Bismarck.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXI. FEJEZET.
A nemzetiségi kérdés.
A nemzetiségi eszme. – A nemzetiségek a XIX. század első felében. – A nemzetiségi kérdés Ausztriában. – A nemzetiségi kérdés Magyarországon.
Midőn az 1847-iki porosz országgyűlésen szóba jött a Napoleon elleni nemzeti küzdelem, a liberálisok annak okául a szabadság szeretetét, az alkotmány óhajtását jelölték meg. Erre az ifjú Bismarck-Schönhausen Ottó röviden azt válaszolta: hát nem elég ok volt a szabadságharczra, hogy országunkban idegenek parancsolnak?329
Ily élesen állította szembe a nemzetiségi eszme leghatalmasabb képviselője a XIX. században, első nyilvános szereplésre alkalmával, ezt az eszmét a kor más uralkodó eszméivel. Egyúttal ki is emeli a nemzetiségi eszme legelső követelését is: a nemzet önrendelkezési jogát, a külföldi uralom megszüntetését, egy szóval a függetlenséget.
Általában épen a napoleoni háborúkra szokták visszavinni a nemzetiségek felébredését. Kifejtettük már, mennyiben áll ez a nézet és mennyiben téves. Igaz, hogy egy forradalmi alapon megalakuló világbirodalom maga ellen fegyverbe szólította mindazon érdekeket, melyeket létükben megtámadott és igy a nemzetieket is. De világos, hogy magának az eszmének már léteznie kellett, hogy nyilatkozhassék, léteznie kellett a szolgálatában álló erőknek is, hogy diadalra juthasson. A történet kellő ismerete kettőt tesz bizonyossá: először, hogy a nemzetiség fogalma sokkal, de sokkal régibb a XIX. századnál; másodszor, hogy ugyanazon, vagy hasonló okok, mindig hasonló erő kifejtéséhez vezettek.
A történetben sincs máskép, mint a természetben: a jelenségeket tisztán és minden zavaró előitélet nélkül kell megismernünk, hogy szabályt, törvényt vonhassunk le belőlük. Már pedig világos, hogy a részrehajlás, a pártoskodás, kivéve a vallást, sehol sem ölt oly nagy mértéket, mint épen ezen a téren. E kérdésben élünk, azt lélegezzük be szellemi légkörünk minden atomjával. De épen fontossága késztet arra, hogy tisztán lássunk és minthogy a nemzetiségi kérdés előzményeinél és következéseinél fogva épen Magyarországra nézve oly elsőrangú fontosságú: tán épen magyar ember tehet kisérletet arra, hogy lényegét és fejlődését világtörténeti jelentőségében szabatosan adja elő.330
Nem feladatunk itt a nemzetiségi eszme történetét elmondani, a babyloni toronyépítéstől napjainkig. Még kevésbbé tartozik hozzánk annak megállapítása: egy emberpártól származik-e az emberiség, vagy autochton eredetű-e legalább a nagy világrészeknek egymástól színben és alkatban is különböző lakossága. Csak az ötlik szemünkbe, hogy a legrégibb ismert népeknél eleinte az egyfajú, egynyelvű népesség sem alkotott egy államot, hanem a városi vagy vidéki államok az elsők Egyiptomban, Babylonban, Görögországban, sőt Khinában is. A nemzetség, a törzs, a község régibb az országnál. A történet roppant sokféleséggel, az alakok, úgyszólva a nemek roppant sokaságával kezdődik. A létért való küzdelemben megy végbe az erősebbek kiválása, a gyöngébbek felszívása vagy kiirtása. Dynastikus és vallásos tényezők viszik keresztül az egyesítést, de helyi fejedelmek és helyi cultusok bizonyítják későbben is az eredeti autonomia elsőségét.
A mint az egyesítés megtörtént: kész az ellentét is a másnyelvű és eredetű, más istenek és dynastiák szolgálatában egyesült népekkel. Ammon hívei harczoltak Bál hívei ellen, a fáraók harczosai a babyloniai és assyriai nagykirályok vitézei ellen, és Jehova szolgái e roppant küzdelemben is meg akarják védeni függetlenségüket, hitüket és Dávid utódainak trónját.
A hódítás, másnyelvű és vallású emberek leölése vagy szolgaságba vetése, erősebbé tette a bizalmat a tulajdon fejedelemhez és a tulajdon istenekhez; az alávetés megtanította a szolgákat az ősi dynastiák és ősi istenek iránt való buzgóbb ragaszkodásra. Mindkét történeti tényező egyaránt erősítette a nemzetiség érzetét. Így már a fáraók és a mesopotámiai nagykirályok korában olyanféle politikai alakulás jött létre a Földközi tenger mellékein és Elő-Ázsiában, mely sokban modern viszonyokra emlékeztet. Világbirodalmak váltakoznak nemzetiségi királyságokkal, míg végre a perzsa birodalom hosszabb időre megállapodást nem teremt az összes e rendszerhez tartozó népeknek egy uralom alá vonásával, a külön nemzetiségek és vallások lehető kimélésével.
Minden dynastia az istenektől ered; minden nemzeti istennek erősebbnek kell lenni a többiek bálványainál. Ily értelemben minden nemzet kiválasztott nép, de csak a zsidók és perzsák fogalma az istenségről emelkedett általános, az egész világegyetemet magában foglaló jelentőségre.
Először a politikailag annyira megoszlott helléneknél tűnik elénk a nemzeti fogalomnak vallástól és eredettől független műveltségi tartalma. Mert ha Platon hálát ad az isteneknek azért, hogy őt hellénnek teremtették és nem barbárnak: ebben még csak a kiválasztott nép büszkesége nyilatkozik más eredetűekkel szemben; de ha azért is hálát mond, hogy athéninek és nem boiotiainak született, ebben már a magasabb cultura önérzete nyilatkozik a fajrokon és egynyelvű, de politikailag és nevelés dolgában elmaradt szomszéd ellenében.
Ez az ellentét hellén és barbár közt és az egyre élesebbé váló műveltségi különbség tölti el a classikus világot, nemcsak a görög köztársaság korában, hanem akkor is, mikor a makedónok, majd a rómaiak, befogadva a hellén műveltséget, fegyverüknek és törvényüknek alávetették a világot. Mindkét nagy hódítás jellemző vonása a vallásos tényező meglehetős hiánya. A különbség abban állott, hogy Nagy Sándor birodalmában megmaradtak a régi nemzetiségek és vallások a görög mellett; a római világbirodalom ellenben ezeket a régi culturákat nem igen érintette ugyan, de a latin nyelvnek és szokásnak megnyerte a fiatalabb népeket: keltákat, ibereket, sőt a germánok egy részét is. Az «Orbis Romanus» nyújtja történetileg a békés nemzeti beolvasztás legnagyszerűbb példáját. Az egy törvény és egy nyelv pedig előkészítette az emberiséget az egységes vallásra is.
A görög philosophia megteremtette a kosmopolitaság fogalmát; a görög műveltség, összeköttetésben a római politikai élet nagyszerűségével, a «humanitás», az egész emberiség tiszteletét; Pál apostol pedig kimondta, hogy «Isten előtt nincs személyválogatás».331 A culturák és istentiszteletek azon páratlan összeolvadásában, melynek a római világ volt szinhelye, nemcsak Isten választott népének politikai léte szűnt meg, hanem megrendült minden külön nemzetiségnek ethikai alapja. Ezzel együtt azonban megdőlt az az erő is, mely Rómát felépítette és fentartotta.
Új nemzetek belépése a római műveltségnek és a monotheistikus vallásoknak körébe, adja meg a modern történeteknek alapját. Ha nem marad fenn a római birodalom neve és a fogalmához fűződő cultura; ha a keresztyénség és az iszlám nem egyesíti a különben eredetre és szokásra annyira különböző keleti és nyugoti népeket: a népvándorlás kora megujítása lett volna az évezredek előtti szétfoszlásnak és szinte elülről kezdődnék a történelem.
Bismarck.
A népvándorlás eredménye gyanánt a román és germán népek, majd a magyarok és szlávok törzsei is, nagy államokat alapítanak, a római hagyománynak közvetlen vagy közvetett hatása alatt. Ezek a birodalmak nagy küzdelmekben megőrzik és kifejtik nemzetiségüket úgy egymás ellenében, mint a római szent birodalomnak, majd pedig a világi monarchiára is törő pápaságnak egyesítő törekvései ellenében. A közös vallás és a sokban közös intézményekkel szemben a nemzeti hagyomány és az azt kifejező dynastikus érdek egyaránt száll a nemzetek különállásának védelmére. A nemzetek büszkeségét és önérzetét egyaránt kifejezik latin krónikák és saját nyelvükön való irodalmuk zsöngéi.
Ekkor alakulnak meg különböző, fajra és nyelvre is eltérő törzsekből a spanyol és portugalliai; az olasz és franczia; az angol és skót; a német és skandináv; a magyar; végre az orosz, lengyel, cseh, horvát, szerb és bolgár nemzetek és államok. Megizmosodásukban, anyagi, szellemi és erkölcsi erejük növekedésében és küzdelmeikben áll azóta az európai emberiség története. Megmaradásuk és megerősödésük bizonyítja: mennyire téves a közép-kort az egység korának hirdetni. Ellenkezőleg, úgy a római culturának, mint a vallásnak egységével szemben ott kell keresnünk a történeti megoszlásnak mai napig is ható gyökereit.
Mert világos, hogy a nemzeti külön érzés még a vallás terén sem maradt mély hatás nélkül. Mi más magyarázná meg az ázsiai keresztyénségnek annyi felekezetre oszlását? Mi más idézte elő a görögöknek és velük együtt a szláv népek többségének schismáját? Ki tagadhatná a provençal cultura befolyását az albigensisek tanaira, az angol és a cseh nemzeti érzés kifejezését Wiklef és Husz által? Sőt az sem szenved kétséget, hogy Luther tanításának a német nemzet elszakadási vágya Rómától volt legeredményesebb apostola. Mint a keresztyénség, úgy az iszlám sem ment a nemzeti hatástól. A perzsák külön felekezete, a siiták elválása a szunnitáktól, alig vezethető vissza más okra.
Igaz, hogy a közösség is hatalmasan nyilatkozik: a keresztes hadjáratokban, a lovagságban, a polgárságban és a deák nyelv uralmában. De ezek a nagy egyesítők még a közép-kor derekán sem képesek eltörölni vagy csak meggyöngíteni is a nemzeti különbségeken alapuló politikai ellentéteket. Az első keresztes háborúban az igazhitű Kálmán király szétveri a rabló keresztes csapatokat. A harmadikban a szent földön is kitör a harcz az angol és a franczia király közt és Oroszlánszívű Rikárd csak úgy ellenségévé teszi Fülöp Ágostot, mint Babenberg Leopoldot. A negyedikben a velenczések elfoglalják Zárát, a magyar király birtokát, majd pedig Konstantinápoly ellen indítják a franczia lovagokat, a kik ott egészen megfeledkeznek Jeruzsálemről. – A spanyol lovag nemcsak az arab ellen küzd, hanem franczia társa ellen is; a német egyaránt verekszik olaszszal, dánnal, lengyellel vagy magyarral és az olasz vagy a flandriai polgár nem nézi, nemes vagy polgár-e az idegen, ki szabadságára tör. És kell-e erősebb nemzeti érzés, mint a minő deák krónikáinkban visszatükröződik?
