk sem volna nagyszerű, hanem nevetséges. Most pedig megmutatta a nép, mennyivel nagyobb legnagyobb fiánál is.
Ez az emelkedés, ez az önérzet Kossuthot tette a helyzet urává. Az ellenállás eszméje, a nemzeti jog és erő benne testesült meg. Nélküle egyáltalában el sem képzelhető az egész mozgalom. A nép ezt felismeri, dalaiban őt tiszteli meg, a csillagokig emelve hősét. De vele együtt nő a parlament fontossága is, melynek feladata a politikai czél kitűzése: megjelölése annak, miért is hoznak és követelnek annyi áldozatot.
Debreczenben ott volt a képviselőknek nagy, mindig határozott többsége; csak főrend volt kevés, úgy, hogy alig tartottak néhány ülést. Mihelyt otthonosan érezték magokat, itt is megkezdődött a társas élet, teaesték stb. s a régi pártellentétek újra előtüntek. A régi radikálisok most Kossuth körül csoportosultak, vörösöknek, flamingóknak nevezték őket; a régi békepárt is, mint láttuk, már január 13-án újra életjelt ad. Nyáry csatlakozása nagyon erősítette. A többség azonban se nem vörös, se nem békepárti, hanem az épen uralkodó irányhoz csatlakozik s így Kossuth vezetése alatt áll. A békepárt sem kél ki ellene, hanem a flamingóktól iparkodik őt megszabadítani. Erre Madarász László esete nyújtott alkalmat. Madarász, mint a rendőrség vezetője, átvette gr. Zichy Ödön hagyatékát, melyből aztán több gyémántgomb hiányzott. Ezt a gyanút a békepárt arra használta fel, hogy azt az embert, ki az ő politikai viseletöket is rendőri felügyelet alá akarta vonni, lehetetlenné tegye.195 Igy a békepárt mégis ért el bizonyos sikert és Kossuth dictaturája nem maradt birálat nélkül. Már külön lapja is volt a pártnak: a Jókai Mór szerkesztette Esti Lapok. Még többet várt a párt attól, ha érintkezésbe léphet Görgeyvel, kinek váczi nyilatkozatával nagyban egyetértett.
Kremsierben is tanácskozott ezalatt a birodalmi gyűlés. A csehek és németek állandóan viszálykodtak, de az absolutismust egyik sem akarta. Ezért már január óta egy oktroyálandó alkotmány tervezetén dolgoztak az udvarnál. Hanem Windisch-Grtz ezt is túl liberálisnak tartotta és Schwarzenberg, ki ez ügyben Hübnert küldte hozzá a táborba, csak nehezen birta őt annak elfogadására reábeszélni. Midőn aztán a tábornagy a kápolnai csatáról téve jelentést, azt döntő győzelemnek jelentette ki és megtörtnek vélte Magyarország ellenállását, sógora elérkezettnek vélte az új alkotásnak, Ausztria egysége nagy művének szervezését. A «Reichstrathot» feloszlatták, császári manifestumot bocsátottak ki s kihirdették az új alkotmányt (1849 márczius 4.).
Az alkotmányirat «egy és oszthatatlan ausztriai császárságot» alapít meg, melybe Magyarországot is belefoglalják. A magyar alkotmány elveszti érvényét, a mennyiben a birodalmi alkotmánynyal nem egyezik meg. Czélszerű intézkedések fogják biztosítani a nemzetiségek és a divatozó nyelvek egyenjogosítását. A szerb vajdaságnak külön politikai létet biztosítanak. Horváth- és Tótország egészen különálló Magyarországtól; Fiumét máris hozzá számítják s kilátásba helyezik Dalmáczia odakapcsolását is. Szintúgy egészen független az erdélyi nagyfejedelemség is, melyben bármennyire hangoztatják az egyenjogúságot, külön kiemelik a szász nemzet kiváltságait. A határőrvidéket katonai organisatiójában fenntartják; az alárendelt, kiegészítő része marad a birodalmi hadseregnek.
Egyrészt Ausztria souverainitása az alkotmányosan is provinciává sülyesztett Magyarország fölött: másrészt ennek a még provinciális alakjában is veszedelmesnek látszó országnak feldarabolása a kremsieri alkotmánynak fő jellemvonásai. A magyar államot már nem egyes támadásokkal akarták gyöngíteni, hanem az intézmények egész sora által mindenkorra lehetetlenné tenni.
A hivatalos Közlöny azt a megjegyzést fűzte ez alkotmány közléséhez: az ausztriai ház eldobta magától a törvényt, eldobta a jogot. Ám határozzon hát közöttünk a fegyver éle, ha úgy tetszik. A szakítás csak ez által vált orvosolhatatlanná és maga Deák Ferencz is, ha nem mentséget, de magyarázatát látta a függetlenségi nyilatkozatnak a márcziusi alkotmányban.196 Kossuth kész volt a határozott válaszra. Láttuk, már jan. 13-án is szabad kezet követel Magyarország részére, ha győz; febr. 12-én pedig a körülményektől teszi függővé a végleges elhatározást. A seregnél, Török-Sz.-Miklóson vette az oktroiált alkotmány hirét és most kezdi a függetlenségi nyilatkozat eszméjét pengetni, mely az első benyomás hatása alatt általában visszhangra talált. Klapka és Damjanics erősen szóltak mellette.197 Most, márczius 28-án azt követeli, hogy a nemzetgyűlés mondja ki akaratát a császári manifestumra nézve. A Márczius 15-e, sőt a Közlöny is nyiltan pengeti az elszakadást. Az április első napjaiban kivívott győzelmek még jobban megérlelték Kossuthban a dethronisatio kimondásának eszméjét. Gödöllőn erről tanácskozott Görgeyvel, ki emlékiratai szerint, tiltakozott a függetlenség kimondása ellen, mert azáltal ügyünk megszűnnék igaz ügy lenni. Külsőleg azonban nem vehető észre semmi ellentét. Görgey április 10-iki váczi kiáltványában még az eddigieknél is nagyobbat követel vitézeitől, «hogy szép hazánk igazán szabad és boldog legyen».
A békepárt legjobban szerette volna az egészet megakadályozni. De a többi követ is, ki óhajtotta az elszakadást, attól tartott, hogy így Kossuth uralomra jut, sőt még királyságáról is beszéltek. Kossuth ugyan mindig erősen tiltakozott az ilyen feltevések ellen és kijelentette, hogy legjobban szeretne falusi magányban élni, ha egyszer hazája függetlenségét sikerült kivívnia. De családja nőtagjainak viselkedése táplálta a gyanút. Egy radikális és demokratikus pártnak alakulását, mely április 5-én történt, e gyanuból magyarázták. A köztársaság eszméjét volt az hivatva szolgálni.
Kossuth, ki szinte személyesnek tekintette már a dynastia elleni küzdelmet,198 április 13-án a nyilvános ülésen titkos conferentiára hívta össze a követeket. Ezen szükségesnek mondta a Habsburg-Lotharingiai háznak az uralomból való kizárását és Magyarország függetlenségének kinyilvánítását. Jelentse ki tovább a nemzet, hogy kész úgy az örökös tartományokkal, mint a többi szomszédos állammal jó békében s barátságban élni. A végleges kormányrendszer fölött később döntsön a nemzetgyűlés, egyelőre kormányzó-elnök igazgassa az országot az általa kinevezett ministerekkel.
