Rowland Hill.
Egykorú fametszet után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XII. FEJEZET.
Anglia és gyarmati birodalma.
A szellemi élet. – Az indiai birodalom. – A keletindiai társaság kormánya. A khinai háború. – Canada és Ausztrália. A Jóremény foka.
Bármily elkeseredett harczot folytattak Anglia pártjai és államférfiai a hatalomért, a liberális és conservativ, a szabad kereskedelmi és védvámos elvek mellett vagy ellenök, ez a küzdelem korántsem foglalta le e nemzet egész erejét. Bármily kiváló férfiak voltak is a politikai mozgalmak vezetői Canningtól Disraeliig, még a szellemi műveltségnek, a nemzet géniusának is csak egy részét képviselik. Az emberiség fejlődésére nézve ép oly fontosak a nagy természettudósok és vegyészek, kik a modern életet annyira különbözővé tették még a XVIII. századitól is, és a nagy irók, kik Angliát ismét arra a polczra emelték, melyen Erzsébet korában állott. Walter Scott regényei a történeti romantikának, az eltünt korok megjelenítésének tettek nagy szolgálatot; Byron komor múzsája pedig egyéni fényben ragyog a classikusok és romantikusok iskoláinak közepette. A heroikus küzdelmek lezajlásával, a polgári munka aerájának beköszöntésével az irodalomnak is más az iránya. Tartalmát a körülözönlő gazdag életből meríti; eszméit az alkotmányos és gazdasági harczok jelszavaiból. Az uralkodó forma is elhagyja a lyrát, a drámát, s a verses epost és az új izlésnek megfelelőleg megteremti a modern regényt. Disraeli a politikai viszonyokat rajzolja, hol éles satyrával, hol ihlettséggel szólva a régi aristokratia és a modern munkás-társadalom szükséges szövetségéről. Bulwer kivált az előkelő osztályoknak, Thackeray a gazdag és művelt polgári osztálynak, Dickens a szegény népnek erkölcsét rajzolja. Még a gúnykép is a politika szolgálatában áll és a Punch nevű humorisztikus folyóirat 1841 óta igen sokkal járult a gabona-vám eltörlésének népszerűsítéséhez és ellenfeleinek kigúnyolásához.
Ezek az irók hatalmas tehetségökkel és eredetiségökkel, mely egészen a nemzeti gondolkozásban és érzésben gyökerezett, ismét felemelték az angol irodalmat azon tespedt állapotából, melybe a XVIII. században a franczia szellem utánzása által jutott. A nagy parlamenti szónokok, Canning, Peel, Macaulay és Cobden, versenyeztek velök abban, hogy az angol szellemet és izlést világszerte elismertté és ünnepeltté tegyék.
De sem ez a szellemi munkásság, sem az a még sajátosabban angol, mely a nagy gyárvárosokban a laboratoriumokban fejlődött ki, némileg ellentétben a régi humanistikus irodalmi műveltséggel, vagy legalább meglehetősen függetlenül tőle, nem meríti ki az angol szellem sokoldalúságát. Anglia még mindig biblikus, protestáns ország, és sem a nagy politikai viták, sem az irodalmi és tudományos mozgalmak, sem a gazdasági és társadalmi átalakulások nem akadályozták meg, hogy millió és millió embernek még mindig a hit és annak érdeke legyen a legfőbb szellemi és erkölcsi vezére.
Rowland Hill.
Egykorú fametszet után.
Több ízben is láttuk, minő erővel hat a vallásos érzés politikai kérdésnek eldöntésére. A rabszolgaság eltörlésében kétségtelenül a hivő lelkesedésnek volt legnagyobb a része. Hasonló szerepet játszott a hit a gabonavám eltörlésében is. Bright elbeszéli, mikép nyerte meg őt Cobden, izgató vállalata kezdetén. «Mikor Cobden meglátogatott, épen a szomorúság, mondhatnám a kétségbeesés örvényébe voltam merülve, mert házam napfénye és világa kialudt. A mi nőmből megmaradt e földön, szent élete és rövid boldogságunk emlékén kívül, hidegen feküdt a szomszéd szobában. Cobden mint barátom jött vigasztalásomra. Azután feltekintett és így szólt: ezer meg ezer ház van most Angliában, hol nők, anyák, gyermekek éhen halnak. Ha szomorúságának első ideje elmúlt, ajánlom, jöjjön velem és nem nyugszunk, míg a gabona-törvény nincs eltörölve.»129
Ez a bibliai hang kapcsolatban a legmodernebb gazdag mozgalommal; a hit egyesítve a politikai radicalismussal; a vallásos érzelemnek belső szövetsége a gyakorlati értelemmel és törhetetlen energiával: jellemző vonásai az angol szellemnek és egyenes örökségei a nagy puritánus korszaknak. A protestáns gondolkozás eredménye a számos vallásos alapon álló jótékony egyesület, a nagy tevékenységet kifejtő bibliai társaságok alapítása, a protestáns térítések megkezdése és folytatása Ázsiában és Afrikában, de különösen a nemzet vallásos életének renaissancea.
Pusey.
Egykorú fametszet után.
A minden kinyilatkozott vallást egyaránt megtámadó szabad gondolkozással szemben újra meg kellett erősíteni a hit várát. Ezen közös ellenségen kívül az angol protestáns egyház veszedelmes ellenségekre talált a Németországból átterjedő rationalismusban, mely a vallásban is az ész- és czélszerűt akarta legfőbb tényezőnek feltüntetni; a mindig vele versenyző dissenterekben, és az 1829 óta már emancipált katholikus egyházban. A védelem Oxfordból, az orthodox theologiának ősi székhelyéből indult ki. E nagy egyetem tudós doctorai közül többen értekezésekben (Tracts) akarták kimutatni az anglikán vallás igazságát, hogy az az igazán katholikus vallás, míg a római eltért az ősi hittől. De bevezetésök – bizonyára a saját ámulatukra – azt mutatta, minő közel áll a vallásuk a római katholikushoz és hogy a 39 pont elfogadása nem igen ellenkezik annak dogmáival. Newman és Pusey e tractatusai sok olvasóra és hivőre találtak. Iskolájukat «magas egyház»-nak (high church) nevezték, úgy mint a régihez legjobban ragaszkodó pártot high torynak. E mozgalom később annyira fenyegetőnek látszott a püspöki egyház protestáns jellegére nézve, hogy az oxfordi egyetem elitélte az egyik értekezést, melynek Dr. Newman volt a szerzője. Newman 1843-ban ki is lépett egyházából és egyik legihletettebb hirdetője lett a római egyháznak. Ez egyik első nevezetes jele annak, hogy azok, kik a kor véleményeinek hullámzásával szemben szilárd alapra akarják helyezni hitöket, ezt az alapot csak a római egyház tekintélyében vélik megtalálhatni. Newman példáját azóta igen sokan követték és a katholikus egyház kétségtelenül nagy előmenetelt tett abban az országban, melyben két századon át a «no popery» volt a legfőbb egyházpolitikai jelszó. Viszont azok az anglikán papok, kik lehetőleg ki akarták élesíteni a katholicizmussal való ellentétet és inkább a presbyterianusokhoz közeledve, sok szertartást elhagytak, a «low church»-ot (alacsony egyház) alapították meg, mely különösen a közép- és alsó osztályokra támaszkodik.
Skótországnak ősi, presbyteriánus egyháza sem maradt ment a mozgalmaktól. Ez az egyház ott állami kiváltságokkal volt felruházva, de viszont az állami hatóságoknak is volt befolyása a papválasztásra. Ez a befolyás sértette a szigorúan presbyterianus érzületet s már több összeütközésre vezetett állam és egyház között. Végre 1843-ban Chalmers vezetése alatt 500 pap kilépett az állami egyházból, a «kirk»-ből és lemondva addigi állásáról és jövedelméről megalapította a szabad skót egyházat. Ha valami mutatja a vallásos meggyőződés mélységét és őszinteségét, ez a tett az; olyan, mely szinte páratlan a XIX. század történetében.
Chalmers.
Egykorú fametszet után.
