XI. FEJEZET.
A reformok kora Angliában.

A választási reform. – Egyházi és társadalmi reformok. – A gazdasági fejlődés. A munkáskérdés. – A chartismus. A gabona-törvény. – Viktória királynő. Peel kormánya. – A gabona-vám eltörlése. Peel bukása.

A választási reform.

A juliusi forradalom, mely Európa elnyomott nemzeteit szabadságuk visszaszerzésére szólította fel, nagy hatással volt a legszabadabbra is: Angliára. A jakobinus forradalom, az akkor a két nagy nemzet közt fennálló politikai ellentét miatt, a szigeten a conservativ aristokratikus szellemet tette uralkodóvá; követője, a polgári forradalom ellenben a demokratikus haladás elvét segíthette diadalra a csatornán túl is.

Semmiben sem nyilvánult annyira az angol alkotmány conservativ volta, mint a parlamenti választás rendszerében. Még a XIX. század elején is ugyanazon városok és megyék gyakorolták a követküldés jogát, melyekre azt kötelesség gyanánt hárították a XIII. és XIV. század királyai. Az egyes hatóságok népességére és kiterjedésére nem volt semmi tekintet. A kisebb grófságok nemesei néhány nagyobb földbirtokos után indultak; csak a nagyobbaknak, különösen Yorkshirenek számosabb és függetlenebb birtokosai fejezték ki valóban a nemzet akaratát.

Még rosszabbra fordult a dolog a városokban. Ezek közül némelyik azóta roppant gyarapodott, de azért több követet nem küldhettek, – még London sem, – mások ellenben egészen tönkre mentek, de azért nem vesztették el jogukat. Különben is a városokban is csak a czéhek és testületek tagjai szavazhattak, csak úgy mint nálunk 1848 előtt. Idő folytán, különösen a gépipar fellendülése óta egészen új hatalmas központok keletkeztek, sok ezer vagyonos polgárral, mint Birmingham vagy Leeds, de minden képviseleti jog nélkül. Viszont az elpusztult helységekben, melyeket lord Chatam a «rotten borough» (rothadt mezőváros) névvel bélyegzett meg, két vagy három polgár választotta meg földesúr jelöltjét. Ily módon a newcastlei herczeg kilencz, a Cavendish-család (devonshirei herczegek) hét parlamenti székkel rendelkezett. Skótországban, hol mindössze 1200-ra tették a független választók számát, pedig 45 követet választott, átlag még helytelenebb volt a felosztás. Valami jó ebből a nagy visszaélésből is származott: a nagyúri befolyás és kegy néha nagy tehetségű ifjakat juttatott be ily módon a parlamentbe, kiknek nem volt pénze egy rendes választásra. Burke, Macaulay is ily módon jutottak a parlamentbe, melynek díszei lettek. De azért már a XVII. század óta érezték az egész rendszer igazságtalanságát.

Cromwell meg is kezdte a gyökeres reformot, de halála után ismét győzött az aristokratikus érdek. A XVIII. század corrumpáló ministerei és királyai éppen nem voltak hajlandók e baj orvoslására, mely annyira megkönnyíthette működésüket. Csak az ifjabb Pitt és Fox fogtak komolyan a választási corruptio megszüntetéséhez. Pitt már-már többséget is szerzett e reformnak, midőn a franczia forradalom elleni harcz ismét véget vetett minden haladásnak.¹⁰⁵ Pedig annyira köztudomású volt, hogy a szavazatokat vásárolják és hogy aztán a vevő – a követ – ismét eladja a magáét, hogy Sheridan, a híres vígjátékíró azon az alapon követelte az általános választási jogot, hogy legalább minden polgár eladhassa szavazatát.

Minden parlamentnek az a czélja, hogy benne az államfentartó elemek akarata jusson őszinte kifejezésre. Minden törekvés, mely akár ez elemek egyikét kizárja, akár pedig akaratát meghamisítja, a parlamentarismus rovására megy. Angliában e meghamisítás abban áll, hogy a parlament megalakulására a «rotten borough«-k által nagy a befolyása a főrendeknek, viszont pedig a vagyonos, értelmes polgári osztály majdnem egészen ki van zárva az alkotmányos jogok gyakorlásából. A parlament nem a nemzet akkori állapotának, hanem egy sokkal régibb fejlődési fokának felel meg. De éppen ez az oka annak, hogy mindkét aristokratikus nagy párt, a whig és tory, irtózik a reform megvalósításától, mely új rétegeket emel felszínre. A háború után is többnyire csak a Hunt és Cobbett-féle radicálisok hangoztatták a választási reform gyökeres változtatásának szükségét.

Mi sem bizonyítja annyira a parlament páratlan tekintélyét Angliában, mint az a tény, hogy az 1815 utáni időszak nagy gazdasági válságában a parlamenti reform tünt fel az általános biztos gyógyszer gyanánt. Az ezrektől látogatott meetingekben ennek követelése hangzott fel legsűrűbben. Lassankint az akkor oppositióban álló whig-párt is magáévá teszi a jelszót és reform-párttá kezd átvedleni. Egyaránt szembeszállva a rideg conservatismussal és a forradalommal, főelvévé teszi, hogy csak a törvényes átalakulás, mely a nagy és jogos nemzeti érdekeket kielégíti és kiegyezteti, biztosítja Anglia jövőjét. Ezt az irányt szolgálta a nagyon tekintélyes Edinburgh Review czímű folyóirat. Lord John Russel 1821 óta nem szünt meg a visszaéléseket ostorozni és orvoslásukat sürgetni.

Nagy diadala volt a reformeszmének, midőn egyes kérdésekben, mint a szabad kereskedelemben és a katholikusok emancipatiójában maguk a toryk, mind Canning és Peel léptek fel, mint a szükséges javítások szószólói. Az 1829-ig elért eredmények további siker reményével biztatták a whigeket. Russel akkor azt indítványozta, hogy az oly kerületeket, melyekre nyilvános vesztegetést bizonyítottak, foszszák meg a követküldés jogától és ruházzák azt a nem képviselt nagy városokra. Az indítvány megbukott, de a szavazás azt mutatta, hogy a reformirány növekvőben van.

IV. György, minden reformnak állhatatos ellenzője, az aristokratikus Anglia bűneinek igazi képviselője, 1830 junius 26-án meghalt. Örökébe öcscse, Vilmos clarencei herczeg lépett, mint IV. Vilmos. Az új uralkodó a trónra is átvitte egyszerű matrózerkölcseit és szokásait. Nagyon örvendett könnyen nyert népszerűségének és nem igen bánta, ha modora és beszéde megbotránkoztatta a feszes előkelő világot és a diplomatákat.

