III. FEJEZET.
A forradalom előzményei Magyarországon.

A forradalmi szellem terjedése. – Széchenyi és Kossuth. – A gazdasági kérdések. – A radikális irány. Kossuth az ellenzék élén. – Az administratori rendszer. A centralisták.

A forradalmi szellem terjedése.

A liberálisok győzelme Svájczban, a nemzeti eszme terjedése Olaszországban, a pápa és a sardiniai király elpártolása a Szentszövetség rendszerétől, megannyi oly jelenség, mely a rövidlátónak is megmutathatta a régi világ bukásának közeledését. Ha hozzáveszszük, hogy 1846-ban felkelés van Galicziában; hogy ugyanakkor kiélesedik a schleswig-holsteini kérdés, hogy 1847-ben a porosz király kénytelen összehívni az egyesült rendeket: legalább a legfontosabbakat megemlítettük azon nehézségek közül, melyekkel a régi rendszernek és főtámaszának, Ausztriának, meg kellett küzdenie.

Bent a birodalomban azonban még nem látszott meg a kormány hanyatlása. A dynastia tekintélye és népszerűsége teljesen ép; a hadsereg jó karban, a diplomatia éber. A kérdés csak az volt: meddig marad együtt a nemzetek és országok azon sokfélesége, mely a kívülről annyira imponáló épületnek alapja.

E szempontból Magyarország akkori története igazi világtörténeti jelentőségű. Mert ha Ausztria egységesen fennáll, a maga erejével nyugalomban tartja tovább nemcsak önmagát, hanem Itáliát és Németországot is, úgy mint ez 1830 után történt. Ha azonban belső ziláltsága vagy felbomlása által tehetetlenné válik a forradalom hullámainak megtörésére, ezek elboríthatják egész Európát.

Maga Metternich is így itélt. Sokszor megmondta és megírta, hogy a monarchiának Magyarország a legfontosabb alkotó része. 1825 óta különös gondot fordított hazánk ügyeire. Az 1839–40-ben végbement események pedig meggyőzték őt arról, hogy a közszellem felébredése után már csak a kormány által munkába vett és végrehajtott reform állhatja útját a forradalomnak.

Az ő felfogása szerint, melyben Széchenyi osztozik, a forradalomnak három phasisa van: az elsőn lehet segíteni, a másodikon bajosan, a harmadikon már egyáltalában nem. Magyarország 1844 óta már a második fokon áll.³¹

Ő maga az orvoslást egyrészt az alkotmány fenntartásában, másrészt a királyi hatalomnak az eddiginél hathatósabb gyakorlásában találja. Fontosnak tartja az Ausztriával való kapcsolatot is, mert e nélkül Magyarország s Erdély, ha nem is akarják, már rég áldozatul estek volna a forradalomnak. A királyi és az alkotmányos érdek egyáltalában nem ellenkezik egymással, sőt megegyeznek abban, hogy egyaránt távol akarják tartani a demokratikus elemeket, melyek teljes felforgatást idézhetnek elő. Egyáltalában, ha Magyarországon valaha lesz forradalom, az csak a birtoktalanok küzdelme lehet a birtokosok ellen. Épen a socialis lázadástól való közös félelem okozza a politikai pártoknak enyheségét egymás irányában és a királylyal szemben.

Több mint kilencszáz éven át állott már fenn Magyarország és csak egyetlen egyszer ment át igazi forradalmon: a keresztyénség behozásakor. De még ez is soká tartott, sok fordulattal és visszaeséssel járt és sokkal inkább átalakította a külső berendezést és az igazgatás formáját, mint a nemzet lelkét. Azóta pedig minden változás lassan, fokozatosan ment végbe. A törvényhozás csak utólag szentesítette, a mi valóban már megvolt. Mátyásnak sok tekintetben felforgató uralma különálló, rövidéletű kisérlet, különben fenntartásában a magyar történelemnek igazi lelke. Ez a conservativ vonás még a kurucz felkelésekben is kimutatható, melyek épen ezért nem is mondhatók forradalmaknak. Az egész alkotmány a meglevő históriai erőknek volt hű kifejezése és az angolon kívül nem is volt nemzet, intézményeihez annyira ragaszkodó, ősei bölcsességében magát oly szivesen tükröződő, mint a magyar.

A török háboruknak és az ausztriai elnyomásnak az volt a következése, hogy az állapotok megkövesedtek. A fejlődés elmaradt, az alkotmány megfelelt ugyan a nemzetnek, de a nemzet már nem tartott lépést a többivel. Ez az elmaradás a XVIII. században válik nyilvánvalóvá. Mária Terézia és II. József a felvilágosodott absolutismus alapján akarják keresztülvinni a haladást; Martinovics és társai a franczia demokratikus elvek alapján. Egyik kisérlet sem sikerült. A magyar alkotmány mozdulatlanul maradt, mert a neki megfelelő társadalmi, rendi felosztás is tovább élt. Angliában megmaradtak ugyan a formák, de az alkotmány lényege megváltozott, mióta növekedő műveltsége és felhalmozódó tőkéje a polgárságot döntő tényezővé tette: Magyarországon hiába hoztak volna létre polgári alkotmányt, míg a polgári elem sem vagyon, sem értelmiség, sem hazafiság dolgában nem mérkőzhetett a nemességgel.

Ebből belátjuk, hogy nálunk az átalakulás sokkal nehezebben ment, mint másutt. Nyugat-Európában a gazdasági és értelmi fejlődés az által, hogy új elemeket hozott a felszinre, szükségkép megváltoztatta a történeti alkotmányokat. Nálunk ezt a változtatást nem a nemzet tulajdon fejlődés tette szükségessé, hanem elmaradottsága.

A kik álmából felrázták, első sorban Széchenyi, európaiakká akarták tenni honfitársaikat, hogy aztán reájuk illő legyen az európai államok általánosan elfogadott formája. Másutt tehát szinte természetes a fejlődés, nálunk sokkal inkább meglátszik rajta, hogy egyes egyéniségek tudatos műve. Másutt a formáért folyik a küzdelem, nálunk a lényegért, a gondolkodás és érzelem magasabb fokra emeléséért.

A conservativ felfogásnak erkölcsi alapja: a meglevőnek tisztelete. Sehol sem állott ez oly szilárdan, mint nálunk. Minő hódolat kiséri a királyt, minő tisztelet tanácsosait, tisztviselőit. Mennyire veleszületett a polgárban, a parasztban a devotio. Szinte a meghunyászkodásig megy a nemes, vagy épen a főúr iránt. Ezt a tekintélyt ápolja az egyház, fenntartja az iskola, törvénynyé teszi a közélet. Az uralkodó osztályoknak megoszlása, a gyakran előtünő ellentét, aristokratia és köznemesség, katholikus és protestáns közt épen nem káros e tekintély elvére nézve. Hiszen mindegyik pártot vagy felekezetet arra készteti a küzdelem, hogy annál jobban becsülje meg született vagy tisztjök, méltóságuk által a polczra emelkedett előljáróit.

Ebben pedig Széchenyi igazi revolutionárius. Megtámadja a legnagyobb tekintélyt: az ősökét. Megtámadja a legnépszerűbb tekintélyt: a nemzeti történetet. Megtámadja az aristokratia, a papság, a tisztviselők tekintélyét, mikor kijelenti, hogy a nemzet ereje kiművelt emberfőben áll. Megtámadja még a nemzeti szentséget, az alkotmányt is, midőn azt követeli, hogy annak régi bástyáit rombolják le és tegyék alkalmassá épületét arra, hogy már ne ezreknek, hanem millióknak szolgáljon oltalmául.

A mint az ő szelleme terjedt, már nem a születés, méltóság, vagyon stb. adta meg a tekintélyt, hanem a keletkező közvélemény attól tette függővé tiszteletét, ki mennyivel vitte előbbre a haza ügyét? Mihelyt egyszer erre a térre jutottak, az egyéni becsvágy a legszorosabb összeköttetésbe lép a hazafias érzülettel és szinte vállvetve rontja le az eddigi rendszer erkölcsi alapjait. E munkájukat nagyon megkönnyítette az a körülmény, hogy az újítások ellenségei, a meglevő tekintélyek és azok követői összeköttetésben állottak az egész kormányrendszerrel, mely a közmeggyőződés szerint útját állja Magyarország haladásának. Ezen az úton vált a kuruczból a forradalom híve.

Először a holt nyelv ellen irányul a forradalmi szellem. Lehető-e nagyobb forradalom a magyar nyelvnek irodalmivá, hivatalossá tételénél, a deák nyelvnek leszorításánál? Lehető-e nagyobb forradalom a magyar nyelv megújításánál, új hivatására alkalmassá tételénél? Nálunk az írók készítették elő a forradalmat, csakúgy, mint Francziaországban, de nem a philosophusok, – az nem volt – hanem a nyelvészek. Megváltozott a gondolatok köntöse és ehhez kellett alkalmazkodni a gondolatnak is.

Azután a nemesi előjogokra került a sor. A jobbágyság állapotának javításáért folyó küzdelemben Wesselényi megtámadja a kormányt, Balogh János és Kölcsey a főrendek ellen dörögnek. Még a nyugodt Deákot is elragadja a hév és kimondja, hogy nálunk a törvény súlya csak a szegény adózót nyomja.³² Széchenyi pedig keresztülviszi, hogy a pesti lánczhidon a nemes is fizessen vámot. Az ősi alkotmány legjobban védett bástyájába már rést ütöttek.

De itt sem állanak meg. Az ifjak pere, a szólás- és a sajtószabadság ellen elkövetett sérelmek, nemcsak a kormány tekintélyét ingatták meg, hanem a bíróságokét is. Az 1825 óta egyre megújuló vallásügyi sérelmek, a főpapság egy részének eltérése a törvényes alaptól, a vegyes házasságok kérdésében a papság ellen irányítja, nemcsak a protestánsokat, hanem különösen a szabadelvű katholikusokat. A szabad gondolkodás, sőt a határozott hitetlenség mindinkább tért foglalt. A művelt ifjúság philosophiai tanulmány nélkül is vallástalanná vált. Megingott tehát, és pedig minden felekezetnél, a legerősebb tekintély: az öröklött vallásé.

Még mindig nem lehetett szó forradalomról, mert a ledöntött tekintélyek helyébe újak léptek: Széchenyi, Wesselényi, Deák. Ezek pedig, bármennyire különbözött temperamentumuk, megegyeztek abban, hogy reformot akartak, nem erőszakos felforgatást. Reformot, socialis és politikai téren, de lehetőleg minden nagy rázkódás nélkül. A mi pedig Metternich felfogása szerint legfőbb akadálya volt a forradalomnak, az Ausztriához való viszony, azt a legnagyobb magyar lehetőleg nem érintette, Wesselényi foederalis és alkotmányos Ausztriát óhajtott, Deák pedig elegendőnek tartotta a törvényes különállás megőrzését. Bátran mondhatjuk, hogy antidynastikus törekvés egyikükhöz sem fért, sőt egyáltalában nem volt tán akkor számbavehető magyar ember, ki dynastiaváltozásról vagy épen respublicaról csak álmodott volna.

A fontos az, hogy ez a mozgalom, csakúgy, mint az 1789-iki, feje fölé nőtt megindítóinak. Széchenyi már 1835 óta inkább megfékezésére gondol, mint gyorsítására. Aggodalmas gonddal jegyzi naplójába a forradalmi szellem megnyilatkozásait, a közönségnek a papság vagy nemesség ellen való tüntetését a szinházban, az irodalomnak felforgató tendentiáit. Mióta pedig a nemzetiségi kérdésben szembeszállott a chauvinistákkal; mióta Kossuth a Pesti Hirlap-ban gyors tempóban akarja megvitatni és keresztül hajtatni azokat a reformokat, melyektől ő csak akkor vár üdvös eredményt, ha a logikai egymásután rendje szerint valósulnak meg, azóta már ő is majdnem maradinak tűnik fel.

A közfelfogásban abban áll a változás, hogy mindinkább az egész népet kezdik érteni a nemzet fogalma alatt, nem mint előbb, csak a nemességet. Mennél aristokratikusabb még nemcsak az alkotmány, hanem a társadalom is, annál csábítóbb volt a demokratikus jelszavak követése. Kiváltságról, mindarról, mi különbséget tesz ember és ember közt, már csak mint igaztalanságról beszéltek. Polgári jog, polgári kötelesség járta egy olyan országban, hol polgárság még alig volt.

Az az irány, mely 1825-ig szinte kizárólag uralkodott, egyszerre eltünt. Széchenyi már csak gúnyolva emlékezik meg a haladni épen nem akaró «antediluviánus exemplárokról». Csak a haladás mértéke és gyorsasága felől folyt a vita. A kormány pedig, bármennyire óhajtotta volna Metternich, egyenesen nem avatkozhatik be, nincs kire támaszkodniok, csak mint kerékkötő szerepel. A forradalmat a reform két nagy előharczosának küzdelme vezeti be.

Széchenyi és Kossuth.

Már magában véve az is korszakot jelöl a magyar közéletben, hogy Kossuth vezető szerepre juthatott benne.

Nemes, nagyon régi család ivadéka, de nem birtokos. Atyja ügyvéd volt, anyja polgári, német származású. Csak kiváló tulajdonságai által emelkedhetett maga is a vidéki prókátor köznapi színvonala fölé. Miután kiállotta a censurát, az Andrássyaknak volt ügyvédje és az 1825-iki diétán képviselője volt két főrangú özvegynek. Ritka műveltsége, – németül is igen szépen beszélt, – megnyerő modora, de különösen elragadó szónoki tüze bejárást szerzett neki az előkelő társaságba is, a köznemességnek pedig bálványává tette.³³ Mióta az országgyűlési tudósításokat megteremtette, még inkább, mióta a kormány őt a szólás- és sajtószabadság martyrjává avatta, általános érdeklődésnek lett tárgya. Sokat vártak tőle már akkor, mikor még nem nyilt meg előtte országos hatáskör.

Ezt a hatáskört maga szerezte meg magának. Ismerte a mondott és írott szó hatalmát, voltak határozott meggyőződései, ismerte a magyart, szelleme gyorsan tudott tájékozódni és stilusának világossága és könnyűsége szinte született hirlapíróvá tette őt. E világosságra és a gyors tájékozódásra különösen akkor volt szükség, midőn az egész régi alkotmány rombadőltnek vagy korhadtnak látszott és azon intézmények helyébe, melyek már meg nem felelhettek, másokat kellett keresni. Keresni, mondom, mert sem az ősi alkotmány nem volt alkalmas arra, hogy újjáépítsék, sem a közvélemény türelmetlen volta nem engedte a fokozatos fejlődést. Keresni kellett tehát Anglia, Belgium, Észak-Amerika, de különösen Francziaország intézményei közt azt, mi legjobban megfelelt az általános óhajtásnak. Régente az volt a büszkeségünk, hogy alkotmányunk tősgyökeres, a nemzet lelkéből fejlődő, annak testére szabott; egyívású az angollal. Most a forradalmi szellem abban is nyilatkozott, hogy mindenben az egyszerű, következetes, nem históriai, hanem rationalis eredetű franczia viszonyokban látta az ideált.