Az újkor elején ezek a külön nyelvű és hagyományú nemzetek és birodalmaik lépnek fel diadalmasan a történelem szinpadján. Kardjuk előtt elomlik a magas műveltségre jutott, de nemzetet nem alkotó Itália. A humanismus és a renaissance csak oly véget ér a barbárok túlnyomó katonai szervezete és erősebb hite által, mint 1100 évvel előbb a classikus világ. De egyesítő törekvésekben sincs hiány. V. Károly és utódai még gondolhatnak monarchiára spanyol hegemonia alatt, XIV. Lajos még gondolhat arra, hogy hatalma túlnyomó legyen tengeren-szárazon egyaránt. Egy ideig még a török világuralom árnya is kisért. De az egyes nemzetiségek megerősödve kerülnek ki e küzdelmekből. Katonai erejük és műveltségi haladásuk egyaránt egyenlő rangú tagjaivá teszi őket az európai nagy respublicának. IV. Henrik terve és az Orániai Vilmos angol király által oly fényesen képviselt, az európai egyensúly helyreállítására törekvő politika jelzik az ujabb világmonarchiáknak bukását, a protestantismusnak és a vele belső szövetségben álló nemzeteknek diadalát.
Igaz, hogy e korban ismét a felekezeti közös érdek választja szét az egyes országok fiait. A német protestáns császárja ellen francziához, törökhöz vagy svédhez fordul; a német, angol, magyar, sőt a franczia katholikus is a spanyol királyban látja patronusát, míg a franczia hugenotta svájczi vagy hollandus hitsorsosától vagy épen az angol királytól remél segítséget. Még a legfejlettebb nemzeteknél is természetesnek találták, hogy vallásos üldözés vagy polgárháború idején idegenek társaságában hazájuk ellen fordították fegyverüket. Condé herczegnek megbocsátották, hogy a spanyolok élén betört Francziaországba. De általában a nemzeti összetartozás érzete folyton növekvőben van és a nemzeti nyelvet felkaroló irodalmak a politikai és vallásos ellentéteket a közös műveltség tisztelete által iparkodnak áthidalni.
Ennek a megoszlásnak, a midőn a főbb nemzetségek egyaránt elismerve, szabadon fejlődhetnek egymás mellett, érdekes emléke egy «Európa országainak elsőségéről való tanácskozás», mely természetesen latin nyelven látott napvilágot.332 Sorban elhangzanak benne a Németország, Franczia-, Spanyol-, Magyarországok, Britannia, Lengyelország és Itália elsősége mellett és ellenük megtartott tudós és citatumokban gazdag beszédek, hogy természetesen végre közértelemmel Germánia nyerje a pálmát. Mutatja e könyv, hogy már ismerik és megfigyelik egymást a nagy nemzetek és hogy főbb jellemző vonásaik már nyilvánvalókká, szinte köztudomásuakká váltak.
Mihelyt az egyensúly helyreállott, az universalis monarchia veszedelme megszűnt és így a nemzetek önálló fejlődése biztosítottnak látszott; másrészt pedig a közös európai cultura felsősége a török leverése, Amerika és India meghódítása és Oroszországnak a civilisatióhoz kapcsolása által kétségbevonhatatlanná lett; megujulni látszottak a hellenismus, a római császárság és a renaissance korának tünetei. Már Leibnitz ideje óta komolyan gondolnak a felekezeti különbségek kiegyenlítésére. Az uralkodó osztály philosophusnak véli magát, mert épen nem vallásos. Ép úgy megszünnek körében a nemzeti külön nevelésből eredt különbségek is. A felvilágosodás, azaz az angol és franczia politikai és irodalmi műveltségek összeolvadása, egyaránt uralkodik a két félgömbön és a ki előkelő akar lenni, vagy annak látszani, külszínét el kell sajátítnia. Ennek az összeolvadásnak nyelvben, ízlésben, divatban, ruházatban határozottan franczia a bélyege és mint egykor Hellas, most Gallia győzte le a béke fegyvereivel a háborúban győztes ellenfeleit. Ekkor írta Rousseau: nincs többé franczia és angol, spanyol, angol vagy lengyel – csak európaiak vannak. A világpolgárságnak, a világ békéjének eszméje lelkesíti a gondolkodás és képzelet fejedelmeit: Goethet és Kantot.
Ebből a szép álomból rázta fel a világot a franczia forradalom, mely előbb a «nagy nemzet» egyéniségét fejti ki, aztán, ellenhatásul, a többit is.
A nemzetiségek a XIX. század első felében.
A bécsi congresszus megállapításai szerint az egyes államok területén a következő volt a nemzetek elhelyezése.
Spanyolország és Portugalia azok az országok, a melyekben a nemzetiség teljesen azonos az állammal.
Francziaországban már nem találjuk ezt a teljes azonosságot. Elsassban német a lakosság nagyobb része, Corsica egészen olasz, viszont nagyszámú franczia népesség jutott Belgiumnak, Svájcznak és Savoyában a sardiniai királyságnak is.
Nagy-Britanniában a százados nagy nemzeti ellentét az angolok és skótok közt teljesen megszünt. Ez nem az 1707-iki unio eredménye, hiszen épen a XVIII. században tán leggyűlöltebb volt a skót név Angliában, hanem a közös nyelvnek és műveltségnek, a közös gazdasági fejlődésnek és a felekezeti szellem hanyatlásának következése. Irországban ellenben O’Connell vezetése alatt szinte új életre ébred az ir nemzetség. Az ir érzületet egyaránt táplálja a katholikus hit, a földbirtoknak angol kézre való jutása és a hosszú, könyörtelen elnyomás emléke. E nemzetiségnek nem a nyelv az alapja, hiszen a zöld sziget lakóinak alig egy ötödrésze beszélt még kelta nyelven; nem is a faj, mert sok tiszta angol vagy skót származású ember járt elől a Repeal követelésében a teljes elszakadásra való törekvésben. A sajátos történeti viszonyok itt közös hazaszeretetet teremtettek, mely összeolvasztotta a nyelvre, fajra, sőt vallásra is különböző elemeket és mely úgyszólva az egész szigetet egyesítette az uralkodó szomszéd sziget elleni küzdelemben.
Tehát még Nyugat-Európának legfejlettebb nemzetei sem dicsekedhettek politikailag teljesen egységes nemzetiséggel. Angliának saját területén kellett megküzdenie egy ellenséges nemzeti érzelem szilaj indulatával, Francziaország pedig Richelieu, XIV. Lajos, a forradalom és a császárság annyi hódítása után sem valósíthatta meg IV. Henriknek azt a követelését, hogy a mi franczia nyelvű, legyen az övé.
Ismét mások a viszonyok Közép-Európában.
A németalföldi királyságban germán és protestáns hollandusok jutnak együvé a törzs-rokon, de katholikus flamandokkal és a román vallonokkal. A belga forradalom diadala véget vet ennek az összeköttetésnek és Hollandiát nyelvben, nemzetiségben egységessé teszi. A belga királyság ellenben fele részben flamand, felében franczia. Itt sem a közös nyelv és nemzetiség alkotja a nemzetet, hanem a közös történeti mult és a közös vallás.
Még kevésbbé nemzetiségi állam a svájczi köztársaság. Németek, francziák, olaszok és graubündeni románok egyaránt vallják hazájuknak azt a kis hegyes területet. Még a vallás sem közös: már a reformatio ideje óta tartott a katholicismus és protestantismus versengése. Mindamellett nemcsak svájczi haza van, van svájczi nemzet is. A közös történeti mult és a közös szabadság köteléke sokkal erősebbnek bizonyult a nyelvi és felekezeti ellentétek bomlasztó hatásánál.
Műveltségben már egymásra hajló, politikailag független a nagy német nemzet, de terület dolgában ez oszlik meg legjobban. A német nemzet római szent birodalmának, a császárságnak, még a neve sem maradt meg. A német szövetségnek Frankfurt vagy Lübeck városai, Lichtenstein vagy Reuss herczegségei csak olyan független tagjai, mint az osztrák császárság vagy a porosz királyság. Az egyetlen közös hatóság, a szövetség-tanács, egyenes és tudatos ellenzője minden nemzeti mozgalomnak. Feje, még névleges is alig van a szövetségnek; egész fönnmaradása és tekintélye attól függ, meddig tart az osztrák-porosz egyetértés. Befelé elnyomó, kifelé gyönge ez a kormány. Igaz, hogy Ausztria területén nagy számú szláv népesség él német uralom alatt, de viszont a németség egy jelentékeny része meg külföldi fejedelmeket ural. Nem is szólva Luxemburgról, mely a hollandus királyé és Schleswig-Holsteinról, mely a dán királyé, Elsassban és a Keleti-tenger mellékein fényes történeti múlttal dicsekedő német elemek állanak franczia, illetőleg orosz felsőség alatt.
A felekezeti ellentét, mely századokon át szétfeszítette Németországot, sokat vesztett élességéből, de az egyes dynastiáknak, különösen a Habsburgoknak és Hohenzollerneknek versenye még tart és szinte lehetetlenné tette az erősebb politikai egyesítést. A gazdasági fejlődés és annak ügyes fölhasználása a porosznak egyengette útját;333 a történeti mult és a fönnálló alkotmány inkább Ausztria mellett szólt. A franczia háborúkban fölébredt és azóta folyvást működő német nemzetiségi érzelemnek tehát kettős az iránya. Először egységes vezetést akar biztosítani a sokfelé szakadt németségnek, hogy az ismét számot tevő vagy épen hegemon tényezője lehessen az európai politikának; másodszor vissza akarta szerezni és szorosan a birodalomhoz kapcsolni a nemzetnek elszakított vagy idegen uralom alatt álló részeit, különösen Schleswig-Holsteint és Elsasst. Már megszületett a pangermanismus eszméje; épen a Napoleon elleni küzdelemben fogamzott meg. Arra a kérdésre: mi a német hazája, Arndt, a szabadságharcz költője, elsorolva az egyes tartományokat, hozzáteszi, hogy hazájának nagyobbnak kell lennie és kimondja, hogy a német haza addig terjed, a meddig a német szó hangzik.334 Itt tehát a hatalmas történeti alkotásokkal szemben a nyelv a nemzetiség igazi alapja. Kell is hogy az legyen, mert a német egységnek a közös kultura volt első és leghatalmasabb megindítója.
Itália, mint Metternich magát kifejezte, «geographiai fogalom». Itt élt Európának legrégibb műveltségű nagy nemzete, itt volt egyúttal századok óta legnagyobb a belső megoszlás, a külső befolyás. A császárságnak, a guelfeknek és ghibellineknek, a városoknak és fejedelmeknek, a francziáknak, spanyoloknak és németeknek versenye mind újabb meg újabb feldarabolásához vezettek. A XVIII. században a Bourbonok megosztoznak a Habsburgokkal a félsziget uralmán és nagy birodalmaik mellett másodrendű szerepet játszanak a pápaságnak, Velenczének, Genuának nagy történeti multjokra büszke államai, sőt a feltörekvő sardiniai királyság is. A forradalom ezt az államrendszert gyökeresen fölforgatta. Napoleon császársága pedig, egyebütt a nemzetiségek ellensége, itt mint a nemzeti egység ujjáteremtője, mint az oly soká elalélt nemzeti szellem ébresztője lépett föl. Ismét egy uralom alatt állott Itália a tengertől az Alpokig, mint azt Dante óhajtotta; ismét egy erős kar vezette az egész nemzet sorsát, mint az Macchiavelli követelte.
