George Sand.
Charpentier Eugène festménye után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
IV. FEJEZET.
A februáriusi forradalom.
A bourgeoisie uralma. – A forradalom kitörése. – A forradalom győzelme. A második köztársaság. – A vörös és a kék respublica. – A munka szervezése. A nemzeti műhelyek. – A nemzetgyűlés és a munkások. Proudhon. A juniusi csata. – Az új alkotmány. Napoleon Lajos elnöksége.
A nagy forradalom óta Francziaországból indultak ki mindazok a rázkódások, melyek Európa külső és belső békéjét megbontották. Gyors változásban követte egymást a forradalmi és a mérsékelt köztársaság, a legitim és a polgári királyság, de mióta a régi társadalom megdőlt, állandó nyugalom többé nem tért vissza. A forradalmi eszmék kielégítést igértek minden politikai és socialis törekvésnek; az egymást követő forradalmak eredménye csak azokat elégítette ki, kik élni tudtak az alkalommal. Még meg sem szűnt a küzdelem az ancien régime és a romjain felemelkedő polgárság közt, még javában viharzott a harcz a katholikusok és a szabadgondolkodók közt, midőn már a harmadik rend fölött felemelkedik a negyedik rendnek egyenjogusítást, megélhetést követelő, minden eddigi alkotást elnyeléssel fenyegető réme.
George Sand.
Charpentier Eugène festménye után.
Polgárkirályságnak nevezték Lajos Fülöp uralmát, és ez elnevezés megfelelő, ha polgár alatt csak a jómódú városi embert értjük. A munka felszabadult, a nagy találmányok minduntalan új teret nyitottak a vállalkozásnak, az ipar és kereskedelem eddig soha meg nem ért virágzásnak örvendett, a tőkegyűjtés gyorsan haladt. Szellemi tekintetben is nagy volt a lendület. A classikus és a romantikus iskola küzdelme, Victor Hugó, Lamartine, Balzac, George Sand munkássága mindenkorra nevezetessé teszi e korszakot az emberi szellem történetében. Az iskolával tán sohasem foglalkoztak annyit, a népnevelés akkor kezdett általánossá válni. Minden tehetség szabadon érvényesűlhetett. Thiersnek és Guizotnak parlamenti beszédjei nemcsak hazájukban keltettek visszhangot, hanem az egész művelt világban. Még a francziáknak annyira kedves fény, a hadi dicsőség sem hiányzott. Az algieri hódítás elég alkalmat adott a vitézeknek a kitűnésre és eléggé foglalkoztatta a Párisnak hadi tettekre sovár népét. Francziaország európai állása is emelkedett. Thiers a császárság nagy hagyományait akarta megújítani, midőn 1840-ben Mehemed Ali miatt kihívta egész Európát, Guizot pedig a spanyol házasságok ügyében nagy diplomatiai diadalt aratott Anglia fölött. Lajos Fülöp, kit eleinte betolakodónak néztek a legitim uralkodók, egy évtized múlva erős oszlopa lőn az európai békének és a conservativ érdekeknek.
Nagy, virágzó család vette őt körül. Igaz, hogy örököse, az orleánsi herczeg. 1838-ban lebukott lováról s holtan terült el Páris kövezetén, de élt az ősz király unokája, a párisi gróf, kire a trón nézett. Ennek legbiztosabb támaszaiul igérkeztek a király ifjabb fiai, az aumalei herczeg, ki katonai hírnévre tett szert és a joinvillei herczeg, kinek a tengerészet fejlesztése s vezetése jutott feladatául. A parlament rendesen, törvényesen működött. Guizot hivatalba lépése óta, 1840 nyarán, állandó nagy többséggel rendelkezett és az ő kormányzata voltakép a király személyes befolyásának volt kifejezője. Volt ugyan ellenzék, Thiers vezetése alatt, de az is egészen dynastikus. A Bourbon-pártot leverte a haladás, megszégyenítette a berryi herczegné kalandja. A bonapartistákat Napoleon Lajos herczeg ismételten meghiusult kísérletei fosztották meg reménységüktől. A köztársasági pártot és a munkásokat felkeléseik véres leverése és meg nem szűnő törvényes üldözésük szorította vissza, úgy hogy már nemcsak hogy fegyverhez nem nyúltak, de még a király elleni attentatumok is megszűntek.
Mindezen nagy és fényes eredmény, mely az egész rendszernek tartós fennállást igért, annak volt köszönhető, hogy a király és a törvényes jogokkal felruházott polgárság egyetértettek a középosztály uralmának megszilárdításában és bármely irányból jövő forradalmi mozgalomnak elnyomásában.
Csakhogy az alkotmány sánczaiba befogadott polgárok számosabban voltak ugyan, mint a restauratio korában, de aránylag csak csekély részét képezték a lakosságnak. Ez is kiváltságos osztály volt tehát. Az activ választási jogot a 200 francnyi adócensus adta meg, a passiv választási joghoz 500 francnyi census kellett most is.60 A nemzetőrségbe is csak ilyen kiváltságos polgárt vettek be s még az értelmiségnél sem tettek kivételt. A «pays légal»-t, a törvényes nemzetet, a pénz korlátja választotta el a többi néptől, melynek meg volt ugyan a törvény előtti egyenlősége, de politikai joga igen kevés. A régi társadalom bálványa a pénzzel együtt a származás is volt, most kizárólag a pénz adott hatalmat és jogot.
A középkorban az állam azt követelte, hogy alattvalói vallásosak és istenesek legyenek; a XVIII. század philosophusai erkölcsösekké, műveltekké és szabadságszeretőkké akarták nevelni embertársaikat. Most pedig annak a társadalomnak, mely e két nagy fejlődés összefolyásából fönmaradt, a hivatalos kormánya csak egyet követelt: hogy gazdagok legyenek. Guizot maga is kiadta a jelszót, midőn a Normandiában tett választási körútján felkiáltott: enrichissez vous. Igaz, hogy ő maga puritánus ember, igaz, hogy emlékirataiban igazolja, hogy e szavakat épen nem erkölcstelen szellemben használta, de azért mégis csak e gondolat ütötte bélyegét e korszakra. Mihelyt a gazdagsághoz van kötve minden jog, ha nem is erkölcsös, sem törvényes, de természetes, hogy mindenki arra törekszik. Arra törekszik minden eszközzel, csak épen arra vigyázva, hogy a büntető törvénykönyvvel összeütközésbe ne jőjjön.
Guizot maga úgy tartotta, hogy egész Francziaországban csak 180,000 ember van, ki józanul s függetlenül gyakorolhatja politikai jogát. A korláton kívül maradtak természetes ellenségei voltak az egész állapotnak, de oppositiójuk nem igen hatolt be a kamarákba, fellépésüket szinte lehetetlenné tette a nemzetőrség és a katonaság. Guizot úgy vélekedett, hogy neki és királyának sikerült az, miben Mirabeau és Napoleon eredmény nélkül fáradtak, a forradalom megállítása.
A baj csak az volt, hogy még a «pays légal,», a bourgeoisie sem sorakozott már osztatlanul a juliusi monarchia köré. Legelőször elidegenedtek tőle Lafayette és Laffitte hívei, kik királyságot akartak ugyan, de köztársasági intézményektől körülvéve, azután azok, kik elfogadták ugyan a Charteot, de csak mint a haladás kiinduló pontját, végre azok is, kik híven szolgálták ugyan a királyt, de nem hajlottak meg mindenben akarata előtt, mint Thiers. Ezeknek egyesült oppositioja sem lehetett veszedelmes mindaddig, míg van kilátásuk arra, hogy alkotmányos küzdelemben czélt érnek, kormányhoz jutnak. De midőn mind szorosabbá, szinte felbonthatatlanná vált a viszony a király és a minister közt, ez oppositio szükségkép nemcsak Guizot megbuktatására, hanem az egész rendszer megdöntésére tört.
Thiers gyakran mondta, hogy Francziaország balközép, akarja a nyugalmat, de nem a mozdulatlanságot. Nem felfordulást akar, hanem haladást. Guizot rendszerének pedig épen a mozdulatlanság volt a jellemző vonása. Vissza is vetett minden, a választási jog kiterjesztésére vagy a kormányhatalom megszorítására czélzó javaslatot. Megvolt a biztos többsége, erre támaszkodott, mint törvényes alapra. Szembe vélt szállhatni nemcsak az ellenzékkel, hanem az országgal is.
Pedig, ha már a kamara nem volt az ország igaz képviselete, a parlamentáris többség nagyobbik fele kormányhivatalnokokból állott, kiket a kormány választatott meg, hogy tőle függő többsége legyen. A nem-tisztviselők jelentékeny részét pedig vasuti és más concessiókkal, vállakozások előmozdításával kötötte magához a kormány. Guizot az ország pénzét használta fel arra, hogy az ország igaz hangulata ne nyilvánulhasson.