Magának Kossuthnak politikai nevelésére is bizonyára az ifjusága korában Francziaországban végbemenő események voltak legnagyobb befolyással. A szabadság, egyenlőség és testvériség eszméiért való lelkes küzdelmet látta ott, melyet tüzes, rajongó fiatalság vívott meg győzelmesen, a nagy forradalom örökségeért, a papságra és az aristokratiára támaszkodó trón ellen. A forradalom eszméiért vívók pedig egyuttal a restauratio tespedésével szemben magasan lobogtatták a háromszinű zászlót, a forradalmi és napoleoni dicső korszak jelvényét. A közös nemzeti dicsőség azokat is hozzájuk vonzotta, kik különben társadalmi tekintetben távol állottak tőlük. Eszközük nem volt más, mint a szó, a sajtó. A szabadság, az izgatás volt életelemök. Látta azt is, hogy a toll emberei, miután eszméik győztek, a parlamentben, gyakran a ministeri székből intézték nemzetök sorsát. Sohasem látszott oly közelesőnek az eszme a kivitelhez, mint akkor. Thiersnek, Guizotnak és annyi másnak példája kellett, hogy vonzó erőt gyakoroljon arra a férfiura, ki egyformán meg volt győződve talentumáról és arról, hogy annak érvényesítésével nemzetének tesz nagy szolgálatot. Miután a fogságból kiszabadult, hirlap kiadásának engedelméért folyamodott és 1841 elején megindította a Pesti Hirlap-ot.

A kormány nem akadályozta, sőt censurája által korlátozni remélte ezt a nyugtalan szellemet. Kossuth pedig kezdettől fogva a legmagasabb czélt tűzte maga és lapja elé. «A journalistica útján remélünk eljutni nemsokára oda is, hogy a köztárgyak felett közhelyeken helyesebben s higgadt kebellel tanácskozandunk, a hon java előmozdításának eszközeiről egymást kölcsönösen felvilágosítandjuk és meggyőzendjük. A journalistica – közölve az egyes nemzetek belső és külső életében történt eseményeket – mutassa ki azon ösvényt, melyen azok szellemi és anyagi jólétöket eszközlötték. Ez gerjeszszen szent érzelmeket a honfiak kebelében, dicső tettekre hevítve azokat, kik erőt és hivatást éreznek hazánk érdekében munkálkodni. Elvünk örökre az alkotmányos szabadság kifejtése és előmozdítása leend.»³⁴ Szembetünő, itt is mily nagy súlyt helyez más nemzetek példájára és annak követésére.

Talán magasabb czélt is tűzött ki, mint a minőt bárminő hirlap elérhet. Mert világos, hogy a hirlapnak nem lehet feladata új igazságok keresése, sem alapos és tárgyilagos taglalása. Még ha írójában meg volna is az arra való készültség, hiányzik az olvasó közönség legnagyobb részének képessége az egész gondolatmenet követésére és befogadására. Itt könnyen érthető, az általános, gyakran felületes műveltségnek megfelelő összefoglalásra van szükség, a legfontosabb eredmények közlésére és mindenekelőtt egy határozott tendentiának unos-unottig ismétlésére. Csupa olyan dolog, mi nem igen fér meg a «higgadt kebellel». Az ujság politikai tekintetben lehet elsőrangú tényező, de igazi, tudományos értéke annyi, a mennyit forrásaiból közöl. A mennyiben pedig ezeket feleslegessé akarná tenni, nem a közügynek, hanem a felületességnek tesz szolgálatot. Sajnos – és ez nem Kossuth hibája – politikai nevelésünkön mai napig is meglátszik, hogy a hirlapnak túlságos szerep jutott benne, még pedig a forrás, a könyv rovására.

De el kell ismerni azt is, hogy Kossuth és társai czikkeiben épen nem felötlő ez a hiány. Igaz, hogy szivesen veszik a mintát külföldről, de az alkalmazás mindig a hazai viszonyok kellő tekintetbe vételével történik. Vezérczikkeikben sorban tárgyalják a függő kérdéseket, a nyelv ügyétől a pálinkamérésig és a betyárkodásig, az örökváltságtól a kártyaszenvedélyig. Erős erkölcsi felfogás, nagy készültség nyilatkozik mindegyikben. A mellett, bár mindegyik reformot sürget, hangjuk annyira komoly és higgadt, hogy a legszigorubb censura sem találhatott bennök veszedelmet. Nem utolsó érdemök az sem, hogy épen nem hizelegnek a nemzetnek. Kossuth vezetni akar, nem őt vezeti közönsége.

A Pesti Hirlap hetenként kétszer jelent meg. A mai, reggeli és délutáni sensatiót hajhászó lapok kora még távol esett attól a nyugodalmas világtól. Addig csak ország- vagy megyegyűléseken találkoztak nagyobb számmal a politikával foglalkozók, különben otthon ültek csöndben és épen nem törték magukat a világ folyásába való beavatkozás után. A conservativ szellem a conservativ életmódnak volt természetes kifolyása. Igaz, hogy Széchenyi a pesti casinó alapításával már több alkalmat nyújtott «az elmék surlódására» és hogy a nagyobb vidéki városokban is keletkeztek már hasonló társaskörök. De ezek utoljára is csak aránylag kevés tagot számláltak és nem terjedtek túl a politikailag különben is iskolázott úri osztályon. Így Kossuth fellépése két irányban is változást jelölt. Gyorsabb mozgásba hozta a kedélyeket, a mennyiben hétről-hétre új meg új kivánatos dolgot tálalt eléjük, vonzó, gyakran elragadó formában. Aztán meg kiterjesztette a politikai érdeklődők körét, a mennyiben minden olvasója, egyéb készültség nélkül is, hivatottnak tartotta magát hozzászólni és dönteni a fennforgó kérdésekben. A demokratikus elem ily módon vonult be nálunk a politikába.

Nem csuda, ha a gyors elintézés ellen feltámadt a nyugodt megfontolás, az ujsággal szembeszállott a könyv.

Széchenyi egész élete művét veszélyben látja a közügyeknek ilyen, szerinte könnyelmű tárgyalása által. Naplójából látjuk, hogy már január 29-én átvillan rajta a gondolat: «ellene kell szegülni Kossuthnak nyiltan, minden erővel.» Február 6-án hozzáfog az íráshoz. Hiába tartják vissza Batthyány Lajos, Eötvös József és Andrássy Károly; elhatározza, hogy művét, melyet Kelet Népé-nek nevez el, befejezi és kiadja. Az a férfiú, ki Magyarországot épen a külföld haladására való tekintettel felrázta zsibbadtságából, most latba veti tekintélyét, egész egyéniségét a tőle megkezdett irány túlzásai ellen.

Szavát nem az elvek ellen emeli fel; azokat jobbadán osztja, sőt egy cseppet sem vonakodik kijelenteni, hogy azokat legnagyobb részben magáévá teszi, «sőt legédesb atyai érzések közt magáénak ismeri». Támadása a modor ellen irányul, az izgatás ellen, mely az által, hogy még meg nem érett kérdéseket hoz felszinre, felszítja a szenvedélyeket, melyek a végső veszélybe, megsemmisülésbe döntik majd a nemzetet. Kérve kéri Kossuthot, álljon el az izgatástól, hagyja el a hirlapírást, mondjon le tevékenységéről, mely sírba dönti a magyart. Szabad-e gyönge, megoszlott nemzetnek hirtelen követelésekkel maga ellen zúdítani mindazokat, kik a fennálló közjogi és társadalmi rendhez ragaszkodnak?

A legnagyobb magyart főkép az a hazafias aggodalom birta föllépésre, hogy nemzete nem birja ki a hirtelen vagy épen erőszakos átalakulás rázkódását. Ő legkisebb vállalatainál is annyi akadályba ütközött, hogy méltán tarthatott a legnagyobbaktól, mihelyt kellő előkészítés nélkül fognak új, nehéz problémák megoldásához. Ő abból indul ki, hogy a nemzet halálos álmát aludta, midőn ő fölserkentette. Fiatalnak, gyengének ismerte a magyart, kit kellő edzés nélkül nem szabad kitenni nagy viharnak. Kossuth ellenben, Széchenyi nagy érdemeinek teljes elismerésével, csak a történeti fejlődés egyik, bár igen fontos elemét látta az ő szereplésében s bizott a nemzetnek annyi századon át tanusított ellenálló erejében. Rendkívül ügyes és udvarias Felelet-e – szintén könyvben – az ő részére vonta a közvéleményt. B. Eötvös József, gr. Dessewffy Aurél mellette szólalnak fel és Deák Ferencznek is az a véleménye, hogy az a hirlapi izgatás, melyet tett, határozat nem követ, nem elitélendő. Széchenyi magára marad. Eléri őt családjának végzete: két szék közt a földre kerül. A politikai ösztönök és érdekek ketté választják a két nagy tábort: a conservativokat és a liberalisokat és a társadalmi reform emberét egyik sem vallhatja már magáénak. «Vannak perczek», írja naplójában, a midőn kételkedem, jó volt-e fellépésem a Hitel-lel és a Kelet Népé-vel.

Bárminő élesek és határozottak az elvi momentumok, a közélet férfiainak megitélésében sohasem mellőzhetők teljesen a személyes ellentétek sem. Széchenyi nemcsak mint gyakorlati államférfiu áll szemben a doctrinair ujságíróval, hanem egyúttal a nagybirtoku, liberális aristokrata a radikális demokratiának kenyerét tollával kereső képviselőjével. Azzal a férfiuval, ki martyrja volt meggyőződésének, keményen beszélt; a hatalmas elnyomók ellen sohasem emelte fel így szavát. Ki vonhatná kétségbe hazaszeretete által sugallt prófétai ihletét, midőn megjósolja a forradalmat, akkor, mikor senki, még Kossuth sem gondolt reá? De a közvéleményt elsősorban mindig személyes vonzalom vagy ellenszenv vezeti. A szegény szellemi munkás mellett nyilatkozott, kit a dúsgazdag, büszke gróf nem tűr maga mellett, kinek csak most kezdődő szerepére már is féltékeny.

Az összeütközésnek az volt a főeredménye, hogy új tekintély keletkezett, melynek árnyában már nyiltan terjedhettek a gyökeres átalakításra, forradalomra törő eszmék. Az egész irodalom demokratikus irányú. Volt ismét ember, kiért a magyar lelkesedhetett, kit egekig emelt a fiatalságnak, a nőknek az emberi tökéletességet óhajtó, a nemzet boldog jövendőjeért sóvárgó enthusiasmusa. Az elme kudarczot vallott a szívvel szemben.

Ez a szellem már a megyébe is elhatott, Szatmármegye 1841 február 27-én elfogadta Kovács Lajos 12 pontját, kiadva azokat a jövő diétára utasítást készítő bizottságnak. E pontok: 1. Az ősiség eltörlése. 2. A hiteltörvény kiegészítése, a telek- és adóssági könyv, birtokbank felállítása. 3. Örök megváltás parancsoló módon. 4. Kereskedési ügy; czéhek eltörlése, egyedárúság megszüntetése. 5. Birhatási és hivatalviselési jog az ország minden lakosaira. 6. A főpapok, urak és nemesek adózására vonatkozó Mátyás király által hozott 1486: 64. t.-cz. fölelevenítése és kiterjesztése. 7. Népnevelés. 8. Sajtószabadság. 9. Városok felszabadítása és rendezése. 10. Polgári és büntető törvény új szerkezete: jury felállítása, faggató pör megszüntetése, vádpör behozatala. 11. A politikai igazgatás elválasztása a törvénykezésitől a megyékben is. 12. Népképviselet.³⁵ Az első pontokon még látszik Széchenyi hatása; a 6-ik históriai alapon akarja legalább a házi adó elvállalására birni a nemességet. A többi nem más, mint az általános európai liberalismusnak jelszavakban kifejezett programmja, minden tekintet nélkül a hazai viszonyokra.

Gróf Széchenyi István.
Amerling Frigyesnek a M. Tud. Akadémia termében levő festménye után.

A gazdasági kérdések.

A Pesti Hirlap tovább is működött, mindjobban maga köré csoportosítva az egész nemzeti és szabadelvű ellenzéket. A legtekintélyesebb férfiak, Szentkirályi Mór, Fáy András, az ifjabbak közt Szemere Bertalan, Gorove István itt közölték felfogásukat, tapasztalataikat. Kossuth már a pesti megyegyűlésen is mint vezető, irányadó lép fel. De Széchenyi sem adja fel a harczot. Emberfölötti erővel azon van, hogy a mozgalom ne áradjon ki a tőle ásott mederből. A győzelemre annál nagyobb a kilátása, mert előre látható, hogy a küzdelem arra a térre csap át, melyen ő még egyedüli, mindenkép kipróbált tekintély: a közgazdaság mezejére.

Miután az 1839–40-iki diétán az örökváltságot beczikkelyezték, a közteherviselés elve jutott dülőre. A pártokat az «adózzunk» vagy «nem adózzunk» jelszó választotta el egymástól; Széchenyi, eddig is követett módszere szerint, nem csupán a hazafiság és a haladás hangoztatásával akarja honfitársait reábirni a nemesi kiváltság eltörlésére, hanem az abból fakadó közhaszon kiszinezésével is. «Minden kitünőbb helyre óhajtanék felléphetni, írja 1843 junius 8-án a Jelenkor-ban, mikép onnan büszke kéjérzettel elmondhatnám, hogy jóllehet, sem többet, sem kevesebbet, hanem aránylag csak annyit, a mennyit minden polgártársam, de vajmi sok adót vinnék hazám oltárára». Csak ezen áldozatkészség teszi majd lehetővé a haladást. «Volna nemzeti kifejlődés és vérünknek meg nem szünő előmenetele által kipótolva és kicserélve mai napjainknak, ha csalni nem akarjuk magunkat, vajmi szűkkörű, izetlen és alárendelt boldogsága». Természetes, hogy ezt az adót hasznos beruházásokra fordítják, mert Magyarország még egy nagy parlag. Később bővebben kifejti, miben álljon a beruházás. Ha minden holdjáról évenkint csak két garast fizet birtokosa, évenkint 6.239,850 frt áll az ország rendelkezésére. E pénznek nem szabad másra szolgálnia, mint Magyarország szellemi és anyagi kifejtésére. Csak a törvényhozás intézkedhetik a felől, mire forditható e kincstár. E jövedelem alapján 100 milliónyi kölcsönt lehet felvenni, mi már roppant nagy eszköz a haza jobb karba hozására. A nemesség, különösen a főnemesség bőven visszanyeri azt, mit áldozott, azáltal, hogy olcsóbban jut pénzéhez. Megszünik ugyan a szűz váll, de ezért kárpótlást nyujt a kincstár alkotmányos kezelése és a törvényhozástól való függése. A nagy nemzeti kölcsönt Széchenyi elsősorban a közlekedés jobb karba hozására kívánta volna fordítani.