A trónváltozás új választást tett szükségessé és abban már a választási reform szerepel legfőbb jelszó gyanánt. A választási hadjárat külömben is elkeseredetten folyt mindkét részről, de a whigek buzgalmát és tevékenységét nagyon fokozta az épen akkor lezajló párisi forradalom. Az ellenzék a nemzeti büszkeségre hivatkozott, mely nem engedheti, hogy a francziák inkább meg birják védeni szabadságukat, mint ők, kik mindig mintaképei voltak a szabad, alkotmányos népeknek. A választás eredménye az volt, hogy Wellington és Peel mérsékelt tory kormánya két oldalról is meggyöngült.¹⁰⁶ A népes városok és grófságok nagy része a whigekhez csatlakozott; a rotten boroughk tulajdonosai pedig elszakadtak azon államférfiaktól, kiket, a katholikus emancipatio óta, a conservativ érdek árulóinak tartottak. Még attól is lehetett tartani, hogy a high toryk, minden haladásnak esküdt ellenségei, jutnak kormányra a mérsékeltek helyett.

De ez egyszer a parlamentben nem képviselt elemek is számítottak. A gyáros kerületekben, a nagy városokban nőttön-nőtt az izgatottság, melyet a Belgiumból, Lengyelországból, Itáliából érkező forradalmi hírek egyre tápláltak. Még szerencse volt, hogy a nép csak alkotmányos úton elérhető czélra, választási jogra tört és így remélhető volt, hogy annak megadása elejét veszi a fenyegető sociális forradalomnak.

Azt hiszem, nemcsak angol szempontból, hanem az általános politikai fejlődés tekintetéből is nevezetes ez az 1830-iki angol választás. Addig is volt népmozgalom elegendő, de annak czélja mindig kívül esett a fennálló alkotmány terén. A franczia forradalomban is megtörtént a szavazó jog kiterjesztése, de ott valóban nem a parlamentnél volt a hatalom, hanem az annak parancsoló népnél. Itt ellenben, a történetben először, felismeri a nép, ahogy törvényes érvényesülésének legjobb és legbiztosabb módja, ha képviseletet nyer a törvényhozásban. Azóta a legtöbb demokratikus mozgalomnak a választási jog kiterjesztése volt a kimondott czélja.

E mozgalommal szemben a kormány, mint várható volt, a rideg visszautasítás politikáját követte. Wellington herczeg kijelentette, hogy minden erővel ellene szegül az alkotmány megváltoztatásának. E miatt oly nagy volt Londonban a nyugtalanság, hogy a ministerium nem mert megjelenni a lord mayor november 9-iki bankettjén. Elképzelhető a nép izgatottsága és haragja abból, hogy a nemzet hőse, a waterlooi győző nem mert mutatkozni, sőt még palotájában sem volt biztonságban. Wellington szinte kereste az alkalmat a visszalépésre, és a király már 1830 november 16-án Grey György grófot, a whig-párt vezérét bizta meg a cabinet alakításával.

Éppen 70 év telt el azóta, hogy III. György kiszorította a whigeket a kormányból. Az idősebb Pitt óta ez a párt mindig az ellenzéken volt; nem csoda, ha aztán közeledett a radicálisokhoz. Egy emberöltőn át Grey állott az élén; méltóságos, komoly, kissé feszes és unalmas férfiú, kit nem kiváló tehetségei, hanem kitartása, jellemének szilárdsága és előkelő származása emeltek a polczra.¹⁰⁷ Most hozzáfoghatott a nagy reformnak megvalósításához, melynek eszméjéhez ifjúsága óta hű maradt. Éppen mivel a toryk azt hirdették, hogy a változás az aristokratia bukását, a demokratia uralmát vonja maga után és az ősi alkotmányt franczia forradalmivá alakítja át, gondja volt arra, hogy kormányát nagyrészt lordokból alakítsa meg. A régi whigekhez csatlakozott Canning pártja is, melyet Palmerston lord, a külügyminister, képviselt. Csak egy igazi ujító jutott a kormányba, Brougham, a királyné volt védője, ki mint kanczellár éppen a lordok házának lett elnöke.

Russell lord, kit addigi tevékenysége erre leginkább hivatottá tett, dolgozta ki mint belügyminister a reformjavaslatot, melyet 1831 márczius 1-én mutatott be az alsóházban. Terve szerint 60 elpusztult helység elveszti jogát; 47 más «borough» ezentúl csak egy-egy követet küld. Ellenben London nyolczczal több képviselőt választ; a többi gyarapodó város 34-gyel, az angol grófságok 55-tel, Skóczia öttel, Irország hárommal többet. A képviselők száma 658-ról 596-ra száll alá. Mindenki választó, kinek telke vagy háza után legalább 10 fontnyi a jövedelme; e választókat pedig, mi addig nem történt meg, állandó névsorba írják össze. Ez a gyökeres reform, mely nem elégszik meg a kerületek igazságosabb felosztásával, hanem a választók számát is nagyon szaporítja, teljes változást vonhat maga után Anglia politikai viszonyaiban, a mennyiben a túlsúlyt a polgárságnak adja kezébe.

Nem csoda, ha a toryk teljes erővel küzdenek ellene. Rámutathattak arra a nagy hatalomra, gazdagságra és szellemi fejlettségre, melyet Anglia a régi állapotok alatt elért, rámutathattak arra is, hogy még a «rotten borough»-k is milyen kiváló követeket küldtek a parlamentbe. A bill védői közt Macaulay, ki akkor tartotta szűzbeszédét, tünt ki leginkább. «Midőn a szárazföld legbüszkébb trónjának esése még visszhangzik fülünkben, nálunk még a régi érzelmeknek, a régi intézményeknek megmaradt hatalma, varázsa. De ez eloszolhatna. Ezért szükséges megifjítani az államot; egyesíteni az egymás ellen forduló birtokot, megmenteni a sokaságot saját féktelen szenvedélyeitől; megmenteni a népszerűtlen kormány által compromittált aristokratiát. Nagy a veszély, rövid az idő.» A szavazás roppant izgatottság közepett ment végbe, soha sem volt jelen annyi képviselő, mint akkor. 608 szavazó közt csak egy szónyi többséget nyert a javaslat.

