NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
II. FEJEZET.
A forradalom előzményei.
A Sonderbund. Svájcz uj alkotmánya. – Az ifju Olaszország. Mazzini és Gioberti.
A Sonderbund. Svájcz uj alkotmánya.
A juliusi forradalom csak mutatta, minő erőket lehetett mozgásba hozni a fennálló politikai rend ellen. Csakhamar visszatért a nyugalom, nemcsak Párisban, hanem egész Európában. Egy lépés történt balfelé, de tovább nem mentek. A győztes polgári osztály, mint a hatalom birtokosa, maga is conservativ lett.
Mivel pedig a forradalmi szellemnek épen nem az volt az egyedüli czélja, hogy az absolut és papi uralom helyébe alkotmányosabb uralom lépjen; minthogy a társadalmi és gazdasági ellentétek épen nem enyhültek; minthogy továbbá az 1815-iki szerződések épen nem elégítették ki az államok és nemzetek összes aspiratióit: a nyugalom épen nem állott helyre. A gyujtó anyag Európaszerte felhalmozódott, és bár igen különböző anyagokból állott, egyformán kész volt fellobbanni. Ezt a jelt Francziaországtól várták mindenfelé. A mint tehát nyilvánvaló lett a polgárkirályság gyöngülése; a mint egyre közelebbinek látszott az összeütközés Lajos Fülöp absolutistikus hajlamai és a forradalmi hagyomány, a bourgeoisie és munkásvilág közt: Európa más részeiben is leszámolásra készültek az egymással szemben álló elemek.
Minden forradalmi harcz kitörését nagyban megnehezítette az, hogy a szent-szövetség az 1815-iki szerződések alapján még mindig fennállott. És ha nem is akadályozhatta meg nyugati Európának alkotmányossá, liberálissá tételét, nemzetközi tekintetben most még erősebb volt, mint megalakulásakor. Guizot kormánya alatt ugyanis Francziaország a conservativ hatalmak sorába lépett és szintén őrzője lett az általános békének. Ez a nyomás pedig nemcsak a nemzeti törekvésekre nehezedett, hanem a belső mozgalmakra is. Mert minden sikerült forradalmi felkelés szükségkép visszahat Párisra, megrázkódtathatja ott a trónt és ismét vészessé válik Európa nyugalmára nézve. Ez a solidaritás elég ok volt arra, hogy Európa nyugodt legyen, sőt csendesnek lássék.
Csak Angliában, s különösen külügyministerében, Palmerstonban látta a nagy udvarok diplomatiája valami lehető mozgalomnak előmozdítóját.
Svájcznak bizonyos tekintetben kiváltságos volt a helyzete. A bécsi congressus elismerte neutralitását. Az egyes kantonok messzemenő autonomiát, szinte állami önállóságot élveztek, képviselve volt bennök minden irány a szélső demokratiáról a patriciusságig, a buzgó katholicismustól a szabad gondolkozásig.
Ehhez járult még az erjedés újabb anyaga gyanánt az a körülmény, hogy a köztársaság már akkor asyluma volt Európa összes politikai menekültjeinek. Olaszok, németek, francziák, lengyelek, e szabad földön tovább fáradoztak ábrándjaik megvalósításán és a bennszülött lakosságban is iparkodtak érdeket kelteni, támaszt nyerni.
A juliusi forradalom óta különösen a városokban felülkerekedtek itt is a szabadelvüek, kiket a menekültekkel való érintkezés mindinkább a szélső, radikális irány felé vonzott. Zürich meghívta egyetemére Strauss Dávidot, a Jézus élete íróját, mi Zwingli városában zavargást idézett elő. Bern lett az európai forradalmi bizottságok főhadiszállása. Az északi kantonokban kifejlődő gyári ipar számos, forradalmi hajlamu munkásosztályt teremtett. E mozgalommal szemben, mint egykor Zwingli korában, szövetségre léptek a katholikus, conservativ őskantonok. Czélt azonban nem értek és a mindjobban erősödő liberálisok arra törekedtek, hogy erősebb szövetségi alkotmány szerzése által a köztársaság minden részében uralomra juttassák elveiket.
