Schopenhauer.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
I. RÉSZ.
A FORRADALMAK KORA. 1848–1849.
I. FEJEZET.
Szellemi mozgalom.
A pessimismus és materializmus. – A fejlődés tana. Darwin. – A társadalmi mozgalom. A socialismus. – A proletáriátus szervezése. Marx. A sociáldemokratia.
A pessimismus és materializmus.
Mikor Goethe Faustja a János-evangeliom fordításába fog, a logoV szó értelmén fennakad. Nem elégíti ki: kezdetben volt az ige, sem: kezdetben volt az értelem. Nagy töprengés után megállapítja: kezdetben volt a tett. A XIX. század philosophiájának történetét ehhez lehetne fűzni.
Kant idealizmusából indult ki. Ezt azonban Fichte, Schelling és Hegel okoskodásai mindjobban eltávolították a valóságtól. Kant kritikája a tudásnak kijelölte korlátait, megszorította jogait, de ezeken a korlátokon belül annál biztosabb alapot vetett neki. Utódjai nem akartak beletörődni az absolut tudásról való lemondásba, lerombolták a Kant-emelte korlátokat, ujra kiszálltak a speculativ sejtelem tengerére és ujra azt a tapasztalatot szerezték nekünk, hogy ezen a tengeren iránytű nélkül tévelyegnek. E férfiak közt a legmerészebb tévedett legkevesebbet. Fichte philosophiája, majdnem valamennyi utána következő speculativ philosophiai rendszer szülője, keveset törődött a természettel, inkább az erkölcsi világfelfogás mélységeit kutatta és erős hatással volt a német nemzeti önérzet és tetterő költésére. A Goethe igéje: Kezdetben volt a tett, Fichte philosophiájának is a kezdete. De Schelling a philosophiához a phantasiát hívta segítségül és ő indította meg azt a kicsapongó álmodozást, mely a természet-philosophia nevén a természettudósokat annyira elidegenítette a philosophiától. Hegel valamennyi közt a legtudósabb, a nagy rendszerépítő, de a legerőszakosabb és a leghomályosabb is. Az ő előadása, nyelve ijesztette meg annyira a nagy közönséget, hogy az az együgyü, de jellemző adoma keletkezhetett: Hegel halálos ágyán azt mondotta tanítványáról, Rosenkranzról: Csak egy ember értett meg és az is félreértett. E mellett ezek a speculativ philosophusok oly gőgösen nézték le a közönséges józan eszet, hogy midőn Hegel halálával ez iránynak a főtámasza kidőlt, a speculativ philosophia csakhamar oly nagyot bukott, oly lenézésben részesült évtizedeken keresztül, hogy ahhoz hasonló bukásnak nincsen párja az emberi gondolkodás történetében.
Kant és a vezetése alatt álló nagy iskola sújtó csapást mért az addig uralkodó theológiai gondolkodásra. De midőn aztán a német speculativ philosophia, tisztán elméleti alapon hozzáfogott a világ rejtélyeinek megoldásához, mégis kudarczot vallott, Kantnak örök érdemei vannak a kritika terén, a német speculatió is nagy lökést adott a gondolkodásnak és a német philosophia classikus kora mindig elsőrendű iskolája marad az elmeélnek és az elvont gondolkodásnak. Ebben a tekintetben méltó utódja a régi görög bölcselkedésnek. De míg azt Aristoteles a legközvetlenebb kapcsolatba hozta az összes positiv tudományos kérdésekkel, ez a zárókő, noha maga Hegel is mindig sürgette a tények sokaságának gyűjtését és felhasználását – a németeknél elmaradt. A való élet törekvései és a philosophia égbetörő rendszerépítkezései közt át nem hidalt örvény tátongott.
Ennek a kitöltésére vállalkozott a danzigi születésű, eredetileg kereskedőnek készülő Schopenhauer Arthur. Kant tanítványa, mesterét sohasem tagadta meg és oly otthonos a transcendentalis philosophia szó- és fogalom-kincsében, mint bárki más, de alapja már különböző. Nem a kategóriákból, nem is az okoskodó észből indul ki, hanem az emberből, a való emberből. Ez az, ki felfogásában megalkotja magának a világot és akaratával alá akarja azt magának vetni, meghódítani. Az okoskodó elme mellett nála jogába lép tehát a tettre hajtó akarat, mint a világrend egyik legfőbb tényezője. Főmunkájának czíme is kifejezi mind a két tényezőt: A világ mint képzet és mint akarat.1
Minden olyan világfelfogás, mely az istenséget veszi alapul, lényegében okvetlenül optimista. A mindenható, végtelen jóságú teremtő nem alkothat rosszat. És ha véges szemünk nem láthatja is czéljait, még kevésbbé útait, a hívőnek meg kell nyugodnia abban, hogy erkölcsi mivolta szerint jutalom vagy büntetés vár reá ezen, vagy a más világon. Viszont a végzet vak hatalmára támaszkodó világnézet könnyen lesz pessimistikus. Az istenek irigysége határt vont a görögök boldogságának. Legconsequensebben fejti ki ezt a tant az indiai buddhizmus, a maga lélekvándorlásával, az okok és okozatok örökre tartó hatásával, a természet minden országának egységével, melyben csak múló, átmeneti jelenség az emberi élet.
Schopenhauer ezt a görög-indus tant fejti tovább, tudatos ellentétben a tőle zsidónak nevezett deismussal és optimismussal. Reményli, hogy nyugot népei egyszer még visszatérnek az ősi igaz vallásokhoz. Tagadja az akarat szabadságát, mint minden erkölcsiség alapját s helyette az okok és okozatok folytonos lánczának egy szükséges szemét látja minden cselekedetben. Az igazán döntő nem az egyes elhatározás, hanem az egyéni jellem, melyből szükségkép folyik az elhatározás.
Schopenhauer.
Az újkori philosophiát lényegében az emeli az ókori fölé, hogy tüzetesen foglalkozik az akarat szabadságának problemájával. Ez értelemben tán Szent Ágoston az első modern bölcselkedő. Előbb a theologusokat, aztán a philosophusokat választotta szét az akarat szabadságának kérdése. A XVIII. század materializmusa, midőn egyaránt tagadta az istenséget és az emberi lélek függetlenségét és csak a test ösztöneire és vágyaira vezette vissza a tetteket, voltakép már csak értelmes gépezetnek nézi az embert (La Mettrie: L’homme machine). Schopenhauer is tanítja az empirikus akarat megkötöttségét, a determinizmust, habár más alapon.
Ha a végzet uralmának elismerése önmegadásba, tétlenségbe dönt; ha az istenség vezetése előtt való meghódolás szinte hiábavalónak tünteti fel az emberi fáradozást: a pessimismusnak kétségtelenül megvan a maga haladó iránya. Az akaratot ép valamely hiánynak, nélkülözésnek érzete kelti föl és ez az akarat aztán azon van, hogy kielégítést nyerjen, vagyis, hogy magát fölöslegessé tegye. Senki sem tüntette fel természettől gonoszabbnak, hazugabbnak, hitványabbnak és kegyetlenebbnek az emberi nemet ennél a philosophusnál. De ezekben a bűnökben ő épen a természetes állapotok hagyományát látja, melyekből egyesek erős akarata, jelleme, önmegtagadása kivezeti az emberiséget. De most is csak egyeseket tart igazán erkölcsösöknek és igazaknak – a nagy tömeg előtte buta és gonosz most is. Világos ebből nagy ellentéte Rousseauval, az emberi jóság lelkes hirdetőjével szemben. Világos, politikai és társadalmi tekintetben, a demokratia elvetése, a születési, pénz- és szellemi aristokratia elismerése.
