Széchenyi Ferencz.
Ender festménye a M. N. Múzeumban.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XVIII. FEJEZET.
Gróf Széchenyi István.
Köre és ifjúsága. – Föllépése és politikai helyzete. – A Hitel.
Mint az egyes, a nemzet is kevéssel éri be műveltsége kezdőfokán. Az egyes culturai fokokat alig mérhetjük biztosabb mértékkel, mint ha anyagi, erkölcsi és szellemi szükségeiket ismerjük. Magyarországon voltak egyesek, kik annyit követeltek az élettől, mint Európa leghaladottabb országainak előkelői, de tagadhatatlan, hogy a nemzet, mint olyan, igen kevéssel meg volt elégedve. Mint fájdalmas, de változhatatlannak látszó örökséget átvette őseitől a megnyugvást függetlenségének csak papiron való létezésében, legfontosabb ügyeinek idegenek által való intézésében, legnemesebb törekvéseinek külső okok által való megakasztásában. A nemzeti önállóság csökkentéseért csak a nemeseket pótolta kiváltságos haszon és bizonyára nem nagyra törő, ki ennyivel beéri. Ha pedig a magyar magát más európai nemzetekkel összemérte, legföljebb hadi vitézségben lehetett méltó versenytársuk. De ha az ősi dicsőség még a függetlenséget sem őrizhette meg, hogyan állhatja meg a haza helyét abban a békés, de tán még döntőbb küzdelemben, melynek szinhelye az egész világ? Az emberi szellem mindenütt ezer meg ezer útat talál a nemzetek jólétének, erejének fokozására. E versenyben Magyarország részt sem vehet. Nincs sem ipara, sem kereskedése, sem irodalma, sem művészete a művelt nyugatéhoz hasonlítható. Sőt elmaradottságunk tán soha nem oly szembetünő, mint épen akkor, midőn egyrészt a szent-szövetségnek, másrészt a szabadelvű haladásnak az uralomért küzdő rendszerei egyaránt mutatják az európai élet történeti munkájának közösségét. Goethe körülbelül az általános véleményt foglalja össze, midőn 1821-ben azt mondja hazánkról: «Áldott ország, csak kár, hogy nem bir haladni.»
Magyarország újjáalkotásának tehát sokkal mélyebb a jelentősége, mint a többi egykorú európai mozgalmaké. A nyugot nagy nemzeteinél megvolt már a szilárd állami egység, megvolt a saját erejéből tovább fejlődő szellemi és anyagi műveltség és a küzdelem tárgya és czélja leginkább az alkotmányos jogoknak mentől szélesebb körre való kiterjesztése. Németországban és Itáliában meg volt az egységes művelt nemzet, csak annak állami szervezése és külföldi befolyásoktól való megvédése volt hátra. Másutt az alkotmányos formát kellett megtalálni, vagy pedig egységes organisatióban összefoglalni a nemzetnek történetileg szétvált tagjait. Nálunk ellenben magát a nemzetet kellett még megteremteni a rendek és felekezetek chaosából, ki kellett tűzni műveltségi és politikai czéljait, hogy haladóvá lehessen; önállóvá és gazdaggá tenni a nemzeti gondolkodást és annak eszközét az elhagyatott magyar nyelvet; végre életet, tartalmat adni egy majdnem üres szóvá csenevészett fogalomnak: a magyar államnak.
A maga erejéből Magyarország nem volt képes megbirkózni ez óriási feladattal és ez okozta átalakulásának legfőbb nehézségét. Elszigeteltségében barbárrá válik; ha pedig, nemzeti egyéniségének erős kifejtése előtt, útat nyit belsejébe a külföld hatásának, cserében az idegen műveltségért elveszti nemzetiségét. Magyarország történetének ez volt örökös fájdalmas problemája, mióta Géza és Szent István nemzetünk sorsát el akarták választani a hunokétól és avarokétól. Az iskolázásnak ez a folyamata tart, az Árpádok, az Anjouk és Hunyadiak alatt; sem a török hódítás, sem a Habsburg-uralom nem vethet neki véget. Nagyjaink, Kálmán és IV. Béla, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, Bethlen Gábor, Pázmány és Zrinyi Miklós e föladat megoldására fordították legjobb erejüket. De a küzdelemnek nem lehetett vége, míg Magyarország be nem olvad az idegen műveltségbe, vagy míg nemzetiségének erős kifejtése által műveltsége nem kelhet versenyre az idegennel. 1790 után a lankadás, az ernyedés korszaka áll be, mert a nyugathoz való közeledéstől egyaránt retteg az udvar és a nemesség.
Széchenyi Ferencz.
Ender festménye a M. N. Múzeumban.
Igaz, nem hiányzott az anyagi, sem a szellemi erő, még kevésbbé a hazafias akarat, ismét hatalmassá és dicsővé tenni ezt az országot. De az irányzás, a vezetés nem indulhatott ki sem a nemzetietlen és reactionárius kormánytól, sem az ősi constitutio alapján álló, de minden haladásban veszélyt látó hazafiaktól. Csakis az az osztály, mely magyar létére nemcsak ismerte nyugatot, hanem részt is vett annak szellemi munkájában, a magyar aristokratia indíthatta meg azt a fel nem tartóztatható szellemi áramlatot, mely a midőn a nyugati eszméknek útat nyitott, nemcsak hogy el nem söpörte a nemzetiséget, hanem annak felvirulását, magasabb kifejlését eredményezte. Igaz, hogy főuraink nagy részét az idegen befolyás elvonta hazájától, de mégis az árnyalatok hosszú sora nyúlt azoktól, kik már csak névszerint voltak magyarok, egészen azokig, kik jószágaikon élve, inkább csak czímre különböztek a művelt hazafias köznemességtől. Gróf Széchenyi Ferencztől, a Nemzeti Múzeum alapítójától, gróf Festetich Györgytől, a magyar hadsereg követelőjétől, a magyar nyelv előharczosától, a zsenge magyar irodalom pártfogójától ki fogja elvitatni a hazafi nevet?236
E körből származott, ebben nevelkedett Széchenyi István, Széchenyi Ferencznek és Festetich Juliánnának, György nővérének fia. 1791 szeptember 21-én született Bécsben. Gyermekkoráról keveset tudunk, de maradt egy levele 1803-ból, melyben atyjának megköszöni magyar levélben a Magyar Könyvesház ajándékát és igéri, hogy tehetsége szerint méltónak mutatja magát az atyai jósághoz. Anyjáról följegyezték, hogy «magyar nyelven igen tökéletesen és csinosan beszélt és annak nagy pártfogója volt».237 Atyjára, ki az ő szavai szerint «mint magyar, reménytelen szállt sírjába», benne nemcsak a művelődés iránt való nagy érzéke emlékeztet, a mély vallásosságnak párosulása a kor bölcsészetének ismeretével és tiszteletével, hanem még inkább a töprengésnek egész valójukat eltöltő, igazán családi vonása. Maga későbbi műveiben nem győzi gúnyolni, mennyire elkényeztették és mily kevéssé szoktatták rendes munkára. Beteges gyermek volt, de annyira megerősödött, hogy 17 éves korában mint huszártiszt a seregbe léphetett. Ott elmaradt szellemi képzését nemcsak a könyv, hanem még inkább a körüle pezsgő gazdag élet pótolhatta. Katonáskodása épen az asperni csata és Napoleon bukása között lefolyó, eseményekben és tanulságokban szinte páratlan évekre esik. A szövetségesek főhadi szállásán, Schwarzenberg oldalán szolgált, mint saját bevallása szerint inkább születésének mint képzettségének köszönhetett. A lipcsei csatában nagyon kitüntette magát. Ő birta, mint a fővezér küldötte, csatlakozásra a kész Blüchert és a vonakodó Bernadotte-ot.238 A Murat elleni hadjáratban igazán huszáros bátorságot és lélekjelenlétet tanúsított.239 Kétszer járt a szövetséges hadakkal Párisban és négy érdemrenddel ékesítve tért a párisi béke után haza.
