IX. FEJEZET.
Az összeütközés.

A nemzetiségi mozgalom. Az unio. – A magyar és az osztrák kormány. A honvédség. – A nemzetgyűlés és a katonai kérdés. – Az «államirat».

A nemzetiségi mozgalom. Az unio.

A nagy átalakulást a politikai magyar nemzet vitte véghez, a maga erejével, a saját felfogása szerint. Az Ausztriával a dynastia egysége által mindenkorra összekötött, de különben független Magyarország diadalmasan kerül ki a harczból. Az új államnak egész szinezetét természetesen az a faj adja meg, a mely a régit megteremtette és fenntartotta és melynek volt elég erkölcsi és szellemi ereje ahhoz, hogy intézményeit a liberális és demokratikus eszmékhez alkalmazza. A régi Magyarországban természetes volt a magyar faj uralkodása, hisz a kiváltságos magyar volt, vagy azzá lett. Mihelyt a népszám, a tömeg döntött, nagyobb erővel kellett nyilvánulnia azon törekvéseknek, melyeknek nem történeti jog vagy műveltség, hanem csakis a külön nyelv adta meg az alapját. Épen az ettől való félelem tette Széchenyit oly óvatossá úgy a nemzetiségi kérdésben, mint a népuralmi törekvések megítélésében.

Mikor Magyarország közjogilag felszabadult, magánjogilag felszabadította a volt alattvalókat, a zselléreket és jobbágyokat, kiknek nagyobb része nem tartozott a magyar fajhoz. A szabadság rajongói meg voltak arról győződve, hogy ez a kincs elfeledtet minden mást, helyreállítja az egyetértést és vele a boldogságot. De épen nem kellett rajongás azon reményhez, hogy a magyar, ki nemcsak küzdött, hanem áldozott is, tettei és áldozatai által nemcsak megtartja, hanem növeli erkölcsi túlsúlyát. Azok rokonszenve, kik jogukat, emberi méltóságukat a magyar államnak köszönik, szolgál majd ennek szilárd bástyájául.

Hogy ez mégsem így történt, annak kettős az oka.

Az egyik az, hogy némely nemzetiségnek legalább értelmi vezetői a forradalom hatása alatt, mely mindent lehetőnek tüntet fel, olyan állást akartak megszerezni saját népöknek, minőt a magyar csak most vívott ki egészen állama részére. Ez pedig tán megfér a magyar nemzetiséggel; a magyar állammal soha.

A másik, sokkal fontosabb az, hogy az a régi rendszer, mely valamennyi nemzetiséget egyaránt alárendelte az «összbirodalomnak», Metternichhel nem bukott meg végkép. Tovább élt a dynastiában, a hadseregben, sőt a bécsi alkotmányos ministeriumban is. Minthogy pedig az absolut és bureaukratikus kormányzatot a legfejlettebb népeknek: a magyaroknak, németeknek és olaszoknak természetes szövetsége törte szét: ezek ellen a fejletlenebb népeknek nemzetiségi ösztönéhez kellett folyamodni. A nemzetiség eszméje a szlávoknál és oláhoknál a gyűlöletet jelentette a magyar és a német ellen. Ez a gyűlölet, mely annál erősebb és kizárólagosabb, minél alacsonyabb fokon áll egy nép, kinálkozott az udvari reactio természetes szövetségeséül.

Tisztán a nemzetiségi eszmének vagy tisztán a bécsi körök rosszakaratának tulajdonítani az 1848. év szomorú eseményeit, egyaránt hibás. A vezetés az udvartól jő, de a talajt előkészítette már részére a nemzeti izgatás. A dynastia, mely a XVII. században az ellenreformatióra alapította uralmát, a XIX. század derekán a kor leghatalmasabb eszméjét fogadta szolgálatába.

Először a horvátok léptek csatasorba. Ott már rég folyt a magyar-ellenes agitatió, Kolowrat befolyása alatt és a tartományi autonomia, valamint a határőrvidék dynastikus katonai szelleme, szervezetet és anyagi erőt is nyujtott. A bécsi és a magyar mozgalmat, ellensúlyul, nyomban követte az illyr párt mozgósítása. Márczius 25-én ülést tartottak, melynek határozatait egy nagy deputatio volt hivatva a trón elé vinni. Magyar példa követése, de különben Magyarország teljes megtagadása. A folyamodás első pontja az, hogy báró Jellasich József, a nemzet választott bánja, ismertessék el a nemzet fejének, Horvát- és Tótországokkal egyesüljön ne csak Dalmáczia és a határőrvidék, hanem a magyar terület egy része is. Az egész területen a nemzeti nyelv és szín legyen uralkodó. Természetes, hogy a nemzeti bank és a nemzeti katonaság sem hiányzik. A pontokat Gáj Lajos szerkesztette, ki báró Kulmer alkanczellár közvetítésével most is összeköttetésben állott az udvarral. Április 2-án fogadta őket a Ferencz Károly főherczeg, ki biztosította őket municipális jogaik fenntartásáról, de egyúttal figyelmeztette a Magyarországgal való kapcsolat tiszteletben tartására.

Jellasich.
Kriehubernek 1849-ből való kőrajza után.

Ez a válasz, mely teljesen emlékeztet arra, melyet 136 év előtt III. Károly király adott a női trónöröklés ügyében hozzá forduló horvát rendeknek, épen nem vette el Gáj és társai bátorságát. Otthon azzal dicsekedtek, hogy a dynastia tagjai szólították fel őket ellenforradalomra, a Vendée módjára. A tótok is készek a felkelésre. Ki kell űzni az ázsiai aristokratákat, a magyar nemeseket. Tudták, hogy törekvésük magas támogatásra számíthat.

A camarilla, az a név, melyet akkor oly sűrűn emlegettek, csakugyan munkában volt már márczius 14-ike óta. Windisch-Grtz már akkor mondta, a sokaságra mutatva, hogy itt csak az ágyú segít.¹³⁶ Márczius 22-én báró Jósika Samu az állami conferentiában azt ajánlotta, hogy a még nyugodt Horvátországnak élére báró Jellasichot tegyék. Jósika nem is ismerte Jellasichot; ebben is Windisch-Grtz keze működött. Szögyény alkanczellár magyar generálist ajánlott. Lamberget vagy Gyulait, de a főherczegek Windisch-Grtzhez csatlakoztak.

A magyar ministeriummal még alkudoztak, hisz épen akkor iparkodtak azt jelentéktelenné tenni, de a bán kinevezésével siettek. Azt már márczius 28-án kihirdették, úgy, hogy a felelős magyar ministerium már bevégzett ténynyel állott szemben.

Jellasich Zágrábba megy és ott mindjárt mint nemzeti dictátor lép fel. Maga elé idézi a magyar párt zömét, a turopolyai nemességet, rögtönítélő biróságot állít és lázadónak nyilvánítja, ki rendeleteinek azonnal nem engedelmeskedik. Ez a nemzeti és katonai terrorismus megtöri az előbb oly hatalmas magyar pártot. A reactiónak van már egy támasztéka, melynek segítségével romba reméli dönthetni a szabadság összes alkotásait.

A horvát mozgalomban, a mennyiben népies volt, kezdettől fogva jelentékeny szerepe volt a felekezeti érzésnek is: a katholikus horvát most is küzd a protestáns magyar ellen, akár Bocskai és Bethlen korában. A szerb mozgalomban ez a felekezeti szinezet még sokkal erősebb. Annál is inkább, mert e nemzetségnek nincs politikai szervezete, mint a horvátnak; autonomiáját egyháza tartja fenn. Rajasich József karlóczai érsek mindjárt összeköttetésbe lép egyrészt Jellasichcsal, másrészt Mayerhofer belgrádi osztrák consullal, ki a Száván túl a fejedelemségben lakó szerbeket is felizgatja véreik segítésére, a magyar hegemonia megdöntésére. A diplomatának nyilvános állásfoglalása kétségtelenné teszi, hogy itt nem a szerb nemzeti ideálok megvalósításáért küzdenek, hanem a bécsi kormánykörök érdekében.

A szerbek közt már jelentékenyebb volt a hazafias, liberális párt. Zimonyban és Pancsován a polgárság kitörő örömmel követelte a csatlakozást Magyarországhoz. Szerém megyében egy nagy népgyűlés csatlakozott a pesti 12 ponthoz és szükségesnek mondta a szoros testvéri viszonyt a magyar nemzettel. Rajasichnak még április elején István nádor pártfogásához kellett fordulnia zsidi volt jobbágyai ellen, a kik a szabadság kimondása után megtagadták neki az engedelmességet.¹³⁷ «Kossuthot éltetik és fogadják, hogy arczképe közvetlen Szt.-Miklós mellett foglal helyet házaikban.» Ujvidéken elismerik a magyar nemzetiség és nyelv diplomatikai elsőségét, csak magán- és egyházi ügyekben kérik saját nyelvök megtartását. Csak egyházi tekintetben vannak kívánságaik; külön területre már nem emelnek igényt.

Innen is indul deputatio, de nem Bécsbe, hanem Pozsonyba, mi magában is mutatja az alapos eltérést a horvátoktól. Kossuth az országgyűlésen joggal utalhatott arra, hogy legtöbb kérésöket már teljesítve látták (április 8.). De midőn a magánkihallgatáson Sztratimirovics György a külön területet említette és fenyegetődzött, hogy máshová fordulnak, ha itt meg nem hallgatják őket: Kossuth ez indulatos válaszra ragadtatta magát: «Akkor köztünk a kard fog dönteni.»¹³⁸

Igy a magyarbarát szerbek elvesztették lábuk alól a talajt. Karlóczából körlevelet terjesztenek, külön területet, külön nemzeti kormányzó alatt tűznek ki végczél gyanánt. A szerb fejedelemség kormánya most már nyiltan támogatja a ráczokat. Ujvidéken április 20-án összetépik a magyar anyakönyveket. Kikindán és Ó-Becsén húsvét napján a fellázított tömeg nemcsak a magyarokat és németeket támadta meg, hanem az egész birtokos osztályt. Csernovics Péter temesi főispán helyreállította ugyan a rendet, de azt már nem vihette keresztül, hogy a szerbek a magyar kormány által Temesvárra összehívott congressust érvényesnek ismerjék el. Midőn Csernovics összejövetelüket Ujvidéken megakadályozta, május 14-én Karlóczán gyűltek össze.

Itt a nemzeti és egyházi szellem szoros kapcsolatban jelent meg egymással. Minden vidékről eljöttek a küldöttek, Szerbiából is átjött több száz fegyveres; még montenegróiak is voltak ott.¹³⁹ Az érsek ünnepi isteni tiszteletet tartott, aztán lejött a nép közé, kezében a Leopold császár által adott privilégiummal. A nép Rajasichot kikiáltotta patriarchának, Suplikácz alezredest pedig vajdának. Csernovics kir. biztos iratát, melyben a gyűlést eltiltja, elégették. A magyar kormánynak felmondják az engedelmességet; a császárt elismerik.

Nagy számánál fogva fontos volt az oláh nép magatartása, különösen Erdélyben. Ott az urbéri viszonyok, melyeken a diéták nem igen segítettek, mindig ébren tartották a lázongás szellemét. A hegyi oláhok közt 1846-ban egy Varga Katalin nevű asszony, Ferdinánd császár dajkájának mondva magát, szinte királyi hatalmat gyakorolt. Hiába intette Wesselényi a nemességet, hogy idején való engedmények által enyhítsék az elégedetlenséget. Erdély mint önálló ország ezt a fenyegető sociális kérdést megoldani nem tudta.

Annál jogosabb volt a remény, hogy a magyar országgyűlés nagy és humánus reformjait lelkesedéssel fogadja majd az a nép, mely szinte kivétel nélkül jobbágy volt és most szabad birtokossá válik. És csakugyan a Balázsfalván április 30-án tartott gyűlés melegen óhajtja az uniót és kész tovább viselni az urbéri terheket, hisz azok nemsokára törvényesen megszünnek.