Alig kellett valaha gondolkodónak annyit küzdenie elismerésért, mint Schopenhauernek. Az elmélkedő philosophusok, különösen Hegel iskolája, szinte árulónak nézték, hisz saját fegyvereikkel támad ellenök, a mennyiben bámulatos biztossággal kezelte a transcendentalis elméletek fogalmainak szertárát. Agyon is hallgatták tőlük telhetőleg. A rideg materialistáktól elválasztotta műveltsége és mélysége. Bármennyire iparkodott, bármennyit lármázott érdekében híveinek csekély csapata, bármennyire követelte ő maga is a reklámot «mert nem apostolokra, hanem evangelistákra van szüksége», szava elhangzott. Ezen a mellőztetésén még az sem segített, hogy ő igazán beszélni tanította a bölcselkedést, a mennyiben műveit minden művelt ember megértheti, sőt élvezettel olvashatja.2 Csak akkor kerekedett fölül, midőn a speculativ philosophia elvesztette talaját, pessimismusa a forradalmak leverése után a lelkek csüggedtségéhez illett és tanításának némely materialisticus részletét az akkor kitört materialistikus mozgalom örömest fogadta. Schopenhauer csillagzata 1850 után kelt föl. Így átmenetet jelöl az idealistikus gondolkodás és a tisztán természeti alapon álló nyers materializmus között.
Feuerbach Lajos jelöli a másik, a közvetlenebb átmenetet. Ő is küzd Hegel elmélete, mint a theologia utolsó rationális védelme ellen. Nem ismer mást, mint az embert és a természetet. Ezeket nem a philosophálás alkotta meg, hanem valóban élők. Az istenség csak az emberi gondolkodásnak képzeleti visszatükrözése.3 Ezért nincs is semmi, a mi fölötte állana az embernek. Ezért legfőbb törvénye csak az emberhez való szeretete lehet.
Eddig is volt hitetlenség elég és a XVIII. század felvilágosító irodalmát méltán nevezhették a vallástalanság bibliájának. De a restauratio kora ismét a hagyományos érzelmeket tette uralkodókká és minthogy a materialismus ezek ellen lázadt fel, egyúttal szoros összeköttetésben állott mindazon politikai törekvésekkel, melyek a forradalom után ismét visszahelyezett egyházi és politikai rendszerek megbuktatására törtek. A XVIII. században az aristokratia volt hitetlen; az egyházi és a világi csaknem egyformán; a XIX, század derekán a polgári osztály vált azzá és jelentékeny részben magával vonta a munkásokat, a köznépet is.
De a hitet nem csak bölcsészeti alapon támadták meg, hanem a történelmi kritika segítségével is. A bibliának, az ó és új-szövetségnek hitelességét már a felvilágosodás írói is vitatták és részben meg is ostromolták. De fegyvereiket inkább a józan ész szolgáltatta, mint a tudomány és különben is, már czélszerűségi okokból inkább az ó-szövetség ellen intézték rohamukat, mint az új ellen. Még a legerősebb harczos, Voltaire is megállott ennél a határvonalnál.4 Most Strauss Dávid, Hegel iskolájának híve átlépte azt, egyenesen az evangéliumok szövegét téve vizsgálódása tárgyává és egészen azon módszert alkalmazva reájuk, melyet Ranke és iskolája a többi történeti kútfőre alkalmazott. A négy evangélium ellenmondásai, eltérései, bizonyos tekintetben különböző tényezői ugyancsak bő anyagát szolgáltatták a kutatásnak és a szent könyvek kritikája mai napig is azon mederben folyik, melyet Strauss ásott részére. Tudományos művét ő maga is átdolgozta és népszerűvé tette. Eredményei különösen Renan által mentek át az összes nemzetek művelt osztályainak köztudatába.
Mikor már nincs sem theologia, sem metaphysika, az anyagelviség korlátlanul uralkodik és terjeszkedik. Az ember már nem más, mint physikai, vegyészeti és phisiologiai anyagok és erők eredménye és tovább fejlesztője. A természettudományok haladásának elsősorban ezt a következését vonták le az első lépésnél megálló és gyors sikerre és népszerűségre törekvő elmék. Az 1850-es és 60-as években Moleschott s Vogt Károly embertana uralkodik a könyvpiaczon és a lelkeken s tanaikat némi rendszerbe önti és a közepes műveltségűnek is hozzáférhetővé teszi Büchner, az Erő és Anyag szerzője.5
Ez a materialista tan sem rendszer, sem tudomány dolgában nem jelölt haladást. A szellemnek rideg tagadása, az egész hosszú történeti múlt eredményeinek megsemmisítése mégis csak a félművelteket, vagy a műveltség külszínébe takaródzni akarókat elégíthette ki. Schopenhauernek, Feuerbachnak, Straussnak kritikája csak a rombolásban volt hathatós, nem az alkotásban. Tudományos értékűvé, általános jelentőségűvé akkor lett a materializmus, midőn szervi összeköttetésbe lépett a fejlődés elméletével.
A kinyilatkoztatott vallások az egyes fajokat és nemeket kezdettől fogva, isteni rendelés szerint fennállóknak tekintik. Noé bárkájának elbeszélése e felfogásnak költői, naiv kifejezése. Talán a renaissance korában találkozunk először e nézettel ellenkező, bár elszigetelt véleménnyel.6 Az előbbi kötetekben láttuk, hogy a XVIII. században már remélték a fejlődés tanának tudományos megállapítását,7 és hogy úgy a kosmogonia terén, Kant és Laplace theoriája által, mint a történet és politika mezején, Herder és Burke nyomán diadalt ült az evolutio elmélete. A transcendentalis bölcselkedés épen nem ellenkezett e tannal, mely ép úgy megfért Kant kritikájával, mint Hegel világszellemével, mely mindig új meg új alakban nyilvánul, haladván a tökéletesedés, az idea és materia azonossága felé. De épen a természetrajzban, azon a téren, hol el kellett dőlnie a viadalnak, csak keveset haladt a fejlődés felismerése. Goethe határozottan felismerte a fejlődés gondolatát, midőn a növények átalakulását megfigyelte, s a franczia Lamarck ugyanazon időben az állattan körében is észlelte a fajok egymásba való átmenetét. A kövületek tanulmánya nagy jövőt ígért a felfogásnak, de a tudományos autoritás, melyet különösen Cuvier képviselt, még ellene foglalt állást és dogma gyanánt tartotta fenn a fajok változatlanságát.
A júliusi forradalom napjaiban történt, hogy az öreg Goethe e szavakkal ront vendége elé: «Mit gondol e nagy eseményről? A tűzhányó kitört, minden lángban áll, és már nem zárt ajtók mögött tárgyalnak». Csakugyan borzasztó, felel a vendég. De a ministerium oktalanságától nem volt várható más, mint az, hogy a királyi család elűzésével végződik a dolog. – «Nem értjük egymást, válaszol a nagy költő. Egész másról beszélek. Arról, a mi az akadémiában történt, a Cuvier és Geoffroy St.-Hilaire közt folyó vitáról, júl. 19-én. Ezentúl Francziaországban is a szellem uralkodik majd a természet buvárlásában az anyag fölött. Bepillanthatunk majd a teremtés elveibe, Isten nagy műhelyébe».8
Goethe lángesze fontosabbnak látta ezt a kérdést minden politikai változásnál. Pedig még csak félénk, tétova kisérletről volt szó, oly elméletről, mely csak igen kevés tudományosan megállapított adatra támaszkodhatott. A mint aztán türelmes, hosszas gyűjtéssel és megfigyeléssel mind alaposabbá és többoldaluvá vált ez az elmélet, nem csak a XIX. század utolsó harmadának uralkodó szellemi tényezőjévé emelkedett, hanem annyira áthatotta a gondolat és kutatás egész világát, hogy szinte beláthatatlanok a következései.
Az elméletnek tudományos alapvetése nagyjában egy embernek, Darwin Károlynak érdeme.
Darwin.
Darwin, egy híres orvos unokája, ki szintén sokat foglalkozott a fajok eredetének problémájával, körülbelül 25 éves korában nagy útra indúlt a «Beagle» hajón, melyet az angol kormány tudományos megfigyelések eszközlése végett küldött ki Dél-Amerikába és Afrikába. Hazatérve, egy negyedszázadot töltött észlelései feldolgozásával és újabb anyag gyűjtésével. Falusi magánya még azt is lehetővé tette, hogy az észlelésen kívül a kísérletezés módszereit is felhasználja, mire különösen a galambok különböző válfajainak keresztezését találta alkalmasnak. Tanúlmányai eredményét, hosszas meggondolás után, csak 1859-ben bocsátotta közzé A fajok eredete czímű munkájában.9 Ebben a fajokat változékonyoknak mutatja ki, némely esetben meg is jelöli az átmenetet jelző közbenső fokozatokat.