Seilern Crescentie grófnő levele Széchenyi Istvánhoz menyasszony korában.
A M. N. Múzeumban.
Özv. gr. Zichy Károlyné, Seilern Crescentia Grófnő levele vőlegényéhez, Széchenyi Istvánhoz.
A M. N. Múzeum levéltárában.
|
Forditás. Bécs, 1835. nov. 15-én. Lelkiismeretem sok szemrehányást tesz, hogy Önnek, drágám, olyan rég nem irtam – de hiszen tudja, mint folynak itt a dolgok – folyvást tele vagyok ügygyel, bajjal – de gondolatban mindig, mindig Önnel vagyok. A legkellemetlenebben és legnehezebben most, hála az Égnek, túl vagyok. Ma 12 órakor a császárhoz kell mennem – mily nagy önmegtagadás! – János főherczeg, kihez tegnap Kolowrat és Metternich tanácsára elmentem, szintén nagy jósággal és részvéttel fogadott – etc. etc., most nem kivánhatok mást, mint hogy e szép igéreteket megtartsák és nemsokára végrehajtsák. Az activ élet igen jól esik nekem és egészen jól érzem magam. – Különös, minél nehezebben esett a kérés, annál megelégedettebb voltam – «sajátságos érzés», de az a gondolat, hogy Ön birt reá, vidámmá és erőssé tett. Ez csakugyan így van, – de most már szeretném azt is tudni, vajon Ön is legyőzte-e a nehézségeket?? Jelszavunk: «ha Isten velünk, ki ellenünk». – Igen, Ő a jog védője, a tanács lelke – ki szivünket minden ügyeinkben igazgatja, vezeti és minden előforduló kétségben irányozza – és ezért bizonyára soha nem tévesztjük el a jó czélt. Csütörtökön e hó 19-én reggel 6 órakor el akarok innen utazni saját lovaimon és az a jó tervem, hogy Haimburgban ebédeljek. Ha tehát nem mulaszt vele, nagyon fogok örülni, ha láthatom – utoljára Haimburgtól idáig teljes 7 órámba került az út – úgy mutatta legalább az a jó vastag kedves óra, mely nyakamon fügött. – Most áldásomat adom Önnek – Isten Önnel!! Mielőbbi vidám szives viszontlátásra!!! |
A bécsi társas-élet egészen örvényébe vonta a dúsgazdag, szikrázó szellemű, elbájoló társalgású ifjú mágnást. Ha ez időtájban irt leveleit olvassuk, alig találunk különbséget közte és osztálytársai közt, kiket az élet könnyű élvezete elvont a kötelességtől és képtelenné tett minden komoly munkára. Könnyű hódítások, mulatság, vadászat, ezekből eredő folytonos pénzzavarok tarkítják a lapokat. De lelke e futólagos eseményekben is mindig az eszményt kereste és csalódása nemcsak keserűséggel töltötte meg, hanem borzasztó önváddal is, mely felriasztotta vallásosságát és egész életét megmérgező lelkifurdalásokat idézett elő. Ki olyan környezetben, minő a congressus korabeli Bécs előkelő világa volt, nem vesztette el az erkölcsi alapot, méltán kiálthatott fel később, midőn lakolni vélt bűnéért: «Istenem, egészen romlott nem voltam soha!»
Tökéletességre tör és az a kérdés, mely őt legjobban foglalkoztatja és először birja irodalmi alkotásra, az: mennyiben egyeztethető meg az életbölcsesség az erkölcsi tökélylyel.240 Már is küzd benne a lelkiismeret a gyakorlattal, a szív az észszel. A teljes lelki függetlenséget és szabadságot keresi, felül akar emelkedni minden aprólékos tekinteten és gondon, hogy egész erejét embertársai boldogítására, hazájának szentelhesse. Érzi nevelésének hiányait és komoly olvasmányok által pótolja annak hézagait. Beható tanulmány tárgyává teszi magát, és ő, ki előbb szinte czéltalannak nézte életét, most örvend azon, mennyi eszköze van annak diadalmas, sikeres végigélésére.
Sóvárgó lelke, mely a nőben nemcsak a föld leányát kereste, csak később találta fel ideálját, ambitiója pedig, melyet maga mérhetetlennek nevez, a béke éveiben kielégítés nélkül marad. Megúnta a garnisonéletet, megúnta a várakozást nagyobb rangra és hatáskörre. Szabad gondolkodása elválasztotta őt szüleitől, de nem lehetett kedves Ferencz császár és a hadi tanács előtt sem, mely gyanakodott azokra, «kiknek eszméik vannak», és melynek az volt a kifogása ellene, hogy tulságos az imaginatiója. Nyughatatlansága és művelődési hajlama olasz, görög, franczia és angol utakra vitte; még görögül is megtanult és fenmaradt naplói egyaránt bizonyítják komoly olvasottságát és művészi izlését, mint érdeklődését az emberi és állami élet jelenségei iránt. Görögországban elnyomott, szabadságszerető népet talált és oly kormányt, melynek tunyasága és rosszakarata alatt elhervadt minden; Angliában és Francziaországban ellenben az emberi gondolkodás által a politikában, a mezőgazdaságban, a gyártásban és közlekedésben elért eredmények bámulatra ragadták fogékony elméjét. Athén romjainak megtekintése ép úgy hazája felé vonja gondolatát, mint London és Páris zsongó életének zaja.