Az oláhságnak ez az első állásfoglalása annyira természetes és helyzetének megfelelő, hogy azon csak külső hatás változtathatott. Ez kettős volt. Egyrészt az oláh fejedelemségek forradalmi bizottságai, miután Havasalföldet megszállani készültek az oroszok, ide tették át működésük székhelyét és a dákóromán eszmének megnyerték az oláh papok és ügyvédek egy részét. Másodszor pedig a szászok az oláh tömeg régi dynastikus érzületét és a földesurak elleni gyűlöletét felhasználva, a magyarok és az unio ellen izgattak. Az önálló Erdélynek ők törvényesen egy harmadát képezik és sok hivatal vár reájuk – ha az unio létrejő, mindettől elesnek. Továbbá Erdélyen való befolyásukat, kicsi számuk mellett, csak a bécsi kormányszékek hathatós támogatása biztosíthatta nekik. Ezek és nem nemzetiségi okok tették a szászokat minden Magyarország és az unio elleni izgatásnak legfőbb előmozdítóivá. A magyar királylyal ők állították szembe a császárt, az imperatort, ki előtt az oláh nép babonás tisztelettel hajolt meg; a magyar birodalommal a «Gesammt Monarchiet», a melynek katonai és polgári bureaukratiájában nekik aránylag nagy rész jutott. Mikor az erdélyi kormányzó május 3-án Szebenbe jött és unióról beszélt, válaszul az osztrák zászlót tűzték ki. Innét indult ki az az alaptalan, de annál hatásosabb rágalom, hogy a magyarok el akarnak szakadni Ausztriától és köztársaságot alapítani.

Ezt az irányt szolgálták a szász főemberek, Szebenben Rosenfeld comes, kinek testvére Bécsben volt hivatalban és fenntartotta az összeköttetést a kamarillával, és Glanz titkár, Brassóban Salmen; ezt a szebeni «oláh nemzeti bizottság», melynek Barnucz volt az elnöke; azt végre Saguna András g. n. e. püspök, ki magának az udvar kegye által olyan állást és befolyást remélt megszerezhetni, minőt Rajasich birt a ráczok között.

Saguna András.

Balázsfalván május 14–15-én újra nagy nemzeti gyűlést tartanak, 40–50,000 oláh táborozik ott nyilt ég alatt. Voltak ott dákórománok, voltak magyarbarátok, de egészben véve a császári és nem a nemzeti befolyás az irányadó.¹⁴⁰ Ferdinánd ausztriai császárnak esküsznek hűséget és az unio tárgyalását attól teszik függővé: hogy a románokat előbb vegyék be negyedik nemzetnek Erdélyben. Ez a kivánság voltakép absurdum. Hisz a 48-as törvények véget vetve minden kiváltságnak, eltörlik Erdély hét bűnét is. Csak nem lehet az oláhot negyedik nemzetnek constituálni akkor, mikor a magyar, székely és a szász megszünik annak lenni? Ez a kivánság jogos és természetes lehetett 1791-ben, de most csak arra való volt, hogy egy népszerű jelszóval eltérítse a szegény népet az uniótól és annak áldásától.

Mint kir. biztos az unio ügyében az erre legméltóbb férfiú, br. Wesselényi Miklós működött. Ő mindig felismerte az oláh veszedelmet és mindig azon volt, hogy humanus bánásmód által enyhítsék a társadalmi ellentéteket. Most az oláh-szász izgatás ellenében, melyet különösen Sulucz Sándor g. kath. püspöki helyettes tárt eléje máj. 20-iki levelében, abban keresett orvoslást, hogy a császár-imperátor nevében, teljhatalmú biztos jőjjön, olyan, ki az oláhoknak imponál és ki meggyőzi őket arról, hogy a császár egyetért a magyar kormánynyal.¹⁴¹ Ő e czélra gr. Széchenyi Istvánt látta legalkalmasabbnak. A magyar kormány felkapta ezt az eszmét és arra törekedett, hogy egy főherczeget nyerjen meg az unio ünnepélyes kimondásához kir. biztosnak. Ez azonban, hosszabb alkudozás után nem vezetett czélhoz és a régi szokás szerint most is az erdélyi főhadparancsnok, b. Puchner Antal, bizatott meg Erdély utolsó diétájának megnyitásával.

Május 29-én gyűlt össze ez a nevezetes gyűlés Kolosvárott. A királyi előadások közt több fontos tárgy szerepel, de az egyedül döntő mégis csak az unio volt, mert, ha azt elfogadják, a többi ügyet már a magyar nemzetgyűlés tárgyalja. Puchner magyar nyelven szólott. Nyilvános volt az unio diadala, Kolozsvár utczáit, tereit «unio minden áron» kiáltó csoportok járták be. Az uniót, életének, hazafias törekvéseinek egyik főczélját, Wesselényi indítványozta. A szász követek nevében Roth Ágoston brassói követ elfogadja, kikötve azonban a pragmatica sanctio fenntartását. Puchner még az ülésen kimondja az egyesülésnek «egyes akarattali» elfogadását. Maga a ministerium az unióban látta kormányzata legfontosabb, fényes eredményét és kétségtelen, hogy a két magyar haza egyesítése jelentékenyen fokozta a magyar nemzet erejét és biztosságát.

Két ország egygyé olvadott, Kétélű kard lett a magyar, Mely jobbra is vág, balra is vág, És jobbra balra majd érzik csapását

énekli akkor Petőfi. De eljött a vihar is, melyet a költő megjósolt.

Jellasich már ápr. 25-én végleg megszüntetettnek jelentette ki Horvát-Tótországok és a tengermellék összeköttetését Magyarországgal. A magyar országgyűlés által rendelt békéltető küldöttséget elfogatta, majd visszaküldötte. Sem a magyar kormányt, sem a nádort nem ismerte el. A magyar gyűlöletet a tudatlan nép közt a végsőig szította, különösen azzal, hogy a magyarok a király ellen törnek, csak ő annak híve. – Látjuk, ugyanaz a játék a nemzetiségi szenvedélyekkel horvátoknál, szerbeknél és oláhoknál.

A király ebben az összeütközésben egészen a törvényes alapon áll. Május 6-án utasítja Jellasichot, vesse magát alá a magyar felelős ministeriumnak, egész hivatalos hatáskörében. Ugyanakkor megbizta a nádort, küldjön ki kir. biztost a horvát elszakadási mozgalom elnyomására. A kir. biztos, báró Hrabovszky János péterváradi parancsnok, meg is indult azon utasítással, hogy a bánt és társait fogja hűtlenségi pörbe, annál is inkább, mert Jellasich visszatartotta az olasz sereghez induló határőröket. Jellasich azonban most sem engedett. A magyar kormány tagjainak arczképeit elégettette, a parasztságot a maga és nem a magyar kormány nevében felszabadította, Pestre, hová Batthyány hívta, nem ment, hanem kijelentette, hogy a király a magyarok foglya és így parancsainak engedelmeskedni bűn volna. Hrabovszkyt Verőcze megyében még jól fogadták, de Zágrábba menni elment a kedve mióta Jellasich őt egy személyes találkozásban felvilágosította a helyzet felől.

Ily előzmények után hívta össze a bán junius 5-ére az országgyűlést Zágrábba. A két, fajra és vallásra annyira eltérő délszláv nemzet itt egyetértésben tanácskozott és az egyetértés külső kifejezése gyanánt az új bán, Rajasich kezébe tette le az esküt. Mindez a királyi szónak semmibe vételével történt, mert Ferdinánd Innsbruckba hívta a bánt, hogy felelősségre vonja.

Ez a nyilt ellenállás, mely a király akaratával, a törvénynyel szemben titkos akaratra, főherczegekre hivatkozott, lehetetlenné tette Batthyány állását. Felelős csak az lehet, kinek hatalma van, és a magyar ministerelnöknek nem volt hatalma az ország egységét fentartani és a törvényt végrehajtani. Ezért lemondással fenyegetőzött, ha kormánya a pártütő ellen nem járhat el szabadon. Újra Innsbruckba ment, hogy a királyt elhatározásra birja. Noha Jellasichot az udvarnál nagy párt támogatta, ez az elhatározás most is kedvező volt a törvényes magyar álláspontra nézve. A király junius 10-én rendeleteket bocsát ki, melyekben tekintélye egész súlyával a törvényes kormány mellett foglal helyet. «Mi esküt tettünk az élő Istenre,» irja a horvátoknak és szlavonoknak, «hogy a mi magyar koronánk épségét, a magyar alkotmányt s törvényt, mind magunk megőrizzük és megtartjuk, mind mások által megtartatjuk. Mi meg fogjuk tartani királyi eskünket.» Királyi biztost rendel oda, Jellasichot mindaddig, míg magát nem tisztázza, leteszi és eltiltja, hogy bárki engedelmeskedjék neki. A határőröknek pedig röviden megparancsolja, hogy ezentúl ne Jellasichnak, «ki vizsgálat alatt áll, hanem Hrabovszkynak engedelmeskedjenek.» Ezek után a királyi akaratban már nem lehetett kételkedni.

Csakhogy foganatosításához hiányzik az erő. Az országban kevés a sorkatonaság. A legtöbb az olaszok ellen küzd, a többi tartományból csak lassan bocsátja haza a magyar ezredeket a bécsi hadügyminister, a nemzetőrség felfegyverzése és begyakorlása pedig igen lassan folyik. Így nem csoda, ha Hrabovszky terve, Karlóczát elfoglalni és az ottani szerb tábort feloszlatni, nem sikerült. A szerviánusok megállották a helyet a csekély számú sorkatonasággal szemben, mely ezen első fellépésénél nem arathatott határozott diadalt.

Ez nagyon megerősítette Jellasich positióját. Most elmegy Innsbruckba, de nem mint vádlott, hanem mint egyenlő fél, kinek a magyar kormánynyal folyó pörében biztos a magas protectió. Védelme alapjául az 1848: III. t.-cz. azon pontját teszi, mely a birodalom egységét említi. Ő azt védte a nemzetiségek érdekével együtt. Ha a magyar kormány ezekben enged, ő kész egyezkedni. A király az egyeztetés vezetésével János főherczeget bizta meg, ki Bécsben mindkét felet fogadta és elvárta tőlük, hogy mint loyális s hazaszerető hazafiak megtalálják majd a megegyezés módját.¹⁴² Egyelőre minden a régiben maradt. Batthyány tovább kormányzott és Jellasich ismét magához ragadta a hatalmat Zágrábban.

Így a nemzetiségi mozgalom egy időre megállapodott. Olaszországban még eldöntetlenül folyt a harcz és még nem lehetett tudni: a birodalmi és a dynastikus érdek az alkotmányos magyarság loyalitásában vagy nagyravágyó délszláv és oláh katonai s egyházi főnökök szolgálatkészségében talál-e biztosabb támaszt.

A magyar és az osztrák kormány. A honvédség.

Mindezen bajok közt kellett végeznie a magyar kormánynak a törvények életbeléptetésének és az ország új szervezésének nehéz munkáját. Megkönnyítette ezt az általános alkotmányos érzület, a törvény iránti hagyományos tisztelet és különösen a márcziusi napoknak még egyre tartó lelkesedése. Megnehezítette, gyakran szinte lehetetlenné tette a czél elérését az a körülmény, hogy az osztrák kormány még mindig nem látott egyenlő társat a magyarban, hanem úton-útfélen éreztetni akarta vele, hogy az új intézmények sem vetettek véget felsőségének.

Üres kincstárral,¹⁴³ annyi külső ellenségtől környezve, más viszonyok közt lehetetlenség lett volna a sok függő kérdés megoldásához nyúlni: de most a nemzeti érzés fellángolása megkönnyített mindent. A magyar lakta vidéken minden nagyobb rázkódás nélkül ment végbe az új viszonyok életbeléptetése. Egy ideig attól féltek, hogy a felső Tisza vidékének nagyszámú kisnemessége fegyveresen is ellenáll a kiváltságok eltörlésének; de ott is a hazafiság győzött. A parasztot sok helyütt nem elégítette ki a szabadság; egyenlőséget akart, különösen földbirtok dolgában, de a megye katonaság nélkül is képes volt rendet csinálni. A pozsonyi zsidóellenes zavargásoknál az egész magyar közvélemény a rablók ellen fordult és úgy Vörösmarty, mint Petőfi megbélyegzik azokat, kik ez üldözéssel szégyent hoznak a nemzetre. A tót vidéken éhségtől kellett félni; a kormány ide biztost küld 150,000 forinttal és gondoskodik a vetőmagról is. Az ország legeslegnagyobb része megvolt elégedve azzal, mit elértek és alkalmazkodó képességével bizonyította politikai érettségét. A kormány pedig, különösen gróf Batthyány Lajos, az elnöke, törvényes akar lenni mindenképpen, semmit fel nem ad az ország jogaiból, de azok törvénytelen kiterjesztésére vagy épen elszakadásra nem gondol. Elég öröm és dicsőség ennyit érni el vér nélkül, a forradalom zavarai és kiméletlenségei nélkül.