Ennyi különböző és mégis egyaránt nemzeti talajból fakadó mozgalom foglalkoztatja e korban az angol lelket. A modern gondolkodás és a régi hit nem egymás megsemmisítésére törnek, mint Francziaországban, hanem egymást kölcsönösen erősítve alkotják meg a modern angol jellemet. Azt a jellemet, melyben lehet önzés, ridegség, a formák bálványozása, melyet gyakran kiállhatatlanná tesz a különczség bűne, de melynek alapján ott van a becsületesség, a közérdeknek való hódolat, az emberi jogért való lelkesedés. Vallás, politika és társadalom kezet fogtak ott egy idealis nemzetnek, az idealis embernek nevelésében. A modern társadalmi ideálnak, a gentlemannek, Anglia a hazája.
Ez az angol szellem nemcsak a két sziget határai közt hatott. Mint a hogy a régi Róma, a senatus és a comitiák harcza közepett egyre előbbre tolta műveltségét, nyelvét, intézményeit a barbár népek között; mint a hogy a legiók az Euphrates, a Duna és a Rajna mellékén harczoltak, mialatt a főváros és Itália békén élvezte jólétét és fejleszthette a tudományt: úgy Anglia e korban az igazi világhatalom, mely ellenállhatatlanul nyomul előre a barbárság rovására és melynek szava döntő súlylyal bir Európa tanácsában.
Addig a gyarmat és hódítás csaknem tisztán a gazdasági kiaknázás tárgya. Az északamerikai gyarmatok elszakadása nagy tanúlság volt arra nézve, minő veszélyes ez az eljárás. A mint magában az anyaországban a jogosság és az emberszeretet üli diadalát az addig elnyomott Irországgal és az addig az alkotmányon kívül álló osztályokkal szemben: úgy a gyarmatokhoz való viszonyában is tekintélyének fentartása mellett mindinkább érvényesül a gyarmatosok és bennszülöttek érdekeinek ápolása és jogaiknak elismerése.
Clive és Hastings hódításai óta az összes tengerentúli birtokok közt India volt a legnagyobb és leggazdagabb, a britt korona legdrágább ékessége. Az a veszély, melylyel Napoleon egyiptomi hadjárata e birodalmat fenyegette, csakhamar eltünt, és a keletindiai társaság ismét nyugton foghatott uralma megszilárdításához és kiterjesztéséhez.130
Tippo Szaib bukása óta az volt az angol politika legfőbb czélja, hogy minden más európai hatalmat kizárjon a félszigetről és így könnyen végezhessen a magukra maradt benszülött fejedelmekkel. E czélt el is érte. Nemcsak a franczia tisztek által képzett belföldi seregeket semmisítették meg az angolok, hanem már 1801-ben indus katonákat is küldtek Egyiptomba a francziák ellen. I. Pál czárnak az a terve, hogy a franczia és orosz seregek észak felől nyomuljanak Indiába, a czár megöletése által meghiusult, mielőtt hozzá foghattak volna megvalósításához.
Igy a belföldi uralkodók, nem számíthatva már európai támogatásra, britt őrséget fogadtak be váraikra és britt ügynökre bízták a kormány vezetését, megelégedve a hatalom látszatával és a hagyományos pompa élvezetével. Ha azonban akadt önálló férfiú köztük, vagy a hol a törzs katonai erénye ellenszegült a hódolásnak, ott rövidebb vagy hosszabb idő után a függetlenség teljes elvesztése következett be, és ezeket az államokat egyenesen beolvasztották a britt területbe. Különösen nagy küzdelembe került a harczias mahratta törzseknek alávetése, melyek területe, a félsziget közepén, elválasztotta egymástól az angol kormányzóságokat. Több mint három évi harcz után az angolok győztek és hűbéresekké tették a mahratta szövetség fejedelmeit is (1802–5.) Győzelmöket lehetővé tette az egyes fejedelmek féltékenysége, továbbá a hinduk gyülölete a rabló mahratták ellen, végre a mohamedánusok és hinduk közti nem szünő gyülölség. Mindez események, melyek majdnem az egész félszigetet Anglia közvetlen vagy hűbéres birtokává tették, Lord Wellesley főkormányzósága alatt mentek végbe, kinek öcscse, Arthur, a későbbi Wellington herczeg, épen mint a mahratta háborúk vezére vetette meg katonai tudományának és hírének alapját.
Ezek a hódítások búsásan ellensúlyozták Napoleonnak és a francziáknak európai hódításait. Már akkor 100 millióra tették az angol-indus birodalom népességét. Midőn Hollandiát Francziaországhoz csatolták, az angolok elfoglalták annak keletindiai birtokait is és a békében is megtartották Ceylonnak annyira gazdag és fontos szigetét. A terjeszkedés akkor sem szünt meg. 1824-ben a társaság megszerezte Szingapor szigetét a malakkai tengerszorosban, melyet kedvező helyzetének felhasználásával az egész szigettenger legfőbb kereskedelmi központjává fejlesztett. Ugyanakkor a birmai császársággal is háborúba keveredtek és elfoglalták annak nyugoti, birodalmukkal szomszédos tartományait (Asszam, Arakán), úgy hogy a Bengáli-tenger egész melléke az angolokat uralta.
Magában Indiában már nem volt félelmetes ellenség; a tengeri hatalmak, különösen Francziaország addig annyira erős versengésének is véget vetett az angol flotta határozott hegemoniája. A kincses Indiát már csak északnyugat felől lehetett megközelíteni, ott, hol az iráni párkányhegység hágói rést nyitottak az ázsiai nagy hódítóknak, Dárius ideje óta. Ott tört be Nagy Sándor, ott jöttek be a ghaznavidák, a mongolok és a tatárok. Még a XVIII. század első felében is megtörtént, hogy Nadir sah, a kegyetlen perzsa uralkodó seregével végig pusztította a Ganges völgyét s kirabolta Delhit, a nagymogulok székhelyét. Azóta sem perzsák, sem afgánok részéről nem fenyegetett veszély. De az orosz hatalom előnyomulása Közép-Ázsiában éberségre intett. Angliának szemmel kellett tartania India kapuit és első terve az volt, hogy az iráni népeket szövetségébe vonva, velök emel gátat a lehető muszka betörés ellen.
A kormányzó palotája Kalkuttában.
A múlt század negyvenes éveiből való metszet után.
Perzsia, mely már Nagy Péter ideje óta több izben érezte a muszka fegyverek súlyát és melyet a muszka előnyomulás a Kaukázus vidékén és a Kaspi-tenger körül közvetlen is fenyegetett, szívesen állott reá e szövetségre. 1814-ben arra kötelezte magát, hogy útját állja bárminő európai hatalom áttörésének Bokhara, Szamarkand, Turkesztán és Khoraszán felé. De az 1827-iki orosz háború megtörte Perzsia erejét; az oroszok több tartományát elszakították, több várát elfoglalták és a béke után az orosz diplomatia és az orosz pénz uralkodott a teheráni udvaron. Az oroszok czélja az volt, hogy Perzsiával megtámadtassák Herátot, Afganisztán északkeleti bástyáját, mely mintegy elővéde Indiának. Egyúttal érintkezésbe léptek Doszt Mohammed kabuli khánnal is, kinek segítséget igértek az ellene diadalmaskodó szikhek ellen kik elfoglalták tőle Pesaur városát, India főbejárásának a Kheiber-szorosnak kapuját. Ezen törekvések ellenében az angolok fenyegetésekkel arra kényszerítették a perzsa saht: hagyja abba Herát ostromát, Afganisztánt pedig egészen a magok részére akarták nyerni, hogy biztos támaszuk legyen a Szulimán hegység nyugoti lejtőjén is.