Nem lehetett remélni, hogy ez a csekély többség megingassa a felső-háznak előre látható komoly ellenállását. Ezért Russell maga is megváltoztatta javaslatát, kevesebb kerülettől vonva meg a követküldés jogát. De még így sem volt biztos a többség az alsóházban sem; a felsőház pedig egyenesen fel akarta szólítani a királyt, ne oszlassa fel a parlamentet. De míg a lordok tanácskoztak, a kormány rábirta az uralkodót a feloszlatásra és Brougham, mint elnök, egyszerre bezárta a felsőház ülését (1831 ápr. 22).

Macaulay.
Knolle (1807–1877.) rézmetszetének kisebbített hasonmása. Az eredetit Eddis festette.

A választás igazolta a whigek reményét. A sajtó, a gyűlések, az egyesületek, különösen a nagy városokban megalakuló reformtársulatok, teljesen átalakították a közvéleményt. Az alsóház több mint száz szótöbbséggel elfogadta a reformbillt. A földesurak befolyásának megmentésére még egy módosítást vittek végbe: azt, hogy az 50 font évi bérletet fizető bérlők is választók, még ha rövid időre szól is szerződésük. A rövid szerződésű bérlő legjobban függ földesurától és így mivel még nyilvános a szavazás, a conservativ érdek érvényesül a liberalis mellett.¹⁰⁸

De világos volt, hogy a felsőház ellenállását ez az előzékenység nem fegyverezi le. Az sem kétséges, hogy a nagy izgatottság és különösen a reformegyesületek radicális iránya, mely már a felsőház eltörlését követelte, sőt a korona tekintélyét is megtámadta, sok mérsékelt embert is a torykhoz csatolt. Maga a király is megingott és nem járult Grey tervéhez, számos új lord kinevezése által biztosítani a felsőházban a többséget.

Mindez arra birta a tory-párt vezetőit, hogy az egyedüli rendelkezésökre álló eszközt, a vitának lehető meghosszabbítását vegyék igénybe. Ez volt az angol parlamentben az első nagy obstructio s a későbbi mind ennek mintájára ment végbe.¹⁰⁹ Az obstructio előkészítését és szervezését vezető bizottságnak maga Peel Róbert volt az elnöke és a nagy államférfiú maga is előkelő részt vett az agyonbeszélésben. Minden egyes választókerület ügyét külön tárgyalták és így be nem látható időre remélték halaszthatni a javaslat törvénynyé válását. De a kormány kitartott és az a kijelentése, hogy akármeddig együtt tartja a házat, megnyugtatta a javaslat barátait. A közvélemény erősen nyilatkozott az obstructio ellen és nem engedte meg a ministeriumnak a hátrálást. Így az ellenzék ereje megtört és már 1831 szept. 22-én harmadik olvasásban is elfogadták a bill. De a felsőház szilárd maradt és október 8-án, Wellington és Eldon, a volt kanczellár beszédeinek hatása alatt elvetette a törvényt. Nagy hatása volt Eldon fejtegetésének, hogy a földesuraktól függő kerületek eltörlése voltakép a tulajdon jogának megsértése. Ismét szilárdan áll a katholikus emancipatio által megbontott torypárt; – a püspökök mind a bill ellen szavaztak.

Még nagyobbá és általánosabbá vált most az izgatottság, és noha egyelőre csak a polgárság érdekéről volt szó, a munkások mindenütt előljártak a reform követelésében. Annyira terjedt a zavar, hogy a kormány kénytelen volt felosztani a reformassociatiót, mely pedig az ő malmára hajtotta a vizet. Még más engedményt is tett a conservativ érzületnek: visszaállította a kerületek régi számát.

De a reformról nem mondott le. Az alsó-ház kitartott mellette és a nép állásfoglalása biztos alapul szolgált a lordok és az udvari emberek áskálódása ellen. Már a püspökök is a reformhoz pártoltak, úgy, hogy azt elvben a felső-ház is elfogadta. De midőn aztán a toryk a törvény egyes czikkelyeit leszavazták, Grey lemondott, hogy egészen tiszta helyzetet teremtsen.

A parlamenti szokás szerint Wellingtonnak kellett kormányt alakítania.¹¹⁰ De a vasherczeg, bármennyire unszolták conservativ barátai, nem mert szembeszállani a közvéleménynyel, annál kevésbé, mert Peel Róbert, kinek politikai belátásában ő teljesen megbizott, lehetetlennek vélte a kormány vitelét az alsó-ház többségével szemben, midőn az országos elégedetlenség már szinte lázadássá fajul. Így ismét a whigek kerekedtek felül és most már a király is kész volt beleegyezni az új pairek kinevezésébe. Erre azonban nem került a sor. Elég volt, hogy a király atyának, III. Györgynek, akkor nagyon megrótt példáját követve, noha az épen nem volt parlamentáris, titkára által körülbelül 150 tory lordot felszólított: ne jőjjön el a tárgyalásra. 1832 juliusban, épen két évi küzdelem után, törvénynyé vált a reform.¹¹¹

Így végződött a XIX. századnak tán legfontosabb parlamenti csatája. A régi rendi alkotmányt egészen rendi módon, törvényesen alakították ujjá. Sem forradalomnak nem volt ebben része, sem fejedelmi önkénynek. A közvélemény magával ragadva azokat is, kiknek érdeke ellen volt a változás. A régi rendi alapon választott alsó-ház vív meg a főrendekkel, törvényesen képviselve nemzet akaratát, és hogy a rendi küzdelemnek egy vonása se hiányozzék, még a királyi praerogativa is beavatkozik a küzdelembe. A történetileg fejlett angol alkotmány akkor vesz át először tudatosan idegen, különösen franczia elemet. Már nem a historiai jog, hanem az elvont czélszerűség és az igazságosság a vezető és a nagy történeti alkotások, mint királyság és felső-ház, csak az által biztosíthatják tekintélyöket, sőt fennmaradásukat, hogy a nemzeti mozgalomnak nem állják útját. A harcz egészen alkotmányos volt: mindkét rész visszariadt a szélső eszközök alkalmazásától, mert a pártszempontnál is magasabban állott előtte a belső béke érdeke.

Mint az eljárás, úgy az eredmény is más volt, mint a szárazföldi nagy átalakulásoké, melyek nem hosszas küzdelmeknek, hanem egyes kitöréseknek voltak eredménye. Hol forradalom, vagy absolutismus irja elő a törvényt, természetes, sőt jogos a vágy annak megváltoztatására. A reactio elválhatatlan árnya minden forradalomnak és viszont. Angliában ellenben a komoly, a becsületes küzdelemben legyőzött párt azt az egy pontot engedi és más czélok elérésére központosítja erejét. Ott tehát régibb állapotokat visszaóhajtó párt nincs, csak conservativ és haladó van.