Csak egy elem volt Magyarországon, mely nem találta teljesnek és kielégítőnek a változást: a teljes nemzeti függetlenségért és dicsőségért s a világszabadságért egyaránt rajongó művelt fiatalság. A camarillától féltette a szabadságot és Jellasichnak, Rajasichnak és a többinek minden tette, de különösen az a bizalmuk, hogy felső támogatásra számíthatnak, mindjobban meggyőzte a tüzes lelkeket arról, hogy csak a dynastiától és Ausztriától való teljes elszakadás vezethet a nemzet boldogságához. Ezen az alapon állott a hírlapok közt Márczius 15-ike, ez az eleven kis párt rendezte a tüntetéseket és macskazenéket és gyanusította meg a ministereknek, még Kossuthnak is hazaszeretetét, mert mindjárt nem fogtak a radikális megoldáshoz.

A magyar hadsereg.
Egykorú festmény az Országos Képtárból. 1. Vadász. 2. Granátos. 3. Honvéd.

A nemzet óriás többségével, a kormány roppant tekintélyével és népszerűségével szemben ez az igazán forradalmi csoport soha sem ért volna el legkisebb sikert sem, ha öntudatlanul, de annál erősebben nem hajtja malmára a vizet természetes ellensége, az ausztirai kormány. Csakis annak magatartása bizonyította, hogy azok a veszélyek, melyektől a radikálisok féltik a nemzetet, csakugyan megvannak, hogy tehát jogos és szükséges a forradalmi terrorismus, a hon és szabadság megátalkodott ellenségeivel szemben.

A horvát-szerb mozgalom elleni védekezés szükségének köszöni létét a honvédség. Wesselényi Miklós egy beszéde után indulva, a pesti radikális kör már április 30-án szükségesnek mondta oly hadsereg felállítását, mely országos toborzás útján önkéntesekből állíttatnék föl. A hadügyminister még Olaszországban van, így maga Batthyány veszi kezébe a szervezést. Május 15-én ezernyi önkéntes had, mozgó nemzetőrség felállítását határozza el, másnap pedig felszólítja a hazafiakat, lépjenek be a tíz zászlóaljból, 10,000 emberből álló rendes nemzetőrségbe. Szolgálatuk 3 évi, fizetésük magasabb lesz, mint a sorkatonaság megfelelő fokán. A sorkatonaság tisztjeit felszólítják az átlépésre. Mindjárt ki is jelölik a tíz zászlóalj toborzó helyét, a szervezést pedig Baldacci őrnagyra bízzák. A «honvéd» név, mely ekkor tűnik fel először a gyakorlatban, – a szó maga régibb, – magában is mutatja, hogy itt védekezésről van szó, melyet a sorkatonaság távolléte tesz szükségessé. De a mozgó nemzetőrség forradalmi színű, 1791-ben állították fel először, forradalmi hagyományra valló a zászlóalj is, a sorkatonaság ezredeivel szemben. A toborzás folyt is, de eleinte jobbára csak a tanuló ifjuság tódult a zászlókhoz.

A nagyobb erőfeszítést, a mozgalomnak szélesebb körre való átcsapását csakis az osztrák kormány magatartása idézte elő.

Mint láttuk, az osztrák kormányon megmaradt Metternich rendszere, csak a személy és az energia változott. Az osztrák kabinet félt a bécsi lázadásoktól, minden «Kravall» képes volt megbuktatni, minden «Sturmpetitio» újabb engedményeket csikart ki tőle; a külügyi kérdésekben lemondott minden büszkeségről: kész volt megalkudni a forradalommal, lemondani Lombardiáról; de a törvényes magyar függetlenséget elismerni nem volt hajlandó. Az osztrák kormány, mint egy vezető tagja, Pillersdorff belügyminister írja, sokallotta a törvény által a magyar ministeriumnak engedett hatáskört. A magyar országgyűlés erre nézve kieszközölte ugyan a királyi sanctiót, de erről az osztrákok legalis úton nem értesültek. «A kabinet meg lévén győződve az elkülönítés káros voltáról és fel nem szólíttatva, lemondani eddigi hatáskörének teendőiről, elhatározta, hogy magának azokat fentartja és a külügy, a sereg, a pénzügy és kereskedelem terén kizárólag megteszi mindazon intézkedéseket, melyeket a monarchia közös érdeke megkövetel.»¹⁴⁴ Milyen naiv! az osztrák kormány nem tud a magyar törvényekről. Nem értesült «legális módon» a magyar király szentesítéséről! Ilyen súlyt tulajdonít a királyi szónak az a bureaukratia, mely a személyes uralmat követeli, mely «elhal» hódolatban a korona előtt, de nem törődik vele, mihelyt az ellen határozott.

Ez tehát a kétszínűségnek vagy a nyilvános rosszhiszeműségnek oly magyarázata, mely maga mond itéletet a szerzői fölött. Valamivel komolyabb a bécsi kabinet magatartásának az a későbbi mentegetése, hogy a magyar király, midőn a 48-iki törvényeket szentesítette, Ausztria jogos érdekeit áldozta fel. Ehhez pedig, ha régebben mint absolut császárnak volt is joga, április 11-én már nem volt. Akkor ugyanis Ausztria már alkotmányos ország és uralkodója ily életkérdésben nem intézkedhetik róla, nélküle.

De ez a felfogás is téves. Téves azért, mert nem Ausztria uralkodott Magyarország fölött, hanem a magyar király. Ha a magyar király előbb arra használta fel befolyását, hogy az osztrák igazgatás hatáskörét több ágában kiterjessze hazánkra is, az lehetett megszokott állapot, de törvényes soha, a minthogy a diéták mindig tiltakoztak ellene. A hadügy és külügy közösségét még valahogy ki lehetett magyarázni a pragmatica sanctióból, de azt, hogy azoknak osztrák igazgatás alatt kell állaniok, semmikép. Arra pedig, hogy pénzügy, vám, kereskedés dolgában intézkedjék nálunk, hiányzott minden törvényes alap. Ha mégis megtörtént, történt a magyar király akaratából, ki ezt az akaratot megváltoztathatta. De a csak 1804 óta fennálló császárság hogy szerezhetett volna azóta bárminő jogot Magyarországra! Hisz felállításánál egyenesen kimondta Ferencz király, hogy Magyarország törvényes helyzetén az semmikép nem változtat.

Az osztrák ministerium eljárásának csak egy törvényes és jogos alapja lett volna: az, ha a magyar törvény sérti a pragmatica sanctiót, a dynastiát és a birodalmi kapcsolatot. De tudvalevőleg ez sem történt.

Mégis el kell ismerni, hogy volt egy kérdés, melyben ha nem is jogos és törvényes, de politikailag igazolható volt az osztrák kormány beavatkozása. Az államadósságokat illetőleg nem történt intézkedés. Törvényesen Magyarország nem volt kötelezhető azok elvállalására, de bizonyos, hogy a hitelezők is, a dynastia is, az egész birodalom hozzájárulására számítottak azok kamatai fedezésében. A diéta mit sem akart tudni a kamatok egy részének elvállalásáról. Ezért a király április 7-én, a ministerium kinevezésével egy időben leiratot intéz a nádorhoz, melyben felszólítja őt, tudassa a rendekkel, hogy «birodalmam nyilvános hitelének fentartására őszinte nyilatkozás történjék.» Nem kötelességre hivatkozik, hanem a magyar nemzet nagylelkű érzeményére, melybe azt a reményt helyezi, hogy az ország elvállal évi 10 milliót, az évi kamatnak egy negyedét. A magyar kormány ezt megtagadta. Deák Ferencz tisztán legális és törvényes szempontból megtámadhatatlan felfogása győzött ebben. De világos, hogy Magyarország ellenségei ugyancsak kizsákmányolták ellene ezt a tagadást.

Szalay László.

Az összeütközés másik pontja a külügy. A magyar kormány ennek önálló intézésére is jogot tartott. Külön consulokat és ügyvivőket akart küldeni Keletre. Fontosabb volt ennél, hogy a német parlament összehívása után Szalay Lászlót és Pázmándy Dénest mint követeket küldték Frankfurtba a birodalmi kormányhoz. Így a külföld előtt nyilvánvaló lett, hogy a monarchia egysége már kifelé is megszünt.

Bármikép itéljünk az osztrák kormány politikájáról; egyet el kell ismernünk: szívós kitartását. Mert midőn léte is koczkán forgott, midőn sorsa fölött a diákok és a városi bizottság döntöttek, mégis el volt határozva arra, hogy mindazt a mi márcziusban elveszett, visszaszerzi. Így, mivel a törvény a kormányt Magyarországon kizárólag a magyar ministeriumra bízza, az összeütközés a legjobb akarattal sem volt kikerülhető.

Márczius végétől junius végéig, alig három hó alatt, a következő belső válságokon ment át az osztrák kormányzat.

Eleinte engedés az egész vonalon a jelszó. Nemcsak Magyarország vívja ki jogait, április 8-án a császár a cseh nemzet követeléseinek teljesítését is megigéri. Ép oly előzékeny a német nemzeti mozgalommal szemben: április 2-án a német birodalmi zászló leng a Sz. István tornyán a fekete-sárga színt Bécsből száműzték. Még az olasz tartományoknak is megadják a teljes nemzeti kormányzatot, ha Radeczky nem ellenzi.

Majd következik az általános rombolás közepett az erők számbavétele. A parasztság dynastikus. A német mozgalom és a magyar ellen fel lehet használni a cseheket, a délszlávokat, az oláhokat, a lengyel nemesség ellen a lengyel és ruthén pórokat, kik csak az alkalmat várják a rablásra és gyilkolásra. A hadsereg megbízható. Megmaradt végső eszköznek ennek alkalmazása és a Miklós czár által a forradalom ellen felajánlott segítség.¹⁴⁵ A reactió mindkét gondolata: a katonai erő és a muszka szövetség Windisch-Grtz herczegben van személyesítve.

De egyelőre még várnak. Várnak, mert bíznak a kedvező fordulatokban és főkép mert maga a dynastia sem ért egyet, tétovázik. Az a körülmény, hogy a pápa szövetségese a forradalomnak, megbontotta a megszokott conservativ gondolkodásnak egységét. A császár nemcsak tehetetlen, hanem örül demokratikus népszerűségének. Semmisége annyira nyilvánvaló, hogy egy ifju főúr felkiált: hát nincs senki, kiért az ember agyonlövetheti magát.¹⁴⁶ Máris szó van lemondásáról. De a főherczegek sem tudják még, minő állást foglaljanak el a forradalommal, Magyarországgal szemben. Hátha ez szerez új alapot a dynastiának, mint azt Kossuth megjósolta?

Közben pedig Bécsben az utcza parancsol. Május 2-án egy macskazene elkergeti Ficquelmont külügyministert. A liberális Pillersdorff veszi át az elnökséget. Elkészíti az osztrák alkotmány tervezetét a belga mintára. De ez nem elégíti ki a deákokat, nem elég demokratikus nekik, mert két kamarát állít fel. Május 15-én központi bizottságot szerveznek. Ezt a kormány fel akarja oszlatni. Barrikádok épülnek, a kormány elismeri a bizottságot és megigéri, hogy a jövő nemzetgyűlés, mely csak egy házból áll, fogja átdolgozni az alkotmányt.

Az engedékenységet az igazolta, hogy a császári család Bécsben ki volt szolgáltatva a nép parancsának. Hogy a kormány szabad kezet nyerhessen, menekülnie kellett az uralkodónak. XVI. Lajosnak ez a szándéka 1791-ben nem sikerült; Ferdinándot sikerült biztosságba helyezni. Május 17-én megtette rendes sétakocsizását nejével, Zsófia főherczegasszonynyal, férjével és fiaival, de nem tért vissza, hanem folytatta útját Tirol felé.¹⁴⁷ Még a legfőbb udvari méltóságok is csak este értesültek a menekülésről, a ministerium és a nép csak este értesültek a menekülésről, a ministerium és a nép csak másnap hall felőle. Insbruck lett azóta a császári székhely, hű lakosság közepett, messze Bécstől és Magyarországtól.