Ez a corruptio talán nem hatja át az egész társadalmat, még a gazdagot és hatalmasat sem, de bizonyos, hogy igen jelentékeny részében és épen a felső tízezerben, nagyon alacsonyra szállott az erkölcs színvonala. – Egymást érik a nagy botránypörök; mindenfelé kifakad a belső romlottság okozta kelés, szennyével, genyjével fertőzi mindazt, mit tisztelni szoktak. Nem maradt ment sem a papság, sem a királyi udvar, sem a születés, sem a hivatalos aristokratia. «Egy ember elszökik a Tuileriák palotájából, hol lopott: ez a tolvaj a nemoursi herczegnek, a király fiának hadsegéde. Egy embert elítéltek hamisítás miatt: ez a hamisító herczeg, a királyság első családjainak rokona. Egy embert sikkasztás miatt elítél a pairek törvényszéke: ez a sikkasztó a király volt ministere (Teste). Egy ember úgy szerepel egy híres pörben, mint a ki szobáját kölcsönözte, hogy ott kössék meg egy pénzügyi állás eladásának szerződését: a csalás bűnsegéde a ministerelnök (Guizot).» 1847 aug. 18-án halva találták ágyában Praslin herczegnőt, Sebastiani marsall leányát. A vizsgálat kiderítette, hogy a gyilkos maga a férj, ki akadály nélkül akarta tovább szőni viszonyát kilencz gyermeke nevelőnőjével.61 Már fel volt találva a rémregény, de a valóság felülmulta Victor Hugo és Eugene Sue fantáziáját. A király és az udvar ellen fordult mindenki s méltán. Hát nem Lajos Fülöp maga adott rossz példát örökös apanage követelésével és magánvagyonának az államtól elválasztásával? Még fonákabbá tette helyzetét a vallásos színlelés, mely akkor honosodott meg annál a dynastiánál, melynek hagyományaival ugyancsak ellenkezett. Már nem bíztak senkiben. Hisz az ellenzék vezéreit is gyakran joggal gyanusíthatták, hogy erkölcsi felháborodásuk forrása épen nem tiszta talajból fakad.
Kétféle ideál lép fel egymástól külön, de lassankint összeolvadva egymással és együtt készülve az ostromra az ennyi erkölcsi pusztulással járó rendszer ellen. Saint-Simon óta a socialis probléma mind jobban magára vonta a művelt osztálynak, de különösen az íróknak figyelmét. A modern regénynek mai napig is utól nem ért megalkotója, Balzac, műveiben a pénz uralmát rajzolja, a börze, a vállalkozás technikáját ismerteti kegyetlen realismussal, szigorú igazságérzettel. A szegény és gazdag közti küzdelem, a nyomor és szenvedés, a társadalom véres igazságtalansága benne találta legnagyobb festőjét. A társadalom elé hű képét tartotta, melytől undorral el kellett fordulnia mindenkinek, ki még teljesen el nem romlott. Hisz a proletár, sőt a társadalom ellen nyiltan fellázadó gályarab vagy kalóz is erényhős a társadalom rothadt oszlopaihoz, a főnemesekhez, bankárokhoz, vállalkozókhoz képest. A megujhodás tehát csak a még romlatlan, de az alkotmányon, sőt a társadalmon kívül álló néprétegektől várható. – Ez a jövő ideálja. – A másik nagy költő, Lamartine pedig ugyanakkor megírja a Girondisták történetét, költői színekkel ecsetelve a nagy történeti dráma minden alakját, új életre keltve Mirabeau, Danton, Marat, Robespierrenek hatalmas, de a köztudatban már csak vérengző egyéniségét, kimutatva róluk, mennyi bennök a tisztán emberi, az ideális. A forradalmi cultusnak ez a renaissancea bámulatos hatást keltett nemcsak Francziaországban, hanem mindenfelé.62 Ellentétül pedig a socialista párt nagytehetségű vezére, Louis Blanc megírja a tíz év történetét 1830–40., előadva a forradalom vívmányainak fokozatos elhagyását, az ideál megtagadását és üldözését, a személyes és osztályérdeknek a nemzeti fölé emelkedését. Minő fényben tündöklött ehhez képest a nagy forradalomnak még borzasztóságaiban is nagyszerű szenvedélye! A mult ideálja kezet fogott a jövőével a jelen elitélésében.
A küzdelem a parlamentben indult meg. Duvergier de Hauranne, Thiers barátja, 1847 elején törvényjavaslatot nyújtott be, mely 100 francra szállítja alá a választási censust, az értelmiségre nézve azt egészen eltörli, a képviselők számát pedig 80-al szaporítja, Gernier Pages – republikánus – az általános szavazó jogot ajánlotta. Rémusat, Thiers nagy műveltségű s befolyású párthíve incompatibilitási törvényt nyújt be. Parlamentáris reform tán még útját állhatta volna a forradalomnak, a mennyiben a legkiáltóbb visszaéléseket eltörli és újabb népréteget is megnyer az alkotmánynak. De Guizot veszélyt látott minden engedésben és nemcsak hogy hű többségével leszavaztatja az ellene egyesült ellenzéket, hanem még maró gúnynyal is bántja a conservativ érdekek ostromlását. Így, mivel parlamentáris úton nem tehettek már semmit, az ország elé kellett vinniök az ügyet.
Eljárásukhoz O’Connell példája adta a mintát. Reformbanketteket adtak 1847 jul. 9-től fogva Párisban, majd a nagyobb vidéki városokban is. Az egész ellenzék fellázadt a kormány és a tőle istápolt nyilvános romlottság ellen. A szép szavak magukkal ragadták a hallgatóságot és ezernyi embert nyertek meg az oppositiónak. A mint a mozgalom nőtt, mind szélsőbbé vált. Néha már el is hagyták a király hivatalos felköszöntését. Lamartine szülővárosában, Mâconban így szólt: «Ha a királyság meghazudtolná azokat a reményeket, melyeket az ország mérséklete 1830-ban inkább természetébe, mint nevébe helyezett; ha elszigeteli magát; ha nem olvad össze a tömeg szellemével és jogos érdekével; ha a választók aristokratiájával veszi magát körül, a helyett, hogy egygyé lenne a néppel; ha a lakosság vallásos érzelmei ápolásának ürügye alatt a papság reactiójával szövetkezik, hogy kezéből megvásárolja a nép babonás tiszteletét; ha a nélkül, hogy nyiltan szembe szállott a nemzet akaratával, megrontja ezt az akaratot és az alkotmány palástja alatt dictaturát szerez magának; ha a polgárok nemzetét az adók-vevők alávaló csőcselékévé aljasítja; ha Francziaországnak pirulnia kell hivatalos bűnei miatt: ez a királyság elbuknék, nem vérében, mint 1789-ben, hanem a saját maga által ásott veremben. És miután meg volt a szabadság forradalma és a dicsőség ellenforradalma, meg lenne a nyilvános lelkiismeretnek és a megvetésnek forradalma.» Látni való volt, hogy ez a mozgalom forradalomhoz vezet és Garnier Pages elejétől fogva tisztában volt az eredményével.
Guizot azonban, bízva a királynak és magának eszében, rendíthetetlen többségében, a katonaságban és a nemzetőrségben, igen kevésbe vette az ellenzék és az utcza lármáját és a csőcselék elégedetlenségét. Pedig a döntő fordulat már megtörtént. Az általános elégedetlenségnek meg volt a jelszava, melylyel a kormány ellen vezetheti az összes ellenzékieket.
A király 1847 végén tartott trónbeszédében még meg is rótta a «vak és ellenséges izgatást». A felirati javaslat tárgyalásánál Guizot győzelmesen visszaverte Thiers, Odilon Barrot és Lamartine támadását és visszavettetett minden reformindítványt. 1848 február 12-én meg is szavazták a feliratot. Az ellenzék lemond a parlamentáris küzdelemről és lapjai figyelmeztetik az országot, lépjen közbe, ha más kormányt óhajt. A republikánusok Lajos Fülöp haláláig felfüggesztik minden reményöket. Többen már arra gondolnak, hogy az egész ellenzék mondjon le és választási küzdelemmel tegye próbára az ország igazi hangulatát. De az élesebben látók máskép ítéltek. A joinville herczeg már 1847 végén így írt bátyjának a nemoursi herczegnek: «Sem külső, sem belső helyzetünk nem valami fényes. Orvoslást nem látok, mert minden bajnak oka maga a király. A király, ki meghamisította az alkotmányos intézmények szellemét.»
Végre is az ellenzék abban állapodott meg, hogy bankettel üli meg az egész, kudarczot vallott reformmozgalom torát. Ilyenre meg is hívta őket Páris XII. kerületének, e forradalmi hírű St. Marceaunnak polgársága. De a kormány Párisban nem engedte meg az izgatást s betiltotta a bankett megtartását. Ez mélyen sértette a még dynastikus polgárságot. Ehhez csatlakozott a deákság is, melyet a Collège de France híres tanárainak, Michelet és Quinet történetíróknak és Mickiewicznek, a nagy lengyel költőnek, eltávolítása tanszéküktől lobbantott nagy és méltó haragra. Guizot, ki ellen 20 év előtt ép úgy jártak el a Bourbonok, most bűnt látott a szabadságszeretet hirdetésében és a jezsuiták megtámadásában. Erős forradalmi szél fújt, melyet a siciliai fölkelés győzelmes haladásáról érkező hírek egyre élesztettek.
Megmozdult az igazán forradalmi nép, a munkássereg is. Ennek elégedetlenségét nem annyira az izgatás okozta, hanem úgy mint 1789-ben, a rossz finánciális helyzet előidézte munkahiány és a rossz termés okozta inség. A legnépesebb titkos társaságnak is alig volt 600 tagja. De midőn a socialisták számos, még nem szervezett felekezetei, midőn a Ledru Rollintól vezetett régi jakobinusok észrevették, hogy a reájuk nehezedő társadalmi rétegek elváltak egymástól, természetesnek találták, hogy ezt a meghasonlást a maguk czéljaira felhasználják.