A jelenlevők egy része pártolta az indítványt, a többi sem szólt ellen annak lényegére nézve, csak azonnal való foganatosítását tartották helytelennek. Ily értelemben beszéltek nemcsak a régi békepártiak, Kovács Lajos, Kazinczy Gábor, b. Kemény Zsigmond és Hunfalvy Pál, hanem Nyári Pál, sőt Mészáros Lázár is. Kossuth szerint, ha a nemzetgyűlés nem teszi, kimondja a függetlenséget a sereg és ha Európát rendezik, a független Magyarország egészen más színben áll, mint ha függetlensége még kétségbe vonható. Ezek az érvek meglehetősen gyönge lábon állottak. A hadsereg hangulata egészben véve kétségtelenül a függetlenség mellett volt, de a főtiszteké épen nem. Hisz Görgey még ezekben a napokban megünnepeltette Ferdinánd király születése napját és mint ő, mind tábornokainak nagyobb része időszerűtlennek tartották a kimondást, mielőtt döntő győzelmet nem nyertek.199 Európa pedig inkább hódol meg a bevégzett tény, mint bármely szép manifestum előtt. Mindamellett és bár a békepártiak elhatározták, hogy mindannyian ellene szólnak, s ha kell ostromolják a «szerencsétlen indítványt», mégis bele nyugodtak abba, hogy másnap, nyilvános ülésen, senki se ellenezze Kossuth javaslatát. Lehet, hogy a békepártnak a dolog lényegében igaza volt és a következés azt nagyon is megmutatta. De viselkedése szerencsétlen és gyáva. Ha van meggyőződésük, fejezzék azt ki nyiltan. Hisz a girondisták nagy részét a rémuralom sem tartotta vissza attól, hogy XVI. Lajos halála ellen ne szavazzanak, nálunk pedig akkora terrorismus még sem volt. Ha pedig ez a meggyőződésük hiányzik, mirevaló az egész pártoskodás? Görgeynek igaza volt, hogy erről a pártról, mely mindenkép iparkodott hozzá közeledni, mitsem akart tudni. Egy márczius 21-én Szemere Bertalanhoz írt levelében egyenesen a guillotinet emlegeti, rólunk szólván.
Nagy számmal gyültek össze a követek április 14-én reggel a ref. collégium nagytermében, hol ülésezni szoktak. Besze János indítványára a nagytemplomba vonultak át, hogy a nép is jelen legyen. A templomot már ellepte a nép tömege; a követek csak nehezen férkőzhettek be. Kossuth szólott és bár az idegenszerű helyen szónoklása és hangja nem érvényesült teljesen, a «a nemzet képviselői egy akarattal s közmegegyezéssel magokévá tevék indítványait, s a több ezerre menő nép roppant lelkesedéssel viszhangzá a nemzet képviselőinek szentesítő szózatát.» A nép lelkesedése magával ragadta a nagy többségökben más nézeten levő követeket. A szenvedély győzött a higgadt megfontolás, de egyúttal az energia a bágyadt töprenkedés fölött.
«Nem lehet képzelni nagyobbszerűt, de egyúttal megrendítőbbet, mint a forradalom e napjait. A leghidegebbnek is bámulnia és szánnia kellett ama férfiakat. Szenvedtek, előre láttak a következendő napokat, sőt tudták, hogy minden mástól eltekintve, elhamarkodva történt e lépés. Mámor és szinte magnetikus erő fogta el mindkét ház tagjait.200
Madarász László indítványozta Kossuthnak ország kormányzójává való megválasztását, mi szinte egyértelemmel történt meg.
A függetlenségi nyilatkozat egyformán magán hordja az amerikai Egyesült-Államok 1776-iki elszakadási okmánya és a Rákóczi híres manifestuma hatásának nyomait. A bevezetés az elsőhöz hasonlít; világszabadsági frázisok sem hiányoznak belőle, a többi egy hosszas deductiója a Habsburg-ház által az országon ejtett sérelmeknek. Legnagyobb részét Jellasich szereplésének jellemzése foglalja el, melynek kétségtelen adatok szerint Lajos és Ferencz Károly főherczegek és különösen Zsófia főherczegnő voltak a megindítói. A nemzet mégis hajlandó lett volna Ferencz Józsefnek meghódolni, ha ezen trónváltozásra törvényes úton felkéretik «és az ifju herczeg a magyar alkotmány fentartására esküt tenni vállalkozik.». De ez nem történt meg: ő fegyverrel akarta Magyarországot meghódítani. A magyar nemzet védelmezé magát a reá mért halál ellen.
Görgey Arthur.
1849-iki daguerrotyp után.
«Tartozunk Isten törvényeinek, tartozunk a morálnak, becsületnek, Európának és a civilisatio érdekeinek, hogy e hitszegő dynastiát a magyar királyok trónjáról száműzve adjuk át isten itéletének s a közvélemény, morál és becsület utálatának.»
Ime így játszanak az események az emberrel: a nagy emberrel is. Kossuth 1848 márczius 3-án «öröknek kivánta a dynastiát», tehát nem érezte annak «háromszázados bűneit». Egy hónappal később mint minister hűséget esküdött. Még augusztusban is Ferencz Józsefet óhajtja ifjabb királynak. Igy még reá nézve is csak a dynastiának szeptember óta követett magaviselete lehetett a döntő. De abban meg Ferdinándnak, kit Magyarországon elismertek királynak, alig volt része. Jogilag Ferencz József uralma ellen lehetett komoly közjogi ellenvetést tenni, de a Habsburg-uralom ellen nem.
Ez azonban a kisebbik hiba; a «Verwirkungstheorie» átvétele. A nagyobb az, hogy politikailag is hibás volt a függetlenségi nyilatkozat.
Mikor Rákóczi, szabadságharczainkban először, Ónodon, kimondatta a dethronisatiót, legalább franczia segítségre számított, és Franciaország ekkor fegyverben állott a császár ellen. Most ellenben sehol sincs segítő; az egyetlent, ki fegyvert fogott, Károly Albertet márczius 23-án végkép legyőzte és lemondásra kényszerítette Radetzky. Rákóczi felkelése a nemzet elnyomása korában történt, a mikor alig volt mit vesztenie. Most ellenben egy negyedszázados páratlan anyagi és szellemi fejlődés tétetett koczkára, annak páratlan értékű betetőzésével, a 48-iki törvénynyel együtt. Új erőt a függetlenség nem keltett. Ellenben a dynastiát arra kényszerítette, hogy legvégsőre megfeszítse erejét és igénybe vegye a már rég kilátásba helyezett orosz beavatkozást.
Épen oly kevéssé volt képes Kossuth kormányzósága megszüntetni a belső egyenetlenségeket. «Perczel és Görgey nyiták meg a meghasonlás poklát »201 Debreczenben pedig április 14. után is csak a régiek maradtak az emberek és iparkodtak lehetőleg körülhatárolni a kormányzó jogkörét. Kossuth az országgyűlés feloszlatására gondolt; ennek ellenében a nemzetgyűlés kivívta, hogy a kormány május 2-án biztosítsa az ő souverain jogát. A ministerium sem volt kész eszköze Kossuthnak. Enöke, Szemere Bertalan beköszöntőjében magát elvileg republikánusnak vallotta, és hogy a felelősség elvét a kormányzóval szemben fenntarthassa, támaszt keresett az országgyűlés többségében. Gr. Batthyány Kázmér külügyminister, Csányi László közlekedésügyi, Duschek Ferencz pénzügyminister szintén nem tartoztak Kossuth legszűkebb köreihez, melynek csak Horváth Mihály püspök, a híres törénetíró, a vallás- és közoktatásügyi minister volt a tagja. Az igazságügyminiszter, a becsületes Vukovics Sebő, nagy tisztelője volt ugyan, de midőn Kossuth a büntető kereset alatt álló Madarász Lászlót pártolta, sőt be akart avatkozni a per vitelébe, a ministertanács elé vitte az ügyet, hol mindnyájan melléje állottak.202 Politikai tekintetben meghajoltak előtte s legtöbben őszintén tisztelték, de meg akarták akadályozni, – nem is annyira őt, mint családját és környezetét, – hogy magánczélokra, vagy személyes hiuságuk kielégítésére használják fel az ő tekintélyét. Madarász Lászlón kívül éles megtámadásnak volt kitéve Csernátony Cseh Lajos, Kossuth bizalmas titkára, aztán Bikkessy, Ormay őrnagy, de főképp maga Kossuth neje, kitől zokon vették, hogy Buda bevétele után a királyi palotában óhajtott lakni és kiről azt vélték, hogy férjét mindenkép izgatja Nyáry és Görgey ellen.203
Kossuth tagadhatatlan érdemei és népszerűsége e belső bajokat egy ideig elburkolják. Az a szeretet, melylyel a nép őt, a százados nagy nemzeti hagyományok dicső megujítóját körülvette, magától értetőnek tartotta a függetlenségi nyilatkozatot, e szóban látva a betetőzést. Sokan még ma is így gondolkoznak. És mégis ki kell mondanunk, hogy még a tavaszi győzelmek után is a kiegyenlítésre hajlott sok más döntő tényező és a függetlenségi nyilatkozat megdobogtatta a sziveket, de sok-sok komoly férfiúnak megdöbbentette az elméjét.