A Bécsben maradt kormány megigéri a császár visszatértét, ha feloszlatják a deákcsapatot, az akadémiai légiót. Erre már a munkások is beavatkoznak a harczba. Május 15-én ismét barrikádok lepik el várost; a kormány újra kénytelen engedni és beleegyezik egy városi bizottság felállításába. Ez nap már a munkások forradalmi tömege döntött. De közbelépésük elrettenti a vagyonát féltő bourgeosiet. «Das Eigenthum is heilig» felirat diszíti a becsukott raktárakat és boltokat. A polgárság rendet akar, akárcsak Párisban, szabadulni óhajt deákoktól, proletároktól; nem bánja már a szabadságot, mely tönkretette az üzletet. A tőkepénzeseket az államadósság kérdése fűzi a kormányhoz és ingerli Magyarország ellen. Ugyanez a hangulat kezd elterjedni a vidéken is.

Bécsben a deákok vezetnek; nincs is ott igazi forradalom, inkább fiatalos tüntetés. Komolyabb a helyzet Prágában. Ott a cseh nemzeti bizottság annál inkább törekedett az önálló Csehország megvalósítására, minél világosabbá lett a központi kormány gyöngülése. Azon veszélylyel szemben, hogy az új német birodalom őket is elnyeli, a szláv nemzetek közösségébe helyezték bizalmukat. Palacky tiltakozott az ellen, hogy a cseh kerületek követeket küldjenek Frankfurtba. Midőn a birodalmi gyűlés összeült, Prágába szláv congressust hívtak össze, a szláv nemzetek testvériségének erősítésére. Igaz, hogy a küldöttek németül beszéltek, hogy megérthessék egymást, de a németek ellen egyetértettek. Annyira kúszáltak voltak a viszonyok, hogy noha a cseheket a legvilágosabb nemzeti érdek kötötte a dynastiához, a congresszuson mégis a lengyel forradalmi befolyás győzött. Prágában is barrikádok emelkedtek, a város a csőcselék uralma alá jutott. De mivel itt világos volt a külső befolyás és a polgárság közömbössége, Windisch-Grtz megkezdte a harczot. A harcz folyamában egy golyó megölte a tábornagynak a városban tartózkodó nejét. A küzdelem tovább folyt és junius 18-án a katonaság teljes győzelmével végződött. Ez volt a hadsereg első győzelme a forradalom fölött 1848-ban. Új bátorsággal töltötte el az udvart és a rend híveit és megerősítette a bizalmat Windisch-Grtzben és hadvezéri képességében.

Ugyanazon időben történt Vicenza elfoglalása, mi szintén megerősítette a kormány helyzetét. Most legalább valamivel erősebb és ügyesebb kéz intézkedik Bécsben is; János főherczeg, kit a császár helytartójául rendelt Ausztriában, úgy mint Istvánt Magyarországon. De ennél szélesebb hatáskör is megnyilt a népszerű főherczeg előtt. Hisz a császár, mint láttuk, őt bízta meg a magyar kormány és Jellasich bán közti conflictus elintézésével.

Ez a közvetítés szolgált alkalmat arra, hogy az ausztriai kormány a jogosságnak valamelyes látszatával beavatkozhassék Magyarország ügyeibe. Jellasich voltakép a márczius előtti állapotokért küzd: az osztrák ministerium nem tagadhatta meg tőle rokonszenvét.

Akkorra már ismét más személyekből állott ez a testület. Junius elseje óta Doblhoff báró, a régi rendi ellenzék vezére, volt az elnöke, Wessenberg báró, közül gróf Latour, a hadügyminister marad meg. Az egész vonalon a szabadelvű irány győz. Ennek főképviselője «a barrikádok ministere», dr. Bach Sándor, ki az igazságügyministeri tárczát nyeri el. Szükség is van reá, hisz már juliusra össze kell gyűlnie az első osztrák nemzetgyűlésnek.

Ez a kormány volt az, mely odavetette a keztyűt a törvényes és a törvényhez szigorúan ragaszkodó magyar kormánynak. A horvát bonyodalomban Magyarország engedékenységét követeli, «különben felmondja a neutralitást». Ez az engedékenység pedig Magyarországot ismét osztrák provinciává teszi, azonfelül pedig még saját területén is fenyegeti a nemzet uralmát és megmaradását.

Batthyány az osztrák állásfoglalás hatása alatt kimondta a helyzetet kifejező szót, melylyel a nemzetgyűlésre megjelenő követeket fogadja. «Uraim, veszélyben a haza.» Veszélyben azért, mert az ausztriai kormány, mely ugyanazon uralkodónak esküdött hűséget, mint a magyar, emennek ellenségeihez szegődött és a pártütőt nyiltan pártolja. Azáltal, hogy mint békebiró lép fel, voltakép királyi jogot gyakorol; azáltal, hogy háborúval fenyegetőzik, leglényegesebb lényegében megszegi a pragmatica sanctiót.

És mégis magyarázható még az osztrák eljárás is. A népek közt biró, teljes lelkiismeretességgel és pártatlansággal csak a király lehet. Csak az tudja kiegyenlíteni az érdekeiket, csak az tudja tekintélyével elhallgattatni vagy lesújtani még a jogos ellenmondást is, ott, hol az nagyobb és általánosabb érdekeket fenyeget. De – és a bekövetkező bajoknak ez volt tán legfőbb oka – királyi személy van ugyan, de királyi akarat hiányzik.

A nemzetgyűlés és a katonai kérdés.

A választások Magyarországon nagy lelkesedéssel és részvétellel mentek végbe. A nép először vett részt bennök, de a követek legnagyobb része még a régi ellenzékből, a táblabirákból került ki. A radikális párt mindössze alig birt 40 mandátumra szert tenni; legnagyobb büszkesége, Petőfi, megbukott. A nemzet liberális és conservativ volt egyaránt. Kész első felelős ministeriumát, méltó büszkeségét, teljes erejével támogatni. A ministerium pedig – nem is nézve tagjainak régebbi szereplését – erre érdemet szerzett azon megfeszített munka által, melyet hivatalba lépése óta teljesített a legkülönbözőbb szakokban, a legnagyobb nehézségek közepett.

Munkásságuk legszebb elismerését, az ország közjogi állapotának biztosítását, minden ellenkező törekvésnek bukását, abban keresték kormányférfiaink, hogy a király maga nyissa meg a nemzet képviselőinek első gyűlését. A horvát-szerb és osztrák bonyodalmak közepette ez újabb szentesítését jelölte volna a márcziusi, áprilisi nagy törvényhozó munkának. Ferdinándnak innsbrucki tartózkodása ezt megnehezítette, de Batthyány azért még sem mondott le a reményről. Hiszen Bécshez, Prágához képest milyen nyugodt Pest és az egész ország! Itt biztosságban van a fejedelem fölkent személye. Maga Batthyány, aztán István nádor, Széchenyi és Eötvös ezeket fejtették ki a király előtt; Esterházy pedig állandóan ez irányban működött. Úgy látszott, czélt is érnek. A felséges család eljövetelét biztos kilátásba helyezték, mihelyt az országgyűlés az olasz háborúra megszavaz 40.000 ujonczot. «Ministereink visszajöttek, sokat beszéltek, többet hallottak és tapasztaltak, hanem mindennek rövid kivonata az volt, hogy ők maguk sem hitték azt, hogy a király eljőjjön.»¹⁴⁸ Betegségét jelentve ki okúl, István nádort nevezte ki teljhatalmú biztosnak.

A megnyitás julius 5-én ment végbe. A trónbeszéd még teljes egyetértést mutat a király és a nemzet közt. Megemlékezik a lázongásról, melylyel szemben az uralkodó kész teljes erejével megvédeni országa egységét és épségét. Felhívja a nemzetet, gondoskodjék az ország védelméről és a pénzügyről. Szól az olasz háborúról is, de arról, hogy mint megigérték, magyar sereg küldését Olaszországba indítványozza a törvény, nem volt szó.

Pedig ez volt az igazán döntő kérdés. A bonyodalomnak csak symptomái voltak a horvát-szerb törekvések és a bécsi kormány rosszakarata. Az igazi csomója a katonai kérdés.

Ez így fejlődött.

Mészáros Lázár.
Egykorú metszet az Országos Képtárban.

Mészáros Lázár hadügyminister még május elsejéig Veronában tartózkodott a seregnél és ezalatt a ministerelnök helyettesítette. Neki kellett keresztül vinnie a magyar katonai parancsnokságoknak a kormány alá rendelését; neki jutott feladatul az örökös tartományokban szállásoló magyar ezredek hazaküldését szorgalmazni Zanini cs. kir. hadügyministertől. Mindebben sikeresen járt el, Zanini nem igen állotta útját a törvény foganatosításának. Midőn azonban május elején gróf Latour-Baillet lett a cs. kir. hadügyminister, a helyzet rosszabbodott és Mészáros Lázárnak, ki május közepén átvette tárczája vezetését, ugyancsak sok baja volt, míg bécsi collegájától valamit kieszközölhetett. Pedig a horvát-szerb mozgalmak már akkor is szükségesnek mutatták a rendes katonaság egy részének a nemzet közvetlen védelmére alkalmazását.

Viszont Latour eljárása is érthető. A monarchia olasz földön nehéz háborút viselt, túlerő ellen. Nemcsak hatalmáról volt ott szó, hanem katonai becsületéről is. Természetes tehát az a törekvése, hogy minden lehető katonai erőt és eszközt Radetkyhez küldjön. Ha Mészáros ezt megakarta akadályozni, a Magyarországon szállásoló főtisztek inkább Bécsnek engedelmeskednek, mint neki.

A pragmatica sanctio kétségtelen megköveteli, hogy Magyarország teljes erejével vegyen részt a megtámadott osztrák terület védelmében. De a szabadságért küzdő olaszok elleni harcz nálunk épen nem volt népszerű. Azonkívül pedig: küldhet-e a nemzet külföldre sereget, ha otthon, tűzhelyénél kell támadás ellen védekeznie?

Úgyde ezen támadás szálait ugyanazok tartják kezökben, kik előtt a monarchia hatalma és külső tekintélye a legfőbb érdek. Ha Magyarország küld sereget Itáliába, az udvar könnyű szerrel lefegyverzi Jellasichot és társait és a királyi tekintély helyreállítja a törvényes állapotot a magyar korona egész területén.

Bizonyára Batthyány egész tisztában volt, mennyire megtámadják őt a radikálisok, ha magyar katonát küld Itáliába, de bizonyos az is, hogy terve helyes volt. A magyar ezredek Radetzky alatt is a hazáért küzdenek. Semmivé teszik azok ármányát, kik ezt a nemzetet hűtelennek tüntetik föl és mindenkorra a nemzethez kötik a királyt és dynastiát.

A’ helvéthitvallásu tiszántuli egyházkerület’ kérelemlevele az országosan egybegyült Rendekhez.

Előrebocsátván azon nyilatkozatunjat, miszerint mi jelenleg vallásügyünk’ tekintetében az Országos Rendek iránt határtalan bizodalommal viseltetünk, közohajtásunkat a’ következő általános pontok alatt terjesztjük elő: Kivánunk általános lelkiismeretszabadságot, hitfelekezetek közötti teljes és tökéletes egyenlőséget és viszonosságot, következésképen az uralkodó ’s bevett vallásoknak nevét, emlékezetét, eszméjét is örökre megszüntetni kivánjuk. Kivánjuk, hogy minden vallásbeli felekezetek’ egyházi szükségeit az állodalom’ kincstára teljesítse, hivatalnokait az állodalom fizesse, nyugdíjazza felekezeti népesség’ arányában. Protestans katonák lelki szükségeinek teljesitése végett mindenütt protestans tábori lelkészek tartassanak. Egyházi hivatalnokaink’ polgári állása, rangja, határoztassék meg. Ha, és a’ hol valamelly hitfelekezet képviseltetik, protestans felekezetünk is aránylag képviseltessék. A’ protestansok a’ magyar korona alatt mindenütt szabadon lakhassanak, vallási és polgári jogokat szabadon élvezhessenek. A’ nevelés’ általános ügyét az állodalom felkarolván, elemi és realiskolákban minden növendékek dij nélkül tanulhassanak; egyébiránt pedig minden felsőbb iskolák is minden hitfelekezethez tartozók előtt kölcsönösen nyitva tartassanak. Minden hitfelekezetbeli iskoláknak közköltségeit, ugy szintén az azokban tanitó egyéneknek fizetését, nyugdíjazását az állodalom fedezze. A’ magyar nemzeti egyetem, nevének megfelelőleg, minden hitfelekezetekre nézve, minden tekintetben közös legyen. A’ hazában működő minden tanitóknak polgári állása, rangja megállapittassék. Költ Debreczenben 1848. évi martius’ 22-én rendkivül tartatott egyházkerületi közgyülésünkből. (Kisebbitve.) Nyomt. Debreczen város’ könyvnyomdájában.