Agitatiójának, mely e ponton párhuzamosan haladt az oppositióéval, sikerült is az 1843–44-iki diétán keresztülvinni, legalább elvben, a közteherviselést: megszavazták az országos pénztárt. De e pontban már uralomra jutott a hazafias köntösbe bujtatott magánérdek. Mivel a főrendek évi három millióra szállították le az évi járulékot, az alsóház, Ghyczy és Szentkirályi vezetése alatt, megbuktatta az egész törvényt. Mintha nem az lett volna a fő, hogy ez elsőrangú kérdésben meg lehessen törni az utat. Bármennyit buzgólkodott Széchenyi, a javaslatból nem lett törvény. A hitelintézetet meg a kormány buktatta meg, mely annak igazgatását nem akarta kibocsátani kezéből.³⁶

Széchenyi azután sem szünt meg terveket alkotni, hogy a szükséges csatornaásáshoz és vasuti építéshez biztos jövedelem alapján szerezhető kölcsönt köthessen az ország. Előbb a sóár emelésére, aztán a dohánymonopoliumra gondol az országos pénztár megállapítására. De a bécsi kormánynak, különösen Kübeck kamarai elnöknek a túlságig menő óvatossága és takarékossága, mihelyt magyar érdekről van szó, meghiusította terveit és gyakran a leghevesebb kifakadásokra ragadta. Csak a Tiszaszabályozásban találta meg aztán a magához méltó feladatot, midőn társadalmi úton nagy anyagi eredményt érhetett el és egyúttal jelentékeny politikai sikert arathatott.

Pedig az idők változását már Bécsben is észlelték. A nyugati nagy államok industriájának roppant fellendülése, még inkább a közeli és hatását közvetlenül éreztető Zollverein, egyre világosabban mutatták a monarchia hátramaradását. Metternich 1841 őszén figyelmezteti erre Kübecket és szükségesnek mondja határozott osztrák kereskedelmi politikának követését. Ennek alapvonalait az 1841 november 17-én tartott ministeriális conferencia a következő elvekben találja meg: Kifelé védővámok által kell biztosítani az osztrák ipart, bent a monarchiában pedig biztos piaczot teremteni részére a magyar és erdélyi külön vámterületek beolvasztása által. Vagyis: a régi Mária Terézia korabeli felfogás uralkodik még mindig. Magyarország még mindig gyarmat és ha át is térnek vele szemben a szabad kereskedés elvéhez, ez csak az osztrák gyártmányok érdekében történik.³⁷ A korhoz való alkalmazás csak abban nyilvánul, hogy három nagy vasutat építenek Bécsből kiindulva: Prága és Drezda, a bajor határ és Trieszt felé. Később megépítik az északi vasutat is az orosz határig, de Magyarország közlekedésének fejlesztéséről még mindig nincs szó.

Széchenyi gazdasági politikája ezzel szemben határozottan szabad kereskedelmi. Ebben pedig nem csupán az általános, tudományos szempont vezeti őt, hanem sokkal inkább Magyarország anyagi és politikai érdeke.

Magyarországnak nem volt számot tevő ipara; semmi esetre sem olyan, a mely az akkori viszonyok közt a világpiaczon felvehette volna a versenyt, sőt még olyan sem, mely nagy erőfeszítés nélkül biztosíthatta volna magának a honi fogyasztást. Gazdasági ereje nyersterményeinek mennyiségétől, minőségétől és értékesítésétől függött. Ehhez szükséges a beruházás, az olcsó kölcsön, a jobb közlekedés. Mindezt csak úgy lehet elérni, ha áruink a lehető legkisebb megterheléssel mehetnek külföldre, legalább Ausztriába és onnét olcsó tőkét kaphatunk. Mert ha a közlekedés szabad, van biztos piacz és növekszik a termelés, a hitel is biztos és a tőke felkeresi az országot. Ha ellenben ezek a feltételek nincsenek meg, vagyis, ha nem javul a gazdálkodás és nem terjed ki a piacz, a kölcsönpénz csak romlásra vezethet. Minthogy pedig alig van mit védenünk, a szabad kereskedés – ha kölcsönös – még nagy áldozatunkba sem kerül.

Ehhez hozzájárul még egy más, igen fontos kilátás. Ha a magyar nemes adót vállal, mire már alapos volt a remény, a földbirtok kiváló érdemet szerez az állami gondoskodásra, hisz az új teher egészen reá hárul. De egyuttal megszűnik a gazdasági elnyomásnak előidéző és egy századon át erkölcsileg igazolható oka. A bécsi kereskedelmi rendszer már nem hivatkozhatik a magyar adómentességre, midőn minden eszközzel adófizetőjévé teszi Magyarországot. A magyar gabona, repcze, bor, gyapjú s más nyerstermények az osztrák és idővel a külföldi piaczon is értékesíthetők. Annál is inkább, mert hisz a már fejlett osztrák iparnak nem kell tartania a magyar versenytől.

Elég lett volna Bécsben felismerni a dolgok ezen belső összefüggését, ahhoz, hogy egészen magukévá tegyék Széchenyi terveit. Mert azok eredménye gyanánt nemcsak Magyarország meggazdagodása várható, mi a monarchia erejét lényegesen emeli, hanem a conservativ irányzatnak diadala is a magyar politikában. Az érdekénél és hagyományánál fogva egyaránt minden rázkódással ellentétes földbirtokos osztály, mihelyt jogos érdekei kielégítést nyernek, egyaránt távol tartja magától a demokratikus elemet és a monarchiától a közjogi kapcsolatoknak veszedelmessé válható feszegetését.

Ez a felismerés azonban nem történt meg. Különben is a tulságig lassú és óvatos bureaukratiát e téren mozdulatlanná tette a magyar viszonyok hagyományos nem ismerése és megvetése. Metternich szabadabb véleményével szemben Kolowrat és Kübeck elavult felfogása győzött. Széchenyinek minden egyes eredményt a legnagyobb erőfeszítéssel kellett kicsikarni azoktól, kiknek politikai érdeke voltakép egy volt az övével. A vám- és kereskedelmi rendszer, mely kezdettől fogva törvénytelen volt, fenntartatott most is, midőn egészen idejét múlta.

Bécs ferde és félszeg politikája új küzdőteret nyitott meg Kossuth Lajos előtt. Azt lehet mondani, hogy az osztrák gazdasági politika nyitotta meg az utat a demokratikus eszmék hatásos terjesztése és az Ausztriától való elszakadás vágya előtt, akkor, mikor Széchenyi mindkét irányban állandóságot és megnyugvást érhetett volna el.

Míg Széchenyi még reformjait is az alapjában aristokratikus társadalmi testre szabta, abban a meggyőződésben, hogy a műveltség haladása és az általános vagyonosodás késő idővel meg fogják teremteni a magyar polgári elem tulsúlyát, Kossuth kezdettől fogva belátta, hogy a nyugoti államok mintájára végrehajtandó nagy reformnak a polgári osztály léte és uralma első alapfeltétele. E tekintetben az ő reformja is socialis irányú. Csakhogy, míg Széchenyi a meglevő erőt akarja kifejteni és felhasználni, Kossuth egy újnak megteremtésére gondol. Kétféle politikai képzet egyesül benne: a régi, független Magyarország romantikája és a leendő magyar industriális állam ábrándja. Polgárt azonban, az angolhoz, némethez, francziához hasonlót, nem talált. E tényezőnek fejlődését gazdasági tekintetben nem engedte az osztrák vámrendszer, műveltség dolgában pedig a városi lakosságnak nagyrészt idegen nyelvű volta.

Polgár csak ott lehet, hol fejlett ipar és kereskedés van. Ha modern Magyarországot akarunk, e téren is el kell érnünk a külföldet. Kossuth okoskodásának ez a lényege.

Széchenyi, noha mindig az egészre volt tekintettel, első sorban mégis a mezőgazdaság terén alkotott, szervezett. Az országos magyar gazdasági egyesület az ő műve; tudjuk, mennyit fáradott a lóversenyek körül. De még egyetlen ipari alkotása, a hengermalom is legközelebbi összeköttetésben áll a földmíveléssel. Lánczhíd, Dunagőzhajózás, csatorna, vasút, hitel, az ő szemében elsősorban a föld terményei, értékesítésének eszköze. Kossuth ellenben, mihelyt az alkotás terére lép, az ipar szervezéséhez fog. Az iparegyesületnek ő a titkára, az 1841-ben létrejött első magyar iparkiállítás főkép az ő műve. Mindjárt a legmagasabb czélt tűzi ki: alig hogy létrejött az iparegyesület, a Pesti Hirlap Anglia műiparát fejtegeti.

A magyar mezőgazdaság fejlesztése megfér a monarchiának egy század óta követett vám- és pénzügyi rendszerével. Hisz Mária Teréziának eredeti szándéka az volt, hogy az osztrák iparral párhuzamosan, egymást kölcsönösen támogatva emelkedjék a magyar nagytermelés. De az ipar fejlesztése már nem fért meg a rendszerrel. Egyrészt új, demokratikus elemet állít a régi társadalmi tényezők mellé, másrészt ellentétbe állítja a magyar érdeket az osztrákkal. A politikai és socialis szempontok szoros összefüggése ritkán áll előttünk oly tisztán és világosan, mint ha Széchenyi és Kossuth politikáját tanulmányozzuk.

Ha a központi kormány az 1843–44-iki diéta sürgetésére változtat a rendszeren; ha szabad utat nyit piaczaira a magyar terményeknek: az egész kezdődő iparos-mozgalom csakhamar véget ér. Mert a mezőgazdasági érdek nem követelhetett mást, mint a vámsorompók ledöntését. A kormány tagadása és halasztása aztán természetessé tette az óhajtást, hogy jöjjön létre magyar ipar, az osztrákkal versenyezni képes. Ezt pedig épen a magyar vám hivatott megvédeni. Nagy hatással volt e felfogás terjedésére List Frigyes műve, melyben e nemzeti munka védelméül a védvámot ajánlja, még akkor is, ha kezdetben financiális vesztességgel jár az iparfejlesztés. De még nagyobb hatást tettek azok a kimutatások, melyekből kitünt, mily nagy összegeket fizet az ország évenkint csupán iparczikkekért Ausztriának. Az egész behozatal onnét 65 millió frtra ment, miből csupán gyapotárúkért 30 milliót fizettünk; az egész kivitel oda csak 60 millióra. A tőkében szegény országnak még kereskedelmi mérlege is passiv. «Lassan-lassan kiszoríttatunk ősi lakhelyünkből».³⁸

Már 1842 óta alakultak Tolnában, Baranyában, Somogyban egyesületek, melyek tagjai kizárólag, vagy legalább főképen honi czikkek használására kötelezték magukat.

Bezerédj István, kinek főrésze volt ezek szervezésében, most az országgyülésen megtalálta a kellő szót a mozgalmak országossá tételére. Midőn világossá lőn, hogy a kormány nem egyezik belé a diéta által követelt viszonosságba, így szólt: «Fel kell ébrednünk százados lethargiánkból és a mit határainkon felállítani nem engednek, fel kell állítanunk saját küszöbeink előtt. Ha nem akarunk idegen ipar járma alatt nyögni mindörökké, egyesüljünk a védegyletben». 1844 október 18-án alakult meg az országos védegylet gróf Batthyány Kázmér elnöklete alatt. Titkára Kossuth Lajos, ki julius 1-én visszalépett a Pesti Hirlap szerkesztésétől és egészen e kérdésnek szentelte tehetségét. Egy ideig a legnagyobb lelkesedés hatotta át az egész társadalmunkat. November 8-án a rendek táblája is a védegylet mellett foglalt állást. Az egész országban fiókegyesületek létesültek, gr. Károlyi Györgyné Pesten boltról-boltra járva, divatossá teszi a honi kelméket. Az előkelő hölgyeknél egy ideig divat lett a «honi» babos kartonruha és példájukat sietve követte a szép nem.

Széchenyi 60,000-re teszi a tagok számát és már októberben azon gondolkodik, nem kellene-e ellenmozgalmat szervezni. Metternich a védegylet «titkos czéljaiban hazaárulásnak, nyilvános szándékában absurdumnak» nevezi.³⁹ A kormány 1845 elején el is tiltja tisztviselőinek a hozzáállást.

«Az országos védegylet czélja az ország piaczát belföldi iparművek fogyasztására, a honi műipar számára biztosítani, s ekkép egyrészről a honi iparűző osztályok munkásságának jutalmazóvá tételével a műipari szellemet felébreszteni, ápolni és élénkíteni; másrészről pedig gyárak és iparvállalatok keletkezésének, vagy munkásságuk kiterjesztésének előmozdításával arra törekedni, hogy az ország műipari szükségletei belföldi fogyasztás által mindinkább növekedő kiterjedésben fedeztessenek, másrészről a honi műipar kifejlésével nemcsak a honi nyerstermények a lehetőségig értékesíttessenek, hanem általában is a külföldi gyártmányok és kézművek az ország piaczáról lassankint kiszoríttatván, a pénznek külföldi árúkért kiözönlése meggátoltassék s ekkép a nemzet azon anyagi önállásra emeltessék, mely egyedül képes nemcsak a naponkint terjengő elszegényedésnek határt vetni, hanem egyszersmind ipart és forgalmat, és a mi ebből következik, jólétet terjeszteni hazaszerte».⁴⁰

Nagy hatása volt a diéta bezárása után Deák Ferencz felszólalásának. 1845 február 9-én a védegylet egy zalamegyei fiókegyesülete gyűlésén, így czáfolta meg a védegylet ellen támasztott érveket: «Nem védegyletet, mondják sokan, hanem a gyárakat és jó törvényeket! Úgy jönnek hozzánk a pénz, az ipar, a jólét. Igen, de védegylet nélkül magukat jelenleg Magyarországon gyárak fenn nem tarthatják, törvények pedig pénzt nem teremtenek.» Különösen a honlányokat buzdítja lelkes szavakkal: ápolják e gyenge csemetét, öleljék forró keblökre, a luxust pedig, a haza átkát, akadályozzák meg.

Kossuth izgató tehetsége és Deák Ferencz ékesszólása és erkölcsi érzülete együtt sem bírták kivívni a sikert. Egy félév alatt a védegylet összeomlott magában. Ez annyira fontos tény megérdemli, hogy okaival bőven foglalkozzunk.

Széchenyi ezt az eredményt előre látta. Nála a gazdasági belátás döntött: egy fejletlen országnak magára hagyott társadalma nem birja soká a harczot egy fejlettebb ország ellen, melyet tőkéjén és a fogyasztók megszokásán kivül még az önállóságra törő társadalom kormánya is támogat. Metternich a történeti fejlődés elvénél fogva látja előre bukását. Az ipar kifejlése a civilisatio természetes eredménye. De ennek épületét az alapján kezdve kell felépíteni, ha azt akarják, hogy ábrándos álomkép gyanánt össze ne düljön. Magyarországon pedig hiányzanak azok az alapok, melyeken az ipar fejlődhetik.

Az országnak első sorban a föld felhasználására van szüksége; oly törvényekre, melyek a tulajdont megvédik. Szüksége van továbbá karokra, földjének megműveléséhez, mi minden nemzetgazdasaágnak önforrása, közlekedési eszközökre termékei értékesítésére. Gyárakra első sorban nincs szüksége, mert meglevő tőkéit egyelőre más téren jobban felhasználhatja. Gyárak majd létrejönnek, ha órájuk ütött; ha előbb alapítják azokat, egyes kisérletek sikerülhetnek, de nagyban ez lehetetlen.