A bécsi congressus helyreállította a «legitim» állapotokat. Ismét megjelent a térképen az olasz souverainitások tarkasága. A trónjába visszahelyezett pápa mellett Nápolyon és Sicilián a Bourbonok uralkodnak, Lombardiában és Velenczében az ausztriai császár. A Habsburg-dynastiák mellékágai birják Toscanát, Parmát, Modenát, mint külön fejedelemségeket. Velencze és Genua köztársaságai minden legitimitás ellenére eltüntek és így a félsziget egész területén egyetlen ország sem állott olasz dynastia uralma alatt. Különös véletlen, hogy még a sardiniai királyok is, kiket nemsokára az olasz egység és függetlenség képviselőiül szoktak tekinteni, szintén francziák, mint szülőföldjük Savoya. Csak a pápa olasz, de annak uralkodása egész lényege szerint nem nemzeti, sőt minden nemzeti egyesítésnek, mely nem vezetése alatt megy végbe, a leghatározottabban ellenzője.
Itália 1815 és 1860 között.
Oly mély gyökeret vert a vidékek, tartományok, városok hagyományos ellentéte, olyan kevés kapocs fűzte össze a művelt Toscanát, Lombardiát és Piemontot a sokban barbárnak mondható egyházi állammal, Nápolylyal és Sardiniával, hogy, legalább a korszak elején, olasz nemzeti mozgalomnak alig van nyoma. A franczia uralom alatt létrejött egységben inkább elnyomást láttak. Azokat a forradalmi mozgalmakat, melyek hol a nápolyi és turini katonai forradalmakban, hol a római és milanói összeesküvésekben és titkos társaságokban nyilatkoztak és melyek különösen 1820–21-ben, majd 1830–31-ben annyi gondot okoztak Metternichnek, nem a nemzeti eszme, hanem a szabadság és alkotmányosság vágya idézte elő első sorban. Csakis e kitöréseknek elfojtása és az a rémuralom, a melyet az osztrák kormány Milanóban gyakorolt; csakis az a biztosság, melyet az ausztriai ezredeknek beavatkozása a teljesen erkölcstelen, egyenesen a törökre emlékeztető római és nápolyi kormányoknak nyujtott, egyesítette ismét az egész nemzetet az idegenek elleni gyűlöletre. A legjobban sujtott Milanóból kiindulva, melynek már germanisatiótól is kellett tartani, végig zúgott a «fuori i Tedeschi!» (ki a németekkel!) kiáltás az egész félszigeten, mint 600 évvel azelőtt a Hohenstaufok korában.
Szembetűnő a német és az olasz viszonyok parallelismusa, különösen a politikai egység hiánya és a történeti alapon nyugvó tartományok particularismusának nemzetbontó ereje. De az eltérések is szembetünők. Olaszország nemcsak nyelvben egy, hanem vallásban is az. Viszont itt hiányzik a nemzet minden rétegére, a haza minden tartományára átható az a műveltség, mely a németet egyesülése előtt is egygyé tette. Itt is megvan a politikai verseny két nagyhatalom közt, de azok nem belföldiek, mint az osztrák és a porosz, hanem külföldiek; Francziaország és Ausztria. Ez a körülmény bizonyos tekintetben javára válik az egyesítésnek, a mennyiben az egész nemzet mindkettőben idegent lát, kinek nincs joga Italián uralkodni; más tekintetben azonban hátráltatja azt, mert nincs elsőrendű katonai hatalom, mely ezt az eszmét zászlójára tűzve, azt ki is vívja. A pápát, kinek a vallásos egység volna erős támasza, egész világhelyzete, hagyománya, conservativismusa tartja vissza attól, hogy ezt a szerepet elvállalja; a sardiniai királyokat, minden ambitiójuk mellett, államaik gyengesége és minden ujítástól való rettegésük. Mert mint láttuk, az olasz nemzeti mozgalom kezdetében forradalmi, alkotmányos, szabadelvü, mely fogalmak együtt jelennek meg a Carbonarismusban. Csakis az a tény, hogy mindezen eszmék halálos ellensége, Ausztria, egyúttal idegen hatalom, adja meg a forradalmi törekvéseknek nemzeti, egyesítő politikai irányát.
Még a nyugodt, békés, skandináv országokban sem felel meg az állami beosztás egészen a nemzetiségi viszonyoknak. Igaz, hogy Svédország elvesztve német birtokait s Finnországot, magában egységessé válik. De 1814-ben mint a nagy szövetség részese, elragadván Dániától az ehhez százados közös mult és közös műveltség által fűzött Norvégiát, oly nemzettel jutott egy uralkodó alá, melyet nemcsak erős természetes határ, hanem egész történeti hagyománya, műveltsége, nemzeti szelleme elválasztott a svédtől. Dánia viszont e nagy veszteségéért abban keresett kárpótlást, hogy a personalis unióban egy fél évezred óta hozzátartozó német herczegségekben, Schleswigben és Holsteinban megerősítse és kiterjeszsze a dán nyelvet és befolyást. Így egyrészt az egy fő alatt álló svédek és norvégek, másrészt a szintén egy fő alatt álló dánok és németek nemzetiségi törekvései állottak egymással szemben és idéztek elő mai napig is ható bonyodalmakat.
Ismét más képet tüntet elénk a Kelet a maga nagy birodalmaival és bennök az uralkodó és alávetett népek egész tömkelegével.
Itt az orosz nemzetiség szerepel legfőbb mozgató erő gyanánt. A mongol iga levetése után egyesülnek a különböző szláv törzsek, a kis oroszok és fehér oroszok a nagy oroszok vezetése alatt és Moszkva nagyfejedelméből nemcsak minden oroszok czárja válik, hanem a görög császárok igényeinek és egyházi hatalmának örököse is. A mint magát az orosz nemzetiséget a normann vezetés tette állammá, úgy később is finn, tatár, ugor törzsek beolvadása, külföldi telepedőknek, németeknek, svédeknek beolvadása növelte erejét. A lengyel uralomnak és a vele járó katholikus térítésnek lerázása túlnyomóvá tette a keleti nagy síkság népei közt; a nyugati állami és katonai intézmények befogadása Nagy-Péter által, Európa nagyhatalmasságai közt biztosított neki helyet. Azóta ellenállhatatlanul tör előre minden világtáj felé, eléri a Fekete-tengert és a Dunát, urává lesz a Balti-tenger keleti mellékeinek, Sziberián keresztül a Nagy-Oczeánig és azon túl Amerika északnyugati részeire terjeszkedik. A mellett pedig egyre előretolja seregeit és diplomatiáját a Visztula s másrészt a Kur és Arasz partjain, egyaránt érintve és fenyegetve az európai és ázsiai nagy nemzeteket, a katholicismust és az iszlámot.
A bécsi béke után az orosz birodalom még egyáltalában nem nyújtja a nemzeti egység képét. Igaz, hogy telepek, kivándorlás és deportatio által az orosz elem előre hatolt Kamcsatkáig és a Kaukázuson túlra; igaz, hogy a túlnyomó orosz erő és annak rettenetes segédeszköze, a pálinka, csak úgy megsemmisíti a gyöngébb ugor és finn népeket, köztük a magyarral nyelvrokon vogulokat is, mint a hogy az indiánus törzsek Észak-Amerikában elomlottak az angol gyarmatosítás előtt. Hanem délen még több millióra megy a tatárok száma, kiket vallásuk, Muhammed hite, véd a beolvasztás ellen és még Moszkva közelében is tekintélyes számmal laknak a cseremiszek, mordvinok, csuvasok törzsei. De bármily számosak és részben katonailag is erősek ezek a néptöredékek, politikai tekintetben már nem alkotnak nemzetiséget. Állami életüket nem képzelhetik el a czár nélkül és ha volt is multjok, jövőjük nincs.
A hol ellenben külön nemzetiség él saját, a muszkát sokban felülmúló kulturával, vallásához ragaszkodva, ott Sándor czár azt elismeri, védelmébe fogadja. Még Livland, Esztland és Kurlandnak, Nagy Péter hódításainak németségét és protestantismusát is megoltalmazzák a nemességnek és a városoknak kíváltságai. Az új szerzemények pedig éppen csak personalis unióban állanak az orosz birodalommal. A czár 1809 óta Finnország nagyfejedelme és mint ilyen nemcsak a régi svéd törvényeket erősíti meg, hanem teljes önkormányzatot biztosít ezen új országának. Senatust állít föl, összehívja a rendeket, katonaságot éppen nem követel és csak a kormányzónak muszka volta szolgált az alávetettség symboluma gyanánt. Láttuk már, hogy a lengyel királyság még nagyobb jogokat élvez, a mennyiben még külön hadsereggel is rendelkezik. Mindenesetre az orosz kormány bölcsességét bizonyítja, hogy ezeket a jelentékeny népeket nem akarta közvetlen uralom és beolvasztás által eleve elidegeníteni magától.
Addig a czáré volt Oroszország; Miklós alatt maga a czár is eszközévé válik a nemzeti érzésnek. Elért eredményei, ősi hite és szokása, új, de már is a legnagyobbakkal vetekedő irodalma, egyenrangúnak mutatták az oroszt Európa más nagy népeivel. Területe hasonlíthatatlanul nagyobb, mint amazoké és hogy első legyen köztük, csak nagyobb szám és nagyobb nemzeti kultura látszott szükségesnek. Ebből következett aztán az oroszosítás, az orthodox vallás terjesztése, hol lehetett, iskolával, tanítással, hol kellett, tűzzel-vassal is. Lengyelország már 1832-ben geographiai fogalommá sűlyedt alá, Finnországban Miklós czár már 1827-ben törvény ellenére elrendelte, hogy a görög-keleti egyház hívei egyenlő jogokban részesüljenek a protestáns államvallás követőivel, 1841-ben pedig meghagyta, hogy minden állomás betöltésénél az oroszul tudók részesüljenek elsőségben. Megkezdődött már a keleti-tengeri tartományok és különösen a dorpáti egyetem oroszosítása is.
Így vált az orosz nemzet az összes modern nemzetek közt a legjobban terjeszkedővé. A megölt népek testhalmai veszik körül. Azon az óriási területen, melyen annyi különböző eredetű és vallású nép uralja a czárt, nem elégszik meg a vezető szereppel, hanem egyedüli nemzet akar lenni. Ezt a törekvését pedig, természetesen túlsúlyát nézve, nem magyarázhatjuk meg mással, mint kulturájának inferioritásával. Sem a görög, sem a római, sem az angol, sem a franczia nem kényszerített soha senkit, hogy nemzetiségéhez csatlakozzék, hisz kitüntetésnek tartotta, hogy valaki egy fokon álljon vele. A muszka erőszak éppen annak kifejezése, hogy a nemzet belső fejlődése eddig nem tartott lépést külső hatalmával. Igy gyöngesége tudatában, veszedelmet lát minden eltérő hitben, nyelvben és meggyőződésben. A czári absolutismus és az orosz nemzeti érzés találkoznak tehát abban, hogy az elnyomást tűzik ki az uralomhoz vezető eszközül.