Egy időre helyre állott az egyensúly, de azt csakhamar megzavarta az iparos és gazdag Aargau kantonnak egy határozata, mely a klastromok eltörlését és vagyonuknak jótékony és iskolai czélokra fordítását rendelte el. E határozat Ausztriát is közvetlenül érdekelte, a mennyiben Muri gazdag klastroma Habsburg-alapítás volt. Mindamellett a szövetség tanácsa jóvá hagyta a határozatot, melyet foganatosítottak is. Csakhogy a protestánsok és szabadon gondolkodók eljárása hasonló buzgalomra serkentette a katholikusokat is. Wallis kantonban, hol ők voltak többségben, egyedül elismertnek nyilvánították hitöket, még türelmet sem biztosítva az aránylag kevés számu protestánsoknak. A vallásos türelmetlenség ezen határozott nyilatkozata a közhangulatot ennek vélt előidézői, a jezsuiták, ellen fordította. Francziaországban, a pápa beleegyezésével, 1846-ban maguk voltak kénytelenek feloszlatni kongregácziójukat. Magyarországon az 1843-iki diétán igen erős volt ellenök a hangulat. De épen e tények mutatták, hogy féltek tőlük és annál jobban hozzájuk fűzték azokat, kik tőlük és csakis tőlük remélték a katholikus ügynek diadalra jutását.
Luzern kantonban hosszas küzdelmek után győzött a katholikus párt. Ennek vezére, Leu, 1844-ben keresztül vitte, hogy a papnevelde igazgatását a jezsuita atyákra bizzák. Bár nemcsak a szövetség nagy részében, hanem a kantonban a mérsékelt katholikusoknál is nagy ellenmondásra talált ez a határozat, mégis végrehajtották.23 A pápához is fordultak, hogy maga tartsa vissza onnét a rendet és vegye elejét a polgárháborúnak – de siker nélkül.
Erre a szomszéd kantonok radikálisai szabad csapatok betörésével akarták megbuktatni a luzerni kormányt. Ez nem sikerült, de a pártdüh oly magasra csapott, hogy Leu orgyilkos áldozata lett.24 A radikálisok a szövetségtanács közbelépését követelték a jezsuitákat pártoló kanton ellen. egyrészt a támadó katholicismus és a szabad gondolkodás, másrészt a kantoni önállóság és az állami központosítás elvei állottak egymással szemben.
Nem csuda, ha e bonyodalomban a katholikusok, a maguk biztosítására elhagyták a törvényes alapot. Hét kantonjuk külön szövetségre (Sonderbund) lép egymással 1845 decz. 11-én. E szövetség biztosítja az egyes kantonok önállóságát és e czélból fegyveres segítséget igér minden egyes tagjának, a közös védelemről pedig haditanács felállítása és a szükséges költségek előteremtése által gondoskodik. E mellett a Sonderbund külföldi támasz után is nézett. Különösen a katholikus és conservativ érdekek főgyámolítójára, Metternich Ausztriájára számított.