Mert ez a lényeges; a dynastia előtt, mint legtöbbször, akkor is a külső politikai érdek, az európai nagyhatalmi állás fentartása áll első sorban. A ki ebben támogatja, az felemeli, de ellenségének tekinti, a ki ebben gátolja. Batthyány és a ministerium többsége ezzel számol. Bízik az udvarban, kiteszi magát a népszerűtlenségnek, hogy szolgálatot tegyen a hazának.

De lehet-e feltétlenül bizni? lehet-e a hazát fegyvertelenül martalékul odadobni rosszhiszemű ellenségeknek, kikhez immár az osztrák is csatlakozott? Elég garantia-e a gyönge, tehetetlen király szava?

A bizalmatlanságnak ez a sajnos, annyira mélyen gyökerező históriai hagyománya a ministeriumban is képviselve van és pedig Kossuth által.

Kossuth 1848-ban.
Egykorú metszet után.

Épen azon minister által, kit Batthyány, nagy népszerűsége és a hasonlíthatatlan ékesszólása miatt, azzal bízott meg, hogy a kormányt a nemzetgyűléssel szemben képviselje. A ministerek többsége engedményekre is kész, hogy fentartsa az alkotmányt, egyetértésben a dynastiával. Kossuth ellenben, látva a reactió működését, még azt sem hajlandó megadni az uralkodónak, mi kétségtelenül folyik a pragmatica sanctióból – ha az előbb le nem fegyverezi a haza belső elleneit. Ő előtte nem a nagyhatalmi és dynastikus érdek, hanem az ország belső állapota és hangulata a döntő.

A modern magyar politikai történet legfontosabb elvi kérdése megosztotta a magyar kormányt. Más viszonyok közt a kisebbség ilyenkor kilép. De ez a kisebbség most épen az egész alkotmányos fordulat előidézője, ki nélkül az ország támasza, a nemzet lelkesedése nagyon megcsorbúl. Batthyány tehát őt el nem bocsáthatja, de Kossuth sem léphet ki, mert vajjon, ha új kormányt alakítanak, neveznek-e ki magyar hadügyi és pénzügyi ministert? Megmarad tehát és mert megmarad, valójában ő ad irányt. Megakadályozza az igéret foganatosítását, a pragmatica sanctióban vállalt kötelezettség teljesítését. Megakadályozza, mert az ország belső nyugalmát, sőt fennállását félti a reactiótól, ha a nemzet fegyverét annak rendelkezésére bocsátják.

Talán egyaránt helyes lett volna akár az egyik, akár a másik elvnek követése. Az egyik esetben a dynastia kénytelen Magyarországhoz csatlakozni, a másik esetben, ha Magyarország akkor fegyverkezik, mikor Olaszország még talpon áll és a bécsi kormány inog, le lehet tán győzni Jellasichot és társait és fegyverrel biztosítani a törvényt. De így a magyar kormány az által, hogy meg akarta egyeztetni az egymásnak ellentmondót, gyöngévé, megbízhatatlanná válik.

A ministertanács jegyzőkönyve kijelenti, hogy Olaszországba adandó segítség kihagyását a trónbeszédből «korántsem kivánja oly értelemben vétetni, mintha a pragmatica sanctióból, melynek alapján a birodalom kapcsolatának épségben tartását az 1848. III. t.-cz. 2. szakasza is kikötött, a Magyarország háruló azon kötelezettségét, miszerint ő felségét külmegtámadás ellen védeni tartozik, kétségbe vonni akarná.»

«Sőt inkább ő felsége iránti hűségre és a törvény iránti engedelmességre letett esküje szerint kinyilatkoztatja a ministerium, hogy mihelyt a magyar koronának territoriális épsége tökéletesen biztosítva van, annak területén, ide értve a kapcsolt országokat és a határőrvidékeket is, a rend és törvényünk iránti engedelmesség helyreállítva – nemkülönben hazánk törvényes önállása és szabadsága minden csorbítási törekvések felhagyásával tökéletesen megóva s az ausztriai kormány részéről is nyiltan s minden hátrahatolt gondolat nélkül elismerve, szóval, hazánknak s királyunk koronájának materiális és morális integritása teljes biztosságba helyezve lesz: a ministerium állását is kész ahhoz hozzá kötni, hogy az országban a rendes hadseregnek az a része, mely az országban rendnek, békének s a nemzet jogai és szabadságai védelmére nem szükséges, Ő Felségének külmegtámadása ellen dispositiójára bocsáttassék a pragmatica sanctió értelmében.»¹⁴⁹

Így nem államférfiú beszél, hanem prókátor. Egy kötelezettséget alapul elismerni és mégis mindenféle, bárminő törvényes clausula segítségével kivonni magát teljesítése alól, nem arravaló, hogy a másik érdekelt felet megnyerje. Az mindig csak a tagadást hallja. Magyarország ereje, annyi megpróbáltatás közt, a törvényben állott. Nem volt szabad azt a látszatot kelteni, mintha maga a kormány annak egyik leglényegesebb részét tétlenségre kárhoztatná. A bizalmatlanság jogos és alapos, míg el van nyomva a nemzet; de joga, önállósága birtokába jutott nemzethez, uralkodójával szemben, ki mindezen jogban megerősítette, se nem jogos, se nem ildomos.

Bőven szóltunk e kérdésről, mert világos, hogy az egész bonyodalomnak ez a leglényegesebb része. Ez döntött a fölött: a dynastia oldalán vagy ellene küzd-e Magyarország; ez döntött a fölött, megtartják-e a törvényt, abban is, mi nagy teherrel jár és végre, a mi személyes tekintetben a legfőbb, ez döntött Kossuthnak irányadó szerepre jutása fölött.

Kossuth mint minister igen elvonultan él; minduntalan hírt hoztak a hirlapok betegeskedése felől. Az által, hogy a bizalmatlanság nőttön nő, hogy a camarilla, a reactio mint élő lény s nem mint kisértet megjelenik a zágrábi, karlóczai, erdélyi és bécsi eseményekben, megtartja szerepét mint ellenőrző. Minister létére is oppositióban van. Visszatér a hírlapíráshoz is, a julius 1-én megjelenni kezdő Kossuth Hirlapjá-nak ő a vezetője. Nagy népszerűsége őt, ki a kormányban kisebbség, teszi pártvezérré, országos hatalommá. Mint válságos időkben természetes, a közvetítő párt nem elégít ki senkit; a hatalom a szélsőknél van, egyrészt az udvarnál, másrészt Kossuthnál. Hisz a kormány reászorul, ha pénz- és vér-áldozatra akarja birni a parlamentet.

Az első napok csendesen folytak. Beöthy Ödön, most már főispán, jul 8-án a főrendiház ujjászervezését javasolta.

Beöthy Ödön.

Az alsóházat a megalakulás foglalkoztatta, csak julius 10-én érintették a politikai helyzetet. Madarász József véleménye szerint, a mult országgyűlés ideje óta nagyrészt ármány kezelte az ország ügyeit. Megindult a szóáradat. Kossuth Hirlapja felkiált: a peroratiók dühétől ments meg Urunk minket.

Julius 11-én lépett Kossuth a szószékre, hogy felvilágosítsa a helyzetet. Alapul azt az emlékiratot vette, melyet Batthyány dolgozott ki, de az anyagot egészen a saját egyénisége szerint öntötte formába, élessé téve annak minden körvonalát. Felkéri a követeket, mentsék meg a veszélyben forgó hazát. A pillanat nagyszerűsége fojtólag hat lelkére. De azért sorban, világosan elmondja, mint tornyosulnak köröskörül a fellegek, mennyi baj van Horvátországgal, mellyel szemben mindig nagylelkű volt a magyar; az oláh, szerb tót izgatással, még a muszkával is, ki már az oláh fejedelemségek megszállására készül.

Legzavarosabb a helyzet a bécsi kormánynyal szemben. Az a régi emlékében élődik és vonakodik a magyar pénzügy és hadügy igazgatását kibocsátani kezéből. «Pedig, a kinek keze egy nemzet zsebében és a kinek kezében egy nemzet fegyvere van, az ezzel a nemzettel rendelkezik.» A horvát kérdésben már a neutralitás felmondásával fenyegetőznek, vagyis az ausztriai császár hadat izen a magyar királynak. Ez a kormány gyönge, függ a császártól, Frankfurttól, az aulától, de azért ilyen eljárás arra birhatja Magyarországot, hogy dobja oda Ausztriának a megszegett szövetséget és keressen más, hívebb frigyet.

Csakhogy ilyet nem talál. Elmondja az összes európai nagy nemzeteket és kimutatja, hogy Magyarország legfölebb sympathiát várhat tőlük. «Megvolt a lengyelek iránt a franczia sympathia, de Lengyelország nincs többé.» Csak az a nemzet él meg, melyben van életerő, a melyik másban bízik, elveszett.

«Mondják ki önök, hogy a nemzet el van határozva, koronájának, szabadságának, önállóságának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozni, s hogy e tekintetben oly alkut, mely szabadságát, önállóságát legkevésbbé is sérthetné, senkitől semmi áron el nem fogad, hanem minden méltányos kivánatokat akárki irányában is örökké teljesíteni kész. E czélból szükséges a haderőnek 200.000 főre emelése, ennek fölfegyverzésére és egy évi tartására pedig 42 millió forint.»

A mint Kossuthnak eleinte gyönge hangját aczélozta a belső izgatottság; mint szavaiban megjelent a helyzetnek sötét, de művészi és igaz képe; a mint levonta belőle a nagy erkölcsi következtetést, a nemzeti védelem szükségét: szenvedélye mindjobban áthatja a karzatot, a házat. Midőn áldozatkészséget követel, felkel Nyáry Pál, a radikális ellenzék vezére és esküre emelve kezét felkiált: Megadjuk! A lelkesedésben senki sem marad hátra. Kossuth így fejezete be szavait: «Önök felállottak, mint egy férfiú és én leborulok a nemzet nagysága előtt s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban – s Magyarországot a poklok kapui sem döntendik meg.»

Nagy parlamentáris tett volt ez: az egész nemzet egyesítése, nagy áldozatra birása. Annál nagyobb, mert a szónok kivétel nélkül csak a belátásra és a hazafiság nemes szenvedélyére appellál. A dynastiát még egynek mutatja a nemzettel, de az Ausztriával való szakadást már lehetőnek mutatja. Lehetőnek az által, hogy más lehető szövetségre utal. És itt van beszédének egyetlen nagyobb hibája. Szövetségről szól, aztán pedig kimutatja, mennyire izoláltan áll a haza Európa népei közt.

Különösnek látszik nekünk: a dynastiához való hűség megtartása mellett, Ausztriának lábához dobni a megszegett szövetséget. De az ellenmondások ama napjaiban még ez sem látszott lehetetlennek. Frankfurtban akkor állítják fel a birodalmi kormányt János főherczeg alatt.¹⁵⁰ Az osztrák tartományok valaminő formában Németországhoz csatlakoznak, a Habsburgoknak pedig Magyarország lesz az igazi országa, az az ország, mely tovább is fenntartja hatalmukat. A régi Ausztria teljes felbomlásban; akkor énekelte Grillparzer Radetzkyről: in deinem Lager ist Oesterreich – máshol nem volt. Magyarország függetlensége a Habsburgok koronája alatt, szövetségben a szabad Németországgal, biztosítottnak látszott.

