XX. FEJEZET.
A reformok kora.

A Stádium. – Az 1832–36-iki országgyűlés. – A reactió. – Az 1839–40-diki diéta. – Lépések a polgári egyenlőség felé. – Haladás az anyagi téren. – Szellemi fejlődés. A nyelvtörvények.

A Stádium.

Az 1825–27-iki diéta az alkotmány biztosításában, az 1830-iki a nemzetiség fölemelésén egy csapáson haladt Széchenyivel, de gyökeres reformtervei, az egész társadalomnak az az átalakítása, melyet a Hitel-ben czélba vesz, idegenek voltak legkiválóbb honfitársaira nézve is. Ezek érezték ugyan, hogy valaminek történnie kell, de az ősi alkotmányt, melyet csak az imént mentettek meg, nebántsvirágnak tekintették és vele együtt természetesen a nemesi kiváltságot is. Ezt a hangulatot fejezi ki Deák Antal levele Kisfaludy Sándorhoz, 1830 október 14. «Ha a mostani Európa felett borongó zivatarok között Hazánk felett is tán komorabb felhők emelkednek, azt inkább constitutiónknak nyolcz századokat már kiélt és így megaggott élete által némely-némely részben elmohosult helyheztetése okozza. Az egész világ aristokratiája ellen felkeltek; szabadságot óhajt minden szív, mely magában természeti jussainál fogva elég erőt érez jármából kitörhetni: nem fogja-e Hazánkban is az Aristokratia alatt nyögő emberiség a maga jussait kivánni, nem fog-e nálunk is szabadságért esdekelni az a több millió ember, mely a constituio hasznait csak hiréből ismeri, de nem érzi, és így szabadságért esdekelve, nem fog-e az dühös indulataival az egyenes korlátokon túl kapatva, különösen a mostani kenyérszűkében, féktelenségbe merülni? Az ilyes esetekben alkotmányunknak mohos részeit kitisztogatni aligha el nem jött az idő. Mert félő, hogyha mi azt igazítatlan hagyjuk, oly erő fogja idővel az igazítási just magának tulajdonítani, mely Aristokratiánknak és ezzel egész Constitutiónknak örökös veszedelmünkkel nyakára léphet. Legjobb mester az idő, bizonyosan meg fog tanítani arra, mihez kell nyúlnunk; meggondolatlan és szembe szöktében bizonyosan nem fogunk azon változtatásokba kapni, mely hazánk, nemzetünk és alkotmányunknak jussait sérthetné.»²⁷⁸ Elismerése a változás szükségének, bizonyos tekintetben jogosságának is, de egyúttal határozott tiltakozás minden csak félig-meddig gyökeres reform ellen, ez még a legjobb, legönzetlenebb hazafiaknak is bevallott és őszinte politikája. Még mindig saját rendjükben látják a nemzetet és a constitutión túl nincs reájuk nézve más, mint a pórlázadás vagy az absolutismus, vagy a kettőnek szövetsége.

Ugyanezt a szellemet lehelték a hivatalos reformmunkálatok, melyeket a diéta bizottságai állapítottak meg és melyeket az egyes megyék is megvitattak és elfogadtak. Minthogy épen akkor szerkesztették őket, midőn az alkotmány biztosításának hő vágya töltötte el a kedélyeket, sokban még aristokratikusabbak az 1790–91-iki munkálatoknál és még ott is, hol terhet rónak a nemességre, mint az insurrectióról szóló operatumban, épen a kiváltság megerősítése, erkölcsi alapjának helyreállítása bennük a vezető gondolat. Csakugyan igazat mondott József nádor, midőn a Hitel-ről megjegyezte, hogy az az országgyűlési reformtervezetek parodiája. Az egyik a régi Magyarországot akarta megerősíteni, a másik az újnak rakta le alapjait.

De mind a mellett fontos a diéták és a megyék munkássága, a mennyiben mutatja, hogy a közmeggyőződés szerint mégsem maradhat minden a régiben, hogy a változtatás nemcsak czélszerű, hanem szükséges is. Hogy meddig terjedjen, arról a legkevesebbnek volt tiszta fogalma. Általában azt hitték, hogy a magyar alkotmány, ha csak legkiáltóbb hibáit kiigazítják, régi alapjain képes lesz kiállani új századok ostromát. «Gyönyörű kert a magyar törvénykönyv, tele szép fával, virággal, patakkal és sziklával, kilátással és természetes terraszszal, de elvadulva, gaztól ellepve, néhol el posványosodva. Újat keveset kell ültetni, de itt-ott irtani, rendezni, oltani és szemezni kell.»²⁷⁹ Még 1815 után, a legitimitás és szent szövetség korában gondolni lehetett volna a régi épület kitatarozására. 1830 után csak gyökeres ujjáalkotás segíthetett rajta. Kisebb áron Magyarország már nem maradhatott meg az európai közösségben.

Csak ha ezeket ismerjük és átértjük, láthatjuk be, minő végtelen távolság választotta el Széchenyit, ki előtt Anglia állott mintaképül, a hazafiak nagy tömegétől. Csak így látjuk be, minő óriási munkájába került eszméinek terjesztése és megvalósítása. Mert kívüle és Wesselényin kívül akkor legföljebb még Deák Ferencz láthatta előre, hová vezet a reform és hogy puszta vakolással ezt a nemzetet megtartani lehetetlen.

A nagy férfiú ernyedetlen is volt maga vállalta hivatásának betöltésében. Előbb gróf Dessewffynek válaszol a Világ-ban, legterjedelmesebb, de tán leglazább szerkezetű könyvében. Nem is lehetett máskép, mikor nem maga választja a tárgyat, hanem az ellenvetések czáfolata írja azt elő. Csak az egyesülés ajánlása mutatkozik vezető eszme gyanánt az ötletek, adatok és rhapsodiák e labyrinthusában. Majd hazáját akarja jobban megismerni. 1830 nyarán leutazik a Dunán a Fekete-tengerig, hogy hazáját jobban megismerje és annak kereskedését új utakon fejleszthesse. Ez úton latinul tanult, holott ezt a nyelvet ki akarta küszöbölni, és belemélyedt a Corpus Jurisba, melyben törekvéseinek legerősebb akadályát látta. Hazatérve, elérkezettnek látta az időt reformterveinek egész rendszerével megismertetni honfitársait.

Közben az emberinél erősebb hatalom is világossá tette a régi állapotok tarthatatlanságát, a haladás szükségét. A cholera, melyet Diebitsch serege hozott Lengyelországba, onnét már 1831 májusban átterjedt Galicziába.²⁸⁰ Bécsben junius elején elhatározták Magyarország elszigetelését katonai kordon által, veszteglő házakat állítottak és orvosokról is gondoskodtak. Mindazonáltal a halálvész már junius 15-én áttör a Kárpátokon és hihetetlen gyorsasággal gyászba borítja az egész országot. A fekete halál óta nem látogatta meg e földet ily csapás. Magánál a betegségnél is borzasztóbb volt az a félelem, melyet előidézett, hatás a képzeletre, az emberi tehetetlenségnek és nyomorúságnak a legrikítóbb fényben való feltüntetése. Szinte lehetetlennek látszott előle a menekülés. Sok helyütt, mint p. o. Borsodmegyében azt mondták, hogy minden beteg belehalt. Pesten naponkint 80–90 embert ragadt el, és midőn első feltünésekor kiakasztották a hajóhídat, a dunántúli deákok, kik nem mehettek haza, annyira zavarogtak, hogy a katonaságnak kellett közbelépnie és tüzelnie. Ha még a művelt elemekre is ily bomlasztó hatással volt a rettegés, elképzelhető az a pusztítás, melyet az egyszerű, műveletlen nép lelkében véghezvitt. A sárosi, zempléni, szepesi, abauji ruthén és tót népesség meg volt róla győződve, hogy az urak megmérgezték a kutakat. A közép-kor csapásával együtt visszatér annak babonája is. Gróf Csákyné kluknói jószágán tört ki először a legrettenetesebb pórlázadás, onnan átterjedt a szomszéd megyékbe, sőt Kassa városába is.²⁸¹ Mindenütt halálra keresték a nemeseket, a tisztviselőket és tiszttartókat és csak a katonaság közbelépése és báró Eötvös Ignácznak kiküldetése királyi biztosul, vetett véget az orosz ügynökök által is lázított tömeg kegyetlenkedésének.²⁸² Ezt a kitörést pedig nem a forradalmi propaganda okozta, mint Metternich várta, hanem az elnyomott paraszt végtelen gyűlölete az őt zsaroló uraság és állam ellen. A jobbágyság helyzetének javítása így egyszerre szükségszerűnek tűnt fel a legconservativabb előtt is.

De mást is kimutatott a cholera: az egész közigazgatásnak gyöngeségét, hiábavalóságát. A kanczellária és a helytartótanács rendelkezései ellenmondottak egymásnak; a katonai kormány ismét máskép intézkedik és a megye lehetőleg nem tett mindebből semmit. Összesen a hivatalos kimutatás szerint az országban junius 15-étől november 7-ig 421,000-en estek cholerába, kiknek körülbelül a fele bele is halt.²⁸³ Ez a borzasztó hekatomba, mint Széchenyi reményelte, alkalmas volt a pedánsokat, rabulistákat is felébreszteni.

Az ébresztés munkájához ugyancsak hozzálát. A Stádiumban tizenkét törvény javaslatával lép fel. Ezek az egész közéletre kihatnak és eredményük egyszerűen az volna, hogy Magyarország intézményeiben a czivilizált, nemzeti államok közt foglalna helyet. Tudja, hogy az állam, a nemzet élő szervezet, hogy az anyagi, közjogi, szellemi és erkölcsi állapotok egy közös alapra, a nemzet geniusára vihetők vissza. A gazdagság munkán alapul; a munkát az értelem teszi gyümölcsözővé, az értelem pedig nem fejlődhetik szabadság nélkül. És a mint a czél egy: a civilisatio, úgy egy az ellenség is, a középkor, a feudalitás, a barbárság. «A gőzhajó nem tűri meg a feudalitás szagát»; az értelmi és anyagi fejlődés elcsenevész ott, hol a jobbágyság leköt minden erőt. Haladás nélkül pedig elvész Magyarország.

«Az emberiségnek egy nemzetet fenntartani, ez s nem kevesebb forog kérdésben s rajtunk áll ennek szerencsés eszközlése. Feleljünk meg, Istenért, e dicső hivatásnak. Fiatal s régi, nemes és nem nemes, katholikus és nem katholikus, fogj kezet most s kicsi szenvedelmeidnek, kislelkű viszálykodásaidnak ne áldozd fel honod nemcsak javát, hanem még létét is.»²⁸⁴

Ezt az egységes nemzeti akaratot, melyet csak feltételezett és mely addig csak valamely homályos értelemben volt meg, akarta törvényei által állandóvá, mindenkorra hatékonynyá tenni.

Most is a hitelből, azaz az anyagi kérdésből indul ki (1). A hitelnek egyformának kell lennie minden honpolgárra nézve, akár nemes az, akár nem, akár ingó, akár ingatlan annak az alapja. Ez törvényesen abban jut kifejezésre, hogy minden ilyes ügyben a kereskedelmi és váltótörvényszék legyen az egyetlen fórum. Ez véget vet a régi Magyarország örökösödési és birtokjogának, melyet a nemesi földnek a családhoz kötöttsége, ebből következőleg a végtelenbe nyúló zálog- és örökösödési pörök voltak jellemző vonásai. Ehhez azonban szükséges (2) a nemesi alkotmány sarkkövének, a Nagy Lajos által 1351-ben behozott ősiségnek (aviticitás) eltörlése. A nemesi család birtokjoga «az utolsó és legtávolabbi ágig» volt ugyanis legfőbb akadálya nemcsak a birtok biztosságának, a mennyiben meg nem szüntek miatta a pörök, hanem a földbirtok szabad forgalmának és így lehető legjobb művelésének is. Ugyanazon okok csökkentették természetesen a nemesi birtok hitelét is. «Ha tehát valaki ezen törvény kihirdetése után valamely jószágot az illető felek tudtával örökösen elad, azt a vevőtül és annak hagyományositul se az eladó, se annak nemzetisége semmi ürügy alatt vissza nem veheti s az örökös az eladást meg nem semmisítheti.»

A nemesi ágak kizárólagos jogának a föld birtokához a nemesi hadkötelezettség volt a törvényes és erkölcsi alapja. Tudjuk, hogy a honvédelem már régen egészen más vállakra nehezedett és ezért a történeti igazságnak is megfelelt, ha a nemesség e monopoliumának is vége szakad. De a régi törvények értelmében még más teher is nehezedett a nemesi birtokra: az, hogy a család magszakadása esetén visszaszáll a koronára, mint minden hűbéres jog forrására (fiscalitás). Világos, hogy a korona ezen joga szintén árt a hitelnek, de magára a birtokosra és családjára nézve is káros, a mennyiben a szabad rendelkezést korlátozza. Ezért kivánatos, hogy minden örökös vagy vevő váltsa meg a jogot a jószág értéke 1%-ának a kincstárba fizetése által (3). Ezáltal megvalósul a XVIII. századi királyok követelése, az insurrectio megváltása, de egyúttal a nemesi birtok is nagyot nyer érték és hitel dolgában. És hogy aztán alkalmas vevőben se legyen hiány (4), szükséges, hogy Magyarországban mindenki, nemes és nem nemes, birhasson ingó vagy ingatlan jószágot mint tulajdont. Vagyis a föld a szabad forgalom czikkévé válik és a nemesi kiváltság csak arra szorítkozik, hogy a nemesi birtok ezentúl is adómentes marad. – Az első négy pont tehát a föld felszabadítása, vagyis a feudalitás megszüntetése, de a nemesi szűz váll kimélésével és a nemesi birtokjognak tulajdonná válásával.

«A föld az ember», mondá a közép-kori hűbéres jog; ha a föld szabad, az ember sem marad szolgának. Ezért természetes következés az egész lakosságnak polgári jogokkal való felruházása. Különben is, ha igazán és nem a későbbi századok szemüvegén át nézzük a magyar alkotmány fejlődését, itt kezdetben nem is voltak nemesek a szó nyugoti értelmében, hanem szabadok, kik csak a királytól függöttek és kiket a XII. század óta «nobiliseknek» kezdtek nevezni. Nálunk a nemesség, mint azt Kún Lászlónak egy nemesítő oklevele kifejezi, nem is más, mint az «arany szabadságnak» élvezete. Azok a nemesi privilegiumok, melyeket Werbőczy a hires «Primae Nonus»-ban összefoglal, nem is nemesi, hanem a legmodernebb értelemben vett polgári jogok: a személyes szabadság, a törvényes biróság biztosítása, a vagyonnal való szabad rendelkezés, a függetlenség mindenkitől, kivéve a királytól, és a törvénytelen elnyomással szemben a fegyveres ellenállás joga. Így Széchenyi gondolata szerint nálunk nem a nemességet alázzák le a polgári sorba, hanem a nemesi kiváltságot általános joggá téve, 800,000 ember helyett 10 milliót vesznek be az alkotmány sánczai közé. «Mindenki egyenlőn áll a törvény ótalma és súlya alatt » (5). Ezzel természetesen együtt jár a birósági eljárás egyszerűsítése, rövidítése. Mivel pedig eddig a nem nemes nem folytathatott pert a nemes ellen, gondoskodni kell arról is, hogy a nem nemesek megyénkint maguk választhassanak maguknak pártvédet (6). A patriciusok megyéjével szemben megjelenik a plebejusok tribunusa; a jobbágy mint ember megkezdi törvényes, politikai szereplését.

Erkölcsi alapon álló társadalomban a jognak megfelelőnek kell lennie a kötelességnek. A nemesi adómentesség teljes eltörlése még lehetetlen, de azt megköveteli, hogy a házi pénztárhoz, azaz a megyei igazgatás költségéhez és az országgyűlési költségekhez mindenki «idom szerint» fizessen (7). A nemesség részvétele a közterhekben teszi majd csak lehetővé a culturai feladatok megoldását, első sorban a közlekedésnek jobb karba hozását. De egyúttal gondoskodni kell arról is, hogy ezek a közvetett adók ne válhassanak a királyi elnyomás eszközeivé, mint Angliában I. Károly alatt. «Ezért a vizek, utak és belvám elrendelése mindenkit egyenlőn ér és országgyűlési tárgyak» (8). Annyira érzi Széchenyi, hogy e pontnál mily nagy lesz az ellenállás, hogy ennél az egy czikkelynél büntetésre is gondol. «Ezek annyira kötelezők, hogy az, ki azoknak bármily ürügy alatt ellent áll, hazasértő és hazasértési birságba esik.» Az 1504. 1. t-cz. ezt a büntetést azokra nézve állapítja meg, kik országgyűlési megszavazás nélkül fizetnek adót; Széchenyi azokra nézve, kik nem fizetnek.

A közép-korban minden jog kiváltság; a polgári csak úgy, mint a nemesi. A modern állam egyiket sem ismerheti el. «Monopoliumok, czéhek, limitatiók s egyéb ilyes a kor szorgalmát és concurrentiát akadályozó intézetek örökre eltöröltetnek» (9).