Ehhez képest változnak akkor a pártelnevezések is, és itt is a franczia jelszavak jutnak uralomra. A whigek a liberálisok, a toryk a conservativok. És mivel a legyőzöttek leszámoltak a multtal, mivel Peel szavaival élve, visszavonhatatlannak tartották az alkotmányos küzdelem eredményét, a belső nyugalom csakhamar helyre állott, és minden párt állást foglalhatott a további szükséges reformokkal szemben.

Egyházi és társadalmi reformok.

Az uj törvények alapján választott első parlament nagy liberális többséget mutatott fel, de társadalmi tekintetben nem valósította meg sem a reform ellenzőinek, sem legszenvedélyesebb pártolóinak várakozását. Az uj követek többnyire nyugodt, komoly, minden szélsőségtől irtózó gentlemanek voltak, csak úgy, mint a régiek. Csak néhány nagy város radicális követe, meg az O’Connell körül egyre szaporodó ír csoport tarkította ezt az egyformaságot. «Reformált képviselőházunk – irta Palmerston 1834 márcz. 3-án, – bámulatosan kezd hasonlítani előzőihez. Türelmetlen az ostobák iránt, gyorsan megúnja a vitát, hajlandó a kormányra bizni minden oly kérdésnek eldöntését, melyhez a követek nem értenek, vagy a mely iránt választóik nem érdeklődnek. A tőke és földbirtok igen erősen vannak képviselve, úgy hogy a ház valóban conservativ.¹¹²

Hanem a kormány el volt határozva a felmerülő fontosabb kérdéseknek liberális szellemben való elintézésére, ezek közt pedig, mint rendesen, az írországi volt a legégetőbb. O’Connell izgatása az emancipatióval sem lohadt le. Most már nagy politikai czélt tűz ki nemzetének, az Angliával való uniónak felbontását (Repeal), a független ír törvényhozásnak megszerzését (Home Rule). Jól tudta, hogy ez egyelőre elérhetetlen, de azért közvetlen javítást követelt ott, hol nagyon is kiáltó volt a visszaélés. E visszaélések közt a legbántóbb az egyházi adó és tized volt. A mint nálunk, a XVIII. században, II. Józsefig, a protestánsok kötelesek voltak a kath. egyház fentartásához járulni, így ismervén el annak uralkodó voltát, úgy viszont az angol hódítás az angol állami egyház adózóvá tette az ír katholikusokat. A visszaélés itt annál nagyobb, mert a sziget lakosságának alig egy tizede tartozott a püspöki egyházhoz. A szegény, örök inséggel küzdő ír nép, hite, nemzete ellenségeinek fizette a tizedet. O’Connel helyesen mondá, hogy senki sem köteles másnak lelki szükségleteire költeni pénzét. Izgatásának hatása alatt a nép megkezdte tagadni a tized fizetését és sok helyütt törvénytelenségekre vetemedett az egyház papjai ellen.

Kettős feladatot kellett tehát megoldani a kormánynak: helyreállítani a rendet, és pedig szigorúsággal, mert az addigi tapasztalat azt bizonyította, hogy engedéssel nem ér czélt, aztán meg könnyíteni a katholikusok terhein. Az első czél elérésére a lázongó vidékeken felfüggesztették a gyülésezés és a szabad szó jogát, s az esküdtszékek működését, és a sziget nagy részét katonai törvény alá helyezték. A rend helyreállítása czéljából a parlament szinte korlátlan hatalommal ruházta fel a kormányt, mely a radikálisok és O’Connel hívei ellen Peelben és a torykban talált biztos támaszt. Sokkal nehezebb volt a másik czél elérése, melyet szintén őszintén óhajtottak, noha, mint Palmerston írja, ők is kényszerítenek, mint Metternich és a pápa, de egyuttal orvosolják is a sérelmeket, mit amazok nem tesznek. A kérdés azért volt oly kényes, mert az anglikán egyház állami volt, és annak minden csökkentése vagyonban és tekintélyben veszedelmesnek látszott az államra, az angol faj felsőségére nézve is. A kormány javaslata szerint a tizedet meg lehetett váltani pénzen, a pénzt pedig ne a bérlő, az ír katholikus, hanem a földbirtokos, legtöbb esetben angol protestans fizesse. A felesleget, melyre az egyházak fentartására nincs szükség, közczélokra fordítsák. De ez ellenkezett azzal az elvvel, hogy egyházi vagyont vagy jövedelmet nem szabad elidegeníteni eredeti rendeltetésétől és e miatt lord Stanley, a későbbi lord Derby, a kormány legerélyesebb tagja is meghasonlott a ministeriummal. Vilmos király, ki szeretett volna már megszabadulni Greytől, legjobb megoldásnak azt tartotta, ha Stanley a torykkal alkot új, erős kormányt.¹¹³ Különben is szakadás volt a kormányban. Grey Írországban tovább is kivételes törvényekkel akarta fentartani a rendet, társai pedig, kiket O’Connell biztatott, azt remélték, hogy enyhébb eszközökkel is elérhetni a czélt. Magában a parlamentben is ellentmondottak egymásnak a ministerek. A király, ki örvendett, hogy a büszke főúr gyámságától megszabadulhat, szívesen fogadta Grey lemondását és Melbourne lordra, egy művelt, tehetséges, de nagyon hanyag és politikailag színtelen whig mágnásra bizta az új kormány alakítását. Közben, 1834 végén, Wellingtonhoz is fordult, ki azonban csak úgy vállalkozott a nehéz feladatra, ha Peel őt támogatja.¹¹⁴ Peelt visszahívták Rómából, de a parlament liberális többsége és az ország hangulata ellenében ő sem boldogult és már 1835 tavaszán ismét Melbourne lett a kormány feje. Wellingtonnak és Peelnek ez a meghiúsult kisérlete alkotmány-történeti tekintetből azért nevezetes, mert az volt az utolsó eset arra, hogy a király a maga belátása szerint változtatta a kormányt, akkor, midőn az az alsóházban még megbizható többséggel rendelkezett. Ez a többség azonban korántsem volt állandó. A hol a haladás érdekéről volt szó, a whigek többnyire számíthattak a radikálisok és O’Connel követeinek szavazataira, csakhogy az írek rendesen árt szabtak érte. Ha ellenben a kormány kötelességének tartotta szembe szállani a radicálisok túlzó követeléseivel, vagy épen az írek megfékezésére hozott törvényt, Peel és hívei önzetlenül siettek segítségére.