Ezzel azok a politikai s vallásos ellentétek, melyek a juliusi forradalom közvetlen következései óta csak a távol eső pirenéi félszigeten csaptak össze, e földrész kellő közepén készültek szembeszállani, azon az érzékeny ponton, hol a nagyhatalmaknak, különösen Ausztriának és Francziaországnak érdeke annyiszor összeütközött. De épen ez az általános érdek tette lehetetlenné az idegen beavatkozást. A kérdést magának a szövetségnek kellett eldöntenie. Mihelyt az ingadozó St.-Gallen kanton liberális tanácsosokat választott és ezzel biztosítva lett a jezsuita-ellenes többség a szövetségtanácsban, maga a köztársaság legfőbb hatósága vette kezébe az elintézést (1847 jul. 21-én).25 Törvényellenesnek nyilvánította és feloszlatta a Sonderbundot, azután pedig felszólította Luzern, Schwyz, Freiburg és Wallis kantonokat, távolítsák el területükről a jezsuitákat. Midőn ezek és a velük szövetséges Uri, Unterwalden és Zug kantonok nem engedelmeskedtek, a szövetségtanács 50,000 főnyi sereg mozgósítását rendelte el, vezérül pedig Dufour genfi ezredest, a híres térképkészítőt, nevezte ki. Dufour, ki maga is conservativ ember volt és kit a mérsékeltek is támogattak, gyorsan járt el, hogy a Sonderbund külföldről ne kaphasson segítséget. Már november 13-án elfoglalta Freiburgot, és tíz nappal később rövid csata után bevonult Luzernbe is. Az őskantonok már nem voltak képesek ellenállani a modern sereg túlnyomó számának és vezetésének. Az idők változása kifejezést nyert abban, hogy a zürichiek diadalmi jel gyanánt hazavitték Zwingli fegyverzetét, melyet 316 évvel azelőtt ejtettek zsákmányul a győztes katholikusok. Ez a gyorsaság lehetetlenné tette Metternich fenyegető beavatkozását, ki egész diplomácziai hadjáratot indított meg a szövetségtanács ellen.26 Mivel azonban a győztesek tiszteletben tartották a kantonok jogát; mivel Anglia különben is a szabadelvűekkel tartott, a szárazföldi hatalmaknak bele kellett nyugodniok a hadjáratba és annak következéseibe.
Nem is annyira a jezsuita rendnek és támogatóinak veresége volt ezek közt a legfontosabb, hanem egy új, központosított és demokratikus szövetségi alkotmány felállítása. Az államszövetségből csak most lett szövetséges állam. Az új szövetséges tanács most már a maga hatáskörébe vonta a vámokat, a postát, a pénzt és a tüzérséget; a többi még a kantonok intézkedése alá tartozott. Egyuttal kimondta, hogy többé nem biztosítja a klastromok fennállását, száműzte a jezsuitákat s eltiltotta az egyes kantonoknak katonai szerződését a külföldi államokkal. A Svájcz valóban csak akkor vált az egyes kantonok hagyományain és érdekein felül emelkedő állammá. Az uj alkotmány létrejötte nagy kudarcz volt a szent-szövetségre nézve és nagy biztatás ama nemzetekre nézve, melyek hasonló alkotmány után áhitoztak.
Az ifju Olaszország. Mazzini és Gioberti.
Svájczban a haladás eszméje győzött a középkori rendi alkotmány maradványai és az ultramontanismus fölött. Nemzeti szine sem a Sonderbundnak, sem a szövetségtanács többségének nem volt. És a diplomatia, különösen az osztrák, mégis szembeszállott vele, mert ellenséget látott minden mozgalomban, minden határozott államalkotó törekvésben.
A többi országban mindenütt a nemzetiségi eszme volt az igazi mozgató. A hol idegen elnyomással kellett megküzdenie, szivesen lépett szövetségbe a politikai vagy társadalmi forradalommal. Hisz közös volt az ellenség és a győzelem után ki kellett tünni, melyik iránynál van az igazi erő.