Az a kérdés, mennyiben válik valósággá az ige, első sorban, a mennyiben ily nagy dolognál személyekről lehet szó, a kormányzótól és Görgey Arthurtól függött, ki nemcsak fővezére volt az összes mezei seregeknek, az erdélyinek kivételével, hanem április óta hadügyminister is.
Görgey gyakran mondta nekem, hogy 1848-ban Kossuth a nagy ember, ki nélkül nem történt volna semmi. Ő maga csak buborék, kit fölvetett az események árja. Mégis tehetsége, seregének és különösen tisztjeinek ragaszkodása és hadi tetteinek népszerűsége 1849 tavaszán bizonyos tekintetben önálló positiót biztosított neki a magyar mozgalom vezetősége, a kormányzó mellett is.
A két férfiú viszonya még tavaszszal épen nem volt ellenséges. Vukovics szerint Görgey a legnagyobb tiszteletet és ragaszkodást tanusította az időben Kossuth iránt. Leiningen szerint márczius vége felé még nem volt ellensége, de némely dolog arra mutatott, hogy elő van készülve a szakításra. Gödöllőn szólítá meg Kossuth Görgeyt az egymás tegezésére. A függetlenségi nyilatkozatra sem tett Görgey mindjárt észrevételt, noha az nagyon ellenkezett váczi proclamatiójával. Csak a nagy-sarlói győzelem után izente Kossuthnak: «ha máskor olyan fontos dolgot akar tenni, előbb legyen szives velem közölni». De még akkor sem érezhető köztük semmi távolodás. Görgey maga is kijelenti, hogy a függetlenségi nyilatkozat megfelelt nemzeti érzelmeinek, csak czélszerűség szempontjából tartotta azt helytelennek; április 29-iki napi parancsában pedig a «hitszegő dynastia ellen» kivívott győzelmekről szól.
Komárom felszabadítása után Bayer táborkari főnök az ellenség üldözését ajánlotta. A hadi tanácsban azonban Klapka javaslatát fogadták el, hogy előbb foglalják vissza Buda várát. Ott ugyanis őrséget hagyott a visszavonuló Windisch-Grtz Hentzi tábornok alatt. A vállalatot könnyűnek tartották és Kossuth is azt javasolta.
Igy május 4-én Görgey serege megjelent Buda előtt. Pest már ápr. 24-én kitörő örömmel, igazi lelkesedéssel fogadta Aulich hadát. Görgey azonnal megadásra szólította fel Hentzit, de ez gőgösen válaszolt. Megkezdődött az ostrom, de az őrség erősebb és bátrabb volt, mint a mieink hitték és egy rohamot, máj. 17-én véresen visszavert. Az ostromot megnehezítette és sok időpazarlással járt, hogy nem is gondolva rendes ostrom szükségére, a magyar sereg nem is hozott magával nehéz tüzérséget és azt csak később hozták Komáromból. Hentzi tábornok vitézségére foltot vet, hogy a védtelen Pestet bombáztatta és lángba borította és hogy parancsot adott ki az épen befejezett lánczhidnak légberöpítésére. Ez azonban, a lőporos hordóknak idő előtt való felrobbantása miatt, szerencsére nem sikerült.
Végre rést lőttek és a honvédek május 21-ének reggelén kemény tusa után, nagy véráldozattal elfoglalták a várat. Hentzi halálos sebet vett a küzdelemben; katonáinak, fogadása ellenére is, kegyelmet adott a győzelmes sereg.204 A magyar jellem szélsőségre hajló. A levertséget, mely még őszszel és télen általában uralkodott, a legnagyobb önbizalom váltotta fel. Érzelemkeltő, lelkesítő eredménye csakugyan meg volt ez ősi főváros visszafoglalásának. De felért-e az azzal az időveszteséggel, melyet ez okozott; melyet az osztrák sereg lényeges gyöngítésére, esetleg Ausztriába való beütésre lehetett volna fordítani? Azon kérdés fölött: áruló volt-e Görgey? most már napirendre térhet a tudomány. Maga Kossuth sem tartotta később annak ellenfelét.205 A kutatást ez a személyes harcz eltérítette igazi feladatától: attól, mennyiben járultak személyes okok is a katastrofa előidézéséhez.
Erre nézve pedig nincs fontosabb kérdés annál: miért nem indult Görgey Komárom fölmentése után győzelmes hadával Bécs ellen?
Paszkievics emlékiratai kétségtelenné teszik, hogy Bécsben nagyon tartottak a támadástól és egyáltalán nem bíztak abban, hogy annak, alig 40,000-nyi seregökkel ellentállhassanak. Úgy számítottak, hogy a magyarok május közepén Ausztria fővárosában lehetnek, hol megjelenésökre újra kitör a lázadás. Miklós czár ápr. 24-én (máj. 6.) azt írja: e pillanatban Bécs talán már a lázadók kezében van, de nem nagy súlyt helyez reá, hisz Moszkva is elveszett.206 Bernhardi, ki az orosz kútfőkből merített, azt következteti, hogy Görgey azért nem ment Bécsbe, mert nem is akart teljes sikert. Hozzáteszi, hogy kevés ember ártott annyit hazájának, mint Görgey.207 Másrészt a magyar fővezért nyomós okok tartották vissza az üldözéstől. Formális tekintetben igazolja őt Kossuth kivánsága (ápr. 19.) és a hadi tanács. De csak kisebb férfiúnál nyomna sokat a latban. Fontosabb a régi osztrák tisztek vonakodása, némely hadtest hiánya ruházatban és lőszerben, mindenekfölött a sereg pótolhatatlan nagy vesztesége az eddigi csatákban.208
Bernhardi is elismeri, hogy kimélni kellett a dunai sereget, mert más nem volt és így maga megczáfolja kemény itéletét.
De azért, a következtetés megmutatta, Buda ostroma végzetes nagy hiba volt, mely megakasztotta a magyar offenzivát abban az időpontban, melyben ha tán nem is tartós, de nagy sikereket érhetett volna el.
Ezen mulasztás alól Görgeyt teljesen fölmenteni nem lehet.
Görgey tragikuma abban áll, hogy ebben az egy esetben, úgylátszik népszerű dolgot akart cselekedni és a hazafias öröm Buda vára könnyűnek vélt elfoglalása, elnyomta benne a hadvezéri számítást.209 Nem akart lenni más magyar vezérnél; a világforradalom eszméje távol állott tőle. «Nem hatalmat akart, hanem dicsőséget. »Dicsőségnek elég Ausztria legyőzése.
Aztán – legyen béke. Ha Magyarország csak jogáért küzd, nem hívja ki más hatalom interventióját.
Debreczenben nagy a lelkesedés. Az országgyűlés háláját külön deputatió által fejezte ki Görgeynek, kinek a hadi érdemrend első osztályát és altábornagyi czimet hozták jutalmul. Görgey azonban egyeket sem fogadta el, hanem érintkezésbe lépett a küldöttség békepárti tagjaival és elhatározta, hogy segítségökkel alkotmányos módon visszavéteti a dethronisatiót.