Burnes Sándor, kit bokharai útja a hires utazók sorába iktatott, volt Anglia ügynöke doszt Mohammednál. Neki tetszett ez a derék, harczias uralkodó, ki valamelyes rendet tudott teremteni országában és ki elébe tette az angol szövetséget az orosznak. Mikor a két nagy világhatalom közeledett egymáshoz, a kabuli fejedelemnek körülbelül olyan szerep jutott, mint Erdélynek a török és a német közt; nem csuda, ha egyiket sem akarta sem ellenségének sem hűbéres urának és így szükségkép ingadozott, mig nem látta, melyik részről várhat hathatós segítséget. Szövetsége fejében azt követelte az angoloktól, szerezzenek neki tisztességes békét a szikhekkel. Lord Auckland főkormányzó azonban nem akarta koczkára tenni a hatalmas szikh királynak Rundzsit Szinghnak szövetségét az afgán barátságért és elhatározta, hogy teljesen megbizható fejedelmet helyez a kabuli trónra. Idejében akarta felhasználni hatalmát és közelségét, és mindenkorra megakadályozni, hogy a muszka e veszélyes ponton befészkelhesse magát. Árnyékfejedelemre volt ott szükség, nem igazi uralkodóra és ezért az alkirály Sudzsa khánt, a régi dynastia ivadékát, melyet Doszt Mohammed családja elűzött, ismerte el Afganisztán királyának (1838 okt.).131
Már a következő tavaszszal szép, körülbelül 21,000-nyi angol sereg ment át a Bolán-szoroson, hogy dél felől jusson Afganisztánba. Ennyi erővel szemben a vitéz, de fegyelmezetlen és roszszúl fegyverzett afgán törzsek nem kisérelhettek meg komoly ellenállást. Az angolok egymásután elfoglalták a fővárosokat, Kandahárt, Ghaznát és Kabult, hol aug. 7-én beiktatták Sudzsa khánt. Segítségökre a Kheiber-szoroson át is jött egy szikh hadsereg, melyhez angolok is csatlakoztak. Doszt Mohammed, ki minden lehetőt megtett trónja védelmére, kénytelen volt elmenekülni. Erre az angolok befejezettnek tartván a hadjáratot, seregök legnagyobb részét visszahívták és csak körülbelül 10,000-nyi őrséget hagytak a fővárosokban. Egyes törzsek ellenszegülésével nem sokat törődtek, azt is kevésbe vették, hogy az új fejedelem épen nem volt népszerű. Sokkal kisebb seregekkel is meghódítottak és megszállottak már sokkal nagyobb birodalmakat: hogy félhettek volna ezektől a fél barbároktól? Annyira biztosoknak érezték magokat, hogy több tiszt afgán nővel lépett házasságra. Utolsó aggodalmuk is megszünt, midőn Doszt Mohammed megadta magát és Indiába vitetett 1840 végén. Anglia kormánya és népe nem is vette nagyba ez új hódítást; melyből közvetlen haszna úgy sem volt.
Nem számítottak a nép lelkével. Az afgán nép akkor körülbelül azon a fokon állott, mint a germán Augustus korában; állami egységre jutni nem birt, de erős volt törzsi érzete, szerette függetlenségét és vallását és gyülölte az idegen elnyomást. Az angol ezredek úgy jártak, mint Varus legiói. 1841 nov. 7-én hirtelen fegyverben állott Kabul egész lakossága az idegenek ellen, és megölte a városban talált angolokat, köztük Burnest is. A mozgalom váratlansága egészen megfosztotta az angol vezéreket az annyira szükséges lélekjelenléttől. Elphinstone tábornok, a tábor parancsnoka, ha azonnal összeszedi erejét, szétverheti a lázadókat, de ingadoz; több ezrede megtagadja a szolgálatot és az alkalmas időpont csakhamar elmúlik. Mihelyt pedig úrrá lesz a forradalom, az angol sereg élelemhiányban szenved, már pedig nincs sereg, mely azt jobban megsínylené az angolnál. Csakhamar beköszönt a tél, melynek szigorúságát a magas fensikon különösen az indus szipoik sínylik meg. Egy nagy fellázadt ország kellő közepén elvágva minden segítségtől, a vezérek alkúhoz folyamodtak. Doszt Mohammed fia, Akbar khán, ki az ellenálláskor is igen vitézül viselkedett, decz. 24-én tanácskozásra hívta Mac Naghtent, az angol főügynököt és alkudozás közben agyonlőtte. Bármily szörnyű volt a tárgyalás bevezetése és bármily kevés bizalmat érdemelt az ilyen ellenfél, az angolok kénytelenek voltak elfogadni a kiszabott feltételeket. Az afghánok ellátják őket teherhordó állatokkal és elősegítik útjokat a Kheiber-szoroson át, ők viszont majd szabadon bocsátják Doszt Mohammedet. 1842 jan. 6-án indult el Kabulból az 5500-ra apadt sereg. Napoleon muszka hadjáratának borzalmai ujultak meg e rettenetes úton. Még aznap több százan éhen vesznek vagy elmaradozva a mély hóban megfagynak. Soknak lefagy a keze, vagy lába, a fegyverfoghatók száma egyre csökken; ellenállásra már gondolni sem lehet. Megtörve, kétségbeesetten, a magaslatokról lelövöldöző afgánoktól üldözve, hömpölyög tovább a havon, jégen az a lélektelen tömeg, mely néhány hét előtt fényes sereg volt. Ismét megjelenik Akbar khán és kezesekül követeli a főtiszteket és a nőket. A többinek biztos menedéket igér. Elphinstone és társai a khán táborába mennek; a tábornok nemsokára meghalt; a többit lekaszabolták. Mindössze három indus és egy európai menekült hírmondónak a szoros keleti kijárásán fekvő Dzsellalabádba, melyet Sir Robert Sale vitézségének sikerült megvédenie.132 Sudzsa khánt is agyonszúrták az afgánok; az egész expeditio, mely hivatva lett volna Afganisztánt angol uralom alá hajtani, minden eredmény nélkül pusztult el.
Akbar khán.
Egykorú fametszet után.
Ily csapás nem érte Angliát Yorktown óta. Akkor érte, midőn tetőpontján állott az angol elbizakodottság, midőn az a hatalom, mely Napoleonnak is útját birta állani, szinte semmibe vette a többi nemzetet. Nem is hitték eleinte a gyászhírt és midőn meg kellett győződniök annak valódiságáról, nem volt véleményeltérés a felől, hogy az angol fegyverek tekintélyét minden áron helye kell állítani. Peel gyorsan előteremtette a pénzt, az új főkormányzó minden módon siettette az új előkészületeket és már tavaszszal új nagy sereg indult meg Pollock tábornok alatt, a Kheiber szorosan felfelé. Kabul falai alatt egyesült vele a még megmaradt kandahari őrség is, és győzelmöknek semmi sem állotta útját. Hanem mihelyt a fegyver becsületének elég volt téve, a sereg visszavonult, Doszt Mohammedet visszahelyezték és megelégedtek az afgán fejedelem szövetségével. A Szulimán hegység maradt azóta a határ; az angolok Beludzsisztánt is kibocsátották kezükből, és okulva a kabuli katastrophán, mai napig az afgán fejedelmek önállásában keresik a reájok nézve annyira fontos szorosok legjobb biztosítását. Mikor Palmerston felszólalt Afganisztán kiürítése ellen, hol a britt áruknak piaczot lehetett volna szerezni, Peel, ki mindenütt a békés politikának volt hive, gúnyosan azt felelte: vajon a nemes lord a kard élével tanította-e meg az Indus-melléki barbárokat Smith Ádám elveire?
Hanem az afgánok elleni háború mégis nagy háborúknak és hódításoknak lett kiinduló pontja. Az angolok belátták a határhegység nagy fontosságát és azon voltak, hogy annak keleti lejtőit közvetlen birtokukba vegyék. A kabuli események pedig annyira megrendítették tekintélyöket, hogy az indus fejedelmek és törzsek ellenszegülése megadta nekik az óhajtott okot e foglalásra. Közvetlen a háború után fellázadt az Indus torkolata vidékén fekvő Szind fejedelme. Sir Napier gyorsan leverte e lázadást és már 1843-ban beolvasztották az országot birodalmukba. Annak kikötője, Karracsi, azóta legfontosabb kereskedelmi telepe lett észak-nyugoti Indiának. Ugyanakkor angol őrséget helyeztek Gwaliorba, Közép-India legerősebb várába, egy mahratta fejedelem székhelyébe.
Az afgán háborúban mint az angolok szövetségesei vettek részt a szikhek, az öt folyó vidékének harczias lakói. Az ellenök folytatott harczok voltak a legvéresebbek és legválságosabbak India meghódításának egész történetében és ennek a törzsnek mai napig megmaradt katonai jelentősége arra késztet, hogy valamivel bővebben szóljunk viszonyairól.