Sok ezekben a megjegyzésekben az igazság, noha az államkanczellár maga nagyon elbámult volna azon, hogy ő a históriai materialismus elveit hirdeti.

Sajnos, még igazabb az, mit a mozgalom szellemi irányára nézve mond. A magyar jellem nagyon fogékony a szédelgés iránt. A magyar elme gyorsan fogadja be a benyomásokat, mindig kész jelszavak után indulni, a nélkül, hogy sokat törődne a feltételekkel, melyektől ezek értéke függ. Panaszkodik is, hogy a helyett, hogy bő termelése kiviteléről gondoskodnának, lóversenyt, casinókat, magyar szinházat alapítottak, azonfelül még egy milliókba kerülő hidat, melyhez járható út nem vezet.

És mégis az egész okoskodás gyökerében hibás, mert a történeti fejlődés teljes félreismerésén alapul.

Ha bevárták volna a történeti korszakok természetes bekövetkezését, soha sem lett volna ipara sem Francziaországnak, sem Poroszországnak, sem Ausztriának. Itt mindenütt, mint az előbbi kötetekben láttuk, a kormányok tudatos vezetése teremtette meg az ipart oly módon, hogy annak előföltételeiről, tőkéről, munkásokról, gépekről vagy iskolákról eleve gondoskodott, nagy áldozatok árán is. A mi ott lehetséges volt, nem lehetetlen Magyarországon sem. Polgári osztály teremtése igen-igen nagy nehézségekbe ütközik bizonyára, nem is vihető keresztül egyszerre, de minden történelem bizonyítja, az ilyen feladat nem haladja túl a kitartó és öntudatos kormányzás erejét.

A döntő tehát nem a történeti fejlődés törvénye volt, hanem a legfontosabb előföltételnek, a hatalmas és belátó vezetésnek, a kormánynak hiánya, jobban mondva határozott állásfoglalása a mozgalom ellen.

Vihet-e keresztül társadalom ily fontos dolgot kormány nélkül, kormánya ellenére?

Igen, de csak forradalom útján.

Ezt ismét bizonyítja a történelem. Az északamerikai gyarmatok fellázadnak az angol bélyeg, a tea ellen, de ez a mozgalom csakhamar elszakadáshoz vezet. Az olaszok nem fogadják el az osztrák bankót, az osztrák bélyeget, nem szivnak osztrák szivart. De ez is csak bevezetése a forradalomnak.

Az ennyi önmegtagadással és fegyelemmel járó mozgalom első sorban olyan egyetértést és kitartást követel, minőt a magyar csak ritkán tudott kifejteni. Követeli azonkivül végső czél gyanánt belátható időben a gyökeres változást, a forradalmat, az elszakadást. Ennek a gondolatától pedig távol maradtak a védegylet legvérmesebb tagjai is. Forradalmi eszközt alkalmaztak, forradalmi czél nélkül.

Maga Deák is kifejti, hogy a védegylet csak úgy felelhet meg czéljának, ha vele karöltve fokozatosan emelkedik a vállalkozás, a tőke és a gyári munka. Ebben meg van a beismerése annak, hogy a külföldtől való emancipátióhoz első sorban a belső fejlődés szükséges.

Még fontosabb Deák intelme a fényüzés ellen. Itt egy tátongó, egyre jobban elmérgesedő nemzeti sebre tette kezét. Mert oly országban, hol aránylag kevés a gazdag ember; annyival sértőbb mindaz, mi az élet kényelmén és az egészségen fölül csak cziczomára és hivalkodásra fordíttatik. Annál sértőbb, mert igazi megkárosítása a közügynek. A kielégítésére szolgáló eszközök ugyanis nem a nemzeti munka eredményei, nem a nemzeti ipart táplálják, hanem külföldre viszik a sok ezer kéz sanyarú munkája által előteremtett filléreket. Az ilyen fényüzés egyik lábával mindig a barbárságban gyökerezik és a szegénységnek fenntartása által terjeszti is a barbárságot. A magyar nemzetet már nem lehetett visszavezetni a régi idők igénytelenségéhez. Ha tehát el akarták kerülni az elszegényedést, nem maradt más mód, mint a nemzeti munka emelése.

Egyáltalában nem magában a védegylet alapításában kell keresnünk e mozgalom legfontosabb momentumát, hanem abban, hogy Magyarországon ekkor foglalkoztak először komolyan a gazdasági lét feltételeivel. Nyilvánossá vált, először történetünkben, a nemzeti munka szervezésének szüksége. Ennek sürgetése pedig nyilvánvalóvá tette egyrészt a társadalom és a kormány közt való ellentétet, másrészt a magyar és az osztrák érdek közt való ütközést. A forradalmi szellem így újabb teret hódít magának.

Kossuth a védegylet hanyatlásával sem mond le törekvéseiről. Megteremti a gyáralapító és a kereskedelmi társaságot és nagy izgatást folytat a Fiumébe vezető vasút létesítése ügyében. Külföldi, különösen angol tőkének az országba hozása akkor jő először komolyan szóba. Maga is elmegy Fiumébe és a Hetilap 1846 jun. 8. számában ekkor közli «Tengerhez magyar» czímű czikkét. A megkezdéshez szükséges pénzt a hazafias lelkesedés adta össze; különösen a két Batthyány gróf hozott nagy áldozatot. De ha az ipar és kereskedelem kezdetleges volt is nálunk, mégis a kezdetre mindjárt végzetszerüen reánehezedett a legfejlettebb államok hibája: túlságos merészség és önbizalom. Kossuth egy Szabó Pál nevű fiatal kereskedőre bizta a vállalatok üzleti vezetését, ki 1846 nyarán megbukott és magával ragadta az egész, nagy reményekkel meginduló vállalkozást. Kudarczot vallott tehát az első komoly kisérlet: függetlenül az osztrák ipartól és tőkétől lépni ki a világ piaczára. Széchenyi eleve megmondta, hogy nem csatlakozik a gyáralapító társasághoz, mert nem szivesen hord téglát egy rom építéséhez.

A pozsonyi alsó tábla.

Ez a kudarcz visszahatott az egész ellenzékre, mely oly hőn felkarolta a nemzeti ipar eszményét. Széchenyi vállalkozásait ellenben ezentúl is teljes siker kisérte. Politikai szereplését megbéníthatta a szenvedély, melynek nem engedett elég helyet politikai számításaiban. De a hol csak anyagi akadályokról volt szó, higgadtsága leküzdött minden nehézséget.

Egy ideig Széchenyi arra gondol, hogy az ország minden erejét egyesítse a reform munkájára, annál is inkább, mert a kormány támogatására is számíthatni vél. Telve van tetterővel, lelkesedéssel, míg a sokkal érzékenyebbb Kossuthot lesújtja vállalatainak sikertelensége. De Széchenyi felismerte már a rendkivüli férfiú tehetségét, hatását. Ha őt megnyerheti, nem lehet belátható akadálya a nemzet békés átalakulásának. Ekkor mondja ki róla, hogy csak két mód van vele elbánni: «Utilisieren oder aufhngen. Előre látja azt is, hogy «ha nem sikerül őt befogni, utoljára ő ragad magával.»⁴¹ Kossuth járt is Bécsben, hogy Metternichnél kieszközölje az engedelmet új hírlap kiadására. De ez nem sikerült. Széchenyi az együttműködést nem képzelhette el máskép, mint az ő vezetése és a kormány támogatása mellett. Kossuth üldözöttnek, legyőzöttnek érezte magát minden ponton, de nem mondhatott le sem személyes függetlenségéről, sem azon ellenzéki szellemről, melynek immár ő volt legerősebb képviselője.

Igy tovább is küzdeni kell e szellem ellen. E küzdelemben Széchenyi legfőbb eszközét a Tiszaszabályozásban találja meg. A legmagyarabb vidék kulturájának biztosítása és kiterjesztése, gátak emelése, posványok kiszárítása, gőzhajózás megindítása, csak a legközvetlenebb czél. Ennek még fölötte áll az ő szemében az a kilátás, hogy a birtokos elem megtanul közérdekből együtt dolgozni, együtt áldozni és így megerősödik benne az a fegyelem és önmegtagadás, mely minden autonomiának és igy minden szabadságnak legigazibb forrása. Mivel pedig a nagy czélt csak a kormány hathatós támogatásával lehet elérni, ez által kapcsolat jő létre épen a legellenzékibb megyék és az ezektől eddig mindig ellenségesnek nézett hatalom közt. A jobb belátás maga után vonja a közeledést és a békés haladás biztosítva lesz, mihelyt a kormány hozzájárul a reformhoz, a magyar pedig megszünik minden áron ellenzéki lenni.⁴²

Széchenyi 1845 tavaszán kormányhivatalt vállal. Kossuthot gazdasági iránya mindinkább a demokratia felé vonja. A két nagy férfiúnak útjai mindenkorra elváltak.

A radikális irány. Kossuth az ellenzék élén.

A gazdasági érdekek előtérbe lépésével, az osztályok egymással szembe állásával, egészen más színt ölt az egész alkotmányos küzdelem. Már 1825, még inkább 1832 óta egyre szaporodik azok száma és befolyása, kik a szabadelvű haladás értelmében a nép jogaiért küzdenek. De azért az alkotmány sánczain kívül álló tömeget nem vonják belé a küzdelembe. Át akarják alakítani az intézményeket, de szinte természetes, hogy a vezetés ezután is azon rendeknél marad, melyek századok óta kizárólagosan gyakorolták az alkotmányos jogokat. Most azonban az iparos mozgalom már egyenesen a munkásokra appellál. Minél világosabb, hogy a föld és a munka felszabadítására czélzó minden törekvés az eddig elnyomott osztályok érdekét karolja fel; minél több akadályba ütközik ez a felszabadítás: annál nagyobbá és intensivebbé válik a tömegek érdeklődése a közügyek iránt. Csak egy lépés volt még hátra: az, hogy egyenesen belevonják őket a folyamatban levő küzdelembe.

Míg a nemesi pártok küzdöttek egymás ellen, a személyes ellentétek erősebbek voltak az elvieknél. Mindegyik fél tudta, mit veszthet és ez mérsékeltté tette őket és fogékonyakká a megegyezések iránt. Politikai képzettségök pedig lehetővé tette a közbeneső árnyalatok felfogását. Minél kisebb ellenben a politikai iskolázottság, a történeti ismeret, annál inkább előtérbe lép a szélsőség: az igaznak ismert elv kiméletlen keresztülvitele, a radicalismus.

Épen a legfontosabb kérdéseknek hosszú emberöltőkön át való húzása-halasztása okozta, hogy most az elintézetlen nagy kérdések egész sokasága rohanta meg az országot és kinálkozott az igazgatás eszközéül.

Ilyen volt különösen a vegyes házasságok ügye.

A clerus egy részének az az eljárása, hogy az 1791. törvény ellenére reversalist követelt a protestans vőlegénytől, már az 1832–36-ik diétán nagy vihart támasztott (XI. k. 455. 1.). Midőn 1839 elején Laicsák Ferencz nagyváradi és Scitovszky János rozsnyói püpökök pásztorleveleikben meghagyták a plébánosoknak, óvják híveiket a vegyes házasságtól, ha pedig a gyermekek kath. neveléséről nem kapnak reversalist, tagadják meg az egyházi áldást: általános volt a felzúdulás ezen törvénybe ütköző izgatás miatt. Ama főpapok a porosz püpökök adta példát követték, de a magyar rendekben erősebb volt az ellenállás az ecclesia militans követeléseivel szemben, mint a porosz királynál. Az 1839-iki diétán a rendek nyomban megujították az előbbi gyűlés üzenetét és csak a káptalanok követei szólaltak fel e reversalisok mellett. A kormány is rosszalta a körleveleket. A felsőházban nagy küzdelemben mérkőztek a pártok. Az ékesszóló csanádi püspökkel az ifjú B. Eötvös József állott szembe, ki épen a kath. egyház nevében, melynek hű tagja, szólalt fel a reversalisok ellen. Széchenyi is erősen tiltakozott a clerus magatartása ellen, melylyel a váradi püspök eljárását szentesíti. «Ezen a helyen hozta másnap az érdemes csanádi püspök az angolok «no popery» jelszavát fel, melyet most ismétlek. És valóban, no popery! Az apostoli magyar király mindig meg tudta constitutionalis nemzetével óvni magát Róma suprematiájától; a főmélt. Clerus status in statu soha nem volt és soha nem is lehet; s valamint inkább s inkább fejledezik a honunk constitutionális elvekben, annál összeütközőbb és így annál tűrhetetlenebb lészen egy külső hatalomnak ilyen befolyása nemzetünkre. Hol a törvény a nemzetet még fejedelmének önkénye ellen is biztosítja, mikép lehessen az idegen önkénynek alávetve.» Ezt a harczot egészen a liberális katholikusok vívták és a rendeknél a már conservativ Nagy Pál volt a surlódást előidéző jezsuitáknak legtüzesebb ostromlója.

Törvény azonban nem jött létre. A diéta után a főpapság, nem állhatva ellen a külső nyomásnak, meghagyta a lelkipásztoroknak, hogy vegyes házasságoknál tagadják meg a papi áldást és elégedjenek meg puszta jelenlétükkel, a passiva assistentiával, ha csak a protestans vőlegény nem kötelezi magát előre mindkét nemen leendő gyermekeinek a kath. hitben való nevelésére. De érezvén, hogy így ellenkezésbe jutnak az eddigi törvényes gyakorlattal, egyúttal a csanádi püpököt Rómába küldték biztos útbaigazítás végett. Lonovics Metternichtől is kapott hasonló megbízást, mert természetesen az osztrák clerus is fellépett a polgári törvénykönyv által megengedett vegyes házasság ellen.

Lonovics József.

Ez az összeütközés rendkívül ártott a főpapság tekintélyének. Alapot nyujtott annak a felfogásnak, hogy idegen befolyás eszköze és élvezi ugyan a haza nyujtotta kiváltságokat, de azért még sem tartózkodik viszály szításától, a belső nyugalom megzavarásától.

Épen Kossuth Lajos esete idézte elő a vezető Pestmegyének állásfoglalását. Az ág. hitvallású Kossuthnak arája, Meszlényi Teréz, katholikus volt és így a pesti plébános, utasítása értelmében, a házasságtól megtagadta az egyházi áldást.

Pestmegye erre az 1647. 17. t.-cz. értelmében kereset alá fogta azon papokat, kik az 1791. 26. t.-cz. ellenére megtagadják az áldást. Mindjárt külön biróságot is állított fel a vétséget elkövetők büntetésére. A többi megyék is felszólaltak. Zalamegye feliratát a királyhoz Deák Ferencz fogalmazta: «Áldás gyanánt adta Isten e vallást az emberiségnek s ezen legszentebb áldást is indulat s vak-buzgóság oly gyakran tevék már súlyos átkoknak forrásává», írja ebben a nagy férfiú. Ott is felállítják a törvényszéket, melynek Deák Ferencz is tagja volt.

Deák Ferencz 1842-ben.
Eybl kőrajza után.