Tudjuk, hogy a forradalmi párt titkos, de mindenfelé elterjedt és befolyásos szervezete, Napoleon bukása után, Olaszországból indult ki. Ez volt az összeesküvések hazája és mennél fejlettebb és megszokottabb volt itt a rendőri elnyomás és a titkos feladás, annál jobban izgatta a bátrabbakat a hatalommal való szembeszállásnak mysteriosus előkészítése és titkos veszélye. A carbonarik társaságát az 1821-iki nagy felkelés után hazájában legyőzték, de a titkos szervezet átment Francziaországba, hol a «haute vente»-nak döntő szerepe volt a Bourbonok elleni oppositió vezetésében és a juliusi forradalom diadalában. A győzelem után a vezetők, élükön Lafayette-el, már a győztes párthoz tartoztak és a forradalmi összeesküvések kora ott megszünt. De más országokban, hol még uralkodott a reactió, csakhamar uj szervezetet nyert a tettrevágyó, ideális czélokért rajongó, elégedetlen ifjúság. Európa megujításáról volt szó és az ifju Svájcz, az ifju Németország, az ifju Itália mind csak elágazásai voltak egy és ugyanazon társaságnak, mely forradalmat akart, a nélkül, hogy valóban tisztában lett volna annak czéljaival és eszközeivel. A különböző nemzetek emigránsai vagy számüzöttjei Svájcz szabad földjén találkoztak, ott szervezkedtek, s onnét, az európai asylum oltalma alatt, szőtték terveiket, hogy hazájukban is mozgásba hozzák a zsarnokság alatt tespedő, fásult tömegeket.
Ezek a társaságok a szerzetesi fegyelmet és összetartást vették mintául. Náluk is a czél szentesítette az eszközöket, melyek közt régi olasz szokás szerint a tőr is szerepelt. A vezetők teljesen rendelkeztek az őket nem is ismerő tagok életével. Az egyén teljes lemondása, önfeláldozása ép oly jellemző vonása az összeesküvő társaságoknak, mint akár a jezsuiták rendjének.27
Mindjárt a juliusi forradalom hirére Olaszország különböző vidékein is kitört a forradalom. Különösen az egyházi államban, hol legerősebb volt az elnyomás. Metternich itt azonnal katonai hatalommal lépett fel, a polgárkirályság pedig elhagyta régi szövetségeseit. A felkelések gyors leveretése bizonyította, hogy csak egyesek lelkesednek még a szabadságért és nemzeti függetlenségért.
A nagy tömeget a vidéki érdekek történeti hagyománya tartja lekötve. Hogy’ lehetne olasz államot alapítani, mikor még csak piemontiak, lombardok, toscániaiak, romagnaiak stb. vannak, de olasz nemzet nincs sehol!
E nagy tömeg felrázását, politikai iskolázását és hazafias tettre való lelkesítését minden kornak egyik legnagyobb forradalmi genieje tette hivatásául, a genuai Mazzini József (szül. 1808. meghalt 1872-ben). Egyaránt volt a gondolat és a tett embere, hivő a rajongásig, elszánt a halálmegvetésig, fáradhatatlan és új meg új tervek koholásában soha el nem lankadó. Már huszonegyéves korában elmenekült hazájából és Svájczban élt, hol maga köré gyüjtötte fiatal honfitársait, de az idegen menekültekre is nagy befolyást gyakorolt férfias energiájával és eszméinek határozottságával. Törekvéseinek czéljául Olaszország egységét tűzte ki, minthogy pedig az egyesülésnek legfőbb gátolói a külön államok és az uralkodóknak külön érdeke, ez az egyesülés szerinte csak köztársaságban mehet végbe. E kormányforma felé hajlott ő már mint az ősrégi nagy respublica fia, de hiveitől első sorban a nemzet felszabadítását követelte; az alkotmányos kérdés megoldása csak azután következik. Tudja, hogy nehéz a feladat, azért megelégszik egyelőre minden haladással és kész felhasználni a fejedelmeket és a papságot is. Társaságába csak 40 évesnél ifjabb embereket vett fel; kiknek el kellett látva lenni puskával és felszereléssel és kiket katonai módon osztott be. Az ausztriai kormány 1833 jul. 23-iki rendeletével nemcsak a társaság tagjaira mondja ki a halálos itéletet, hanem mindazokra is, kik fel nem jelentik őket és nem állják útjokat. Ez azonban nem akadályozta meg az egyes kisérleteket, melyeken azonban könnyen erőt vett az osztrák túlerő. Így be kellett látni azt, hogy egy nagy ország felszabadítására még sem elég egy nagy izgató lelkesítése és egy csapat ifjú önfeláldozása.