De az orosz nemcsak e nagy birodalom ura, hanem egyúttal leghatalmasabb a szlávságnak sokfelé ágazó törzsében. A czár pedig nemcsak a muszka és a finn egyház feje, hanem mint császár az összes görög-keleti egyházaknak protectora. Ha a szlávság nemzeti egységgé alakul, természetes hogy ez csak orosz vezetés mellett történhetik; ha a görög-keletiek felszabadulnak a török zsarnokság vagy a lengyel elnyomás alól, ez egyúttal az orosz czár hatalmának növekedését jelenti. Igy lép a panszlavizmus, szövetségben a görög-keleti egyházzal, a történet mozgató erőinek sorába. Oroszországra nézve ez az eszme építő hatású, a szomszéd országokra, Ausztriára, Magyarországra és leginkább a török birodalomra, bomlasztó. A csehekkel, tótokkal, ruténekkel a faj és nyelv közössége köti össze a muszkát; a horvátokkal, szerbekkel és bolgárokkal a vallás is; a másnyelvű oláht és görögöt pedig a vallás közössége fűzi a szent Oroszországhoz. Végső eredmény gyanánt meglazul mindezen népek összeköttetése addigi uraikkal és a panszlavismus az orosz uralomnak egyengeti útját a Cseh-erdőig, az Alpokig, az Adriáig és a Sziget-tengerig.
Láttuk már, hogy Törökországnak még létét is megtámadja a nemzetiségi eszme. Ott az általános európai befolyás oda irányul, hogy az egyes nemzetiségek önérzetét emelve, függetlenné tegye őket nemcsak a töröktől, hanem a muszkától is. De ez nem akadályozhatta meg a nagyszerb, nagybolgár, panhellén törekvések nyilvánulását.
Ez az áttekintés mutatja, hogy a nemzetiség eszméje Európaszerte mindenütt működő, de nyilvánulásaiban és más eszmékkel való kapcsolatában az illető nemzetiség történeti helyzete szerint nagyon különböző.
Terjeszkedésre törő nemzetek a franczia, a német és az orosz.
A nemzet politikai egysége a német és az olasz vágyainak czélja. Az első hatalmat és hódítást keres ez egység által történeti és nyelvi alapon s ezért mozgalma kiválóan conservativ és műveltségi jellegű; a másik fölszabadulásért eped és ezért a forradalmi hatalmakkal lép szövetségbe.
Gazdasági és vallásos okok erősítik az ir nemzetiséget; a belga nemzetiségnek pedig egyenesen a közös vallás a legerősebb alapja.
Az ir, a belga és a svájczi nemzeti érzés független a nyelvi, sőt a faji összetartozástól is. A nagy nemzeteknél egy ugyan a nyelv és így a kultura is, de fajra, eredetre egy sem tiszta és vegyületlen.
Ezen az alapon megközelíthetjük a nemzetiség fogalmát modern értelemben. Faj, nyelv, vallás, közös történet mind hozzájárulhatnak e fogalomhoz, de sem magukban, sem együtt nem alkotják. A protestans elsassi német, vagy a corsicai olasz ép oly odaadó hive lett a franczia nemzeti eszmének, mint a berlini hugenotta refugié a németnek. A nemzetiség tehát minden egyes akaratának, érzületének kifejezése. Azokat is, kiket nem köt össze a közös mult hagyománya, összekötheti és össze is fűzi a közös jövő reménye. Ezért nem a fegyver, nem is a hóhér terjeszti a modern nemzetiséget, hanem a műveltség, az iskola.
A nemzetiségek előtérbe lépése a közös, magasabb műveltség ellenében az emberiség rovására ment, úgy a római császárságnak, mint a renaissance-nak bukásakor. Századunkban sokban hasonló viszonyok közt ez még sem következhetett be és az emberi kultura haladásának az újkorban tán ez a legvilágosabb bizonysága.
Ennek okát pedig abban látjuk, hogy a régi, általános műveltségeket olyan népek támadták meg, a melyek kívüle állottak: a görög-rómait a germánok és húnok; az olaszt a francziák, spanyolok és németek. A modern nemzetek ellenben saját magukban fejtik ki úgy az általános emberi érzésnek és gondolkodásnak, mint a nemzeti individualitásnak eszméit és igazi versengésük csak abban állhat, melyik birja erősebben megvalósítani úgy az egyiket, mint a másikat. Bármennyire különbözők is az európai nemzetek, politikai életük és gondolkodásuk gyökerei egyaránt a XVIII. század fölvilágosító és humánus fölfogásába nyúlnak vissza.
A nemzetiségi kérdés Ausztriában.
Minden nemzetiségnek, akár faji és nyelvi az alapja, akár csak a közös haza forrasztja együvé, az a természetes törekvése, hogy más nemzetiségtől függetlenül fejthesse ki egyéniségét. A XIX. században ezt a kifejtést csak az állami szervezetnek anyagiakra és szellemiekre egyaránt kiterjeszkedő munkája biztosíthatja. Ily értelemben a nemzetiség az állam fenntartó tényezői közt a legfontosabb. Ott azonban, a hol az állam nem a nemzetiség szabad kifejtésén, hanem éppen annak elnyomásán alapul, a hol tehát a nemzetiség új állam-alkotásban találhat csak igazi hazát, a nemzetiség eszméje nem épít, hanem szétfeszíti a történeti alkotásokat.
Erre a Habsburgok monarchiája szolgáltatja a történetileg legfontosabb példát.
Nem kicsinyeljük a földrajzi viszonyoknak hatását, melyek egyesítik és más országoktól elválasztják a Duna nagy medenczéjét. Nem kicsinyeljük a török veszedelem hatását sem, mely megkövetelte, hogy katonailag erős birodalom alakuljon Európa oltalmára. Nagy-Lajosnak, Zsigmondnak, Hunyadi Mátyásnak, a Jagellóknak birodalmai megannyian mutatják ezen tényezők hatását. Mindamellett történetileg bizonyos, hogy az a birodalom, mely Metternich vezetése alatt a XIX. század első felében legerősebb támasza volt a fönnállónak, a dynastia tudatos, századokon át folytatott törekvéseinek volt műve.
Annak a középkori fölfogásnak, hogy a császári korona alatt több független nemzet egyesülhet, ez a monarchia az utolsó hajtása. A Habsburgok, kiket sorjában megválasztottak német-római császároknak, ausztriai örökös főherczegségükhöz fűzték, örökség, választás és fegyver útján a régi és hatalmas magyar és cseh királyságokat. Az egyesülés ezen országok külön jogainak teljes fenntartásával történt, mai szóval personális unio volt. Az uralkodó személyen kívül azonban van más kapocs is, melyet törvény és szerződés nem nevez ugyan meg, de mely azért nem kevésbbé fontos és hatékony: a török ellen való védelem. Mivel az egyes országok külön joga, majd felekezeti megoszlása is megnehezíti, gyakran lehetetlenné teszi a török támadás visszaverését, a dynastiának hatalma érdekében is szorosabb egyesítésre kell törekednie. A XVI. és XVII. századot az ezen törekvések és a magyar és cseh függetlenség, valamint a protestantismus közötti küzdelmek töltik be. Eredmény gyanánt 1700 körül Csehország leigázása, az osztrák és cseh protestantismus megsemmisítése, Magyarország és Erdély fölszabadítása a török iga alól és a Habsburgok örökös jogának elismerése Magyarországon, állanak előttünk. A monarchia első rangú európai hatalmasság magában is, nem nézve a császársággal való összeköttetését.
E hosszú és válságos küzdelmekben a dynastia különböző országaiban uj alapokat és támaszokat teremt magának. Sikereit hadseregének köszönheti; Wallenstein, Montecuccoli, Lotharingiai Károly és Savoyai Eugen soknyelvű, de egységesen vezetett császári királyi hadainak. A népek ragaszkodását, az összetartozás érzetét, a mindenütt uralomra jutó római katholikus egyház ápolja. Igazi közép-kori birodalom, melyet a hit és a fegyver tart fönn, de nem állam, még kevésbbé nemzet.
Minthogy a császár hatalma Németországban inkább névleges és a császári korona választástól függő, örökös országaikat és Magyarországot pedig örökös jogon és igen kiterjedt jogkörrel birják immár a Habsburgok, törekvésük nem az, hogy birodalmukat Németországba olvaszszák, hanem inkább oda hatott, hogy az külön is egységet alkosson és mint ilyen legyen Németországnak is hegemon állama. Az egységes ausztriai birodalom eszméje, I. Leopold korának szüleménye, a diadalmas török és franczia háborúk következése.335 Abban a Kollonicsnak tulajdonított mondásban, hogy Magyarországot katholikussá, koldussá és végre németté kell tenni, ki van fejezve, hogy a dynastia székvárosának és ősi birtokának vallása, gazdasági érdeke és nyelve hivatvák uralomra mindenütt, a hová a Habsburgok hatalma kiterjed.
Ezt a nagy munkát, már békés úton, a közös kormányzás van hivatva végrehajtani. Ezt az eszmét szolgálják, bár nem mindig egyforma buzgósággal, a ministeriumok, az államtanács, az osztrák, cseh, magyar, erdélyi, olasz és németalföldi kanczelláriák és az egyes országoknak többé-kevésbbé Bécstől függő külön guberniumai. Az 1722–23-iki törvény, mely nemcsak a női ág örökösödését állapítja meg, hanem Magyarország unióját is az örökös tartományokkal «külső erő ellenében is» igen fontos lépést jelöl az egyesítés útján. A férfi ág kihalása után 1741-ben úgy látszott ugyan, mintha nemcsak a német császári korona veszne el, hanem az egész monarchia szétbomlanék. De miután a magyar kar megszilárdította Mária Terézia trónját a régi hatalommal együtt, megujulnak, sőt megerősödnek a régi törekvések is. Savoyai Eugennek az a tanácsa, hogy «ő fölsége egy egészet alkosson gyönyörü birodalmaiból», volt irányadó Mária Terézia egész politikájára nézve is.336
Ausztria mint állam, a nagy császárné műve. A hadsereghez és az egyházhoz ő teremtette meg, mint a modern állam szükséges szerveit, a közigazgatást, az iskolát, a tudatos gazdasági politikát és az egésznek biztos alapot szerzett a financiák rendezésével.
A történeti föladat a maga tisztaságában abban állott: lehet-e egységes osztrák nemzetet alkotni a németből, magyarból, csehből, lengyelből, olaszból, úgy, a mint egységes nemzet alakult Svájczban és Belgiumban különböző nemzetekből.
Elnyomással, irtással, úgy, mint Wallenstein és Kollonics korában történt, már nem lehetett ezt az eszmét megvalósítani; különben sem feleltek meg az ilyen eszközök Mária Terézia érzelmének. Az eszköz csak az önkéntes csatlakozás lehet: az egyes nemzeti ideálok alárendelése a dynastia és a monarchia eszméi alá. Ezt a czélt szolgálja a fejedelem-asszonynak fenséges és a mellett megnyerő személyisége, az összes népek aristokratiájának az udvar körébe vonása, a királyi gondoskodásnak és jótékonyságnak a birodalom minden részére való elhatása. Eredménye az, hogy az összes nemzeti aristokratiák, előbb a nemzeti külön jogok hagyományos őrzői, most a trón körül sorakozva saját hazájuk joga és érdeke fölé helyezik az uralkodónak és a birodalomnak érdekét. Ez által a Habsburgok monarchiája eddig katholikus színezetén fölül a feudalis, főnemesi kormányzat színét is nyeri. A szegényebb sorsú, de tanult nemest és a művelt, feltörekvő polgárt pedig a hivatal, annak föladata és jutalma köti az egységes államhoz.