Az ellenzék nem gondolt forradalomra, sőt a törvénytelenséget is kerülni akarta. Meg akarta ugyan tartani e bankettet, de úgy, hogy a rendőrség első felszólítására szétmennek és az ügyet törvényszék elé viszik, aztán meg febr. 20-áról, vasárnapról, 22-ére, keddre halasztották, csak azért, hogy a munkások ne vehessenek benne részt. De mivel felhívásuk a nemzetőrségnek is szólt s mivel a deákságot felszólították a körmenetben való részvételre, a ministertanács ezt az előtte való nap eltiltotta. Odilon Barrot le is mondott róla, de Lamartine kijelentette, hogy ott lesz, ha egyedül marad is, mert becsületbe vágó dolog a bankett megtartása. Igy Odilon Barrot is neki bátorodott és február 22-ikén a kamara ülésén a ministerium vád alá helyezését indítványozta, a corruptio, az alkotmány meghamisítása, a forradalom megtagadása miatt. Guizot mosolyogva fogadta a vádat. Nemcsak többségében bízott, hanem még jobban a Gérard marsall által 1839-ben kidolgozott tervben, mely a fellázadt városban is biztosította a katonaság szabad mozgását. Harminczezer katona volt a városban, a tüzérséget és az erődöket pedig nem csak a külső ellenség ellen lehetett felhasználni.
Február 22-ikén nagy tömeg lepte el az utczákat, «reform»-ot kiáltva, de nagyobb rendzavarás nem történt. Csak Lord Normanby, az angol követ írta meg mindjárt, hogy ez a nap nagyon hasonló a juliusi forradalom első napjához.63 Feltűnést keltett, hogy a kormány nem hívta össze a nemzetőrséget. Elárulta, hogy már Páris jómódú lakosságában sem bízhatik. A tüntetések arra az elhatározásra bírták a kormányt, hogy összevonja a katonaságot és rendőrséget s kiadja a parancsot a munkásvezérek elfogatására. De a munkások is felhasználják az éjjelt: hajnalra a régi forradalmi városrészek, különösen St. Antoine, el voltak torlaszolva.
Most már egybehívták a nemzetőrséget, de későn. A polgárok is Guizot eltávolítását követelték és mindig közbenjártak a katonák és a nép közt, hogy ennek a szétszórását megakadályozzák. Általában farsangi jókedv uralkodik, a katonák, a polgárok és a munkások nem igen bántják egymást és minden jó véget igér, ha a király megválik ministerelnökétől. Belátja ezt Lajos Fülöp is, kész elbocsátani Guizot-t és magához hivatja régi barátját, ki soha sem tartozott az oppositióhoz: Molé grófot. De Molé maga azt ajánlja, hogy inkább Thierst bízzák meg a kormány alakításával, hogy egészen lefegyverezzék az oppositiót. A vén király ezt is elfogadja, csak azt köti ki, hogy Thiers mellett Bugeaud marsall, az algieri sereg híres és rettegett vezére bízassék meg Páris parancsnokságával. Thiers nem akar a király alatt szolgálni, Bugeaud ellen is tiltakozik s így az egész nap hiábavaló alkuval, kormány alakítása nélkül telik el.
A forradalom győzelme. A második köztársaság.
A forradalom befejezettnek látszott. Guizot bukása általános örömöt keltett, a népszerű ministerium várt kinevezése lefegyverezte az összes pártokat. A polgárság önkéntes kivilágítással fejezte ki örömét, a boulevardokon ujjongó, tréfálkozó sokaság tolongott, énekelve a Marseillaiset.
Egy ilyen daloló csoport 23-án este 10 felé eljutott a külügyministeriumhoz, Guizot volt lakásához. A nép fraternizálni kezd az ott felállított két századdal; a parancsnok, hogy ezt megakadályozza, négyszögbe állítja fel csapatát. Egyszerre a tüntetők sorából lövés dördül el; a parancsnok sortüzet adat, vagy 50-en esnek el holtan vagy sebesűlten és a csoport jajgatva szétoszlik. Majd visszatér halottjaiért. Szekérre rakja a hullákat és bosszút kiáltva járja be az utczákat. A barrikádok még állottak, a köztársasági párt egészen a maga részére fordítja a hangulatot a nép gyilkosai ellen. Különben is Bugeaud, kit a király főparancsnoknak kinevezett, a legnépszerűtlenebb ember volt az országban. A harangokat félreverik, a fákat kivágják, az utczákat üveggel szórják tele a lovasság feltartóztatására. Közös haragban összeolvad a nemzetőrség és a nép, mindenki fegyverkezik, a vasrostélyokból dárdákat készítenek. A katonaság nem tesz semmit, mert a király nem bír határozni. Bugeaud hajnalban átvette a vezérséget és öröme telt volna abban, ha lehető sokat leágyúztat a csőcselékből. De katonáit kifárasztotta a két napi zaklatás, élelemről, lőszerről sem gondoskodtak, akár csak 1830-ban. Reggelre febr. 24-én már «éljen a köztársaság» volt az általános csatakiáltás.
A munkások vezérei most léptek ki nyiltan a porondra. Louis Blanc a katonaság lefegyverezését és eltávolítását követelte, Proudhon pedig azt a rövid proclamatiót osztatta ki: Lajos Fülöp gyilkoltat benneteket mint X. Károly; menjen hát X. Károly után. A nép cselekedett, a Tuileriákban tétováztak. Bugeaud most is rögtöni erős cselekvés mellett volt, de a király sem ezt nem akarta, sem megválni majoritásától, mint Thiers követelte. Thiers erre Barrotval bejárja az utczákat, hogy lefegyverezze a népet. De már elkéstek. Általános volt a bizalmatlanság a király és Bugeaud ellen. A katonaság, mivel nincs kormány, a mely parancsolna, nem támadja a barrikádokat. A város gyorsan a felkelők kezébe kerül, kik nagy tömegekben közlekednek a Tuileriákhoz. Csak a Château d’eau kaszárnyájánál, mely az oda vezető útat védte, állott ellen az őrség, a városi rendőrség. De a házat felgyújtják, e hős védők elpusztulnak.
Már áthallatszik a puskaropogás és a haldoklók kiáltása a Tuileriákba. Ekkor, az utolsó pillanatban, férfias elhatározásra jut e vén király: személyes megjelenésével, népszerűségével akarja megtartani a trónt, melyet tizennyolczadik éve ezen eszközökkel szerzett meg. Lóra ült. Thiers és Bugeaud kiséretében mutatkozik a katonaságnak és a nemzetőrségnek. De ezek hűsége is megtántorodott. «Már késő» kiáltás fogadja a polgárok részéről, mire megtörve visszatér palotájába. Itt tovább tartott a tanácskozás, a vívódás. A királyné folytatni akarta a harczot, a király fiai lemondásra akarják bírni atyjukat, hogy a dynastiát megmenthessék. Thiers azt ajánlja: menjen a király seregével St. Cloudba és onnét hódítsa vissza az elveszett Párist. Utoljára is a montpensieri herczeg unszolására lemond, az orléansi herczegnét rendelve régensnének, míg kis fia, a párisi gróf, nem éri el a nagykorúságot.
Gyorsan el is távoznak mindnyájan St. Cloudba, csak a herczegné marad a palotában fiaival.64 A felkelők már belőttek a Tuileriákba, midőn a régensnő fiával, a trónörökössel és csekély kisérettel átmegy a Szajnán, hogy a kamarában keresztülvigye fiának királylyá elismerését. Gyalog kellett mennie, de a nemzetőrség lelkesen üdvözölte és a képviselők is tisztelettel fogadták.
Azalatt a nép behatol a Palais Royalba, az Orléansok régi palotájába, majd a Tuileriákba is. Sokban hasonlított e nap 1792 aug. 10-éhez, de a véres kegyetlenség, az ádáz gyűlölet teljesen hiányzik belőle. Alig volt vége a vérontásnak, már farsangi mulatás, tomboló jókedv váltja fel a királyi termekben. A souverain nép nem lop, nem is rombol, csak Lajos Fülöp arczképeit pusztítja. De a trónt kiviszik a Bastille terére, ott sorban felülnek reá az utczai gyerekek, aztán megégetik a királyság jelvényét.
Vígan folyt ez a farsangi maskara, midőn a kamarában eldőlt a dynastia sorsa.
A felkelés vezetői, Ledru Rollin és Caussidiere, már délelőtt elfoglalták a városházát, magukhoz ragadták a város igazgatását és elhatározták, hogy a kamarát is megszállják, hogy kikiálthassák a köztársaságot. Mire odaért a regensnő, a munkások fegyveres csoportjai is ellepik a Bourbon palotát. A kamara – hisz alig volt benne republikánus – kész volt elfogadni e trónváltozást. De Lamartine azt kívánja, hogy ne határozzanak a herczegné jelenlétében, a herczegné pedig nem volt Mária Terézia, hogy felhasználja a pillanatot és lelkesedést keltve maga és fia iránt, biztosítsa ennek trónját. Mire ismét megnyilt a tanácskozás, betódult a nép és fenyegette Guizot régi többségét. Nem hallgatták meg sem Odilon Barrot-t, ki mint minister akart beszélni, sem a herczegnét, kit a legitimista La Roche Jacquelin szakított félbe. De szóhoz jut Ledru Rollin, ki provisorius kormány választását és conventio összehívását javasolja, majd Lamartine is, ki egy ideig oly tétován beszélt, hogy egy vén szabadságharczos már czélba vette – mire a nagy költő is a provisorius kormány választását sürgeti. Egyre nagyobb lesz a népáradat, fenyegetőbb a győztesek magatartása. A herczegné kimenekült, a többség szétrebben; csak a szélsőbal marad a helyén. Az választja meg az ideiglenes kormány tagjait, kiknek névsorát már délelőtt mindenfelé terjesztették a republikánusok. Lamartine felolvassa a névsort: a nép helyesli vagy visszautasítja az egyes neveket. Így állapította meg a kormányt a csonka kamara a harczosokkal és kiabálókkal együtt. A megválasztott megannyi republikánus képviselő, azonkívül Lamartine is, ki bár előbb a restauratió híve volt, később, a nagy forradalom dicsőítése által oly nagy szolgálatot tett a köztársaság eszméjének, s kinél népszerűbb ember akkor Francziaországban nem volt. A socialista mozgalom vezetőit, kik nem voltak képviselők, mint titkárokat alkalmazták. Így jutott a kormányba Louis Blanc, Flocon, a Réforme szerkesztője és Albert, ki közönséges munkás volt.