A nemzeti eszme lényegében történeti alapon nyugszik, és hol lett volna ez az alap erősebb és biztosabb, mint Itáliában, Dante és Macchiavelli országában? Ez eszmének a nemzetközi forradalomhoz való csatolása csak elidegeníthette tőle mindazokat, kik történeti alapon állottak. Ha valóban véget akartak vetni a feldaraboltságnak, az idegenek uralmának, mely akkor az osztrákok uralmában Lombardia és Velencze fölött s befolyásában a többi udvarra testesült meg, oly eszmék és intézmények szövetségét kellett keresni, melyek csakugyan uralkodtak a nemzet nagy részén. Mihelyt nyilvánvaló lett, hogy az osztrák az elnyomó, az ellenség, barát volt mindenki, ki a nemzetet az idegen ellen vezeti. Meg kell jegyezni, hogy az osztrák gyülölet kezdetben épen nem volt általános. Lombardia és Velencze, valamint az osztrák főherczeg alatt álló Toscána voltak, a félsziget legjobban izgatott, legműveltebb és leggazdagabb részei és különösen az aristokratiában és a parasztság közt sokan voltak, kik őszintén ragaszkodtak a Habsburgokhoz. Mikor Ferdinánd császárt 1838 szeptember 6-án Milánóban megkoronázták a lombard királyok ősei vaskoronájával, általános volt az öröm és lelkesedés és az akkor kihirdetett amnesztia sok ellenséget fegyverzett le. Metternichre akkor a legjobb benyomást teszik az olasz állapotok; nem lát semmi okot a nyugtalanságra.28 Valóban nem rossz kormányzata buktatta meg Ausztriát. De a mint a nemzeti érzület terjedt, az osztrák kormány, mely e kérdésben nem engedhetett, kénytelen volt erőszakkal féken tartani a hazafiakat, az erőszak alkalmazása, a gyakori kivégzések és bebörtönzések pedig egyre erősebbé tették az ellenállás szellemét. 1838-ban még megerősíthette volna a Habsburgokat az alkotmány, nemzeti uralom, de akkor ki gondolt volna reá? Azóta pedig elkéstek vele, mert a nemzeti eszmét mások foglalták le maguknak.
Ha a Habsburgok a régi német császárok jogán birják és zsarolják Italiát; ha fentartják a százados ellentétet a német és olasz nemzetek közt, legyőzésükre, kiüzésükre a Hohenstaufok fölött diadalmaskodó egyház kinálkozott első sorban. A pápa természetes egyesítője Olaszországnak; az egyetlen, kinek uralma sem bent az országban, sem a külföldön nem okozhat féltékenységet. Így született újra a történeti romantika gyümölcse gyanánt a guelf felfogás, a pápaság, mint az olasz nemzet felszabadítója és egyesítője. Első hirdetői a történetírók és költők voltak: Cantu Cesar és Manzoni, a Jegyesek írója. Szinte párhuzamban áll ez az irány a német romantikával, mely a középkori császárság megújításától várta a nemzet egyesítését.