De Ausztriának szívós az élete és csakhamar kitünt, hogy nemcsak a bureaukratia és a hadsereg tartja fenn, hanem milliók ragaszkodása követeli létét. Maga Palacky, a cseh vezér is szükségesnek mondta: ha nem volna Ausztria, fel kellene állítani.

A Bécsben julius 10-én megnyilt Reichsrath többsége nem volt sem forradalmi, sem német, hanem szláv és osztrák. A jobb oldalon az irni olvasni nem tudó, németül nem értő, teljesen civilizálatlan lengyel és ruthén parasztok foglaltak helyet, kik gróf Stadion Frigyes helytartó intésére szavaztak. A baloldalt a németek tüzes szónokai foglalják el, kiknek azonban már Bécsben is csökken a hatásuk, mert ott is emelkedőben a fekete-sárga érzelem. Az ujságokban nyilvánosan szólnak a kormány szándékáról, hogy a magyar had- és pénzügyet ismét beolvasztja.

Elhat az új hangulat Innsbruckba is. Ott a király megbocsát Jellasichnak, a főherczegek és főherczegasszonyok pedig biztosítják őt kegyükről, mit azonnal sietnek felragaszok útján tudatni Bécscsel. Midőn a magyar országgyűlés egy küldöttsége Budapestre hívta meg Ferdinándot, az volt a válasz, hogy most nem jöhet csak szeptember 17-én, a mikor személyesen zárja be a gyűlést. Természetesen még nagyobb változás állott be, még jobban megerősödött a camarilla bizalma, midőn Radetzky julius vége felé döntő győzelmet aratott.

Ez a visszahatás érezhető volt a déli vidéken is. Horvátország fegyverkezése megszakadás nélkül folyt, a szerbek táborokat alakítottak és most már nyiltan hozzájuk álltak a császári tisztek. A polgárháború minden iszonyával kezdetét vette. A ráczok garázdálkodásának megtorlására a sorkatonaság még együtt harczol a városok magyar és német nemzetőreivel. Julius 11-én Blomberg ezredes Versecznél legyőzte a ráczokat, de nem használta fel győzelmét és így ő, mint utóda, báró Bechtold, azt a gyanút vonták magukra, hogy még sem akarják az ellenségnek akkor még könnyűnek látszó megsemmisítését. Bácsban Sz.-Tamás lett a szerbek legerősebb fészke, mely jul. 14-én visszaverte Bechtold egy gyönge támadását, majd augusztus 19-én egy nagyobb erővel intézettet is, melynél azonban szembetűnő volt a «szánt-szándékos» ügyetlensége.¹⁵¹

A pesti nemzetgyűlés nem volt convent. Igen kevés kivétellel hazafias, loyalis, társadalmi tekintetben conservativ urakból állott, kik őszintén kivánták az alkotmány fennmaradását és a békét. Széchenyi arra törekedett, hogy a többségből kormánypártot alakítson és erre meg volt a hajlandóság a követekben, de – nem a kormányban. Deák Ferencz úgy értelmezte a kormány állását, hogy az a pártok felett álló, az egész nemzeté. Így a többség, mely sokkal inkább vonzódott vólna Batthyányhoz vagy Széchenyihez, mint Kossuthoz, szervezetlenül állott szembe a kicsi, de elszánt radikális párttal és annak támaszával, az utczával. A nagyobb baj azonban az volt, hogy békés létére olyan viszonyok közé sodortatott, melyek ugyancsak emlékeztettek a conventéire. Délen a horvát-szerb Vendée, szemben vele megbízhatatlan tisztek, kik feláldozzák a magyar vért s becsületet; Innsbruckban kétes jóakarat, Bécsben nyilt rosszakarat – oly körülmények, melyek izgatás nélkül is a legmagasabbra fokozhatják a hazafias gyanút és érzékenységet.

Nem csuda tehát, hogy mikor a válaszfeliratnál mégis szóba jött az olasz háború kérdése, a ministerium még attól a félénk álláspontjáról is eltért, melyet jegyzőkönyvében elfoglalt. Batthyány még fenntartás nélkül kijelentette elhatározását, hogy a pragmatica sanctio alapján kész elküldeni a magyar ezredeket Radetzkyhez, mihelyt a honi viszonyok engedik, de Kossuth már azt a feltételt fűzte hozzá: tudnunk kell, minő szabadságot adnak aztán az olaszoknak. Így a haza növekedő veszélye nemcsak, hogy eltérítette a kormányt a szoros törvényesség talajáról, hanem nyilvánvalóvá tette a benne uralkodó nagy ellentétet is. Kossuth ugyan később maga mondta magáról, hogy «nem született diplomatának», de azon a tényen nem változtathatott, hogy a radikális párt, melynek csak nemrég odakiáltotta, a «törpüljön el a minoritás, mely erőszakolni akarja a ház tanácskozását» híres szavait, őt mindinkább a magáénak vallotta.

A julius 11-iki beszéd alapján gondoskodni kellett a pénz előteremtéséről és a hadsereg kiállításáról. A költségek fedezésére egyelőre 12 1/2 millió frt 1- és 2 frtos bankót bocsátottak ki, megfelelő ezüst alapot helyezve el a pesti kereskedelmi banknál.¹⁵² Azután a leglényegesebb kérdés, a katonai jutott napirendre.

Mészáros Lázár minden ízében magyar, de a mellett híve a cs. kir. seregnek, melynek zászlai alatt ezredével oly vitézül harczolt. Arra, hogy a magyar sereg az ő vezetése alatt az osztrák ellen harczoljon – nem gondolt. Midőn a ministeriumot átvette, a radikálisokban s nem Latourban látta az ellenséget, törvényes hatáskörét fenn akarta tartani, de a mellett lehetőnek tartotta, hogy a két hadügyminister testvéries egyetértésben igazgassa a szellemében és fegyelmében egységes sereget.

Az aug. 16-án beterjesztett törvényjavaslatban Mészáros azt ajánlja, hogy azonnal állítsanak 40.000 gyalogost és 4300 lovast, ugyanannyit pedig tartsanak készen, hogy első felhivásra kiállhassanak.¹⁵³ A sorozás az általános védkötelezettség alapján történik. A központi bizottság ehhez már hozzátette, hogy a sereget csak akkor lehet külső ellenség ellen használni, ha az ország maga lázadás és külső támadás ellen biztosítva lesz. Az ujonczok egy része a régi ezredekhez állíttatik, harmadik zászlóaljnak – a többiből új ezredeket állítanak, melyeknél «az ügyvezetési és vezényleti nyelv, továbbá zászló, ruha és jel magyar leend.» A hadsereg leteszi a hűség esküjét V. Ferdinándnak és a magyar alkotmánynak. A vitában Mészáros kijelenti, hogy a sereget új lábra nem állíthatja, mert ehhez új rendszer kellene, minek behozásához és alkalmazásához nem engednek időt a viszonyok. Nem vonja kétségbe az ország jogát ehhez, csak czélirányosság szempontjából küzd ellene. «Fejedelmünket szeretjük, imádjuk, mivel egyetlen barátunk, s mi tán egyetlen barátai vagyunk.» Az ő reá és a magyar ezredekben szolgáló derék, de idegen tisztekre való tekintet is óvatosságot, halogatást parancsol. Batthyány is figyelmeztet arra, hogy a javaslatból csak úgy lesz törvény, ha a király megerősíti. Ha pedig nem lenne törvény, nem lenne katonaság sem. Addig is, ne piszkoljuk azt a sereget, mely most mellettünk harczol. Mészáros is védelmébe veszi a «fecske farkú frakkot». Ezzel szemben Nyáry Pál, Zsembery, Patay, határozottan a nemzeti hadsereg mellett foglalnak állást. Hozzájuk csatlakoznak másnap a ház alelnöke, a székely Pálfy János, régi katona. Madarász László és az öreg Palóczy László és Teleki László is. Kossuth aug. 22-én elvül ki akarja mondatni, hogy a hadsereg magyar lábra állíttassék. Az ezredekhez állítsanak harmadik zászlóaljat – 12.000 embert; a többit a honvédzászlóaljakba sorozzák. Ez lenne a kiegyenlítés, melynek megszeretné nyerni annyi vita után a hadügyministert is. Mészáros, mint mondá, meggyőződését fel nem áldozza, hanem a ház akaratának alája veti, noha fáj neki, «hogy adott szavát be nem válthatta».¹⁵⁴ Így Kossuth felfogása győzött a katonai kérdésben, csak úgy, mint a külügyiben és Batthyány és Mészáros szavai szerint alig lehetett már remény, hogy a király ezt a törvényt szentesíti.

Ferdinánd császár és király augusztus 14-én visszatért Bécsbe. Kijelentette, hogy maga fog kormányozni és visszavonta az István nádornak adott teljhatalmat. Előbb úgy látszott, mintha Frankfurt és Buda osztoznának meg a birodalom vezetésében; most a cseh és olasz diadalok után ismét Bécs ragadja magához a gyeplőt. Midőn Batthyány és Deák a honvédelmi és pénzügyi törvény szentesítése végett Bécsbe mentek, a király nem is fogadta őket.

Az «államirat».

A bécsi ministerium már julius 31-én ismét készségét nyilvánította a magyar kormánynak a fennforgó kérdések békés kiegyenlítésére, a polgárháború kikerülésére. Wessenberg később panaszkodott, hogy választ sem kapott.¹⁵⁵ Most, midőn helyzete annyira erősödött, midőn a császár és a birodalmi gyűlés egyaránt támogatta, Magyarország helyzete pedig, a szenttamási kudarcz után sokkal gyöngébbnek látszott, már maga szabja meg a feltételeket. Egy aug. 31-én kelt kir. leirat felszólítja a nádort, küldje a kormány több tagját Bécsbe, a horvát ügy kiegyenlítése végett. Jellasichnak is lesz szava a tárgyalásnál; az ellene és Rajasich ellen folyó keresetet megszüntették. A magyaroknak ellene nem szabad készülniök, ő pedig Latour segítségével lázasan fegyverkezik. A két fél között az osztrák kormány már is követeli bérét; a határőrvidék kormányát.

Ezt a király írta; az osztrák kormány külön emlékiratot dolgozott ki, melyben a pragmatica sanctiót véve alapul, most már nyiltan megtámadja a márczius óta fennálló törvényes állapotot. A monarchia egységével ellenkezőnek mondja a nádor túlságos hatalmát; mi nem egészen alaptalan. De az, mint már láttuk, teljesen alaptalan, hogy az osztrák császárnak nem is volt joga szentesíteni az egész magyar igazgatás különválását. A márcziusi törvények érvényességével nemcsak a királyi szó szentségét támadta meg, hanem a saját törvényességét is és az egész ausztriai alkotmányt, melyet még kevésbbé szentesített az uralkodó jó szántából. Formális tekintetben tehát az az emlékirat, mint osztrák tudósok is elismerik, teljesen hibás alapon áll.

Ausztriai és dynastiai szempontból mégis fontos, mikép fejtik ki az új törvények káros hatását a monarchiára nézve. A magyar hadügy teljes elkülönítése elszakadáshoz vezethet. Több helyütt, de különösen Frankfurtban, nyilvánult törekvés Magyarországot közvetlen érintkezésbe hozni a külfölddel, noha a törvény nem ismer magyar külügyministert. A magyar pénzügyminister intézkedései a vám, a hitelügy és papirpénz dolgában nemcsak az egységet sértik, hanem egyenesen sérelmesek Ausztriára nézve.¹⁵⁶ Az április 7-iki leiratnak az államadósság fedezete egy részének elvállalása iránt nem volt semmi foganatja. Mindent összefoglalva, a magyar kormány egész eljárásában azt az igyekvést látja: Magyarország teljes elszakítását minden módon előkészítent. De legjobban bizonyítja ezt a júl. 11-iki határozat. Kétszázezernyi sereg csakugyan kicsit sok a belső béke fenntartására.

Követeli, «hogy a magyar kormány által 1848 márczius óta tett intézkedések, az összes monarchia szükségeihez és a pragmatica sanctio szavaihoz és értelméhez képest változtatandók, és az osztrák-német ministeriumnál egyetértőleg oly készületek teendők, melyek által a monarchia egysége biztosíttassék, a pragmatica sanctio czéljai eléressenek és az egyesült felső statusigazgatás újra felállíttassék.»