Így bukott meg néhány óra alatt Európa egyik leghatalmasabb monarchiája. Ezernyi katonasággal rendelkezett, istápolta az anyagi és szellemi érdekeket. Csak az erkölcs és a nép iránt nem volt érzéke.
«A Palais Royal előtti harcz jelentéktelen volt, inkább félreértésből származott. A Tuilierák úgyszólva kardcsapás nélkül vesztek el. Páris erődítései, 40,000 katona, 80,000 nemzetőr, minden hiába. Egyszerűen azért, mert alig volt már ember, kit érzülete arra hajszolt volna, hogy életét koczkára tegye azon férfiúért, kit még egy hét előtt az eszesek legeszesebbjének neveztek.»65
1792-ben a királyság megszünésével megkezdődött az élet-halál harcz a hegypárt és a girondisták közt. Pedig elvi ellentét alig volt köztük. Inkább a temperamentum, a jellem, a műveltség különbsége döntött és személyes torzsalkodásból keletkeztek a legnagyobb összeütközések.
Most ellenben a legnagyobb és leghatározottabb elvi és érdekbeli ellentétek által elválasztott erők egyesültek egy közös győzelemben. Kié lesz a győzelem bére, a jövő? Azoké, a kik első sorban a köztársaság formájáért rajongnak és kiket már műveltségük is inkább a girondisták utódaivá avat, a polgári republicánusoké; vagy azoké, kik a győzelmet csak első lépésnek nézik a társadalom újjáalkotásának, a munka szerzésének óriási feladata végrehajtásában: a socialistáké, a munkások vezéreié? Mert a franczia socialista írók abban különböztek a németektől, hogy tett dolgában is előljártak. A gyakorlat itt mindig közelebb állott az elmélethez, mint bárminő más modern országban.
A kamarában a polgári republicánusok ragadták magukhoz a kormányt; más ott nem is volt. Az volt a kérdés: Páris győztes népe, melynek ismét a városháza a főhadiszállása, megelégszik-e ezen megoldással?
Már délután fél négykor a városházára indultak hát a kivívott győzelem kéjétől eltelt munkások közé. Ezek vezérei – tudták, mi történt 1830-ban – elhatározták, hogy most nem engedik ki kezükből a hatalmat. A nép is gyanúval fogadta az érkezőket. Szükséges volt, hogy megnyerésére kész programmot adjanak. Lamartine és Crémieux írták ezt, mialatt a nép türelmetlensége és a folyton érkező deputatiók egyre zavarták őket. A nép azt követelte, hogy mindjárt mondják ki a köztársaságot; a kormány tagjai az államforma végleges megállapítását magától a nemzettől akarták függővé tenni. Mégsem engedhették meg, hogy Páris maga szabjon törvényt Francziaországnak.
A proclamatióban kimondták, hogy Páris hősiessége megbuktatta az oligarchikus kormányt, melyet véres nyomok tiltanak el a visszatéréstől. A nép vérét ontotta, de most ez a nemes vér nem omlott hiába. Oly kormányt vívott ki, mely megfelel a nép jogainak és akaratának. A népies kormány alatt magistratus minden polgár. Bár az ideiglenes kormány csak a franczia nép nevében jár el, és bár szívéből és meggyőződéséből a köztársaságot kívánja, sem a kormány, sem Páris népe nem igénylik, hogy az egész polgárság az ő véleményök után induljon. A kormány végleges formáját csak a népfelség állapíthatja meg.
«A nemzet egysége, melyet ezentúl a nemzet minden osztálya fog képezni; a nemzet kormánya a nemzet kezében, elvül a szabadság, egyenlőség és testvériség, jelszóul a nép: ime ez a népies kormány, melylyel Francziaország tartozik önmagának és melyet erőfeszítésünk bizonyára biztosít majd részére.»66
Ez nem más, mint 1789, a köztársaság óhajtásával és az utolsó pontban a socialis reform bizonyos gyönge említésével. Nem csuda, ha Ledru Rollin, a legszélsőbb demokrata, nem is írta alá. De phrasisai gyönyörűen csengtek; a nép elfogadta, a kormány elfoglalhatta hivatalát. A socialisták befolyása pedig abban érvényesült, hogy Louis Blanc és társai, kik nem voltak képviselők, másnaptól fogva már nem mint titkárok, hanem mint a kormány egyenlő rangú tagjai szerepelnek Lamartine, Ledru Rollin, Garnier-Pages, Arago, Crémieux, Marrast és Marie mellett. Mindössze – egyik vezető emberük bevallása szerint – csak maroknyi volt a republicánus, de a kicsi pártban volt akarat, elszántság és áldozatkészség és így magával ragadta nemcsak Párist, hanem egész Francziaországot. A király Angliába menekült családjával és Guizotval; senki sem üldözte őket. A kormányt pedig mindenütt elismerték s lelkesen üdvözölték.
Talán nem volt még kormány, melynek magasabb fogalma lett volna az ember jogáról és a nemzet szabadságáról. Igazi idealisták voltak valamennyien, bármennyire külömbözők is tehetségre és temperamentumra. Hosszas elvi oppositiójuk tisztán tartotta őket a hatalom gyakorlatával szükségkép együttjáró kiméletlenségtől és önzéstől. De viszont épen azért távol maradtak a cselekvéstől is, nem ismerték a politikai tevékenység föltételeit, sem az ország igazi állapotát. Elég volt nekik, hogy a humanitás kérdésében egyetértettek: a többi, sokkal égetőbb kérdésben dönt majd az idő. Csak ez a járatlanságuk magyarázhatja meg, hogy ily könnyű vérrel és önbizalommal fogtak oly feladat teljesítéséhez, melynek megoldása a legpróbáltabb és leggeniálisabb államférfi erejét is felülmúlja.
Világos volt, hogy a békés polgárság csak irtózattal nézhette a jakobinus jelszavak felújítását. Az eddig hatalmon levő bourgeoisie, a birtokosok, a tőkepénzesek és gyárosok annyira számos és befolyásos osztálya csak rémülettel gondolhatott arra, hogy a munkások, a socialisták elméletei megvalósuljanak, oly elméletek, melyeket addig csak azért engedtek nyilvánosságra jutni, mert nem vették őket komolyan. Ha pedig a kormány ezt nem teszi, ha sem az alkotmányon, sem a társadalmon nem változtat gyökeresen; ha eredetét megtagadva, tovább is a bourgeoisiera támaszkodik, maga ellen indítja a fegyveres, győzelmi mámorban úszó, utopistikus ábrándokba merült proletariatust.
Egyelőre azonban örömben úszott minden. Az anarchia csakhamar megszűnt, a katonaság és a nemzetőrség meghódoltak az új hatalomnak. Az ősi központosítás és a napoleoni administratio egyszerre uralkodóvá tette mindenütt Páris akaratát. A kormány pedig azzal fejezte ki, minden szabadságszeretete mellett, mennyire elitéli a nagy forradalom véres hagyományait, hogy már febr. 27-én rendeletet adott ki a halálbüntetés eltörlésére politikai bűnökért.
Lamartine mintegy személyesítette azt a lelkesedést, melylyel e nagy napokban egy szebb jövő felé fordult az optimista közvélemény. Igazi poéta volt, ki egymásután magába szívta a császárságnak, a legitimitásnak és a köztársaságnak eszméit és méltó kifejezést tudott adni mindegyiknek. Politikai meggyőződése változott a korral, de az ideális eszmék iránti hódolata mindig egyforma maradt. Most méltán lehetett várni, hogy egész odaadással szolgálja azt a kormányformát, melyet nagy művében oly annyira eszményített és mely őt oly magas polczra emelte. A demokratiának is nagy diadala volt egy oly férfiúnak csatlakozása, ki származásánál fogva, föllépésében, magatartásában, minden ízében nemes volt. Az új kormány tekintélye is nagy részt azon a sympathián alapult, melylyel ő minden humánus és szabad eszmét felölelt: azon a rajongáson, melyet másokban is kelteni birt ezek iránt és közvetve saját maga iránt is.
Ily alakban, ilyen képviselővel, a forradalom eszméje ép oly általános lelkesedést ébresztett, mint első feltünésekor 1789-ben. Az eszme ugyanaz volt, de szinte megtisztulva minden földi salaktól, tisztán a vértől és szennytől, melyet a sansculotteok rémuralma tapasztott hozzá. Ismét Páris ragadja magához Európa erkölcsi vezetésével a politikát is. Minden nemzetnek támadtak lelkes vezérei, kik a februáriusi forradalom eszméit honukban megvalósítani készek. De ez a vezetés kezdettől fogva békés, minden nemzet jogát elismerő, háborút, vérontást kerülő.