Széchenyi maga is érzi, hogy a föld megkötöttségének és az összes, a szabad forgalmat és versenyt korlátozó intézményeknek megszüntetése veszélylyel járhat épen azon eszmére nézve, melynek életét szentelte: a magyar nemzetiségre nézve. Ezért «hogy egészen el ne külföldiesedjék az ország és a kül intelligentia még könnyebben és szaporábban ne nyomjon el minden sajátságot, mint most: 10-szer: 1835. esztendő 1. napjától fogva csak magyar nyelven iratandó törvény, itélet, parancs, folyamodás, alkotandó contractus, egyezés, számadás stb. lesz hazánkban kötelező erejű». Hunnia czímű művében később még bővebben kifejti ezt az eszmét és megvalósítása végett egyenesen a királyhoz fordul e szavakkal: «Nemzetnek drágább sajátja s érdekesb kincse lehet-e, mint a nemzetiség fertőtlen léte, azon erények sokféléje, melyek a nemzeti hűség és honszeretet kútfejéből veszik eredetöket? Bizonyára nem.»

«S azért add meg Uram, mi a Nemzeté; hadd adhassa meg viszont a Nemzet is, mi a királyé.»

Minden a társadalom műve, csak a magyar nyelvnek hivatalossá tétele csap át az állam körébe. De az egységes magyar nemzet csak egységes kormány által érvényesítheti igazán akaratát. «Minden törvényhatóság csak a helytartótanács közbenjárása által hallja a fejedelmi szót (11). Az összes közszabadságoknak védője és ellenőrzője pedig a nyilvánosság.» «Itéletek mint tanácskozások csak nyilvánosan tartatnak» (12).

Ezt a művet «Magyarország képviselőinek» ajánlotta szerzője. Általános történeti szempontból az 1789-iki elveket tárta eléjük minden következésükkel, csak keveset enyhítve rajtuk a történeti magyar alkotmány érdekében és a nemesi érzékenység kimélésével. És ha mégis azt remélte, hogy a múlttal való teljes szakításra ragadhatja kiváltságos honfitársait, ezt a reményét ügye igazságosságán kívül a hazaszeretetre és a humánus érzés diadalára alapította. Rendszerét ugyanis épen nem a magánérdekre alapítja, noha becsületes ember módjára bevallja, hogy haszna is készti «honom nyugalmát fönntartani, boldogságát előmozdítani». Hiszen áldozatot követel mindenkitől és legtöbbet épen azoktól, kiktől legjobban függött terve megvalósítása. Ily roppant munkához még a nemzetiségnek, a magyar állam eszméjének vonzó erejét is kevesli: egyenesen az általános emberi eszmére hivatkozik, midőn meggyőzni, megnyerni akar. A maga lángoló modorában a keresztes vitézekhez hasonlítja magát. «S ha a régiek elégedésteli érzéssel néztek mult napjaik sorára vissza, mert szent földön folyt vala vérök, ne kételkedjünk: mi még nyugottabban s édenibb érzésekkel fogjuk akármilly zivatarok közt is élni azon édes pillanatainkat, mellyeket magunknak az által készítünk, ha elszánt bajnoki felemelkedéssel s ha kell, sajátunk vesztével, sőt szív-vérünkkel is víjuk ki minden honfitársainknak az emberiség jusait.»

Az 1832–36-iki országgyűlés.

Boldog és nagy az a nemzet, bármily kicsiny számra és erőre, melynek érdeke, érzése, egyénisége összeforr az emberiségével, mely midőn fölemelkedésén fárad, az emberiségnek vivja csatáit. Boldog és nagy az a kor, mely az eszmében hisz és nem szóval, hanem tettel hirdeti a közösségnek, a hazának túlsúlyát még a jogos magánérdek fölött is. És ezért e nevezetes évtizednek parlamentáris története is azon szempontból is érdekel leginkább: mennyiben valósultak meg a diéták útján Széchenyinek a haladást és tökéletesedést hirdető igéi?

Rég folyik a vita a felől, mennyiben volt Széchenyinek része az eszméinek megfelelő intézmények fölépítésében, mekkora közvetlen része az új Magyarország megalkotásában. Mert még azok is, kik elismerik nagyságát és apostoli voltát, inkább nagy írónak nézik, mint a nemzetet irányító államférfiúnak. E véleményüket arra alapítják, hogy Széchenyi az országgyűlési tanácskozásokban alig játszott harmadrendű szerepet és így mások érdeme és önfeláldozása, ha elvei annyi akadálylyal szemben mégis diadalra jutottak. Ezt nem tagadjuk, sőt hozzátesszük azt is, hogy az általános eszméket más forrásokból is meríthették kortársai, mint műveiből és beszédeiből. Még tovább megyünk, kimondjuk, hogy Széchenyi egyenesen alkalmatlan volt elsőrendű parlamenti szereplésre. Az alkotmányos élet nem képzelhető el pártok nélkül és hogy tartozhatnék párthoz az, ki mindenben az egészet tartja szem előtt? Még a legkiválóbb pártvezér is kénytelen a napi politika jelentéktelenebb kérdéseivel is foglalkozni, neki is fel kell használni híveinek és elleneinek gyöngéit egyaránt, ő se mellőzheti a személyes tekinteteket, mindazt, a mit taktikázásnak szoktunk nevezni. Vajjon nyereség vagy veszteség volt-e a közügyre nézve, hogy Széchenyi eszmei magaslatáról nem szállott alá ebben a szintén fontos, de hivatásához képest mégis alárendelt küzdelembe?

Különben az egész kérdés félreértésen alapul. A parlamenti élet nem terjeszti az eszméket, hanem felhasználja, forgalomba hozza azokat; az államférfiúnak ellenben nemcsak az alkalmazás, hanem a magas conceptio és a czél eléréséhez vezető eszközök megtalálása állapítja meg nagyságát. Alkotmányunk bajnokainak, a haladás előharczosainak érdeméből nem von le semmit, ha kimondjuk, hogy ők legalább a reformkérdésekben öntudatlanul is Széchenyi nyomaiban jártak. Ő magát a nemzetet akarja átalakítani, azok csak a törvényeket; ő egy új, egészséges és erkölcsös társadalom létesítésén fárad: azok az állami függetlenség megvédésére fordítják legjobb erőiket. Nélkülök Széchenyi műve befejezetlen és tökéletlen marad, de viszont ők, a legnagyobb magyar irányozása és alapvetése nélkül, alig emelkedhetnek fölül a régi diéták magaslatán. A forma és tartalom közötti örökös harcz az, mely e vitában is visszatükröződik. Széchenyi szántott, hogy Deák és Kossuth vethessenek.

Annak a diétának, melynek a rendszeres reformmal kellett foglalkoznia, 1831 október 2-ára volt meghatározva az egybehívása. A cholera miatt több mint egy évvel el kellett halasztani és így a megyéknek még több alkalma nyílt a reform kérdéseivel való foglalkozásra. Szintúgy készülhetett a kormány is. Metternich hivatalos lapja, az Oesterreichischer Beobachter 1831 elején kifejtette, hogy a forradalomnak a reform a legbiztosabb ellenszere. Reviczky főkanczellár kimondja, hogy a legfontosabb kérdésekben csak most kell hozni törvényt. Taktikai szempontból azt ajánlja, hogy először az úrbéri és birósági ügyeket tárgyalják és csak aztán, ha már meg van a hangulat, vegyék elő a kényes közjogi és kereskedelmi kérdéseket. Az ország is legjobbjait küldi e már feladatánál fogva is nevezetes gyűlésbe. Ott ültek a megyék büszkeségei, a sopronyi Nagy Pál, a tornai Ragályi Tamás, kit Heves is megválasztott, a szatmári Kölcsey Ferencz, a bihari Beöthy Ödön, a barsi Balogh János, a komáromi Pázmándy Dénes, a zalai Deák Antal, kit később öccse, Ferencz váltott fel. Függetlenségre, jellemre, szónoki tehetségre oly fényes sor, mely bátran állítható az akkori angol és franczia parlamentek kitünőségei mellé. A kormány támogatói közt a szepesi Pfannschmidt Eduárd (Zsedényi) jutott legnagyobb tekintélyre. A megyék követei mellett egészen eltünnek a városiak; a káptalaniak közül is csak Lonovics József ékesszólása érvényesül, ki még az országgyűlés tartama alatt csanádi püspök lett. Ez a megyei oligarchia otthon sem igen hajlott meg a főispán előtt, itt meg épen nem bir vele a personalis Mérey Sándor, kit különben is gyanúsítanak, hogy a titkos policzia főembere.

Még fényesebb, de nem oly független a főrendek gyűlése. A püspököket és zászlósokat a hagyományon kívül a conservativ érdek is a kormányhoz fűzi. A tekintélyesebb mágnások nagy részét a már elért kegy; a szegényebbeket a remény kapcsolja az udvarhoz. József nádor nemcsak születésénél és állásánál, hanem egyéniségénél fogva is imponál mindenkinek. Szinte csudálatos, hogy a felső tábla csarnokában mégis hallatszik férfias szabad szó. Maga a kanczellár elismeri, hogy épen az értelmiség, külföldi műveltség és vagyon által leginkább kiváló ifjabb aristokraták annak hangoztatói. Széchenyi mellett ismét Wesselényi és gróf Károlyi György küzdenek első sorban, de eleve is kisebbségre kárhoztatva.

A követi tábla ülésterme a pozsonyi országban.
Egykorú fametszet után.

A legtöbb utasítás a kereskedelem és vám ügyét sürgeti legjobban, mert a megyék fölfogása szerint a gazdasági rendszer nem más, mint az ország kizsákmányolása Ausztria javára. El kellett tehát dőlni mindjárt a tárgysorozat megállapításánál, a kormány vagy az ellenzék rendelkezik-e többséggel? Soká folyik e felől a tárgyalás, a vita. A rendek először csak arra állnak rá, hogy a kormány kivánsága szerint az úrbért tárgyalják ugyan először, de mindjárt azután a kereskedelmi és katona-tartási reformmunkálatokat is, a javaslatokat pedig egyszerre (junctim) terjesztik a királyi megerősítés alá.²⁸⁵ Nemsokára azonban elállnak a junctimtól is, de kikötik, hogy az úrbér mellett más ügyekről is tanácskozzanak. Végre teljesen győz a kormány, megengedik, hogy a kész javaslatokat egyenként, singillatim (junctim ellentéte) terjesszék fel.

Sohasem volt élénkebb az érdeklődés, sohasem lelkesebb a közvéleményt képviselő ifjúság, mint akkor. A mellett a követek utasításuk értelmében minden fontosabb ügyről jelentést tettek küldőiknek. De mindez nem elégíthette ki a már fölébredt politikai szellemet. Az ujságok hasábokat közölhettek az angol, franczia és belga parlamenti vitákról, de a honi diétának csak ünnepélyes mozzanatait ismertethették. A hivatalos diarium csak megyéket ismer, az egyes szónokokat nem nevezi meg, a kerületi üléseket pedig épenséggel mellőzi. Ezért nagy haladás volt, hogy Kossuth Lajos Országgyűlési Tudósítások-at bocsáthatott közzé a rendek megbizásából.

Kossuthot, ki ismét mint távollevők követe időzött Pozsonyban, báró Vécsey, ki őt más zempléni urakkal együtt felszólította országgyűlési levelek küldésére, ajánlotta Wesselényinek. «Diétai ujságot is eszközölhetne, minek utána ama czélra alkalmas voltát (az ő ritka jeles elmebeli tehetségei, kiterjedt olvasottsága, e minden tekintetben nemes talentumai csakhamar szembe ötölvén) ismerem s ezen ritka jeles publicistánkat ajánlom.»²⁸⁶

Kossuthnak nagy gonddal szerkesztett, bár nem épen pártatlan tudósításai még fokozták az általános érdeklődést és a közvélemény ellenőrzése alá helyezte a követeket. Munkájában önzetlen társa volt az ifjúság, mely az egyes példányokat lemásolta. Ez az ifjúság nem megvetendő szövetségese volt az ellenzéknek és réme a conservativoknak, különösen a personalisnak, ki kezdettől fogva hiába iparkodott megfékezésére. Az ifjakra Wesselényin kívül Kossuth gyakorolt legnagyobb befolyást és az 1834-ben létrejött «Ifjúsági Kör» bizonyos szervezetet is adott e gyorsan lángra gyulladó, meglehetős rakonczátlan, de sok nemes buzgóságot rejtő elemnek.

Erős, igen erős még az a phalanx, mely az ősi törvényben szinte isteni bölcseséget imád és melyet erősítenek azok is, kik szép szavak mögé rejtik önzésüket. Az ékesszólásnak és a férfias jellemnek csudáira volt szükség, hogy csak egy lépéssel is lehessen haladni. Az úrbér ügye valóságos próbakövéül szolgálhatott annak, mennyire terjed a hazafias áldozatkészség. A reformmunkálat eleve is elvágta minden gyökeres megoldás reményét azáltal, hogy a törvényes alapon az úrbéres földet nemesi birtoknak nyilvánította, melyért adó és szolgálat illeti meg a földesurat. Az adó és a szolgálatok mértéke felől folyhatott tehát csak a harcz a liberálisok és conservativok közt. Nagy történeti fontosságú az a tény, hogy e kérdésben a kormány a haladók ellen foglalt állást. Lemondott ezáltal a nagy Habsburg-uralkodók szabadelvű hagyományáról és akkor, midőn minden megérett a reformra, kiejtette kezéből a vezetést.

Viszont az a tudat, hogy nemcsak az emberiség jogáért, a nemzet legnagyobb részének jóléteért küzd, hanem egyúttal az udvari befolyás ellen is, megaczélozta, összetartásra birta a különben annyira széthuzó ellenzéket. A kormány, hogy a rendek többsége ellen czélt érjen, a megyékhez fordult. A főispáni önkény és intrika sok helyütt kész eszközre talált a nemesi szabadság jelszava által fanatizált kortes-tömegekben és keresztülvitte a nagyon is szabadelvű utasítások megváltoztatását. E megyékhez tartozott Szatmár is. Elvei mellett küzdeni lerándult oda Wesselényi Miklós is, barátja, Kölcsey érdekében, de hiába. Az utasítást módosították és a régihez ragaszkodó nagyérdemű követet visszahívták. Ekkor az 1834 deczember 9-én tartott nagykárolyi gyűlésen tartotta Wesselényi azt a beszédet, melyért őt, az ellenzék elismert vezérét, perbe fogták felségsértés és izgatás miatt. Igaz, hogy a bátor férfiú már a diéta elején egy conferentián megmondta osztálytársainak: «Oligarchák, emlékben tartsátok ez órát és emlékben tartsatok engem, ha majd lépéseitektől kényszerítve a számosabb nemesség az adózó népet kapcsolja magához és javaitok nagy kiterjedésén velük együtt osztozik.» A középkori szűkkeblűséggel szemben ismét megjelenik Dózsa György árnyéka.

Talán még hevesebb szenvedélyeket lobbantott fel a nyelv kérdése. A rendek kezdettől fogva követelték, hogy a föliratokat és törvényczikkeket magyar nyelven szerkesszék és hogy a főrendek üzeneteiket is magyarul fogalmazzák. Az utóbbit a főrendek elfogadták, az előbbit visszautasították, mert az ügy a rendszeres munkálatokhoz tartozik. Kölcsey ekkor szólt az 500-ról, ki keményen ellen mer mondani a 700,000-nek, pedig a magyar alkotmány csak egy vetót ismer, a koronáét.²⁸⁷ Midőn 1834 végén a korona megtagadta a kérést és továbbra is latin szöveget akarta autentikusnak föntartani, már nemcsak a heves Balogh János fakadt ki, hanem a szelid Bezerédj István és a conservativ Nagy Pál is. Nagy Pál sarkastikusan tárgyalja a nagyon is komoly ügyet. «Declaráljuk, hogy mi nem tudunk, nem tanulunk, nem akarunk tudni deákul, nem akarunk és szeretném látni, mikép kényszeríthet a kormány, hogy akarjunk? Comissariusokat küld szét a megyékbe és a katonák rendre puskaszegezéssel kérdeznek bennünket: «Scis-ne latine?» Deák Ferencz a kormány tettét azon tyrannus cselekedetéhez hasonlítja, a ki magas tornyok tetejére iratá apró betűvel parancsait, hogy puszta szemmel olvashatók ne legyenek és mégis megbünteté az azok ellen vétőket.²⁸⁸ Széchenyi, kinek útja már nagyon eltért az ellenzéktől, e pontban vállvetve küzd vele. «E resolutió hátralépés és nem közeledés a nemzetiség magas czéljához. Pedig bátran kimondom, erről a becsületes ember csak a halálban mondhat le; itt a lélek kényszerítés alá nem jöhet, hogy magát megtagadja. Nálam legalább embernek, bárminő koronát visel is fején, hatása lelkemre sohasem volt, sohasem lesz. Bezárhat, fejemet vétetheti, de lelkemet meg nem alázhatja, azt, hogy magyar lenni megszünjek, nem teheti. Nyelvemet Istentől vettem és csak Istennek adom a halálban.» A conservativok vezére, gróf Cziráky Antal országbiró, a magyar nemzet bukását várta a deák nyelv megszüntétől. Hiába, e pontban engednie kellett az udvarnak. A nádor közbenjárására a király beleegyezett a magyar nyelvnek hivatalossá válásába.

Deák Ferencz ifju korában.
Eredetije az Országos Képtárban. – Rajzolója ismeretlen.