Mindez új volt, mint maga a modern állam. Inkább a történeti magyar alkotmánynak féltékenyen őrzött czikkei mellett jött létre a szintén törvényes királyi praerogativa alapján, mint az ősi constitutiónak – mely ilyen új viszonyokra nem is gondolt – nyilvános és világos megsértésével.
De vajon trón, udvar, papság, sereg és bureaukratia együtt alkothatnak-e nemzetet? Igaz, hogy az állásuk, műveltségük, vagyonuk és tekintélyük által legkiválóbb családok és osztályok a statushoz tartoznak, de a milliók nem; azokat egész hagyományuk más, nemzeti állam tiszteletében nevelte. Az egységes Ausztria uralma tehát csak anyai vagy atyai absolutismus formájában volt elképzelhető és csak addig állhatott fenn, a míg a nép föl nem világosodik és nem követeli természet-adta jogait.
De erre is gondol Mária Terézia kormánya. Az iskola által közös, a birodalmi eszmét szolgáló culturát akar teremteni. A jobbágyság sorsának javítása által magához köti a szegény népet, éppen a külön nemzeti jogokat képviselő és fönntartó rendek ellenében. Ebből következett aztán, hogy az egységes Ausztria eszméje ellenállhatatlanul hódít mindazon körökben, melyeket sajátos nemzeti műveltséggel párosult erős történeti hagyomány nem aczélozott meg az ellene való küzdelemre. Lehetett-e a szlovénnek, az oláhnak, a ruténnek vagy a granicsárnak magasabb politikai eszméje a birodalomnál, más ura a császárnál? Az egész monarchiának úgy számra, mint műveltségre első eleme, a németség pedig saját eszméinek megvalósításáért küzd, midőn a dynastia törekvéseit támogatja. Csak a legfejlettebb nemzetek állhatnak ellen; részben a cseh, nagy többségében a magyar, egészen az olasz.
Mária Terézia csak mint a közigazgatás, a hadsereg, a kereskedés nyelvét és mint a boldogulás eszközét ajánlotta a német nyelvet. József császár kötelezővé tette tanítását, mert hivatalossá akarta tenni Magyarországon is, hol addig a deák foglalta el e polczot. E pontban tehát, bár erőszakosabban, anyja nyomdokain halad a nagy császár és valószínű, hogy el is éri czélját, ha csupán a hazai nyelv jogát védőkkel gyűlik meg a baja. De az újító megrendíti a még nem is kész állami épületnek elődei által lerakott alapjait. Midőn az összes felekezetek jogainak elismerésével, a humanitás előtt meghajolva, egyúttal minden hitű alattvalóját egyaránt akarja trónjának, államának megnyerni, éppen az addig uralkodó vallást és a leghatalmasabb, legbefolyásosabb osztályt, a papságot idegeníti el magától és törekvéseitől. Midőn a fölvilágosodás és a humanitás követelése szerint, mint igazi Caesar, a szegény népért buzog és a polgárság fölemelkedésén fárad, a trón hagyományos támaszait, a főrendet és a nemességet zúdítja maga ellen. Az ausztriai birodalom ellen irányuló nemzeti renaissancenak mindenütt papok és nemesek a vezérei. 1790–91-iki törvényeink és a cseh rendeknek egykorú törekvései államjoguk elismerése érdekében, egészen ezen szellemet tükröztetik vissza.
Ha az ausztriai császárság megmaradhat a Mária Terézia és József által kijelölt úton; ha tovább is azonosítja magát a magasabb culturával, a fölvilágosodással és a társadalmi reformmal, missiója még koránt sincs befejezve. Az egyes, inkáb rendi jobokat, mint nemzetet képviselő országos autonomiák nem állhattak volna ellen a kor eszméivel egy csapáson haladó kormány támadásainak. A döntő fordulat abban áll, hogy Ferencz császárt és kormányát a forradalomtól való félelem, majd pedig az annyira kényelmes absolutismusnak szeretete, a reactio útjára tereli. A szent szövetség rendszere volt szükséges ahhoz, hogy az önálló állami létre törekvő magyar nemzetiség a haladás eszméjével lépjen szoros összeköttetésbe.
A magyar fejlődést külön és bőven tárgyaltuk. Az ausztriai nemzetiségek törekvéseit és azok eredményét legalább fővonásaikban ismertetjük.
Szembetünő, hogy ezek a törekvések, kivéve az olasz tartományokat, sehol sem dynastia-ellenesek. Csehországban, melynek nemzetiségi fejlődése valamennyi közt a legfontosabb, feltámad ugyan a régi állami jognak, Venczel koronája függetlenségének követelése, de a cseh király sem lehet más, mint Ausztria császárja, ki Prágában ünnepélyesen esküt tesz Csehország alkotmányára és feltámasztja a Przemyslidák és a Luxemburgok birodalmát. Az egész mozgalom tehát egyrészt a német bureaucratia és Bécs uralma, másrészt a német nyelv és cultura ellen irányul. Az előbbi czélt szolgálja a közjog felelevenítése, a másodikat a cseh nyelv és irodalom ápolása. Az ország összes művelt lakosságát átható német műveltség és iskolázás lehetővé tette, hogy komolyan foglalkozzanak emlékekben oly gazdag történetük és nyelvük feldolgozásával.337 Eredmény gyanánt az lebeg szemük előtt, hogy Csehországot ép úgy alkotmányos szabadság védje meg a beolvasztástól, mint Magyarországot; nyelve, műveltsége pedig uralkodó legyen királyságuk egész területén.
Csehországban legalább egy műveltségi tekintetben is dicső multra hivatkozhatott a nemzeti megujhodás. A szlovéneknél ez is hiányzott és az egész mozgalomnak a nemzeti műveltség alapjainak lerakása és a németek elleni gyűlölet ébresztése lehetett csak a czélja. Hasonló az eset a ruténeknél Galicziában, hol a nemzetiség fölébresztése egyúttal sociális jellegű, a mennyiben a parasztot a lengyel földesúrral hozza összeütközésbe.
A mennyiben ezek a törekvések addig elmaradt népek nyelvének és így műveltségének fejlesztésére vezettek, hatásuk csak üdvösnek mondható. Mert világos, hogy minden nép legkészebb és leghajlandóbb azon cultura befogadására, melyet nyelvén, saját eszejárása szerint nyujtanak eléje. A mennyiben azonban az ily fejletlen népek jónak tartják félbarbárságukat is, mert nemzeti és megvetendőnek minden magasabb műveltséget, mert idegen; ezen apró nemzetiségeknek érvényesülése, a politikai életbe kellő előkészültség nélkül való belépése, határozottan a civilisatio rovására ment végbe.338 A műveltséggel szemben a nyers erő és a szám dönt; az igazi nemzeti érzést más, magasabban álló nemzetek gyűlölete pótolja. Ez a gyűlölet pedig természet szerint annál szenvedélyesebb, mennél magasabban áll az ellenségnek tartott nép.
Ilyen proteusi alakban, sokféle és mindig változó formában jelentkezik az osztrák császárságban a nemzetiségi probléma. A hol lehet, történeti jogra hivatkozik, a hol kell, az ember természetes jussára.
Egyaránt kész megalkudni az absolutismussal és felhasználni az alkotmányosság és szabadelvűség nyújtotta eszközöket. Egyaránt táplálkozik a műveltség forrásából és az elmaradottságnak, mert nemzeti, szentek tartott posványából. Egy szóval: mint minden valóban uralkodó principium, mint az egyház vagy az állam, nem ismer el magánál magasabb fogalmat és mindent fölhasznál, hogy uralkodhassék.
Az ausztriai kormány politikája a nemzetiségekkel szemben nagyon ingadozó. Kényes is helyzete, mert hisz a legtöbb országnak vegyes a nemzetisége; Csehország lakosainak kisebbik fele német. Mint minden, a mi megzavarja nyugalmát, ez is kényelmetlen reá nézve. Nagyobb bajtól azonban nem tart, hisz a «divide et impera» leghasználatosabb eszközeihez tartozott. 1790 óta lemondott a nyilt germanisatióról és azóta az oly magasra fejlődő német szellemi élet csaknem hatás nélkül maradt a hivatalos Ausztriára. A míg ugyanis a cultura emelése és a fölvilágosodás volt a birodalom egyik főtényezője, ez nem lehetett el a német nemzeti eszme támogatása és pártolása nélkül. De mióta Ausztria a szabadságtól való féltében elzárkózott a német szellemi élettől; mióta Németország gazdasági egyesítése nélküle, ellenére megy végbe: a német nemzeti érzelem csak oly veszedelmesnek tűnik elő Bécsben, mint bármily más forradalmi mozgalom. A meddig a császárok szinte természetesnek tartják Németországon való uralkodásukat, a németség örökölt birodalmukban is uralkodó szerepet visz. Mihelyt azonban hegemoniájuk politikai, gazdasági és szellemi okoknál fogva egyaránt megrendül és kétségessé válik; mihelyt már nem a dynastia a vezetője, az annyira erős német elem, idegen vonzást követve, szétfeszitheti az egész monarchiát.
A szláv törzsek ellenben nem fenyegetnek sem magas műveltség, sem az azzal járó felvilágosodás és szabadságérzet által. Nem igen gravitálhatnak kifelé: egész történetük mutatja, hogy jó osztrákok. Mint a németség ellensúlyozói tehát nagy szolgálatot tehetnek a csehek a monarchiának. Hasonló szerepre felhasználhatók a rutének a lengyelekkel, a szlovének az olaszokkal szemben.
Igaz, itt is fenyeget veszély: Oroszországnak egyre növekedő vonzó ereje. De ez a veszély távoli és a czárral való szoros szövetség azt még távolabbinak tünteti föl. Különben is a lengyelek példája legerősebben bizonyítja, mennyivel erősebb a történeti hagyomány és a vallás a szláv összetartozás érzésénél. Ha tehát a monarchiában lakó szlávok a dynastia védelme alatt önállóan kifejlődnek, megerősödnek, nemzeti öntudatra tesznek szert, mint a lengyelek vagy a csehek, a panszlavismus veszélye egyre csökken. Mint Oroszország a keleti szlávokat, úgy egyesítheti Ausztria a nyugati és délszlávokat. Támogatásukkal nemcsak a németet és a magyart tarthatja egyensúlyban, hanem egyúttal, mint kiválóan szláv hatalmasság, diadalmasan hatolhat előre a Balkán-félszigeten is.
Ez volt az a politika, melyet a közvélemény szerint a cseh Kolowrat képviselt a korona tanácsában.339 Ezzel szemben állott Metternichnek conservativ, inkább a némethez hajló politikája. Az egész kormányzat erélytelenségénél fogva a két irány egymás mellett működik, egyaránt éreztetve hatását nemcsak Ausztriára, hanem hazánkra is.
A nemzetiségi kérdés Magyarországon.