Egyelőre azonban harczolni kell tovább. Május 21-én megállapítja Klapka a hadi tervet. E szerint Komárom, mint elsánczolt tábor, melyet Klapka alatt az I. II. és VIII. hadtest tart megszállva, van hivatva gátat vonni az osztrák fősereg előhaladásának. Nyitra és a bányavárosok felé Aulich, Dunántúl Kmetty hadosztálya vannak vele összeköttetésben. Bemnek el kell foglalnia Titelt, felszabadítania Péterváradot, aztán szintén a felső-dunai hadsereghez csatlakoznia, melynek parancsnokságát ő veszi át. Erdélyben Czecz parancsol, kinek az oláh felkelés elfojtása és Gyula-Fehérvár elfoglalása után lehető nagy erőt kell átküldenie Magyarországba. Az egész magyar sereg körülbelül 162,000-re mehetett, de nagy része fiatal és gyakorlatlan. A tavaszi hadjárat csatáiban és Buda ostrománál a legjelesebb zászlóaljak véreztek és nem volt, ki azokat pótolja. Mindamellett a győzelemhez való bizalommal lehetett folytatni a háborút az osztrákok ellen.
Ausztria felhasználta a Buda ostroma által nyert időt. Megfeszítette erejét, Olaszországból is idevont több ezredet és uj fővezér, b. Haynau Gyula tábornok alatt készült Magyarország visszaszerzésére. Noha 175,000 embert birt kiállítani, – bizalmát az orosz segítségbe vetette. A mellett néhány főúr, herczeg Esterházy Miklós, gr. Pálffy Móricz, gr. Keglevics János nemzeti katonákat is iparkodtak toborozni a forradalom ellen.
A magyar tervben az osztrák a fő, az egyedüli ellenség és ez a terv akkor sem igen szenvedett változást, mikor már biztos volt a muszka invasió. Görgey elhatározta, hogy még az orosz főerő megérkezése előtt döntő csapást mér az osztrákokra. Ugyanakkor Haynau is előre indult.
Junius közepén Görgey általános támadást intéz Haynaunak tábora ellen, melyhez már egy orosz hadosztály is csatlakozott, Panjutin tábornok alatt. Zsigárdnál, Perednél, Királyrévnél junius 20–21-én nagy csata folyt, a hol a magyar vitézség már nem csikarhatta ki a győzelmet. Az osztrák előnyomulást megakadályozni már nem lehetett. A vitéz Leiningen ezóta lemond a háború szerencsés befejezésének reményéről.
Görgey Pestre siet, hol jun. 26-án haditanácsot tartanak, az utolsót, melyben még részt vett. Ekkor már viszonya Kossuthhoz annyira feszült, hogy a ministertanácsban csak azért nem hozzák szóba, mert még nélkülözhetetlennek tartják a fővezért. Az ellentét sokkal inkább a helyzetből folyó, mint személyes. Görgey, most, hogy látta az ügyek rossz állását, mindinkább Kossuthra hárítja a felelősséget, ki a függetlenségi nyilatkozat kibocsátásával hibát követett el, azon hadseregről pedig, mely vérét áldozta, hogy a szóból valóság váljék, nem gondoskodik eléggé. Mindamellett a ministertanács Görgey «genialitása s szilárd készültségének hatása alatt », még egyszer elfogadja az ő haditervét.210 Fel kell fedni a veszélyt a nemzet előtt, hadd hozzon meg minden áldozatot függetlenségeért. A kormány csatlakozzék a fősereghez. Mivel lehetetlen mindkét ellenséggel egyszerre megharczolni, az osztrák, az igazi ellenség ellen gyűjtsenek minden erőt; az oroszt pedig addig iparkodjanak szóval tartani. Az osztrák hadvezetés gyorsasága megakadályozta a terv keresztülvitelét. Haynau gyorsan átkelt a Duna jobb-partjára. Jun. 28-án elfoglalták Győrt az ifjú császárnak jelenlétében és másnap már megjelent Komárom előtt az ostromló hadsereg.
Haynau.
1851-iki rajz.
A kormánynak tehát el kellett távoznia ismét Pestről. Komáromba menése az akkori viszonyok közt egyenlő lett volna a többi Magyarország feladásával, hisz a várat az ellenség csakhamar elzárhatja. Ez magyarázza meg, hogy Kossuth ismét az Alföldön akarja központosítani a magyar erőt és felszólítja Görgeyt: vonuljon le ő is seregével. Görgey azonban egy junius 30-iki levelében megtagadja az engedelmességet. Meggyőződése ellen nem tehet; ő Magyarországot, nem a kormányt szolgálja. Így a politikai és részben személyes kérdés elvi térre vitetett át. Az volt a probléma, köteles-e a fővezér tisztán katonai ügyben is engedelmeskedni a polgári hatóságnak? Ha tudjuk, minő féltékeny ebben a tekintetben minden tisztikar; ha hozzáveszszük Görgey makacsságát és katonai meggyőződésének szilárdságát, ha viszont meggondoljuk, hogy másrészről a kormányzó tekintélye forog szóban és hogy az Alföldre költözés mellett a személyeseken kívül fontos tárgyi érdekek is szóltak, – beláthatjuk azt az elkeseredést és azt az aggodalmat, melyet ez a viszály legjobbjainkban keltett – akkor, mikor már csak hetek választották el a nemzetet a katasztrófától.
Görgey azonban enged. Személyes barátai, Aulich és Csányi birják reá. Kossuth Mészárost, kinek márcziusi mellőztetése nagyon fájt, nevezi ki fővezérnek és elvárja minden tábornoktól, hogy annak engedelmeskedni fog. Hanem egyszerüen levonulni az Alföldre, a nélkül, hogy még egyszer kisérletet tett volna Haynau diadalmenetének útját állani, – nem fér össze Görgey jellemével. Ujra támad julius 2-án, de minden erőfeszítésével sem bir teljes diadalt aratni. Hogy seregét biztassa, a legnagyobb személyes vitézséget fejti ki, veszedelmesen megsebesül, de czélját el nem éri.211 Julius 11-én ujra kitörést rendez serege a Duna jobb partján, de eredmény nélkül. Haynau megszállja Pestet, a kormány az országgyűléssel Szegedre távozik. Abban a zürzavarban és kétségbeesésben, melyet a magyar ügy hirtelen hanyatlása, az ellenség gyors előrenyomulása okozott, vált először általánosabbá az a vélemény, hogy a magyar seregnek, még néhány hét előtt az egekig emelt fővezére áruló. Ezt a gondolatot fejezi ki a Respublica, akkor a kormány hivatalos lapja, julius 6-iki számában ezen kifejezésébe burkolva: a nemzet, a szabadság Istene és a Nemezis számon fogja tőle kérni azon napokat, melyek miatta veszedelmünkre vonultak el.
Seregének kérése arra birta Görgeyt, hogy mégis megmaradjon vezérnek. A mint ereje engedte, megindult hadával, – erős őrséget hagyva Komárom várában. Meg akarta ismételni téli hadjáratát – a muszka ellen.
Az orosz beavatkozás. Világos. Arad.
Kezdettől fogva mint sötét felhő lebegett a magyar szabadsági törekvések fölött az orosz interventio réme.