Legtovább ment a kálvinista Borsodmegye, mely a papi jószágoknak lefoglalását és iskolai czélokra fordítását javasolta. Pestmegye gyűlésén egy Horárik János nevű pap nyiltan kikelt a püpökök ellen. Olyan általános volt az izgatottság, hogy valószinűnek tartották a katholikusok jelentékeny részének a protestans hitre térését, ha ebben néhány befolyásos ember elől jár. Az előbbi diétán a rendek azt a megoldást ajánlották, hogy a házasságokat megáldhassa a vőlegény papja. De most, miután a primás körlevelében egyáltalában bűnnek mondja a vegyes házasságot, ez a megoldás már nem volt kielégítő. Ennyi bajt okoztak azok az Isten adta papok, írja Deák Wesselényinek. Deák mégis reméli, hogy a nemzet erkölcsi ereje és egyetértése ezen kétes esetben is győzelmet arat.

Ezt a győzelmet tőle telhetőleg elősegítette Lonovics római küldetésében, melynek igen értékes emléke maradt meg naplójában.⁴³ A pápával és államtitkárával szemben ráutalt az ország törvényeire, az izgatottságnak lehető következéseire. Igy kieszközölte azt a lényeges engedményt, hogy a pápa bár meg nem engedettnek, de érvényesnek jelenti ki brevejében a nem kath. pap által megszentelt polgári házaságot. De ez a breve mégis csak újabb izgalomnak lett kútforrása, mert a pápa ebben helyeselte a püspökök eddigi eljárását. Kitartásra buzdította őket s így némileg a törvény ellen foglalt állást.

A közjogi kérdéseken kívül a felekezetiek keltik fel nálunk leginkább a szenvedélyt. Történetünk szomorú tanúságának ez a mai napig kiható eredménye. Nem csuda, ha a választások, melyek az események friss benyomása alatt folytak le, igen radikális utasítások alapján mentek végbe. Nagy feltünést keltett a diétán, midőn Wurda Károly győri kanonok 1843 junius 13-án egyenesen a «szabad egyház a szabad államban» elve mellett szólalt fel, miben természetesen rendtársai nem követték.⁴⁴

Palóczy László igen melegen ajánlotta Borsodmegye javaslatát, mely épen hogy többséget nem nyert. Az egész hangulat nagyon antiklerikális volt, és mutatta, hogy a papság, a hazafias szabadelvű mozgalom által sokat vesztett tekintélyéből.

Palóczy László.

Most már törvény hozása sem volt elkerülhető. A törvényjavaslatot Szögyény László, akkor kanczelláriai tanácsos fogalmazta, ki attól az egyetértés helyreállását remélte. A törvény érvényeseknek mondja ki az evang. papok előtt kötött házasságokat és így fölöslegessé teszi a passiv assistentiát, egyúttal pedig törvényesíti azokat is, melyeket 1839 vége óta ily módon kötöttek. Így véget vet a másik nagy sérelemnek is, az áttérések szabályozása által. E törvény (1844. III.) jelentékenyen csorbítja a kath. egyház suprematiáját, melyet még az 1790–91. törvény is elismert. E változást pedig nagyrészt maga a clérus idézte elő, a reá nézve kedvező törvények ellen való állásfoglalásával. Mivel pedig a felekezetek teljes egyenjogusága most sem vált törvénynyé, a nyugtalanság tovább tartott és a vallásos kérdés mindig egyik főszítója maradt a forradalmi szellemnek.

A többi kérdés közt különösen az adózás kérdése volt a tömegeket mozgásba hozó. A közteherviselés mint nemzeti kötelesség, mint a nemzeti haladás egyik legfőbb előmozdítója került napirendre. A conservativok a bocskorosok erős nemesi érzületét és önérdekét szólították ellene síkra, a liberalisok áldozatot követeltek, hazafiságra, kötelességre appelláltak. A haladók egy része azonnal radikális megoldást sürgetett, a másik része oly módon akarta megkönnyíteni az átmenetet, hogy a nemesség egyelőre csak a házi, megyei adóhoz járuljon, minek különben is volt történeti alapja. Mivel itt a nemesi alkotmány palladiumáról volt szó, a pártok a legnagyobb elkeseredéssel küzdöttek. Szamármegyében a tyukodi és csengeri kisnemesek Uray Bálint vezetése alatt fütykösökkel támadtak a liberalisokra és kivívták a véres győzelmet. Még nagyobb baj történt Zalában. Ott a nem-adózók, kiket Forintos György vezetett, az 1843 ápr. 3-iki közgyűlésen az egész értelmiség ellenében kierőszakolták a házi adó és az országos pénztár megbuktatását. Hazamenet fel akarták gyújtani Deák kehidai házát és úgy közvetlen diadaluk után, mint később, több gyilkosságot követtek el. A liberalisok sem maradtak hátra, ők is itattak-etettek, erőszakra erőszakkal feleltek és augusztusban ismét elfogadtatták az adó elvét. Deák Ferenc azonban semmiképen nem akarta elvállalni a vérrel fertőzött mandátumot, más sem akarta azt elfogadni, úgy hogy a megye egy ideig követ, az ellenzék, vagyis a többség pedig az egész diétán át vezér nélkül maradt.⁴⁵

Nevezetes és eléggé meg nem szívlelt, bár kétségen kívül való tény tehát az, hogy a demokratia, mint a conservativ és papi párt eszköze, véresen, erőszakosan tartja bevonulását a magyar közéletbe. Forintosék mögött nagy urak állottak és a reactio szövetsége a «bunkókrácziával», a hogy gr. Andrássy Károly ezt az alkotmányos tényezőt nevezte, mai napig nem szűnt meg. Óvatosságra kellett hogy intsen az iránt: szabad-e az ország nagy érdekeit tudatlan és könnyen félrevezethető tömegnek kiszolgáltatni. «Korteskedés választásoknál constitutionális helyzetünkből eredő szükség, mert lehetnek körülmények, melyek azt szükségessé teszik; azonban korteskedés tanácskozásokon aljas cselekedet. Ott, hol tapasztalással párosult észtehetség kivántatik, a tudatlan tömeg nincs helyén.»⁴⁶

Bizonyos, hogy a nemesség igen jelentékeny része még nem akart tudni az adózásról. Nem is vált belőle törvény, bármennyit érveltek mellette a haza, az emberiség, a nemzetiség érdeke nevében.

De egyúttal kitűnt az is, hogy radikális reform az eddigi alkotmányos eszközökkel el nem érhető. Az 1843–4-iki diéta csak a magyar nyelv és a vallás ügyében vihetett keresztül nagyobb haladást.

A magyar nyelv terén kivívták a döntő győzelmet. Ez volt a diéta első tárgya. A törvény megvitatásakor már azt is követelték, hogy a horvát követek is csak magyarul beszélhessenek az országgyűlésen. Midőn Ozsegovics Metell horvát követ utasítása szerint latinul szól, félbeszakítják, nem hallgatják meg. Ezek a jelenetek ismétlődnek mindannyiszor, valahányszor a horvát követek beszédre jelentkeznek. A rendeknek ez a felfogásuk, hogy az országgyűlés nyelvét illetőleg ők törvény nélkül is határozhatnak, de a kormánynak más a nézete. Noha nem akarja útját állani a magyar nyelv előmozdításának, 1843 nov. 12-iki leiratában megrója a rendeket és felszólítja őket, hogy engedjék meg a horvát követeknek a latin nyelven való szólást mindaddig, míg erről törvény nem intézkedik. A rendek azonban ebbe nem nyugodtak belé és az országgyűlés tovább is zavargott. Nem volt vége-hossza a botrányos jeleneteknek a táblán és az utczákon, melyeket egyrészt a magyar nemzetiségi felbuzdulás, másrészt a horvát makacsság idézett elé. «A karzatok kiáltása, az utczai ovatiók és pereatok mellett nem élhet meg sem az ország, sem a kormány» írja Metternich nov. 29-én a nádornak. A horvát kérdésben elvi kérdést látott, melyben a császár tanácsosai nem engedhetnek, mert különben útat nyitnak a forradalomnak. Egyebekben azonban a királynak nem lehet kifogása a nemzeti kifejlődés ellen, sőt azt minden ésszerű irányban maga is előmozdítani törekszik.

Ilyen értelemben készült az 1844 jan. 25-iki leirat. A király hozzájárul, hogy a törvényhozás nyelve azontúl tisztán a magyar legyen. Gondoskodni fog a törvényeknek a latin és a népnyelvekre való hiteles fordításáról. Magyar lesz a kir. kanczellária, a helytartótanács és a törvényszék nyelve. A horvát megyék kötelesek a magyar megyék magyar leveleit elfogadni; ezek viszont amazok latin leveleit ne utasítsák vissza. A diétán a horvát követek még hat évig használhatják a latin nyelvet.

Igy lőn az a nyelv, mely egy nemzedék előtt még a pusztulással küzdött, elismerve a király nyelvének. Egy szónok a jan. 30-iki ülésen így fejezte ki az eredményt: a magyar nép nyelve a haza nyelve lett.

Ez a törvény nemzeti állammá tette azt az országot, melynek első királya, Sz.-István, gyöngének nyilvánította az egynyelvű birodalmat.

Az 1844: II. t.-cz. a magyar nyelv és nemzetiségről így rendelkezik:

«Az ország Rendei ő felsége kegyelmes megegyezése hozzájárulásával meghatározták, hogy: 1. §. Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki. 3. §. Országgyűlési nyelv ezentúl kirekesztőleg a magyar lészen, egyedül a kapcsolt Részek követeinek engedtetvén meg, hogy azon esetben, ha a magyar nyelvben jártasok nem lennének, a következő 6 évek alatt szavazataikat latin nyelven is kijelenthessék. Következik azután a magyar nyelv használatának elrendelése a Cancellária, a Helytartótanács és a Curia minden tárgyalásán. Az ország határán belől – tehát Horvátország kivételével – a szentszékek nyelve is magyar lesz. Végre: 8. §. Ő felsége már kegyelmesen elrendelte, hogy a magyar nyelv a kapcsolt Részekbeli fő- és minden középiskolákban (Academia és Gymnasiumokban) mint rendszerinti tudomány taníttassék; nemkülönben 9. §. Ő felsége méltóztatott kegyelmesen rendeléseket tenni az iránt is, hogy az ország határain belőli iskolákban közoktatási nyelv a magyar legyen.»

Teljes tehát az egyetértés király és nemzet közt. Hisz iskolai ügyekben, a mint a törvény is elismeri, a király maga intézkedett. Ez az egyetértés oly magas polczra emelte a magyar nyelvet, minőt az megtartani nem birt. De a kivívott eredmény egyúttal győzelme volt a demokratiának is. A magyar nemzetiség érzete és terjesztése csökkentette a kiváltságos és jobbágy osztály közti ellentétet és valamennyit, mint egy lelkes egységet állította szembe a nem magyarokkal. Viszont: mivel a törvény magyarrá tette az iskolát, másnyelvüek tömegét most már egészen más eszközökkel lehetett bevinni a küzdelembe, mint azelőtt, mikor csak a hivatalos nyelvről volt szó.

Az uralkodó család tagjainak akkori magaviselete teljesen igazolta azt a reményt, hogy a magyarság küzdelmében számíthat természetes és törvényes vezetőinek támogatására. József főherczeg, kinek személyére nézve, tekintve aggkorát, kivételt akar tenni, azt el nem fogadja és kijelenti, hogy «lehetőleg tökéletesíti magát a magyar nyelvben és szerencsésnek fogja magát tartani, ha ez neki, emberi tehetségeihez képest, sikerül.» 1843 nyarán a praesumtiv trónörökös három fia, Ferencz József, Ferdinánd Miksa és Károly Lajos főherczegek, kik közt a legidősebb alig volt 13 éves, körutat tettek az országban. Sümegen bemutatták nekik az ősz Kisfaludy Sándort. «Kedves volt látni, miként Ferencz József főherczeg, úgy vele, mint más többekkel magyarul, még pedig édes hazai nyelvünk különös sajátságainak tökéletes értelmével és tiszta s szabályszerű kiejtésével folytonosan beszélgetett.» A király is tanult magyarul.⁴⁷

Még a régi rendszer legerősebb várát, a katonaságot illetőleg sem mondtak le azon eredményről, hogy körében érvényesítik a hazai nyelvet. Az országgyűlés után a katonák erősen kezdtek magyarul tanulni. Korponai János, felső megbizásból, katonai műszótárt szerkesztett magyar nyelven.⁴⁸

De minde haladás mellett is csakhamar be kellett teljesednie Széchenyi szavának, hogy törvény nem elegendő egy nyelv, egy nemzet biztosítására.

Ennek pedig nagyrészt az volt az oka, hogy az 1843–44. diétán törvénybe iktatták ugyan a demokratikus követeléseket, de csak elvben. Az elvek elszigeteltek maradtak és csak annál vakítóbbá tették a társadalmi állapotok mozdulatlanságát és az elvekkel való ellentétes voltát. Ez a kirivó ellentét pedig igazi melegágya volt a forradalomnak, vagyis a törekvésnek, a meglevő állapotok erőszakos megdöntése által egyszerre, hirtelen megvalósítani a demokratia uralmát.

Nézzük a két legfontosabb vívmányt e téren.

Deák Ferencz levele Kemény Zsigmondhoz.

A nem-nemes jogot kap birtokszerzésre. De a mellett fennáll az ősiség, a nemesség adó-nem-fizetése, a jobbágyság. Nem kellett-e mindennek megszünnie, hogy a nem-nemes ne csak elvben juthasson birtokhoz?

A nem-nemes hivatalképessé válik. De a mellett megmarad a nemesi megye, a nemesség kizárólagos választójoga. Nem kellett-e általános népképviseletre törekedni, hogy a nem-nemesből valóban lehessen hivatalnok?

Nemzetiség, vallás, birtok, hivatal, megannyi nagy tényezője az erjedésnek. A gazdasági viszonyok körül folyó izgatással együtt ugyancsak próbára tehetik az alkotmánynak korhadó bástyáit. De a legégetőbb, a milliókat legjobban mozgásba hozó kérdés mégis csak az ősrégi probléma volt: a jobbágyság megmaradása vagy felszabadítása.

Ezen a téren legerősebb az érdekek összeütközése, leglassubb, legfokozatosabb a haladás. Már az is nagy sor volt, hogy az 1839–40. diéta megengedte egyeseknek és községeknek az örökváltságot. 1843–44-ben a jobbágyot érdeklő kérdések közt csak a közteherviselés került tárgyalás alá, de az is elbukott. Néhány hazafi, elől Bezerédj István, önkéntesen vállalt adót, de ez a példa nem igen terjedt és Széchenyi «a pisztoly idő előtt való elsütésének» nevezte a kisérletet.