Baber khannak, a nagymogulok birodalma megalapítójának korában, a XV. század végén, midőn a hinduk és mohammedánusok közt legerősebb volt a gyűlölködés, Nanak lépett fel mint vallásalapító. Egyesíteni akarta a két vallást, békét teremteni a földön, véget vetni a vallásos üldözésnek. A mohammedánoktól átvette az egy isten hitét, a hinduknak sok szokását megőrizte, de a kasztrendszert eltörölte, hisz az emberek egyenlők. Templomaik is annyira egyszerűek, hogy azokat a puritánusokéhoz hasonlították. Természetes, hogy tanítványait (szikh) mindkét nagy vallás egyaránt üldözte. Ezért a XVII. században egy új prófétájuk katonai szervezetet adott nekik, szingheknek (oroszlán) nevezte el őket, és élükön nagy hatalomra jutott. Sok kóbor vitéz csatlakozott hozzájuk és a XVIII. században már nagy területnek voltak urai az Indus legnagyobb mellékfolyója, a Szatledzs mellékén. Egész alkotmányuk katonai volt, mindenki hadi érdemei szerint emelkedett és a mohammedánusok ellen folytatott szüntelen harczok egyaránt élesztették vitézségöket és vallásos rajongásukat.133
Ennek a szabad hajdú köztársaságnak élén egyes kapitányok állottak; csak nagy veszély esetén egyesültek valamennyien; a főhatalmat pedig a katonai gyűlés gyakorolta. A XVIII. század végén egy nagyeszű, szerencsés harczos, Rundzsit Szingh, lépett mint Maharadzsa az összes szikhek élére és kiterjesztette birodalmukat Kasmirtól Szindig. Az angolokkal mindig jó barátságban maradt és katonai tekintetben lehető sokat tanult az európaiaktól, de népe vallásához és szokásaihoz nem nyúlt. Halálakor 1839-ben 80.000-re tették seregének számát. Ehhez hasonló hadierő nem volt Ázsiában, mert európai tisztek gyakorolták be és európai módon volt felfegyverezve. Birodalma, mint az ázsiai despotiáknál szinte törvény, mindjárt megalkotója halála után hanyatlásnak indult. Volt ugyan több fia számtalan nejétől és ágyasától, kiknek regementje, – mint mondá, – az egyetlen volt, melyet nem birt fegyelmezni, de a legidősebb hülye volt. A trónviszályok alatt a rend felbomlott, a kincseket elfecsérelték, a testőrség pedig, akár csak a praetoriánusok, árúba bocsátotta a nagyvezérséget a legtöbbet igérőnek.
Napier.
Egykorú fametszet után.
Ebben a büszke, daczos seregben még élt őseinek vallásos rajongása. Gyűlölte az idegent, a «frengiket, kik teheneket vágnak le» és ha az angolokat legyőzhették a tőlük megvetett afgánok, mennyivel inkább számíthatnak ők a győzelemre? Fellázadtak az uralkodó királynő, Rundzsit egyik özvegye ellen, ki az angolok barátságát kereste és megölték a vezért, a királyné testvérét. Aztán visszaállították a régi katonai alkotmányt és hadat izentek az angoloknak.
Százados és napjainkig megmaradt jellemző vonása az angol hadviselésnek, hogy elégtelen eszközökkel fog minden háborúba. Ebben, a nemzet elbizakodottságán kívül, nagy része van szerintünk a parlamentáris alkotmánynak is. Mert a háború áldozatot követel, külső háborúra pedig csak akkor áldoznak készséggel, ha már a nemzeti becsület nem enged hátrálást. Ebből következik aztán, hogy majdnem minden háború szerencsétlenül kezdődik reájok nézve és csak kitartásukkal és folytonos újabb áldozatokkal köszörülik ki a csorbát. Most is kicsibe vették az ellenséget. Szerencsére az akkori kormányzó, Sir Hardinge, egyike volt a legkitünőbb angol vezéreknek és vezetése és fegyelme sokban kipótolta seregének számbeli gyöngeségét. Hatott az angol pénz is; több szikh vezér árulója lett nemzetének. Így is az első nagy csaták eldöntetlenül maradtak; a szikhek vad elszántsága óriási veszteségeket okozott az angoloknak, kiknek minden talpalattnyi földet vér árán kellett megvásárolniok. Midőn az angolok a Szatledzsen át Pendzsábba, a szikhek országába készültek törni, Szobraonnál, a hídfő védelmére oly csatát vívtak, melyet Wellington herczeg egyikének mondott a világtörténet legborzasztóbb ütközeteinek. Több izben visszaverték a rohanó angolokat, egész szipoj ezredeket levágtak és csak este felé vonultak vissza. A visszavonulók alatt leszakadt a híd – úgy hitték, hogy áruló vezérek rombolták le – és a vitézek ezrei vesztek a megáradt folyóba (1846 febr. 10.).134 Az angolok gyorsan elfoglalták a fővárost, Lahoret, nagy hadi kárpótlást róttak az országra, megszabták a katonaság számát és megtiltották, hogy európai vagy amerikai embert befogadjanak. Azonkívül több fejedelemségre utaló felosztás által véget akartak vetni a nemzet egységének és veszélyes voltának. Eljárásuk az, melyet a rómaiak követtek Macedoniával és Karthagóval szemben. Az eredmény is ugyanaz volt: az egész nemzet kétségbeesett lázadása. 1848-ban fegyvert készülnek fogni a szikhek, szövetségben az afgánokkal, de az angolok megelőzik őket. Így is válságos volt a harcz, egyszer győztek is a szikhek és csak a gudzserati csata (1849 febr. 21.) törte meg ezt a harczos törzset. Oly dühös volt ott a viadal, hogy egyik fél sem ejtett foglyot. Pendzsábot bekebelezték az angol birodalomba; Lahora külön kormányzóságnak lett székhelye. Az angolok igazságos és erős kormánya csakhamar kibékítette a népet és csakhamar a szikhekből ált az angol gyarmati hadseregnek legerősebb, legvitézebb része. Ceylontól a Himalájáig már nem volt törzs vagy fejedelem, ki ellen mert volna állani az angol uralomnak.
Az angol királyi család: Victoria királynő és Albert herczeg, a windsori kastély terrasse-án.
Cousin S. (szül. 1801) metszete után az eredeti festményt Winterhalter (1806–1873) festette.
A keletindiai társaság kormánya. A khinai háború.
Eredetileg tisztán kereskedelmi volt a londoni East India Companynak czélja: az, hogy részvényeinek minél nagyobb osztalékot biztosítson. Megalapításától kezdve monopoliuma volt az indiai árúkkal való kereskedésre, melyet később a Khinával való kereskedésre is kiterjesztettek. Clive hódításai óta azonban nagy politikai feladatot is kellett megoldania. A világ egyik legnagyobb birodalmának kormányát nem igazgathatta tisztán mercantilis eszközökkel; hadseregre és hajóhadra volt szüksége s így mind nagyobb függésbe jutott az angol kormánytól.