Lamartine volt hivatva arra, hogy mint külügyminister diplomatiai irataiban is kifejtse ez elveket. Márczius 2-iki körjegyzékében kijelenti, hogy a franczia köztársaság mint a rend, nem mint a bomlás eleme készül belépni az európai nemzetek társaságába. A mostani mozgalom békés, mert most egy a nemzet, 1792-ben pedig két ellenséges faj lakta a hazát. Elismeri az 1815-iki szerződéseket és legfölebb békés úton kivánja módosításukat. «Szíves szövetségese lesz az elvei szerint élő nemzetek jogának, szabadságának, alkotmányának. Szomszédjai közt nem űz titkos, izgató propagandát. Jól tudja, hogy csak az anyaföldből terem a tartós szabadság. – De eszméinek fénye, a rend és béke látványa által, melyet a világnak nyújtani remél, a tisztelet és rokonszenv proselytismusát fogja kifejteni». A kor haladását mutatja, hogy a hatalmak elismerték az ifjú respublicát. Elismerte Metternich is, ki kijelentette, hogy a kormányváltozás Francziaország belső ügye. Elismerte, noha tisztában volt vele, hogy ez a radicalismus győzelme, mely nem maradhat hatás nélkül a többi országra sem.
Igazi zarándoklás folyt Lamartinehez; francziák és külföldiek siettek kifejezni sympathiájukat azon ügy iránt, melyet a nagy költő képviselt. Márczius 17-én eljöttek a párisi magyarok is. Lamartine így szólt hozzájuk: «Ha a magyarok legkésőbb jönnek e központhoz, melyet Francziaország nem azért teremtett, hogy Európa réme, hanem azért, hogy szeretetének tárgya legyen, ennek oka az, hogy legtávolabbról jönnek. Ha szükséges volna felvilágosítani Francziaországot erényeitek, a szabadság és testvériségnek a magyar nemzetet lelkesítő szelleme felől, szerencsémnek tartanám tanuskodni mellette. Átvándoroltam hazátokon, tanuja valék e nagy nép pásztori és hősies erényeinek, mely egy nagy foederalis egységbe lépve, még sem vesztette el soha eredeti nemzetiségének kitüntető jellemét. Ha jókivánságokat hoztok országunk ifjú szabadságának, visszaadjuk azokat, tiszteletünket fejezve ki a ti régi és mindig bölcsen és dicsőn fenntartott szabadságtok iránt. A két szabadság és a két nemzet testvériségét még növeli rokonszenvetek. Ha visszatértek szép hazátokba, mondjátok meg, hogy annyi a barátja, a hány franczia polgár van».67
Ki tudott volna ily szép szavaknak ellenállni?
De nem minden deputatio volt ily ártatlan.
Már február 25-én egy munkáscsapat azon követeléssel jött eléje, hogy a háromszínű lobogó helyett a vöröset alkalmazzák. Lamartine válasza az volt, hogy a vörös zászlót csak a Mars mezején hordták körül 1791–92-ben, akkor is a nép vérébe mártották; a háromszínű lobogó ellenben bejárta a világot, a haza nevével, dicsőségével és szabadságával. – Ez a válasz megmentette a nemzeti jelvényt, de azt a nagy ellentétet, melynek a két zászló a kifejezője, el nem enyésztethette.
Annál kevésbbé, mert ez az ellentét megvolt magában a kormányban is.
A munka szervezése. A nemzeti műhelyek.
A kormány eleinte egyértelemben határozott és a maga hatalmából több fontos határozatot hozott, valamennyit a szabadság érdekében. Eltörölte a nemességet, feszabadította a sajtót a bélyeg alól is, megadta a gyülekezés jogát és a polgárokat, tekintet nélkül vagyonukra, bevette a nemzetőrségbe. Így számtalan klub jött létre, egyre új hirlapokat alapítottak, több mint százezer munkás belépett a nemzetőrségbe. Az a mozgalom, mely februáriusban győzött, szinte állandóvá vált, tartós, erős szervezetet nyert. Ez természetes is. A polgári forradalom teljes győzelmet aratott, mihelyt kikiáltották a demokratikus köztársaságot; a socialis forradalomnak még csak most nyilt alkalma megvalósítani eszményeit.
Saint Simon a társadalomtól várta a győztes reformot; Owen és Fourier egyesek vállalkozásától: Marx a munkásvilág szervezésétől. De Francziaországban, hol hagyománynyá vált az állam mindenhatósága és hol az, gyors egymásutánban, a legellentétesebb elméleteket emelte uralomra, természetes volt az a felfogás, hogy magának az államnak kötelessége a szükséges, a nyomort és inséget megszüntető újjáalkotás végbevitele. Louis Blanc, kiben nagy lelkesedés és irodalmi tehetség párosult alapos történeti ismeretekkel, már Lajos Fülöp korában megkezdte e tanának fejtegetését és műve, a munka szervezéséről, igazi bibliája lett a munkásosztálynak.68 Benne a nagy forradalom nemzeti hagyománya összeforr a proletariátus iránti rokonszenvével; nem akarja megdönteni az államot, még a régi társadalmat sem, csak helyet szorítani benne a munkásnak is. Most tagja volt a kormánynak, melyben Páris proletariátusát képviselte és alkalma nyilt valóvá váltani nagy hévvel előadott tervezgetéseit.
Elveit hirlapjának, a Réforme-nak programmjában adja elő ily módon:
«Az emberek testvérek.»
«A hol nincs egyenlőség, hazudság a szabadság».
A társaság csak a képességek egyenlőtlensége és a működések különbözősége által élhet, de a nagyobb képesség nem adhat nagyobb jogot, csak nagyobb kötelességet róhat az illetőre.
Ez az egyenlőség elve: szükséges formája az egyesülés.
Az egyesülés végczélja minden tag szellemi, erkölcsi és anyagi szükségleteinek kielégítése, különböző képességük és közös fáradságuk felhasználásával.
A munkások rabszolgák voltak, aztán jobbágyok, most fizetettek. Törekedni kell, hogy társak rangjára emelkedjenek. Ez eredményt csak demokratikus kormány valósíthatja meg, olyan, melynek elve a népfelség, eredete az általános szavazat, czélja a szabadság, egyenlőség, testvériség formulájának megvalósítása. Az ily államban a kormányzók csak megbizottjai a népnek, tehát felelősek és letehetők. A törvény a népnek megbizottjai által formulázott akarata. Mindenki engedelmességgel tartozik iránta, de mindenkinek jogában áll hangosan becsmérelni azt, hogy megváltoztassák, ha rossz.
A sajtó szabadsága a többség lehető tévedései ellen szolgáló garantia és eszköze az emberi szellem haladásának.
Mindeddig az 1789-iki emberi jogok declarátióját látjuk, kissé kibővítve. A haladás abban áll, hogy a népnevelést is közösnek és ingyenesnek akarja, oly intézménynek, melyről gondoskodni az állam kötelessége. Haladás továbbá az is, hogy az általános védkötelezettség szellemében minden polgár katonai nevelését követeli, úgy hogy pénzért senki se válthassa meg honvédelmi kötelességét.
A modern demokratia e követeléseihez járulnak még a szorosabban vett socialis újítások:
«Az állam dolga oly ipari reformok kezdeményezése, melyek a munka olynemű szervezéséhez vezetnek, hogy a munkás fizetett emberből társsá emelkedjék.»
Az egyéni hitel helyébe az államnak kell lépnie. Míg a proletariátus emancipatiója nem történt meg, az állam legyen a szegények bankárja.
«A munkásnak ugyanannyi joga van az állam hálájához, mint a katonának. Munkával tartozik az állam erős, egészséges polgárának, segítséggel és pártfogással az aggastyánnak és betegnek.»
Mindez nem communismus, sőt távol áll tőle. De az államnak ily sokoldalú tevékenysége és gondoskodása még sem képzelhető el a nélkül, hogy a közhatalom mélyen bele ne nyúljon a magánvagyon és az örökösödés hagyományos formáiba. Ezeket pedig eltörölni épen Francziaországban legbajosabb, hol aránylag legnagyobb a birtokosok és tőkepénzesek száma. Hanem ezért, mihelyt a kormány megalakult, Louis Blanc egyre izgatva a munkásokat és egyre erősebb támaszt nyerve bennük társai ellen, hozzáfogott a «munka szervezésének» megvalósításához.
Már február 25-én, midőn egy fegyveres csapat benyomult a tanácsterembe, Louis Blanc, társai hozzájárulásával ezt a rendeletet adta ki: «A franczia köztársaság kormánya biztosítja a munkás életét a munka által. Munkát tartozik adni minden polgárnak. Elismeri, hogy a munkásoknak társulniok kell, hogy munkájuk jogos jövedelmét élvezhessék. A civillistának esedékes egy millióját a munkásoknak adja». Ime a kormány egyszerre beleegyezik egy oly engedménybe, melyet még Robespierre sem mert megadni. Másnap már «nemzeti műhelyek» felállítását rendeli el a kormány. Február 28-án a munkások egy külön haladási ministerium felállítását követelik. Ehhez a kormány nem járul, hanem a helyett bizottságot küld ki a munkásviszonyok tanulmányozására. Egyúttal elismeri, hogy nincs fontosabb kérdés a munka szervezésénél, a munkások méltatlan szenvedésének megszüntetésénél. E bizottságnak tagjai, Louis Blanc és Albert, a Luxembourg palotában mintegy külön munkáskormányt rendeztek be. Csakis ez az engedmény és a szétválás akadályozta meg a kormány szétrobbanását, mert Lamartine már akkor is szembeszállott a munkások túlzó követeléseivel.