Mint előbb az egyénnek, úgy most a nemzetnek újjászületése, belső tisztulás és erkölcsi emelkedés által, ragadja meg lelkét. Meg van benne az alkotónak boldog optimismusa, «hisz a világegyetemben sokkal hatalmasabb a jó a rossznál», írja egy ízben; «a jó az örök, a rossz a mulandó», írja más alkalommal. Embernél és nemzetnél egyaránt észleli a regeneratiónak, a megujhodásnak lehetőségét. «Hanyatló nemzeteknél is észlelhető, azok is emelkedhetnek ismét.» Természetes, hogy így gondolkodása, tettereje mindinkább szülőföldje, hazája felé fordult.
Azt hiszem, íróink sok felesleges munkát fordítottak azon kérdés taglalására, mikor határozta el Széchenyi István először, hogy új életre kelti szunnyadó nemzetét. Szerintünk a honfi érzés Széchenyi Ferencz fiának természetes öröksége volt és csak az alkalmat kereste érvényesülésére. Teljesen tudta, mint mágnás, mennyit köszön honának és mihelyt kötelességérzete fölébredt, azt is, mennyivel tartozik neki. Hatalmas tehetsége hozzá mért hatáskört keres. A hadseregnél azt nem találja meg. Ausztriára veti szemét, melynek korhadását nagyon jól észreveszi. De Bécsben még akkor is gyanúval fogadják, mikor egészen ártatlan tárgyon, a lótenyésztésen, akarja kezdeni a regeneratiót. Írói hajlam is bántja, regénynyel, bölcsészeti értekezéssel, nevelési rendszerrel óhajtaná meghódítani a halhatatlanságot. Individualitásának kifejtése előtt a főczél és az a kor, mely még bukásában is istenítette Napoleont, semmit sem tarthatott lehetetlennek a lángészre nézve. A gondviselés azon kiválasztottjai közé tartozott, kikben a képzelet ereje, az itélet pontossága és gyorsasága a kifejezés szabatosságával egyesült, kiknél a kedély mélységében gyökerezik az akarat ereje és kik csak addig veszhetnek el az emberek tömegében, míg meg nem találták hivatásukat.
1815-ben az olasz hadjáratból visszatérő ifjú a Duna partján állott az ország fővárosában. Lelkében meglátja az állandó hídat, mely egykor összeköti Budát Pesttel és egygyé fűzi az ország minden tagját. Lelkében megvillant egy más, sokkal óriásibb mű gondolata, azé a szellemi hídé, mely ide hozza Európa műveltségét és politikai szabadságát, hogy termékenynyé tegye a magyar nemzetnek önálló, független szellemét.241
Nemsokára atyja halála után debreczeni garnisonjából végignyargal Erdélyen és megismerkedik a nála néhány évvel fiatalabb báró Wesselényi Miklóssal. Csakhamar a «Sturm und Drang»-kor testi-lelki barátsága egyesíti a két nagyra törő ifjút. A két barát mintegy kiegészíti egymást: az egyik a faji jelleg erős kifejezése, a másik az európai eszmék előharczosa. Az egyik a kisebbszerű, hazai viszonyok alapján áll erősen, a másik nagyobb világismerettel és általánosabb felfogással mulja felül társát. Ez az érintkezés Széchenyit, ki addig első sorban a dynastiának, az udvarnak volt embere, közelebb hozta nemzetéhez. Tisztába kellett jönnie azzal, hol van neki, a Hessen-Homburg-ezred kapitányának, a helye, ha ez a két tényező ismét ellentétbe jut majd egymással. Debreczenben és vidékén jobban megismeri a tősgyökeres magyart. Látja, mily tudatlan és durva, minő gőgös és igazságtalan, majd el akarná taszítani magától, majd a legmelegebb vonzódást érzi hozzá; a lelkét is odaadná érte. Néhol még föl-fölcsillan naplójában a vágy, elmenni Párisba vagy Londonban diplomatiai küldetésben, még Amerikára is gondol. Szerencsétlen szerelme őt néha az öngyilkosság gondolata felé hajtja. De ezek már csak múló érzések. A nagy férfiú már megtalálta igazi hivatását: azt, hogy Magyarország újjáalkotója legyen.
Ugyanakkor Széchenyi kedélyvilága is megfelelő krizisen ment át. Megismerkedett gr. Zichy Károlynéval, szül. gr. Seilern Crescenceszal, ki, mint egy már éltesebb férj ifjú neje, őt nemcsak szépségével bűvölte el, hanem női erényével a legmélyebb tiszteletre is ragadta. Az egykor ledér huszártiszt most Petrarcához válik hasonlóvá, kit egykor nevetségesnek tartott; egész üdvét, boldogságát egy családanya kegyétől teszi függővé. Naplójában olvashatjuk, mint sújtja le őt pokolig imádottjának tartózkodása, mint emeli egekbe egy kegyes szava vagy mosolya. «Őrült szerelmem minden cselekedetem kútforrása» írja 1828 augusztus 3-án. Néha szégyenli gyengeségét, majd ismét el akarja hagyni az örök panaszt. Hosszú éveken át majd minden lapon találunk ily kifakadásokat és e napló irodalmi tekintetben méltó társa Werther-nek és a sentimentalis korszak más remekeinek. Az ily nőnek a legnagyobb hatással kellett lennie rendkívül finom, de eddigi szerelmi kalandjai által feldúlt kedélyére. «Bármennyire bele vagyok bolondulva Cr.-ba, mégis köszönöm az égnek, ha geniusa megmenti» áll naplójában 1825 októberben. «Erényesnek kell lennünk és maradnunk» írja neki 1829 elején. És a mint közeli viszonyba hozza hazáját személyével, a mint egyedül magát tartja képesnek Magyarország fölélesztésére: Crescence az ő képzeletében őrangyala lesz Magyarországnak is. «Föladatunk az én és az Ön tökéletesedésén és Magyarország javán munkálkodnunk» (1829 október, levél). Gróf Zichy halála után, 1836 febr. 4-én oltárhoz vezette imádottját, ki holtáig szerető hitvese volt.
Szerelmének és államférfiúi törekvéseinek belső összeköttetéséről maga is megemlékezik. Tizenhat évvel később azt írja, hogy soha el nem határozza magát, ha egy nemes lény nem igéri, «mikép ő fogna mellettem hű kebellel állani.»242 De tán ép oly nagy és elhatározó hatással volt reá az a politikai mozgalom, mely Magyarországot 1823 óta felvillanyozta és alkotmányos szabadsága újabb megerősítéséhez vezetett.
Nemzetünk hálája külön polczra emelte Széchenyi Istvánt nagyjaink Pantheonjában. Legnagyobb ellenfele, Kossuth Lajos, őt a «legnagyobb magyar»-nak nevezte és az utókor szentesítette ezt a páratlan kitüntetést. A történetírónak kötelessége a pártok tusájától menten, tisztán a tényeket nézve, a személyes nagyság, a czélok és eredmények mérete szerint, újabb birálat alá vetni a történeti hírnév documentumait; hisz a legnagyobb élet is csak egy jelenség a történetnek, a nemzetnek örök és végtelen terén. Most, hogy úgy a személyes, mint az országos érdem jogczímei felől már annyi adat és tapasztalás alapján itélhetünk, nem látunk semmi okot e tüneményes és biztos itélet megváltoztatására. Kimondjuk, hogy Széchenyi a világtörténet nagyjai közt is első sorban áll, sőt hogy egyéniségét csak úgy érthetjük meg teljesen, ha nemcsak nemzeti, hanem általános szempontból méltatjuk.