Ezen utolsó követelésben kell látnunk a lényeget. Ausztria és Magyarország voltakép egyenlő ranguak, a dualismus régebbi 1867-nél. De 1723–1847-től tényleg volt mind a két ország fölött álló birodalmi igazgatás, melyet az uralkodó inkább osztrák érdekben és szellemben vezetett, mint magyarban. Ez felső igazgatás aztán, a bécsi kormány számítása szerint, ismét osztrák befolyás alá juttatja nemcsak a had- és a külügyet, hanem a pénzügyet és a kereskedelmi rendszert is.

Batthyány és Kossuth túlságos keveset törődött a pragmatica sanctióval, mikor az olasz háborúról volt szó. Az osztrák kormány, fordulván a koczka, most sok mindent magyaráz belé, mire alkotói nem is gondolhattak. Kellő jóakarattal és belátással már akkor meg lehetett volna találni a békés megoldást. De ennek az idő, mely a szenvedélyeket felkorbácsolta, nem kedvezett, és az osztrák kormány mindenesetre kevés békeszeretetről tett tanúságot, midőn nemcsak hogy kétségbe vonja Magyarország egész törvényes állapotának alapját, hanem egyenesen védelembe fogadja azt, ki eddig egyedül harczolt nyiltan ellene: a horvát bánt.

Az engedés, nem lényeges ügyekben egyáltalán nem volt kizárva. Még új volt minden, még senki sem élte magát belé igazán a teljes függetlenség birtokába. A mellett kétségtelen, hogy loyalis, királyát szerető volt ez a nép. Senki, még Kossuth sem hihette akkor komolyan az összeütközés lehetőségét a dynastiával. A mint az osztrák kormány a magyar királyt elválasztotta a magyar kormánytól, úgy választotta el a magyar érzés Ferdinándot az osztrák kormánytól. Ausztria igenis kimutatta rosszakaratát és voltakép már a július 11-iki nagy jelenetnek az Ausztriával való szakítás lehetősége adja meg történeti hátterét. De a királyt a dynastiát nem csak kötelessége, hanem legnagyobb érdeke fűzi a hű magyar nemzethez.

Kossuth egész történeti szerepe a régi, most feltámadó ausztriai rendszer elleni küzdelemben a törvényes függetlenség biztosításához van kötve. A ministerium többi tagjai talán engedhetnek, neki hűnek kell maradni a 48-iki törvények ama értelmezéséhez, hogy azok csakis a dynastia közösségét állapítják meg. Ezért mondá, hogy kész megalkudni a pokollal, még Jellasichcsal is, de a Magyarország önállását megnyerni akaró reactióval – soha, ezerszer soha. Az államirat, de más nyilatkozatok is, egyenesen az ő személyéhez kötötték már akkor is az elszakadás eszméjét. De ez a dynastiára nem vonatkozott. Jól érezte, mit jelent ez Magyarországra nézve és midőn attól kellett tartania, hogy a magyar király Innsbruckban vagy Bécsben ellenséges befolyás alá jut, termékeny agya abban keresett orvosságot, hogy Ferencz József jőjjön mint ifjabb király Budára.

«Istent hiván bizonyságul, én azoknak sorába állok, kik Ő Felsége magyar trónja sérthetetlenségeért életöket készek feláldozni.»

De a körülmények olyanok, hogy e czélból a király segedelmére, közremunkálására szükségünk van. Más segedelmet nem kérünk, mint azt, hogy köztünk legyen, hű népe fölött Budáról uralkodjék.

Innsbruckból nem lehet országolni. Bécs Frankfurttól függ, egy ily alárendelt trón nem lehet urunk királyunk hatalmának centruma.

Urunk királyunk csak Budán teljesen souverain.

Mi nem kaczérkodunk az ausztriai pénz- és hadügyi tárczákkal, de ha az ausztriai ministerium azt mondja, hogy ezeknek a magyar tárczákkal egy kézben kell lenni, nem kellene csudálkoznia, ha valakinek eszébe jutna, hogy tehát Budán, hogy magyar kézben legyen. Mert Magyarország legnagyobb Urunk országai közt. És lesz urunknak két birodalma. Egyik, hol teljesen souverain s melynek központja Buda, másik, melyben Frankfurttól függ, s ennek központja Bécs.

– «A magyar nemzet királysági érzelmű. A magyar nemzetnek Budán királyra van szüksége, joga van, hogy királya Budán legyen.

Hozza Isten körünkbe Ő Felségét.»

De ha ez nem lehetne, a legitimitás biztosítására küldje le «ama kedves herczeget, Ferencz Józsefet» Budára, ifjabb királynak.

– E nemzet, mint győzhetetlen óriás fogja őt védeni a poklok ellen is.

– És az ausztriai ház jövendője biztosítva lesz.

De a magyar Budán akarja tisztelni királyát.¹⁵⁷

Két hónappal azelőtt e felszólításnak még lehetett volna sikere, de Radetzky győzelme óta már nem. Bécs már hatalmasabb volt Frankfurtnál és az egységes Ausztria legkevésbbé engedhette volna meg a dynastikus tekintély ilyetén megoszlását.

Ha pedig a királyi család akkori nagy bajában magára hagyja Magyarországot, lemond arról az őszinte ragaszkodásról, mely itt minden lelket eltöltött. És ha a legfőbb biztosítás nincs meg, kérdésbe jő az egész állapot. Egyrészt a reactio, másrészt a revolutio réme már testet ölt. Általános a gyanú és a bizalmatlanság, lehetetlenség a helyzet nyugodt felfogása. Kossuth és Széchenyi éltöket féltik egymástól. Kossuth legbizalmasabb barátai is azt hitték, hogy ő testőrséget szervez magának és kész a nádort vagy elfogatni, vagy magyar királynak kikiáltatni.¹⁵⁸

A lényeges az: hogy a ministerium többi tagjai gyöngének érzik Magyarországot és hajlandók a megalkuvásra. Kossuth ellenben túlbecsüli ezt az erőt, a forradalmi eszme erejét és kész inkább megvívni, mint a reactiónak átengedni a küzdőteret.

Igazi forradalmi levegő, tele gyanúval, bizalmatlansággal, és árulás-félelmével, mindama erkölcsi és physikai aggodalommal, mely szélső eszközök megragadására készt. Kossuthot fenntartja tevékenysége, idegessége; a legnagyobb magyarnak páratlan elméje megtört a csüggeteg várakozásban. Nem bírta elviselni, hogy a loyalitás összeférhetetlenné vált a honszeretettel. «Kossuth csillagzata tüzes fénynyel borította el az eget.» Utoljára babonás összeköttetést állított fel a lánczhíd tizenkettedik és utolsó nagy lánczának beillesztése és hazája sorsa közt. A láncz elszakadt – hazafias reménye és vele idegrendszere megtört.¹⁵⁹ Szeptember 4-én őrjöngési roham vett rajta erőt, csak nagy nehezen lehetett őt visszatartani az öngyilkosságtól. Görgen gyógyintézetébe vitték Bécs mellé, hol hátralevő éveit töltötte. Szomorú jele a köztisztesség csökkenésének, hogy e gyászos esetben is szinlelést látott egy radikális ujság.

Kossuth cselekedett. Nemcsak izgatott és szervezett pihenés nélkül, hanem véget akarván vetni a türelmetlenségig feszült helyzetnek, világosságot, bizonyosságot akart. Szeptember 4-én azt indítványozta, hogy az országgyűlés a király akaratának, határozatának megtudása végett deputatiót küldjön Bécsbe, nehogy a törvények megerősítésének halogatása megbénítsa a honvédelmet. Beszédében még erős a hűség kijelentése, de azt is mondja, hogy ocsmány játék űzetik velünk, és szükségesnek tartja az ármány leleplezését, Európa népeihez intézendő nyilatkozat által. A deputatiót a képviselőház elnöke, Pázmándy Dénes vezette.

Minő más volt ezen küldöttség hangulata, mint azé, mely alig egy félévvel ezelőtt a trón elé vitte egy lelkes, boldog nép kivánságát! Akkor, egyetértésben a királylyal, elérhetőnek látszott a nemzet minden törekvése; most kétségben forgott ismét nemcsak a márcziusi napok vívmánya, hanem a nemzeti állam léte is. A dynastia iránti hűség már-már ellentétbe jut a hazaszeretettel, Pázmándy beszéde, melyen az udvarmester sokat javított, mielőtt azt elmondhatta volna, ezt az aggodó félelmet így is kifejezi. Kimondja, hogy a ministerium, ha az ország kérését nem teljesíti a király, képtelen lesz a törvényes állapotot fenntartani.¹⁶⁰ A király válasza még egészen törvényes. Meg fogja vizsgálni a törvényjavaslatokat és ha nem is szentesíti mindjárt, ne magyarázzák ezt arra, mintha a meglevő törvényeket sem akarná megtartani. Erős szándéka királyi esküje értelmében magyar birodalma törvényét, jogát és épségét fenntartani. Ez a királyi szó máskor tán kielégítette volna a nemzetet. De most, midőn a horvát beütés napról-napra fenyegetett, midőn az országban minden lázadás a császár nevével takaródzott, erősebb és határozottabb fellépésre, tettre lett volna szükség. Az udvar körében nyilvánuló hangulat egészen elvette a magyaroktól azt a reményt is, melyet a király szavai meghagytak. Viszont a királyi környezetét mélyen sértette a Pázmándy beszédébe burkolt forradalmi fenyegetés. Több követ az audientia után kitűzte a vörös tollat, a forradalom jelvényét. A szeptember 9-iki kihallgatás megmutatta, hogy az egyetértés trón és nemzet közt megszünt. Ennek az egyetértésnek külső képviselője, herczeg Esterházy Pál már szept. 8-án lemondott. A király többé nem hallgatott magyar tanácsra.

A legábrándosabb, legszörnyebb hirek és tervek keletkeztek e zűrzavarban. Akkor történhetett, hogy Kossuth egyenesen felajánlotta a koronát István nádornak. Pesten akkor lett úrrá az utcza terrorismusa. Csak Batthyány és társai ragaszkodtak még mindig a törvényességhez. Lehetetlennek tartották, hogy a király, a dynastia, ezen hű nemzet ellen törjön. Most megakarták hozni azt az áldozatot, mely két hónap előtt tán biztosíthatta volna a békét – Kossuth eltávolítását a kormányból. A mint a ministerek, kik 10 napon át hiába kóvályogtak Bécs utczáin, visszaérkeztek, tanácsot tartottak és elhatározták lemondásukat. A nádor szept. 11-én tudtára adja ezt az országnak, hozzátéve, hogy új kormány kinevezéseig ő igazgatja az országot. A baloldal ezt törvénytelennek mondja, a képviselőház pedig elhatározza, hogy intézkednie kell, mert az ország nem maradhat kormány nélkül. A törvényhozó hatalom tehát a végrehajtó hatalmat is a maga hatáskörébe készül vonni. Erre Szemere kijelenti, hogy mint belügyminister a válság lefolyásáig székében marad, mert fél, hogy különben már nem neveznek ki magyar ministeriumot. A karzat és az utcza is beavatkozik a vitába: mindenfelől «Éljen Kossuth!» hallik. A pénzügyminister is kijelenti, hogy megtartja székét, míg más kormányt ki nem neveznek. Általános helyeslés és lelkesedés közt indítványokat is tesz, olyanokat, melyeket a pillanat parancsolt. 1. A háború vitelére bocsássanak ki 5 forintos bankjegyeket, melyekért az ország zálogba veti minden jövedelmét és jószágát. 2. A katonai illetéket vessék ki addig is, míg a törvény szentesítve nincs. 3. E katonaság magyar legyen, mint a honvéd és minden katonaságnak egyenlő legyen a rangja és tekintélye. 4. Ha bármely katonatiszt nem engedelmeskedik e törvényes kormánynak, állíttassék hadi törvényszék elé.