Így ült össze a Luxembourgban, hol előbb a pairek üléseztek, Louis Blanc elnöklete alatt az első munkásparlament. Komolyan fogta fel feladatát. A munkások és a munkaadók megbízottjai vettek benne részt, azonkívül még a legkiválóbb nemzetgazdák is. A hangulat elég békülékeny volt és különösen arra törekedtek, hogy békebíróságot szervezzenek. A napi munkaidőt is leszállították, de ennek a határozatnak már nem igen volt foganatja. Ép oly kevéssé sikerült Louis Blanc kedves terve: a munkások munkaszövetségének megalapítása. A nagy reményekkel üdvözölt bizottság márczius 25-éig tanácskozott, de voltakép alig végzett valamit.
A nemzeti műhelyek alapítását Maire kereskedelmi minister vezette, némileg azon czéllal, hogy az egész kisérlet hiábavalóságát kimutatva, gyökeresen végezzen ezzel az utópiával, a mellett pedig Louis Blanc népszerűségét is megrendítse. A zavarok, szinte állandóvá válván, természetesen az ipar és kereskedés pangását vonták magukkal. Töménytelen volt a foglalkozásnélküli munkások száma. Blanc saját lakásukban akarta őket foglalkoztatni, szakjukbeli munkával, államsegítséggel, de Marie valamennyit összevonta és Páris külvárosaiban árkok és sánczok vonására – teljes haszontalanságra – alkalmazta őket. Nem valami sokat kellett dolgozniok, úgy, hogy számuk nőttön-nőtt és állandó veszély lett a köznyugalomra nézve. A mellett eltartásuk óriási teherrel járt. Egy-egy munkásnak két franc volt a napi bére, a szakaszvezetőké 2 1/2–3 franc, úgy, hogy májusban, mikor már 100,000-en «dolgoztak» e nemzeti műhelyekben, a kincstár alig bírta a költséget. A kormány majdnem felényivel volt kénytelen fölemelni e miatt a ház- és telekadót, mi természetesen a birtokos osztályt ingerelte az ingyenélők és a róluk gondoskodó kormány ellen. De nyiltan fellépni veszedelemmel járt, mert a munkások, mint nemzetőrök, márczius 16. óta fel voltak fegyverezve.
Ilyen nehézségekkel kellett megbirkóznia a világ legideálistább és legkevésbbé gyakorlati kormányának. Forradalmárnak kellett lennie, de úgy, hogy mégse idegenítse el a köztársaságtól a birtokos osztályokat és fenn kellett tartani a rendet, de úgy, hogy mégse bírja újabb felkelésre a munkásokat. Igaz érdeme abban áll, hogy mégis meg birta akadályozni a párisi proletariátus rémuralmát a főváros és Francziaország fölött. Megakadályozta, noha gyakori tüntetések, melyek közt különösen a márczius 17-iki és az április 16-iki voltak veszedelmesek, nagyon is emlékeztették arra: kiknek köszöni hatalmát. Végre a növekvő nyomor és a folytonos zendülések már a békés polgárságot is közbelépésre birták. Április 16-án a nemzetőrség állja útját «a communistáknak» és maga Ledru-Rollin, ki addig egyformán tartozott mindkét párthoz, most egészen a polgársághoz csatlakozott.
E tüntetések czélja az volt, hogy a jelen állapot, melyben Páris népe egyedül áll szemben a tőle fölemelt kormánynyal, maradjon meg lehető sokáig; vagyis, hogy halaszszák el a nemzetgyűlés egybehívását. De a kormány megtartotta programmját, előkészítette a választásokat és nehezen várta a souverain gyűlés összeülését. A választások, általános népszavazat alapján, április 23-án mentek végbe és május 4-én összeült az új «Assemblée nationale.»
A nemzetgyűlés és a munkások. Proudhon. A juniusi csata.
Ledru-Rollin mint belügyminister és biztosai mindent megtettek a választásoknak republicánus szellemben való vezetésére és munkájuk nem volt sikertelen. A 900 képviselő közt 800 republicánusnak vallotta magát. Igaz, hogy sok volt köztük a lágymeleg, még többet csak a kényszerűség és a Páristól való félelem tett köztársaságivá. De az egyszerre nyilvánossá lőn, hogy a communista iránynak Párison kívül nincs talaja. A választás módja a lehető legdemokratikusabb volt és mégsem lehetett kétség a felől, hogy a nemzet a munkásvezérek és elméleteik ellen foglalt állást.
A kormány letette fölhatalmazását a nemzet képviselőinek kezébe. A nemzetgyűlés alkotmányozó munkájának befejezéséig egy végrehajtó tanácsot nevezett ki az ügyek vzetésére és ebbe beválasztotta a régi kormány öt tagját (Arago, Garnier-Pages, Lamartine, Ledru-Rollin és Marie), Louis Blancot és elvtársait pedig kihagyta. A kék respublika meg akart szabadulni a vöröstől.
De ez nem volt könnyű feladat. Páris souverain népe nemcsak a Tuilériákat szokta néha napján meglátogatni, hogy királyait megölje, vagy elűzze, hanem a nemzetgyűlésbe is be szokott hatolni, hogy akaratát tudassa az arról megfeledkező követekkel. Louis Blanc most a nemzetgyűlésben lépett fel régi tervével, a haladás ministeriumával, hogy lehetetlenné tegye «az éhség forradalmát.» Kitünt, hogy a polgári pártok ismét egyetértenek a felforgatók ellen. Így csak erőszak maradt hátra.
Louis Blancban mintegy megtestesült a történeti folytonosság, mely a nagy forradalomhoz köti a modern socialismust. A munka szervezése néha nem ellenkezik a régi társadalommal. A dolog lényege nála az, hogy a munkásból polgár lehessen. Nem elválasztani akarta a negyedik rendet a többitől, hanem beléolvasztani. A jakobinus hagyomány voltakép mindig a kis polgár érdekét nézte első sorban, de communista nem volt. Nem is elégítette ki azokat, kik csak teljes felforgatástól várták a földi mennyországot, kik a proletariátusban látták a jövő uralkodóját, mely fellépésével elsepri régi elnyomóit.
A hónapokon át tartó folytonos izgatottság, az a remény, hogy hatalomra jutva, ők szabnak majd törvényt, az a félelem, hogy a felébredt bourgeoisie megfosztja őket győzelmük minden gyümölcsétől, egészen a szélső irányhoz hajlította Páris munkásseregét. Vezérük már nem Louis Blanc volt, hanem Proudhon, ki legélesebben állította egymással szembe a gazdasági ellentéteket és legkisebb kisérletet sem tett kiegyenlítésükre.
Ő maga is munkás, szedő, majd nyomdász. A mellett azonban fáradhatatlanul olvas, annyira, hogy még Hegel nehézkes philosophiai rendszerébe is iparkodik behatolni, csakúgy, mint a német socialdemokratia alapítói. A mellett ír is, bonczkése alá véve a társadalmi intézményeket és a divatos gazdasági tanokat. Már 1840-ben kibocsátotta művét a tulajdonról, melyben tagadja annak jogát nemcsak az egyesre, hanem a nemzetre nézve is. «Tagadtam a tulajdon jogát, vagyis a visszaélés jogát, bármivel, tehetségeinkkel is. Az embernek nincs több joga visszaélni tehetségével, mint a társaságnak erejével».69 A tulajdont (propriété) élesen megkülönbözteti a birtoktól (possession), mely kizárja a visszaélést és amazt egyenesen a társaságon és egyeseken elkövetett lopásnak mondja.70 Elképzelhető, minő pusztítást kellett véghezvinnie e tannak a félművelt elmékben, melyeket a tudományos színezet elcsábított, minő hatással kellett lennie a nyomorgókra, mennyire meg kellett rendítenie a család, az állam és az egyház alapjait.
De Proudhon még itt sem állott meg. Hisz a gazdasági javaknak bárminő egyenletes felosztása sem vethet véget az egyenlőtlenségnek és vele az emberi nem bajai legfőbb okának. Hisz maga a természet sem osztja egyformán kegyeit és a nevelés még jobban elválasztja a nagy tehetséget a közepes, vagy azon is alul maradó elmétől. A tehetség, a lángész felsőségét elismerték a jakobinusok is. A szabadelvűség kora, midőn a történeti kiváltságokat megszüntette vagy csökkentette, fentartotta a vagyon kiváltságát és szabad tért nyitott a tehetség kifejtésének és érvényesülésének. A haladás épen abban állott, hogy a XVIII. század óta a szellemi tehetséget, vagy mint Széchenyi mondta, a kiművelt emberi elmét tekintették a nemzet és emberiség legdrágább kincsének. Goethe ezt úgy fejezte ki, hogy barbárság a kiválóságot el nem ismerni.71 Proudhon tudományos meggyőződése az, hogy az egyenlőségnek ez a tagadása sem igazságos, sőt nem is alapos. Egy levelében igen szabadon szól Kantról, Hegelről és Newtonról, megjegyezvén, hogy ez csak egyenlőségi érzetének kifolyása, «oly érzetnek, melyen egész lelkemmel csüngök, és melynek, véleményem szerint, egykor az értelmiségre is ki kell terjednie. Elhiszem, hogy belőlem soha se lesz Kant, sem Leibniz, igen sokat tagadott meg ebből, nem a természet, hanem a szerencse. De megvallom, hogy három-négy év óta tanulmányaim arra vezettek, hogy rémület nélkül szemléljem e nagy elméket, melyeket oly méltán csudál a köznép, és melyeket sokkal közelebb állóknak találok hozzánk, mint a hogy’ rendesen hiszik».