Az átalakulást pedig a létért való küzdelem idézi elő, mely a faj egyes tagjait arra kényszeríti, hogy a megélhetésöket biztosító szerveket, vagy más tulajdonságaikat, p. o. színeiket, jobban fejtsék ki, hogy megküzdhessenek ellenségeikkel, vagy könnyebben jussanak táplálékhoz. Ezeket a küzdelemben bevált sajátságaikat azután átöröklik ivadékaik, úgy, hogy új életre képes faj jő létre, míg a régi, elmaradó, elenyészik.
Talán még sohasem keltett könyv olyan feltűnést mindjárt megjelenésekor, mint ez. Noha Darwin az igaz tudós szerénységével került minden messzebb menő következtetést, mindig csak a közvetlen tény megállapítására szorítkozván; noha még az Angliában annyira hatalmas bibliai hitet is kímélte: harczra kelt ellene minden theologus, bölcselkedő, a fajok változatlanságáért küzdő természettudós egyaránt. Mint minden nagy embert, még plagiummal is vádolták. Mintha nem volna más egy véletlenül elejtett ötlet és ismét más egy oly eszme kifejtése, melynek alapozását csak egy élet kitartó munkája, lángeszű csoportosítása vihette keresztül. Mindamellett tana egyre haladt és különösen Németországban vált csakhamar uralkodóvá. Hozzánk is gyorsan eljutott és tudósaink is részt vettek fejlesztésében. Ő maga pedig, részben a munkáját ért támadások megczáfolására, részben megfigyelései kiegészítésére lankadatlanul folytatta észleléseit.
Ezek eredménye gyanánt 1871-ben új könyvet adott ki az ember eredetéről és a faji kiválasztásról. Ebben elmélete betetőzéséül, összeállítja azokat az adatokat, melyek az embernek a majomtól, illetőleg a fajnak a kettő közt álló valamely elveszett közbenső tagjától való származását támogatják. E munkájában elismeri, hogy előbb tán a kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonított a létért való küzdelemnek, de viszont egy új elvet állít fel a fajok kiválásának és tökéletesedésének magyarázatára. Szerinte a természetes kiválasztás, vagyis a szépség és erő által legjobban kiváló hím- és nőstényállatok párosodásának is része van a mind erősebb és szebb fajok létrejöttében. További művei is ugyanezt az elméletet támogatják és csak 1882-ben bekövetkezett halála vetett véget páratlan eredményű és dicsőségű munkásságának.
Bármennyire uralkodott is a természet világának minden területén, igazi rendszert nem alkotott. Pontosan megállapította, a mit kutatásai után lehetett; levonta ezek következéseit, de tovább nem ment. Tanítványai, különösen a német Hckel, ki kevésbbé volt lelkiismeretes, de annál inkább rendszerező elme, elvégezték ezt a rendszerezést, természetesen úgy, hogy megrajzolták az emberiség egész családfáját a legkezdetlegesebb állati szervezetektől kezdve felfelé. Ebben nagyobb tekintettel voltak a népszerűségre és a tömeg ízlésére, mint a tudományosan pontosan megállapítható igazságokra. De másrészt tagadhatatlan, hogy Hckel is szerzett nagy érdemet, különösen az állati csiráknak (embryóknak) az összehasonlítás körébe vonása által.
Keveset szóltunk és szólhattunk csak az újkor e legnevezetesebb szellemi mozgalmáról, melynek Darwin csak megindítója volt és melynek elágazásai a tudomány minden terére még be sem láthatók. De ez a kevés is tán több a szükségesnél, ha meggondoljuk, hogy mindnyájan az eszmék légkörében élünk és belőlük vonjuk a szellemi tápláléknak jelentékeny részét. Igen valószínű, hogy a kutatás és annak haladó módszere még sokat fognak módosítani a Darwinismus rendszerén. De az bizonyos, hogy megalkotója csakugyan urává tette a szellemet a természetbuvárlat fölött és bepillantást nyert a teremtés műhelyébe, mint ezt Goethe megjósolta. A «létért való küzdelem» és a fajok átváltozása pedig csak oly divatos jelszavai a mai világfelfogásnak, mint az absolut és a transcendentalis, az a priori és posteriori a speculativ korszaknak.
Darwin tana nemcsak a természeti tudományok rendszerét forgatta fel, hanem nagy hatással volt minden tudományra, azokra is, melyeknek alapelveit megtámadni látszik. Előbb a theologia, aztán a philosophia akarta megalkotni a reális világ rendszerét a maga képére. Ez most megfordult. A természeti tudományok módszere, az észlelet, a tapasztalás, a kísérlet hatja át mindjobban a szelleminek nevezett tudományágakat is. A theologia azon kényszerűség előtt áll, hogy pontosan megállapítsa a hit és a tudomány határvonalát, az elmélkedésre pedig az a még nagyobb és nehezebb feladat vár, hogy a nyert tudományos anyag felhasználásával újra építse az idealismus épületét.
Minden nagyságával és consequentiájával a Darwinismus mégis csak egyik és nem is a legszilárdabban álló része korunk tudományos mozgalmának. A tudományos szellem mindenben a megfigyelést, az észleletet, a kísérletet, egyszóval a positiv tudást iparkodik az elmélet, a véletlen vagy a tudományosan meg nem állapítható adatok helyébe emelni. Hogy minő eredményeket ért el ez a módszer a physika, a chemia és az élettan terén, mint halad minden egyes feltalálásból, azt lépcsőnek használva fel, mindig újabbra, arról e helyen részletesen be nem számolhatunk. A fontos az, hogy a feltalálások practikus felhasználásuk által sokban megváltoztatták az élet feltételeit és nagyban járultak ahhoz, hogy az ember sokkal inkább alávesse magának a földet és a természet erőit, mint bármikor azelőtt.
A társadalmi mozgalom. A socialismus.
A természettudomány ezt a páratlan lendületét és kiterjeszkedését a gondolatvilág minden terére annak a módszernek köszöni, mely a szellemi tudományok körében fogantatott meg és ott Kant ideje óta mindig uralkodott.
És mégis, szinte irigység foghatna el mindenkit, kik a tudományok más ágai körül foglalkozunk, ha a szomszéd területen annyi haladást észlelünk és a mellett a mi törekvéseink meddőségét. Amott minden újabb eredmény gyors gyakorlati felhasználásához vezet és a mellett, hogy tovább viszi a tudományt, egyesek, osztályok vagy az emberiség jólétének, vagy legalább kényelmének emelésére szolgál. A társadalmi tudományokban ellenben a legszebb, legkövetkezetesebb rendszernek is csak ideig-óráig való győzelmét, uralmát észlelhetjük és csakhamar oly rendszerek lépnek helyökbe, melyeket régóta elhagyottaknak, alkalmatlanoknak, nem a haladást szolgálóknak itéltünk. Az a szoros összeköttetés a tudomány és az élet, az elmélet és a gyakorlat közt, mely annyira sajátja az exact tudományoknak, a társadalomban csak ritkán tűnik elénk.
Nincs szebbnek látszó és mégis tévesebb állítás annál, hogy a tudományt csak magáért a tudományért kell művelni, tekintet nélkül annak hasznára.
A tudományt nem magáért, hanem az igazságért kell művelni. Ez az igazság mindig kétféle haszonnal jár: egy régi tévedés eloszlatásával és a nyert igazság positiv eredményével. Ez a haszon az exact tudományoknál kézzel fogható, a mi birodalmunkban csak igen ritkán az. Ennek pedig igen egyszerű az oka. A távirót, vasutat, elektromos világítást, gyorstüzelő ágyút stb. mindjárt be lehet hozni, a hol szükség van rá és kifizeti magát. Ott a feltaláló maga végzi a szellemi munkát; a többi kezelés dolga. Erre pedig a muszka, a khinai vagy a braziliai ember csak oly alkalmas, mint a francia vagy az angol. Az erkölcsi vagy történeti igazságoknál ellenben mindenkinek, ki részesülni akar bennök, el kell végeznie ezt az egész szellemi munkát, melynek létrejöttüket köszönik. Még annak a nemzetnek is, melyben keletkeztek, eleinte csak legmagasabban álló köreit hatják át; azt, mely elő van készítve befogadásukra; a többi nemzetnél pedig még nagyobb a közeg ellenállása. A mathematikát, a természeti tudományokat, a vegyészetet elég tanítani: mindazt ellenben, mi gondolati és érzelmi világunkat átváltoztatja, át kell élnünk. Itt nemcsak a tudatlanság állja útunkat, hanem vele szövetségben az előítélet, az egyéni vagy osztályérdek.