Gróf Széchenyi István.
Györgyi Alajos festménye a pesti Hengermalom-Társaság üléstermében.
A népek vezéreit rendesen a születés vagy a közbizalom helyezi polczukra: Széchenyit a maga akarata, hivatásának érzete. Sokan csudálkoznak azon, hogy nem szállott le a küzdő porondra, mint nagy kortársai, hogy a míg lehetett, kivonta magát a parlamentáris küzdelmek légköréből. Ezt, véleményünk szerint, épen hivatásának helyes felfogása okozta. A legkiválóbb parlamenti vezér is csak egy pártnak embere és tevékenységének akaratlanul is a napi kérdések adnak irányt. Széchenyi nevelni akarta népét, az egész nemzetre akart hatni, «azt tudatos szellemi és erkölcsi munka által magasabb fokra emelni». Nála az általános irányzás a fő és nagysága nemcsak abban áll, mit tett maga, hanem tán még inkább abban, mit tétetett másokkal.
De nemcsak mint politikai szereplő, hanem mint ember is kimagaslik a többi fölött. Nemcsak nemzete erkölcsi felemelésében fárad szüntelen munkával, hanem a magáén is. Tán ő az egyetlen magyar, ki eddig végig gondolta úgy a nemzeti létnek, mint az emberi léleknek örök nagy problémáit. Sehol sem akad meg a felszínen, alapjára hatol mindennek. Nem rendszeres, sem politikai, sem tudományos tekintetben, hanem a nemzeti élet felfogásában, jelenségei megitélésében, mindennek okra és czélra visszavitelében nincs párja. Lelkében az idealismus vulkánja ég, de azt akarja, hogy annak lávája azonnal termőfölddé változzék. Ebből származik az a sajátságos és mélyreható félreértés, hogy őt, a tett emberét, realistának nézték, gyakran mint materialistát lenézték – a szó emberei. Örökké tépelődik magán és hazája állapotján és a mint ez az elmélyedés saját múltjába és nemzete jövőjébe a legszomorúbb gondolatok melegágyává teszi agyát, úgy fokozza is annak erejét hazája javára és saját magának nemesítésére. Néha elveszettnek tartja életét, üdvösségét, máskor örvend lelke kifejlésén, egész lénye felmagasztaltságán.
Naplói azon kötetében, mely a fellépésre nézve döntő 1824–26. évekről szóló feljegyzéseit tartalmazza, nemcsak a közérdekű eseményeket örökíti meg, nemcsak a belső életének nyilvánulásait kiséri szinte óráról-órára, hanem utazásai és olvasmányai benyomását is közli. Függelékül összeállítja ama kiváló férfiak névsorát, kikkel szeretne megismerkedni, az elolvasandó könyveknek és a legújabb feltalálóknak jegyzékét. Majd a különböző «gondolatok» és «okossági szabályok» kerülnek sorra. Végre Franklin példájára naptárt szerkeszt, szélein tizennégy erény nevével megjelölve, melyik ellen vétett valamely napon.
Energiája, kitartása pótolja az alapos képzés hiányait és egy egészszé forrasztja össze az ezernyi különböző tanulságot, melyet olvasmányának, tapasztalásának, elmélkedésének köszön. Képét nyújtja annak, minővé kell lennie a magyar műveltségnek: magába kell fogadnia az egész fejlődés eredményeit, de úgy átdolgozva, hogy minden nemzetivé, egyénivé váljék. Műveiben nagyon sokat köszön másoknak, különösen Benthamnak és más angoloknak, de nincs egy sora, mely ne volna egészen az övé, utánozhatatlan és független.
Föllépése és politikai helyzete.
Az 1825-iki diéta, melynek okairól és lefolyásáról még bővebben szólunk, alkalmat nyújtott neki arra, hogy tehetségét, törekvését a nemzet küzdelmeinek színhelyén bemutassa. Tisztában kellett lennie azzal: a kormánynak vagy az ellenzéknek, mely a nemzet színe-java, bocsássa-e rendelkezésére erejét.
A «meghalt», «agoniában levő», «rothadó», «vonagló» hazának felélesztése a czél. Hol kell kezdeni, hogy az orvosság sírba ne döntse a nagy beteget?
Javítani kell a közállapotokat, az embereket a rendes kerékvágásból kizökkenteni, beszéd helyett tettre buzdítani. De ha ellenkezésbe jut az udvarral, azt képesnek és hajlandónak tartja minden további lépés elvágására, az egész haladás megakadályozására. Tudta, hogy a forradalom, az ujítás a császárnak és Metternichnek örökös aggodalma, de azt is tudta, hogy conservativ elveiknél fogva épen nem lelkesednek az erőszakos germanisatióért. Keresi az érintkezést az ellenzékkel, lakása rendes találkozó helye a «liberálisok»-nak, úgy, hogy 60–70 pipát is lehetett ott látni egyszerre.243 A mellett Metternichet meg akarja győzni az alkotmány föntartásának és biztosításának, a király és nemzet egyetértésének szükségéről. Honfitársai általában a constitutio sértetlenségében látták a nemzet biztosítását; a nyugati nemzeteknél a szabadelvű intézmények teremtése látszott a haladás föltételének. Az ő sasszeme a nemzetiségben leli azt az archimedesi pontot, melynél fogva mozgásba hozhatja Magyarország lomha testét.