De legerősebben Gioberti Vincenzo abbé fejezte ki ezt az eszmét «az olaszok erkölcsi és polgári elsőségéről» szóló művében.» Gioberti Lamennais iskolájához tartozott; az egyházat és a szabadságot szövetségeseknek tartotta. A mozgalmat erkölcsileg magasabb fokra emeli, amennyiben elitéli az összeesküvéseket és a szent czél elérésére tisztességes eszközöket ajánl. A szabadság egyesíti Itália összes tartományait és fejedelmeit, az osztrákot sem véve ki és megannyian elismerve a pápa felsőségét, létre hozzák az «Italia unita»-t. Szembetünő, mennyire ábránd az egész. Történetileg véve, a pápaság sokkal inkább akadályozta az olasz egységet, mint a császárság. Azt is bajos elképzelni, mikép lehetne az a hatalom, mely egész lényegénél fogva nemzetközi és általános, egy külön nemzetnek a feje. Végre: a legközelebbi és leggyakorlatibb szempontot véve: hogyan lehet remélni, hogy az a hatalom jól tudja majd intézni egy nagy, világi birodalom bonyolódott ügyeit, mely addig a maga kis területét oly rosszul kormányozta, hogy legfölebb Törökország uralma volt rosszabb az egyházi államénál.
Mindegy: a politikailag éretlen vagy elégedetlen nemzetekre mindig hat a szép jelszó. A hazafiak ismét vallásosak lettek, a papok pedig patrioták. Giobertinek pedig, ki csak úgy szembe jutott a jezsuitákkal, mint Lamennais, meg kellett érnie azt is, hogy a pápa a rend ösztönzésére eltiltotta könyvét.
Mindamellett tanai nagyon terjedtek. Végbement a nemzeti eszme egyesülése a vallásossággal, mely a conservativ körök egy részét meg is nyerte az egység eszméjének. Csakhogy míg Giobertinál mindig az egyház áll első sorban, követői más politikai czél elérésére törtek, politikai eszközökkel. Az egyesítés eszközét már nem a pápában, hanem a sardiniai királyban keresték. Nem a politikai szabadság, nem az egyház lelkesítette őket, hanem főkép nemzetök függetlensége, az idegen járom lerázása. Legszebben és legigazabban fejezte ki ezt az elvet Cesare Balbo, Dante biographusa. Szerinte a függetlenség egy nemzetnek az, mi a nőnek a szemérem. Becsülete a nélkül nem lehet.
Maga a pápaság ép annyira visszariadt a politikai reformtól, mint háromszáz évvel azelőtt az egyházitól. XVI. Gergely pápa Lonovics csanádi püspöknek, ki 1841-ben járt nála, egyenesen megmondta, hogy ő mindig a trónok mellett foglalt állást és elutasította magától a lengyeleket és Lamennaist.29 Ebben ő még érdemet is látott. Minden nagyhatalom arra unszolta, hajtsa végre a szükséges reformokat államában: még Metternich is ajánlotta a reformot, de a jó öreg úr nem volt hajlandó eltérni megszokott kormányzási módjától, mely egészen papi legátusainak és azok udvarának szolgáltatta ki a szegény országot. Halála után azonban a reformokhoz hajló párt győzött a conclávéban. 1846 június végén IX. Pius (Mastai Ferretti gróf) lett a pápa és Olaszország reménye közelebb látszott jutni megvalósulásához.
IX. Pius szelid, jólelkű főpap volt, kinek megválasztását minden párt nagy örömmel fogadta. Metternich a conservativ eszme diadalát látta e választásban, mert Pius bibornok korában, 1831-ben, szembe szállott a carbonarikkal. Kilátásba helyezte részére a császár hathatós támogatását és még reformokat sem igen követelt tőle. Sőt még az amnesztiától, bűnfeledéstől is vissza akarta őt tartani és legfölebb bűnbocsánat, pardon megadását ajánlotta neki. A nép pedig rajongó szeretettel viseltetett a szent életű, szép, még csak 54 éves volt pápa iránt, ki amnesztiát adott és a kinek nagyon jól esett népének őszinte, zajos hódolása. Csakhamar liberális hirbe jutott és nem volt Olaszországban, sőt egész Európában népszerűbb ember nálánál. Népszerűsége aztán öntudatlanul is előre vitte őt a haladás pályáján. Megengedte a nemzetőrség megalakítását és világi ministerekre bizta az egyházi állam kormányát, csak az egyházi ügyeket tartva fenn államtitkárának, Antonelli bibornoknak. Járatlan volt a politika útjain, külső tanácsra szorult, de nem Metternich után indult, hanem inkább Palmerstonra és a liberális, tudós franczia követre, Rossi grófra hallgatott. Megtörtént az, miről Metternich előre mondta, hogy absurdum: liberális lett a pápa. De ez inkább volt a hatalom mézes heteinek ábrándozása, mint belső meggyőződés vagy politikai irány. Pius valójában soha sem volt más és nem is akart más lenni az egyház szigorú hitű kormányzójánál.