Viszont: gazdagabbá, erősebbé tehetnek a természeti tudományok: jobbá, boldogabbá csak érzésünk, gondolkodásunk kifejtése tehet. Ha tehát nehezebb a feladatunk, szinte elérhetetlen távolban tűnik el a czél, másrészt minden egyes, bármily kicsi eredménynek meg van a maga értéke. Mert minden siker a legmagasabb és szorosan véve mégis a leggyakorlatibb czélt szolgálja: az emberiségnek, vagy legalább nemzetünknek igazságban való gyarapodását.
De térjünk vissza tárgyunkhoz.
Mennyiben használta fel a társadalmi tudomány a fejlődés törvényének eredményeit?
A létért való küzdelem és a fajkiválasztás elvei, az emberi társadalomra átvive, határozottan aristokratikusak. Kétségünk nem lehet a felől, hogy a természet azoknak az egyéneknek, melyek öröklött vagy szerzett tulajdonságaiknál fogva kiválók, veszi leginkább hasznát a fajok fentartásánál. Az életrevalóság – ez a magyar szó egészen kifejezi a fogalmat – épen ezen tulajdonságok birtokában és átöröklésében áll.
A természetnek a harcz az örök törvénye. A győzelem az erősebbé, ügyesebbé, szebbé. Akár öröklés, akár saját érdeme útján válik ki az egyén, érvényesülését ezeknek köszöni. Érvényesülése pedig nemcsak a más fajtájúak ellen irányúl, hanem épen úgy saját fajtájának gyöngébb vagy ügyetlenebb példányaival szemben.
Némely állatfaj szintén társaságban élő. Az alacsonyabbaknál (hangya, méh) a társaság központja az anya, a kire a fajfentartás feladata hárul; a magasabbaknál (vad lovak, farkasok, majmok) a legerősebb és legügyesebb a vezető. Itt a támadás vagy a védelem intézése a főfeladat.
Harcz az emberi társadalom törvénye is. Nemcsak az egyes fajok, nemzetek küzdenek egymás ellen, hanem ugyanazon társadalomban is küzdenek az egyes osztályok, családok, egyének. Ez a belső harcz annál általánosabbá és elkeseredettebbé válik, minél magasabbra fejlődött a társadalom. Hisz ez a fejlődés épen az erősebb szellemi és anyagi munkának az eredménye és ezek versenyében gyökerezik. A mint nő a gazdaság, a szükséglet, nőnie kell az életrevalóságnak is, mert a vezetés és a vele járó földi javak mindig csak kevésnek juthatnak. A modern állam a maga törvényeivel csak szabályozza ezt a harczot, ezt a versenyt, a nélkül, hogy megszüntethetné. A változás a barbársághoz képest, Taine szerencsés szava szerint, abban áll: hogy a küzdelem most a zsandár szeme előtt megy végbe.
De az emberi társadalomnak más czélja is van, mint az állatiaknak. Nemcsak az anyagi megélhetés, hanem a szellemiekről való gondoskodás is. Nemcsak a faj fentartása, hanem tökéletesedése is. És ha nem a természetnek, de az erkölcsnek törvénye megparancsolja a gyönge védelmét. Vagyis: az egyén nemcsak magának és hozzátartozóinak, hanem tehetsége szerint a közösségnek javáról is köteles gondoskodni.
Smith Ádám, a modern gazdaság tudomány megalkotója, igen jól érezte azt a belső ellentétet, mely az egyén szabad érvényesülése és a közösség érdeke közt fennforoghat. Ugyanakkor, midőn a szabad versenyt, más szóval a létért való küzdelmet, hirdeti a gazdasági élet legfőbb törvénye gyanánt, a legnagyobb súlyt helyezi a nemzetnek, különösen a köznépnek értelmi és erkölcsi nevelésére. Ugyanakkor, a midőn a munkát, azaz az egyéni érvényesülést, az őt megillető rangra emeli, elismeri a történeti nagy tényezőknek, a földnek és a tőkének jelentőségét és jogosultságát. Ugyanakkor, midőn a gazdasági életre vonatkozólag megírja korszakalkotó művét, mintegy ellensúlyul, erkölcstant is ír, «meg akarja állapítani azokat az általános elveket, melyek alapul szolgáljanak és áthassák minden nemzet törvényhozását».10 De Smithnek sokban ugyanaz a sors jutott osztályrészül, mint Kantnak. Tanítványai, követői rendszerének csak egy-egy oldalát fejtették ki. A gyakorlatban pedig sokszor úgy látszott, mintha a közgazdasági szabadság egyáltalában nem törődnék a közösséggel: az erős e szabadság alapján bátran elnyomhatta a gyengét. A feudális uralom, a jobbágyok elnyomatása és kizsarolása e szabadság által megszűnt vagy megenyhűlt; megszűnt a czéhek kizárólagos kiváltsága is. De helyébe a tőkének és a földbirtoknak nem kevésbbé nyomasztó uralma lépett a szegény munkások fölött.
A franczia forradalom eleinte Voltaire és az encyklopaedisták nyomán az egyéni kiválóság szabadságát, tehát uralmát követeli; liberális. Majd, a mint a tömeguralom kezdődik, Rousseau befolyása alá jut, sociálissá válik. Robespierre felfogása szerint az állam egy nagy közösség, mely minden tagjáról köteles gondoskodni. A társadalom köteles minden tagjának fenntartásáról gondoskodni, akár úgy, hogy munkát szerez nekik, akár úgy, hogy biztosítja azok megélhetését, kik képtelenek dolgozni. «Annak segítése, kinek a szükséges is hiányzik, tartozása azoknak, kik felesleggel is birnak.»11 Robespierre még elismeri a magántulajdont és egyenesen tiltakozik a földfelosztás ellen, a mellyel gazemberek ijesztik az ostobákat. De az utolsó jakobinusok, élükön Babeuf-vel, már egészen és tisztán communisták. A munka mindenkinek kötelessége; a társaság czélja: mindenkinek munkája alapján egyenlő részt biztosítani a közös élvezetekben. A forradalom czélja: az egyenlőtlenség lerontása és a közboldogság helyreállítása. Tudjuk, hogy Fichte is, ki épen nem volt vad forradalmár, az emberi méltóság követelése gyanánt állította fel azt az elvet, hogy minden embernek veleszületett joga van a tisztességes megélhetéshez.12
Figyelemre méltó, hogy míg a forradalom első korszakában a communismus első sorban és csaknem kizárólag a földosztás követelésében nyilvánul, később az mindinkább háttérbe szorul. Ennek kettős az oka. Először az, hogy a forradalom csakugyan gyökeresen végzett a földbirtok kiváltságaival és hogy a telkek felszabadulása és felaprózása által sok millióra ment már a birtokosok száma. A földosztás az ezredéves feudalis uralomnak volt szükséges utóhatása. Másodszor az, hogy a gazdasági nézetek tisztulása által mindjobban felismerik a munka jelentőségét, értékét és ebben látják az állam igazi fenntartóját. A munkás pedig már nem annyira a földesúrral jő összeütközésbe, mint a tőkepénzessel, a gyárossal. Mert a politikai forradalom kora egyúttal kora a nagy ipari forradalomnak is. Már nem a várak tornyai és a földesúri galambdúczok, hanem a gyárak füstölgő kéményei az elnyomás symbolumai. A gyár, a gép elkezdi uralmát milliók és milliók fölött.
Bonaparte helyreállította ugyan a rendet, de még élt a nagy rázkódás közvetlen emléke és semmi sem látszhatott szilárdnak. Ebbe a gazdasági légkörbe, mely annál nyomasztóbbnak látszott, mert új volt, esik a modern socialismus atyjának, Saint Simonnak fellépése.