De a legerősebb izgatottságot mégis a vallás kérdése idézte elő. Az 1791: XXVI. törvényczikk megállapította, hogy vegyes házasságoknál, ha katholikus az atya, vallását követi minden gyermeke, ha protestáns, csak fiai. Az ilyen vegyes házasságokat ugyancsak azon törvény szerint, csak a katholikus pap előtt lehet kötni. Világos, hogy mind a két megállapítás elismerése a katholikus egyház uralkodó voltának, de viszont a pap semmi módon nem akadályozhatja meg a vegyes házasságot. E connubium kétségtelenül csökkentette a felekezetek közti régi megrögzött ellentétet és nemcsak a nemesi, hanem a pórrendből is sokan éltek vegyes házasságban.

Ugyanazon törvény megengedi a katholikusoknak a protestáns hitre való áttérést is, noha azt határozottan rosszalja, minden egyes esetben jelentést követel a királyhoz, a térítést pedig szigorúan megtiltja.

Láttuk, hogy Poroszországban a katholikus papok reversalisokat követeltek a vegyes házasságba lépő katholikus nőtől a gyermekek vallásos nevelésére vonatkozólag. Nálunk is így kezdtek eljárni, noha a reversalis nemcsak a törvény betűjével, hanem annak szellemével is ellenkezik. De a clerus úgy ebben, mint az apostasia kérdéseiben bizvást számíthatott a kormány támogatására, úgy hogy nemcsak nálunk, hanem Erdélyben is, hol pedig egyenjogúak voltak a vallások, egyre szaporodtak az ilyen összeütközések.

A protestánsok az alkotmány helyreállítása után 1828-ban egyenesen a királyhoz folyamodtak sérelmeik orvoslásáért és oly világos volt a törvény szava, hogy Reviczky a kérdés kedvező elintézését ajánlotta. Voltak, a kik rossz néven vették a protestánsoktól, hogy folyamodtak ott, hol világos részökre a törvény határozata. – 1830-ban a rendek is tárgyalták az ügyet az előleges sérelmek során, de a mágnások megakadályozták a fölirat felküldését. 1833 elején ismét a rendek elé került az ügy. A katholikus papság ellenszegülésével szemben nem is annyira a protestánsok, mint a világi katholikusok védték a vallásszabadság ügyét. Így történt, hogy az 1833 február 21-iki ülésen, midőn Beöthy, utasítása szerint, az oktatással visszaélés példáit említé, «midőn elmondá, miképen bizonyos hetven évet élt férfiú ifjúságától kezdve haláláig leczkézés alatt tartatott, holtteste, mint meg nem tért emberé, temetséget nem találhatott: akkor a váradi nagyprépost, Tagen, felkele s az előadott történet igaz voltát kereken tagadá.» Ez a hang szokatlan volt a büszke rendeknél. Beöthy elégtételt kért, az egész tábla felzúdult és a megzavart personalis a nélkül, hogy bármit mondott vagy határozott volna, széket bontott. Másnap a rendek actiót indítottak Tagen ellen és a megijedt personalis, kinek állását e jelenetek tarthatatlanná tették, a vádlottat kiutasította a teremből, mihez pedig alig volt joga. Noha később a személyes kérdést elsimították és Tagen eltávozott a diétáról, a fölkeltett felekezeti szenvedély már nem volt lelohasztható.²⁸⁹ A rendek bizottságának munkálata szabadnak mondta ki minden bevett vallás gyakorlását, eltörölte az áttérni akarók hat heti oktatását és a reversalisokat és megengedi, hogy a katholikus intézeteket protestáns ifjak is látogassák és viszont. A rendeknél nagy többséget nyert a javaslat és még a főrendeknél is remélték annak elfogadását, annál is inkább, mert a kanczellár és a nádor, ki maga is vegyes házasságban élt, a protestánsokhoz hajlott és Széchenyi teljes erővel pártolta a rendeket. Mindazáltal a püspökök és híveik hét izben is visszavetették a rendek üzenetét, mire az alsó tábla szorosan ragaszkodva végzéseihez, letette a tárgyat. Ekkor mondá Beöthy: «Nem halt meg a leányzó, csak alszik».

Egyáltalában tévedés volna azt hinni, mintha Széchenyi föllépése és a reform előtérbe lépése egyszerre új nemzedéket teremtett volna, melyet csak a haladás kérdése oszlat pártokra és mely végkép lemondott a mult áldatlan hagyományairól és előitéleteiről. A régi ellentétek katholikus és protestáns, mágnás és köznemes közt tovább is hatottak. A «korszellem» szó akkor jött divatba, de bármennyire bálványozták, tovább éltek és minden fontos kérdés tárgyalásánál újra előtüntek ez árnyalatok. Gyakran még a vezető személyeknél is csak külső máz az, ellenzékiek-e vagy aulikusok, reformerek-e vagy conservativok? Így aztán nem volt elkerülhető, hogy a Corpus Juris és a Bécs ellen folytatott harczban minduntalan kisérő accord gyanánt elő ne törjön a karok százados haragja a főrendek ellen és minden vitát ki ne élesítsen az egyházpolitikai szabadelvűeknek és a papságnak nemzedékeken átöröklő harcza. Épen ez a sokféle és gazdag elvi és személyes harcz teszi ezt a diétát az akkori Magyarország hű, élő visszhangjává.

Hogy még tarkábbá váljék a hangvegyület – magyar diétán ritka eset – a külföldi nagy politikai kérdés sem hiányzott. A lengyel forradalmat egyre növekvő rokonszenvvel kisérte a magyar nemesség és Varsó bukása még jobban föltüzelte a lelkeket az orosz önkény ellen. Több megye utasításában is megemlékezett a szerencsétlen testvér nemzetről. Ez az érzelem újra áthatott a rendeket, midőn a párisi lengyelek 1832 deczember 31-én fölhívást intéztek a magyar nemzethez²⁹⁰ és hivatkozva a közös sympathiára és a közös muszka ellenségre, barátságát és közbenjárását kérték. «Lengyelország Magyarra fordult szemekkel haldoklott és adja a Mindenható, Magyarország által fölébresztetendik.» De ha sem az angol, sem a franczia parlament nem lendíthetett a lengyelek ügyén, mit remélhetett a magyar követi tábla, melynek még a törvény is csak török alkuba és békekötésbe engedett beleszólást? Borsiczkynak, Kölcseynek, Deáknak szép beszédei voltakép csak stilusgyakorlatok maradtak és még jobban bebizonyították a magyar közvélemény teljes tehetetlenségét az udvari politikával és a Lengyelországot felosztó szerződésekkel szemben. Különben is, következetlen az ellenzék. Ugyanakkor, a mikor Lengyelhon feltámadásáért lelkesedett, nem szűnt meg sürgetni Galiczia bekebelezését az országba. Gyakorlati haszna a magyar felszólalásoknak már azért sem lehetett, mert épen akor, 1833 nyarán szőtte oly szorossá a münchengrätzi találkozás a császár és a czár közti viszonyt. De azért a szónoklatokban és föliratokban kifejezett nemzeti véleménynek fontos politikai következései sem maradtak el. Először is azt mutatták, hogy a nemzetben él az orosz részről fenyegető veszélynek bizonyos egészséges tudata. Az orosz-magyar antagonismus ez alkalommal nyilvánul először erőteljesen és a magyar ebben is kész szövetségese az általános európai liberális iránynak. Másodszor az orosz diplomatia ez időtől fogva mindinkább hazánkra fordítja figyelmét. A czár természetes ellensége lett a magyar törekvéseknek. Egy félhivatalos igen nevezetes orosz röpirat a magyarokról úgy szól, mint féktelen, hajthatatlan népről, melynek befolyása szükségkép a Balkán-félszigeten való hódításra vinné az ausztriai monarchiát.²⁹¹ I. Miklós már 1837-ben kész fegyveres segítséget fölajánlani a bécsi udvarnak a magyar mozgalmak ellen.²⁹²

Végre, hogy semmi se maradjon el, a kormánynak és különösen Reviczkynek semmi óvatossága nem birta teljesen kiküszöbölni az Ausztriához való viszony feszegetését sem. Ferencz király halála után utóda hivatalos iratokban nem V. Ferdinándnak nevezte magát, hanem I-nek. E csekélynek látszó czímkérdés voltakép a magyar királyok sorrendjének megszűnését, az országnak az ausztriai császárságba való olvasztását foglalta magában. Az ellenzék nem szűnt meg a czímzést ostromolni és annak törvényes formáját követelni, míg czélját kemény küzdelem után el nem érte. Mert a főrendek ebben is az udvar mellett foglaltak állást és jellemző, hogy bár egészen tiszta és világos a közjogi kérdés, gróf Cziráky Antal, a ki pedig könyvet írt a magyar államjogról, mégis az I. Ferdinánd elnevezés törvényességét vitatta. A rendi fölfogás győzelmével megnyugtató befejezést ért 1836 május 2-án a majdnem 31/2 éven át tartó diéta, addig valamennyi közt a leghosszabb.

Az elért eredmények nem állanak arányban a diéta tartalmával, még kevésbbé a részvevő hazafiak buzgóságával és tehetségével. Mindamellett nemcsak azért nevezetes ez az országgyűlés, mert az első a reformot munkába vevők közt, hanem azért is, mert szerkezetében és szellemében mintája volt a későbbieknek 1848-ig.

V. Ferdinand.
Egykorú kőrajz után.

Szorosan összetartó közös czél után törekvő pártokat eddig nem ismert parlamenti történetünk. Keletkezésüket lehetetlenné tette az utasítások rendszere, mely eleve is lekötötte a követek szavazatát és még inkább a százados szomorú események által fejlett kölcsönös bizalmatlanság. Ezért jegyzi meg Kölcsey; «Tenger volt és a tengeren hajó és a hajó fölött szél, de kormány és kormányos nem». Minden egyes kérdés körül más meg máskép csoportosultak a követek. Előzetesen nem igen vitatták meg az ügyeket és Wesselényi, ki legtöbb buzgalmat és fáradtságot fordított az összetartásra és fegyelmezésre, ezt csak úgy érheté el, hogy sorba járta a követeket, vagy pedig magához hívta őket. Pedig az ellenzéknek annál nagyobb szüksége volt fegyelemre, minél kevésbbé biztos a többsége. Nagy Pál nemzetiségért és alkotmányért buzgott, de nem a reformért és ezen az országgyűlésen már gonosznak, azaz az udvartól függőnek tartották. Ragályi Tamás, a hazafiak egyik büszkesége, kormányhivatalt vállalt, Siskovics, a derék baranyai követ, mégsem ellenkezhetett az új personalissal, Somssich Pongráczczal, ki sógora volt. – Mindezt felhasználja az udvar és Wirkner Lajos kanczelláriai tanácsosnak egyenesen az a megbizatása, hogy szavazatokat nyerjen, az ellenzékiek közt pedig bizalmatlanságot keltsen. Ugyanazok az erkölcsi és anyagi eszközök, melyek 1790-től fogva minden diétán mérsékelték a hazafias tüzet és diadalra segítették a kormányt, itt is teljes mértékben működtek. Sok hazafi már egészen lemondott a reményről, hogy nemes lelkesedésüket és férfias kitartásukat valaha diadal jutalmazza.

Mire nem képes az elv és a hazaszeretet, megteremti egy férfiúnak szellemi és erkölcsi túlsúlya. A magyar politikai tekintetben még tán mai napig is a vezérek korát éli. Azt követi, kinek vezetése alatt legbiztosabban remél dicsőséget és részt a közös zsákmányban. Széchenyi már 1825-ben megjegyezte: «Erényes férfiú, kinek nincs sem méltósága, sem rendjele, Magyarországon, ha a szenvedélyek lecsillapodnak, oly tekintélyre juthat, hogy némileg dictaturát állíthatna fel.»

A magyar parlamenti élet örök dicsősége, hogy ez a békés dictator egyéniségével nemcsak a politikai belátásnak s a szónoki tehetségnek, hanem a jellemnek és önzetlenségnek oly tökéletességével lépett fel, mely őt mindenkorra a népek nagy vezetői sorába emeli és melynek dicsősége visszasugárzik arra a nemzetre is, mely képes volt őt megérteni és követni.

Deák Ferencz születése és vagyona által egyenrangú tagja volt a köznemesség uralkodó részének. Sem tanulmányai, sem életmódja nem emelték őt társai fölé. Nem keltette fel sem a magasabbrendű ellen ólálkodó irigységet, sem az idegen műveltség iránti gúnyt, sem a függő iránti megvetést. Sohasem akart hatni máskép, mint rábeszélés, meggyőzés által: más eszközével a pártfegyelemnek akkor senki sem rendelkezett. Önzetlensége, szilárdsága lefegyverzett minden gyanút. Megvet minden alacsonyságot és kerülő utat, csak az igazságra törekszik és arra, mikép tegye azt hazájára nézve gyümölcsözővé. Igazi nagysága nem az országos üléseken tűnt ki, noha ott is tudott fiatal hévvel elragadni, érett észszel meggyőzni, mint senki más, – hanem kedélyes beszélgetésben, pipaszónál, anekdotázás közben. Az «uramöcsém» értelmi felsősége és jelleme csakhamar járomba kényszerítette a büszke követi oligarchia kemény nyakát. Ezt pedig nem is annyira önzetlenségének köszöni, – hisz abban nem állott egyedül, – mint inkább a nagyravágyás és hiúság teljes hiányának. Volt lényében bizonyos keleti indolentia, mely igazán magyarrá tette az európai jogérzet s az azt biztosító intézmények leghatalmasabb előharczosát és mely megengedte, hogy mellette, alatta minden tehetség, minden jogos ambitio szabadon érvényesülhessen. A történet alig mutat más példát, hogy egy ember, a ki nem volt sem hadvezér, sem diplomata, sem iró, ki soha más szenvedélyre, mint a hazaszeretetre nem appellált, és ki inkább kerülte, mint kereste a hatalmat, egy hosszú életen át vezére legyen egy nagy pártnak és bölcse egy nemzetnek. Őt is átlengi a XVIII. század eszméinek sugallata, de azért politikai állásának sziklaszilárd alapját a törvényben, az alkotmány folytonosságában találja meg. Mindent összevéve, a legnemesebb, legtisztább incarnatiója a táblabiró világnak, mely benne megmutatta, minő magas fejlődésre képes. Egyformán távol állván a lélektelen maradiságtól és a törvénytelen forradalomtól, buzogva az emberi jogért és hazája szabadságáért, egész szellemi irányánál és temperamentumánál fogva a haladásnak, a reformnak embere. Arra termett, hogy megvalósítsa azt a szelíd és convulsio nélküli reformatiót, melyet Széchenyi a Stádiumban végső czéljául tűzött ki.

Vezetése alatt legalább a követek tábláján minden téren utat tör magának a szabadelvű haladás. Ebből következett egyúttal a főrendekkel való gyakori összetűzés és azok tekintélyének folytonos hanyatlása. Deák és Kölcsey beszédeinek hatása alatt a követi tábla már megszavazta a majorátusok eltörlését. Még ma is csak jámbor óhajtás gyanánt hangzanak fülünkbe Kölcseynek ez eltörlést ajánló szavai: «Mi lenne az országból, mely csak néhány nagybirtokos sajátjává fogna válni? Nem holt birtokra, de a birtokot gyümölcsöztető kezekre van a hazának szüksége. Ugyanazon jószág több birtokos által mivelve, hasonlatlanul több jövedelmet ad; következőleg több szorgalmat fejt ki, a nemzeti gazdálkodást, a népességet s közvirágzást emeli: azalatt míg nagy tömegekre halmozott javak a hazának nagyobb részben elveszve vagynak.»²⁹³

Széchenyi közvetlenül nem igen szerepel, őt leginkább a lánczhíd ügye foglalja el, de azért érdemével, jelentőségével tisztában van mindenki. Midőn a nádor 1836 elején betegeskedik, a porosz követ jelentése szerint a követek többsége titokban elhatározta, hogy adandó alkalommal őt választják meg nádornak.²⁹⁴ Hire már akkor messze túlért a hon határain.

A reactió.

A magyar nemzetiség mellett tehát az általános európai szabadelvűség jelentkezik, mint mozgató erő. Épen akkor, midőn Bécsben Ferencz király halála után a kormány belső gyöngesége még megrögzöttebbé teszi azt minden haladással szemben. Épen mert hiányzott Metternichben és kormánytársaiban az energia és az igazi önbizalom, erőseknek kellett magukat mutatniok. Magyarországot Ferencz atyai kormánya, a nádor és Reviczky engedékenysége által szinte már veszendőnek nézték és elhatározták, hogy a korona jogainak teljes érvényesítésével egyúttal megerősítsék a már-már ingadozó conservativ elveket. Az országgyűlés után Reviczky Florenczbe ment követnek és gróf Pálffy Fidél, Kolowrat rokona, lett főkanczellár.