Ez az első igazán forradalmi ülés. A legfontosabb ügyekben határoz, be sem várva a királyi megerősítést; valóban a conventio egész hatalmi körét ragadja magához. Az utcza fellépését megmagyarázza a hónapokon át tartó most már igazolt félelem. A képviselőház elkeseredését megmagyarázza az, hogy a nyilvános ülés előtt bemutatták neki titkos conferentián az államiratot.

Deák később, Beusttal beszélve, tisztán a camarillát jelölte meg a forradalom okának. A horvát-szerb izgatás miatt panaszt tett Latournál «s ez avval mentegetődzött, hogy ha néhány ember a fejedelem környezetéből eltávolíttatnék, a béke azonnal helyreállna. Wessenberg hasonló panaszra azt válaszolta, hogy két ministerium van, egy látható, melynek én is tagja vagyok és egy láthatatlan, mely az udvari körökben működik s ettől származtak a horvát és szerb izgatások, de ezekre a mi hatalmunk nem terjed ki.»

Ha van király, igazságos és erős, az az államirat, minden hibájával, mégis csak kiinduló pontja lehetett volna e megalkuvásnak. Mert király mégis csak polgárháborúban, olyanban, melyet mindkét fél az ő nevében visel, látta volna a bajok legszörnyűbbikét, azt, melyet minden módon meg kell gátolni. A királyi akarat hiánya tette voltakép lehetetlenné a megegyezést, szükségessé a forradalmat. A királyi akarathiány tette lehetetlenné a számos és erőre még mindig túlnyomó mérsékelteknek, Batthyány és Deák irányának érvényesülését. Midőn ez a hiány kint Jellasichot, a régi rendszer hiveit és a katonaságot emelte hatalomra, bent szükségkép a radikálisok s a felelősség nélkül való tömeg uralmának egyengette útját.

Azért mégsem látszott még elveszve minden. Másnap a nádor Batthyány Lajost bízta meg új kabinet alakításával, melyben a régiek közül csak Mészáros és Eötvös maradnak meg, a többiek liberalis, de békére hajló urak. A két irány a képviselőházban megvív egymással. Szeptember 12-én elhatározzák, hogy együtt maradnak, míg a haza veszélye meg nem szűnik, de Batthyány és Deák felszólítására még az nap elállanak ettől a forradalmi végzéstől. Ha Batthyány kormányát megerősítik és így az alkotmány biztosítva van, még czélt érhetnek. Maga Kossuth is kifejezte bizalmát Batthyány iránt. De ez a megerősítés nem következett be. Ellenben hire jött, hogy Jellasich serege élén szeptember 11-én átkelt a Dráván. Kossuth dictaturáját ez tette szükségessé. Már szeptember 14-én kimondja Balogh János, hogy a hazát csak ő mentheti meg: legyen ő a ministerelnök.

Valóban, már csakis ő intézkedik. Először is a béke érdekében. A királyt elvakított tanácsosok veszik körül, de a népek szive, esze ép. A reactio ép úgy fenyegeti az osztrák szabadságot, mint a magyart; ellene együtt kell védekezni a népeknek. A császár és a camarilla fölé helyezi az osztrák birodalmi gyűlést, úgy, a mint az események arra kényszerítették a magyar képviselőházat, hogy a kormány fölé helyezkedjék. Szeptember 15-én azt indítványozza, küldjenek ujra deputatiót Bécsbe, «nemzet, nemzethez szóljon barátságosan». Ő, ki saját szavai szerint, márcziusban azt mondá az ausztriai háznak: «Und ich werde Ruhe schaffen dem Hause Oesterreich in Wien»,¹⁶¹ elég erősnek tartotta most is a forradalmi solidaritást ahhoz, hogy békét és biztosságot szerezzen nemzetének az ausztriai ház ellenére is. Az ő felfogásában souverain mindkét nemzet gyűlése.

A magyar, király nélkül, törvényesen, soha sem gyakorolhatta ezt a souverainitást, és most is csak azon felvetés alatt nyújthatta ki utána kezét, hogy a király elhagyta az országot. Az osztrák alkotmányozó gyűlés baloldala kezdettől fogva követelte ezt a souverainitást.

De midőn először szóba jött, az első alaptörvénynél, a föld felszabadításának, a robot megváltásának végrehajtásánál, Bach, szakítva régi alapelveivel, a korona részére követelte és kivívta a szentesítés jogát. Ha tehát az osztrák parlament a magyarral fog kezet az udvar ellen, revolutionáriussá válik. Erre május-juniusban lehetett volna gondolni, de azóta Európaszerte hanyatlóban volt e mozgalom.

Szeptember 19-én a Reichsrath reggeli 10-től esti 8-ig tanácskozott a fölött: bebocsássa-e a magyarokat. Az elnök, Strobach, egyszerűen elutasítja őket, mert a házszabályok eltiltják deputatiók fogadását. Egy lengyel és egy német követ felszólalnak ez ellen. A német baloldal lelkes szavakban követelte bebocsátásukat. Különösen szépen szólott mellettük Löhner, de Brestl, Violand és mások is nagy szónoki sikereket értek el, úgy, hogy a bécsi közvélemény, mely különben is hajlott a magyarokhoz, még soká a beszédek nyomán haladt és azonosnak nézte a magyar és az osztrák szabadság ügyét.

A kormány részéről Wessenberg és Bach vettek részt a vitában. Wessenberg kijelentette, hogy mindig békéltető politikát folytatott, hisz csak azt óhajtja, hogy a Magyarországot az összmonarchiához fűző kapcsok mind szorosabbá váljanak. Bizonyításul az államiratot nyujtotta be. Sem ő, sem társa nem szóltak a főkérdéshez, de maguktartása világossá tette, hogy mindenben a magyar kormányt tartják a támadónak, a törvényes kapcsolatot sértőnek.¹⁶²

A csehek vezére Rieger és a clerikális Helfert ellenben nyiltan a magyarok ellen szóltak. A szláv többség vasgyűrűje bezárult. A ház 186 szóval 108 ellen elfogadta Helfert indítványát. Az udvar, az osztrák kormány és a szláv nemzetiségek szövetsége nyilvánvalóvá lőn. Igy az egész magyar kisérlet nem volt más, mint a császári kormány kihívása. A Reichsrath szavazását viszont mindjárt a magyar revolutio kihívásának itélték. «Wessenberg, Doblhoff és társaik elég erősek-e a harcz megkezdésére és megvívására? Kétlem. De jól tették, hogy megizenték a háborút. Náluknál erősebbek fogják azt viselni.»¹⁶³

Magyarországon még a döntő szeptember 11-én is így végződik a Kossuth és Szemere által aláirt manifestum: «Éljen a király, éljen szabadságunk és függetlenségünk». A bécsi esemény híre alatt szeptember 21-én így szól Kossuth Hirlapja: «Azon szavazattal, melylyel a bécsi országgyűlés többsége a magyar nemzet baráti kezét visszautasítá, a camarilla pálczát tört a dynastia jövendője fölött. – Az ausztriai ház bukását már írja a világ birája. – A szláv gyülekezet szenvedélyénél fogva észre nem veszi, hogy egy nagyravágyó asszony vontató kötelére jutott».

A békés magyar forradalomból így vált szabadságharcz, melyet a dynastia, Ausztria és a szláv nemzetiségi eszme egyesült ereje ellen kellett megvívnia. És a harcznak kezdettől fogva személyes élt is ad Kossuth személyisége. Már szeptember 18-án azt irja: «Jellasich beütéséből Magyarországba, Magyarország szabadsága fog következni.

A magyarnak most csak két teendője van. Egyik: felállani tömegben a haza földét megszállott ellenfél agyonnyomására. A másik: emlékezni.»

A mint a julius 11-iki beszédben megvan az elszakadás eszméje, így vezettek logikai következetességgel szeptember eseményei, az államirat és következései a függetlenségi nyilatkozathoz és dethronisatióhoz.

«Bizom az élet ösztönében, irja akkor Kossuth, hogy a magyar nép nem fogja magát gyáván lemészároltatni, vagy szolgalánczra füzetni.

De egyet bizonyosan tudok és ez az egy az, hogy a királyság iránti hit és pietás az utolsó két hónap irtózatos tapasztalásai által a leghívebb ember kebelében is megingattatott, mint azt megingatni nem volt volna képes éveken át a királyságnak legnagyobb ellenségei is.»

Azon férfiaknak, kik az alkotmány fejlesztésében és az emberi jogok kiterjesztésében látták életük czélját, nemzetük boldogulásának legfőbb eszközét, vissza kellett vonulniok, átengedniök a helyet a szélsőknek, úgy, mint Francziaországban vége volt a liberális alkotmányos pártnak, Lafayettenek, Baillynak, mihelyt a külfölddel való összejátszása tarthatatlanná tette a trónt. Annyit fáradtak, gondolkoztak, tanácskoztak: utoljára is a kardnak kellett dönteni.

136. Horváth-Toldy: «C’est la mitraille, quo doit terminer l’affaire». ^[VISSZA]
137. Országos levéltár. ^[VISSZA]
138. Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története, genfi kiadás I. 137–38.^[VISSZA]
139. Ranke: Serbien und die Türkei. 394–95. ^[VISSZA]
140. A gyűlés leírása, Gr. Bánffy Dénes Emlékirataiban. Kiadta a Budapesti Szemlében. ^[VISSZA]
141. Szilágy-Somló, 1848, máj 22. Görcsönyi levéltár. ^[VISSZA]
142. Genesis der Revolution. ^[VISSZA]
143. Kossuth összesen 481,000 frtot talált az állami pénztárakban. ^[VISSZA]
144. Pillersdorff: Handschriftlicher Nachlass. 101. l. ^[VISSZA]
145. Ld. Miklós czár 1849 április 1-i (13.) levelét Paskievicshez. «Segítségemet magam ajánlottam Buol grófnak.» Paskievics élete, írta Scserbatov herczeg (oroszul), 56. l. ^[VISSZA]
146. Horváth-Toldy, ki akkor a magyar testőrség tisztje volt, sok adatot hoz fel a szerencsétlen uralkodó teljes tehetetlenségéről. ^[VISSZA]
147. Horváth-Toldy i. m. ^[VISSZA]
148. Mészáros Lázár emlékiratai I. 41. l. ^[VISSZA]
149. Közlöny 1848 júl. 22.^[VISSZA]
150. Bernhardi, Gr. Dyhron Konrád elbeszélése után erről így beszél: János főherczeg Frankfurtból állandó levelezést folytatott István főherczeggel és saját tervei voltak és nem követte a Bécsből jövő utasításokat. Ez a levelezése az osztrák kormány kezébe jutott: azóta engedelmeskedett neki a kormányzó (II. k. 360. l.) Egyáltalában Németországban sokan azt tartották volna a legjobb megoldásnak, ha Bécs ellenére János lesz német, István meg magyar király. Az utóbbit kezdettől igen valószinűnek tartották. Malmesbury angol minister 1848 márcz. 20-án azt írja, hogy Magyarország elszakadt és a főherczeget választotta királyának. ^[VISSZA]
151. Vukovics Sebő: Emlékiratai 334. l.^[VISSZA]
152. A bankók leírása. Kossuth Hirlapja aug. 9. ^[VISSZA]
153. Kossuth Hirlapja aug. 17. szám. ^[VISSZA]
154. Kossuth Hirlapja aug. 26. szám. Augusztus 21-iki ülés. ^[VISSZA]
155. Johann Freiherr von Wettenberg. Von A. v. Arneth II. k. 264. l. ^[VISSZA]
156. Közölve van Kossuth Hirlapja szept. 16., 17. és 10. számában. ^[VISSZA]
157. Kossuth Hirlap ja júl. 30.^[VISSZA]
158. Wesselényi levele Wesselényi Ferenczhez 1848 szept. 5., görcsönyi levéltár, Kovács Lajos i. m. És: Szeptemberi napok 1848. Budapesti Szemle.^[VISSZA]
159. Kovács Lajos i. m. II. k. ^[VISSZA]
160. A beszédet közli Kossuth Hirlapja szept. 12. Az elmaradt részeket a szept. 14-i szám. ^[VISSZA]
161. Kossuth Hirlapja, szept. 19-iki száma «Lemondásom s mi utána következett» czím alatt. ^[VISSZA]
162. Wessenberg, II. 263–64. l.^[VISSZA]
163. Hübner: Ein Jahr meines Lebens. 1848–49. 207–8. l.^[VISSZA]