«Ugyanazon psychologia szerint azon hithez jutottam, a nélkül, hogy büszkélkedném vele, hogy munka és jó methodus által, ép úgy, mint más rendes eszű ember, eljuthatnék e nagy férfiak szellemi hatalmához. Hozzáteszem, hogy mivel a szellemi gyöngeség, a tudatlanság, a felfogás korlátoltsága csak zavarok, melyeket a társadalmi haladásnak meg kell szüntetnie, el kell jönnie a napnak, midőn az emberek roppant többsége, a nélkül, hogy egyformák lennének, tehetségre felérnek majd egymással, úgy, a mint egyenlők lesznek fizetésre nézve».72
Kellemes hallani mindenkinek, hogy nincs nemesebb nála; jól esik arra gondolni, hogy, ha egyformán osztoznak, gazdagabb sem lesz nála, de a legnagyobb hizelgő mégis csak az, ki elhiteti az emberrel, hogy okosabb nincs nála. E tanok összeségének pedig ellenállhatatlan volt a hatása a párisi köznépre, különösen az állami kenyéren élő «nemzeti műhelyek» népességére. Lehet-e szebb annál, ha senki sem áll az ember fölött, az anarchiánál?
E tanoktól visszhangzottak a clubbok és csak az alkalmat várták arra, hogy ismét fegyvert foghassanak a korhadt bourgeoisie ellen.
A communista-tan legfölebb a munkásokat ragadja magával, azok pedig még Párisban sincsenek többségben. Olyan jelszót kellett találni, mely a proletariátushoz csatolja régi szövetségesét, a kis polgárságot. Ilyen jelszónak kinálkozik 1830 óta a lengyel kérdés. Ennek szőnyegre hozása egyesítheti mindazon elemeket, melyek megbuktatták a polgárkirályságot.
Május 15-én az összes demokratikus és forradalmi clubbok egy kérvényt készültek átadni a nemzetgyűlésnek, hogy lépjen közbe az elnyomott lengyelek érdekében. A tömeg behatolt a gyűlésbe és ott egyik vezére felkiált: a nemzetgyűlés fel van oszlatva. A nép nyomban új provisorius kormányt választ. Louis Blanc és Albert, kik csak békés tüntetést akartak, tiltakoztak megválasztatásuk ellen, de Blanqui és Barbés, az igazi communista vezérek, elfogadták azt. Ugyanakkor meg más felkelő-csapat elfoglalta a városházát is. De a merénylet még sem sikerült. A régi kormány fegyverre szólította a katonaságot és a nemzetőrséget, és a nemzetgyűlés is együtt maradt. A munkások megmutatták, hogy erőszakkal is készek eljárni Francziaország törvényes képviselete ellen. A vörös és kék respublica e naptól fogva csak egymás ellensége lehetett. És a mint a jakobinusok hasonló, de véres kisérletét 1795-ben nyomban követte clubjok bezárása és üldözésük, úgy most is minden eszköz megengedettnek látszott ellenök. Annál is inkább, mert ellenségeik a társadalom védelmét tűzték zászlójukra, a Proudhon által hirdetett anarchia, az egész történeti hagyomány megsemmisítése ellen.
A clubbokat bezárták, a forradalmi vezéreket – Louis Blanc Angliába menekült – külön törvényszék elé állították. Mindenki érezte, hogy teljes leszámolásra kell készülnie. És midőn tettre van szükség, a szó hatalma megszűnik. Lamartine tekintélye addig tartott, míg csengő phrasisaival, idealista lelkesedésével csillapítani birta az ellentéteket, míg az ellenkező érdekeket is egyesíteni lehetett a hazaszeretet és emberiség szolgálatában. De ez most megszűnt. A kormánynak színt kellett vallani, erélyesen fellépni. De ha egészen a nemzetgyűlés és a polgárság részére áll, megtagadja eredetét; ha a munkásokat pártolja, nemcsak saját meggyőződése ellen vét, hanem ellenkezésbe jut az alkotmányozó gyűléssel is. Lamartine, az előbbi bálvány, előbb a munkások szeretetét vesztette el, most meg a polgárság fordult el tőle, mert erős kezű védőt akart. A két véglet közt magára maradt. Szerepe megszűnt, mint rendesen a mérsékelteké akkor, midőn erős szenvedélyek állanak ki tusára. A további küzdelem már a nemzetgyűlés és a munkások közt folyik.
Minthogy a clubbok bezárása nem szüntette meg, csak titkosabbá tette az izgatást, a nemzetgyűlés elhatározta a tüntetések és felkelések fészkének, a nemzeti műhelyek megszüntetését. Bizottságot küldött ki, melynek a legitimista Falloux volt az előadója. Nem lehetett kétség a felől, hogy a nemzetgyűlés a munkások ellen fog dönteni, de mivel tisztában volt a döntés következésével, lehetőleg húzta az ügyet. Csak egy hónap múlva, június 21-én olvasta fel Falloux jelentését, melyet a gyűlés el is fogadott. Marie, mint a közmunkák ministere, elrendelte a műhelyek bezárását és felszólította a munkásokat, lépjenek be a seregbe. Vidékre akarták őket küldeni, földmunkák végzésére. Midőn egy munkásküldöttség felszólalt az ellen, Marie kimondta, hogy ha nem engednek, erőszakkal kényszerítik őket.
Erre június 23-án újra barrikádok lepték el Páris egész keleti felét. A munkások, kiknek legnagyobb része fel volt fegyverezve, ott sorakoztak, hozzájuk csatlakozott a XII. kerület nemzetőrsége is. Szabadság vagy halál volt a jelszavuk. A városban alig volt 10,000 katona és a socialisták tán meghódíthatják Párist, ha mindjárt támadnak. De ők megelégedtek azzal, hogy a kormányt felszólították a nemzeti műhelyek visszaállítására és a nemzetgyűlés feloszlatására. A nemzetgyűlés azonnal kihirdette az ostromállapotot és Cavaignac tábornokra, a hadügyministerre bízta a végrehajtó hatalmat. A katonaságon kívül köréje sorakozott a nyugoti kerületek nemzetőrsége és katonailag képzett mozgó nemzetőrsége is (garde mobile); a harcz folyamán a szomszéd városok nemzetőrsége is bejött erősítésére. Három napon át folyt az ádáz küzdelem, melyben a polgárság szívvel-lélekkel részt vett. A barrikádok ostromlása sok áldozatot követelt, mert a felkelők folyton tüzeltek, ezért Cavaignac nemcsak a torlaszokat lövette romba ágyúival, hanem a szomszéd házakat is, melyekből katonáira lőttek. A munkások inkább akartak meghalni egyszerre, a harcz mezején, mint lassankint elpusztulni az éhségtől. Azt hitették el velök, hogy nem számíthatnak kegyelemre és ezért ők is kegyetlenül bántak foglyaikkal, különösen a mozgó nemzetőrökkel, – többnyire munkáslegények és volt csavargók, – kik ezt teljesen viszonozták. Hiába szólították fel őket az egyes csoportok előtt megjelent képviselők a fegyver letételére, – még a közbenjárókat sem kímélték. Június 24-én a nagy boulevardokat és a Pantheont foglalták el tőlük, de északon inkább terjedt a lázadás. Másnap St.-Antoineban folyt a harcz. Az azt védő barrikádnál sebesítették meg halálosan Affre párisi érseket, ki békítő szavakkal ment az elszánt őrség felé. Csak június 26-án foglalták el a forradalmároknak ezt a classikus termőföldjét. Védői megadták magukat, mert attól tartottak, hogy aláaknázzák és mindenestől légberöpítik az egész városrészt. A vörös zászlók, melyeknek felirata: «Ha győzünk, fosztogatás! ha legyőznek, gyújtogatás!» vagy: «Kenyér vagy halál!» világosan mutatták a harcz igazi jelentését, megszűntek lobogni. Cavaignac, ki ügyes vezetésével és energiájával legtöbbet tett a siker elérésére, kijelentette, hogy «a haza és a társadalom ügye győzött».
Ez volt a legborzasztóbb harcz a sok közül, mely Páris utczáit eddig vérrel öntözte. A forradalom meg volt törve; «a vörös rém» egy időre megszűnt félelmes lenni. De a polgárt ezentúl véres emlék választotta el a munkástól és a proletariátus csak ezen szörnyű katastrophája által dobatott oda igazán martalékul a hazátlanság és az anarchia tanainak.
A nemzetgyűlés felhasználta győzelmét. Továbbra is fenntartotta az ostromállapotot és Cavaignac tovább is megmaradt a végrehajtó hatalom élén. A poéta helyébe a katona lépett, ki Páris után Lyon és Marseille munkásainak lázadását is leverte. A foglyokkal rosszúl bántak, előbb fogságban tartották, aztán tengerentúlra deportálták őket. Vezetőik fölött hadi törvényszék itélt. Egy időre vége szakadt a nyomor gyökeres megszüntetésére, a nép boldogítására szőtt álmoknak. A szabadság legőszintébb barátjai is beláthatták, mily keveset lendített annak ügyén a februáriusi forradalom győzelme. Addig csak ábrándnak nézték a birtokos osztályok a socialis kérdésekkel való foglalkozást, most már veszedelmes fenyegetést rejtettek e tanok, melyek ellen csak a fegyveres hatalom védheti meg a békés, keresete után néző polgárt. Nem csoda, ha már nem annyira a szabadságot követelték, mint a rend és a társadalom biztosítását, még a szabadság árán is. Készen volt a reactio, csakúgy, mint 1795 után. Nem csoda. Az emberszeretet, az egyenlőség és testvériség álomképe néhány nap alatt 20,000 emberébe került Francziaországnak és nem sokkal kisebb volt azok száma, kiket száműzni kellett, mert erőszakkal is mertek követelni jogot és kenyeret.