Mind e huzavona nagyon késleltette az ír tized kérdésének megoldását, sőt a püspökök már azt remélhették, hogy az egészen lekerül a napirendről. De O’Connell nem tágított és a tized behajtása egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. Így 1837-ben létrejött a törvény, mely szerint a tizedet megváltják, értéke egy negyedének levonásával, ezt a pénzt a földbirtokos fizeti és az csakis egyházi czélokra fordítható. Voltakép keveset segített a bajon, mert a földesurak felemelték a bérleteket, és így az új terhet áthárították katholikus bérlőikre.

Peel Róbert.
Raphael Ward metszete után az eredetit H. W. Pickersgill (1782–1875) festette.

Nemcsak Írországban támadták meg az angol állami egyházat, hanem magában Angliában is. A püspöki egyházhoz nem tartozó protestánsokat (dissidensek), kikben sokkal inkább meg volt a vallásos szellem, mint az uralkodó egyház papjaiban és követőiben, politikailag már 1828-ban emancipálták, de azért nem szünt meg az a kötelességök, hogy az uralkodó egyház fentartásához járuljanak. Községeket nem alkothattak s családi állapotukat az anglikán egyház tartotta számon. Russel, ki ebben a kérdésben is elől járt, csak annyit vihetett keresztül, hogy ezentúl saját lelkészük is megáldhatta a dissidens párokat. Közigazgatási szempontból, az anyakönyvek megbízhatóságnak érdekében egyúttal elrendelték azt is, hogy a polgári házasságának meg kell előznie az egyházit. Így ezt a kérdést, mely más országokban annyi bonyodalmat okozott, szinte mellékesen és mégis gyökeresen oldották meg.¹¹⁵ Az államnak ez a diadala az egyház fölött annál méltóbb figyelemre, mert az uralkodó egyház, a lordok segítségével, körömszakadtáig védte jogát és históriai állását, úgy, hogy még a dissenterek egyházi adóját sem lehetett eltörölni. Még teljesebb volt a diadala, mikor a zsidók emancipatiójától volt szó. Ezt már 1751-ben is követelték a whigek, most pedig a kormány nagyon kitette magát érdekében. Macaulay e tárgyról tartotta egyikét legszebb beszédeinek és az alsóház mindig el is fogadta a javaslatot, de a felsőház ellenállott. Csak 1845-ben vitte keresztül a conservativ kormány, hogy a zsidók községi hivatalra megválaszthatók legyenek, de a parlamentből még tovább is kirekesztette őket az eskü formája.¹¹⁶

Az iskola ügyében is ekkor ütöttek először rést az egyház privilegiumában. Addig a népiskolák a községek és egyes testületek gondjaira voltak bízva és míg az úri nevelés páratlanul állott Európában, a szegényebb osztályok nevelésére kevesebb gondot fordítottak, mint bárhol a művelt világon. Az állam csak most kezd gondot fordítani a nemzeti élet e fontos tényezőjére. 1833-ban először vesznek fel a budgetbe 20,000 fontot iskolaépítés czéljaira. 1839-ben pedig Russel az állam felügyelő jogát akarja érvényesíteni az összes tanintézetek fölött. Oly erős volt azonban a papi befolyás, hogy javaslatából csak úgy vált törvény, hogy a felügyelők kinevezésére befolyást biztosítottak a püspököknek is.

De hiába, az állam beavatkozásának elve már ki volt fejezve, és hol nem az anglikán egyházzal állott szemben, könnyebben is érvényesült. Különösen fontos volt e szempontból, hogy évi segítséget szavaztak meg a «Maynooth College»-nak az ír katholikus papok nevelő intézetének. Az állam ezzel elismerte azt a kötelességét, hogy gondoskodjék bármily felekezeten levő polgárainak szellemi szükségeiről.

Ellenben a régi híres középiskolák, hol az előkelő osztály fiait nevelték, Eton, Harrow, Rugby, most is minden javadalmukkal együtt tisztán felekezetiek maradtak. Szintúgy az oxfordi és cambridgei egyetemek, melyeknek minden kiváltsága és alapítványatnak élvezete az anglikán hitvallás 39. pontjának elismeréséhez volt kötve, úgy, hogy a presbyteriánusok sem részesülhettek bennök. Az uralkodó egyház e monopoliumát még nem törhette meg az állam: versenytársul itt a szabad egyetem lép fel. A liberálisok Londonban főiskolát alapítottak, mely a vizsgálatok letételét és e tudományos fokok osztását nem kötötte felekezethez, és nemsokára a conservativok a fővárosban még sokkal tekintélyesebb és nagyobb tudományos hírnévnek örvendő egyetemet alapítottak, a Kings College-ot.¹¹⁷ A természettudományoknak és a technikának szolgálatában állott a Manchesterben alapított főiskola, mely a régi humanistikus műveltséggel szemben a modern haladás anyagi irányát képviselte.

Határozott küzdelemre állam és egyház közt két okból nem kerülhetett a sor. Először azért, mert itt az egyház nagyon is függött az államtól, másodszor meg azért, mert maguk a reform vezetői is az egyházhoz tartoztak és a lehető legnagyobb kimélettel viseltettek irányában. Viszont az egyház épen nem zárkozott el az új viszonyok követelései elől, sőt a legfontosabb társadalmi kérdések egyikében egyenesen zászlóvivő gyanánt szerepel.

A puritánusok utódai, különösen a quakerek, már a XVIII. század végén megkezdték a rabszolgaság intézményének ostromát. A gyarmati birodalomnak ez a minden humanitásnak és vallásnak ellentmondó szégyenfoltja még az északamerikai szabad köztársaságban sem volt eltörölhető, Angliában pedig nemcsak a nyugat-indiai nagy plantageok birtokosai sorakoztak védelmére, hanem a nagy nyereséggel járó rabszolgakereskedést üző liverpooli és bristoli kereskedők is. Sohasem volt szónoknak háládatosabb és szebb tárgya, mint Wilberforce Vilmosnak, ki 1787 óta nem szünt meg az emberkereskedés és a rabszolgatartás borzalmait ostorozva, a parlamentet e botrányok gyökeres megszüntetésére felszólítani. Az ifjabb Pitt, Wilberforce régi barátja, e kérdésben is a haladókkal tartott, de a lordok elvetették az alsó-ház határozatát, mely már 1804-ben több évre felfüggesztette az Afrikából való friss behozatalt. Wilberforce fáradhatatlan munkásságának és ékesszólásának volt köszönhető, hogy a bécsi congressus határozatai közé felvette a rabszolgakereskedés megszüntetését.¹¹⁸ Azóta az afrikai partokon angol hajók őrködtek és üldözőbe vették az emberrablókat. De bár már Canning idejében Anglia közös eljárás czéljából szerződött a többi nagyhatalommal, ez a gyalázatos üzérkedés nem szünt meg. Csakhogy, a nagyobb koczkázat miatt, sokkal drágább lett az emberhús. Különben is csak félrendszabály volt az egész, mert Anglia gyarmataiban is dívott a rabszolgatartás és midőn Canning 1824-ben elrendelte, hogy jobban bánjanak a rabszolgáikkal, a jamaikai urak elszakadással fenyegetődztek.