Még inkább kudarczot vallott a demokratia szervezésének másik módja: a városok rendezése. Az ellenzék, különösen Szentkirályi Móricz vezetése alatt talán erre fordított legtöbb gondot a diétán. Hanem a kormány nem akart engedni oly szervezetet, mely a városokat «a király jószágát» kivonja keze alól és esetleg a demokratiának szolgáltassa ki. Még nagyobb baj volt az, hogy a városok vezető elemei, megszokva a nyárspolgárias nyugalmat, ritka kivétellel magok is húzódoztak minden haladástól, mely az igazgatást a patricius tanácstól elvonva, a polgárság községének vagy képviseletének kezébe tenné le. Valóban, európai értelemben vett polgárság alig volt és a mennyiben volt, az csak csekély részben volt magyar. Az ipar és kereskedelem modern képviselőinek, különösen a zsidóknak bevonását pedig ellenezte a nyárspolgári önzés. Törvény nem jött létre és az a fontos feladat: mikép lehet a városokat organikusan beilleszteni az alkotmányba, a magyarság veszedelme nélkül, tovább is megoldatlan maradt.

Egy nemzet ujjáalkotásán fáradoznak, pedig az a nemzet még nincs is meg, csak felekezetek, rendek, osztályérdekek vannak és a hazafi szava elvész a sokféle önzés sivatagjában. Kossuth már 1843 végén «kiábrándul». «Ez a feloszlás a halál jele. Ily testben én regenerationalis erőt nem hiszek. Mondjon nekem valaki csak egyetlen egy eszmét, mely az összes magyar nemzetet avagy csak annyira is képes legyen lelkesíteni, mint bizonyos nemzetiség ábrándeszméje némely elleneinket, és ha ki nekem csak egyetlen egy ily eszmét tud mondani, legyen az szellemi, legyen az anyagi érdek körében, áldani fogom őt mint legfőbb jóltevőmet, mert nemzetem iránti hitemet adta vissza; de én ily eszmét e széles honban nem ismerek. Az aristokratia régi energiáját elvesztette; a nép százados mulasztás következtében most még csaknem caput mortuum, melybe életfogékonyságot még csak a jövendő metamorphosisa fog önthetni.»⁴⁹ A védegylet hanyatlása, vállalatainak tespedése még növeli kétségbeesését.

«Úgy látszik, Isten kiválasztott minden gúnynak, rágalomnak, bántalomnak, akadályoztatásnak tárgyául.» Személyes ambitiója teljesen összeforr elvi meggyőződésével. Nem köti őt már erkölcsi kapocs az ősi alkotmányhoz, sem a nemesi uralomhoz, mely minden jónak megrontója. Már előbb megírta: «Ha volna köztünk, ki vélné, hogy őseitől öröklött neve oly tőkepénz, mely őt «tétlen nyugalomra felhatalmazza», vagy tán épen felhatalmazza magányhasznát jog s igazságnak, magányérdekét köznemzeti érdeknek ellensulyozni; ha volna, ki tulságos önhittségben a világkereket megakasztani, vagy a józan haladásnak, melyet kormánybölcseség vezet, kor szüksége parancsol, nemzeti lelkesedés intéz, útját állani akarná; ha volna ilyen, – de hiszen mi erősen hisszük, hogy nincs. Ha van e nemzetnek rendeltetése, van pedig, az bizonyára teljesülni fog velök és általok, ha nekik tetszik, nélkülök, sőt ellenök, ha kell.»⁵⁰

A politikai reform már alig kecsegtet reménynyel; semmi esetre sem gyors sikerrel. Ezért Kossuth kész a sociális reformnak kitűzni zászlaját. A köznemességben csalódott. A nép millióinak az alkotmány sánczaiba fölvételét, de egyúttal magyar, hazafias szellemmel eltöltését tűzi ki most főczéljául. Az 1846 elején Galicziában a lengyel nemesek ellen, mint általánosan hitték: az osztrák bureaukratia elnézésével, rettenetesen dúló pórlázadás, szörnyű mementoúl szolgált. Még a bátor Wesselényi is megijedt a nagy veszélytől, ha ez a mozgalom átcsap a Kárpátokon. Kossuth pedig a nagy úrhoz, ki annyi éven át egyik önfeláldozó vezetője volt a hazafias és szabadelvű mozgalomnak, intézi ezt a levelet, mely egyúttal a jövő programmja:

«Hiába, ember vagyok, kiveszen sodromból annak tapasztalása, mennyi erőfeszítésbe kerül valami jót megteremtenem s ha végre, óriási küzdelmek közt megteremtem, minő alacsony módon rontják meg sikerét mindennek elleneink, minő léha közönyösséggel hagynak minket veszni barátaink. Szegény, szegény hazám!

Mig a feudalismus maradványaiból, e boldogtalan úrbéri viszonyokból ki nem bontakozunk, érdekegyesítéséről szó sem lehet. Itt van a kölcsönös bizalmatlanságnak, a népgyűlölségnek kiapadhatatlan forrása. A magyar törvényhozás az úrbéri viszonyokat mindig fonák szempontból fogta fel, t. i. magánkérdésnek tekintette, holott az, ha van is magánjogi oldala, főképen közjogi kérdés. Ezen tévedésnél fogva nézte azt oly kölcsönös kötelezettségi viszonynak, mely, mint az efféle magánjogi szerződések, csak a két fél beleegyezése által szüntethető meg. Innen az engedélyező örök váltság. Melynek anomaliáját még azzal is tetézé a törvényhozás, hogy itt is reá üté a népre a kiskoruság alacsonyító bélyegét. De a következetlenségnek is megvan a maga logikája s ha a történeti eventualitások csendesen hagyják legombolyítani századokon keresztül a múlt idők hibájának fonalát, a jobbágyra nézve optionalis, a földesúrra nézve kötelező örökváltsági törvénynyel, vagy hét század alatt tán ki lehetett volna bontakozni az úrbéri viszonyok gonosz hálójából.» Csakhogy attól kell tartani, ha tovább is késünk vele, hogy a kormány úgy felhasználja nálunk is a népet a nemesség ellen, mint az imént Gácsországban.

«Az úrbér status-betegséggé lőn. Ennek gyógyítását nem csak a földesúrnak, de még a jobbágynak tetszésétől vagy érettségétől nem lehet lehet függővé tenni. Ma hozassék kényszerítő váltsági törvény, sőt alkottassék váltsági bank is, a honnan a jobbágy hosszú törlesztésre pénzt kaphasson váltsága végett, még is ötven év nem volna elég arra, hogy a boszú s gyűlölség ezen hinárjából az ország kibontakozhassék. Ki kell pedig gyorsan, ki kell haladéktalanul bontakoznia, különben a nemesség kaszára kerül s e nap egyszersmind a magyar alkotmány s a magyar nemzetiség halálnapja lesz.

«Az úrbéri viszonyokat tehát meg kell szüntetni. A népet és a nép földjét szabaddá kell tenni az egész országban egyszerre. Az országlárnak kell ezt keresztülvinni, mint «Staatsmassregel»-t. De az 1847-iki országgyűlés, mint pusztán privilegiális elemekből álló, nem lesz, nem lehet 1789-i constituante. A magyar aristokratia nem fogja megczáfolni a természetét, inkább veszni fog, hogysem az úrbéri jogokat kárpótlás nélkül feladja. Tehát kármentesíteni kell a földesurat. De kármentesíteni és mégis az egész országban egyszerre keresztülvinni, úgy hogy a nép viselje a váltság egész terhét, materialis képtelenség. A jobbágyi viszonyokat még sehol sem szüntették meg máskép, mint vagy revolutionális csapással vagy pedig úgy, hogy a váltság egy részét a status viselte. Nálunk is az utóbbi kell. A status vállaja a váltság terhének felét, tegyen végette financziális operatiót, fizesse a jobbágy 10–12 év alatt, de az úrbériség rögtön szünjék meg, mihelyet evaluálva és meghatározva lesz a váltság az egész országra.»

«Azonban még e másik felét is csak úgy fizetheti a jobbágy, ha adójában annyi könnyítést veend, miszerint a váltsági fizetéssel együtt többet ne fizessen, mint most adóba fizet. Míg a nép maga nem határoz adója fölött, terhét nevelni annyi, mint nevelni gyülölségét a nemesség ellen.

Tehát az érdekegyesítésnek s általa a nemzeti erő nevelésének második eszköze egyszersmind az úrbér megszüntetésének postulatuma az, hogy minden közterhekben osztozzunk a néppel. Házi adó nem elég. A víz ajkainkig ér. Arra gondolni többé, tetszik-e valami a nemsségnek vagy nem? nincs idő. Főbb tekintet: a népet megnyugtatni és vele egyesülni.»⁵¹

Merész, nagyratörő gondolat és mégis igazi államférfiura valló. Mert a nemzet gyöngesége és megoszlottsága legnagyobb részt abból származott, hogy csak a kisebbség volt az ország. Ez tette oly gyengévé hazánkat kifelé, de még a dynastiával szemben is. A XVIII. század óta, mióta a Habsburgok a haladás útjára rátértek, állandó fenyegetés volt a nép sokaságának felszabadítása és felhasználása az ország jogait egyedül védő nemesség ellen. II. József kisérletének igazi veszedelme ebben a lehetőségben rejlett. Később a franczia forradalom és az az érdekközösség, melyet a trón és a kiváltságos osztályok közt létrehozott, elodázta ugyan a veszedelmet, de teljesen meg nem szűntette. Még Metternichnek is van nyilatkozata, mely kaczérkodik a pórlázadás lehetőségével.

Midőn tehát Kossuth a magyar nemzet épületének új és erős alapját keresi, nemcsak Széchenyi szellemében jár el, ki kezdettől fogva szélesebb alapra akarja helyezni alkotmányunkat, hanem egyenesen a nemzet megmentését, megerősödését veszi munkába. A míg a nép jogtalan, megnyerheti mindenki, ki szabadságot, földet igér és urai ellen vezeti. Ha azonban maguk a kiváltságosok végezik, külső kényszerítés nélkül, a joggal és birtokkal való felruházás nehéz munkáját, ez az áldozat nemcsak vezető positiójukat erősíti meg, hanem megnyeri a milliókat annak az államnak, annak a nemzetnek, mely őket polgáraivá tette. A következés megmutatta, hogy Kossuth számítása helyes volt és hogy a parasztosztály vált azután a nemzetnek, a magyar államnak legbiztosabb támaszává.

De még a legjobbakra, a legmerészebbekre nézve is túlnagynak látszott az az áldozat, hogy a nemesség ne csak lemondjon jogáról, jövedelmeiről, hanem egyuttal lemondva a politikai vezetésről, belémerüljön a demokratia zúgó árjába. Wesselényi, kinél többet senki nem tett, nem szevedett addig a jobbágyságért, igaztalannak tartotta, hogy a nemesség fizesse meg adóban a jobbágyság felszabadításának díját.⁵² Úgy kivánta, hogy a jobbágyság, mint Poroszországban, telke egy részén, melyet földesurának enged át, váltsa meg a többit. Mások, mint gr. Dessewffy Emil, inkább a déli német példák után indulva, azt ajánlották, hogy a pór pénzben rójja le tartozását és így szabaduljon fel az úrbéri terhek alól. Maga Széchenyi, ki a dohánymonopolium behozásával akarja előteremteni a váltsághoz szükséges tőkét, csak évtizedek mulva tartja lehetőnek az örökváltság megvalósulását.⁵³ Hogy mikép gondolkoztak a Forintosok és Urayak, mutatja véres ellenállásuk az adózás ellen és biztos, hogy a köznemesség igen nagy része, még a szabadelvünek látszani akaró is, lényegben egyetértett velök.

És Kossuth mégis helyesen észleli a kor jeleit. Az egész irodalom, mely előbb csak nemzeti és szabadelvű volt, most demokratikussá, radikálissá válik. Ebben nagyobb része volt a franczia sentimentalismus hatásának, különösen Rousseaunak és a mindinkább divatba jövő lélektani elemzésnek, mely csak az embert nézi, nem rangját vagy műveltségét, mint a politikai számításnak és tanulmánynak.

Petőfi Sándor.
Barabás Miklós 1846-iki rajza után metszette Tyroler.

Vörösmarty mellett, ki oly szépen tudta egyesíteni a dicső múlt iránti lelkesedést «egy szebb kor» után való epedéssel, már feltünik Petőfi Sándor, fiatalságának, lángeszének, népszerüségének ellenállhatatlan hevével és önbizalmával. Ő is minden izében nemzeti, de a nemzetet első sorban az elnyomott becsületes népben látja, melynek ő maga is fia. Gúnyosan szól a «magyar nemesről», kinek kardját rozsda marja, kinek a paraszt csinálja az útat, ki nem adózik, kinek evés-ivás a tudománya, a ki elpipázza az életét (1845). Majd haragosan felkiált:

Haza csak ott van, hol jog van, s a népnek nincs joga.

«Véres napokról» álmodik s mint a világszabadság hőse kiván elesni:

Előre hát mind, a ki költő, A néppel tüzön, vizen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját.

És ezektől az eszméktől viszhangozott a sajtó, a szépirodalom, a szinház. Pesten, ha az ifjuság mulat, a «Marseillaise»-t huzatja, pedig még kiejteni sem tudják. Változást, gyökeres változást óhajt, követel mindenki, úgy hogy a helytartótanács tanulmányi bizottságának elnöke Szögyény László, ki a censura ügyét is vezeti, oly általánosnak látja a tekintélyek támadását, hogy mitsem lehet tenni ellene.

Szögyény László.

A politikai körök nem igen vesznek tudomást e mozgalomról, jelentőségével sincsenek tisztában. Azokat, conservativokat, liberalisokat egyaránt a most lezajló alkotmányos küzdelem tartja lekötve. Csak Széchenyi éber, csak őt teszi mindenlátóvá hazafias aggodalma. Pesten máris a nyilt rebellió symptomáit észleli, úgy hogy egy kis hiba is vérontást idézhet elő. Felveti a kérdést: Le fog-e peregni ez a paroxysmus; fel fog-e dönteni mindent; zsarnokság vagy szabadság váltja-e majd fel. Feljegyzi, hogy Kossuth azért akarja beutazni az országot, hogy a parasztokat fellázítsa.

Látja, hogy a nagy agitátor e munkájában nem áll egyedül. Neki még korlátokat szab nagysága, felelősségének tudata, a többi radikális, a két Madarász. Nyáry Pál, Perczel Móricz még sokkal merészebb, túlzó tanokat hirdet, és az ifjúság reájok hallgat. A Pillwax kávéház már 1846 elején magára vonja a kormány figyelmét.

Mint Francziaországban, itt is közel rokonságban áll a nagy forradalmi eszme a sociális felforgatás reményével. Már nálunk is akadnak a socialismusnak hirdetői. Egy 1832-ben Hamburgban megjelent, különben igen szellemes és tartalmas röpirat⁵⁴ minden szorgalmas munkás részére követeli: 1. a teljes eltartást, étel, öltözet, lakásban, 2. fölösleget, az arányos nyugalomra, erőgyüjtésre, mulatságra, hogy a lélek frissesége megmaradjon, mely nélkül a testi erő is eltesped; 3. ugyanazon erők folytonosságának megtartását, tehát a gyermekek fenntartását, nevelését, kitanítását és művelését, végre: 4. az invalidus eltartást öregségére és ha beteg. Táncsich «népkönyve» a forradalmi káték módjára világosítja fel a népet jogai és kötelességei felől és sok ezer példányban elterjed, noha szerzőjét elfogták.