Így a XVIII. század utolsó harmadában az angol parlament már folytonosan érvényesíti ellenőrzési jogát India ügyeiben. Különösen Burke emelte fel hathatós szavát az indus fejedelmek és alattvalók védelmére, a társaság ármánya és kapzsisága ellenében. Még azt is keresztülvitte, hogy Warren Hastings egész igazgatása az ellene indított per alkalmával nyilvános tárgyalás alá kerüljön. Fox pedig, midőn 1783-ban kormányra jutott, egész tervet dolgozott ki India igazgatására, mely azonban nagy ellenkezésre talált, nemcsak a társaság részéről, hanem a parlamentben is, mivel a főállások és tisztségek betöltése nagyon is növelte volna a kormány tekintélyét. Ezért az ifjabb Pitt az 1784-iki aktában megelégedett azzal, hogy a kormány csak magát a főkormányzót nevezze ki. Más oldalról is megtámadták már a társaság egyeduralmát. A szabad kereskedés elvileg ellenkezett a monopoliummal és a többi britt kereskedő is óhajtott volna osztozni az Indiával való kereskedés hasznában. Ezt 1813 óta elérték, 1833 óta pedig szabaddá lett a Khinával való kereskedés is.135
A hatalmas, civilisált népek az oly népekkel való érintkezésben, melyeket úgy hatalom, mint műveltség dolgában magok alatt állóknak tartottak, mindig megengedték magoknak olyan eszközök használatát is, melyeket az egymással való viszonyban nem tartottak már helyeseknek. A nemzetközi jogban is volt és van osztályerkölcs. Így nem csuda, ha a társaság legtöbb hivatalnoka lesülyedt az ázsiai tisztviselők színvonalára. Sem őket, sem a társaság egész kormányzatát nem lehet felmenteni a zsarolás és kapzsiság vádja alól, bár kétségtelen, hogy Burke fellépése óta e téren javultak a viszonyok. De mindamellett az angol uralom India legtöbb tartományában nagy haladást jelölt az előbbi, századoktól fogva megszokott állapotokhoz képest. Az élet és vagyon biztonsága nagyobb volt, mint az ázsiai uralkodók alatt, és mióta uralmuk biztos volt, gondolni kezdtek az alávetett nép jólétével is. Mint tisztán kereskedő társaság, a térítéssel nem sokat törődtek s a bennszülöttek vallásos érzületének sértésétől nagyon tartózkodtak. Csak az európai felfogással nagyon is ellenkező, kegyetlen szokásoknak és szertartásoknak iparkodtak véget vetni. Így eltiltották az özvegyek elégetését férjeik halála után, de a végrehajtásnál sok nehézségbe ütköztek. Határozott érdemet szerzett az angol kormány a thugok szektájának kiírtásával. Ez a kis felekezet gyilkossággal hódolt Kali istennőnek. Egyik vezérök, saját vallomásuk szerint, 717 embert ölt meg.136 Az angolok üldözőbe vették a gyilkosokat, és öt év alatt 1830–35-ig sikerült őket kipusztítani a Nerbudda völgyéből, mely főfészkük volt.
Nem hiányzottak oly tisztviselők sem, kik teljes erejökkel munkálkodtak a bennszülöttek javán, és kik az európai culturának akarták megnyerni ezt a nagytehetségű, nagy multú népet. A whig kormány korában mindinkább ez az irány vált túlnyomóvá. Főképviselőjéül lord Bentinck főkormányzó tekinthető, ki már hivatalnokoknak is bevette a hindúkat és különösen a sajtó felszabadítása által akarta őket politikailag is nevelni. Törvénykönyveket is akart szerkesztetni India részére és e nagy munkával Macaulayt bizta meg, ki e végből több éven át tartózkodott az országban, s itt a közvetlen forrásból merítette híres essay-inek, Clive és Hastings életrajzának anyagát. Még nagyobb munkát fejtettek ki az angol tisztek, kik a szipojokból kitünően fegyelmezett és hű sereget teremtettek. Még gazdasági tekintetben is volt valami haszna a társaság monopoliumának. Az angol gyapotgyárak olcsó czikkeinek versenyétől védvám oltalmazta a bennszülöttek finom kézműiparát. Mihelyt a védvám megszünt és a szabad kereskedelem elve itt is diadalmaskodott, az angol árú elárasztotta a piaczot, kiszorítva a hazai kitünő kelméket és tönkre téve a bengál városok szegény munkás népességét.
A társaság viszonya az államhoz a whigek kormánya alatt nagy változáson ment át. Szabadalmának 1833-ban történt megujítása alkalmával megtartotta ugyan politikai jogait, de kereskedelméről le kellett mondania; le kellett mondani a Khinával űzött kereskedésnek eddig fenntartott monopoliumáról is. E veszteségének pótlására évenkint 630,000 fontot kaptak a részvényesek az indiai jövedelmekből. De a politikai hatalom is megoszlik az indiai kormánybizottság (Board of commissioners) és a társaság igazgatói közt; ha a két hatóság nem bír megegyezni, fontos esetekben az állami hatóság rendeletét kell végrehajtani. Kifejezésre jut az állami túlsúly abban is, hogy a főkormányzót, ki addig is kir. Tisztviselő volt, sokkal nagyobb hatáskörrel ruházták fel. Egyúttal az egész országot megnyitották a szabad forgalomnak. Megszüntették az európaiak letelepedésének addig gyakorolt megszorításait. Kimondották elvben a bennszülöttek hivatalképességét, tekintet nélkül fajra és vallásra. E reformot csak igen kevesen ellenezték. Köztük volt Ellenborough lord, ki a felső-házban gúnynak nevezte a bennszülöttek hivatalképességének kimondását. Szerinte az angol uralmat ott karddal szerezték, karddal kell azt fenntartani. A bennszülöttek kizárása minden katonai és politikai hatalomból annak első feltétele. Azért mindent meg kell tenni a népért, de még nem lehetséges e nép által tenni valamit.
A bennszülöttek e kizárása akkor nagy bajt és zavart nem okozhatott. A keletí népek nagyon is megszokták a különböző vallású vagy fajú népek feltétlen uralmát és az angolok hasonló eljárása, ha különben emberségesen és kiméletesen kormányoztak, nem okozhatott általános lázadást. Sokkal nagyobb baj volt az a gazdasági átalakulás, melyet a szabad kereskedelem urakodóvá tétele vont maga után. Nemcsak az indiai szövőipar pusztult el bele, hanem nagyon megsinylette azt a termelés is. A rabszolgaság felszabadítása után a kormány nagy vámot vetett az indiai czukorra és kávéra, hogy a jamaikai ültetvényesek termékeit megvédje versenyüktől. Nagy és káros versenynyel kellett megküzdenie az indiai gyapottermelésnek is, mióta az Egyesült-Államok gyapotjának a vámszerződés biztosította az angol piaczot. Csak ez által vált Indiából igazi gyarmat, melyre nézve törvényt szab az uralkodó ország, meghallgatása nélkül, saját hasznára, az alávetettek legfontosabb érdekeinek nyilvános sérelmével.
Még jobban kimutatja az angol kereskedelmi politikának önző és erőszakos lényegét a khinai háború.
Khina a XVI. század óta nagy belső változásoknak volt szinhelye, de teljes elzárkózottságát a külfölddel szemben nemcsak fenntartotta, hanem, ha lehet, még szigorúbba tette. Az ősi műveltség, az az állami berendezés, mely a vallással kapcsolatban annyi viharnak ellenállott, hatalmasabbnak bizonyult a mongol és mandzsu fegyvereknél, melyeket a khinai fal nem birt távol tartani a «mennyei országtól». A Ming-dynastitát megbuktatta ugyan 1643-ban a mandzsu-tatárok egy szerencsés hadi vállalata, de az új dynastia egészen a régieknek nyomába lépett és mindig Khina maradt meg fő- és uralkodó országnak, melyet széles övben vettek körül a melléktartományok: Korea, Mandzsuria, Mongolia, Keleti-Turkesztán és Tibet. Még japán sem volt egyenrangúnak tekinthető és az a körülmény, hogy ez az óriási birodalom annyi időn át minden vetélytárs nélkül állott, műveltségének és gazdagságának büszke öntudatában, eléggé megmagyarázza lakosainak és kormányának dölyfét a messze nyugatról jött «vöröshajú barbárok» iránt. Egy ideig azt remélték a jezsuiták, hogy még a császárokat is megnyerik vallásuknak, de az eredmény az lett, hogy a közvélemény szerint sokkal inkább a jezsuiták simultak a bálványimádáshoz, mint a pogányok Krisztus hitéhez. A térítőkön kívül csak azt a néhány portugáli és hollandus kereskedőt ismerték, ki megtelepedett macao városában, a portugálok gyarmatában, vagy meglátogatta Kanton kikötőjét, az egyetlent, melyet megnyitottak az idegenek előtt. Az oroszok, kik Szibéria felől már szomszédságába jutottak a birodalomnak, a nercsinszki szerződés óta (1689) legalább évenkint egy karavánt küldhettek és a cserekereskedésnek szánt határhelyeken: Kjachtában s Majmacsinban állandó volt az érintkezés. Hanem még a czárt is hivatalosan alávetettjének nézte a császár és nem sokkal több szerencsével járt az angol követ, lord Macartney sem, kit 1797-ben fogadott az «ég fia». Később még szembetünőbbé vált a lenézés. Lord Amherstet, kit 1816-ban küldött hozzá az angol király, már nem is fogadta a pekingi udvar.