Az új kanczellárt csakis származása és előkelő összeköttetései, valamint az udvarhoz és a conservativ elvekhez való törhetetlen ragaszkodása ajánlották e magas polczra. Széchenyi szerint egész ügyessége abban állott, hogy mindig az erősnek kereste kegyét, hazájához alig kötötte más, mint birtoka, magyarul alig tudott, naplója csak vadászatokról és udvari ünnepekről ad számot. Így kinevezése nemcsak a reform elleni tiltakozás volt, hanem egyúttal hadüzenet a magyar nemzetiség ellen. Somssich Pál Somogymegye közgyűlésén ki is mondta, hogy kinevezésénél elvről van szó; diadala ez az oligarchiának a haladni vágyó alkotmányos aristokratia fölött. Gúnyja az utolsó országgyűlésen érdeklett elveknek, gúnyja a magyar nemzetiségnek – egy magyar kanczellár, ki magyarul nem tud.²⁹⁵

Úgy az ausztriai, mint a külső politikai helyzet lehetővé tette akkor a kormányhatalom kiméletlen érvényesítését. Ausztriában a belügyeket Kolowrat igazgatja nemcsak conservativ, hanem reactionarius irányban és a mellett mindenben a szláv nemzetiségeknek kedvezve, melyek ellentéte a magyarral máris világossá vált. A nálánál mérsékeltebb és belátóbb Metternichet ugyanazon táborba sodorja a forradalomtól való félelme, melyben különben az egész dynastia osztozik. Ez iránynak támasza a muszka szövetség. Fönnáll még a barátság Poroszországgal, Francziaország pedig – a forradalom rettegett terjesztője – az attentatumok és a szigorú szeptemberi törvények óta szintén részesévé válik az udvarok szövetségének és onnét, míg Lajos Fülöp trónja fennáll, nem fenyeget veszedelem. És ha Európa zilált statusa annyiszor segítette a magyart jogai visszavívásában, most minden külföldi bonyodalom hiánya bátoríthatta az udvart e jogok megnyirbálására és az 1825 óta megindult fejlődés félbeszakítására.

Nálunk politikailag törvénytelen cselekedetre nem gondolt senki. Általános a király és dynastia iránti loyalitás és Széchenyiről nem is szólva, még a legtüzetesebb ellenzékiek is csak békés úton akarták megváltoztatni az alkotmányt. De a szólás szabadsága, melyet az alkotmány biztosított, már magában véve is veszélyesnek látszott a hatalmasok előtt; a sajtóét pedig el sem birták képzelni teljes fölforgatás nélkül. Ezért már Ferencz császár korában megindulnak azok a pörök, a melyekkel a magyar alkotmányos élet által gyökerében megtámadott absolutismus még egyszer bizonyítja létét és erejét. A régi rendszer tekintélyén alapul, a mely mindenkit, ki hivatalt nem visel, kizár nemcsak a kormányból, hanem annak kritikájából is. A tovább fejlődés pedig csak a birálatnak, ellenőrzésnek lehetett gyümölcse. Igy még egyszer össze kellett csapniok az elveknek.

Az ellenzéki elvnek Magyarországon akkor báró Wesselényi Miklós volt úgy határozottsága, mint népszerűsége által legkiválóbb képviselője. Ha sikerül megtörni ezt a férfiút, kinek lelkénél csak teste volt erősebb, ki mer még majd szembe szállni a hatalommal? Wesselényi már régebben rendőri felügyelet alatt állott. Az erdélyi diétán való szereplése és már említett szatmármegyei beszéde megadta a rég várt alkalmat az ellene való törvényes föllépésre. Az erdélyi királyi tábla 1835 márczius 18-án vád alá helyezte és mivel meg nem jelent, el is marasztalta közrendzavarás és más közvétségek miatt, a magyar királyi tábla pedig hűtlenség vádja (nota infidelitatis) alapján fogta őt perbe.

Az utóbbi vád a nagy-károlyi gyűlésen tartott beszédének e szavain alapult: «Már századok óta a kormány a köznépet terhelő ocsmányképű paraszt védői és a köznépet oltalmazói ábrázatot tett, de a melynek egyfelől ő szívja zsírját. Midőn a dühöngő pórnép földúlt határin füstölgő romjai közt űzné véres kegyetlenségeit, akkor bizonynyal a kormány elnyomná a lázadást és megmentene minket amazoknak csapásától, de jaj lenne akkor nemzeti függetlenségünknek». A gondolat ugyanaz, mint a melynek a bölcs és mérsékelt Deák Antal is kifejezést adott idézett levelében; a szavak heve miatt már ott a gyűlésen fölhangzott a felségsértés vádja, de Wesselényi ennek még szándékát is visszautasította és a gyűlés nem is helyezte őt vád (actio) alá. Később azonban titkos föladók és nyilvános ellenségek sokfélekép eltorzítva jelentették föl a beszéd keményebb frázisait. Szabad-e a szabad Magyarországon nemes embert esetleg fej- és jószágvesztéssel járó nota-perbe fogni szabad szó miatt? És a mi még fontosabb: a király ellen vét-e, ki kormányát megtámadja? A középkori feudalis monarchia és az abból fejlődött absolut királyság a király személyében látja az államot és a felségsértés büntetésével torolja meg a személyes hűtlenség bűnét. A constitutionalis monarchia alapfogalmai szerint ellenben a király szent és sérthetetlen «és nem tehet rosszat»; tanácsosai azonban, vagyis kormánya felelősségre vonható és így törvényes tetteiknek és szándékaiknak birálata. Törvényes szempontból ebben áll az egész alkotmányos kérdés veleje és Ferencz király a maga részéről állást foglal, a midőn 1825-iki első leiratában azonosította magát akaratát végrehajtó biztosaival és tanácsosaival. Széchenyi ebben is fején találja a szöget, midőn kimondja, hogy minden bajaink kútfeje az, hogy Bécsben csak látszólag fogadják el az alkotmányosságot, keblökben azonban nem mondtak le a korlátlan hatalomról. Így Wesselényi ügye valóban nemcsak országos, hanem általános elvi jelentőséget nyer.

Ilyennek fogta fel a diéta is, hol különösen Beöthy Ödön és Deák Ferencz mutattak arra a veszélyre, mely a szólásszabadság megsértése által az alkotmányt fenyegeti. Balogh János még tovább ment: egészen magáévá tette a Wesselényi szavait és így a fiscus őt is mindjárt perbe fogta. A megyék csaknem mindnyájan a vádlott mellett foglaltak állást és a karok nagy többséggel elfogadták a föliratot, a szó szabadságának védelmére. Ezt a föliratot azonban 16 izben is visszavetették a főrendek, úgy hogy az nem juthatott a király elé. «Fájdalmunk érzékeny kifakadásával írtuk az utolsó üzenetet, melyben az országgyűlésnek végóráiban is kijelentettük, hogy a szabadszólás alkotmányos jussának kérdés alatt lévő megsértései a törvények félremagyarázásán alapulva, mi azokat minden következéseikkel s a netalán ismétlendő hasonesetekkel együtt törvényteleneknek, önkényből származóknak és egyedül az erőszak szüleményeinek tartjuk».²⁹⁶ A főrendek eljárása, kik a közgyűlésen mondott beszédben is elegendő alapot láttak a hűtlenségi pör megkezdésére és kik a kormányt azonosították a király személyével még szélesebbé tette azt az örvényt, mely őket a nemzet zömétől elválasztotta. A nádor, kit a rendek felszólítottak a törvényes közbenjárásra, e tisztet nem vállalta el és a kormány folytatta Wesselényi üldözését.

Wesselényi igazságot akar és nem kegyelmet és csak nagy későn fordult Széchenyi és Deák tanácsára kérvénynyel egyenesen a királyhoz. De nem használt sem ez, sem a megyék részvéte, sem Kölcsey remek védőirata, sem az a nagy érdem, melyet «az árvízi hajós» Pesten 1838 márczius 15-én annyi emberélet megmentésével szerzett. A kir. tábla 1839 elején három évi börtönre itélte Wesselényit és a hétszemélyes tábla megerősítette az itéletet. A kir. tábla a tirpartitumban megtalálta a vád alapját, a mennyiben annak kifejezése szerint a király nemcsak uralkodik, hanem kormányoz is.²⁹⁷ A közvélemény azonban csak politikai üldözést látott az egész eljárásban, mely épen nem volt alkalmas a kormány és a biróság erkölcsi tekintélyének erősítésére és mely mint súlyos sérelemre, orvoslást követelt. Wesselényit csak súlyos betegsége, mely teljes megvakulásához vezetett, mentette meg a börtöntől. Deák Ferencz egyenesen Bécsbe ment és a királyhoz fordult, hogy barátjának engedjék meg az akkor hírre kapó gräfenbergi vízkúra használatát, mit V. Ferdinánd meg is adott.

Kölcsey.

A szó után a még pólyáiban levő sajtóra került a sor.

Midőn Kossuth 1832-ben kőnyomás útján akarta sokszorosítani tudósításait, a kormány lefoglalta a gépet, de kárpótolta a tulajdonost. Az írott tudósításokat aztán akadály nélkül terjesztették, noha a követek közül is sokat bántott azok tartalma. «Nem uraim, – irja Kölcsey, – mi a sajtószabadságra meg nem értünk; és az éretlenül szakasztott gyümölcs vajmi fanyar és mulandó.» A diéta megszünése után Kossuth mint Törvényhatósági tudósítások-at folytatta vállalatát a megyékben nyilatkozó nemzeti közvélemény iránt való érdeklődés ébren tartása végett. Erre az iratra már nem terjeszthette ki oltalmát az országgyűlés és a posta, a nádor tilalma alapján, le is foglalta az egyes példányokat. A szerkesztő a megyékhez fordul, azon az alapon, hogy tanácskozásaik nyilvánosságának elfojtása nemzeti sérelem és a megyék, elől Pesttel, csakugyan fölírtak mellette a nádorhoz és szolgáikkal küldözgették tovább a leveleket. A nádor egy újabb tilalmának, melyben arra hivatkozik, hogy legfelsőbb engedelem nélkül nem szabad sem politikai, sem irodalmi folyóiratot közrebocsátani, szintén nem volt foganatja. A sajtó kérdése így nálunk szintén oly fontos országos ügygyé vált, mint Francziaországban a restauratió korában. Itt is az volt a kérdés: pótolhatja-e a királyi parancs – az ordonnance – a törvényt.

Báró Wesselényi Miklós.
Barabás Miklós 1839-ben készült aquarellje után.

Nálunk ugyanis a sajtó felől nem intézkedett a törvény. Az 1790/91-iki XV. articulus a sajtószabadságról szól, melyet majd később fognak törvényesen szabályozni. Minthogy azonban e törvény sohasem jött létre, a megyék a reactió korában is mindig felszólaltak a nyilvánosság korlátozása ellen. Ez azonban legkevésbbé sem akadályozta meg azt, hogy a hivatalos censura 1792-től fogva teljes súlylyal ne nehezedjék az egész szellemi életre. Már a Hitelt is csak saját felelősségére bocsátotta át derék censora; a Statiumnak és Wesselényi Balitéleteinek külföldön kellett megjelennniök. A hirlapoknak nemcsak a kiadása, hanem olvasása is rendőri felügyelet alatt állott és még a pesti Nemzeti Casino is csak nagy bajjal érhette el a párisi Journal des Débats tarthatását. Mindenesetre a sajtószabadságnak csak puszta formulával kifejezett elvével szemben több mint 40 éves folytonos censurai gyakorlatra hivatkozhatott a kormány, mi állását törvényesen is nagyon megerősítette. Ezért, midőn Kossuth a kétszeres tilalom ellenére is folytatta levelei kiadását, a nádor elhatározta, hogy erőszakkal szerez érvényt a királyi akaratnak. Kossuth városmajori szállását 1837 május 4. és 5. közötti éjjel katonák vették körül, az írót a budai kaszárnyába vitték; ugyanakkor pedig pesti lakásán is lefoglalták irományait. A megyei ellenállás által törvényesnek vélt hatáskörében is korlátozott kormány erőszakhoz nyult a sajtószabadság első magyar bajnoka ellen.

Egyenesen a titkos társaságoktól és a német Burschenschaftok módjára szervezett fiatalságtól való félelem idézte elő az ifjúság üldözését. Az országgyűlési ifjúság, mint láttuk, nem megvetendő politikai tényezővé fejlődött, tapsa és zaja, szerenádjai és macskazenéi által. Széchenyi nekik is az egyesülést ajánlotta és «Társalkodási Egyesület»-üknek maga Deák szerkesztette alapszabályait. Összejöveteleikben nemcsak a nemzetiség és haladás honi bajnokait üdvözölték, hanem lelkesedtek az általános emberi jogért is. Vezérük a lángoló lelkesedése és szónoki tehetsége által kiváló Lovassy László volt Biharból, mellette oly nagy reményű ifjak szerepeltek, mint Pulszky Ferencz, Vukovics Sebő és az ifjabb Pázmándy Dénes, de valamennyien, apraja-nagyja, éltek-haltak a haza, az alkotmányos és a gondolat-szabadság ideáljaiért. Erre a nemzedékre már egyenesen hatott Széchenyinek a magyar embert és földet fölszabadító tana, ennek vérét már lángra lobbantotta az ellenzék küzdelme az elnyomás ellen. Erkölcsi és szellemi erejöknek jutott hivatásul az addig csak gondolatban létező Új-Magyarország megalapítása. Magasztos hivatás, de meg kellett lakolni érette. Egy társuk, Lapsánszky följelentése alapján elfogták és a pesti újépületbe zárták az otthon, szüleiknél tartózkodó ifjakat. Ellenök ugyanazt a rendszert alkalmazták, mint annak idején Martinovics és társai ellen; még a törvényes védelmet is megtagadták tőlük. A vád titkos egyesület alakítására, forradalmi eszmék terjesztésére és idegen izgatókkal való összejátszásra szólott. Bűnös tettet reájuk bizonyítani nem lehetett, de bűn volt a birák szemében maga a meggyőződés, a demokratikus elv. A megyék pártolása itt sem vezetett czélhoz, küldöttségeiket nem fogadta sem a király, sem a kanczellár. Lovassy Lászlót – még elgondolni is borzasztó – 10 évi várfogságra itélte a törvényes magyar biróság. Spielberg kazamatáiban megőrült a szerencsétlen ifjú; mint élő halott került ki börtönéből.

Magyarország 1848-ban.
Tervezte MARCZALI HENRIK, rajzolta Littke Aurél.

Ezalatt eldőlt Kossuth pere is. A királyi tábla szigorú vizsgálati fogság után 3 évre itélte, a hétszemélyes tábla ezt még egy évvel megtoldotta. Egyúttal majdnem minden megyében perbe fogták az ellenzék kiválóbb szónokait és vezéreit és pedig a hűtlenség vádja alatt. A titkos rendőrség, a feladások és gyanusítások rendszere ismét korlátlan uralomra jutott. És a mi mindennél nagyobb baj volt, az elnyomás kész szolgájának mutatkozott a magyar alkotmány törvényes őre, a biróság. Azok az eszközök, melyekkel 40 év előtt egy emberöltőre elhallgattattak minden szabad szót, minden szabad törekvést, most is hasonló eredménynyel kecsegtettek.²⁹⁸

Mert ha nincs szabad szó, sem írás, ha a közügyek iránt való érdeklődés halálos veszedelemmel jár, az országnak vissza kell sülyednie az 1825 előtti állapotokba. A mint Széchenyi az egyesülésben és az eszmék súrlódásában, az anyagi és szellemi javak szabad forgalmában látta a szebb jövő előkészítését, úgy a kanczellár egész következetesen mindezek megrontásától várja a mult teljes helyreállítását. Már nemcsak a sajtó és a gyűlés gyanús előtte, hanem minden társalkodás és egyesülés; ezért kivánatosnak látszik a casinóknak és olvasóköröknek megszüntetése. A levelek fölbontása javában folyt a postán, a megyék egymás közt való correspondentiáját meggátolták. Még a lánczhíd építése is szálka Pálffy szemében, mert az ily nagy művet csak a kormánynak volna szabad végeznie. A dunai forgalom megnyitása az idegen eszméknek is utat nyit s ezért már komolyan gondolnak arra, hogy Széchenyitől megvonják a Vaskapu szabályozására szóló megbizást. Csakugyan, ha börtön az ország, zárva kell azt tartani, mint Oroszországot, mint Ausztriát.

Kossuth Lajos.
Névtelen kőrajz után.

Nem csuda, ha Széchenyi, ki annyira kész megalkudni a kormánynyal, 1838 szept. 5-én a Társalkodóban nyiltan megtámadja a kanczellárt. Bécsben a nádor és a magyar főurak, kik minden conservatismusuk mellett sem akarták, hogy hazájuk ismét szegény és elnyomott provinciává sülyedjen, szintén Pálffy ellen emelték föl szavukat. Még főtámasza, Kolowrat is megingott, midőn br. Sina György, a hatalmas bankár, az anyagi érdekek s vállalatok nevében kárhoztatta rendszerét. Pálffy Fidél 1838 végén megbukott, helyébe a mérsékelt gróf Majláth Antal lépett. A főkanczellár bukása magával sodorta leggyűlöltebb eszközeit és támaszait, gróf Cziráky Antal országbirót és Somssich Pongrácz personalist is. Az ő befolyásukra vitte vissza a közvélemény a politikai pereknek gyászos és kárhozatos eredményét. Cziráky Bécsbe ment, hol mint államminister igyekezett tovább szolgálni a reactió ügyét, Somssich Pongrácz pedig, a régi ellenzéki, a ki, mint a királyi tábla elnöke, nemcsak egyoldalúan, hanem szenvedélyes gyűlölettel járt el Wesselényi, Kossuth és az ifjak ellen, a bécsi államtanácsnak lett egyik oszlopos tagja.²⁹⁹ Országbiró Majláth György lett, az 1830-iki diéta elnöke; personalis a hazafias, jókedélyű és művelt Szerencsy István.