Ez lett a világ legnyugalmasabb, legaristokratikusabb országából. Ugyanakkor, mikor a kormány, melynek tétlensége és rossz akarata feljogosította és nagyra növesztette a mozgalmat, maga is a tettek mezejére lép, hogy a nagy átalakulást törvényes mederben, fokozatosan, tekintélye fenntartásával vigye keresztül.

Az administratori rendszer. A centralisták.

Metternich 1844-ben úgy jellemezte a helyzetet, hogy a királyság egy fél század óta tőkéjéből élt és hová vezet ez, mindenki tudja. Engedmény több nem lehetséges, különben kész a forradalom. A kormány tekintélyének helyreállítása, a forradalom megelőzése végett szükséges a reform és pedig a kormány vezetése alatt. Annyira zavarosoknak tartja az ottani állapotokat, hogy az udvarnál kieszközli: bizzák meg őt a magyar ügyek igazgatásával.⁵⁵ Fáradt, de nem esik kétségbe és elvállalja ezt a nagy terhet is. Különösen abban látja a hibát, hogy a diétán nincs a kormány szándékaiba beavatott ember. A diéta rossz lefolyását is ennek tulajdonítja. Novemberben keresztülviszi gr. Apponyi György kinevezését magyar és br. Jósika Samuét erdélyi alkanczellárrá. Nehéz azokat az embereket felrázni, kik évek óta tespednek és e kinevezések nincsenek azok inyére, kik haladni nem akarnak.

Gróf Apponyi György.
Az Országos Képtárban levő metszet után.

Apponyihoz az 1839-iki diéta óta nagy reményeket kötöttek. Széchenyi már akkor megjövendölte neki, hogy 10 év alatt kanczellár lesz. Az 1843-iki diétán a főrendeknél ő volt a kormány védője, a fontolva haladók vezére. A korán elhunyt gróf Dessewfy Aurélnak ő lépett szellemi örökébe. Meggyőződése szerint minden baj abból származott, hogy addig csak az ellenzék foglalkozott a reformmal, csakis az törődött az ország fölemelésével. Ha azonban maga a kormány veszi kezébe a reform ügyét, ha így eleve biztosítja a szükséges javítások végrehajtását, a közvélemény bizalommal fordul majd feléje. Az ellenzék kénytelen lesz hozzá csatlakozni, különben elveszti népszerűségét. Ha pedig tovább akarna menni, mint kivánatos, könnyű lesz szándékait ábrándos légváraknak feltüntetni.

E nézetnek megnyerte az államkanczellárt, ki őt hatalomra emelte, azon meggyőződésben, hogy általa majd ő vezeti Magyarország ügyeit.

Az új kormány először is az anyagi érdekek ápolását tűzte ki czéljául. Láttuk, hogy nemcsak a védegylet, hanem még inkább a Zollverein előhaladása késztetett a vám- és kereskedelmi alapelvek tisztázására. Már 1845 febr. 28-án megállapodás jött létre a magyar kanczellária és báró Kübeck közt. Ez szükségesnek mondta ki a közbenső vám megszünését, a magyar jelzálogbank alapítását és a közlekedési eszközök megnyitását. A vámelválasztás legfőbb oka megszünik, ha, mint előrelátható volt, a magyar birtokos is fizet adót. A jövedelmező osztrák dohánymonopólium érdeke pedig megköveteli, hogy, ha nincs közbenső vám, Magyarországon a kincstáré legyen a dohányeladás joga. Ez úton a kincstár egyúttal kárpótlást nyer az elveszett vámért. Igaz, hogy a dohánymonopóliumnál népszerűtlenebb dolog a pipás Magyarországban nem lehet, de a rendeket mégis meg lehet nyerni a tervnek, ha a monopólium jövedelmének egy részét, a mint Széchenyi is javasolta, a vasutak, országútak, csatornák építésére szolgáló országos alap dotatiójára fordítják. E pontokat elfogadták legfelsőbb helyen is és egyúttal a legnagyobb titoktartást parancsolták meg, míg a kanczellária a jövő országgyűlésig elő nem készíti a rendeket.

Eddig a kormányok inkább csak azért iparkodtak többségre, nem is annyira a választásoknál, mint a diéták alatt, hogy az ellenzék ostromát meghiusítsák. Most a kormányprogramm megvalósításához szükséges a többség. Ez által a magyar alkotmány, mint ezt Metternich is óhajtotta, egy nagy lépést tett a parlamentarismus felé. A magyar kormányra és különösen Apponyira pedig az a kettős feladat nehezedett, hogy ne csak Magyarországon győzze le az annyira hatalmas és népszerű ellenzéket, hanem Bécsben is megvívjon a minden haladástól irtózó ósdi felfogással, melynek ott a magyar tanácsosok közt gróf Cziráky Antal és Somssich Pongrácz voltak még mindig befolyásos képviselői.⁵⁶

Mihelyt biztos volt oly kormányzat létrejötte, mely a reform ügyét előbbre akarja vinni, Széchenyi felajánlja neki szolgálatát. Épen mert nem volt parlamentáris kormány, lehetőnek tartotta ő a hivatalba lépést, a nélkül, hogy függetlenségéről bármiben lemondott volna. Különben is mindig hajlott az erős központi hatalom felé: a Kossuthtal és a demokratiával való küzdelme még inkább ez irányba terelte, azonkívül pedig bízott abban, hogy a maga lelkesedésével gyorsabb haladásra ösztönzi a lassúsághoz szokott kormányköröket is.

A magyar szellem, a haladás, Széchenyi támogatása bizonyára oly népszerűséget és hatalmat ad a kormány kezébe, minővel az Mária Terézia ideje óta nem rendelkezett. Csakhogy Metternichnél mindez nem czél volt, hanem eszköz. Minden baj forrását a forradalmi szellemben látván, az orvoslást nem az ország ereje fejlesztésében találta, hanem a kormány erősítésében, az ellenzék letiprásában kereste. Nem várva be az új intézkedések természetes jó hatását, oly módon akarta kiterjeszteni az uralom hatalmát, mely azt bizonyos tekintetben ellenkezésbe hozta nemcsak a közérzülettel, hanem az alkotmánynyal is. Röviden: ha a magyar kormány tenni akart valamit az országért, előbb a bécsi kormánynak régi óhajtását, a megyei autonomia megszorítását kellett megvalósítania.

Épen e korban élte a magyar megye igazi fénykorát. Az alkotmányos szellemhez, mely mindig éltette, hozzájárult a hazaszeretet lendülete, mely a szükséges, bár áldozatba kerülő javításoknak megnyerte a sziveket. A komoly olvasmány, a vezető férfiakkal való sűrűbb érintkezés rendkívül emelte a birtokos osztály értelmi színvonalát. A szabadelvű, nemzeti párt hősei, Deák, Kölcsey, Wesselényi nem állottak magukban, megyéikben egész tisztikara vette őket körül a hasonló gondolkodású, képzett és jellemes férfiaknak. A megye traditiója mindig kormányellenes volt, az 1823-iki absolutistikus kisérlet épen a megye bástyáján szenvedett hajótörést. Nem csuda, ha a legelszántabb reformerek, Deák, még Kossuth is tisztelettel hajtották meg zászlajukat azon ősi institutio előtt, mely legbiztosabb vára volt mindig a magyar szabadságnak. Másrészt, a mint a haladás szelleme terjedt, ez is a megyei autonomiát választotta ideáljai megvalósításának eszközéül. Nemcsak az országgyűlési utasítások készültek itt, hanem a diéták közti hosszú hézagot arra használták fel a türelmetlen elmék, hogy saját megyéjökben statutum által megvalósítsák azt, mit országos törvény még nem rendelt el. Az egyik megye a börtönöket javította addig is, míg az új büntető törvény elkészül, a másik a nem-nemes honoratiorok előtt nyitotta meg közgyűlését, a harmadik adót vállalt a maga szántából. Pest megyében Nyáry Pál, aki akkor kezdi meg fényes pályáját, egészen autonom megyei bűnvádi eljárást javasol. Borsod a papi javak lefoglalásáról hoz végzést, Nyitra a titkos szavazásról, Somogy a közmunka megváltásáról. Így történt, hogy minden megyében módosult az országos alkotmány és nemcsak Metternich, hanem Dessewffy Aurél is joggal panaszkodhatott, hogy a megye sokban a törvényhozás jogát bitorolja.

De a míg e tekintetben a megye szinte a foederalismusnak válik kifejezőjévé, más tekintetben viszont minden pártoskodás mellett is egyesítője és hivatott képviselője a nemzeti szellemnek. Tárgyi tekintetben az által, hogy sérelmeit vagy kivánságait a testvérhatóságokkal közölve, ezeket hasonló egyöntetű eljárásra birja. Pest megye, melynek közgyűlésén egyrészt Dessewffy Aurél és Széchenyi, másrészt Szentkirályi, Kossuth és Nyáry adják az irányt, épen ezen irányadás által válik az ország vezető megyéjévé. Személyes tekintetben az által, hogy az ország kiváló férfiait, noha őket hivataluk vagy követségük kiválóan egy megyéhez köti, a többi hatóság is siet felvenni táblabirái sorába. A helyi kitünőségek így válnak országos büszkeségekké.

Közjogi tekintetben ez a megye állásának lényege, mely őt minden más hasonló fejlődésű testülettől megkülönbözteti, hogy nemcsak a törvényhozásban vesz részt követküldés által, nemcsak birósági jogokat gyakorol, hanem a saját területén a kezében van az egész végrehajtó hatalma is. Nélküle, ellenére, törvényesen nem lehetett tenni semmit. Ez az állapot, mely annyira ellenkezik Montesquieu hires hármas felosztásával, régtől fogva arra ösztönözte a kormányt, hogy a nemesi universitásoknak hatáskörét megszorítsa, a területeket jobban beilleszsze a királyi hatalom keretébe. E törekvés Mária Teréziával kezdődik, II. Józseffel kudarczot vall, de azóta is mindig visszatér, valahányszor a megye szemben áll az uralkodással. Most, midőn a rendi kiváltság megszünését, a modern állam megalapítását követelte a nemzet, épen a megyét véve törekvései alapjául, természetes, hogy a kormány is hatalmába iparkodik keríteni a nemzeti érzésnek és cselekvésnek ezt a palladiumát.

Az ellenzék győzelmei, az 1844-iki diétának sokban radikális iránya szinte kényszerítették a ministeriumot arra, hogy a megyét magának törekedjék megszerezni. Az ehhez vezető eszköz pedig törvényes: a megye vezetője, az ispán sohasem szünt meg királyi tisztviselőnek lenni. Ezen a törvényes tényen alapul az a szervezet, melynek tervét 1844. nov. 11-én közli az udvar a nádorral. «Akarom, így szólnak ebben a király nevében, hogy a főispán az 1723: 56. t.-cz. értelmében csakis megyéje vezetésének éljen, ott lakjék, a megyei nagy gyűléseken és lehetőleg a kis gyűlésken is elnököljön, a törvényszékben részt vegyen, az árvaügyekre és a számvevőségre felügyeljen, önkény s visszaélés ellen föllépjen. Kötelessége röviden az, hogy valódi központja legyen a megyének.» Ezt követelte főispánjaitól már Mária Terézia, ezt vitte keresztül biztosaival II. József és bizonyos, hogy eredetileg ez volt az ispán hatásköre, sőt még ennél is nagyobb. De a Ferencz vagy Ferdinánd-kori főuri főispánok ennek a feladatnak a teljesítésére csak igen ritkán lehettek alkalmasak, még akkor is, ha megvan a hozzávaló jó szándék. A középkori zászlósúr, kinek a királyi tekintély képviseletén kívül saját, gyakran öröklött jog s tekintély is áll rendelkezésére, nem volt egy csapással átalakítható osztrák Bezirkshauptmanná vagy franczia préfet-vé.

De hagyján, ha még csak közigazgatási vezetésről lett volna szó. Az udvar tisztviselőitől politikai szolgálatot is követel, úgy mint a franczia kormány préfetjeitől. Szorosan hivatalos hatáskörükön kívül elnöki úton kötelességükké tétetik a megyék főnökeinek, hogy megyéikben a kormányhoz és alkotmányhoz ragaszkodó loyalis többséget nyerjenek. A hivatalra ajánlás dolgában lépjenek érintkezésbe a kormánynyal «és annak minden rendeletét, a mennyiben hatáskörükbe vág, minden eszközzel hajtsák végre». Kötelességük továbbá a jegyzőkönyvek megvizsgálása és a közgyűlések lefolyásáról való jelentéstétel. A főispánság így megszűnik «nobile officium»-nak lenni, hivatallá alakul át, melynek viselői nyugdíjképesek lesznek és törvényes fizetésükön felül, azt jelentékenyen túlhaladó 3–4000 frtnyi pótlékot élveznek. A főispán mellé még egy «jó érzelmű» titkárt is akartak rendelni, de ezt a szándékot, a nádor felszólítására, Apponyi meghiúsította.

Világos volt, hogy ily feltételek alatt csak kevés főispán lesz kész tovább szolgálni. A visszautasítók helyébe administrator lép és a régi csak czímét tartja meg. De akár főispán, akár administrator, a megye királyi tisztviselője felelős a megye igazgatásáért. Ha hanyagok a királyi rendeletek végrehajtásában, ha visszaélnek hatalmukkal, vagy ha az ellenzék iránt elnézők vagy épen barátságosak, a kormányszékek kötelessége szigoruan fellépni ellenök. Ezeknél pedig most már nem testületileg fogják intézni a legfontosabb ügyeket – már csak a titoktartás és a gyorsaság miatt sem, hanem elnökileg fogják elvégezni.

Ezen tervekre több észrevételt tett a nádor, melyet tekintetbe vettek ugyan, de a főelven nem változtattak. Ez a főelv pedig a királyi tisztviselőknek a kormánypárt szolgálatba lépése, az ellenzékkel szembeállítása. A kormány képviselője, mondja a decz. 6-iki leirat, nem szithat az oppositióhoz. Egy ember nem szolgálhat két urat. Ezen elv elhagyása anarchiához vezetne Magyarországban és minden alkotmányos államban. Következett az életbe léptetés. A kormány 1845 juniusig 9 főispáni kinevezést vagy áthelyezést és 20 administratori kinevezést tett közzé.

Két szempontból is nagy figyelmet érdemel ez a rendelkezés.

Először: ez az első határozott lépés a parlamentaris kormány felé. Két irányban is. 1. Mert a kormány azonosítja magát egy párttal, melynek többséget óhajt szerezni. Ezzel voltakép elismeri, hogy csak úgy maradhat meg, ha a többség melléje áll. 2. Mert magában a kormányzatban a régi collegialis tanácskozás helyébe, mely annyi különböző véleményt engedett meg egymás mellett, az egyenes és határozott személyes vezetés, a ministerium lép.

Másodszor: mert az a rendszer, bár szorosan véve törvényellenes nem volt, lényegében nemcsak sértette, hanem fel is forgatta az alkotmányt. Minden szabad alkotmánynak legigazabb veleje az, hogy a kormány semmi fontosabb dologban nem rendelkezhetik az ország részvétele nélkül. Nálunk, hol az országgyűlés ellenőrzése még nem volt állandó, ezt a hozzájárulást a megyei rendek önkéntes végrehajtása fejezte ki. De mihelyt a végrehajtás egészen a királyi tisztviselőtől függ, ez a garantia megszünt.