Az uralkodó palotája Pekingben.
Az 1840-es évek elejéről való metszet után.
A khinai kereskedelem hasznáért sokat eltürtek, mint előbb a portugallok és hollandusok, úgy most az angol keletindiai társaság ügynökei is. Az egész érintkezés tisztán kereskedelmi volt: a két kormánynak nem is volt dolga egymással, csak a társaság érintkezett a katonai kereskedők czéhével (Hong). De midőn 1833-ban megszünt a monopolium, az angol kormány kereskedelmi érdekeinek védelmére lord Napiert küldte Kantonba, mint külön megbizottját. A mandarinok nem akarták őt elismerni, szóba sem állottak vele, és mikor fenyegetődzött, egyszerűen kitiltották a városból, minden más idegennel együtt.
Sajnos, a khinai elzárkózás politikájának ez esetben teljesen alapos és igaz volt az oka. A keletindia társaság ugyanis opiumot, ezt a pálinkánál is erősebb és mérgesebb mámorítót, szállított ide Indiából, és minthogy ennek élvezete mindinkább elterjedt, az opium árával fizették a kivitt teát, selymet és porczellánt. Mikor a monopolium megszünt, még több opiumot szállítottak ide. A khinai kormány úgy erkölcsi, mint gazdasági okokból helyesen járt el, midőn e czikk behozatalát eltiltotta.137 Csakhogy, mivel alattvalói már nagyon hozzászoktak e méreghez, tilalmával csak a csempészetet mozdította elő, mert sok mandarin, jó pénzért, szivesen hunyt szemet és az erkölcsi és gazdasági bajok csakugyan beállottak. Khina igen jól ellehetett addig idegen árúk nélkül; khinai ember is csak kevés ment külföldre, többnyire csak Hátsó-Indiába és szigeteire s így az idegenekkel való kereskedés merőben ártalmas, a mennyiben ők méregért legbecsesebb terményeiket és iparczikkeiket adják oda. Az angol megbizott pedig nem lehet más, mint kém, kit veszedelmes megtűrni a birodalomban. Ezért hosszas huzavona után elhatározták az erélyes fellépést. Mindenkép üldözték az angol kereskedőket és Liu császári biztos egyszerre 24 millió korona értékű opiumot kevertetett el mészszel és dobatott a folyóba (1839 juniusban). Ilyen okból kellett tehát az angoloknak háborút viselniök Khina ellen. Kénytelenek voltak ők is elismerni az opiumkereskedés erkölcstelen voltát. Macaulay ezt nyiltan meg is tette,138 de azt még sem türhették, hogy polgáraik vagyonát egy idegen hatalom minden kárpótlás nélkül megsemmisítse. Az akkori angol külügyminister, Palmerston, örvendett minden alkalomnak Anglia hatalmi túlsúlyának bebizonyítására és befolyásának kiterjesztésére. Tizenöt hadihajót 4000 emberrel elegendőnek tartott a khinai gőg megalázására.
Elég is volt, mert a khinaiak megfeledkeztek arról, hogy az idegeneket csak fegyverrel tarthatják távol gazdag földjüktől. Az angol flotta 1840-ben körülzárta Kanton kikötőjét, azután a Jancsekiáng torkolata felé hajózva, a fővároshoz közeledett. A khinaiak alkudozni kezdtek és ijedtségük hatása alatt kantont ismét megnyitották a kereskedésnek. De a császár hajthatatlan maradt és az a kiáltványa, melylyel tisztjeit vitézségre serkentette, legjobban mutatja, minő ábrándok uralkodtak lelkén. «Járjanak el úgy, hogy a lázadó idegenek adják ki vezéreiket, kiket aztán bilincsekbe verve küldjenek Pekingbe, hogy ott elvegyék törvényes és szigorú büntetésüket». Erre az angolok, kik Indiából erősítést kaptak, a megerősített nagy őrséggel és számos ágyúval ellátott Kantonnak ostromához fogtak. A tatár katonák száma és halálmegvetése nem sokat használt: 1841 májusban az óriási város megnyitotta kapuit. Ismét alkudoztak, de midőn a császár nem fogadta el a még mindig igen mérsékelt angol feltételeket, az angolok előbb elfoglalták Amoy, Ningpo s Sanghái városokat, aztán a Jancsekiangon felfelé hajózva Nanking, a birodalom déli fővárosa ellen indultak. A tatárok most is vitézen ellenállottak, sokan, az angolok nagy bámulatára, inkább öngyilkosságot követtek el, semhogy megadták volna magukat, vagy megfutottak volna. Sir Hugh Gough már Nanking ostromára készült, mikor a császár megkötötte a békét (1842 aug. 29.).139
A nankingi békében a császár Kanton, Amoy, Ningpo, Fucseu és Sanghai kikötőiben szabad kereskedést és letelepedést enged az angoloknak. Azonfelül 21 millió dollár hadi kárpótlást fizet és átengedi Hongkong szigetét, nem messze Kantontól. Ez a kis sziget az angolok legfontosabb tengerészeti és katonai állomása lett a khinai tengereken és fővárosa, Victoria, csakhamar elsőrendű kereskedő várossá fejlődött.
Ez a khinai háború tüntette fel először Indiát, mint az angol uralom biztos alapját, mint a tovább keletre induló katonai és kereskedelmi vállalatok támaszát. A XIX. század egyik legfontosabb eseménye, Khina megnyitása az európai befolyás előtt, a brittek indiai uralmának volt egyenes következése.
Canada és Ausztrália. A Jóremény foka.
Szinte mérhetetlen terület és beláthatatlanul nagy jövendő rejlett Angliának északamerikai és csendes-tengeri gyarmataiban. Csakhogy míg Indiában egy ősrégi kulturával kellett megküzdenie a modern műveltségnek; míg ott mindent készen talált az angol szellem és csak hódítania kellett, hogy övé legyen a világ egyik legnépesebb és leggazdagabb birodalma, Ausztráliában, hol csak vad törzsek kóborolták be az óriási térségeket, mindent még teremtenie kellett a semmiből. Canadában és a Jóremény-fokán szintén végtelen terjeszkedést látott maga előtt, oly földeket, melyek birtokáért többet kellett küzdenie a természet ellenállásával és a vad állatokkal, mint az emberekkel, de hogy valóban birodalmába olvaszthassa azokat, előbb meg kellett vívni a régibb európai telepedőkkel és culturájokkal; ott a francziával, itt a hollandussal.
Canadában ugyanaz a probléma várt megoldásra, mely előidézte az északamerikai államok elszakadását. A gyarmat kereskedelmi érdeke sokban ellenkezett az anyaországéval és az volt a kérdés, mennyiben létesíthető ott olyan megegyezés, mely mindkét részt kielégíti. Még nehezebbé vált a megoldás az Egyesült-Államok szomszédsága által. Ezeknek példája mutatta, hogy sikeres lehet az ellenállás Anglia hatalmával szemben; gyors fejlődése pedig követésre, csatlakozásra csábíthatta a sokban egyenlő származású északi szomszédokat.
A gazdasági ellentéthez itt még egy nemzeti is járult. Alsó-Canada egészen 1763-ig franczia birtok volt; ott franczia volt a régi lakosság, mely az angol uralom alatt is megőrizte ősi műveltségét és vallását, és melynek kebelében erős párt működött az Angliától való teljes elszakadás érdekében. Ugyanerre a czélra tört Felső-Canadának demokratikus pártja, melyet különösen a várható gazdasági haszon hajlított az Unio felé. A gyarmat két része külön kormányzó alatt állott, kit a korona nevezett ki. A korona túlsúlya kifejezésre jutott abban is, hogy a kormányzó tanácsát is az nevezte ki. A gyarmatosok csak az alsó-házban voltak képviselve, ott is csak meglehetős magas census alapján. Ha ott túlsúlyra jut az ellenzék, összetüz a kormányzóval, kikerülhetetlenné válik az összeütközés az anyaországgal s valószinűvé az Unio beavatkozása és az annexió.