Az 1825 november 3-iki kerületi ülésen Nagy Pál beszéde után felkelt egy ismeretlen huszárkapitány és felajánlotta egy évi jövedelmét – 60,000 ezüst forintot – ha létre jő a magyar nyelvet ápoló tudós társaság. Így lépett Széchenyi István egyszerre a nyilvánosság elé. Naplójába este csak azt jegyzi be: «Minden földimet ellenségemmé tettem.» Tudta, hogy a szónoklók, minden külső elismerésük mellett, nem tudják megbocsátani a tettet.244 Mégsem áll egészen egyedül, megfelelő áldozatra birja a többi fiatal mágnást is, kik közt Wesselényin kívül gróf Andrássy György, gróf Károlyi György és gróf Eszterházy Mihály voltak legbizalmasabb barátjai. A főrendi táblán magyarul szólott – századok óta első eset, – magára vonja a nádor megrovását, – de azért az alsó táblai ellenzékhez nem csatlakozik. Barátjait is arra akarja birni, hogy egészen a hazának szenteljék életüket, de egyesülésük nem titkos, hanem nyilvános, mert egészen a király és a haza iránti hűségen alapuló. «Mi a mi czélunk? Hazánk fiaira s azok gyermekeire és unokáira annyi szerencsét és áldást hozni, a mennyire azt a mi tehetségünk véghez viheti. Nevelés, hogy ifjúság különb legyen contemporaneusoknál és atyáinknál» (1825.). « Mit akarunk? A polgári erényekkel ékeskedő emberek számát szaporítani. E kisebb vagy nagyobb számtól függ nemsokára a nemzet ereje, szabadsága, boldogsága. A civilisatio világa már ég, azt többé nem olthatja el senki» (1826 nov. 17.). Mint igazi Széchenyi, nehéz vállalatához a vallásban keres erőt. Istenhez fohászkodik: «Töltsd el szivemet angyaltiszta szeretettel embertársaim, hazám, földieim iránt! Engedj a jövőbe pillantanom, hogy elválaszszam a jó magot a rossztól. Éjjel-nappal akarok dolgozni és elmélkedni, míg élek. Ez imát nem szóval, hanem tettel akarom minden órámban a mennyek felé küldeni» (1826 decz. 10.).
Ily elvekkel, ily fenkölt szándékkal nem csatlakozhatott az udvarhoz, mert az meggyőződése szerint lélekben soha nem mondott le az absolutismusról. Metternich őt már is elveszettnek tartja.245 És Metternich legalább európai, de földieiben barbárokat lát Széchenyi. Bámulja Nagy Pál sziporkázó beszédjét, meghajlik Deák Antal rendíthetetlen becsületessége előtt, de be kell látnia, hogy voltakép csak oly idegenek a haladástól, mint a kormány. Ha a jobbágyokról szólnak, «úgy itélnek, mint a tunguzok és baskirok». Különben is fölöslegesnek, sőt károsnak tart minden erős oppositiot, mihelyt el van érve az alkotmány biztosítása. Fél az összeütközéstől, nemcsak azért, mert az absolutismus a katonasággal rendelkezik, hanem főkép azért, mert a közvélemény és az egész európai diplomatia tapsolna a császárnak, ha megdöntené a magyar alkotmány korhadt épületét. «Kell, hogy érdekünket az osztrák monarchia jólétében keressük. A magyar független, korlátolt monarchia álma nem való korunkba» (1825 október 4.). Fölötte akar állani a pártoknak, nem számításból vagy hiúságból, hanem igazi hazafiságból, a jövő mérlegeléséből. Nem csuda, ha már is előre veti árnyékát az a fátuma, hogy két szék közt a földre kerüljön.
A haza boldogulását csakis fiai lelkes erőfeszítésétől reméli. Legfőbb akadálya a honi vis inertiae, de tartózkodást parancsol «Austriával való vegyes házasságunk» is. Ennek latba vetésére nem érzelme bírja őt, hanem a valónak megismerése, az ábrándnak kiküszöbölése a politikából. Hogyne értette volna át a teljes függetlenségnek erkölcsi jelentőségét, mindent felülmuló értékét éppen az a férfiú, a ki legjobban átgondolta a nemzet létét és a mellett minden izében magyar? Érzelmében kuruczabb a szó hőseinél. «Ha több volna bennünk a vér és az energia, kész a forradalom. Haszon ügyünkre nézve, ha ingerlik a nemzetet.» Német földön, Hamburgban e rettenetes átokra fakad: «Annyit fecsegünk dicső eleinkről, kik a legfőbbről feledkeztek meg, a nemzeti függetlenségről. Fennáll Hollandia, Dánia, a sok apró német állam, de Magyarország nem birt vagy nem akart megállani. Kutyákat kellene temetni őseink mellé!»246 Hazaszeretetének tán az a mérséklés, mely távol tartotta őt a népszerűség tetőpontjától, a legfényesebb vonása.
Igy főúr marad, ki, elhagyva a katonai szolgálatot, mindenfelé független és mint az országnak egymagában állva is tekintélyes tagja, iparkodik eszméit diadalra vezetni. Ellenzése nem rendszeres, de felszólal, mihelyt sértve látja hona jogát vagy érdekét. Éppen mert mágnás, bántja őt a nádornak a felső táblán gyakorolt korlátlan tekintélye. De bár többször fellázad az ellen, a diéta vége felé mégis már több ízben védi a kormányt a rendek támadása ellen. Benyomását e nevezetes országgyűlésen való szerepléséről e szavakba foglalja össze: «Az udvari párttal már elrontottam dolgomat, most földiemre kerül a sor. De így kell lenni.»
Széchenyi két hatalmat látott osztozni a világ birtokán: a fegyvert és a közvéleményt. Az elsővel még hazája sem rendelkezett; a másodikat a maga részére iparkodik megszerezni Pozsonyban személyes érintkezés és egyesítés által. Minthogy első sorban az aristokratiára gondol, e czélra alapítja meg a lóversenyeket, még az országgyűlés idején, aztán a pesti casinót. Első kisérletei csaknem kétségbe ejtik. Panaszkodik a mágnások szolgalelkűsége és léhasága, a nemesek gőgje s tudatlansága, a polgárok kicsinyessége és a nádor titkolt rosszakarata fölött. «Búsulok hazám agoniáján. Minden symptoma haldoklásra mutat. Nincs egészség, sem ifjúság. A kő durva és alaktalan. Faragj belőle szobrot. De nem omlik-e össze az első csapásra?» Csak a nyelv, melynek mélységeibe akkor kezd behatolni, vigasztalja, tartja fenn reményét. Elmult századoknak öntudatlanul felhalmozott szellemi kincse ez a nyelv, megörökítvén annyi nemzedék gondolkodását, elméjének eredetiségét, izlésének zamatosságát, jelölvén azt, hogy a nemzet culturai képessége magasabb fokot jelöl ki számára, hogy egyéniségében méltó versenytársa lehet még a nagy nyugoti nemzeteknek. «Ha mindazt, mi benne el van rejtve, felfedezem, a remény sugara villan át lelkemen. Azt gondolom: Kell, hogy még teljes életre viruljon. De virulhat e nyelv, ha a nép nem virul? A nyelv magával ragadja a nemzetet.»247
Ezt a nyelvet, annyi külső culturai hatás közepett is a nemzeti szellem leghatalmasabb eredeti termékét, avatja eszméi ellenállhatatlan fegyverévé. Érezhető akkori beszédeiben, mint alakítja át, mint gyúrja, hogy illő köntöse legyen gondolatainak. A tudós társaság megalakításán fáradozik, mely majd kicsiszolja a még nyers drágakövet. Pest magyarosításán fáradozik, mely központja lesz a leendő nemzeti műveltségnek. E városba, melynek fejlődése már akkor is bámulatba ejtett mindenkit gyorsasága miatt és melyet Schwartner Magyarország Londonának nevezett, feltétlen a bizalma. Mikor a kőbányába épült vasut elhagyott sinjei mellett lovagol, óriási nagyságáról, fényéről ábrándozik. Nagy éleslátásra mutat ez akkor, mikor még a legjobb hazafiak is Pozsonyban látták az igazi culturai központot és még Deák Antal is azt hiszi, hogy Budapest, környékének pusztasága miatt, soha sem fog versenyezhetni a diéta megszokott székhelyével, mely műveltség dolgában Bécsnek volt külvárosa.248 Az emelkedést az aristokratia odavonásától, a társulástól, a mágnásoknak, nemeseknek és polgároknak a casinoban történendő egyesülésétől és az akkor létesített Dunagőzhajózási Társasági által növekedő forgalomtól várja.