De mégis nagy esemény volt, nemcsak Itáliára, hanem egész Európára visszaható, midőn az egységes Itália háromszínű lobogója elismerést nyert Rómában, meg lőn szentelve a pápa áldásával. Az ifjú Itália nagy lépést tett előre. Az egyesülés eszméjét IX. Pius nemcsak népszerűvé tette, hanem udvarképessé is.
Ugyanakkor más, világi kar is jelentkezett az eszme szolgálatára. Mint a XII. században a lombard városok ligája a pápával űzte ki a németeket, úgy most a sardiniai király, Károly Albert vállalkozott e feladatra.
Károly Albertnek és vele a savoyai dynastiának a nemzeti és szabadelvű eszméhez való csatlakozása tán még csodálatosabb, mint a pápának állásfoglalása. Nem volt minden ízében reactionáriusabb udvar a turininál; sehol sem törekedtek annyira elnyomni és kitörölni a forradalom minden nyomát, mint ott, hol egyaránt féltek a franczia hódítástól és a haladástól.30 Minthogy pedig a régi rendszer fenntartása csak osztrák segítséggel volt lehetséges, a dynastia 1821 óta alig folytatott önálló politikát és házasság által is szinte összeolvadt a Habsburgokkal. Maga Károly Albert vitéz, katonás férfiú volt, kiben a nagy vallásosság mégsem törölte el végkép családjának öröklött nagyravágyását. Bár mennyire conservativ volt, mégis nagy hatással volt reá legkiválóbb hiveinek, Balbonak, Massimo d’Azeglionak az a felfogása, hogy Itáliát csak Ausztria legyőzésével lehet egyesíteni s hogy e döntő küzdelemben csak a király lehet Itália kardja. Fejedelmi öntudatát sértette Metternich gyámkodása és Schwarzenberg Félix herczegnek, az osztrák követnek gőgös fellépése. Már 1846 eleje óta feszült volt a viszony a két udvar közt és néhány alárendelt vámügyi kérdést már nem lehetett békén elintézni. Károly Albert, kit egyformán fenyegetett a jezsuiták csokoládéja és a demagógok tőre, utoljára is határozott. 1847 végén liberális ministeriumot nevezett ki, megadta a községi autonomiát és a sajtószabadságot és így mint reformáló uralkodó, egyenesen szembeállott Metternich rendszerével. Metternich viszont egyetértett Guizotval a béke fenntartása érdekében. Semmi engedmény, volt mindkét udvar közös jelszava. A nagyhatalmak közt csak Anglia lépett fel mint az olasz mozgalomnak nyilt pártfogója.
Legelőször ott tört ki a forradalom, hol legerősebb volt az angol befolyás, a tengeri hatalom közvetlen hatása: Siciliában. 1848 elején Palermóban kitűzték a háromszinű lobogót. A sziget elszakadt a nápolyi királyságtól, melyet az osztrák szövetség absolutismus fenntartására kényszerített. Az egész félszigeten végig harsogott IX. Pius hymnusa, most már a forradalom dala. Milano, Padua, Pavia, Vicenza utczáin vér folyt; az egyetemeket be kellett zárni, az osztrák uralom már csak erőszakkal volt fenntartható. Meddig marad igaz az osztrák államkanczellárnak még 1847-ben is ismételt elve: hogy Itália soha sem lehet más, mint földrajzi fogalom?