A magyar királyságnak megalapítása óta nemzeti színezete mellett általánosabb jellege is volt. Már István király megjegyzi, hogy gyönge és fogyatékos az egynyelvű birodalom. Mikor minden keresztyén nemzetből való papok és urak hozták be ide Krisztus hitét, megszilárdítva egyúttal a koronát is; mikor lengyelek, oroszok, németek, csehek, bessenyők és kúnok egyaránt szolgálták uralkodójukat a csatatéren: csak ártalmas lehetett volna «az új ültetvényre» nézve minden nemzeti vetélkedés és kizárólagosság. Az ősi pogány erő megzabolázása és a fenyegető német iga lerázása után Magyarországon nemcsak betelepedés, hanem hódítás által is igen jelentékenynyé vált az idegen nemzetiségi elemek száma és ereje. Koronánk melléktartományainak hosszú sora mind egy-egy nemzetiséget jelöl, mely rövidebb vagy hosszabb ideig magyar felsőség alatt állott, de ősi nyelvének és törvényének birtokában maradt. Az olasz Dalmatiában, a délszláv Horvátországban és Boszniában ép úgy alattvalója lett a szent koronának, mint az oláh a vajdaságokban és a veres-orosz Gácsországban. A régen betelepedett német, franczia vagy olasz úri családokat magába olvasztotta ugyan az uralkodó magyarság, de viszont a városok alapításával és szaporodásával, a bányák művelésével egyre növekedett a nyelvét és szokásait megőrző, kiváltságai által is védett német polgári elem. Mint Kelet és Nyugot nemzeteinek fejedelmét állítja elénk a Képes Krónika czímlapja Nagy Lajos királyt. Ennek a hatalmi állásnak kifejezésére csekélynek látszott a királyi czím, hisz az a közép-kori fölfogás szerint egy független nemzet urait is megilleti. Császárság más nem lehetett, mint római és ezért a magyar monarchiát az «archiregnum» főkirályság czímével kezdték a XIV. században megkülönböztetni.
A török előnyomulása, a velenczei és lengyel terjeszkedés következtében e mellékországok legnagyobb része elveszett. Csak Horvát- és Tótországok kapcsolata maradt érintetlen. Bár a magyar hegemonia egy pillanatig sem rendült meg, a horvát vagy szlavon nemes, mint magyar nemes, egyenlő rangú tagja a birodalom kiváltságos osztályának. Nyelvét, nemzetiségét a magyar uralom alatt sem fenyegeti veszély. Egyáltalában a magyar szó e fokon nem terjedhet sem kényszerítés, sem iskolázás által, hisz az egész műveltség latin, hanem kizárólag azon vonzó erő által, melyet az uralkodó faj és annak nyelve sohasem szünt meg gyakorolni. A kúnok elmagyarosodnak, annyira, hogy később már kétségbevonják azt is, hogy valaha más nyelvük volt; a városokban is, különösen Pesten és Budán, egyre terjed a magyar beszéd. Ha e békés, virágzó állapot tovább tart, világos, hogy a Kárpátoktól a Száváig mindenki megtanul magyarul, önként, a maga érdekében, úgy, a mint az olasz krónika tanúsága szerint megtanultak a Francavillában letelepített milanói gyarmatosok.
De a teljes beolvasztás nagy akadályokba ütközik. A felvidéken, a tengermelléken csak igen gyéren vannak magyar telepek. Az örökös háború leginkább a magyart, mint harczos elemet fogyasztja. A kivesző magyarság székhelyeit az erdélyi végeken és Szörényben elfoglalja az ellenállhatatlanul előre törő oláhság, az alsó Dunánál és a Szerémségben pedig a török elől ide menekülő ráczság. Északon a cseh husziták pusztítják a magyarságot és erősítik a szláv elemet. Midőn a török behatol az országba, az is természetesen első sorban a magyart pusztítja, különösen a nemességet, ennek nyomába pedig idegen telepedők, különösen ráczok szállják meg az ország közepét is. Dunántúl a horvát urak egész a Fertő taváig költöztetik a török elől jobbágyaikat. Viszont a magyarság ez időben szállja meg nagyobb számban a felvidék városait.
Magyarország ezen időben nyeri ethnographiailag annyira tarka képét és a török hódoltság következései e tekintetben még mai napig is nagyon észlelhetők. A magyarság csökkenése számban és erőben s az idegen nyelvűeknek aránylagos szaporodása és megerősödése, emezeket már politikailag is számba vehető tényezővé tette. I. Ferdinánd pártján találjuk a horvátokat, a ráczokat, a német városokat és az erdélyi szászokat. A nemzetiségek ezen első szereplésüknél már Habsburg-pártiak; a magyarság igen kevés kivétellel Szapolyait óhajtja királyának.
Az ország megoszlása területek és felekezetek szerint, a folyvást tartó török harczok, majd a belső küzdelmek is egyre gyöngítik a magyar fajt és nemzetiséget. E korban már csak a felső Tisza melléke, a 13 megye marad meg tiszta magyarnak; Erdély pedig erős szervezete által bástyájául szolgál az ott uralmát végig megtartó magyarságnak. A fölkelések közjogi és vallásos czéljaik mellett arra is szolgálnak, hogy a magyar uralmai északon és nyugaton is újra megerősítsék. Bocskay nemcsak az idegen katonaság eltávozását követeli és viszi keresztül, hanem a magyarok befogadását is a német városokba. Minden ilyen kitöréssel együtt jár a magyar nyelv hivatalos használata. E harczokban a tót, rutén és oláh, ha egyáltalában szerepel, a magyar mellett foglal állást; a német polgárságot is a szabadság ügyéhez köti vallása; a horvát ellenben következetesen a királyt szolgálja. Ez az érdeme, valamint a katholikus valláshoz való ragaszkodása okozza, hogy az ellenreformatio diadalra jutásával a társországok közjogi helyzete külsőleg is megváltozik. Addig «alávetett részeknek» hivták, 1625 óta «kapcsolt részek» a hivatalos nevük.340
A török kiűzése, a kuruczok meghódolása vagy kivándorlása után Kollonics elérkezettnek látta az időt arra, hogy Magyarországot beolvasztva Ausztriába, egyúttal a magyart is megfoszsza e földön 800 év óta gyakorolt uralmától. E czélt szolgálták a rácz telepítések, a német gyarmatosítások, másfelől még a magyarságnak tűzzel-vassal való irtása. Rákóczi forradalmának nagy történeti jelentősége abban áll, hogy e kisérletnek véget vetve, a magyar suprematiát helyreállította. Magyarországon, bár megfogyva és megoszolva, a magyar maradt meg egyetlen politikai nemzetnek, államalkotónak és fenntartónak; mellette törvény vagy kiváltság által védett provincziális életet él a horvát, a szerb és az erdélyi szász.
A XVIII. század nyugalmas korszaka ismét megerősítette a magyarságot és nyelvét nemcsak természetes szaporodás útján, hanem más nyelvűek önkéntes csatlakozása által is.341 Akkor a kiváltságok által nem védett területeken, hol a népességnek nem volt a magyartól elváló politikai léte, még lehető lett volna az erőszakos magyarosítás. Patachich Ádám, a kalocsai érsek, megtehette, hogy székvárosában botbüntetés és pénzbirság terhe alatt megtiltotta a rácz szót.342 De ez kivétel és a hol történt, nem a nemzetiségi, hanem vallásos okból tették. Akkor ugyanis első sorban a térítés foglalkoztatta a kormányt és a katholikus társadalmat, hitöknek megőrzése a protestans rendeket és városokat. Ha tehát mind több német, szláv és oláh csatlakozott a magyarhoz, ez az uralkodó nemzet természetes, anyagi és szellemi alapokon nyugvó túlsúlyának volt következése. Azonkívül pedig a nyelvre különbözőket is a közös hazaszeretet csatolta a magyarhoz. A nemest és polgárt kiváltsága, a pórt az a tudat, hogy így egy hatalmas egésznek válik részévé, avatták lélekben magyarrá.343
II. József németesítő törekvései megszakítják ezt a békés folyamatot. Ellenhatásuk gyanánt 1790-ben a magyar már nemcsak államának függetlenségét akarja biztosítani, hanem nyelvének jogát is. Ekkor viszi be a törvény nyelvünket az iskolába, ekkor állítanak föl a megyék (elől Temesmegye) magyar iskolákat a nem-magyar népesség részére, ekkor viszi a megyei igazgatás a magyar szót a legfélreesőbb tót és oláh falvakba. Még a hadsereg magyarságával is akkor foglalkoznak először komolyan. De az ellenhatás sem marad el és körülbelül azon jelenségeket észlelhetjük, mint 1527-ben és később 1848-ban. Bedekovics horvát követ a diétán kijelenti, hogy a horvát ép oly törzsökös nemzet lévén, mint a magyar, nyelve ugyanannyi jogot követelhet.344 A király által Temesvárra összehivott szerb congressus külön területet és igazgatást követel népe részére. Az erdélyi szászok az unio leghatározottabb ellenzői. Végre az oláhság az erdélyi diétához benyujtott folyamodásában negyedik törvényes nemzet gyanánt való bevételét sürgeti, mi e nemzetiség első politikai szereplése.345 Mindez nem akadályozhatta ugyan meg a magyar nyelv fokozatos haladását és idővel a deák helyére lépését, de okot szolgáltatott a kormánynak a haladás lassítására és már eleve is jelezte, hogy minő nehézségekbe ütközik a magyar államnak nemzeti, tehát nyelvi és műveltségi alapon való fölépítése.
*
Ezeknek a nehézségeknek egyre szaporodniok kellett, mihelyt az alkotmány demokratikus irányban való fejlesztése válik szükségessé. Míg az ősi alkotmány fönnáll, a magyar nyelvnek, tehát a nemesség igen túlnyomó része nyelvének joga, a többi nyelvtől nem vonhatott meg semmit, hisz azok jogtalanok voltak előbb is. De midőn az forog kérdésben: szerezhet-e birtokot és juthat-e hivatalba a nem-nemes, szembe kellett nézni azon problemával is, minő állást foglaljon el a magyar nemzet a nem magyar lakosokkal szemben és viszont miképpen érvényesülhetnek ezek oly országban, mely befogadja ugyan őket polgárai közzé, de eltérő nyelvük miatt kénytelen őket kizárni hivatalból, tisztségből, vagyis az uralomban való részvételből? Mai napig ez nálunk a nemzetiségi kérdés veleje.
Általános történeti szempontból a nemzetiségi problemának két módon való megoldása volt nálunk lehetséges. Ha a magyar birodalom megújíthatja történeti hivatását, mint a déli határain lakó kisebb népek természetes protectora, a határain belül lakó horvátok, szerbek és oláhok a leghathatósabban elősegíthetik munkájukat. Mert, mint egy jobban szervezett és magasabb műveltségű állam tagjai, ők válnak a határaikon túl lakó rokonaik természetes vezetőivé, a magyar befolyásnak előharczosaivá. Havasalföldet, Moldvát is magyar földről odavándorolt oláhok alapították. Ha ez azonban nem lehetséges, a mint hogy Metternich politikája éppen nem haladt a magyar traditiók nyomán, és ezek a határos országok mégis önálló állami létre jutnak, ki nem kerülhető, hogy viszont ők ne gyakoroljanak vonzó erőt magyar földön lakó testvéreikre.
Számra és jelentőségre nézve az idegen nemzetiségek közt a szláv áll elől. Csaplovics egyenesen kimondja, hogy a szlávokban áll Magyarország ereje.346 Megoszlásuk, történeti és földrajzi elkülönésük szükségessé teszik, hogy egyenkint tárgyaljuk őket.