Gróf Saint Simon unokája volt a híres mémoire-írónak, oly családból származott, mely eredetét – bár nem igen hiteles alapon – Nagy Károlytól származtatja. Előbb tiszt volt, részt vett az észak-amerikai unió függetlenségi harczában, aztán hazatérve, megunta a katonai élet nyugalmát és Madridba ment, hogy csatornát ásasson Madrid és a tenger közt. Vállalata nem sikerült és a forradalom csakhamar visszahivta. Ebben nem vett részt, mert párthoz nem akart tartozni, hanem nagy financiális spekulácziókkal növelte vagyonát, melyet egészen a tudomány és különösen az ipar előmozdításának akart szentelni. Mint önéletleírásában elbeszéli, 1797-ben, harminczhét éves korában kezdett foglalkozni azon eszmével, «hogy új utat tör az emberi értelemnek». Ezután sok évet tölt komoly tanulmánynyal, hogy megalapíthassa a «phisiko-politikai iskolát», mit csak a tudományok összes ágazataiba való behatolás tehet lehetségessé. Vagyonát elveszti; mint panaszkodik, társa gróf Redern által. 1812-ben így ír magáról: «Tizenöt éve csak kenyeret eszem és vizet iszom, fűtetlen szobában dolgozom és még ruháimat is eladtam, hogy megfizethessem műveim másolóit. A tudomány s a közjó iránt való szenvedélyem, az a kivánságom, hogy megtaláljam azt az eszközt, mely kellő módon vet véget az európai társadalmon most uralkodó válságnak, vezettek ebbe a nyomorba. Így pirulás nélkül vallhatom be nélkülözéseimet és kérhetem a szükséges segítséget, hogy folytathassam művemet». Hite, öntudata fenntartja, szakadatlan munkára serkenti. Egymásután adja ki műveit, melyek azonban épen nem érték el a tőle várt és remélt hatást. Csak kevés hű követője volt, ezeket is inkább lényének és tanának mystikus vonása, szinte vallásos rajongása vonzotta, mint gazdasági vagy politikai jelentősége. Nem is írt igazán rendszeres munkát: felfogását mint a vallásalapítókét, össze kell állítanunk művei különböző helyeiből.13
Nála a munka erkölcsi becse a kiinduló pont. A munka minden erény forrása. Ebből az következik, hogy az állam vezetése is a munkásoknak, a hogy ő nevezi, az iparosnak (industriels) kezébe jusson. De különbséget tesz munka és munka közt. 1819-ben megjelent Parabolájában, melyért törvény elé is állították, azt bizonyítja, hogy Francziaországot ugyancsak nagy csapás érné és megszűnnék elsőrendű nemzet lenni, ha egyszerre kidőlne háromezer legkülönb tudósa, művésze és mesterembere. Ha ellenben meghalnának a király testvérei és rokonai, mind a minister, főtisztviselő, főpap és főbiró s hozzá még a leggazdagabb tízezer földbirtokos, a csapás korántsem volna oly lesujtó. (II. k. 75. l.) A lángésznek az emberiség szolgálatában végzett munkája áll előtte első helyen, ezt kell megbecsülni és méltán jutalmazni.
A munka uralomra jutásán kívül azt is követeli, hogy a föld megszabaduljon terhétől, vagyis a föld bérlője ép oly szabadon rendelkezhessék a reá bízott tőkével, mint a hogy a kereskedő és iparos rendelkezik a reá bízott vagyonnal, melyet ő kamatoztat.14
Legjobban összefüggő munkája még az Új keresztyénség czímű. Ebben megmagyarázza, hogy a mai keresztyén felekezetek mind egyaránt eretnekek, mert mind eltértek Krisztus igazi tanától. Ez két morális elvben foglalható össze; minden ember testvérének tekinti a másikat és a vallásnak az a czélja, hogy a társaságot a szegények sorsának lehető leggyorsabb javítására vezesse. Ez a vallás helyreállítja a nemzetek közt az állandó békét.15 Egyuttal véget vet a mostani átmeneti állapotnak az által, hogy minden nemzetben uralomra emeli a munkásokat. «Minden ember dolgozni fog, mond az Úr!»16 A szabad versenyt a munkások egyesülése, associatiója váltja fel és ez valósítja meg a földi boldogságot.
Saint Simonnál csak a két főczél: a munkának uralomra jutása és az emberi nem boldogságának megvalósítása testvéri egyesülés útján, domborodik ki tisztán és világosan. Az oda vezető út mystikus homályban maradt. Követői, midőn Párisban hozzá akartak fogni az eszmék megvalósításához, csakhamar megoszlottak. Különösen az a kérdés választotta őket ketté: lehet-e a nő is papja az új cultusnak. A női emancipatio ekkor lép előtérbe, de azokkal a botrányokkal, melyeknek előidézője volt, csakhamar lejáratta az egész St. Simonismust.
De maga az utopia gondolata nem halt meg. Ébren tartotta a létért való küzdelem ádázsága, a juliusi forradalom által uralomra jutott gazdag polgárságnak önzése és a munkásoknak gyakran lelketlen kizsákmányolása. Nem csoda, ha minden jobb érzésű ember megundorodott a pénz kizárólagos uralmától. Egy volt kereskedő, Fourier Károly, szintén az egyesülés, az associatio elvében kereste az orvosságot. Csakhogy ő már nem csak az államot és a gazdasági rendszert támadta meg, hanem az egész társadalom alapját, a családot is. Ennek nyüge alól is fel kell szabadítani az emberiséget, hogy levetkőzhesse az önzést és boldoggá lehessen. A munkások egyesülnek, körülbelül 1600–1800 lakost magokban foglaló phalansterekbe vonulnak, itt közösen dolgoznak és közösen, szükségleteik szerint részesülnek munkájuk gyümölcsében. A gyermekeket közösen nevelik; a legények és leányok 18 éves koruktól fogva «mulathatnak», de házasságra csak akkor léphetnek, a község engedelmével, ha megszokták és teljesen megismerték egymást. Ha ez a phalanstère-rendszer általánossá válik, minden küzdelem és verseny megszűnik, az emberiség egyesül, világnyelv jő létre és csak egyetlen közös czél marad meg, a közboldogság elérése. Így minden erőt a természet legyőzésére lehet fordítani. A földből Éden-kertje válik, az élvezhetővé változtatott tenger vizén szelidített bálnák viszik át az utasokat. Az ember 7 lábnyira megnő és életkora 144 évre nyúlik.
Fourier, a tőke ellensége, élte fogytáig hiába várta azt a tőkepénzest, ki egy milliónyi kölcsönnel lehetővé teszi majd az első phalanstere megalapítását. Egy angol ember, Owen Róbert, maga is gyáros, azonban már előbb hozzáfogott a gyakorlati megoldáshoz. Munkásai részére iskolát alapított, megfelelő részt adott nekik vállalatai jövedelméből és midőn fáradozásainak sikerét látta, hozzá fogott a communistikus államnak megalapításához. Ebből száműzni akarta a vallást, a családot és a régi világból csak a tisztult erkölcsöt tartotta méltónak arra, hogy átvegye. A régi Európa nem nyujtott teret az ilyetén kisérletre; átment tehát Amerikába, hol Indianában meg is alapított egy ilyen községet. Ez azonban nem soká állott, a minthogy a többi, hasonló természetű utopistikus kísérletek, melyek szintén az új világot választották az experimentum színhelyéül, mind hasonló módon, rövid időn hajótörést szenvedtek. Az ember, a maga szenvedélyeivel, külön ösztöneivel és egyéni fejlődésével nem akart nyájjá aljasodni. Az egyetlen kisérletek, melyek ez irányban bizonyos ideig sikert mutathattak föl, mind vallásos vezetés alatt állottak. A hit, mely örök boldogsággal biztat, inkább képes az egyént lemondásra bírni, mint a földi boldogság kizárólagos hirdetése. Ezt mindenki inkább a maga módja szerint keresi.