A személyváltozás egyúttal kormányváltozást jelent. Magyarország ez egyszer küzdelem nélkül lépett ismét alkotmányának teljes birtokába és a Pálffy Fidél-féle reactió csak rövid időre szakította félbe a megkezdett haladás folytonosságát. Ha meggondoljuk, minő erős támaszt kellett találnia Pálffy rendszerének nemcsak az ausztriai kormányban, hanem az egész szent-szövetségben és különösen a czárban, tisztában kell lennünk azzal is, hogy csak fontos ok idézhette elő a reactió hirtelen való megszünését. Ezt az okot pedig csakis a külső viszonyok szolgáltathatták. 1838-ban Mehemed Alinak előre törése által ismét folyamatba jő az egész orientalis kérdés. Egyúttal a franczia háború réme is megjelenik a láthatáron. Az 1830-ban megszavazott ujonczok ideje 1840-ben lejár és minő zavarba vagy egyenesen veszélybe jut a monarchia, ha az általános európai zűrzavarban az elégedetlen Magyarországon is felüti fejét a forradalom. A diéta törvényes ideje 1839 nyarára volt szabva és ha nem volt bátorságuk a bécsi államférfiaknak egészen megdönteni a magyar alkotmányt, idejében kellett gondoskodniok arról, hogy addigra csillapodjanak a kedélyek. Mindenesetre Metternich és a nádor belátására mutat úgy a változás, mint az azt követő megnyugtató politika kitűzése.

Erdélyben még alkotmányosabb módon ért véget az 1835-iki országgyűlés feloszlatásával és Wesselényi üldözésével kezdődő reactió. Ott Ferdinand főherczeg, mint királyi biztos csakhamar helyreállította a rendet és minthogy Wesselényi már nem vehetett részt a közügyekben, a kormány biztosnak tekintette diadalát. Ezért diétát hivott újra össze, már nem a nyugtalan, magyar Kolozsvárba, hanem Nagy-Szebenbe, különösen azon szándékból, hogy az Ferdinand főherczeget törvényesen gubernatornak válaszsza. Hanem a nyugodt, udvarias Bethlen János veszedelmesebb ellenfélnek bizonyult a tüzes Wesselényinél. A vezetése alatt álló többség megválasztotta a már hivatalban levő főtisztviselőket és épen nem sürgette az uniót, sőt tiltakozott a «Részek» visszacsatolása ellen, de midőn a kormányzó választására került a sor, Ferdinand az általános várakozás ellenére sem nyert többséget. «Inkább lakom Wesselényivel egy szobában, mint Bethlen Jánossal egy országban» mondá a mélyen sértett főherczeg.³⁰⁰ Ez eseményben nagy része volt az erdélyi előkelő hölgyeknek is, kik hazafias kitartásra és bátorságra biztatták férjeiket. Az ellenzék és a conservativok közösen alkottak kormányt, mely szinezetében körülbelül megfelelt a magyar fontolva haladóknak és melynek gróf Teleki József kormányzó és báró Jósika Sámuel, a későbbi kanczellár voltak legkiválóbb tagjai.

Az 1839–40-diki diéta.

Mint az 1823-diki támadás az alkotmányt, úgy az 1836–38-diki a szabadelvűséget tette a magyar közvélemény bálványává. A nemzet és alkotmány fogalma akkor olvadt össze a haladással. A diétai választásoknál, mint Metternich neje írja, a régi oppositió eltünt. Deákot egész sora vette körül a próbált erőknek. A kevés conservativ akkor kapta a «Pecsovics» nevet.³⁰¹ Az új követek közt nagy szerepre voltak hivatva a békési br. Wenckheim Béla, a pesti Szentkirályi Móricz, a sárosi Pulszky Ferencz és a conservativ Ürményi József Fejérből. A nevesebb honfiak közül kimaradt Balogh János és egy időre Bezerédj István is.

A változás átterjedt a felső-táblára is. Cziráky félrevonulása után már csak néhány «antediluvianus exemplar» lelkesedett tovább az ősi alkotmány és a nemesi kiváltság sérthetetlenségeért. Az ifjabb főrendek közt a magyar nyelvvel magyarabb szellem, modern műveltség honosodott meg. Széchenyi példájára hatni kivántak és használni hazájuknak. Széchenyin kívül Reviczkynek is nagy érdeme volt abban, hogy az ifjú aristokraták figyelme a közügyek felé fordult. Felszólította őket, lépjenek a kanczelláriába vagy a helytartótanácsba, gyors előmenetellel biztatva a törekvőket. Gróf Dessewffy Aurél, József fia és gróf Apponyi György, az új conservativ irány legkiválóbb képviselői, az ő vezetése alatt léptek mint fogalmazók a kanczelláriába. A valamivel idősebbek közt báró Jósika Samu erdélyi kanczelláriai tanácsos és báró Vay Miklós csatlakoztak e párthoz, névszerint pedig gróf Sztáray Albert, Apponyi ipja volt annak vezére. Ők is készek a kormányt támogatni, de meggyőződésük alapján, nem mint annak kész szolgái. Sem a nemzeti, sem a szabadelvű iránynyal szemben nem foglaltak el ridegen elutasító állást, mint a felső-ház többsége az előbbi diétákon, csakhogy a reformokat a tényleges szükséghez, a viszonyokhoz akarták alkalmazni. Fenn akarták tartani a haladás mellett is az autoritás elvét és lehetőleg kerülni minden a gyors átalakítástól elválhatatlan rázkódást. Különösen pedig arra törekedtek, hogy elejét vegyék minden összeütközésnek a korona és a nemzet, Ausztria és Magyarország közt. Ezért nevezték őket fontolva haladóknak.

Gróf Dessewffy Aurél.
Egykorú fametszet után.

Világos ebben az angol példa követése. Szemük előtt Peel conservativ pártja lebegett, mely a régi toryk helyébe lépve, végrehajtja a liberálisok által megindított reformokat, de egyúttal a változások közepett is fenntartja az alkotmány és az uralkodó társadalom fontosságát. A püspöki kar, melynek szószólói Kopácsy primás és Lonovics, az új csanádi püspök, nálunk is ezt az irányt támogatja.

Már az ellenzék is felüti fejét a maradiság szentelt csarnokában. Szervezett párt, melynek vezetését a határozott jellemű, nagyratörő gróf Batthyány Lajos vállalja magára. Batthyány is katona volt, mint Széchenyi; meglehetős könnyelműen töltött ifjúság után kilépett, megtanult magyarul és mint hazájának hű fia azon fáradozott, hogy a történeti aristokratiát az udvari önkény és az idegen befolyás ellen egyesítse. Noha politikai belátását, tevékenységét és termékenységét nem lehet Széchenyiéhez hasonlítani, daczos, inkább kihívó, mint engedékeny modorával pedig épen Wesselényire emlékeztet; mégis neve, szelleme, nagyúri függetlensége és jellemének szilárdsága nagy befolyást biztosítottak részére a jövő mozgalmaiban. Az ifjak közt kitünnek báró Eötvös József alapos készültségével s szónoklatának bűvös hatásával és gróf Teleki László, A kegyencz irója, lovagias szellemével és a vitában kifejtett ügyességével és szenvedélyével. Maga Széchenyi is e diéta alatt többnyire az ellenzékhez csatlakozott; kezdte belátni, hogy két szék közt a földön ül. Az aristokratiának e tevékeny és hathatós részvéte a közéletben voltakép az ő törekvéseinek diadala. Az angol életért lelkesedvén, a haladás biztosítása és folytonossága érdekében nálunk is szükségesnek tartotta, hogy a független, politikailag művelt, nagybirtokos osztály, a nemzet élére állva, hajtsa végre a reformot.

Még egy más kivánsága is teljesedett a legnagyobb magyarnak, melynek elérése tán legjobban bizonyítja, mennyit haladt néhány évtized alatt az általános műveltség és különösen a társas élet finomsága. A nemzet komoly, méltóságos szelleméhez képest a patriarchális szokások uralma alatt történetünkben addig ritkán szerepel a nő és ha igen, akkor is a katonás asszony. Míg e történet háborúkról és alkotmányos harczokból áll, ez nem is lehetett máskép. A nagy elvi harcz, a kor eszméinek elragadó varázsa a hazáért és szabadságért küzdők egyéni kiválósága, lelkesedéssel töltötték el a minden szépért rajongó gyöngébb nemet is. Mint egy félszázad előtt a forradalom, divattá vált most nálunk a nemzetiség és szabadelvűség. A küzdőket már nemcsak a honi és az ébredni kezdő külföldi érdeklődés jutalmazta, hanem a szépek tapsa is. Különösen gróf Károlyi Györgyné és nővére, gróf Batthyány Lajosné örvendettek nagy népszerűségnek, mint a magyar szónak, ruhának és táncznak meghonosítói a főuri szalonokban. Mellettük az öreg Grassalkovich herczegné is szerepel, kit az oppositio dadájának neveztek.

Mint minden elnyomási korszak után következő diétánk, ez is kiválóan gravaminális. A politikai pörök emléke uralkodik a kedélyeken; az a kérdés, hogyan lehet a hatalom ily túlkapásait a jövőben lehetetlenné tenni, foglalkoztatja az elméket. A kormányváltozás sem lehetett megnyugtató, mert a régi sérelmekhez még újak is járultak. A Részek követei az 1836: XXI. t.-cz. ellenére nem jelentek meg a diétán. Pestmegyét egyedül Szentkirályi képviselte; társát, gróf Ráday Gedeont, kit a kormány beavatkozása ellenére is megválasztott a megye, királyi rendelet tiltotta el a megjelenéstől. Ráday ugyanis Pestmegye gyűlésén keményen megrótta a főtörvényszékek eljárását az ifjak ügyében, a miért vád alá fogták (ob poenam infamiae). Ez az eljárás nemcsak a szólásszabadságot sértette, hanem, ha következetesen folytatják, a kormány kezébe adja a diéta összeállításának jogát, a mennyiben puszta vád alapján kizárhat belőle minden neki nem tetsző követet. Régebben is megtörtént ugyan, hogy a király az egyes megyékkel tudatta, kit nem óhajt követnek,³⁰² de ez a patriarchális eljárás csak addig volt lehetséges, míg a személyes uralom fönnállott, de nem akkor, midőn az alkotmányos principiumok tisztázása a hatalmak megoszlásának alapján bekövetkezik.

Deák, ki kezdettől fogva mint a rendi többség vezére lép föl, mindjárt átlátta a kérdés nagy jelentőségét. Midőn a kormány az 1791: XIII. t.-cz. alapján azt sürgette, tárgyalják előbb a királyi propositiókat, szavazzák meg az ujonczokat és csak aztán térjenek át a sérelmekre, Deák így szólt: «Minő rend volna azt mondani, adjunk most mindjárt katonát, holott benn a hazában nincs biztosítva a bátorság; midőn egyes polgárok szólásszabadságuk gyakorlatáért büntettetnek, midőn egy megyének törvényesen, szabadon választott követe visszaküldetik».³⁰³ Már három nappal az országgyűlés megnyitása után, junius 11-én elhatározzák a rendek kerületi ülésükben, hogy készek ugyan más tárgyakkal is foglalkozni, de felső megerősítés alá semmi javaslatot nem terjesztenek, míg Pestmegye sérelme nincs eldöntve.

A kormány kétségtelenül igen nehéz helyzetben volt. Ha enged, elismeri eljárása jogtalanságát és lemond azon elvről, hogy a korona sérthetetlensége fedi a király tanácsosait; ha ellenáll, még nagyobbra növeszti az ellenzéki szellemet, ujonczot pedig nem kap. Ezért a personalis már junius 17-én kifejtette, hogy a királyi amnestia enyhíthet az elitéltek sorsán és hogy világos törvény lehetetlenné teheti az ily esetek ismétlését. De ez csak akkor várható, ha a nemzet illendő módokhoz nyúl, ha azonban az első szó a panaszé, megszűnik a kölcsönös bizalom. A főrendek is szembeszállnak a rendekkel, együtt munkálkodásra serkentve őket és megróva őket a király iránti bizalmatlanságért. Deák ezen alkalommal tartotta azon beszédét, mely ezen kor nemes érzelmeinek tán legerőteljesebb megnyilatkozása.

«Gyakran emlegetik a főrendek a bizodalmat, gyakran ismételik, hogy annak helyreállítását a nemzet és a fejedelem között mily forrón óhajtják. Én is óhajtom azt, mert azt hiszem, hogy ezen bizodalom nemzetre és fejedelemre nézve egyiránt a legnagyobb kincs. De tekintsünk vissza a mult időkre: százados sérelmek, a sorsnak ezer csapásai, százszoros csalódások már kifáraszták a nemzetnek egykor gazdag reményeit, már évek óta keserü fájdalom fásítja keblünket s csak panaszt, egymást váltó, soha nem enyhített fájdalmas panaszt rebegnek ajkaink; szivünk fenekén maradt még a reménynek és bizodalomnak egy kis szikrája, nem lobogó fáklya többé, mely, mint hajdan, a nemzetet kétes, veszélyes ösvényén biztosan vezérelje, de élő szikra még, melyet kedvező körülmények között szeretet és nyiltszivűség utóbb lángra gyújthatnak. Élesztette ezen szikrát az utolsó királyi leirat, melyben a nemzet enyhítő s legalább némileg megnyugtató vigasztalást talált; de türelmetlen emberek nem elégesznek meg ezzel, s boszankodva bámulják, hogy az éledni kezdő kis szikra egyszerre magasan lobogó lángokra nem gyulad. A mit azonban századok keserű csapásai lassankint megrontottak, azt egy pillanat, egy-két vigasztaló szó egyszerre helyre nem állíthatja: erre idő kell és tettek, nyiltszivűség, szeretet és türelem. A mélt. főrendek hatalmas ellenszegüléssel akarják-e ezen szikrát fellobbantani? S azon mód, melyet követnek, azon hang, melyen üzenetüket írták, nevelni fogja-e annak melegét? Félek, hogy így még e kis szikra is elfojtatik s akkor hazánkat, nemzetünket pótolhatatlan veszteség éri. Nem tudják-e a mélt. főrendek, hogy a bizodalom erőltetést nem szenved? A bizodalom az emberi kebelnek legszebb, leggyengédebb virága; igazság és nyiltszivűség hozzák azt létre, szeretet és türelem táplálják; de csak az idő fejtheti ki fakadó bimbóját, s a ki annak kifejlődését hatalmas kézzel erőltetni akarja, földúlja a fakadó virágot; a gyönge plánta kemény illetést nem tűrhet és hervadni fog: pedig ha egyszer elhervadt, nincs emberi hatalom, mely ismét feléleszsze. Miért vagyunk mi ide állítva? Mit védünk mi jelen helyzetünkben? A nemzet jogait. Csak a mieink-e ezen jogok? A főrendekéi épen úgy, mint a mienk; a szabadság megsértésével, a nemzet jogainak feldúlásával annyit vesztenek, mint mi. Azt mondanám, hogy ők még többet vesztenek, ha meg nem volnék győződve, hogy minden jó ember elvesztette mindenét akkor, midőn hazájának szabadságát, nemzetének jogait elvesztette; s ők csak azért nem veszthetnek többet, mint mi, mert mi egész életünk boldogságát, reményeink utolsó sugarát, egyszóval mindent elvesztenénk.»

Nemcsak Deák történeti egyéniségének, csudálatos symmetriájának visszatükrözése a férfias jognak és az őszinte érzelem melegségének az a vegyülete, melyet e szavak kifejeznek: jellemzők azok azon kor egész hazafias mozgalmára nézve is. Mert történetünk, melyben az első századok fénye csak itt-ott törhet át a Mátyás óta lefolytaknak sűrű és vészes fellegein, más veretűvé tette honszeretetünket is, mint más népekét. A százados szomorúságában is büszke és önérzetes magyarnak epedése egy jobb kor után, alaphangja a Szózatnak, talán valamennyi hazafias költemény közt a legigazabb, mert legmagasabban szárnyaló alkotásnak. Vörösmarty hosszas előkészület után akkor írta meg, midőn a Széchenyi vezetése alatt megindult lendületet ismét válság fenyegette, midőn ismét kérdésessé vált, lehet-e egyenrangú, életképes tagja a magyar a népek hazájának. A válság még nincs befejezve és Deák megtalálja a hazafias búnak és a honfi kitartásnak az igazi nemzeti geniust elénk állító kifejezését.