A humánus érzelmen kívül a gazdasági jobb belátás is útját törte a felszabadításnak. Smith Ádám és Bentham bebizonyították, mennyire jövedelmezőbb és gyümölcsözőbb minden másnál a szabad ember munkája. De a rabszolgatartókra, kiknek a napoleoni háborúk után különben is nagy gazdasági válsággal kellett megküzdeniök és kiket a friss rabszolga drágulása nagy költségekbe vert, ez az érv nem volt hatással. Így attól kellett tartani, hogy a négerek maguk szabadítják fel magokat, és követvén a haitii szerecsenek példáját, lemészárolják uraikat. Izgatottságukat még növelte, hogy ők is tudtak a kormány jóakaró parancsai felől, melyeket zsarnokaik titkolnak előttük. Csak a missionáriusok, kik igazi apostoli módon testvéreiket látták e szerencsétlenségekben, tartották még féken mérséklő szavukkal az elszánt rabszolgahadat. Ekkor történt, hogy Guyanában az ültetvényesek elfogtak és halálra itéltek egy ilyen térítőt. A biblikus Anglia megrázkódott e hírre: most már liberálisok és egyházi pártiak egyetértettek az abolitió szükségében. Midőn a négerek Jamaikában 1831-ben csakugyan fellázadtak, de leverettek, a kormány teljes amnestiát rendelt el. Egyuttal munkába vette a teljes eltörlésre vonatkozó javaslatot.

Stanley 1833 május 14-én terjesztette elő a felszabadító törvényt. «Tudom, így szóla, hogy évi 250,000 tonnányi forgalom és öt milliónyi jövedelem fölött kell dönteni, de vannak a pénznél is fontosabb érdekek. Egyik oldalon a pénzkérdés áll, a másikon a meggyőződéssé vált érzelem, mely annál ellenállhatatlanabb, mert vallásos hitben gyökerezik.»¹¹⁹ A javaslat törvénynyé vált és az öreg Wilberforce még megérhette eszméjének teljes diadalát. A gyermekeket azonnal szabadon bocsátották; a felnőtteknek még hét évig kellett dolgozniok; az ültetvényesek 20 millió fontnyi kárpótlást kaptak az államtól. Ily nagy áldozatot hozott Anglia, hogy a humanitás parancsának, jogsérelem nélkül, megfelelhessen.

Így Anglia volt az első európai állam, mely teljesítette a humanitás első nagy követelését, azt, hogy Isten képére teremtett embert ne engedje állattá aljasítani. Példája Francziaországot, hol már a convent eltörölte – de a consulátus visszaállította – a rabszolgaságot, hasonló eljárásra ösztönözte, csakhogy ott a végleges felszabadítás 1848-ig váratott magára. Az angolok már azért is szigorúan ellenőrizték a rabszolgakereskedést, hogy a rabszolgatartó államok olcsóbb munkaerejökkel ne tegyék tönkre az angol gyarmatok termelését és már ez által is kihalásra kárhoztatták az egész intézményt. De a teljes eltörlés az amerikai köztársaságokban, Braziliában és a hollandus gyarmatokban csak a következő korszakban, nagy küzdelmek árán történt meg.

Az a kormány, az a nemzet, mely meghallgatta a távoli országok idegen fajú nyomorultjainak jajkiáltását, nem maradhatott érzéketlen az egy vérből való bennszülöttek inségével szemben sem. A liberális ministerium egyik legnagyobb tette a szegényügy rendezése volt.

Már a XVI. század óta szedték a szegények adóját (Poor Tax), és a községek kötelezve voltak a helybeli szűkölködők állandó segélyezésére. Ez az adó a népesség szaporodásával nőttön-nőtt és 1833-ban 7 millió fontra – 192 millió korona – emelkedett. De ezzel az óriási összeggel aránylag kevés jót tettek. Azokat segítették belőle, kik nem szereztek és így a munkátlan csavargó megélt, de a szorgalmas napszámos háznépestől akár éhen halhatott. Mint Morus Tamás korában, a koldussereg valóban országos csapás lett; «négyszer akkora sereg, mint a mekkorával Napoleon ellen harczoltak». Az 1834. évi törvény országos ügygyé tette a szegények segítését és állami bizottságot állít fel, mely teljes hatalommal van felruházva a bárhol érezhető visszaélések kiirtására. Addig minden törvénytelen gyermeke után segítségben részesült az anya; most ellenben azt követelték, hogy az anya gondoskodjék gyermekeiről, így akarván korlátozni az erkölcstelenséget. Sokkal helyesebb volt az, hogy dologházak alapítása által nemcsak segíteni akartak a szegényeken, hanem munkára is szorították őket. Ezzel azonban az a nagy hiba járt együtt, hogy ott kor és nem szerint külön választották az egyéneket, véget vetve a családi életnek. Bizonyos, hogy ezentúl is sok nyomorgó maradt segítség nélkül, különösen a nagy városokban és a proletáriátus jelentékeny része átkozta az új rendszert, mely véget vet a henyélésnek. Egyáltalában ez a megoldás épen nem volt gyökeres. O’Connell azt mondta róla, hogy mikor 20 milliót költöttek a szerecsenekre, mit sem tettek a fehér rabszolgákért.

A pauperismus tovább is megoldatlan probléma maradt és az a tény, hogy a szegényadó nemsokára felére sülyedt, épen nem mutatja, hogy valóban humánus irányban iparkodtak volna felhasználni a nemzet egyre növekvő gazdagságát.