Az új alkotmány. Napoleon Lajos elnöksége.
Mint a convent alkotmányos munkája Bonaparte vendémiairei győzelmének hatása alatt, úgy történt az új alkotmány megállapítása Cavaignac diadalának friss benyomása alatt. A köztársaság és a rend ügye győzött: ezt a két tényezőt kellett tehát az új intézmények alapjául venni.
Kevés volt már az igazi republicánus – azok elvéreztek vagy Cayenneben nyomorogtak. De azért a köztársaság volt még az egyetlen kormányforma, mert komoly praetendens még nem volt. Ki is mondták Francziaország végleges alkotmányául, de oly hosszadalmas és tudákos okadatolással, hogy Broglie herczeg méltán mondhatta róla: e mű kiterjesztette az emberi ostobaság határát.
Eredetileg a Marrast és Cormenin által kidolgozott javaslat tekintettel volt a socialistákra is, a mennyiben a polgári jogok közé fölvette a támogatáshoz és munkához való jogot is. De midőn a proletáriátustól való rettegés megszűnt és Thiersnek alapos szónoklatai és a tulajdonról írt műve felvilágosították a követeket, hová vezet e jog elismerése, szabad folyást engedtek érzelmeiknek és csak «a testvéri támogatást» czikkelyezték be. A polgári jogok alapjául a személy, a család, a vallás, a tulajdon és a munka állami védelmét ismerte el. Elismerte a polgárok jogát «a minden emberre nézve nélkülözhetetlen» közoktatáshoz is.
Az alkotmány tehát körülbelül azon az alapon áll, mint a conventio alkotmánya és a közoktatásról szóló pont még azon is túlmegy. A királysággal és intézményeivel végkép szakít: levonja annak következéseit, hogy a franczia nemzet alig egy félszázad alatt annyiszor változtatta meg a maga erejéből kormányformáját. A népfelség a franczia polgárok összeségét illeti meg; azt sem egy részök, sem egy személy nem gyakorolhatja. A személyes szabadságot biztosítják önkényes elfogás, rendkivüli törvényszékek és a censura ellen. Eltörlik politikai ügyekben a halálbüntetést. Már a provisorius kormány eltörölte a rabszolgaságot; ezt most is megerősítik. A vallás gyakorlata szabad; mindegyiket egyforma oltalomban részesíti az állam. Biztosítva van a társulás, a munka s a sajtó szabadsága. Szabad a tanítás is, csakhogy az állam felügyelete alatt áll. Biztosítják a magánvagyont és a mi a rentierk országában oly fontos, az államadósságot is. A rangkülönbségeket, a nemességet és czimeket pedig megszüntetik.
A souverain nemzet általános szavazással, közvetlen választással választja meg képviselőit departementonkint. Igy a demokratia egyik legfőbb elve érvényesült. Demokratikus felfogás nyilvánult abban is, hogy csak egy nemzetgyűlés legyen, mint 1789-től 1795-ig volt.
Mindezen, nagyrészt elméleti kérdéseknél sokszorosan fontosabb volt, mikép szervezik a végrehajtó hatalmat.
Ha valahol, Francziaországban fontos ez, hol az egész berendezés, de a népnek historiai hagyománya és egész szelleme is a kormány kezébe teszi le az egész hatalmat. Ezt a parlament ellenőrizheti, meg is döntheti, de nem igen korlátozhatja, mert nincsenek meg az önkormányzat intézményei, hagyományai, de szelleme sem. Több tagú kormánytól visszariasztott a directorium példája; különben is erős és egységes vezetésre volt szükség a sociális veszély és a nemzetközi bonyodalmak miatt. Ezért elhatározták, hogy egy elnököt választanak. Az elnök négy évre választatik, esküt tesz az alkotmányra és ha ezt megszegi, a főtörvényszék itél fölötte. Csak hivatala letelte után négy évvel választható meg újra. Hosszú vita után Lamartine fényes szónoklattal keresztülvitte, hogy az elnököt ne a gyűlés válaszsza, hanem a nép, plebiscitummal, mint annak idején Bonapartet. Ha a nemzetgyűlés választ, biztos Cavaignac elnöksége, ki nem tolakodott nagyon előre, de azért épen nem volt nagyravágyás híján. Ha ellenben a nép választ, úgy számított, hogy egyik jelölt sem kap többséget és a nemzetgyűlés, mely ez esetben hivatva volt a döntésre, őt fogja megválasztani.
Ez tehát minden ízében liberális alkotmány, olyan, minőnél különbet álmodni sem mertek volna a girondisták utódai. De életbe lépése attól függött: liberális-e a demokratia. Más szóval, ki lesz az elnök? Ki nyujt biztosságot az annyira hányatott országnak, ki képes oltalmazni a köznyugalmat, kitől remélhetni jólétet és dicsőséget?
Napoleon Lajos herczeg, a régi praetendens, Londonból árprilis 1-én ezeket irta nagynénjének, Stefániának, az özvegy badeni nagyherczegnének: «Nem vagyok elbizakodott, de nem zárhatom el szememet az elől, mi nyilvánvaló, sem nem vonakodhatom kötelességem teljesítésétől. Ebben a pillanatban csak az olyan combinatio, mely engem állít az uralomra, mentheti meg Francziaországot és Európát, a legszörnyebb bajoktól. Ez a meggyőződés, mely mindinkább terjed Francziaországban, napról-napra erősebbé válik bennem, de nem akarok koczkáztatni semmit, hogy ne ártsak magamnak időnek előtte. »73
Már május végén, a pótválasztáskor, Párisban és még több kerületben megválasztották őt képviselőnek. A munkások vezérei ajánlották, mert egy 1844-ben megjelent művében több socialista tantételt elfogadott. De Lamartine, mint a kormány szónoka, a nemzetgyűlésen tiltakozott a választás érvényessége ellen, mint a mely polgárháborút vonhat maga után. Rendeletet is adtak ki a herczeg elfogására. Hanem a többség igazolta a választást. A herczeg azonban egy Londonban junius 14-én kelt levelében kijelentette, hogy inkább marad számüzetésben, semhogy vérontást okozzon. Cavaignac figyelmeztette a gyűlést, hogy e levélben hiányzik a köztársaság említése. Bonaparte egy újabb levélben, «a bölcs, nagy és felvilágosodott köztársaság» hívének vallva magát, lemondott a képviselőségről.
Ez a lemondás csak növelte népszerűségét. Ő maga Londonban maradt ugyan, de ügynökei annál jobban buzgólkodtak. Nagy részük volt a munkások izgatásában és a juniusi harcz előidézésében is. Úgy számítottak, hogy így mindjobban kitünik a köztársaság belső gyengesége és az ország mint kész zsákmány hull uruk ölébe.
Így is történt. Páris szeptember 22-én újra megválasztotta Bonapartét, ki szeptember 26-án el is foglalta helyét. Ott tiltakozott az ellene koholt rágalmak ellen és kijelentette, hogy teljes erejével óhajt a köztársaság megszilárdulásához járulni. Szónoklata nem épen hatott, megjelenése épen nem volt imponáló, inkább szerény, sőt ügyetlen, de a Napoleon név egész varázsa körülvette a nagybátyja öcscsét.
A katonaság, a parasztság lángolt érte, a bourgeoisie benne látta a társadalom egyetlen lehető őrét, a munkások pedig a «kék respublikának» és a tőlűk méltán gyűlölt Cavignacnak leendő megbuktatóját. Cavaignac is érezte a veszélyt. Nagyon is szigorúan köztársasági volt, leginkább a National ujság munkatársai vették őt körül, ezeket helyezte a főhivatalokba, mi által a nemzetgyűlésen is gyöngült az állása. Ezért most a mérsékeltekhez, a régi orléanista ellenzékhez, Thiershez, Barrothoz közeledett. De ezek inkább hajoltak Bonapartehoz és támogatták az ő jelöltségét. Végre még a papságot is meg akarta nyerni az által, hogy franczia sereget küldött Rómába, a pápai uralom visszaállítására.
Mind hiába. A nemzetgyűlés november 4-én befejezte az alkotmány munkáját és deczember 10-ikére tűzte ki az elnökválasztást. «Á rend pártja» (Thiers, Berryer, Montalembert) még egyszer felajánlotta támogatását Cavaignacnak, de a derék tábornok nem fogadhatta el feltételüket. De különben is, mindenkit magával ragadott a Napoleon név; sőt már a császárságot is kezdték emlegetni. «Vannak nevek, melyek magukkal ragadják a tömeget, mint a délibáb a nyájakat, mint a hogy a vörös posztó magára vonja az oktalan állatokat.»74 7.426,152 szavazat közt Napoleon Lajos 5.534,520-at nyert, Cavaignac, a polgári köztársaság jelöltje 1.448,000-et, Ledru Rollin, a socialisták jelöltje alig 400,000-et, Lamartine, kit alig egy fél év előtt még istenítettek, 18,000-et. A nép demokratiat akart ugyan, de nem köztársaság, hanem császárság alakjában, nem sociális, hanem katonai alapon.
Napoleon Lajos pedig letette az esküt, hogy hű marad az egy és oszthatatlan demokratikus respublikához és teljesíti az alkotmány által reá rótt kötelességeket. A kormányt a régi, orléanista ellenzékre bizta: Odilon Barrot lett a ministerelnöke. Közoktatásügyi ministerévé azonban, ismervén az ország hangulatát, a jó katholikus Fallouxt tette meg.