«Ne nehezítsék tehát a mélt. főrendek állásunkat, sőt inkább segítsenek bennünket legszentebb kötelességünk teljesítésében. Hiszen ők is e hazának gyermekei; tudják ők, kik a külföldet s más nemzetek állását, dicsőségét és kényelmeit jobban ismerik, mint mi, hogy a magyarnak honszeretetét sem a multaknak lelkesítő emlékezete, sem a hiúság, sem az önzés nem támogatják annyira, mint más nemzetekét. A hatalmas Rómának, s a szabad Görögországnak szabad polgárai lelkesedést meríthettek hazájuknak történeteiből; büszkék valának nemzetük nagyságában s dicsőségében, s érezték, hogy az ő hazájuk a legjobb, a legboldogítóbb. A franczia, az angol szintén lelkesedve tekintenek vissza történeteikre s szintén érzik, hogy Európában nincs haza, mely nekik annyi kényelmet, annyi szabadságot, annyi biztosságot nyújtana, mint a maguké. A lángkeblű olaszt földúlt szabadsága romjai közt a classikai hajdankor tüze lelkesíti; az oroszt legalább hazájának óriási nagysága emeli. De a magyarnak mindezekből igen kevés jutott; történeteink csak átokszülte viszálykodásokra, csak életért és megmaradásért vívott véres harczokra mutatnak; kevés azoknak a polgári erényeknek tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró önérzettel keblünket emelje. Hiúság nem kecsegtethet bennünket, mert hisz Európa csak alig tudja létezésünket s Afrikának számos coloniái tán ismeretesebbek más nemzeteknél, mint honuk, melyet Ausztria termékeny, de míveletlen coloniájának tekint a külföld. Jelenünk nem fényes, s nem annyira boldogító, hogy e részben más nemzetekkel vetélkedhetnénk. Jövendőnk Isten kezében van, de hogy igen fényes kilátásokat igérne, azt elhinni csakugyan optimismus kell, ámbár a jelennél jobbat nem remélnünk lehetetlen. S mégis van az embernek keblében egy tiszta forró érzés, mely mindezen segítségek nélkül buzgón ragaszkodik a hazához, s nem tartom jó embernek, nem tartom magyarnak, ki e szegény, ki e nyomorult, szegény szenvedő hazát jobban ne szeretné, mint akármely fényes országát Európának.»³⁰⁴

A beszéd mellett nem hiányzott a munka, a virágfakadás után gyümölcs is termett. A megegyezés egyik főakadályát, Ráday követségét, maguk az ellenzékiek, különösen Széchenyi és br. Wenckheim Béla hárították el az által, hogy Pestmegye követét visszalépésre bírták. A nagy vita idején szorgalmasan tárgyalták a rendek a különböző törvényjavaslatokat és csak azért nem fejezték be munkájukat, mert a kormány és főrendek nem akarták elvben elismerni a szabad szó jogának sérthetetlenségét. De a hosszú összeütközés alatt, mint az előbbi diétákon, most is lazult az ellenzék fegyelme. Különösen attól féltek, hogy az udvar ismét megmásíthatja az utasításokat és ezért utoljára csak az a záradék maradt meg, hogy ujonczot nem adnak, míg a sérelmet nem orvosolták. Még ebből is engedtek: elégnek mondták, ha a főrendek a már 22-szer visszautasított föliratot a király elé bocsátják. Teljes eredménytelenségtől azonban nem kellett tartaniok, mert maga a nádor és gróf Dessewffy Aurél is a kibékítés szellemében hatottak Cziráky és Somssich konok megátalkodottsága ellenében. A király 1840 márczius 24-iki leiratában sértetlen föntartását igérte a törvényes szólásszabadságnak. Ezen elvi kijelentés alapján elvárhatta, hogy kegyelmét ne tekintsék kierőszakoltnak. A nádor érintkezésbe lépve Deákkal, megigérte Wesselényi és Lovassy szabadon bocsátását, ha az ujonczokat megszavazzák. A többség már megingott és Deák, miután a főrendek 23-adszor is visszavetették a föliratot, megegyezett József nádorral. A király amnestiát adott – egy időben az olasz foglyoknak is megkegyelmezett – a rendek pedig megszavazták a katonákat és a többi törvényjavaslatot, de külön óvásban fenntartották elvi álláspontjukat a sérelmek ügyében. Ez a kölcsönös engedékenység, az a meggyőződés, hogy a királynak és nemzetnek utoljára is meg kell értenie egymást, avatta az 1840 május elseji vegyes ülést igazi nemzeti ünneppé. Az egész ország visszhangzott a nádor és Dessewffy Aurél dicséretétől. De a méltó elismerés legmagasabb foka Deák Ferencznek jutott, ki egyforma határozottságot tanusított a küzdelemben és kész volt a megegyezésre, mihelyt az ellenfélben is felismerte a jóakaratot. «Félre minden irigységgel, hazámfiai, adjuk neki az elsőséget», írja Széchenyi naplójában, április 30-án. «A rendi táblánál egy férfiú tehetsége, ékesszólása és hazafisága tűnt ki mindenek fölött: a Deáké. Felsőségét mindenki elismerte, de senkire se volt nyomasztó; dicséretében minden párt vetekedett.»³⁰⁵

Nem volt e küzdelemben vesztes, még Metternich is büszke volt arra, hogy ő vágta szét a gordiusi csomót,³⁰⁶ csak nyertes volt: Magyarország. Alkotmánya, nemzetisége, anyagi és szellemi haladásának békés megoldása szintúgy biztosítottaknak látszottak, mint a korona tekintélye és a nemzetnek a dynastia iránt való törhetetlen loyalitása.

Látszólag még rendi a magyar alkotmány, valósággal azonban képviseletivé fejlődött és annak szellemében működik.

Lépések a polgári egyenlőség felé.

A diéták története elénk tárja mindazokat a külső és belső nehézségeket, melyekbe a reform eszméinek törvénybe való iktatása ütközött. A külsők: az országgyűlések tárgyalási módjának lassúsága, a reformpárt szervezetlensége és a már akkor is nagyon divó sokat beszélés. A belsők is lényegesek: a kormány által támogatott főrendi többségnek határozott ellenállása minden oly változtatással szemben, mely akár a nemesi kiváltságot, akár az addig fennállott közjogi és nemzetiségi viszonyokat lényegesen érintené és tán még inkább az udvar gyanúja és erőszakoskodása az ellenzék felszabadító törekvéseivel szemben. Amaz csak késleltette a munkát; ez szinte minduntalan teljes sikertelenséggel fenyegette.

Ha ezekhez hozzáteszszük, hogy a szabadelvűeknek a saját maguk és megbizóik közvetlen érdeke ellen is kellett küzdeniök; ha hozzáveszszük, hogy soraikban sem hiányzik a személyi, vallásos, vagy osztály-ellentéteken alapuló egyenetlenség, nem fogjuk keveselni a magukban véve elég csekélynek látszó eredményeket. Ellenkezőleg: örök dicsőségre méltóknak itéljük azon férfiakat, kik nemes lelkesedéstől áthatva, gyakran üldözésnek és börtönnek nézve elébe, nem a maguk hasznát keresték, hanem szabaddá, virágzóvá és magyarrá akarták tenni hazájukat.

Széchenyi hármas czélját tűzte ki a reformnak: a nem nemes lakosságnak és munkájának felszabadítását; az országnak jobb közlekedés, bővebb hitel, sikeresebb és biztosabb munka által való gazdagodását; végre a magyar nemzetiségnek műveltségének kifejtése által teljesen uralkodóvá tételét. E hármas szempontból csoportosíthatjuk a reformdiéták alkotásait.

Ezek közt kétségtelen legfontosabbak, mert alapvetők, a jobbágyság helyzetének javítására vonatkozók.

Az alapul szolgáló bizottsági operatum körülbelül Mária Terézia úrbérének és a méltányosabb földesuraknak álláspontjából indult ki. Megtartotta az uri széket, a kilenczedet, dézsmát és robotot, és csak a kisebb szolgálatok megváltásába kész beleegyezni.

Ezen az alapon az utasítások által kötött rendek nem igen változtathattak. A kormány az 1832 deczember 20-ára összehívott diétának főtárgyáúl «földes urak és jobbágyok közti viszonyoknak, a kölcsönös igazoknak és kötelességeknek világos törvénynyel való elhatározását» tűzte ki; hajlandó volt ugyan a jobbágyoknak adandó engedményeknek kiterjesztésére és szolgálataiknak csökkentésére, de a személyes szabadságra vonatkozó reformokat lehető szűkre szabta (1834 aug. 30-iki rescriptum). Szivesen látta volna, ha a misera contribuens plebs meglépesedik, mert akkor több adót lehet rajta venni, de nem akarta őt a patrimonialis hatalom alól kivonni és a gyűlölt demokratiának oda vetni zsákmányul. A felvilágosodott absolutizmus hagyománya még küzd Bécsben a conservativismussal és az aristokratikus érdekkel, de az a körülmény, hogy az udvari politikának Magyarországon a felső-tábla volt egyetlen biztos támasza, mindjobban elhalaványította II. József hagyományát. Hanem még Metternichnél is megvillan néha a gondolat, hogy egy jól vezetett parasztlázadás egyszerre véget vethet a magyar nemesség nagyratörő terveinek. Bécsben még mindig magukénak nézték a magyar jobbágyot: nem vették észre a nemzetiségnek, a szabadelvűségnek és mindenekfölött az áldozatkészségnek egyesítő és nivelláló hatalmát.

Törvényhozó rendi testület soha nem fejtett ki nagyobb ékesszólást és lelkesedést jogainak föntartására és növelésére, mint a magyar azok csökkentésére és jövedelmének megnyirbálására, nemzeti érdekben. A magyar nemzeti nagyságnak ez egyik legigazabb és legmaradandóbb büszkesége.

Elvben kimondják a szabad költözést, de azt csak úgy engedik meg, ha az illető «nemcsak minden úri és köztartozásaira, de magányos adósságaira nézve is eleget tett». Az utóbbiakra nézve elegendő a kezesség. Költöző szándékát a jobbágy előre tartozik bejelenteni és a földesurat 200 forintig megbírságolják, ha akadályt gördít eléje. Ha egy helységből egyszerre nagyobb számú jobbágy kivánna elköltözni, az esetet vizsgálja meg a megye és a helytartótanács. Az elköltözőnek a földesúr beleegyezésével szabad a telekre fordított javításait és költségeit másnak is eladni. Egy személy kezébe nem juthat több négy teleknél, kivéve az örökösödés, a licitatio útján való vétel esetét és ha elhagyott volt a telek. A jobbágy gyermekei szabadon költözhetnek és bármely tisztességes életpályára léphetnek.³⁰⁷

A jobbágy az úrbérben megállapított telek állományán felül használhatja az irtást, míg azt a földesúr vissza nem veszi vagy meg nem váltja. Új irtásba csak földesúri engedelemmel foghat. A hol csak lehet, elkülönítendő a jobbágyi legelő a földesúrétól, «a nemzeti ipar előmozdítása tekintetéből». A kihasított legelőt a jobbágyság szükségéhez kell mérni. A hol van erdő, ingyen kapnak tüzifát, a hol az erdei rendet nem sértik vele, épületfát is. A makkoltatást a helység határában a jobbágynak hat krajczárral olcsóbban engedik meg, mint az idegennek. A hol eddig szokásban volt, megmarad a nádlás joga is. A jobbágynak boltot is szabad nyitni évi bér mellett.

Viszont a mészárszék joga továbbra is a földesurat illeti és csak ha nem vágat elegendő húst, engedik meg a községnek. Minden község, ha van szőlőhegye, saját korcsmájában méretheti borát Szent Mihály napjától Szent György napjáig; ha nincs, csak karácsonyig. A jobbágy a maga részére főzhet pálinkát is, kivéve gabonából, de az uraságnak két forintot fizet minden üst után. Szembetünő, hogy a nemes még kisebb haszonvételeit is megtartja; a halászat, vadászat és madarászat kizárólagos joga pedig teljessé teszi uralmát a föld fölött.

A jobbágy nagyobb tartozásai: dézsma, kilenczed stb. megmaradnak; csak a méhrajoktól, bárányoktól, gödölyékből, apró majorságban és tojásban tett adózások, továbbá a vaj beszolgáltatása szünnek meg, a nemes háziasszonyok nagy szívfájdalmára. A mily csekélynek látszik ez, elvi jelentőségű, mert a nemesség első áldozata.

Megmarad a robot mértéke is, annak legalább egy negyedét a téli hat hónapban kell teljesíteni; sürgős munka idején, kivéve a szántást, a földesúr meg is kettőztetheti az egy hétre eső robotot. A hosszú fuvart eltörlik, ennek helyében a telkes gazda két napig dolgozik két marhával. A faizást élvező jobbágyok kötelesek fát hordani és azt összerakni, a házas zsellérek pedig felvágni. A «művészek és mesteremberek» készpénzen megválthatják az úri munkát.³⁰⁸

Politikai tekintetben gyámság alatt marad a jobbágy. A földesúr jelöli ki azt a három lakót, kik közül a község biráját választhatja. Jegyzőt a földesúr jóváhagyásával fogad a község. Befolyása van az uraságnak az adó kivetésére is, de annak beszedésébe nem avatkozik. Adósságot a község a földesurának tudta nélkül nem csinálhat. Nemcsak a községgel, az egyessel szemben is érvényesül a patriarchalis jog és kötelesség. A földesúr felügyel az árva-vagyonra és gyámatyát nevezhet. «Minthogy ezen gondviselés a jobbágyi kapcsolattal viszonyos legfőbb úri kötelességek közzé tartozik», oly földesurak, kik e tisztüket nem teljesítik, a hanyagságuk által történt kár pótlására kötelesek. A földesúr egyedül törvényes örököse a jobbágynak, ha annak gyermeke nincs és végrendelet nem maradt; csakhogy a törvény megengedi a jobbágynak a szabad rendelkezést minden ingó és ingatlan szerzett vagyonával.

«Az úrbéri úriszékek eltörlésében szintén meg nem egyezvén a kormány, azok újra megállapíttattak, sőt még az sem lőn elfogadva, hogy azoknak minden tagjait a megye nevezze ki; pedig az már csakugyan ellenkezik az igazság és méltányosság elveivel, hogy a földesúr önügyében is maga kereshesse össze perének biráját. Azonban e részben is tétettek valamelyes javítások, mert meghatároztatott, hogy olyan úriszéken, mely előtt a földesúr és jobbágy közötti perek forognak fenn, sem a földesúr maga, sem tisztei soha előlülők vagy közbirák nem lehetnek, elnököt ugyan a földesúr választhat, de csak táblabirót; választhat két meghivottat is, kik azonban törvénytudók és részrehajlás nélkül valók legyenek.»³⁰⁹ A földesúr az úrbér ellen vétő jobbágyát három napra bezárathatja, a kártévőn megvétetheti kárát. A jobbágy is beperelheti földesurát, ha az neki kárt okoz, a szolgabirónál, vagy ha nagyobb a kár, a megye törvényszékénél.

A jobbágy és általában minden nem-nemes, most már maga is perelhet bárki ellen. Föllebbezheti az itéletet, ha az olyan, hogy a tiszti ügyész hivatalból tartozik azt följebb vinni; ha nemes bűntársa appelált; vagy ha hivatalból való megfosztásra itélték. De ezen vívmányok mellett még megmarad a deres. A veretésnek csak annyiban szabnak határt, a mennyiben azt egy itéletnél fogva egy negyedév alatt ismételtetni nem szabad, sőt ha 25 botnál nagyobb a fenyítés, az csak félév mulva ismételhető.

Mindez óriási küzdelmek közt létrejött czikkelyek közt csak egy jelöl lényeges haladást: a jobbágy szabad adás-vevési jogának elismerése. Az örökváltság ellenben, «mely a földesurat és jobbágyot egyaránt boldogítaná és melylyel a közállomány és hazánk virágzása legtöbbet nyernének»,³¹⁰ nem vált törvénynyé. Wesselényit épen e tárgyban tartott beszéde miatt üldözték. De azért a diéta után létrejött az első örökváltsági szerződés. Bezerédj István kötötte medinai (tolnamegyei) jobbágyaival, azért is, hogy gyakorlatilag megmutassa a reform keresztülvitelének ártatlan voltát.

A szabadelvű eszmének gyors haladását mi sem mutatja jobban azon ténynél, hogy az örökváltság, mely ellen még 1834-ben eget-földet megmozgattak ellenzői, 1839-ben úgyszólva akadály nélkül ment keresztül; 34 megye szavazta meg 11 ellenében. «Megengedtetik: hogy a földesúr és jobbágy közti szabad egyesség által meghatározandó bizonyos általános somma fizetésével akár egyes jobbágyok, akár egész községek földesúri tartozásaikat, szolgálataikat és adózásaikat (az úri hatóság azonban sértetlen hagyatván) tökéletesen és örök időkre úgy megválthatják, hogy az oly szabad egyezkedésekből készült szerződések, mint úrbéri örökös kötések, az 1836-dik évi VIII. t.-czikk 3-ik §-ban elszámlált eseteken kívül, bármely tekintetbőli felbontásoknak többé helye nem lészen s a megváltás fejében befizetett somma törvény előtt teljesen azon természetű leend, milyen a megváltott úrbéri telek vala.»³¹¹ E törvény alapján Hódmezővásárhely, Csaba, Szentes és más nagy községek nemsokára megváltották magukat és példájukkal bizonyították, mennyire előmozdítja a közjólétet a munka fölszabadítása. Az úrbéri törvény más pontjait is átalakították a jobbágynak kedvező értelemben. A jobbágy szabad tulajdonosa lehetett földjének; örökösödési, végrendelkezési jogát, valamint telkeinek megosztását gyermekei közt szintén szabályozták.

Bezerédj István.
Egykorú fametszet után.

Az előbbihez képest tehát szinte radikálisnak nevezhető az 1839–40-diki diéta. De végzései szerint is még csak kivételes a felszabadítás; annak végleges és általános életbelépése még Széchenyi és gr. Dessewffy Emil számítása szerint el eltartott volna 60–70 esztendeig.³¹² A feudalis elnyomás enyhítését munkába vették a humanus fejedelmek és aristokraták; de teljes eltörlése csak a nemzeti forradalomnak volt eredménye.