Történeti alapon álló kiváltságos nemzetiség a horvát. Nemességét közös jog és hazaszeretet fűzi a magyarhoz. A horvát megyék a magyarokkal együtt ostromolták József rendeleteit és az 1822–23-iki törvénytelen eljárást. Hanem azért a municipális különállás érzése nagyon erős, sőt a XVII. század végén éppen Kollonics korában már jelentkezik Nagy-Horvátország eszméje is, mint a bécsi központosító magyar-ellenes törekvések egyik eszköze.347 Egy tömegben laknak együtt, magyart alig találni köztük. A határőrvidék egyenesen bécsi kormány alatt áll. Midőn Széchenyi 1828-ban beutazza a Száván túli vidéket, megdöbben azon, hogy Magyarország ott szinte ismeretlen, hogy a legtöbb ember nem is tudja oda való tartozását. Mindamellett, mint láttuk, a horvát követek 1830-ban a magyar nyelv joga mellett foglalnak állást és a következő országgyűlésen sem igen akadályozzák annak hivatalossá tételét.
A közjogon és a történeti alapok keresésén kívül a culturai monemtum sem hiányzik a horvát nemzeti mozgalomból. E tekintetben nagy és maradandó hatással volt a rövid, csak 1809–1813-ig tartó napoleoni uralom. A sok idegen nemzettel való érintkezés emelte önérzetüket. Fokozta ezt a délszláv irodalomnak és költészetnek ez időben különösen Raguzából kiinduló erősebb művelése is. A művelt ifjúság szenvedélyesen csüngött anyanyelvén és kereste az összeköttetést a többi szláv nemzettel.348 Az e hatás alatt felnövekvő nemzedék már sérelmet látott a magyar nyelvtörvényekben. Megkezdődik statutumaik szembeállítása az országos törvényekkel és a közjog teljes félreértésével azt vallják, hogy a magyar törvényhozás nem is intézkedhetik a horvát tartománygyűlés hozzájárulása nélkül. Már szóba jött az elszakadás is és büszkén utalnak arra, hogy a magyar mennyire rászorult Horvátországra, mert csak azon át juthat tengerhez. Erre a magyarok azon fenyegetéssel válaszolnak, hogy a szlavon megyéket, Magyarország igazi részeit, ismét bekebelezik. A kölcsönös elkeseredést fokozza Gáj Lajosnak 1835 óta megjelenő Illir nemzeti ujság-a.349 Gáj Lajos és követői már nem elégszenek meg a horvát közjog és nemzetiség megerősítésével. Jól tudják, hogy magában is kicsiny nemzetök, melynek egész előkelő részét annyi kapocs fűzi a magyarhoz, sem számban, sem súlyban nem mérkőzhetik e gyűlölt néppel. A szélesebb alapot a délszláv népek egyesítésében remélték megtalálhatni. A szerbeket, horvátokat, szlovéneket az illyr név alá foglalják össze és e nyelvcsaládban, melyet nem köt össze sem történeti, sem műveltségi, sem vallásos közösség, természetesen a horvátnak szánják a vezérszerepet. Először a nyelvegységet akarták megteremteni, azután a politikait is. A történeti alapon nyugvó horvát nemzetiség megfért a magyar állam keretében; az illyrismus álma annak szétfeszítésére czéloz. Ezért nem mulasztja el Gáj a hún barbársággal szemben dicsőíteni a szláv culturát és hősiességet, a magyar csekély számával szemben elsorolni a szlávok millióit. Jól esett neki, ha csak a távolból is, rámutatni a hatalmas törzsrokonra, az oroszra.
Gáj Lajos.
Egykorú kőrajz az Országos Képtárban.
E nézetek megnyerik az ifjúságot és hódítanak a műveltebb polgárság és a papság körében is. Ezt az osztályt ugyanis a magyar protestánsok azon jogos követelése, hogy a társországokban is befogadást nyerjenek, tette magyar-gyűlölővé. Így az illyr mozgalomnak felekezeti intolerans színezete sem hiányzott. Viszont a horvátok conservativ része ellenállott az illyreknek és a Magyarországhoz való hagyományos viszony ápolásában keresett támaszt. A már nemzeti jelvények alá sorakozó illyr párt Zágrábmegye közgyűlésén határozott kisebbségben maradt. Csekély számát és súlyát rajongással pótolja, üldözi a magyar szót és tüntetésekben találja örömét. Ellenökben Zágrábban gróf Draskovich Sándor és Josipovich Antal túrmezei ispán vezetése alatt kaszinó alakult a magyar nyelv ápolására és terjesztésére.350 Az 1839-iki diétán a horvát követek erősen hangsúlyozzák a magyar koronához való ragaszkodást.
A kormány e mozgalommal szemben is ingadozó, kétszínű. Kolowrat befolyása nyilvánul abban, hogy Gáj királyi kitüntetésben is részesült. János főherczeg föltünő kegyességgel üldözi a horvát földmívelő társaságot és megemlíti ugyan a délszláv tartományok kapcsolatát Ausztriával, de nem Magyarországhoz való tartozásukat. A délszláv eszmében használható eszközt láttak úgy a balkáni politika vezetésére, mint esetleg a magyar mozgalom ellensúlyozására is. Viszont világos, hogy az illyrismusnak ábrándjai, forradalmi tüntetései és különösen a muszkához való szítása nem lehettek rokonszenvesek Metternich előtt. A magyar befolyásnak és a conservativ fölfogásnak diadalát jelöli, hogy 1843 január 11-én az illyrismusnak még nevét is eltiltották.351
Egészben véve mégis 1825 óta mind jobban terjed a horvátok közt a Magyarországtól való elidegenedés érzete. A szerbekre, kik a XVIII. század elején igazi fajháborút viseltek a magyarok ellen, kik 1790-ben is fenyegettek, ez a mozgalom még nem igen terjedt ki. Ellenkezőleg, az 1790-iki törvény, mely befogadta vallásukat és polgárjogot adott nekik, a legkiválóbb szerbeket jó magyar hazafiakká tette. Közülük való volt Tököli Sabbas, a szerb ifjak pesti nevelőintézetének alapítója. Az 1843-iki diétán maga a karloviczi érsek, Rajasics József tiltakozott azon föltevés ellen, mintha nemzete a magyar alkotmány vagy éppen a királyi ház uralma ellen törne, kijelentve, hogy a szerb hazafiságban vetekedik a magyarral.352
A tótok nemzetiségi törekvése nem hivatkozhatott sem közjogra, sem a népben még élő történeti multra, sem önálló műveltségre. Itt a mozgalom eredete egészen irodalmi. Kollár János, a pesti tót evangelikus egyház papja volt az, a ki költeményeiben megteremtette ezt a történeti multat és a ki egyúttal, minthogy cseh nyelven írt, létrehozta az összeköttetést a tótok és a hozzájuk legközelebb álló már művelt nemzetiség, a cseh közt. A csehek méltán ünnepelték benne legnagyobb költőjüket.353 Munkássága oda irányult, hogy a tótoknak lehetővé tegye a műveltségnek cseh forrásokból való merítését és így előkészítése a csehek, morvák és a felvidéki tótok irodalmi és culturai egyesítését. Ezért a csehek és különösen gróf Thun Leo, ki akkor e nemzetiség vezére gyanánt szerepelt, működését sokkal magasabbra helyezték, mint azon tót költőkét, kik verseikben a honi dialektust használták és így egy külön tót irodalomnak és műveltségnek vetették meg az alapját. Mert csakhamar a politika lép a tisztán irodalmi törekvés helyébe. Világos, hogy a tótok csatlakozása mennyire erősítheti a cseh nemzeti mozgalmat; világos az is, minő veszélyessé válhatik Magyarországra nézve e nemzetiségnek idegen befolyás alá jutása.
Éppen mivel a tótok ébredező nemzetiségi érzete népökben és multjokban nem találhat elegendő alapot, természetes, hogy szerte csapong összeköttetések keresésére, hogy azok által megerősödjék. Az erősebb fajok és culturák saját fejlődésükön munkálkodnak; ez a gyönge faj legjobban támaszkodik az általános szlávsághoz. A tudományos panszlavismusnak a magyarországi születésű Safarik Pál János a megalapítója. «A szláv törzsek és ágak, egy ősanya gyermekei, de az idők vihara által szétszórva, örömöt és vigaszt merítenek a közös eredet puszta emlékéből is és a nemesebb lelkek közülök bizonyára kölcsönösen örvendenek, ha testvéreik nyelvben, irodalomban, erkölcsben, műveltségben, felvilágosodásban és jólétben előhaladnak, viszont pedig szomorkodnak, ha azokat baj éri.»354 «Még a leghatalmasabb és legszámosabb szláv törzsnek, az orosznak is sok oka van, hogy a többi szlávhoz ragaszkodjék», írja Kollár. «Csak így mentheti meg tiszta szlávságát a körülvevő ázsiai hordáktól, és az Oroszországban lévő többi néptől; csakis e kölcsönösség által újíthatja meg s erősítheti folytonosan.»355
Oroszországban megértik a hívó szózatot. A czár szövetségese ugyan a császárnak, de azért az orosz politika már előbb is kivetette hálóját a Habsburg uralom alatt élő rokon nemzetekre. Már Mária Terézia panaszkodik, hogy Magyarországon mennyire dolgoznak a görög-keletiek közt az orosz ügynökök. Tudja, «milyen intrikus ez a nemzet.» Az 1828–29-iki török háború idején sok izgató proclamatiót osztottak ki az oláhok közt és a határőrvidéken.356 Több szerb már előkelő állásra jutott az orosz hadseregben és minthogy ezek mindig fönntartották az összeköttetést szülőföldjükkel, már a határőrvidéki tiszteket sem tartották föltétlenül megbizhatóknak. A rutének közt is gyakran jártak orosz emissariusok, a cholera idején 1831-ben is ők izgatták a népet.357 Most Pogodin, a híres orosz tudós, járja be 1836-ban Ausztria és Magyarország szláv területeit az irodalmi közösség megállapítása és fejlesztése végett. Pogodin az orosz kormány figyelmét a pozsonyi szláv irodalmi tanszékre terelte és subventiót iparkodott kieszközölni Kollár János részére. Moszkvában nyiltan beszélnek minderről és az orosz tábornokok sokkal jobban lelkesednek Ausztria földarabolásáért és testvéreik annexiójáért, mint a perzsa vagy török háborúért.
Mihelyt a panszlavismus politikailag is színt vall, nemcsak Magyarországot támadja meg, hanem az egész monarchiát. Ezért résen áll Metternich és rendőrsége is. Szigorú censura alá vetik a monarchiában nyomatott ó-hitű egyházi és iskolai könyveket és kihagyatják belőlük az igaz hitű czárért mondandó imákat. Egymást érték a föladások papok, jegyzők, kereskedők ellen, kik a czárt dicsőítették a császár rovására, vagy kik orosz érdekben lázítanak és kémkednek.