Ezért természetes, hogy ezek a modern utopiák is mind keresik a vallásos alapot. Ez különösen Saint Simonnál szembetünő. Eszméiket akarják az igaz hit erejével és hatásával felruházni. De ép oly természetes, hogy mindjárt a socialis boldogság keresése megindulásával sorompóba lép az a törekvés is, hogy az átalakulás a positiv kinyilatkoztatott vallásnak, a keresztyénségnek aegise alatt menjen végbe. A keresztyén socialismus egyivású a vallástalan socialismussal. Egy talajban gyökereznek. A forradalom rázkódásai után ismét talpra álló polgári társadalom nem elégíti ki egyiköket sem. Az önzés, elnyomás, visszavonás szelleme, mely ellen a Bastille lerombolói küzdöttek, új alakban ismét feltámad és uralkodik. A kard uralmában volt valami lovagias, megváltó vonás, a pénz uralmában hiányzik az. A keresztyénség, mely keletkezésekor megujította egy romba dűlő világ erkölcseit, most is elég erős lesz ahhoz, hogy lelket öntsön a megváltás után epedő emberiségbe.
Igaz hivők, rajongók kezdték hirdetni az igét. Köztük különösen Lamennais vált ki, kit sok szellemi kapocs fűz St. Simonhoz. De mihelyt elhagyják a tagadás terét és komolyan foglalkoznak az újjáalkotással, nemcsak a modern társadalmat találják magukkal szemben, hanem a régi egyházat is. Ez ép úgy útját állja a socialis, mint háromszáz évvel azelőtt a dogmatikus reformnak. A hierarchia csak addig ismeri el a nép törekvéseit, míg azok alárendelik magát vezetésének. A demokratia idegen tőle, ellenséges elemet lát benne. Azóta is minden igazi socialis reform ellentétbe jutott a szentszékkel.
De volt a keresztyén sociálismusnak kezdettől fogva egy politikai oka és elve is. A forradalom és a modern haladás nemcsak az egyházat fosztotta meg hatalmától, hanem a nemességet is. Ez a modern intézmények közt a maga erejéből nem vívhatja vissza a hatalmat. A győzelmes tőke ellen csatára szólítja a szegénységet, a győzelmes intelligentia ellen a tudatlanságot. A nyugoti országokban, hol gyökeresen megtörték a feudalismust, alig jutott valami eredményre; közép és keleti Európában, hol a középkor még nem szünt meg teljesen, inkább boldogul. Minthogy e részekben az ingó vagyon nagyrészt a zsidók kezében van, ennek ellentéte a földbirtok, túlsúlya érdekében, természetesen az antisemitaság ősi zászlaja alatt csoportosítja a híveket. Ezeket a pór osztályon kívül különösen a kisiparosok köréből toborozza, kiket a gyárak versenye fenyeget, és kik nem tudván sem tőkepénzesekké emelkedni, sem munkásokká leszállani, mint a régi czéhrendszer maradékai tengenek tovább.
Már maga St. Simon is szembe száll a sociálizmus ezen irányával. Egyetért velök abban, hogy a jelenlegi állapot nem kielégítő és hogy a liberalismus sem biztosítja eléggé a modern társadalmat. De azt is kimondja velök szemben, hogy «a józan ész ellenzi a civilisatió visszamenését.» A pápai uralomnak és a feudalitásnak volt létjoga addig, míg az iszlam fenyegette Európát, de most, hogy Európa felsőssége szilárd alapokon nyugszik, egészen czéltalan reactió volna. Most munka által akar boldogulni a világ, ennek a haladás az eszköze és ez a tan csak azért nem veszélyes, mert a józan észszel ellenkezvén, soha sem lehet sok párthíve.
Még sokkal keményebben szállott szembe a keresztyén socializmussal a social-demokrata párt megalkotója. «A keresztyénség társadalmi elvei igazolták az antik rabszolgaságot, dicsőítették a középkori jobbágyságot és szükség esetén most is készek arra, bár kissé szomorú arccal, hogy a proletariatus elnyomását védelmezzék. A keresztyénség társadalmi elvei egy uralkodó és egy elnyomott osztály szükségét hirdetik és az utóbbira nézve csak az a jámbor kívánságuk, hogy az előbbi jótékonyságot gyakoroljon. Az összes alávalóságok kiegyenlítését a mennybe helyezik át és ezzel igazolják az alávalóságok fennmaradását e földön. Az elnyomók gonoszságait vagy az eredendő bűn vagy más bűnök igazságos büntetése gyanánt tüntetik fel vagy megpróbáltatás gyanánt, melyet végtelen bölcsességében a megváltókra hárít az Úr. A gyávaságot, önmegvetést, megalázást, alázatosságot prédikálják, a csőcselék minden tulajdonságát, pedig a proletariatusnak még nagyobb szüksége van büszkeségre, bátorságra és független szellemre, mint kenyerére.»17
Később az egészben csak feudalis reactiót látnak és a pap «csak szentelt vizet önt az aristokrata haragjára.»
Bizonyos, hogy eddig a socialismus ezen formája csak politikai téren ért el itt-ott eredményt, de társadalmit épen nem és híveit sem a munkások köréből toborozza. Ennek oka pedig nagyrészt az, hogy bár a vallás szava mindig megtalálja a szívhez vezető utat, e tan hirdetői sem a történeti fejlődéssel, sem a gazdasági élet törvényeivel nem iparkodtak tisztába jutni és így csak elszigetelt, egyes sikerekre támaszkodhatnak.
Mert a gazdaság tudományának művelésében is nagy fordulatot jelöl a speciális tanok feltünése. Azóta a munka szervezése a gazdasági kutatás legfőbb problemája. Oly módot kell találni, mely a munka folytonosságát, a vállalkozó és munkásai megélhetését és egyuttal az ipar haladó képességét is biztosítsa, anélkül, hogy visszaesnék a céhrendszerbe, hogy nyájjá tenné az embert a phalanstère módjára. A probléma megoldása annál nehezebb lesz, mert a gyáros nem biztosíthatja oly mértékben alkalmazottjai élethossziglan vagy épen örökösen való eltartását, mint annak idején a hűbéres úr. A kereskedelmi krízisek, a piacok elvesztése vagy a gyártás módjának tökéletesítése egyszerre koldussá teheti a vállalkozót is, míg a föld megmarad. Csak a viszony moralis ereje gyarapodik, ha a munkás részesedik a haszonban; ha ő maga is, de különösen a nő és a gyermek munkája az egészség követeléséhez képest szabályoztatik; ha gondoskodnak munkáslakásokról és iskolákról. Ezen tanoknak, melyeket főkép Michel Chevalier fejtett ki, meg volt a kellő hatása a munkás-törvényhozásra is. Az állam mindinkább beavatkozik s a munkás és munkaadó viszonyát nem nézi tisztán magánszerződésnek, hanem társadalmi érdekűnek, hogy az előbbiek lelketlen kizsákmányoltatását megakadályozhassa.
De még más irányban is átalakult a gazdasági tudomány. A Smith-féle elmélet nemcsak az egyes nemzetre, hanem az egész emberiségre nézve leghasznosabbnak hirdette a szabad versenyt, mely leginkább alkalmas a legtöbb értéknek termelésére és piaczra hozására. A szabad kereskedésnek ez a rendszere, mint láttuk, Angliában 1846-ban teljes diadalt arat, az angol iparnak és kereskedésnek nagy hasznára. De az angol kézművek és gyártmányok, valamint az angol hajózás túlsúlya, melyet a szén nagy bősége is támogat, teljes elnyomással fenyegeti a gazdaságilag gyengébb nemzetek iparát. A nemzeti termelés védelmére szolgál az a tan, mely a gazdasági erőt már nem csak az értékekben, hanem magában a termelő erőben és annak gyarapításában is látja. Ezen erő tényezői közt pedig nagy szerepet játszanak az erkölcsiek is. Sőt a mi legjobban ellenkezik a szabad verseny rendszerével, nemcsak a szerzés, hanem a lemondás is lehet gazdasági erő forrása, ha azt a köz, a nemzet érdekében gyakorolják. E tanoknak a német List Fridriken kívül az amerikai Carey volt legbuzgóbb, leghatásosabb apostola.
A proletáriátus szervezése. Marx. A sociáldemokratia.