A személyes érintkezésnél sokszorta hatalmasabb eszközt nyujt a modern államférfiúnak a sajtó. Zrinyi Miklós, ez a Széchenyivel annyira rokon lélek, először veszi azt igénybe nagy államférfiaink közül és az azóta végbement fejlődést jelöli, hogy a nagy gróf ezen működésére helyezi a legnagyobb súlyt. Kisszerűnek látszó tárgyon kezdi, a Lovakról szóló munkájában. De már ebben is felismerhetjük sajátságos stilusát és módszerét. Szerinte a magyar «még egy ifjú legény, a kinek bizon még sokat kell tanulni, de a kiből még valaha sok is válhatik». Csupán a «rossz elintézés» oka annak, hogy a magyar lótenyésztés annyira hátra maradt, «noha Magyarországnál – jó lovat nevelni – különb ország nincs». Általában az angol példa követését ajánlja, de hivatkozhatik saját gazdasági eredményeire is. A czél, gazdasági tárgynál, nem is lehet más a haszonnál, az eszköz: «sok emberek egyesülése és egy czélra való törekvése.» De nemcsak itt ajánlja az egyesülést, hanem kimondja, hogy «annál semmi sem szolgál inkább egy nemzet lelkének emelésére, gyarapodására és dicsőségére». Az előitéletek ellen a nemzeti érzés és büszkeség idealis rugóira hivatkozik; a tunya tétlenség ellen a haszon feltüntetésére. Jellemző az akkori társadalom conservativ voltára, hogy még ezt a reformtervet is hazafiatlannak itélték. Ezért Széchenyi nem is adja ki munkáját németül, mert «a leczke jó, de maradjon itt».
Hanem elismerésben sincs hiány. Ez tartja őt fönn lelki küzdelmei közepett, melyek őt ez időben az öngyilkosság vagy az őrjöngés határáig vitték. És ez ad neki erőt élete művének megírására, melyet Hitel név alatt «Honunk szebb lelkű asszonyinak» ajánl azon angol jelmondattal: «Az erős ellenáll, a gyönge kétségbe esik.» A nőktől várja a jövő nemzedék erkölcsi nevelését, hisz a hitel szót nem közönséges értelemben veszi és nemcsak gazdasági, hanem egyúttal politikai, erkölcsi emelkedésre akarja bírni vele a magyar nemességet. A jövő államalakulásnak alapjául a gazdasági élet tisztaságát, becsületességét jelöli meg.
Indítója a tiszta hazaszeretet, ezt föltételezi olvasóinál is. Fejtegetését Kant kategorikus imperativusának, a kötelességérzetnek magas erkölcsi lendülete hatja át. Előbb azok ellen kel ki, kik hazafias tettnek nézik a király megbántását. «Tegye csak mindegyik a maga kötelességét, hanem azt ugyan emberül. Ne avassa magát politikába, kormányba, helyén kívül – mert Uralkodónk se kiván egyebet közboldogságunknál.» Az igazságot kell keresni a közjó okainak kimutatása végett. Ehhez pedig csak szabad vizsgálat vezet. Tőlünk függ minden, csak akarjunk! s nem lelki, testi, országbeli javaink dicsérete emelheti fel hazánkat, hanem hátramaradásunk és hibáink nagylelkű elismerése és azok férfias orvossága. » Midőn azt fejtegeti, hogy «a magyar birtokos nem áll oly jól, mint körülményei engednék», önismeretre buzdít és arra, hogy a törzsökös magyar, ki egy lépést sem akar haladni, és az igen is külföldies magyar közeledjenek egymáshoz, mert «a legjobb hazafi törvényes királyának leghívebb jobbágya is». Régente kardja által uralkodott a magyar, a mai században «polgári erény és fölvilágosított emberi elme teszik a nemzetek tartós sarkalatját». Kikel a hazugság, a csalás és ámítás ellen és a nőkhöz fordul, hogy állítsák erősebb alapra a nemzetiséget. «Neveljétek fiaitokat bátrakká, igazságszeretőkké, adott szavaiknak teljesítőikké, férfiakká.» Csak ezen az úton érhető el a biztosság és hitel, mely nélkül sok birtokos nem veheti hasznát a sors ajándékinak, de még sokszor ingét, melyet visel, sem képes kifizetni. Ne másban, hanem magunkban keressük a hátramaradás okát. Ez okok: az egyetértés és hitel hiánya; a legelők, fajzás, a birtokok osztatlansága; a czéhek, limitatiók, robot és dézsma tétele. Hosszas, a tárgynak csak idealis vonatkozásait feltüntető bevezetések után, melyek mintegy captatio benevolentiae gyanánt szolgálnak, egyszerre mint vihar zúdul a törzsökös intézmények, az ősiség és jobbágyság, a föld és a munka lekötöttsége ellen. Ezek teszik lehetetlenné a haladást, a nemzetiség kifejlését, mert annak csak jólét és függetlenség lehet alapja. Magyarországnak nincs kereskedése, de annak oka nem hiányos geographiai helyzetünk, nem a pénzhiány, még csak a kiviteli vámok nyomasztó súlya, a rossz közlekedés és a nemzeti bank hiánya sem, noha ezek mind hozzájárulnak a pangáshoz: hanem főképen a haszonnak és ezért a vállalkozásnak hiánya. Ennek alapja pedig nem lehet más, mint a hitel szentsége. Az idealis rajongásnak ez az egybeolvadása a becsületes haszon hirdetésével Széchenyi munkájának legjellemzőbb, legtanulságosabb vonása.