Egészen uj alapon, a modern socialismusén, mely az állam kötelességévé teszi, minden polgáráról gondoskodni, áll az a törvény, mely a gyermekek gyári munkáját szabályozza. Ez az első törvény, melylyel az állam egyáltalán beavatkozik a gyáros és munkás közti viszony szabályozásába, a gyöngébb fél javára és már e szempontból is világtörténeti fontosságú. Eltiltották, hogy 15 évnél ifjabb gyermek többet dolgozhasson, mint nyolcz órát naponkint; 18 évesnél fiatalabb pedig 69 óránál hetenkint. Kilencz évesnél fiatalabb gyermekeket csak selyemgyárakban szabad alkalmazni. Az állam külön hatóságok felállításával gondoskodott a munkásgyermekek egészségéről és iskoláztatásáról. Ez a korszakalkotó törvény 1834 január 1-én lépett életbe.

A parlamenti reform kapcsán megváltoztatták az eddig ép oly conservativ és ép annyi visszaélésre alkalmat adó grófsági és községi önkormányzatot is. Addig, mint már említettük, minden városban csak a czéhekhez is testületekhez tartozók voltak teljesjogú, választó és választható polgárok. Liverpool 165,000 lakosa közt csak 5000 volt polgár; Cambridgeben csak 118-an. Ez annál jogtalanabb állapot volt, mert a nem-polgárok is adóztak. Az 1835-iki törvény megadta a polgárjogot mindenkinek, ki három éve a községben lakik, háznak vagy üzletnek tulajdonosa és szegényadót fizet. A polgárok összesége választja a városi bizottságot, mely a maga kebeléből választja a tanácsosokat (alderman) és a polgármestert. A tanácsban való részvétel azonban meglehetős nagy vagyonhoz volt kötve.

Sokkal nehezebb és bonyodalmasabb volt az ír helyhatóságok reformja, mert ott voltakép a katholikus emancipatio következéseit kellett levonni az önkormányzatra nézve is. A hosszas angol uralomnak és az egyházi elnyomásnak megmaradt az a nyoma, hogy a legtöbb városban a polgári jog a protestáns hithez volt kötve, úgy mint a mi szabad kir. városainkban a XVIII. században a katholikushoz. Jog és méltányosság szerint most be kellett volna fogadni a nem protestáns többséget, de ez veszedelmesnek látszott akkor, midőn O’Connell izgatása egyenesen az unio megszüntetését tüzte ki czélul. Ezért Peel a nyugtalanság eloszlatására – mert a protestánsok, különösen az orangisták ép oly szenvedélyesen izgattak, mint a Repeal hívei – a várostól független, a királytól kinevezett magistrátusokra óhajtotta volna bízni az ír városok igazgatását. De bármily czélszerű volt ez a terv, ellenkezett volna az angol önkormányzati rendszerrel és tényleg külön közigazgatást létesített volna Írországban. Ezért végre is 1840-ben győzött a whigek felfogása, az önkormányzat megmaradt, a választói jogot pedig kiterjesztették.

Látnivaló, hogy mindezen intézkedésekben – kivéve a rabszolgaság eltörlését – épen nem nyilatkozott az a hatalmas ujító szellem, mely a whigeknek megszerezte a többséget és mely a választási reformban oly hathatósan érvényesült. Az állam és az egyház alapjainak megrendítésétől a liberálisok csak úgy tartózkodtak, mint a conservativok és az a közös kötelességük, hogy az ír követelésekkel szemben fenntartsák a birodalom egységét, oly közel hozta egymáshoz a két nagy pártot, vagyis az egész vagyonos és előkelő politikai társadalmat, hogy a köztük való különbség lényegesnek már nem volt mondható. Haladó volt mindegyik, a mennyiben a legkiáltóbb visszaélések megszüntetésére nézve megegyezett, csak az eljárás modora emelt még köztük választófalat. Ezért, mihelyt azok a kérdések, melyeket a közvélemény már megérteknek tartott, el voltak intézve; mihelyt az intézményekbe befogadtak annyit a nivelláló, demokratikus franczia szellemből, mennyi az angol hagyománynyal és a történeti hagyománynyal megfért – a liberálisoknak el kellett veszteniök a vezérszerepet és ismét a conservativ érdeknek kellett uralomra jutni.

A gazdasági fejlődés. A munkáskérdés.

Különben is az a nagy politikai változás, mely Angliában az 1830–40 közti évtizedben végbe ment, csak kifejezése, elismerése volt a társadalom átalakulásának, a vagyon, értelmiség és politikai belátás szélesebb rétegekben való megoszlásának. A további fejlődés annak a gazdasági átalakulásnak volt műve, melynek eredetei szintén ezen annyira termékeny korszakba nyúlnak vissza. Egyáltalában, mióta a juliusi forradalom és a választási reform azt a nagy közjogi kérdést megoldotta, a két legfejlettebb nemzetnek, a francziának és az angolnak belső története leginkább a gazdasági tényezők haladásában és egymáshoz való viszonyuknak megállapításában áll.

A gőzgép, a szén és víz erejének s az emberi elmének ez a bámulatos combinatiója, a véghetetlenig fokozta az angol gyáripar előállítási képességet. Ugyanakkor a bányaipar fellendülése roppant tömegekben szolgáltatta a szükséges szenet és vasat, Amerika betelepítése pedig a gyapotot. Ennek a hatalmas termelésnek világpiaczra volt szüksége. Maga Anglia s egyre nagyobbodó és népesedő gyarmatbirodalma nem fogadhatták volna be a «fekete tartomány» gyártmányait, ha ugyanazon időben a roppant terjedelmű, nyers terményekben gazdag, iparban meg teljesen szükölködő Dél-Amerika felszabadítása után nem nyilik meg a világforgalom előtt. Az uj piaczot elözönlötték a máshol védvámok által kiszorított angol árúk; az uj államok pedig magasan kamatozó kölcsöneikkel az egyre szaporodó angol tőke gyümölcsöző elhelyezésére szolgáltak. Canning korában állott be az a gazdasági fellendülés, mely csakhamar kipótolta a nagy háborúk okozta veszteségeket és szinte végtelen kilátást nyitott tőkének, munkának s a feltaláló és javító szellemnek egyaránt.