Már 1815 óta szinte állandó volt Alsó-Canadában az alkotmányos viszály. A gyűlés (assembly) ki akarta terjeszteni hatáskörét az adó és pénzügy ellenőrzésére és felelőssé akarta tenni a kormányt. Hozzá csatlakozott 1834-ben a felső-canadai gyűlés is, noha ott az angolok voltak nagy többségben. Az angol parlament megvizsgálta panaszaikat és követeléseiket, de elutasította azokat. Erre az alsó-canadaiak adómegtagadással válaszoltak, mit a kormányzó a gyűlés feloszlatásával torolt meg. Látjuk, minő hasonló a fejlődés az 1776-ban elszakadt gyarmatokéhoz. Nem maradt el a felkelés sem, melynek Alsó-Canadában Papineau ügyvéd, a rendi ellenzék vezére, volt a lelke. Ez átterjedt Felső-Canadára is; mindenfelé guerilla csapatokat szerveztek «a szabadság fiai» s már össze is ütköztek az angol csapatokkal és a «loyalistákkal». Főtáborhelyük a Navy sziget volt a Niagara vízesésének közelében, már az Unio területén. Az angolok győzedelmeskedtek, elfoglalták a szigetet és így igen közelinek látszott a szomszéd nagy köztársaságnak diplomatiai beavatkozása.
Most azonban nagy erélylyel és bölcseséggel járt el az angol kormány. Eltörölte a régi alkotmányt (1838) és lord Durhamet, lord Grey vejét küldte oda teljhatalmú kormányzónak. Durham a felkelés vezéreit a Bermuda szigetekre száműzte, miért őt az angol parlamentben erősen megtámadta a tory ellenzék, úgy, hogy nemsokára kénytelen volt lemondani (1839).140 De rövid kormányzása megmutatta, hogy az anyaországnak van ereje a forradalom elnyomására, kitüntette, hogy a gyarmatosok legnagyobb része nem gondol elszakadásra és bebizonyította, hogy dél felől segítség nem várható. Ezért most már a canadaiak is hajlottak a megegyezésre. Anglia pedig mindent megtett kibékítésökre és kielégítésökre.
A régi megszünt alkotmány helyébe ujat, megfelelőt kellett szerkeszteni. Minthogy a főnehézséget az Alsó-Canadában túlnyomó franczia nemzetiség okozta, ezen úgy akartak segíteni, hogy az összes gyarmatokat egyesítvén, a közös parlamentben állandó kisebbségre kárhoztatták a nem angol elemet. Az angol parlament 1840 jul. 25-én kimondta az uniót. Egész Canada egy főkormányzó alatt áll és képviselőit egy közös parlamentbe küldi. Ebben a parlamentben nemsokára túlsúlyra jutottak a liberálisok; a nemzetiségi különbség elenyészőben volt, az elszakadási törekvések szinte elpárologtak. Így a központi kormány nagyobb aggodalom nélkül nagyobb jogokat engedhetett a gyarmatosoknak. Ezek lassankint kivívták a városi önkormányzatot, majd a ministeri felelősséget is. A francziák a maguk nyelvén szólhattak a parlamentben és kormány csak úgy felkarolta a katholikusok érdekeit, mint a protestánsokét. Királyi kormány alatt voltakép akkora szabadságot és alkotmányosságot élveztek a canadaiak, mint az Unio polgárai, csakhogy itt nagyobb volt a rend és kisebb a féktelenség.
Ezen intézmények hatása csakhamar érezhető volt. A régi Canada lényegében conservativ volt; lakosainak szinte egyedüli foglalkozása a földmívelés és az erdészet; nagyobb városokká csak a franczia Quebec és Montréal fejlődtek és a kivándorlók tarka serege még nem igen zavarta az életmód nyugodt egyformaságát. Most az óriási gyarmat megnyilt a világforgalom előtt. Mind erősebb lett a bevándorlás, mind sűrűbb a népesség, mind általánosabb a műveltség. Az angol városok csakhamar vetekedtek a francziákkal; fővárosnak is az addig igen jelentéktelen Ottavát tették meg. A lakosság csakhamar túlterjedt eredeti székhelyein, a Szt.-Lőrincz folyó és a nagy tavak medenczéjén s a telepedők rajai már elhatoltak a Nagy-óczeánig. Vancouver, Island megszállása és Britt-Columbia nagy gyarmatának alapítása ezen korba esik. A telepedés, mely párhuzamosan történt az Egyesült-Államok nyugotra való hatolásával, új határrendezést tett szükségessé. Ez békésen ment végbe, miben Peel Robertnek volt legfőbb érdeme. Elválasztó vonalnak egy geographiai vonalat ismertek el: az északi szélesség 49-ik fokát.
A szaporodó lakosság és a vele együtt fejlődő ipar és kereskedés eleinte új nyugtalanságra adott okot. Canadának mindaddig a fa volt fő kiviteli czikke, melyet a Szent-Lőrincz folyón leusztattak, és melynek Anglia biztos piaczául szolgált. A szabad kereskedelem diadalra jutásával az addig is vám nélkül szállító kereskedőknek és termelőknek meg kellett küzdeniök más országok versenyével és így kétségessé vált reájuk nézve az Angliával való összeköttetés gazdasági haszna. De a belföldi fogyasztás gyors emelkedése csakhamar piacot teremtett otthon is, és ez a nyugtalanság megszünt abban az általános megelégedésben, melyet a biztos és szabad fejlődés megnyerése előidézett.141
Nemcsak tartományi, hanem valóban általános jelentőségű a Canadában akkor érvényesülő politika és annak sikere.
Mindaddig a politikai kényszer, a katonai túlsúly fűzte az európai államokhoz tengerentúli gyarmataikat. Hogy milyen ingatag ez az állapot, bebizonyította úgy az északamerikai, mint a délamerikai gyarmatok elszakadása.
Anglia e nagy eseményeknek levonta tanúságát. Uralmát maguknak a gyarmatoknak akaratára és érdekére alapítja. Ezeket az összeköttetésből reájuk háramló biztosság, intézményeik szabadsága és a gazdasági forgalom élénksége egyáltalán készteti arra, hogy ezen a viszonyon ne változtassanak. Fejlődésük biztosítva van saját törvényhozásuk által; a kapcsolatnak inkább hasznát élvezik, mint a hogy érzik nyügét. Inkább szövetség egy nagy világbirodalom fentartására, mint az egyik rész alávetése a másik által. Így fejlődött Nagy-Britanniából «Nagyobb Britannia», a jelenkor leghatalmasabb állami szövetsége. A canadai kisérlet sikere megtartotta a megkezdett pályán az angol nemzetet és kormányát.
E birodalmi rendszert akkor növeli a legkésőbb felfedezett világrész: Ausztrália.
A Csendes-óczeán nagy szárazföldjét a hollandusok látogatták először; azok adták neki az Új-Hollandia nevet. De állandó telepet sem ők, sem a nyomukba lépő angolok sokáig nem alapítottak. Csak Cook hajózásai, 1770 óta ismerték jobban a partvidéket; a continens belsejébe nem hatoltak: elriasztotta őket a cultura teljes hiánya és a termények értéktelensége. Hanem az angol kormány csakhamar hasznát tudta venni ennek a tartománynak is, melyet addig csak néhány ezer, az emberi fejlődés legalacsonyabb fokán álló, nyomorult, örökké az éhséggel küzdő bennszülött népesített. 1787-ben a szárazföld délkeleti, legjobban tagolt részében, a Botany Bay mellékén gyarmatot alapított a deportált bűnösökből. Ezek a rablók, tolvajok, gyermekgyilkos nők, itt egy katonai őrség felügyelete alatt új életet kezdhettek, Nagy-Britannia pedig megszabadult népének salakjától. Oly szigorú volt az angol törvény, hogy évenkint átlag 3600 volt a deportáltak száma, köztük 7–800 nő. A fegyenczek büntetésük tartama alatt a katonák vagy a szabad telepesek földjét művelték; annak leteltével pedig maguk is szerezhettek szabad földbirtokot. Nemsokára szabad telepedők is jöttek át, kiknek 60–80 holdnyi földet ingyen adott a kormány, és kiket két éven át élelemmel is ellátott. Ezt az első gyarmatot Új-Dél-Walesnek nevezték, fővárosát pedig, az akkori gyarmatügyi minister után, Sydneynek.142
Nyugtalanságban ily lakosság közt nem lehetett hiány, de csakhamar felülkerekedtek a tisztességes elemek. Iskolákat, egyházakat alapítottak és 1823 óta már önkormányzatot nyertek és a törvényhozáshoz is hozzájárultak, úgy mint a többi angol gyarmatok lakói. A földmíveléssel nem igen boldogultak, a föld nagy szárazsága miatt, de csakhamar igen jövedelmező foglalkozásra tettek szert a juhtenyésztésben Ennek ez a roppant térség végtelen legelőivel, melyet csak itt-ott szakít meg szántóföld vagy erdő, szinte Eldoradója lett. A nagy juhnyájak birtokosai váltak az új föld aristokratáivá, és ők kezdték először ostromolni a kormányzó korlátlan hatalmát. Néhány évtized alatt már annyira megszaporodott és megerősödött a szabad népesség, hogy komolyan foglalkozhatott az önkormányzat szervezésével. 1840 óta megszünt a rabok deportatiója és a lakosság megszabadult ezen mindig veszélyes s fenyegető elemtől. Ugyanakkor azt is elhatározták, hogy a földet eladják és pedig kis parczellákra osztva, hogy a lakosság növekedjék és megszünjék az addig még nagyon gyakori nomád élet. 1842-ben már teljes önkormányzatot nyert Új-Dél-Wales, Canada módjára, és azóta évről-évre nő gazdagságban, jólétben, műveltségben.