Helyre kell tehát állítani a szó szentségét. Az nem fakadhat másból, mint a polgári erényből, melynek ismét a nemzetiség a forrása. «Mélyebben fekszik lelkünkben, mint sokan gondolnák, azon ki nem mondható édes aggodalom, mely anyaföldünkhöz vonz, mely a halandó port félistenné magasíthatja s lelki rothanat jele, hol a természet e szent törvényi ki vannak már dörzsölve.» Megköveteli, hogy a külföld előtt mindenki becsültté tegye a magyar nevet és ezért nem veti meg a nemzetiség külső jeleit sem. De egészséges nemzetiség nem képzelhető el nemzeti nyelv nélkül, melyet csak társalkodás, központosítás képezhet. «Minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték és szerencsének legmélyebb sarkalatja a kiművelt emberfő.» A hazafiság ez apotheosisának ismét csak a reform követelése, az állapotok megtámadása a vége. Meg akarja semmisíteni a hitel törvényes akadályait, a nemesi birtok lekötöttségét az ősiség által, az igazságszolgáltatás végtelen lassúságát, be akarja hozni a váltót. Jól tudja, mennyi előitéletet és meggyőződést sért, midőn a honi intézményeket ócsárolja, de lelkiismerete nyugodt, mert minél régibb valamely intézet, annál szükségesb az utána látás, gond, támogatás, javítás.
Ezért újra kötelességtudásra szólítja a magyar nemest, kötelességnek nevezve a reá nézve legszokatlanabbat és legsúlyosabbat, az adózást is. Tiltakozik az ellen, mintha nevetségessé tenné vagy tudná tenni hazáját. Herder történeti philosophiájának ihletét érezni e szavaiban: «Semmi sem áll csendesen a világon, még a napsystemák is mozognak, tehát csak Magyarország álljon s vesztegeljen mozdulatlan? Istenért! nyissuk fel szemeinket s vegyük hasznát eszünknek. Minekünk is mozdulnunk kell, akár akarjuk, akár nem, s nehogy hátra felé nyomattassunk, lépjünk inkább előre!»
«A Mult elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hijábavaló reminiscentiákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország volt; – én azt szeretném hinni: lesz!»
Eszméi azóta közkincscsé váltak, nemzeti létünk elismert alapjai, mindennapi gondolkodásunknak szinte öntudatlan részei. Talán épen ez a páratlan siker is okozza, hogy azt magától érthetőnek tartsuk és ne méltányoljuk eléggé e szellemi mozgalom megindítójának nagyságát és érdemét. Pedig az a küzdelem, melyet Széchenyinek vívnia kellett, azok a félreértések, melyekkel teljesen jóhiszemű férfiak még mai napig is kisérik működését, de leginkább az a kétségbevonhatatlan tény, hogy az a maradi, feudalis szellem, melyben ő Magyarország megölőjét látta, mai napig sincs teljesen kiirtva, – nemcsak föllépésének merész voltát és erkölcsi erejét mutatja, hanem azt is, hogy nekünk, késő nemzedéknek is, folytatnunk, tökéletesítenünk kell művét.
Ezek a támadások először is nyelvét, stilusát érik. Nem lehet tagadni, hogy stilusa csapongó, minduntalan eltér a tárgytól és csak nagy kerülőkön jut hozzá vissza, hogy mondatszerkezetét is igen tarkává teszi a folytonos felkiáltás és közbeszúrás. Mindezt kibugygyanó közvetlensége mellett egy törekvése magyarázza: az, hogy félre ne értsék. Gondolkodása tiszta és következetes és hogy phantasiáján erőt venni bír, azt egész élete bizonyítja. De számolnia kell a nyelv tökéletlenségével. Sokat elmélkedik ezen, még olyan universalis nyelvről is ábrándozik, mely szabatos, mint a szám. Nyelvünk pedig akkor még igen kevéssé volt alkalmas elvontabb gondolatok kifejezésére. Ez az oka annak, hogy egy és ugyanazon gondolatot sokféle változatban kell ismételni, hogy azt teljesen megértesse. Tudván pedig azt, mennyire az elevenbe vág, eleve is meg akar czáfolni minden lehető ellenvetést. Innen a számtalan kitérés, a szerkezetnek oly gyakori megbontása. Azt a munkát, a melyet honfitársaitól megkövetel és a melytől a legtöbb jót vár, az eszmék kicserélését, higgadt, komoly discussióban, mintegy maga elvégzi helyettük könyvében.
Komolyabb az a másik ellenvetés, melyet közvetlenül a Hitel megjelenése után különösen a derék, tudós gróf Dessewffy József hangoztatott Taglalatjában:249 hogy Széchenyi nem ismeri eléggé a hazai viszonyokat, az előzményeket és így elfogulva lévén a külföld haladása iránt, igazságtalanná válik honfitársaival szemben. Maga Széchenyi igen jól érezte képzettségének hiányos voltát és 1827–28-ra «az ország és az emberek megismerését, a jog és nyelv tanulását» tűzte ki feladatául. De így is bizonyára fölülmulták őt Dessewffy és társai úgy történeti, mint a Corpus Jurisnak és a diéták actáinak és operatumainak beható ismeretében, de még inkább azok megbecsülésében. Mert ugyan mi hasznát vehette volna a legnagyobb magyar ezeknek, midőn hazája átalakítását veszi munkába? Nemcsak a gondolkodás más, más annak egész alapja is; a régi constitutiót ő nem tarthatta alkalmasnak arra, hogy a leendő nagy és boldog Magyarországnak alapjául szolgáljon. Ezért szellemi értelemben véve ő nem a reform, hanem a forradalom embere. Nem csuda, ha kölcsönösen nem érthették, nem méltányolhatták egymást ő és a többi hazafi, hisz lényegileg különböző alapon állanak, különböző, egymásnak ellenmondó politikai és társadalmi rendszereket képviselnek, szinte öntudatlanul. Csak Metternich találta el a dolog velejét, midőn már 1825-ben fölismeri, hogy Széchenyi kívül áll a magyar constitutionalis oppositio keretén.250 És mi közös lehetett azok közt, kik egyre az ősi dicsőséget emlegették és a kik articulusokban és clausulákban keresték a nemzet erejét és ő közte, ki kevésbé veszi törtenetünket, mert nem biztosította függetlenségünket és csak kevés fényes lapja szól kulturai haladásról, ki a szellemi erőt magasan fölébe helyezi a testinek, a tudományt a vitézségnek és ki a régi Magyarország bálványát, Verbőczit, csak akkor veszi tollára, mikor alkotásának kártékony hatását mutatja ki?
A harmadik, legelterjedtebb és legnyomósabbnak látszó vád az, hogy Széchenyi az anyagi haszonnak hirdetésével az ideális javak értékét csökkenti, az értük folyó küzdelmet bénítja. De épen ez a vád, s minő tetszetősnek látszik és a mennyire felkapják politikai vagy társadalmi szempontból, mégis valamennyi közt a legigazságtalanabb. Mert vajon a régi gazdálkodás tisztán ideális czélból folyt-e és nem haszonért? Az a sok gazdasági utasítás, melyet világi és egyházi főrendek egyaránt kiadtak, e tekintetben elég világosan beszél. Vajon az ősiségnek, a nemesi adómentességnek, a robotnak és úrbérnek kiváltsága nem biztosított-e nagyon is kézzelfogható hasznot a magyar nemességnek és nem követelt-e igazi idealismust, áldozatkészséget az azokról való lemondás? Széchenyi egész törekvése az, hogy a haszon a munka eredménye legyen és ne egyes kiváltságosok kényét, hanem az egész nemzet emelkedését szolgálja. Nem az idealismusnak izen hadat, hanem a tétlenségnek, annak a teljesen erkölcstelen állapotnak, hogy jogok legyenek kötelesség nélkül.