Miklós czár Münchengrätzben, 1833-ban, midőn Ferencz bemutatta neki szánalmas megjelenésü örökösét, lovagias felindulásában az öreg császár lábai elé borult és megesküdött, hogy ő és hatalma mindenkor rendelkezésére állanak a Habsburg-háznak. Windisch-Grtz herczeg tanuja volt e jelenetnek. Midőn a magyar mozgalom 1837-ben erősebbé válik, a czár kifejti a porosz követ előtt a fegyveres beavatkozás szükségét, ha a viszonyok itt válságosra fordulnak. Széchenyi is megemlékezik ez évi naplóiban a lehetőségről. De mások is tudtak róla, kik előtt világos volt a nagy udvarok solidaritása a forradalommal szemben. Mészáros Lázár még Olaszországból irja Kossuthnak: az államadósság egy részének át nem vállalása bennünket törvényen kivül tehetvén, veszélyünket okozhatja és még az orosz invásiót is maga után vonhatja. Még közelebb ért a veszély, midőn az orosz megszállotta a dunai fejedelemségeket, mihez szerződéses joga volt. Akkor azonban kijelentette, hogy «a magyar nemzettel szomszédságos jó egyetértésben kiván maradni, és Magyarország irányában semmi ellenséges lépést nem fog tenni mindaddig, mig a magyar nemzet kebelében valamely oly fegyveres csoportozásokat nem tapasztal, melyek ő ellene vannak intézve.»212 Csakugyan a czár nem annyira az egyes nemzetek szabadsági törekvéseiben látta az ellenséget, mint inkább az internationális forradalomban, mely megrendíti a trónokat. Ő, ki a porosz királyt ki akarta menteni lázadó alattvalói karmaiból, még annak ellenére is, a bécsi udvarnak is felajánlotta e czélra szövetségét, már 1848 tavaszán. A legitimitás általános érdekén kívül azonban a czárt egyenes politikai érdek is vezette. Az egységes Németország, csak úgy mint a szabad Magyarország véget vet az orosz túlsúlynak és veszélyezteti a szláv eszme diadalra jutását. Mióta az ellentét a dynastiával szemben mindjobban kiélesedett és különösen, mióta nyilvánvaló lett, hogy az internationalis forradalom vándor lovagjai a lengyelek, milyen szerepre jutnak itt, a czár figyelme mindinkább ide irányult.213 Lengyelország nyilt sebe volt mindig a nagy birodalomnak. Bem diadalainak hirére a citadella Varsó ellen fordította ágyúit. Láttuk, hogy az oroszok már február elején bevonulnak Erdélybe. De már deczemberben figyelmeztette Guizot Londonban Szalay Lászlót: siessenek békét kötni, különben nyakukra jő a muszka.
Bármily biztató volt az orosz ajánlat, az udvar igen jól érezte annak jelentőségét és mig lehetett, késett annak bevallásával, hogy az «egységes» Ausztria nem bir a lázadókkal. De a tavaszi hadjárat után nem maradt más választás, mint Magyarországgal, mint győztessel, megegyezni, vagy pedig elfogadni az ajánlatot. Hosszú tanácskozások után – különösen Stadion és Krausz ellenezték – mégis elhatározták a czár felszólítását. Stadion megőrült belé. Schwarzenberg előadása szerint 20,000 lengyel szolgálta a magyar ügyet, szörnyű túlzás, de a czárra nézve döntő.214 Eredetileg a czár maga akarta ide vezetni seregét, de aztán Paszkievics-Erivanszky herczeget, a perzsák és lengyelek legyőzőjét bizta meg a feladattal. A bécsi hivatalos lap május 1-én hirdette a két császár egyesülését a magyar felkelés ellen, «mely jelen phasisában határozottan az európai felforgató-párt egyesülésének bélyegét viseli magán ». A czár pedig május 8-iki kiáltványaiban lázadó lengyeljeit és minden más nemzetnek szerencselovagjait és kóborait jelölte meg, mint a magyar lázadás részeseit. Ferencz József Varsóban, május 21-én személyesen állapította meg Miklóssal a hadjárat módozatait.
Annyira világos volt a conservativ érdekközösség, hogy Bismarck-Schönhausen Ottó a porosz kamrában sajnálkozott azon, hogy nem ők jönnek Magyarországba rendet csinálni. Világos lett volna a szabad államok közössége is, de ennek Magyarország vajmi kevés hasznát látta akkor. A közvélemény Párisban és Londonban egyaránt magyarbarát volt, de a kormányok szükségesnek tartották Ausztriát az európai egyensúly fenntartására.215 Még legtöbbet ért következéseiben a török szultán rokonszenve. Ezt gr. Andrássy Gyula, ki juniusban ment oda követnek, iparkodott növelni és megerősíteni, különösen az orosz veszélyre való utalással.
Az orosz fősereg junius 18-án áttört a szorosokon. Viszocky gyenge hadteste nem volt képes ellenállani, sem Dembinszky, kit a lengyelekre való tekintettel oda küldtek. Bár Paszkievicsnek otthon túlságos lassuságot vetettek szemére, tiz nap mulva már a Tiszánál állott és julius 3-án Cseodajeff tábornok megsarczolja Debreczent.
Paszkievics herczeg.
Ugyanazon időben Grabbe tábornok Árván át Beszterczebányára ért. Erdélyben Lüders és Grotenhjelm, kikhez Puchner és Urban seregeinek maradékai is csatlakoztak, már június végén legyőzik Bemet és bénítják a székely erőt. Windisch-Grtz régi tervét, Magyarországot minden oldalról jövő concentrikus támadás által semmisíteni meg, most kétszeres erővel hajtják végre. Történelmileg szólva: mintha a tatárjárás egyesült volna a német-római császársággal.
Ily viszonyok közt nagyon fontos volt legalább az egyetlen szabad vonalat, a délit megtartani. Bemnek, majd Guyonnak a déli harcztéren kivívott diadalait, melyek közt különösen a Hegyes mellett Jellasics fölött kivívott volt határozó, különösen azért fontosak, mert a már elkerülhetetlennek látszó bukás esetére biztosították a török, semleges területekre való átlépést. Ezért a harcznak mindinkább ezen vonal felé kellett húzódnia. Erre vonul Budapestről nagy sietve Haynau, hogy a maga erejével mérjen döntő csapást a magyar ügyre; erre húzódik nagy lomhán Paszkievics roppant hada; ide szorul a magyar kormány és a még rendelkezésre álló erő.
Görgeynek is oda kellett volna mennie, de ismét megkisérti az ellenség megkerülését és a fenyegetett Alföldtől magára vonását, mi neki tavaszszal oly fényesen sikerült. Július 16-án megütközik Vácznál az orosz fősereg egy részével és azt le is győzi, miben Leiningennek volt legnagyobb érdeme. De aztán nem délkeletnek halad, hol az orosz és osztrák főseregek táboroznak, hanem keletnek, Nógrádon, Gömörön át a Tisza felé. A nagybeteg vezér e nehéz hadjárat alatt is bizonyítja rendkívüli tehetségét. Közben Rimaszombaton alkudozást is kezd Chruleff orosz generálissal – egymás kölcsönös ámítására. Aztán ismét verekednek, a Sajónál, Geszthelynél (julius 28-án) is még élesnek mutatkozott a magyar kard. A terv sikerült, a sereg elég épen átkel Tokaj mellett a Tiszán. De ugyanakkor már az oroszok is átkeltek Poroszlónál és Tisza-Füreden. Görgey hibásnak tartja egész kerülőjét, mely megakadályozta, hogy idejében eljusson a Maros mellé.
Az ellenfél máskép ítélt.
«Görgey menete Komáromból a Tiszához úgy látszik a modern hadi történet legnevezetesebb tényeihez tartozik; sikere, abban a pillanatban, midőn hozzáfogott, épen nem volt valószinű: sokszor egy hajszálon függ a siker és a kudarcz. A ki ily helyzetben megtartja lélekjelenlétét és lelkileg uralkodik az eseményeken, a helyett, hogy azok levernék – az hadvezért.»216 Az orosz előkelők ezen felfogása visszatükröződik az orosz generálisok viselkedésében. Paszkievics maga a dölyf, nemcsak a szövetségeseivel az osztrákokkal, hanem a magyarokkal szemben is. Később Nagy-Váradon szemrehányást tett Görgeynek: hogy mert vele megütközni Vácznál. De a többi orosz főtisztre nagy hatása volt Görgey hirnevének és a honvédek vitézségének. Szidták az osztrákot, mint a bokrot, a magyarról pedig mindig a legnagyobb elismeréssel szóltak. Hiú nemzetre, minő a mienk, ennek nem maradhatott el a hatása, annál kevésbbé, mert még a közembernél is hasonló rokonszenvre találtak, mi Miklós czárt nem kevéssé bántotta. Különben is olyan volt a helyzet, hogy minden szalmaszálhoz nyúltak menekülés végett. Ilyen szalmaszál volt: a magyar koronát Miklós czár vejének, a leuchtenbergi herczegnek ajánlani fel, ki Beauharnais Eugen italiai alkirálynak volt fia és így az orosz és franczia barátságot megszerezheti a magyarnak. Már áprilisban is szóba jött ez a combinatio, most nemcsak a parlamentérekül küldött magyar tisztek beszéltek róla az orosz tábornokoknak, hanem Szemere és Batthyány ministerek egyenesen megírták ezt Paszkievicsnek. Az orosz fővezér mindezekre nem felelt – őt harczolni és nem alkudozni küldték. Nyomában járt a magyar seregnek és augusztus 2-án Nagy Sándornak magára maradt hadteste Debreczennél erős vereséget szenvedett az oroszoktól. Aztán szomorúan, remény nélkül folytatta a magyar sereg útját Arad felé.