Mindezek az elméletek vagy tanulmányok a nagy gazdasági kérdésnek békés megoldását, az átmenet válságának megkönnyítését czélozták. A kiinduló pont mindegyikben az, hogy a gazdaságilag erősebb osztály, akár emberszeretetből, akár vallásos hitből, akár tudományos meggyőződésből vagy jól felfogott önérdekből kész a munkásokat mind több jóban részesíteni. Az összeütközésre, a kényszerítésre egyik sem gondol, sőt maga St. Simon a leghatározottabban tiltakozik az ellen, hogy tanait máskép is lehessen terjeszteni, mint a békés meggyőzés fegyvereivel. Valamennyi nemcsak szükségesnek, hanem lehetőnek is tartja a békés reformot.
De azért kisért a társadalmi forradalom árnya. Oly rázkódásé, mely borzasztóbb minden előzőnél, melynél a modern rabszolgahad, midőn összetöri lánczait, egyúttal romba dönti a régi cultura egész épületét, hogy új világot alapíthasson. Michel de Bourges, egyik legelszántabb franczia communista 1835-ben így szólt George Sandhoz, a társadalmi újjáalkotásért és különösen a nőemancipátióért lelkesülő irónőhöz: «Mielőtt megvalósul álmunk, romba kell dőlni e palotáknak, szobroknak, képeknek.»18
A társadalmi utópiáknak történeti jelentősége akkor kezdődik, midőn maga a proletáriátus kezd szervezkedni jogai megvédésére, a reá nézve kedvező tanoknak gyakorlatba léptetésére, az új társadalmi rend keresztülvitelére. E szervezkedés jelszavait az irodalom tűzte ki. De e jelszavak alkalmazása és a gyakorlati czélok kitűzése természetesen az egyes államok gazdasági és politikai fejlettségétől függött.
Mint politikai párt a legszabadabb országban kezdte és kezdhette csak meg a munkásság a küzdelmet. A franczia forradalom ellen vívott nagy háború közben 1799-ben az angol kormány felfüggesztette az egyesületi szabadságot. Huszonöt éven át fennállott ez a tilalom s ez idő alatt a munkások titkos egyesületei annyi bajt, zavart, veszedelmet okoztak, hogy a parlament 1824-ben megszüntette. Ekkor jöttek létre a nagy munkás-szövetségek, a «trade union»-ok. Ezek azon az alkotmányos alapon állottak, hogy mivel ők alkotják a nemzet többségét, saját érdekeik szerint, törvényhozás útján, elérik kívánságaik teljesítését, mihelyt kivívják az általános és titkos szavazat jogát. Az 1833-ban létrejött nagy munkás-szövetségnek ez volt kimondott czélja és a chartismus erre törekedett minden törvényes eszközzel. A toryk a liberális polgárság ellenében fel szerették volna használni a munkások zászlóaljait és leendő vezérük, Disraeli, Sybil czímű híres regényében egyenesen sociális királyságot követelt. De mivel a választási reform kielégítette az összes polgári osztályokat, mivel továbbá a munkások ismételt, gyakran meg nem gondolt strike-jaikkal, fenyegetéseikkel, zavargásaikkal elrettentették az összes birtokos osztályokat, a chartismus nem érhette el czélját. A sociális törvényhozás ott a nagy pártok műve maradt. Ennek haladása okozza, hogy az angol ipar óriás fellendülése mellett, noha az általános szavazati jog máig sincs meg, a gazdasági ellentétek ott inkább enyhültek, mint kiélesedtek.
Ebben azonban nagy része volt a trade unionok egy más, párhuzamos mozgalmának is. A munkások fogyasztási szövetkezetei, a «rochdalei pioneerek» követői mind számosabbakká váltak. Ezáltal a munkások életmódja határozottan javult, egyesülésük és az alkalmas időpont kellő felhasználása pedig képessé tette őket arra, hogy győzelmesen víva meg a bérharczokat, keresetöket növeljék vagy pedig munkaidejöket csökkentsék. Így a munkás már nem nagyon különbözik a kis polgártól és rendfenntartó elemmé vált. A liberális kormányok, különösen Gladstone vezetése alatt, főfeladatukat épen ez összeolvadás elősegítésében és e kis existentiák biztosításában látták. Így a munkásság, ha nincs is kellő parlamenti képviselete, hatalmas, befolyásos, jól szervezett és fegyelmezett tényezőjévé vált a nemzeti életnek, mely békés úton halad tovább. Fejlődése annyira önálló, hogy most egy újabb mozgalom, mely különösen az egyetemekből indult ki, a nagy városok csavargó és bűnös osztályainak, az ú. n. ötödik rendnek szervezését és nevelését tűzhette ki czéljául, melyet különösen népotthonok (Tyonbeehall) alapítása által törekszik megvalósítani.
Másként ment végbe a fejlődés Francziaországban. Itt a munkások a kis polgársággal együtt harczoltak a forradalom vívmányaiért. A júliusi forradalom győzelme nagyrészt a párisi proletariátus önfeláldozásának volt az eredménye, de a diadal gyümölcseit egészen a maga részére foglalta le a jobbmódú polgári osztály. A társadalmi ellentéteket itt a politikai pártviszály is élesítette, a mennyiben a választó polgárság Lajos Fülöphöz ragaszkodott, a munkás és kis polgár ellenben, híven a jakobinus hagyományokhoz, élt-halt a köztársaságért. Ez az ellentét többször fegyveres lázadásban tört ki, melyet a katonaság vérbe fojtott. Csak ekkor kezdődik politikai szervezetük. Legfőbb követelésük, melyet különösen Louis Blanc hirdetett, a munkához való jog; czéljuk elérésére itt is az általános népszavazást követelték, melynek itt különben megvolt a történeti hagyománya. Törekvéseik politikai irányáról és annak eredményeiről még gyakran lesz szó e lapokon, de elméletileg és szervezet dolgában nem igen vitték tovább a munkások ügyét.19
A proletariátusnak, mint negyedik rendnek szervezése és a többi osztálylyal való szembeállítása Németországból indult ki. Ez a szervezet és az a tudományos mozgalom, melyen alapul, történetileg két külön tényezőből eredt. Az egyik maga a német proletariatus, mely gyöngén, elhagyottan, lenézetten került azon válság elé, melyet a gépek elterjedése, a kézműves iparnak gyárivá való átalakulása okozott. Ez a válság 1840 után sok ezer munkást nyomorba, éhinségbe döntött, különösen Sziléziában és egyszerre a tömegnyomorra terhelte a közfigyelmet. A másik Hegel philosophiája, mely általánosításával, rendszeresítésével, az absolutnak, mint világszellemnek felállításával és különböző fejlődő alakokban való megjelenésével, ép oly alkalmas a legmesszebb menő reactiónak, mint a leggyökeresebb forradalomnak igazolására.
A német socializmusnak Weitling Vilmos német szabólegény volt a megalapítója. Ügyes fiú volt, azt mondták róla, hogy Bécsben győztes versenytársa volt egy főherczegnek egy leány kegyében. Később Párisba jutott, megismerkedett a franczia socialisták tanaival és több menekült német és svájczi társával megalapította az «igazak» titkos társaságát, melynek czélja a munkásság felszabadítása. Ezt már nem várja mástól, mint a proletariátus győztes forradalmától. Az új társadalmat valami phalansterenek képzeli, melyet a bölcsek és tudósok kormányoznak. Tiltakozik a «hazafias hazugság» ellen, mely a kiváltságok utolsó menhelye és kimondja, hogy az ú. n. «haza» iránt semminő szeretettel nem viseltethetik az, ki benne nem veszthet semmi olyat, mit máshol meg nem találhatna. A házasságot sem igen kiméli: «A szerelem a mag, a házasság a héjja. A pénz a féreg, mely a magot megrontja. Ez a mai házasság definitiója.» Természetes, hogy könnyű a héjat elvetni. A szerelem szabad; a gyermekek nevelése a társadalom gondja.
Ezek a tanok, melyeken ugyancsak meglátszik a vándorlegény felfogása, mindjobban elterjedtek a Párisba vagy Svájczba jutó legények és munkások közt. Ezek aztán tovább vitték Németországba, sőt már hazánkba is. De igazi szervezet és összetartás még nem volt. Ezt csak Marx adta meg nemcsak a német, hanem a nemzetközi proletariátusnak is.