A munka megbecsülésének és erkölcsi értékének tagadását két szempontból találjuk érthetőnek és őszintének. Azok részéről, kiknek örökölt birtokuk megadja a függetlenséget, a culturában való részvétel lehetőségét és ezzel együtt az örökös vezető szerepet és kik ezért betolakodóknak, szinte bitorlóknak nézik, kik szellemi és anyagi munkájuk révén soraikba küzdötték föl magukat. Ez a conservativ aristokratia gazdasági álláspontja. Ennél sokkal ideálisabb az aszkétáké vagy Rousseau követőié, kik egyáltalában megvetik a földi javakat és az emberiség erkölcsi hanyatlását látják az azok után való törekedésben. Ez a szempont azonban nemcsak a gazdagsággal ellenkezik, hanem az egész civilisatióval is és megvalósítható volt Spártában vagy az első keresztyének községeiben, de épen nem a sok tekintetben nagyon is követelő, sok igényű magyar társadalomban. A végletek: a legszélsőbb oligarchia és a katonai vagy vallásos demokratia így találkoznak a munkának, azaz a haladásnak megvetésében. De a modern társadalom épen a munka megbecsülésén alapszik. A becsületes munka hasznát egy Washington sem vetette meg és csak azok szólnak róla lenézéssel, a kiket már Széchenyi «Gaukler Patrioten»-eknek nevez.
A Hitel ezekkel szemben Smith Ádám és Bentham tanainak alapján áll. Szerzője nem is keres általános igazságokat, azokat készen veszi át az angol, franczia és német nemzetgazdáktól. Csakhogy e tanokat egészen hazai viszonyokra alkalmazva, csak azt keresi bennük, a mi hazája akkori állapotára és jövő fejlődésére üdvös. Sokkal több a nemzetgazdánál még az államférfiúnál is: elsőrangú erkölcs-philosoph. Talán senki soha nálánál jobban ki nem mutatta az anyagi javak szoros összefüggését a szellemi és erkölcsi javakkal. Ő egészen tisztán látja, a mit a modern social-politika csak sejteni kezd, hogy a becsületes munka hasznával együtt emelkedik az emberek erkölcsi értéke is. A gazdagság után való törekvést nemesíti, mert még templarius lovaghoz, minőnek tartotta magát, sem méltatlan megszerezni munkával azt a vagyont, mely egyedül visz függetlenséghez, mely egyedül tesz képessé a fejlődéshez szükséges eszközök megszerzésére, a család, a haza és emberiség iránti kötelességek teljesítésére. E pontban annyira modern, hogy nemcsak hazáját, hanem korát is sokban megelőzi. Természetes, hogy épen ezért ebben legtávolabb áll honfitársaitól és az a megdöbbenés, melyet lángeszének villáma bennük keltett, érezhető még most is, eszméinek félreértésében és tudatos vagy tudatlan lealjasításában.
Széchenyi levele Tasner Antalhoz.
A M. N. Múzeum kézirattárában.
A történeti fejlődést nézve, ő a XVIII. század fölvilágosodásának igazi fia, és a hazai viszonyok ostromát ott kezdi, a hol II. József és Martinovicsék elhagyták, de nemcsak rombol, hanem épít is és midőn az egész történeti hagyományt mint elavultat lerontja, áhitattal borul le a mult két legnagyobb szellemi alkotása: a vallás és a nemzetiség előtt. A nemzeti nevelés alapjául az ész kifejtését veszi ugyan, de kapcsolatban a nemzetiség cultusával és a hittel.
Ha még most sem sikerült eszméinek legyőzniök minden ellenállást, elképzelhetjük, minő volt a sértett érdekek és érzelmek kitörése a Hitel megjelenésekor. Még saját környezetében is többen zokon vették az ősi intézmények szentségének megtámadását. Több megyében (Torna és Tolna) el is égették a könyvet, de azért a szikrát nem olthatták el, az abból eredő szellemi átalakulást nem fojthatták el. Széchenyi helyesen számított, midőn a közös hazaszeretetre appellált, midőn a közügyek iránt való érdeklődést tette birájává. Sokan olvasták – egy év alatt három kiadást ért – és így kénytelen-kelletlen foglalkoztak eszméivel. Ezek hatása pedig a hazafira mégsem lehetett egészen kedvezőtlen. Mert a mit a multtól elvett, azt búsásan visszaadta a jövőnek. A magyart, kit ő maga sokszor marasmusba sülyedtnek rajzolt, mint ifjú nemzetet állította a világ elé, melyre nagy jövő vár, ha kiműveli magát.
Ha a nemzet csakugyan oly gyönge, rothadt, minőnek Széchenyi annyiszor festette, fölkeltheti-e bármely harsány riadó? Többet vállalt magára, mint a mennyit egyes emberre háríthat a gondviselés, midőn egyedül a maga erejével akarta a magyart holtaiból fölébreszteni, «az emberiségnek egy nemzetet megtartani». Mert teremteni a legnagyobb lángész sem bír, csak felhasználni.
Érdemeinek mértékét senki sem határozta meg jobban Kossuthnál: «Hazáját mondhatatlanul szereté, szereté ama keser-édes búskomolysággal, mely nemzeti jellemünk sajátsága. E honszeretet azonban gróf Széchenyinél henye sopánkodásban nem párolgott el. Ujjait a kornak üterére tette és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom őt a legnagyobb magyarnak; mert nem ismerek senkit históriánkban, kiről el ne mondhatnók, hogy százados hatásra számított lépései sem korán, sem későn nem érkeztek. – Ki korán jő, izoláltan áll és az egyedül állónak lépteit maradandó hatás nem követheti. A ki későn jő, fényes nappal gyújt gyertyavilágot s még hálát adhatunk, ha működése csak haszontalan. – Gróf Széchenyit a kor szükségeinek hatalma alkalmas perczben ragadta meg. Ő korának nyelvévé lőn; ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik. Ha kész anyagot, kész fogékonyságot nem talál nemzetében – nem győzött volna meg senkit.»
Csak keveset adhatunk ez itélet nyomósságához. Széchenyi mégis több volt kora nyelvénél, mert az elszórt, jóakaró, de alapjukban véve igen gyönge javítási kisérleteknek ő tüzte ki a közös czélt, a közös irányt. Ő hozta ismét összeköttetésbe a magyar nemzeti geniust az európai szellemmel, a haladással. A nemzet agya volt ő, mely egységgé tette az addig szinte öntudatlan politikai reflex-mozgásokat.