Haynau ezalatt sokkal nagyobb eredményeket ért el. Erélyes vitéz vezér volt, ki protestans létére (a hesseni választó fejedelemnek volt törvénytelen fia) mégis ily magas állásra jutott az osztrák seregben. De a katonai erényeit elhomályosította vad kegyetlensége. A kivégeztetések, lekaszabolások valódi örömére szolgáltak. Olaszországból a «bresciai hiéna» nevet hozta ide. Radetzky is azt mondta róla, hogy: olyan mint a borotva, használat után mindjárt tokba kell tenni. Pozsonyban is mindjárt B. Mednyánszky és Gruber Lipótvár elfogott parancsnokainak kivégzésén kezdi. Azóta is akasztat, lövet: Budapestet a legvadabb terrorismussal tartja féken. Hajtja előre az a becsvágy, hogy ne a muszka, hanem ő adja meg a magyar ügynek a végső döfést.
A magyar nép összeszedte minden még meglevő erejét e szörnyű két ellenség ellen. Szent háborúnak nézte e harczot mindenki. De az a sejtelem az uralkodó, hogy hiába minden. A túlnyomó nyers erő ellen nem használ sem vitézség, sem tehetség. Még Petőfi is azt énekli:
|
Jön az orosz, jön az orosz Itt is van már valóba – Eljött tehát az utolsó itélet. |
Még kétségbeesettebbé vált a helyzet, midőn a kholera is tizedelni kezdte a népet és a sereget. A gyönge ember megadja magát, a komoly, gondolkodó erős férfiú megdöbbenve áll szemben a körülmények vaskényszerével, az anagch-vel, mely még küzdelmet is alig enged, nem hogy menekülést.
Haynau diadalmenetét nagyon megkönnyíti a szemben álló magyar sereg gyöngesége és gyakorlatlansága és vezerének, Dembinszkynek elbizakodottsága.217 Szegeden még együtt van a képviselőház és Kossuth még julius 22-én azzal biztatja magát és hallgatóit, hogy Szeged lesz az az archimedisi pont, honnét a szabadság az egész világra fog kiterjedni. Még tanácskoznak is, így p. o. a zsidó emancipátióról ott nyujtanak be törvényjavaslatot; még folynak a tábornokok és politikusok viszályai, de voltakép már senkinek sincs ott a lelke. Mészáros előre megmondta, hogy őt majd akkor teszik meg fővezérnek, ha már mindennek vége: Vukovics így jellemzi ezt az állapotot... «A magyar sereg háromszorta nagyobb és harczedzettebb volt, mint télen, az igaz, de a folytonos csatározások, vezetőinek egyenetlensége és több más baj által erejében meggyengülvén, mindenütt hátrált. Azért is az emberek arczai hosszabbak, szinetlenebbek, az értelmek gondolkodóbbak és afféle valóságot tudni kiváncsiabbak voltak.» Július 29-én felolvasták a ministertanácsban Görgey levelét, melyben ismerteti gr. Rüdiger orosz hadtestparancsnok július 14-én Balassa-Gyarmatról hozzá intézett levelét. Ebben figyelmeztetvén őt serege veszélyes helyzetére, felszólítja őt: jelölje meg a feltételeket, melyek alatt be lehet fejezni az egyenlőtlen harczot. Ő majd közli azokat Paszkievicscsal, ki bizonyára teljes igazságossággal jár el, «úgy, hogy az ön katonai becsülete nem szenved csorbát». Erre Horváth Mihály és Mészáros egyszerre felkiáltanak: «így vesznünk kell, már el is vesztünk». A képviselők még az utolsó ülésen 60 milliót szavaztak meg a hadviselésre és azt óhajtották, hogy Görgey legyen ismét a fővezér. Egy részök az ő táborába ment, a másik Aradra a kormánynyal.
Még július 26-a táján is folytathatónak tartotta Görgey a háborút, ha Temesvárt sikerül hamar elfoglalni, úgy hogy a magyar sereg délen olyan támaszpontot nyer, milyen Komárom nyugaton. Ez azonban nem történt meg. Így csak a gyorsan fölhányt szegedi sánczokba biztak egy darabig. «Ha ezzel megbukunk, felakasztanak», mondá róluk tervezőjük, Török Ignácz mérnöktábornok. Haynau augusztus 3-án bevonult Szegedre.
Télen, hasonló viszonyok közt, legalább Erdély nyujtott vigasztalást. Ott ismét Bem a vezér, ki azonban sem ott nem szerez biztos állást, sem Magyarországba nem jő, hogy a döntő harczban részt vegyen, hanem julius 22-én Moldvába tör, hogy ott forradalmat idézzen elé. Vissza kell térnie, mert Lüders ezalatt elfoglalta a vöröstoronyi szorost és Szebent. Bem egyesíti az elszórt hadosztályait és az ország közepe felé tart. Segesvár mellett ütközetre kényszerítette őt a nagyon túlnyomó orosz sereg. Ebben a csatában veszett el Petőfi Sándor. Elesett, mint óhajtotta, a harcz mezején, de sírját nem lebegte körül bálványának, a világszabadságnak álma. De bármily nagy volt a veszteség, mégis kedvezett a végzet a legnagyobb magyar költőnek. Nem kellett porba döntve látnia mindazt, mit imádott. A csata után már nem volt erdélyi sereg. Ennyi túlerő ellen nem használt Bem esze, tevékenysége, leleményessége. Serege nélkül ment át a Bánságba, hogy ott átvegye az összes magyar seregnek már május óta neki szánt fővezérségét.
Dembinszky, folyton nyomon üzetve Haynautól, szintén arra tart. A kormány ugyan azt határozta, hogy Arad felé menjen, hogy Görgeyvel egyesülhessen, de ő Temesvárt vette czélul, melyet Vécsey még ostromolt. Ez a visszavonulás, vagyis futás, melyet még ziláltabbá tett Haynaunak Szőregen augusztus 5-én kivívott diadala, teljesen leverte az annyira szenvedett, különben is többnyire gyakorlatlan ujonczokból álló sereget. Temesvár bevétele volt hát az utolsó reménysugár. De gr. Leiningen Krisztián vezetése alatt ez a vár visszavert minden ostromot és őrsége daczolt minden nehézségekkel. A magyar sereg tehát itt sem talált nyugalmat és Dembinszky annyira ismerte gyöngeségét, melyet az élelemhiány még fokozott, hogy tovább akarta folytatni a menekülést. De Bem csatát követelt épen a sereg bátorságának visszaszerzése végett és mint főparancsnok keresztül vitte akaratát, Szent-Andrásnál, augusztus 9-ének délutánján ütköztek meg. Bem mindjárt a csata elején lebukott lováról, el kellett őt vinni, a sereg vezér nélkül maradt. Így is vitézül küzdtek egyes csapatok, de az eredményen nem változtathattak. Temesvár felszabadult a tavasz óta folyó ostrom alól. Haynau jelentései és a hivatalos osztrák hadi történet ezt az ütközetet tüntetik fel az egész szabadságharcz legdöntőbb eseményének.