Szintúgy áll a közteherviselés ügye is. Valamelyes haladás észlelhető. Az 1827-diki törvény alapján az 1836: XI. czikk elrendeli, hogy a jobbágyföldeket használó nemesek ezek után adózzanak. Elvi jelentőségű Széchenyi legsajátabb műve, az 1836: XXVI. törvényczikk 2. pontja, mely kimondja, hogy a Buda és Pest közt építendő állandó hidon mindenki fizessen hídvámot. Ez volt az első rés a nemesi immunitas bástyájában, ez a nemesi «szűz váll» első törvényes megterhelése. Ugyanazon országgyűlésen a nemesi rend elvállalja a diétai költségek fedezését, ez egy esetre, minden következtetés nélkül (XL. t.-cz.). A következő diéták megujították ezt a felajánlást, mely véget vetett annak a szégyenletes és gyakran méltán gúnyolt állapotnak, hogy az ország törvényhozását épen azok fizették, kiket a törvény kizár belőle.

Mihelyt a középkori békék eltörléséről, a polgári szabadságból kizárt osztályok fölemeléséről volt szó, nem lehetett megfeledkezni a zsidókról sem. Sorsukat először József császár javította, ki polgárokká akarta őket nevelni. Az 1790-diki diéta csak azt állapítja meg felőlük, hogy mindenütt lakhatnak és megmaradhatnak 1790 január elseji állapotukban, a bányavárosokat kivéve. A végleges törvény előkészítését a küldöttségre bizta. Az 1808: VI. t.-czikk elrendeli, hogy számuk arányában közülök is állítsanak ujonczokat, csakhogy a zsidók nem értve e kötelesség nagy ethikai és társadalmi következéseit, szivesen kivonták magokat alóla, keresztyéneket fogadván magok helyett katonának.³¹³ Számuk egyre szaporodott, Morvából és Galicziából történő bevándorlás által, legnagyobb részük kisebb bérletekből és házalásból élt szegényesen, de a franczia háborúk által előidézett élénkebb forgalom közvetítése már többeknek módot nyujtott a meggazdagodásra és így a műveltségre is.

A közvélemény az irántuk való eljárás dolgában gyorsan változott. Mint bérlők és a nemesség agensei több kárt tettek, mint hasznot, különösen oly vidékeken, hol a pálinkaivás dívott; az uzsorát is meglehetős sokan űzték és ezzel leginkább őket vádolták, noha a társadalom más előkelőbb osztályai is leledzettek benne és így érthető, ha még oly férfiak is, mint Berzsenyi és Kölcsey, ellenük szólaltak fel.³¹⁴ Pestmegye 1825-diki utasításában a galicziai zsidók bevándorlásának korlátozását sürgeti. Az országgyűlésen is gyakran szólaltak föl a meggazdagodott zsidók és görögök nemesítése ellen. Az operatum, mely igen komoly munka, szintén intézkedést sürget a külföldi zsidók betódulásával szemben. Megköveteli, hogy a zsidó papokat tudományosan neveljék, állandó lakhelyhez kössék és így rájuk bizhassák az anyakönyvek rendes vezetését. Községeiket tanítótartásra kötelezi, viszont megengedi a zsidógyermekek keresztyén iskolába való járását, a kereskedés és ipar üzését; a földmívelésre pedig egyenesen utasítja őket. A szabad királyi városokban is szerezhetnek házakat, de minden család csak egyet és úgy, hogy összesen csak a házak 1%-át birhassák. E javaslatok kétségtelenül emelni akarják a középkori babonába és fanatismusba sülyedt, az ezredéves elnyomás által emberi méltóságából kivetköződött és a piszkos keresetre való szorítás által lealázott zsidóság nagy tömegét, de azok igényeit, kik már jobb módra jutottak és művelődhettek, nem elégíthették ki. Pedig úgy e szempontból, mint magyarosodás dolgában is nagyon haladtak már, különösen az aradi, szegedi és pesti községek. Sőt a magyar értelmiségnek is számottevő tényezője a zsidó orvos, kinek szolgálatait, mint Csaplovics megjegyzi, a főúri házakban is megbecsülték.

De mihelyt általánosabbá vált az a meggyőződés, hogy az ipar és kereskedés előmozdítása szükséges az ország haladására nézve, meg kellett változnia a közvéleménynek. A magyar elem e tekintetben kiegészítésre szorul, úgy mint annyi más keleti faj. A német városi telepítések, a bolgárok, görögök és örmények csak részben pótolhatták a hiányt. A czéhek által megkötött városi iparos-osztály minden ujítástól rettegő nyárspolgársággá fejlődött vissza; a görögök és örmények, mihelyt meggazdagodtak, elhagyták a sok fáradsággal és koczkázattal járó kereskedést. Azok az új viszonyok, melyek közé a termelés és a forgalom, a mezőgazdaságnak és a gépiparnak roppant fejlődése által jutottak, nagyobb vállalkozási kedvet, nagyobb készültséget és szivósságot követeltek, ez pedig akkor nálunk csak a zsidóknál volt meg. Ezért, midőn az 1839-diki diétán a rájuk vonatkozó operatum került sorra, nemcsak a szabadelvüek szólaltak föl érdekükben, hanem még a conservativok is belátták polgári állásuk javításának szükségét. A karok és rendek törvény által kivánták kimondani, «hogy a türedelmi adó eltöröltetik s az izraeliták az ország egyéb nem-nemes lakosai által gyakorlott minden polgári jogokban a magyar szent korona alatt mindenütt egyiránt részesülnek».³¹⁵ A felső-táblán br. Eötvös József teljes emancipatiójukat ajánlotta és még gr. Dessewffy Aurél is mellettük emelte föl szavát. «Zsidó hazánkfiai ügyében valami elhatározó lépést kell tennünk, azt én hosszasan mutogatni fölöslegesnek tartom, mivel, hála Istennek, úgy tartom, ezen teremben senki sincs, ki ily üdvös czélzatot ellenezne. Nem osztozom a félelemben, hogy a zsidók fölszabadítása nemzetiségünk érdekeit fogja veszélyeztetni. Nem osztozom a félelemben, mert úgy találtam, hogy ezen nemzet könnyen összeolvad a nyelvre nézve azon néppel, melynek közepette él. Azt is hiszem, mihelyt nem lesznek egyesegyedül a kereskedésre szorítva, más élelmi és kereseti ágakra is fogják adhatni magokat és így ebben az egy nemben kevésbbé veszedelmes concurrensei lesznek a keresztényeknek. Másrészről azonban nem tartom czélirányosnak a zsidók bevándorlását egészen korlátlanul hagyni. Rendelkezni kell oly törvény által, mely a bevándorlók vagyona, erkölcse vagy valamely mesterségi ügyessége iránt kezességet nyujtson.»³¹⁶ – A felső-tábla a fokozatos fejlődést tartotta jobbnak; nem maradt rá hatás nélkül a német polgárságnak, különösen Pozsonynak felzúdulása a zsidók ellen. Ezért az 1840: XXIX. t.-cz. csak annyiban megy túl az operatum keretén, a mennyiben a zsidók, a bányavárosokat kivéve, az ország minden vidékén, a szabad királyi városokban is szabadon lakhattak. Kötelezi a zsidókat állandó vezeték- és tulajdonnevek viselésére és anyakönyvek vezetésére. Helyzetük egyelőre alig javult, mert több város nem szünt meg őket a megnyert csekély engedmények élvezetében is háborgatni.

Berzsenyi.

Mindent összevéve tehát, intézmények dolgában még igen csekély az elnyomott osztályok emancipatiója. A szabadelvű eszmék és a kivitel közt oly örvény tátongott, melyet csak a társadalom fokozatos fejlődése vagy e fejlődés hirtelen megszakítása demokratikus eruptió által tölthetett be.

Haladás az anyagi téren.

Jó dolga volt a régi nemesnek, kinek tele volt a verme búzával, a pinczéje borral, az erszénye pénzzel és a ki nem ismeri a fényűzés költséges feleslegességeit. Midőn Mária Terézia korában először volt szó arról, hogy az országot a folyók hajózhatóvá tételével és csatornák által megnyitják a világ forgalma előtt, br. Orczy Lőrincz egészséges conservativismusa föllázadt a gondolat ellen is:

Megengedem Anglus száll Tokaj tájára, Az édes italból fölrak gályára, De ő majd csipkét hoz asszonyink búbjára Drága árt fog vetni csecsés portékára. Mi tőlünk elviszi a haszonra valót Sok entzem-bentzével tsalja a pazarlót, Utóbb majd jobbágyunk megveti a sarlót, Hajós lesz s nem fogja megjárni a tarlót.317

Azóta az idegen fényűzés mind nagyobb piaczot teremtett magának hazánkban is, az idegen tőke megkezdte bevonulását és az ország csak természetes segédeszközeinek jobb kifejtése által lehetett képes a megfelelő gazdasági ellenértékek productiójára. Itt tehát világos volt az átalakítás haszna épen az egyedül döntő földbirtokososztályra nézve. A mennyiben az ujítások nem ütköztek egyenesen az alkotmány valamely sarkkövébe, nem is került nagy fáradságba átültetésük. De mihelyt a világforgalom, melynek életeleme a szabadság, bárhol megtámadta a nemesség jogát vagy vélt érdekét, épen oly nagy volt az idegenkedés ellene, mintha a leggyökeresebb közjogi felforgatásról lett volna szó. Ismét más akadályokat idézett elő Ausztriának a kormány által erősen pártolt érdeke.

Széchenyi e korban annyira a közgazdasági reform szolgálatában állt, hogy sokan hajlandók e miatt más még magasabb rendű érdemeiről megfeledkezni. Itt legbiztosabban lehetett előre kiszámítani az eredményt; minden egyes előre tett lépés szükségkép maga után vonta a következőt és mi az ő helyzetében nem bírt csekély súlylyal, nem kellett attól tartania, hogy zátonyra jut a kormány és az ellenzék fenyegető szirtjei közt. A kormány támogatta őt vagy legalább elnézte vállalatait, mert azoktól az adó-alap növelését remélte; a hazafiak nem ellenezhették az ország erejének kifejtését. Végre e téren, melyen oly csekély volt a szakértelem, szabadon is mozoghatott és sorba szervezhette az eszméi terjesztéséhez és végrehajtásához szükséges egyesületeket.

Eötvös.
Az ötvenes évekből való fametszet után.

Fiumei útja 1828-ban első nevezetes tanujele érdeklődésének a közlekedés és kereskedelem ügye iránt. Az orosz-török háború és a magyar gabona kivitele akkor föllendítette kikötőnket, de az erősebb haladást lehetetlenné tette az Alföldről jövő árúk nagy fuvarbére és a kormány sok kicsinyeskedése. «Mert a kereskedésben megfordítva, mint a szerelemben, az akadályok elölik az iparkodást.»³¹⁸ Szerinte Fiume emelkedhetik ugyan, ha a Kulpát szabályozzák és jó útat vezetnek Károlyvárosig, de Magyarország igazi csatornája csak a Duna lehet.³¹⁹

A drinápolyi béke, mely Oroszország túlsúlyát a Balkánon eldöntötte, a bécsi diplomatiára nézve is igen kivánatossá tette a dunai közlekedés emelését. Hogy ezt elérhessék, a politikai akadályon kívül a természeteseket is le kellett győzni: a nagy folyam összeszűkülését és szirtjeit Drenkovától Orsováig és a Vaskaput. Ezt már rég belátták, de csak Széchenyi fog tudatosan hozzá a nagy terv kiviteléhez. 1830 juniusban a saját hajóján utazik néhány barátjával Pesttől Galaczig és Konstantinápolyig. Mikor látja, hogy az egész országban még oly hajót sem tudnak szerkeszteni, mint az eszkimók, mikor látja, hogy az emberek szívesen vállalkoznak hajóvontatásra, a gályarabok munkájára, 15 garasnyi napszámért, tán legerősebben tör ki belőle a harag hona elmaradottsága fölött. «Gőzhajó nem barbaroknak, földieimnek való, hanem civilisált népeknek.» Hanem azért nem veszti el bátorságát és bizalmát, rózsás színben látja a jövőt. Kifejti, hogy a Vaskapu szirtjeinek felrobbantása által nemcsak a Duna vize folyhat le gyorsabban, hanem mellékfolyóié is. Az áradások csökkennek, több lesz a szántóföld, lázmentes a levegő. Az által, hogy kereskedésünk jobb útat nyer és könnyebb érintkezésbe juthatunk más népekkel, Magyarország megszünik zsák lenni. A nádort és Metternichet megnyeri tervének és nemsokára mint királyi biztos egész tűzzel hozzáfog a sziklák robbantásához és az útépítéshez, örökké alkudozva a gyanakodó orosz, török, oláh és szerb hatóságokkal. Nemsokára végigszelhette a gőzhajó Magyarországot.³²⁰

A közlekedésnek szolgál Széchenyi másik terve is: állandó híd létesítése Buda és Pest közt. Hídegyesületet szervez, megnyeri tervének a nádort, Pestmegyét, majd a többi megyét is és 1832 őszén gr. Andrássy Györgygyel Angliába utazik a szakemberek tanácsának kikérésére és a legalkalmasabb erők behozására. Alkotmányosan a nemesség vámmentessége volt legnagyobb akadály a lánczhídat építő részvénytársaság megalakulásának, mert csak a kiváltság megszünése biztosíthatta a vállalat megfelelő jövedelmét. Széchenyi úgyszólva egyenként megnyerte a követeket és a rendek 1835 január 13-dikán el is fogadták a fizetés elvét.³²¹ A főrendeknél a nádor jóakarata segítette őt győzelemre gr. Cziráky és társai ellen, kik ez ujításban a nemesi szabadság megdöntését siratták. Mikor ezen már túl volt, még a nyárspolgári önzéssel is meg kellett küzdenie, mert a két főváros polgársága nem akart lemondani a hajóhídról és jövedelméről. A törvény értelmében országos küldöttség köti meg a végleges szerződést a részvényes társasággal, a kikötött határidő (87 év) után pedig a nemzet tulajdonába megy át a híd. 1840-ben meg is kezdték az építést Clark Ádám terve alapján és a lánczhíd, mint Európa egyik legfönségesebb, aesthetikailag is kiváló épülete, méltóan örökíti meg a nagy reform aeráját.

Több mint egy század óta foglalkozott már a magyar országgyűlés a folyók szabályozásával. Most gyors cselekvésre késztetett egy nagy katastrófa. A Duna jege Budapesten alól megtorlódott és visszanyomta a felülről jövő vizet, mely átcsapva a gátakon, végromlásba döntötte a fővárost (1838 márczius 13–15). Pest 4254 háza közül 2281 összeomlott, 827 megsérült és csak 1146 állott ellen. Gondoskodva nem volt semmiről. Annál fényesebb a dicsősége azon férfiaknak, élükön br. Wesselényi Miklóssal, kik végtelen erőfeszítésekkel, örökös halálos veszedelem közt, éjjel-nappal jártak a hullámok és jégtáblák közt, hogy a lakosok életét és vagyonát megmentsék. Csak most jut a nemzet tudatára annak, mit bir Pestben. Már 1839-ben meghozták a törvényt a vizek szabályozásáról és az ez által netán kárt valló birtokosok kárpótlásáról (X. t.-cz.). Már előbb, 1836-ban meghozták a kisajátítási törvényt. Ezek által vált lehetővé a Tisza-szabályozási társaság megalakulása, melynek csiráját megtalálhatjuk már Széchenyi vaskapui vállalatában.

Kőbányát Pesttel már 1820 óta összekötötte a sín; de az útat elhagyták, még lóvasut sem lett belőle. Később Pozsony és Nagyszombat közt építettek lóvasutat. 1836-ban már törvény rendelkezik a leendő vasutak és csatornák felől, adómentességet biztosítva e vállalatok létesítőinek és jót állva érte, hogy mindenki, ki használja, fizet is érte. Ez alapon br. Sina kész volt megépíteni a vasutat Bécs és Buda közt a jobb parton, Rotschild pedig Bécs és Pest közt Pozsonyon át a balparton. A vidéki és személyes érdekek keményen összeütköztek és megtörtént, hogy a rendek előbb a balparti vasutat szavazták meg egyhangulag, azután pedig Nagy Pál indítványára a jobb parti mellett foglaltak állást.³²² Végtére is a kormány magának tartotta fönn az engedélyezés jogát. Különben a vasut forgalmi jelentősége még épen nem volt jelentékeny. Nem igen siettek, az árúkat inkább az olcsóbb hajóval vagy fuvarral szállították; az előkelő utasok pedig, ha már nem kerülhették el a gőzöst, azon is hintójukon ültek.³²³

A forgalom emelkedésével, a pénzgazdasággal, mint Széchenyi előre látta, meg kellett szünnie az ingatlan birtok örökölt mozdulatlanságának. Már az 1832–36-diki diétán megtámadták az ősiséget, a fiscalitást és a hitbizományokat. 1839-ben egy bécsi jogtudós, Wildner segítségével megszerkesztették a váltótörvényt. A mint nem is lehetett máskép, ez a törvény már nem tesz különbséget nemes és nem-nemes közt. Ez volt aztán az egészen új dolog; még Werbőczynek legtapasztaltabb fiai sem lehettek tisztában a váltónak s a vele kapcsolatos ügyeknek természetével. Hasonló volt szellemre és jelentőségre nézve a kereskedelmi törvény és a részvénytársaságok szabályozása. E pontban tehát megvalósultak a Hitel óhajtásai.