Marx Károly, egy zsidó ügyvéd fia, ki később áttért, 1818-ban született Trierben. Berlinben tanult és még ott is feltünt vasszorgalmával, melylyel nemcsak a philosophiára és jogra vetette magát, hanem a többi tudományokba is belemélyedni igyekezett. 1843-ban megnősült; neje, ki holtáig hű társa maradt, előkelő nemesi családból származott. Azóta folyton a társadalmi probléma foglalkoztatta. Megoldásához nemcsak nagy tudományos előkészültséggel fogott, hanem a gazdasági élet oly beható ismeretével, minő az elméletileg képzett embereknél nagy ritkaság.
Ujságczikkei által összeütközésbe jött a porosz kormánynyal, úgy, hogy 1844 óta többnyire külföldön tartózkodott. Párisban Engels Frigyes csatlakozott hozzá, egy barmeni gyárosnak nála valamivel ifjabb fia, ki előbb Angliában tartózkodott a gyári és munkásviszonyok tanulmányozására. Engels arra az eredményre jutott, hogy a gazdasági tényezők döntenek a modern államok belső politikája fölött, amennyiben e tényezőkön alapulnak az összes osztályellentétek s ezek harczai. Ezt a két külön felfogást öntötte aztán rendszerbe Marx és így alkotta meg a históriai materialismus rendszerét, a sociáldemokratia tudományos alapvetését.
Marx a társaság fejlődésében látta az ember fejlődését, a társaság fejlődésére nézve pedig a gazdasági tényezőket látta irányadóknak. A fejlődés az alacsonyabb termelési fokozattól a magasabbhoz szükség szerint való és mindegyik fejlődési fok szükségkép más, az uralomra hivatott elemet nevel. Az egyház és a nemesség nevelte nagygyá a bourgeoisiet, mert csak annak pénzével és értelmi erejével uralkodhattak. A bourgeoisoe pedig elképzelhetetlen proletariatus, vagyis a nehéz munkát végző, csekély igényű tömeg nélkül. Épen ez a közös gazdasági elnyomás, a javak és a munka eredményének ígazságtalan elosztása teszi majd a proletariátust tudatos osztálylyá, mely kűlön jogainak érvényesítésével egyúttal kivívja az általános emberi jogot. A proletariátus után már senki sem áll, midőn tehát a munkásosztály felszabadul, felszabadítja egyúttal az egész emberiséget az osztálykülönbségek átka alól. Az új, általános emberi társadalom a közösségen alapul. A magánbirtok mindig az egyéni és osztályérdek kifejezője maradna. Különben az új társadalom részleteibe nem bocsátkozik. Előtte az egész proletariátus egyesítése s osztályöntudatra való nevelése és a harczra való előkészítése a fődolog. Maga a harcz is történeti fejlődésnek végeredménye lesz. Szükséges, de hogy mikor következik be és milyen eszközökkel vívják, szintén a viszonyok alakulásától függ. A történeti előzményeknél és a szembenálló érdekek általános voltánál fogva azonban előrelátható, hogy a küzdelem még erősebb és továbbtartó leszen a nagy franczia forradalomnál.20
Ez az a tan, mely most is, több mint egy félszázad mulva, a hitágazatnak erejével és biztosságával hat sok millió emberre. Hatását sokszorozza az a meggyőződés, hogy kivüle a proletariátus számára nincs boldogulás. A hit fanatismusa egyesül e felfogásban a politikai pártok éles gyülöletével és a magánérdekek előreindító ösztönzésével. Mindent összevéve, páratlan szervezetet hozott létre, úgy részvevőinek számát és összetartását, mint a szemök előtt lebegő czél nagyszerűségét tekintve.
Félre nem ismerhető St. Simon históriai felfogásának hatása Marxra. A modern socialismus atyja legalább Francziaországra nézve kimutatta az industriális korszak következéseinek szükségét a feudális epocha után. Marx ezt most általánosítja és kétségtelenül nagy anyaggal támogatja a nélkül azonban, hogy azt teljesen be birná bizonyítani. Így p. o. világos, hogy az ókori nagy népek, a görög és a római, szintén több korszakon mentek át, oly korszakokon, melyek a mi középkorunkhoz és új-korunkhoz hasonlíthatók, de náluk nem következett be soha a proletáruralom, sőt legalább Rómában, a császárság idejében szinte megszünt az osztályharcz. A nemzetek külön fejlődésére sincs kellő tekintettel, aminthogy egyáltalában az általánosítás legfőbb vonása könyvének. De nem is tudományos meggyőzésről van szó, hanem határozott elfogadható jelszóról, mely a milliókat lemondásra és tettre lelkesítse és a maga végzetszerűségével küzdelembe vigye a hivőket, mint egykor Muhammed, a maga kiszemeltjével, és mint a keresztes hadjáratok indítói az «Isten akarja» jelszóval.
Mert később Engels-szel Brüsszelbe ment, hol megalapította a nemzetközi társaságot és megszerkesztette annak programmját. Ennek végén áll a híres harczi kiáltás: «Minden nemzet proletárjai, egyesüljetek! Egyesüljetek, mint osztály. Nyiltan kimondjuk, hogy czéljaik csak a mostani társadalmi rend erőszakos megdöntése által érhetők el. Remegjenek az uralkodó osztályok a communista forradalom előtt! A proletárok csak lánczaikat veszthetik!»
Az átmenetet úgy képzelik, hogy előbb a proletárok osztályuralma következik be. Ez lefoglalja az egész földbirtokot állami czélokra, megszünteti az örökösödés jogát, államosítja az egész hitelt és közlekedést, nemzeti gyárakat állít és behozza a munka kényszerét és a közös nevelést. Ha mindez megtörtént, a politikai uralom megszünik és az állam minden tagjának szabad egyesületévé válik.
Természetes, hogy ez a változás csak az iparilag legfejlettebb országokban vihető keresztül. A többiben legfölebb sietteti a proletárság a fejlődést, de közvetlen érvényesülésre csak akkor számíthat, ha meg van annak előföltétele, t. i. a munkásosztály számbeli tulsúlya és összetartó szervezete.
Egy érdeme mindenesetre megvan e manifestumnak: a teljes őszinteség. Szakít az ellentétek békés megegyezésének utópiájával és szükségesnek, elkerülhetetlennek tünteti föl a végső döntő csatát a régi és az új rend közt. A mi azóta történt, nem mindenben igazolta Marx jóslásait. Épen a legfejlettebb iparállamban, Angliában azóta egyre csökkent az összeütközés veszélye, nem hogy közeledett volna. Francziaországban, hol pedig a nemzeti szellem és a történeti hagyomány egyaránt az ellentétek kiélesítésére hajlik, mostanában hasonló folyamat észlelhető. Tudományos tekintetben is igen nyomós ellenvetéseket lehet tenni legfontosabb művének21 legfőbb két elve ellen. Nem áll az a tan, hogy a nyers anyag és a gyártmány értékének különbsége egészen a munkás műve. Hát a tervező? Az sem áll már egészen, hogy a munkás soha sem élvezhet többet, mint a mennyi a puszta megéléshez szükséges. A bérnek ércztörvénye nem akadályozta meg a munkás osztály szellemi és anyagi emelkedését, bár kétségtelenül a vállalkozó és a tőke haszna aránylag még nagyobb. De másrészt bizonyos, hogy a nemzetközi communistatársaság, melyből azóta a nemzetközi munkásszövetkezet fejlődött, (Internationale) milliónyi tagot számlál Európa és Amerika minden államában. Ez az óriási hadsereg pedig bérharczokkal, tüntetésekkel, közös ünnepekkel mutatja mindenütt létét, összetartását, hatalmát s állandó fenyegetése a társadalmi rendnek.
Viszont ez a fenyegetés bizonyos tekintetben egyesülést hozott létre a régi társadalom osztályai és politikai pártjai közt. A magántulajdon és az egyéni szabadság kérdésében egyetértenek a conservativok és liberálisok, sőt még az aristokratia, a papság és a polgárság is. A legerősebb támadásokat a socialdemokratia rendszeres alkalmazása ellen épen a német haladópárt vezére intézte.22 Ez az összetartás ismét új erőt, erkölcsi alapot adott a társadalomnak, úgy hogy annak szerkezete mostanában sokkal szilárdabbnak látszik, mint a minő volt a restauratió korában és a 1848-iki forradalom előtt, midőn a sociálismus tanai először nyilvánultak és megértek.