Akkor már a magyarok ellen közös harcz mellett javában folyt a diplomácziai harcz az orosz és az osztrák főhadiszállás között. Paszkievics jelentései, melyek csakis az ő vezetésének tulajdonítanak minden eredményt, mélyen sértették nemcsak az osztrák tisztikart, hanem az udvart is.218 Az oroszok épen nem titkolták megvetésöket az osztrákok iránt, kik a magyarokkal nem birtak. «Rég beláttam, hogy a hadjáratból halálos ellenségeskedésnek kell fejlődnie az orosz és osztrák közt, írja Bernhardi.» Bizonyos, hogy az osztrák győzelmek lehetetlenek a muszka segítség nélkül, de kétségtelen, hogy ebben a nyári hadjáratban az osztrák hadviselés sokkal erélyesebb és szerencsésebb volt az orosznál, Görgey elhatározása mégis a muszka czárt állította a világ elé, mint a nagy háború győztes befejezőjét.
A felsődunai hadsereg a Nagy Sándor hadtestén kívül jó rendben és meg nem tört erővel jutott Arad alá, augusztus 9-én. A csapatok bizalma a vezérhez sem rendült meg és a vezér hadvezéri autoritása az utolsó hadmenettel még tán növekedett. «Vácztól Világosig Görgeynek semmit sem lehet szemére vetni; ellenkezőleg, működése elismerésre és tanulmányra méltó és az a hang, mely őt árulással akarja vádolni, itt nem talál támaszpontra », mondja Bernhardi. Arad felé nem annyira a kormány rendelkezése vonta, mint az a kilátás, hogy ott megerősödhetik a másik sereggel és így még egyszer, talán döntő csapást mérhet az osztrákokra. Különben is Arad vára magyar kézen volt, Damjanich parancsa alatt, kit szerencsétlen kibukása kocsijából, a hadviselés nagy kárára, képtelenné tett a további activ szolgálatra. De ez a gyönge kis vár stratégiai tervnek nem szolgálhatott alapjául. Minden attól függött: létre jő-e ez a soká halasztott egyesülés vagy nem. Ha nem, helyzete egy győztes osztrák, és egy túlnyomó orosz hadsereg közt kényszerré tette a megadást, mert a további hadakozásnak csak a még meglévő hadi erőnek megsemmisítése lehet az eredménye. Ebben az esetben azonban el volt határozva arra, hogy nem Haynau előtt teszi le a fegyvert, kinek kegyetlenkedéseit ily módon, a legérzékenyebben akarta megtorolni. Így akarta ország-világ előtt megmutatni, hogy az osztrák képtelen volt a magyart legyőzni, hogy azt csak az orosz túlhatalom verte le. Még két más lehetősége volt: egy kétségbeesett harcz, melyben sok ezer derék ember vesz el czél nélkül, vagy, a mi tán lehetséges: a seregnek a hazából kivezetése, Lugoson át. Mindegyik megmentette volna a népszerűségét és nálánál kevésbbé erélyes ember csakugyan valószinűleg az egyiket vagy a másikat választja. De benne megvolt a keserves bátorság, hogy nevéhez fűzze a szabadságharcz bukását, hogy nyiltan kimondja, a mit már úgy is tudott mindenki: Magyarország nem képes függetlenségét megvédeni két nagyhatalommal szemben. A felől, hogy az oroszok e dicsőség fejében kedvező feltételeket eszközölnek ki, nem igen áltatta magát. Környezete tudta, hogy itt a vég, a nagy leszámolás. Leiningen már kijelölte sógora kertjében a helyet, hová temessék, ha majd kivégzik. Ő maga «sohasem gondolt arra, hogy a szabadságharczot túlélje». De olyan az emberi természet, hogy még ebben a nagy nemzeti szerencsétlenségben is érzett bizonyos kárörömöt azon, hogy Kossuth és Szemere az ő világszabadsági ábrándjaikat oly kevéssé birták megvalósítani.
Bismarck azt írja, mindjárt Világos híre után: azt mondják, Görgeyt megvesztegették. De inkább föltehető, hogy belátta a további harcz haszontalanságát, mely csak pénzbe és vérbe kerül, de a magyaroknak nem nyújthat már kilátást a sikerre.219 Bernhardi pedig már előbb így ítél: «A viszonyok olyanok, hogy a magyaroknak kezdettől nem volt kilátása a sikerre. Ha a szövetségesek közönséges józan észszel és valamelyes energiával járnak el, kell, hogy a harcznak hamar vége legyen.» A vesztegetés és a személyes gyávaság ez esetben egyaránt ki vannak zárva. De hiába, – egy nemzetnek fáj annak bevallása, hogy nem győzhetett. Görgey maga is természetesnek, bizonyos tekintetben helyesnek tartotta, hogy őt állították oda bűnbaknak, mert a szörnyű elnyomás alatt a hit mégis fölemelte némileg a magyar lelket.
Nézzük az utolsó, nehéz lépéseket a ki nem kerülhető katastrófa felé.
Mielőtt biztos hír jött a temesvári csata kimeneteléről, Görgey kijelentette: ha Bem győzött, megtámadja az osztrákot; ha nem: ő leteszi a fegyvert. Kossuth: én pedig agyonlövöm magamat. Kossuth főparancsnoknak akarta őt kinevezni, de ő teljes hatalmat követelt, mert különben a czél: a haza megmentése a végromlástól nem érhető el. Csányi, mihelyt híre jött a vereségnek, felszólította a kormányzót a lemondásra: mert az ország függetlenségi, igazságos harczát a Bem vezetése alatti sereg szétveretése után befejezettnek kell tartani. Erre Kossuth lemond: elvárva, hogy a dictator a hatalmat szegény hazánk nemzeti statuséletének megmentésére fogja fordítani.»220 Még az nap, 11-én, el is távozik Aradról Lugos felé. Görgey, ki előbb tán álmodott katonai dictaturáról, dicsősége tetőpontján, ki ábrándozhatott arról, mint veri ki az osztrákot, mint veri szét a debreczeni parlamentet, a sors kegyetlen iróniájából csakugyan dictator lett. De csak annyi hatalommal, hogy a szabadságharcznak már megírt halálos itéletét megpecsételje.
A hadi tanácsban Görgey bejelentette szándékát: capitulálni az orosz előtt. Mindössze ketten szavaztak ellene: az osztrák előtti hódolást ajánlva. Így még aznap értesítette Rüdigert, hogy kész előtte letenni a fegyvert, úgy, hogy az osztrákok ne legyenek jelen. Augusztus 12-én Világoson tudatta katonáival e gyászos elhatározást. A végben mindig van valami megdöbbentő, bármennyire elkészültünk reá. És itt oly ügy végéről volt szó, melyért az a derék sereg, mely azt képviselte, annyit fáradt, áldozott, vérzett. Ellenállástól kellett tartani. Görgey könnyezve beszélte nekem, mikép járt körül és birta reá személyes tekintélyével hű vitézeit, hogy nyugodjanak belé a változhatlanba. «Minden ember egyedül járt, fejlesütve, sóhajtva, káromkodva. A tüzérség lőporkészletét, töltényeit tűzbe dobta, a gyalogság egész éjjel lövöldözött, a huszárok egy része nyargalt és nekiindult a világnak, mások lovaikat szúrták le. Voltak, kik el nem tudva viselni sorsukat, főbelőtték magukat.»
Rüdiger.
1849-iki kép után.
Még 30,000-nél több ember, 144 ágyúval, annak a seregnek maradványa, melyről beszélnek, míg magyar lesz, indult meg 13-án Szőlős felé. Ott letették a fegyvert. Görgeyt Nagy-Váradra vitték, oda, hová a kormányt utasította július elején. Oroszországban akkor az egész világ, különösen a császár környezete rajongott érte. Váradon sem úgy tartották, mint foglyot. Életének megkegyelmeztek. De ő mindenkinél többet vesztett. Neve, saját elhatározásából, oda van fűzve modern történetünk legnagyobb szerencsétlenségéhez, melynek emléke elhomályosítja régi érdemeit és hőstetteit. Oly férfiú, ki harmincz éves korában kardjával bevéste nevét a történetbe és kinek aztán egy hosszú-hosszú élet nem adott mást, mint időt és alkalmat az igazolásra.