Volt ugyan már hazai, sőt magyar nyelvű biztosító-társaság – a komáromi hajósok alapították 1807-ben, a dunai hajózás koczkázatának csökkentésére – de míg nem volt kereskedelmi és váltótörvény, pénzintézet nem alakulhatott meg. Fáy András a diéta idején indítványozta, hogy Pestmegye takarékpénztárat alapítson. A megye pártolta a tervet, az új intézet részvényeit nemcsak a megyei urak és a pesti és budai polgárok jegyezték, hanem a legkiválóbb hazafiak Széchenyi, Deák, Kossuth is ott szerepelnek az alapítók közt.³²⁴ A hazai első takarékpénztár mintájára nemsokára hasonló egyesületek keletkeztek a nagyobb vidéki városokban is. Valamivel később jött létre az első magyar bank. A pesti kereskedők ugyanis, hogy magokat az ekkor nagy válságban sínylődő bécsi piacztól emancipálják, 1841-ben 2 millió frt tőkével megalapították a Kereskedelmi Bankot.

A mi Mátyás király ideje óta nem sikerült a magyar államnak: a gazdasági tevékenység központosítása és czéltudatos vezetése, azt egy évtized alatt létesítette egy férfiúnak buzgó és lángeszű munkássága. A gőzhajó és lánczhíd, a takarékpénztár és bank mind Pestet tette az ország fővárosává, melyben az összes anyagi érdekek érintkeztek és összefolytak. A társulás csudái által a gazdasági egyesület az ország minden részébe elterjesztette vezetője eszméit és minden vidéken előmozdította a tanulmányon és a honi viszonyok ismeretén alapuló és gyümölcsöző termelést.

Széchenyi mellett előbb csak a hazafiság szólt, majd a leghatalmasabb apostol: a siker. Mi sem látszott már lehetetlennek, ha e gazdag földön olyan erős a vezető elme, mint a milyen a munkás karja.

Szellemi fejlődés. A nyelvtörvények.

A legnagyobb és leghatalmasabb az átalakulás a szellemi és erkölcsi téren. A magyar, ki egy emberöltő előtt hona bukásán kesergett vagy könnyű és durva élvezetekben keresett vigasztalást honfibújának, most előre törő, önmagában és hazájában bízó, tán túlságosan bízó, modern emberré készül lenni. E csudát a tettekben nyilatkozó hazafiság teremtette. És a mi legkülönösebbnek látszik, pedig a dolog mélyéből foly; ugyanakkor, midőn Széchenyi befolyása alatt ideális színben tünik fel a létért való küzdelem, midőn a gazdasági élet minden nyilatkozásában egy magasabb, hazafias eszme diadalát dicsőítik: a szorosan vett szellemi világban a reális érzelem és a tudományos gondolkodás lép a csapongó képzelet és az elvont okoskodás helyébe.

Tán legjobban mutatja ezt a történetírás átalakulása. Horvát István a találgatások és szómagyarázatok révén magyarokat talál a földkerekségen mindenütt – akkor, midőn itthon «a magyar szó ritka, mint a fehér holló». Mihelyt a M. T. Akadémia megalapítása biztosítottnak mutatja a magyar műveltség létét és fejlődését, szilárdabb talajra, a kútfők és az oklevelek kutatására lép a tudomány. Ennek az iránynak a fiatal Horváth Mihály volt legkiválóbb képviselője. Vele együtt mások is előszeretettel kutatják a korszerű tárgyaknak, a magyar ipar- és kereskedésnek, a városi életnek eredetét. Történetünk első philosophiai áttekintését, melyben a műveltségi szempont a döntő, a fiatal Pulszky Ferencz irja egy mai napig is becses essayjében.³²⁵

A honi viszonyok tüzetes és beható ismerete annál szükségesebb, mert soha, tán még a kereszténység átvétele korában sem özönlött be oly rohamosan a külföldi eszmék árja hazánkba, mint ekkor. Még a jogi kérdéseket is európai szempontból kezdik tárgyalni, Bentham vagy Savigny szellemében. A pénzügyi és gazdasági kérdések ismerete, a külföldi közigazgatás tanulmánya nélkül politikus már alig képzelhető el. A franczia, angol, német versek és regények eredetiben és fordításban elterjednek mindenfelé. A mi irodalmunkban is dúl a classicismus és a romantika harcza és e korszak nagy költője, Vörösmarty Mihály, szinte egyesíti magában az összes akkori irodalmi iskolákat.

Vörösmarty Mihály.

De főtárgynak mindig a hazafiság marad. Az, mely nemcsak szóban áll, hanem tettre késztet. Az okozta, hogy a magyar e legnagyobb szellemi átalakulásában is megmarad és magyarabbá válik vele, mint valaha volt. Nem a Kölcsey Hymnusának bús magyarja, ki naiv, becsületes hittel az Isten kezébe teszi le hazája sorsát és története nagyságából és balsorsából meríti csak a szebb jövendő reményét, hanem a «Szózat» ihletett hazafia, ki nemzetét odaállítja a nagy világ elé s kimondja, hogy ész, erő és szent akarat utoljára is megváltják a százados átkot.³²⁶ Vörösmarty nagyságának vonásaiból ne feledjük ki a szájas hazafiak megvetését sem: a «Szeresd hazádat és ne mondd», tán legkevésbé idézett verse. Ne feledjük, hogy ő, a Zalán futásának költője, már nem a tehetetlen, hanem a munkás kort zengi: a szorgalmat és erényt. Legerősebb ez az átalakulás az annyira conservativ lelkű Kölcseyben. Mert ő, a büszke magyar, («Keleten nőtt törzsöke fámnak»), mit sem érőnek mondja a múlton való elmerengést és azt követeli: «Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül.»

Központosul az irodalom is. Még a század elején is egy-egy irodalmi «berek» zöldelt Keszthelyen és Zirczen, Debreczenben és Kassán, nem is szólva az egész különálló Erdélyről. Az összeköttetést a sok irányú és foglalkozású lantos közt legfölebb Kazinczynak ki nem fáradó buzdítása és érdeklődése tartotta fenn. Most az Aurora-körből nemcsak az uralkodó poetai és nyelvészeti irány fejlődik ki, hanem a komoly kritika és az irodalomtörténet is. Kisfaludy Károly, Bajza és Vörösmarty belátják, hogy az írás egész embert követel, hogy oda nem elég a jóakarat és a hazafias szándék. A dilettantismus elűzése a magyar Parnassusról ugyanakkor kezdődik, mikor a politikai életben is a lángész és a hivatás ragadja magához a vezetést az üres auctoritások fölött. Pest szab törvényt nyelvben és ízlésben és az irodalmi és nyelvi particularismus a nyelvujítás diadalával mind jobban elcsenevész.

Volt már egységes, fejlett és továbbfejlésre alkalmas magyar nyelv; költők, szónokok és elvont gondolkodók szellemi eszközéül alkalmas. Befogadta a nyugoti világ eszmei tartalmát és mégis aránylag csak keveset vesztett eredetiségéből. Alkalmas volt már arra, hogy a modern nyelvek mellé lépve, állami nyelvvé legyen, hogy saját szavaival fejezze ki az önállóságra jutó nemzet akaratát.

E téren aránylag leggyorsabb a haladás. 1836-ban a király, a nádor közbenjárására elismeri, hogy «a törvények magyar szerkezete az eredeti és a két szerkezet (a magyar és latin) közt támadható kétséges értelem esetében elhatározó leszen».³²⁷ Minthogy a törvény már magyar nyelven szól, a kir. táblának és a főtörvényszéknek itéletei is magyarul fogalmaztatnak. Oly helyeken, hol magyar nyelven mondatnak a szent beszédek, az anyakönyvek is magyarul iratnak. Ugyane diéta iktatta törvénybe a magyar szinházat, mely különösen Földváry Gábor pesti alispán érdeméből épült fel gyorsan, úgy hogy már 1837-ben megnyithatták. Költségeihez már nemcsak a nemesség járult, hanem kézművesek, pórok, napszámosok is.

Az 1839–40-diki törvény a kormány nyelvévé tette a magyart. A királyt Pozsonyba jöttekor már magyar nyelven fogadták. Nemcsak a diéta, hanem minden törvényhatóság magyarul ír fel a trónhoz. A helytartótanács magyarul levelez a törvényhatóságokkal. Szintúgy a hazai nyelvet használják az egyházi hatóságok, sőt az addig mindig német kamara is magyarul levelez a hozzá e nyelven forduló hatóságokkal. Az anyakönyveket három év lefolyása után nem magyar helyeken is magyarul kell vezetni; plébánosnak, káplánnak stb. minden valláskülönbség nélkül csak magyart szabad alkalmazni. Így válik a törvényes magyar nyelv e honban uralkodó nyelvvé.

Földváry Gábor.
Egykorú fametszet után.

Még nagyobb kilátást nyujtott az a királyi igéret, hogy «Ő Felsége rendelkezni fog, hogy a magyar nyelv tudása a katonai véghelyeken is gyarapíttassék és a magyar ezredeknek kormánya a magyarországi törvényhatóságokkal magyar nyelven levelezzenek.»³²⁸

Széchenyi büszkén, reményteljesen nézhetett a jövőbe. Büszke lehetett nemzetére, mely törvényesen, tisztán igazára támaszkodva, minden convulsio nélkül, mint ő óhajtotta, vívta ki mindezt. A fejlődés folytonosságát biztosítottnak láthatta a korona és nemzet egyetértése által.

Az elért eredmények politikai tekintetben abban foglalhatók össze, hogy a dynastia nem állja útját Magyarország haladásának, mert látja, hogy az a monarchia erősítése. Viszont Magyarország sem fordítja a dynastia és Ausztria ellen ujonnan kivívott és még oly nagy fejlődésre képes hatalmát. Attól, meddig marad e felfogás mindkét részen az uralkodó, függött az osztrák-magyar monarchia jövője.

278. Kézirat. M. Tud. Akadémia levéltára.^[VISSZA]
279. Umrisse einer möglichen Reform in Ungarn im Geiste des Juste Milieu. Megjelent Hamburgban 1832. Szerzője valószínűleg gr. Andrássy György.^[VISSZA]
280. Augsb. Allg. Zeitung.1831 május 27. Bécsi levél.^[VISSZA]
281. Kazinczy Ferencz írja báró Wesselényinek szóló levelében. Görcsönyi levéltár. Maga az ősz Kazinczy is áldozata lett a cholerának.^[VISSZA]
282. Pulszky Ferencz: Életem és korom. I. k.^[VISSZA]
283. Vereini le Ofner und Pester Zeitung. 1831 november 10.^[VISSZA]
284. A Stádiumot Széchenyi még 1831-ben megírta, hogy az országgyűlés foglalkozhassék eszméivel, de censurai nehézségek miatt csak 1833-ban adta ki külföldön. «Széchenyi Stádiumát s Wesselényi Előitéleteit, bár könyvvizsgálói engedelmet nyertek is, a sajtó alól elfoglalták.» Kölcsey.^[VISSZA]
285. A junctim a liberalisoknak nem tetszett. Nem tartották helyesnek, hogy előbb a kereskedési tárgynál fogva zsebeiket töltsék meg s csak aztán gondoskodjanak a parasztról. Kölcsey naplói 1833 jan. 8. «A kormány urbarium által urbariumot akar, Wesselényi pedig s a többek urbarium által nemzetet akarnak.»^[VISSZA]
286. Bodrog-Szerdahely, 1832 decz. 5. Wesselényi levéltár. Kossuth, mint Kölcsey naplójából kitünik, decz. 29-én mutatta be jegyzeteit egy Wesselényinél tartott conferentiának, «tetszést nyert és azonnal egyezés lőn, hogy a napló alkotása reá, Oroszra s a két gyors íróra bizassék. Másnap azonban gróf Andrássy kérdeztetvén általam, K … személyét gyanúsnak mondotta s így a naplónak főszerkesztője ma sincs.» Széchenyi naplóiban is találunk egy megjegyzést, mely szerint gróf Andrássy György már akkor forradalmi szelleműnek tartotta Kossuthot.^[VISSZA]
287. Minden munkái, VI. köt. 50–5. lap 1833. márczius 4-én tartotta.^[VISSZA]
288. Kossuth és Deák szerint a 127.765 férfiból álló magyar nemességből csak 15–20,000-en értettek diákul. Kossuth levele Wesselényihez 1841 decz. 14. Görcsönyi levéltár.^[VISSZA]
289. A királyhoz érkező jelentések Tagent iszákos, magán uralkodni nem tudó embernek rajzolták. Kanczell. levéltár.^[VISSZA]
290. Deák és magyar nyelven.^[VISSZA]
291. Die europäische Pentarchie. 192. l.^[VISSZA]
292. Sybel, a Historische Zeitschrift-ben.^[VISSZA]
293. Országgyűlési beszédek 101. lap.^[VISSZA]
294. Treitschke, i. m. IV. k. 520. l. 1836 febr. 8-diki jelentés.^[VISSZA]
295. Somogymegye közgyűlése 1836 szept. 12-én. Törvényhatósági tudósítások, XI. Levél.^[VISSZA]
296. Deák Ferencz követjelentése. Kónyi, Deák beszédei, I. 257.^[VISSZA]
297. Conclusio. Regis consensus. Regere ac gubernare cupimus.^[VISSZA]
298. Kossuth Lajos és b. Wesselényi Miklós hűtlenségi pereikben szavazásai a kir. és hétszemélyes tábla biráinak. Egy kis történeti adat a kormánynevezte birák függetlenségéről. Kézirat a görcsönyi levéltárban.^[VISSZA]
299. Wesselényi naplója, a görcsönyi levéltárban.^[VISSZA]
300. Kemény Zsigmond, Erdély közélete, 1791–1848. 105. l.^[VISSZA]
301. Madarász József emlékiratai szerint (79. l.) Pecsovics volt gr. Festetich Rudolf tiszttartója Tolnamegyében, kinél a gróf szabad asztalt tartott kortesei részére.^[VISSZA]
302. 1728-ban Bartakovics trencsénmegyei követet zárta így ki a király, 1808-ban pedig felsőbüki Nagy Pál megválasztatását akadályozta meg Sopronban.^[VISSZA]
303. Beszédei, I. 266.^[VISSZA]
304. U. o. 302–304. l.^[VISSZA]
305. Augsb. Allg. Zeitung.1840 máj. 27. Die Resultate des Landtags in Ungarn.^[VISSZA]
306. Levele nejéhez, Pozsony 1840 máj. 12. Nachlass, VI. 376. jegyzet.^[VISSZA]
307. 1836. 4. t.-cz.^[VISSZA]
308. 1836. 7. t.-cz.^[VISSZA]
309. Deák követjelentése, i. m. 228. l.^[VISSZA]
310. U. o. 225. l.^[VISSZA]
311. Az indítványt b. Wenckheim Béla tette 1839 szept. 28. Országgyűlési tudósítás, 28. sz.^[VISSZA]
312. Alföldi levelek IV. levél. 80. l. Széchenyi a dohánymonopoliumról írt felterjesztésében körülbelül ugyanazon eredményhez jut.^[VISSZA]
313. Ez volt legalább több megye panasza az 1830-iki diétán.^[VISSZA]
314. Kölcsey beszédei 25. l. A szatmári adózó nép állapotáról. Ugyanott a földuzsorát is sujtja. Berzsenyi, A magyarországi mezei szorgalom némely akadályáról. 223. l.^[VISSZA]
315. Deák követjelentése, i. m. 455. l.^[VISSZA]
316. 1840 márcz. 31. Összes művei, kiadta Ferenczy József, 263–64.^[VISSZA]
317. Költeményes Holmi két nagyságos elmétől.^[VISSZA]
318. Naplója, 1828 aug. 16.^[VISSZA]
319. Turnbull szerint (Austria, I. k. 314. l.), Fiumében és környékén nagyon dívott a csempészet.^[VISSZA]
320. Széchenyi mindig feljegyzi: mennyi ideig volt útban a bécsi hajó, mikor érkezett és mennyi árút és személyt szállított.^[VISSZA]
321. Ld. Kovács Lajos: Széchenyi István közélete. I. k.^[VISSZA]
322. Augsb. Allg. Zeitungmáj. 11. Pozsonyi levél ápr. 30-áról.^[VISSZA]
323. Wesselényi naplójában említi, hogy egy magyar nemes még 1838-ban azt állította, hogy a nemesi méltóság ellen van gőzhajón utazni, mert az nem áll meg és nem indul úgy, a mint neki tetszik.^[VISSZA]
324. Fenyvesi Adolf: A pesti első takarékpénztáregylet 50 éves története.^[VISSZA]
325. Eszmék a magyar történet philosophiájához. 1836.^[VISSZA]
326. Úgy a Hymnus, mint a Szózat a fenyegető reactio hatását tükrözteti vissza hangulatában. Amaz 1823-ban készült, ez 1836-ban.^[VISSZA]
327. 1836. III.^[VISSZA]
328. 1840. VI.^[VISSZA]