Ez a veszély okozta, hogy azonnal kettős, hatalmas oppositio jelentkezett. A conservativokat bántotta az ujítás, még jobban a bureaukratiának az oligarchia helyébe tétele. Gr. Majláth Antal főkanczellárral élükön mindent elkövettek a rendszer megbuktatására, és e czélból, ha nem is nyiltan, összeköttetésbe léptek az ellenzékkel is. Emezt pedig hatalmában, erejében, hazafias meggyőződésében megtámadta a kormánynak nem is titkolt törekvése, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel magának szerezze meg a majoritást. A megyék nagy része kezdettől fogva sérelmet lát e rendelkezésben és felír ellene. Különösen Zalamegye felirata, melyet Deák Ferencz fogalmazott, vált országos jelentőségűvé. De még Széchenyi is, ki különben annyi jót várt Apponyitól, nemcsak az egyes személyiségek ellen tett kifogást, hanem nagy aggodalommal kisérte az egész rendszer kifejlését.⁵⁷ Hiába, ha Bécsből jő, még a jó is veszedelmes, hisz mily könyen válhatik, ha egyszer nem Apponyi ül a kormányon, az elnyomás eszközévé.

Nemsokára kitünt, hogy a kormány ugyancsak komolyan fog terve végrehajtásához. A teljesen tőle függő administratorok számát egyre szaporította, míg az 32-re nem ment és különösen az ellenzéki megyékben fejtett ki erős tevékenységet. A maga részére vonta a nemesség nagy részét, mely Kossuthtal szemben már csak a kormányhatalomtól várta kiváltságainak megvédését. A Tiszavidéken számosan csatlakoztak hozzá, kiket Széchenyi működése nyert meg. Másoknál fenyegetés vagy vesztegetés vezetett czélhoz. Végső eszköznek pedig megmaradt az erőszak, a felizgatott, leitatott bocskorosoknak a liberálisokra zúdítása, vagy ha ez nem használt, a katonai karhatalomnak az ellenzéki többségre való küldése. Ez eszközök alkalmazásával különösen Tisza Lajos bihari és Luka Sándor honti administratorok – mindkettő régi ellenzéki – tették magukat gyülöletessé. Eddig is volt korteskedés és bunkókráczia, de most magának a kormánynak leszállása a porondra még jobban kiélesítette az ellentéteket és országos jelentőségűvé tett minden helyi erőszakoskodást.

A hol ily szervezett, jól vezetett, kíméletlen erő száll síkra, könnyűnek, biztosnak látszik a győzelem. Az ellenzék, mely oly erős volt 1843–44-ben, már nem bízik győzelmében. «A többség már a bűn részesévé válik», írja Wesselényi Kossuthnak, 1846 március 5-én. És mikor Erdélyben, sokban hasonló eszközökkel hasonló eredményt ér el Báró Jósika Sámuel, az új kanczellár, így ír: azt hiszem, nem csalódás azon hitem, hogy nekünk időnk lejárt. Mi már nem birunk a két honban többséggel. Széchenyi is oly biztosnak tartja a diadalt, hogy figyelmezteti Apponyit, ne semmisítse meg egészen az ellenzéket, mert még nagy szüksége lehet reá Bécs ellen. A mellett az opositio nemcsak megfogyott, hanem meg is oszlott. A radikalisok, élükön Perczel Mórral, élesen megtámadták a mérsékelteket.

Úgy látszott tehát, hogy az administratori rendszer fényesen beválik. De csak hadi eszköznek vált be, nem az állapotok megszilárdulásának, a tekintély helyreállításának eszköze gyanánt. Hiszen lényegét nézve revolutionarius, ép úgy felforgatja a történeti alkotmányt, mint a demokratikus irány, csakhogy míg emez még csak szándékban van meg, a kormány tényekkel kimutatja, hogy milyen gyenge lábon áll itt minden és milyen könnyű rajta változtatni.

Gyökeres politikai változásra eddig még nem gondolt senki. Sok minden újításra törekedtek, de királyság, diéta, megye még rendületlenül állottak. Hisz mindegyik elv csak arra gondolt, hogy ezeket az alkotmányos tényezőket a maga hatalmába kerítse. De különösen szentnek és sérthetetlennek hirdette minden fél, még Kossuth is, a megyét.

Annál fontosabb, hogy a legnagyobb jövőre hivatott közjogi reform terve éppen a megye elleni küzdelemből fakadt. És méltán. Hisz az administratoros rendszer világossá tette mindenki előtt, hogy a régi alkotmánynak itt van a sarkköve. Igazán új épületet csak ennek romjain lehet emelni.

Ha igazán államot akartak, mindenhatót, mindent felölelőt, minőt a nagy nyugoti nemzetek már berendeztek, a minő nélkül a magyar nemzetet sem lehet szervezni: a megye, mint rendi és testületi hatóság szükségkép elveszti ősi jelentőségét, vagy épen egészen megsemmisül. Ezt a megsemmisítését pedig, az országos nagy érdeken kívül, óhajtandóvá teszi az a sok visszaélés is, mely a rendi megye oltalma alatt felburjánzott. A nagyobb nyilvánosság, a pártharczok elkeseredése fölfedte mindenki előtt, mennyi bűnben leledzik a megyei oligarchia, milyen keveset törődik a jobbágy életével, vagyonával, becsületével, milyen pártos az igazságszolgáltatás, mily sűrűn gyakorolja a sikkasztást, a közvagyonnak magánczélra való felhasználását. A nemzedékeken át megszokott basáskodás megrontotta az uralkodó s az elnyomott osztály jellemét. Ezek a jellemző vonások tüntek elő B. Eötvös József nagy művéből, A falu jegyzőjé-ből s tették ezt a regényt politikai életünk egyik legfontosabb mérföldjelzőjévé (1845).

A megye megdönthetetlen volt, míg az önkény ellen védekezett. Míg a nemzet reá volt szorulva az absolutismus és a németesítés elleni élet-halálharczában, még bűneit is megaranyozta, tiszteletreméltókká avatta a nemzeti pathos. De ha kimutatták, hogy csak egy formája a nemzeti fejlődésnek, hogy épen conservativ rendeltetésénél fogva útját állja a nemzet megalakulásának s boldogulásának, egy szóval, ha magyar szempontból, magyar érdekből ostromolták, sikert igért a roham. Különösen, ha helyébe a nemzet jogait oltalmazó tökéletesebb bástyának rajzát tüntették fel. Ez volt főtörekvésük azon férfiaknak, kik Nyugot fejlettebb intézményeit ismerték s bámulták. Mivel ezek kész elmélettel léptek fel s inkább okoskodással akartak győzni, mint szenvedélyek felizgatásával, rendesen doctrinaireknek nevezték őket. De mint gyakran megtörtént, az elmélet hirdetői voltakép a leggyakorlatibb politikát űzték, amennyiben a nemzetet előkészítették oly változásokra, melyeknek szinte szükségkép be kellett kövekezniök, mihelyt az ujjáalkotást késleltető akadályok ledőltek.

Ez a doctrinair irány akkor ülte első nagy diadalát, midőn az 1843–44-iki diéta előtt az e célra kiküldött országos bizottság a büntetőtörvénykönyv javaslatát dolgozta ki. E bizottságban együtt ültek a régi praktikusok az új theoretikusokkal. Leginkább Deák szabott ott irányt, az a férfiú, ki a régi alkotmányból átvett minden szabadságot, minden nemzeti tartalmat, de a többit el tudta vetni, mint értéktelen hüvelyt. Még épen állott Verbőczy uralma, de a bizottság javaslatát Mittermayer, a heidelbergi egyetem híres tanára, a kor szinvonalán állónak jelentette ki.⁵⁸ Nem lett belőle törvény, de azok a humánus, egyenlőségi és szabadelvű eszmék, melyeket ott hirdettek, országos tekintélylyel felruházva megjelentek mindenhol, a hol szükség volt reájuk hivatkozni.

Később, midőn Kossuth a Pesti Hirlap szerkesztésétől visszalépett, ez a legjobban elterjedt lap a doctrinaireknek vált orgánumává. Eötvös József mellett barátja Szalay László, aztán Pulszky Ferenc, Csengery Antal, Kemény Zsigmond és mások ezt a hirlapot használták fel kathedrának eszméik hirdetésére. Legteljesebben b. Eötvös József vonta le az átalakulás következéseit, ki elveit a következőkben foglalta össze:

Mindenki meg van győződve arról, hogy a régi alkotmány fönn nem állhat. Nem állhat fönn, mert benne minden jog a nemest illeti, minden teher a nem-nemesre hárul. De a törvényhozásnak is meg kell változnia. Mostanában sem az államjövedelmek hováfordítására, sem az ipar és kereskedelem ügyére nem terjed ki hatásköre. A felsőház ép oly kevéssé képviseli a földbirtokot, mint az alsóház a nemzetet.

A közigazgatásnál az a baj, hogy össze van nőve a biráskodással. Ezért a magyar biró nem oly független, mint hivatala követelné és a magyar hivatalnok sem oly függő, mint ez derék közigazgatásban szükséges. Egyáltalában lehetetlennek látszik a haladás a megyével, mely megmaradásra, nem fejlesztésre van számítva. Még a nemzeti érdeket sem biztosítja, hisz a megyei intézmények oltalma alatt akarják megdönteni a horvátok egész alkotmányunkat. A mellett pedig a korteskedés által alkalmat nyit a nyers tömegek megvesztegetésére és erőszakoskodására. A kormány új kisérlete is hibás alapon áll, hisz a nagy tömeg mindjárt az ellenzékhez csatlakozik, mihelyt az adja ki a «nem adózunk» jelszavát.

B. Kemény Zsigmond.

További fejlődésünk alapföltétele a központosítás és az erős kormány. Igaz, hogy a viszonyaink közt csak úgy nem veszélyesek, ha a kormány felelős. Hisz a kormányt és minden kormányunkat az tette és teszi gyanussá, hogy nem függnek a nemzet többségétől. A törvényhozás alkotmányos, de a végrehajtó hatalom nem az. A felelősség behozása javára válnék az egész monarchiának, a mennyiben Magyarország kifejlését gyorsítaná, jólétét emelné. Ezentúl ne a megye, hanem a törvényhozás legyen nemzetiségünk alkotmányos őrzője. De ezzé csak úgy válhatik, ha valóban a népnek képviselete és nem függ a megyék utasításaitól. Mert eddig nem volt sem igazi nemzet, csak kiváltságosak voltak, sem igazi kormány, mert annak működését megakasztotta a diéta és a megye, sem igazi törvényhozás, hisz igen fontos ügyek éppen nem jutottak eléje. Egy nemzet bátran központosíthatja közigazgatását a kormány kezében, mert érzi erejét a lehető hibák és visszaélések megjavítására és megtorlására, de kiváltságos nemesség csak a kormány gyöngeségében keresheti privilegiumainak biztosítását, sok támaszra van szüksége, mert tudja, hogy különben nem verheti vissza a támadásokat.⁵⁹

Széchenyi a gazdasági megujulást tűzte ki czélul, kapcsolatban az erkölcsi és értelmi emelkedéssel. Kossuth a népet készül felszabadítani és jogokkal felruházni. Az egész ellenzék vállvetve döngeti a privilégiumokat s követeli a közteherviselést és a szabadság biztosítékait minden téren. A rombolók közé lép Apponyi is, midőn a megye ősi szervezetét készül megváltoztatni. A parlamentarismus, a vallás és a nemzetiség ügye megannyi állandó erjesztő anyag. Mi maradt tehát még meg abból a mozdulatlannak vélt ősi alkotmányból?

A forradalom már meg volt a lelkekben. Elég volt egy lökés ahhoz, hogy igaz színekben tűnjék fel az ország és birtokba vegye azt a forradalom.

Pulszky Ferencz.
1851-ben New-Yorkban készült daguerreotyp után.

31. Széchenyi naplója 1845 nov. 17.^[VISSZA]
32. 1834 decz. 30-iki beszéde. Kónyinál II. kiadás, I. k. 135. l. ^[VISSZA]
33. B. Vay Miklósnak, akkor Zemplén megye alispánjának, szóbeli közlése után. ^[VISSZA]
34. A Pesti Hirlap előfizetési felhivása. ^[VISSZA]
35. Pesti Hirlap, 1841. 19. szám. ^[VISSZA]
36. Ennek javaslatát B. Vay és Gr. Barkóczy terjesztették be, de Metternich ellenezte. Nachlass, VII. 59. l. jegyzet.^[VISSZA]
37. Művei VI. 539. ^[VISSZA]
38. Vállas Antal Tengoborsky és Becker adatai alapján. Pesti Hirlap 1844 ápr. 28.^[VISSZA]
39. VII. 58. ^[VISSZA]
40. A magyar országos védegylet alapszabályai. Lipcse 1845.^[VISSZA]
41. Széchenyi levelei Gr. Apponyi Györgyhöz 1845 szept. 1. és szept. 17. ^[VISSZA]
42. Kovács Lajos, Gr. Széchenyi István közéletének utolsó három éve, 1846–48. I. k.^[VISSZA]
43. Ismertettem a Budapesti Szemlé-ben 1891. ^[VISSZA]
44. Kovács Ferencz: Az 1843–44. o. gy. alsó tábla kerületi üléseinek naplója. I. k. 310–14. A jelenet leírásával. ^[VISSZA]
45. Deák Ferencz beszédei. II. kiadás. II. kötet.^[VISSZA]
46. Csányi László beszéde Zalamegye közgyűlésén, 1846 szept. 14.^[VISSZA]
47. Pesti Hirlap 1843.^[VISSZA]
48. E reményekre nézve lásd Kemény Zsigmond levelét Wesselényi Miklóshoz 1847 decz. 5. Görcsönyi levéltár.^[VISSZA]
49. Pesti Hirlap 306. sz. 1843. decz. 7. ^[VISSZA]
50. 1841 télutó 17. Pesti Hirlap.^[VISSZA]
51. Kossuth levele B. Wesselényi Miklóshoz. Tinnye 1846 máj. 27. Görcsönyi levéltár. Azóta kiadta dr. Ferenczi Zoltán.^[VISSZA]
52. Kossuthoz. Aug. 4. 1846. Leveles könyve XXII. k. ^[VISSZA]
53. Emlékiratát kiadtam, Budapesti Szemle 1892. ^[VISSZA]
54. Eine Stimme aus Ungarn. ^[VISSZA]
55. Nejének naplója 1844 febr. 12–15. ^[VISSZA]
56. Somssich az első conferentián ezt a czédulát irta és köröztette a fiatal Apponyiról: ez a t... alkanczellár mindent elront. Gr. Apponyi György elbeszélése.^[VISSZA]
57. Naplója 1845 febr. 25. ^[VISSZA]
58. Dr. Fayer László: Az 1843. büntetőjogi javaslat anyaggyüjteménye. ^[VISSZA]
59. Die Reform in Ungarn. Lipcse 1846.^[VISSZA]