Pedig még Világosnál is nagy történeti munkát végzett. Az oroszok előtt történt capitulatio lehetetlenné tette az osztrák-orosz belső barátságnak folytatását.
Igaz, hogy ezt a tettét Haynau nem az oroszokon torolta meg, hanem a magyar hadifoglyokon, kik a szerződés értelmében osztrák kézre jutottak. Görgeyért maga a czár járt közbe a császárnál; Klagenfurtba vitték, hol internálva élt 1867-ig. A többiek sorsáról Bernhardi ezeket írja:« Buturlin Damjanichot rábeszélte Arad várának átadására, aranyhegyeket igérve neki, az orosz czár oltalmát s annak a magyar tábornokokra vonatkozó szándékait illetőleg. Ezért a kivégzéseket Miklós sérelemnek nézte, hogy az ő hadi foglyait érték. Ennek részben Hilferding221 az oka. Csak feltételek megállapítása mellett lett volna szabad a foglyok átadása. E helyett Hilferding Paszkievics tábornagy nevében levelet írt Ferencz József császárnak, melyben jó tanácsot ad neki s kegyelmet ajánl. Ez pecsételte meg a tábornokok sorsát.» Arad átadása miatt összevesztek az oroszok az osztrákokkal, kik azt maguknak követelték és meg is kapták. Haynau augusztus 19-én seregének tulajdonította a győzelmet, mert egyedül az vívott nagy és döntő csatákat.222 A magyarok ebből a viszályból is merítettek valami reményt. Mások meg abba bíztak, hogy az osztrák seregben is egyedül áll a vérszomjas Haynau és Schlick kegyelmet ajánl.
Kossuth Bem seregéhez csatlakozott, de a kormányt nem vállalta el újra. Orsován, az Allion hegye alatt, titkolt helyen elásatta a koronát. Onnét átment török földre. Bem, Dembinszky, Szemere, a képviselők és a tisztek egy része és vagy 2000 katona őt követte. Vécsey, Dessewffy és Lázár hadosztályai az osztrák; Gál Sándor s Kazinczy Lajos Zsibónál az orosz előtt tették le a fegyvert. Mezei sereg már nem volt és kezdetét vette a kivégzés. Susan tábornok legszivesebben megölette volna mind a foglyot, de a humanus gr. Thun, aradi várparancsnok ezt megakadályozta. Ormay, Hruby és Murmann voltak az első áldozatok. A hadi törvényszék elé állítandó tiszteket elválasztották a többitől, kiket a legénységgel együtt, büntetésből, mint közkatonát besoroztak a császári seregbe.
Komárom vára még erősen tartotta magát. Őrsége aug. 3-án kitört. Ácsnál győzött és Győrig hatolt, de ennek már nem volt nagyobb politikai jelentősége. Munkács és Pétervárad megadták magukat. Végre maga Haynau jött el Komárom ostromának vezetésére. Kilátás már nem volt a győzelemre s szeptember 27-én Klapka átadta a várat. Az őrség részére szabad elvonulást és más előnyöket kötött ki, a katonai becsületet megmentette, de sem amnestiát, sem az ország alkotmányára vonatkozó biztosítást ki nem eszközölhetett.
Most kezdődik a rémuralom. Haynau már előbb nagy terhet ró ki a fővárosra és a magyar ügyet előmozdító zsidó községekre. Halálos büntetés mellett megtiltotta a rebellisek pártolását, szóval vagy tettel, jelvényeik viselését és a Kossuth-bankók elfogadását, miáltal gazdaságilag tönkretette az országot. Most olyan példát akart statuálni, mely mindenkorra elrettentsen a felkeléstől, egyúttal pedig minden következő magyar mozgalomnak eleve is elvegye lehető vezéreit.
Az aradi vésztörvényszék még szeptemberben kihallgatta és el is itélte a tiszteket, kik maguk is tudták, hogy a katonai büntetőkönyv szerint halál vár reájuk, mert a császári seregnél tett esküt megszegték.223 Hogy miért, mily kényszerítés alatt tették, azt nem vették tekintetbe. A fogságban sem hagyta el őket a remény, volt alkalmuk olvasni, írni, sőt titokban egymással találkozni is. Október 5-én reggel kihirdették előttük a halálos itéleteket. Másnap, október 6-ika volt kitűzve az engesztelési hekatomba napjául, Latour emlékére. Aulich, Damjanich, Nagy Sándor, gr. Vécsey, Török, Lahner, Knézics, Pöltenberg, gr. Leiningen tábornokok kötél által multak ki; Kiss Ernő, Schweidel, Dessewffy tábornok és Lázár Vilmos ezredes «golyóra kegyelmeztettek». Magukviselete, melynek részleteit feljegyezték kegyeletes kezek, nemcsak fizikai biztosságra mutat, hanem arra a magasabb erkölcsi bátorságra is, melyet csak az a tudat adhatott, hogy szent, igaz ügy szolgálatában vesznek el.
Ugyanaz nap Pesten az Újépület előtt agyonlőtték a szintén kötélhalálra itélt gr. Batthyány Lajost, az első magyar ministerelnököt. Halála nemcsak hazánkban és Bécsben, hanem külföldön is mindenütt a legmélyebb részvétet keltette. Az öreg Metternich csak úgy elszörnyűködött rajta, mint a muszka czár.224 Benne nem a forradalmat sujtották, hanem az alkotmányos szabadságot, melyet egyaránt képviselt a revolutióval, mint a reactióval szemben. Elitéltetésének alig volt lehetséges jogi alapot találni: udvari ármányt és boszú művét látták benne. Néhány nap mulva a bitóra küldték Csányi Lászlót, ki nem menekült, mert a hazában akart meghalni. B. Jeszenákot, b. Perényi Zsigmondot, a felsőház ősz elnökét, Szacsvay Imrét, a képviselőház ifju jegyzőjét, ki aláírta a függetlenségi nyilatkozatot. Olmütz, Josefstadt és Kufstein börtönei megteltek a haditörvényszékek által elitélt tisztekkel, képviselőkkel és hivatalnokokkal. Azokat, kik elmenekültek, legalább in effigie felakasztották, birtokukat pedig elkobozták. Így jártak Kossuth, Horváth Mihály, gr. Batthyány Kázmér, Irányi Dániel, Pulszky Ferencz és mások, 1851 szept. 11-én. És nemcsak a férfiak ellen dühöngtek. Haynau Ruszkabányán megvesszőztette a bánsági magyar párt egyik vezérének, Maderspach Ferencznek nejét.
Megvolt tehát az egységes Ausztria. Úgy jártak el, mintha nem is gondolt volna arra, hogy egyszer meg is kell engesztelni ezt a nemzetet. Nemcsak ennyi nemes vér ontása okozott fájdalmat, hazafias bút, még inkább az, hogy «hej hiába haltanak». «Halálos tompa csend uralkodik a Duna és Tisza mellékein és rejtett dühvel szivében viseli sorsát a nemzet».
*
Az 1848. év forradalmai közt mindenkép a magyar áll az első helyen. A hol csak rajongtak a szabadságért, függetlenségért, minden szív dobogott a nemzetért, mely ily nemesen, annyi kitartással és lelkesedéssel lépett ki ismét a történet színhelyére. Mikor a vitéz helyébe a bakó lépett, részvét és rokonszenv lépett az érdeklődés helyébe; oly kincs, mely idővel erkölcsi értékké vált és elősegítette nemzetünk újjászületését.
De jövőjére nézve a legfontosabb az volt, hogy szakított egész múltjával a kiváltságos, feudális élet bűnével. 1790 óta tudta az ország, hogy mellette a törvény a jog, de elzárkózottsága, a politikai nemzet gyöngesége miatt, nem érvényesíthette. Mihelyt felszabadult a nép 1848-ban, az igazság mellett meg volt az erő is, mely azt érvényre emeli.