Már is bekövetkezőnek látják nálunk az orosz invasiót. «Tudjátok-e, hová visz gyöngeségünk, rövidlátásunk és gondatlanságunk az északi colossussal szemben; egyenetlenségünk, visszavonásunk, kevély dicsekedésünk, az elnyomás és nyomorúság? Halljátok pannoniaiak, megmondom! Még egy évtized lefolyása előtt sűrűn sorakozó orosz tömegek vonulnak el a Sátoralja-Újhelytől Sáros-Patakra vezető országúton, elhaladnak Rákóczy ősi vára alatt a csendes Bodrog mentén, megszállják Tokaj hegyét és hét nappal később doni kozákok Gorcsakoff, Kaisaroff, Usakoff vagy Baranoff alatt a homokos Rákosba tűzik lándzsájukat. És azután jól megnézzétek, pesti színi páholyaitokat nejeiteknek, leányaitoknak, hugaitoknak vagy arátoknak, kaszinóitokat magatoknak, vagy pedig a sz. Vladimir és szent Anna-rend lovagjainak építettétek-e?»358
A közös veszélynek közössé kellett volna tenni a udvarnak és a magyarságnak eljárását. Ha már nem sikerült hazánkat németté tenni, világos, hogy csak Magyarországnak teljes magyarrá tétele állhatja útját az orosz terjeszkedésnek. Már 1825-ben ily irányban nyilatkozik a «Tudományos Gyűjtemény». «Első a magyar nyelv művelése legyen, ezt kell, hogy a magyar az anyatejjel szívja be, az legyen a cselédség, a társalgás, az első oktatás nyelve. Csak azután következhetik első idegen nyelv gyanánt a német. Ez a magyarra nézve nem veszélyes. A mitől Magyarországnak és magának az uralkodásnak is félnie kell, a tót nyelv.» Hasonlóan nyilatkozik Deák Ferencz is. Elsorolván az országban lakó szláv és ó-hitű törzseket, hozzáteszi: «Ezen adatok már magukban elég hangosan kiáltozzák, mi lehet egykor veszedelme hazánknak és az ausztriai monarchiának, és ha a kormány mindent el nem követ, hogy a magyar nemzetiség emelkedjék és szilárduljon, bizonyosan önérdeke ellen vétkezik, mert csak ez áll őrt a monarchia biztossága mellett. A mely órában a magyar megszünik nemzet és pedig magyar nemzet lenni, azon órán halálos sebet kap Ausztria független fennállhatása – una dies utriusque ducet ruinam.»359
A hazaszereteten kívül a szlávság elleni közös harczra és a közös műveltségi s haladási törekvésekre vihető vissza, hogy a magyarországi németek, és különösen a műveltebbek, egészen a magyarsághoz csatlakoznak s nem is gondolnak külön nemzetiségük szervezésére. Csak az erdélyi szászok folytatják a küzdelmet saját kiváltságaik érdekében. De mint nemzetiség, nem annyira németek, mint osztrákok.
Tagadhatatlan, hogy a kormány sem húny szemet a helyzet követelései ellen, de consequens lenni ebben sem bir. Aránylag gyorsan elfogadja ugyan a nemzeti nyelvi reformokat, de ezen túl nem megy. Közelebbinek és ezért félelmesebbnek látta azt a veszélyt, melyet Magyarország megerősödése hozhat a birodalmi egységre, mint a panszlavismus fenyegetését. Azonkívül a czár szövetséges és a conservativ érdekek hű előharczosa; a magyar nemzeti mozgalom ellenben a liberalismusban találta legfőbb támaszát.
Így történt, hogy nemzetünknek, midőn belső erejét kifejtve igazi államot akart alapítani, nemcsak a rendi és felekezeti érdekek előharczosaival kellett megküzdenie, hanem az ellene szervezkedő nemzetiségekkel is. Meg kellett küzdenie magában, néha támogatva, gyakrabban hátráltatva a királyát képviselő tanácsosaitól.
A helyzet veszélye abban áll, hogy a nagyszámú, de addig külön politikai és culturai életre nem ébredt szláv és oláh fajok bízva saját erejök fejlésében és törzsrokonaik vagy hitsorsosaik támogatásában, többé nem akarnak a magyar állami élet talpköveiül szolgálni. Megmaradhat-e a magyarság túlsúlya azon korban, melyben az államok már nem történeti, rendi alapon szervezkednek, hanem a nemzetiség alapján, melyben a demokratikus elv a számnak tulajdonítja az uralmat, a nemesség, a vagyon, sőt még az értelmiség fölött is. Ezért – a mi már demokratikus vonás – a szám az akkori magyarnak örökös aggodalma. Fölvilágosítást a statisztikától várnak. Fényes Elek lelkiismeretes kutatásainak eredményét szinte elfojtott lélekzettel várja a közvélemény. Az eredmény az, hogy a magyar a szorosan vett Magyarországban sem birja a többséget, de azért számosabb, mint bármely más honi nép. A hiányt tehát ki lehet pótolni a különben is hagyományos önkéntes csatlakozás előmozdítása, az állami nyelv elterjesztése által. A hivatalon kívül az egyház és az iskola is a magyarosodásnak legyenek eszközei.
Ez úton haladva, Sopronmegye megköveteli, hogy a hol a nép ért magyarul, a papok és tanítók ezt a nyelvet használják (1829).360 Aradmegye, hol oly kevés a magyar, e nyelv tudásától teszi függővé a falusi birói, jegyzői és mesteri állás elnyerését. Nógrádmegye «magyar nemzeti intézetet» alapít a megyei tótság magyarosítására. Veszprémmegye magyar papot és mestert helyez a tót Lajos-Komáromba. A magyar társadalomnak ez az eljárása erős reactiót keltett. A magyarosító törekvést a nemzetiségek mozgolódása idézte elő; viszont ezek most már nyelvöket is féltve, annál erősebben kelnek ki a magyar ellen. A Sollen wir Magyaren werden?361 czímű röpirat vádolja a magyarokat, hogy nem elégedve meg nyelvök művelésével és hivatalossá tételével, magyar nyelvűvé akarják tenni az egész országot. Ehhez pedig sem joguk, sem erejük; mert a többi nép saját nyelvén ép úgy művelődhetik. Különösen az ellen kel ki, hogy a szószéket is a magyarság eszközévé teszik, mert a népet így elidegenítik vallásától.
Legerősebb volt az evangelikus tótok ellenállása. Maga a superintendens, Joseffy, nem szünt meg ostromolni az udvart, vessen gátat a magyar nyelv hivatalos terjesztésének. A lőcsei lyceum tanárai elől jártak a magyar barbárság gúnyolásában, a magyar állam nevetségessé tételében. Ellenök sikertelen harczot vívott egyházuk főgondnoka, a lelkes gróf Zay Károly.362 A magyar érzelmű ágostai hitvallásuak a reformátusokkal való unió által akarták a magyarságot erősíteni, de természetes, hogy a tótok és a németek egy része is éppen ez okból ellenezte a tervet.
Minthogy az országnak csak némely vidékén él tömötten, tisztán a magyarság; minthogy az ország annyi községének vegyes a lakossága; e vita visszhangzott mindenütt és az egyenetlenség üszke lobbot vetett az egész országban. Állást kellett foglalnia lelkiismeretét követve a legnagyobb magyarnak is.
Magyar paraszt és nemes.
Townsonnak Travels in Hungary czímű munkájából.
Széchenyi ebben is aristokrata; előtte nem a szám dönt, hanem a belső erő.363 A kiméletlenség, a más nyelvűek ellen elkövetett erőszak csak árthat. A törvény nem elég, meg kell szerezni a sympathiát, azt pedig csak a lelki felsőség vívhatja ki. A történet tanusága szerint a munkásabb, erkölcsösebb, műveltebb nép mindig birt beolvasztó tehetséggel. «Bir-e ezzel, ki csak külsőleg hat, s mert grammatikát tanít, mindenüvé czímert varr s mindent veres, fehér és zölddel eltarkít, már azt hiszi, szíveket bájolt s velőket hódított? Vagy tán az, ki nyughatatlan hevében a magyarságot, mostani nyers állapotában, mielőtt elfogadhatóvá, ízletessé vált volna, mindenkivel rögtön bevétetni óhajtja? Vagy tán az, ki hatalom-csalódásai közt, mint oroszlánt, a síkra kiállítja a még fejletlen magyart, mikép minden erőt, minden hatalmat ellene bőszítsen, ellene riaszszon? Mindenki a hazában vagy terjeszti nemzetiségünket, vagy csorbát üt rajta. Ki erkölcsileg, bármily kicsinynyel is, felsőbb, az terjeszt, midőn a bár hajszállal alantibb csorbít.»
Mai napig is égető a nemzetiségi kérdés. Mai napig sem multa idejét Széchenyi bölcs szózata. De akkor a szenvedélyes elbizakodottságában mentől gyorsabb sikerre vágyó közvélemény szinte árulást látott e beszédben, mert az ellenállásra buzdítja a rossz hazafiakat.
Nem annyira társadalmi, mint politikai szempontból taglalja a problemát a már világtalan, de tisztán látó Wesselényi Miklós.364 Szerinte Európa csak úgy állíthatja meg a muszka diadalmenetet, ha morális erőt állít vele szembe. Erősíteni kell az oroszhoz nem hajló nemzeteket és egyházakat, alkotmányos szabadságban részesíteni a népeket. Csak az alkotmányos szabadság egyesítheti Németországot, állíthatja oda Európa védbástyájául a muszka ellenében. A magyar nemzet a civilisatio iránti fogékonyságánál fogva hű és biztos szövetségesül kinálkozik Németországnak és Európának. A magyar nemzetiség erősítése tehát európai érdek, első sorban pedig a monarchia érdeke.
De a hazafiaknak is kötelessége minden lehetőt megtenni az orosz uralom távoltartására. Ehhez legfőbb eszköz a szlávok jogos igényeinek kielégítése. A történeti alapból kiindulva, azt ajánlja, hogy Horvátország belügyeiben használhassa saját nyelvét; a többi szláv azonban csak emberi és polgári jogokra tarthat számot, nemzetiségiekre nem. Meg kell győznünk a szlávokat, hogy testvéreink, hogy őket nyelvüktől megfosztani nem óhajtjuk és hogy szolgaság vár rájuk, ha velünk össze nem olvadnak. Széchenyivel egyetért annyiban, a mennyiben ő is a magyar elmaradottságában látja annak legnagyobb ellenségét. De ellentétben vele, jognak, sőt kötelességnek mondja a magyar nyelv terjesztését, mert az állam áldozatokat is követelhet jótéteiért. Ezért el kell rendelni a magyar nyelvet a tanítás nyelvéül, az iskolákban és a kisdedóvókban.
A magyar nem hajlik forradalomra. Ne ijeszszük vele a kormányt, se magunkat, inkább lépjünk szoros szövetségbe egymással. A kormány be fogja látni, hogy Ausztria császárja csak addig hatalmas, míg egyúttal királya a szabad és alkotmányos magyar nemzetnek.
Ez nem egy ember szava, hanem a kor egész irányának kifejezése. Hazánk ismét európai hivatást nyer, mint az értelmiségnek és szabadelvűségnek előharczosa az anyagi és szellemi zsarnokságot képviselő orosz uralommal szemben. Létjogát azzal mutatja ki, ha magát mindjobban kifejti és ha nagylelkűen mind több lakóját befogadja alkotmánya sánczai közé. Széchenyi a magyarság pusztulásától retteg, ha idegen elemek vegyülnek bele; Wesselényi ellenben módot akar nyujtani mindenkinek, hogy a magyarhoz csatlakozhassék és így a polgári jog teljes birtokába lépjen.
*
Minden nemzetiség istenadta joga élni és magát kifejteni. A politikai lét, az államalapítás azonban, különösen kisebb nemzetnél, csak hosszas nevelésnek lehet gyümölcse. Mihelyt egy nemzetiség a történet szinhelyére lép, el kell válnia: a létért való küzdelmében az ősi barbárság szertárából veszi-e fegyverét, vagy saját magának magasabb kifejtését, az emberiség általános ideáljaiért való munkáját használja-e védő pajzsa gyanánt. E fölött dönt a történelem, a világitélet.