Akkor már másfelé is bocsátott rajokat az új continens fehér népessége. Átterjedt a szomszéd Victoriába, mely azóta a legvirágzóbb gyarmattá fejlődött és melynek fővárosa, Melbourne, megőrizte a whig ministerelnök emlékét. Elterjedett nyugatra, Dél-Ausztráliába, sőt már a szárazföld legnyugatibb részén is keletkeztek angol telepek. Azonkívül megszállották az angolok a csak egy tengerszoros által elválasztott nagy szigetet, Tasmaniát, vagy Új-Diemenslandot is, melyet szintén deportatióra használtak fel és hol szintén csakhamar nagyon felvirágzott a juhtenyésztés.
Így az antipodáknál mindenfelé európai, angol élet fejlődött, parlamenttel, szabad sajtóval és igen fejlett gazdasági élettel. Nagyobb rázkódást és a szabad kivándorlónak nagyobb szaporodását csak az aranybányák felfedezése idézte elő 1851-től.
Úgy Ausztrália szárazföldjén, mint Tasmániában, igen csekély számú és erejű volt a bennszülött népesség. Eleinte pusztították, később magától elpusztult, úgy mint azon vidék ős madara: a kivi. Tasmániában, hol a bennszülöttek 18000-en voltak, a korszak végén már csak ritkaságnak tartottak nehány családot, mint valamely állatkertben. Új-Seelandban ellenben a maláj törzsből származó erőteljes, vad, emberevő maorik hosszú időn át meghiusították az európai hódítást. Egységes államot azonban ők sem alkottak. Itt a foglalást megelőzte a térítés, mely körül különösen methodista papok buzgolkodtak. Később katholikus missionáriusok is versenyre keltek velök és sokat tettek az erőteljes, tehetséges, szép faj erkölcseinek szelidítésére. A keresztyénység annál inkább haladt, minél kevésbé járt együtt az idegen elnyomással és a nagy befolyásra és vagyonra jutott papok ezért inkább hátráltatták az európai telepítést, mintsem, hogy azt előmozdították volna. Eleinte minden kormánytól független kalandorok próbáltak itt szerencsét, majd 1840 óta az angolok itt is megvetették lábukat, előbb a déli szigeten, hol Wellingtont alapították, majd az északin is. Sok harczot kellett vívniok a maorikkal; a katholikusok és protestansok közti felekezeti viszály is sok bajt okozott, és csak 1847 óta tekinthető megszilárdultnak az európai uralom ezen a gyönyörű, termékeny, mérsékelt éghajlatú szigetcsoporton is.
Így a nagy óczeán végtelen térségét, melyet azelőtt csak néha-néha szelt egy-egy hajó, és birtokba vette az európai ember. E foglalásnak a gőzhajó volt legfőbb eszköze; Angliának egyre szaporodó népessége, melynek hona már nem adhatott kenyeret, a végrehajtója. Az angol birodalom a tengeri hegemonia által terjedt ily rohamosan; egyszerűen birtokba vette az európai nemzetektől még meg nem szállott, bármily okból hasznosnak itélt földeket. A föld új felosztásában, melybe már a Csendes-óczeán is be van foglalva, Anglia játszsza a vezérszerepet új, óriási terjedelmű földet biztosítva a déli félgömbön is népének.
A keletindiai-társaság palotája Londonban.
A múlt század negyvenes éveiből való metszet után.
Mint fontos hajóállomás az atlanti és indiai óczeán közt, mint az indiai útnak legfőbb közbeeső kikötője, már a portugallok ideje óta nagy szerepet játszott a Jóremény foka. Ez 1815-ben jutott végleg az angolok birtokába. A viszonyok itt hasonlítottak a canadaiakhoz, a mennyiben az angol telepedést már megelőzte más művelt európai népnek, a hollandusnak, gyarmatosítása. Az angolok ide állami telepedőket küldenek uralmuk biztosítására és 1820 óta megszállották Port-Elizabethet is az Algoa-öböl mellékét, hol csakhamar nagy gabonatermelő és juhtenyésztő gazdagságok keletkeztek. Az európai cultura előrehaladását megakasztotta ugyan a szomszéd, vitéz kafferekkel való gyakori harcz, de feltartóztatni nem birta. Különben is a térítés itt is nagy eredményeket ért el, úgy a kafferek, mint a sokkal gyengébb és békésebb hottentották közt. A gyarmat egészen a koronától függött; önkormányzati intézményei meg épen nem voltak.
A főnehézség a régi hollandus telepedőkhöz, kiket főfoglalkozásuk után boeroknak (parasztoknak) neveztek, való viszony rendezésében állott. A mint az angol elem szaporodott, az angol nyelvet tették hivatalossá s a biróságokban sem engedtek már helyet a hollandusnak. Még jobban elkeserítette a boerokat, kik egymástól jól távol, nagy majorságokban űzték a gazdálkodást, a rabszolgák felszabadítása. Ezért kárpótlást kaptak ugyan, de azt keveslették és a rabszolgák helyett, azon a néptelen vidéken, nem igen kaphattak mezei munkásokat. Az is bántotta őket, hogy az angol kormány igen barátságosan bánt a kafferekkel, kik ellen, mint farmjaik gyakori megtámadói ellen, ők mindig készek voltak az irtó háborúra és az angolok ezen eljárását úgy magyarázták, mintha a vadakra akarnának támaszkodni ellenök. Mindezen okból 1837-ben körülbelől 10,000 boer kivándorolt és új hazát keresett, távol az angoloktól, Natalban, túl a Sárkányhegységen. Eleinte független köztársaságot alkottak, de már 1843-ban ismét kénytelenek voltak elismerni az angol felsőséget. Itt sem volt tehát nyugtuk: egy újabb kivándorlás (Trekk) hűvösebb, az európaiakra nézve kellemesebb tartományokba vezette őket, az Oranje és Vaal folyók mellékére, hol egy ideig független nemzeti létnek örvendhettek.143 A hollandusok ezen ismételt vándorlása nyitotta meg voltakép a műveltség előtt Afrika belsejét.
Így folytonos előhaladásban, fáradhatatlan tevékenységben látjuk mindenfelé az angol nemzetet. Szelleme olyan, mint az az elem, mely őt uralta, a tenger: nyugtalan, sok színt játszó, de mindenek fölött szabad. A XIX. század első felében nem volt a műveltségnek, a szabadságnak hatalmasabb tényezője az angol nemzetnél. Nemcsak otthon hazájában, nemcsak mindenfelé elterjedő gyarmataiban iparkodik azt megvalósítani: a szabadság és alkotmányosság érdekében érvényesíti szellemi és anyagi befolyását mindenütt, a hol ez eszmék a szent szövetség hagyományaival küzdenek. A franczia forradalmi propaganda helyébe Európaszerte az angol reformtörekvés utánzása lépett.