Csakhogy ez a fényes állapot mégis ingatag alapon nyugodott. Minél fejletlenebbek voltak azok az államok, melyek vevő erejétől függött az angol termelés értékesítése, annál gyakoribb volt bennök a politikai és pénzügyi válság, mely egyszerre megakasztotta a forgalmat. Ilyenkor aztán sok árú elveszti értékét, a hitel pang, még a bank is alig bír megfelelni kötelezettségeinek. A piaczot vesztett gyárak kénytelenek beszüntetni, vagy legalább redukálni a munkát; a hajók üresen vesztegelnek a kikötőben. Minél finomabb és kiterjedtebb a világkereskedelem szövedéke, annál inkább ki van téve a legkülönbözőbb, de egyaránt káros hatásoknak. Az ilyen válságnak a tőkepénzes, a gyáros, a szállító az első vesztese; de vele szenved a foglalkozás, kereset nélkül maradó munkás és hajós is. Amazt a nehéz időkön átsegítheti megmaradt tőkéje vagy hitele, de ha nincs munka, százezernyi proletár-család egyenesen ki van téve a nyomornak, az inségnek. A gyárak, a kereset könnyűsége a jó időkben a nagy városokba gyűjtötték össze a munkásokat és ha aztán kitört a krisis, oly tömeges nyomor áll be, melyen képtelen segíteni a község, az állam és a magánjótékonyság. A mire az ó-kor óta nem volt példa: Anglia lakosságának nagyobb fele már 1840-ben a városokban lakott.

Tagadhatatlan, hogy az ipar haladása gyógyítani is segítette a sebeket. Mindig jelentékeny esemény marad az első nagy vasut, Stephenson műve, mely Manchestert összekötötte Liverpoollal. Huskissonnak, a szabad kereskedés e kipróbált bajnokának akkor történt halála szomorú emléket fűz a modern közlekedésügy e korszakalkotó napjához. A Liverpoolból kiinduló első vonaton ott volt Wellingtonnal és Peellel Huskisson is. Egy állomáson kiszállnak, hogy találkozzanak. Egyszerre zaj támad, hogy a mozdony jő. Fel akarnak szállani, de Huskissont leüti az egyik induló kocsi ajtaja, úgy, hogy nemsokára bele hal. Nemes áldozatot követelt tehát az emberi elme ezen nagyszerű alkotása is, mint a mythikus felfogás szerint minden, mi maradandó. Azóta évről-évre sűrűbb lett a vasuti háló, sok ezer munkásnak biztosítva kenyerét, sok gyárnak, bányának és kohónak forgalmát és megkönnyítve a szegény osztályok átköltözését a jobb foglalkozást nyujtó helyre. Ugyanakkor a gőzhajó megkönnyíti a kivándorlást, mely azonban nem a legnyomorultabb és legelhanyagoltabb elemeket vezette el az anyaországból, hanem épen azokat, kik vállalkozásuk révén nemcsak megélhetést, hanem jobb módot remélhettek. Évenkint sok ezren mentek Amerikába, sőt már Ausztráliába is és szaporodásuk, vagyonosodásuk, igényeik növekedése ujabb nagy piaczot biztosított az angol iparnak.

Az első vasút Angliában.
E vasutról szóló egykoru munka után. Épitette Stephenson György. Megnyitották 1830. szeptember 15-én. A sinek hossza 35 angol mérföld; minden sin 15 láb hosszú, 2 hüvelyk széles, 1 hüvelyk vastag. A sinpár köze 4 láb 8 hüvelyk. 18 mérföldnyire a sinek kő-talpakra voltak fektetve, tizenhármon át tölgy- és nyárfa gerendákra. A pályán 36 hid volt, egy kilencz ivü viaduct s egy 2240 yard hosszu, 22 láb széles, 16 láb magas alagut. Költsége 1 millió font sterlinget tett ki. A «Northumbrian» mozdony ez utat 1 óra 50 percz alatt tette meg. 1831-ben a «Mercury» 67 percz alatt. A vitelbér a jobb szakaszokban 5 shilling volt.

Az otthon maradtak, igazi angol mód szerint, az önsegélyhez fordultak helyzetök javítására. Már 1827-ben létrejött a birminghami nemzeti munkásegyesület, mely a választási reform kivívásánál nagy szerepet játszott. Minthogy azonban az alkotmányos reform a munkáson nem segített, ezek az egyesületek tovább is fennmaradtak és csakhamar elterjedtek a királyság minden részébe. Ezek a «trade union»-ok különösen akkor fejtettek ki nagy tevékenységet, midőn a munkások követeléseinek keresztülviteléről volt szó a munkaadókkal szemben. Eleinte e czélból barbár eszközökhöz fordultak: a gépek elpusztításához, a munkaszünetben (strike) részt nem vevő munkások üldözéséhez, a minthogy kezdettől fogva a strikeban ismerték fel leghatásosabb, mert törvénybe nem ütköző és a munkaadókat leginkább engedésre biró eszközüket. Az első ilyen nagy strike 1834-ben volt, a midőn Londonban a munkások százezrei járták be a várost, nemcsak nyomorukkal tüntetve, hanem számukkal és erejökkel is. Hanem a hagyományos felfogás a munkás alárendelt viszonyáról még annyira uralkodott, hogy még a liberális közvélemény is a strikeolók ellen fordult, a minthogy a nem dolgozó munkás nem is válhatik népszerűvé soha. Nem is vezethetett czélhoz az ilyen mozgalom mindaddig, míg a munkaadók tőkéjével szemben, mely képessé tette őket a várásra, a munkások hasonló erőforrásokkal nem rendelkeztek.

Sokkal nagyobb rokonszenvet keltettek azok a munkásegyesületek, melyek a fő fogyasztási czikkek közös és így olcsóbb beszerzése által akartak tagjaikon segíteni és így őket a gyárosok lelketlen bérpolitikája ellen támogatni. Rochdaleben, Manchester közelében jött létre 1832-ben az első ilyen szövetkezet. Csakhamar hasonló szövetkezetek keletkeztek mindenfelé és milliónyi munkás lépett a «rochdalei úttörők» (pionirok) nyomába, amaz útra, mely az angol munkásvilág anyagi, értelmi és erkölcsi emelkedéséhez vezet. Az által, hogy minden társadalmi osztályhoz tartozó férfiak kezdtek érdeklődni a munkások ügye-baja iránt; az által, hogy az egész radikális párt felkarolta azt a parlamentben és a sajtóban és mint láttuk, maga a kormány is tett intézkedéseket a gyárosok által való teljes kizsákmányolás ellen, az ellentét itt soha sem vált oly élessé, mint más országokban és a munkás nem mondott le a reményről, hogy a maga erejével és a közvélemény felvilágosításával idővel törvényesen is keresztülviheti jogos kivánságait.¹²⁰

A chartismus. A gabona-törvény.

Ehhez egyre volt szükség: politikai hatalomra, a parlamentben való képviseltetésre tenni szert, úgy mint ez a katholikusoknak és a birtokos polgároknak már sikerült. Mihelyt egyszer a történeti alkotmány helyébe a választási jognak, tehát a politikai hatalomnak vagyonon alapuló kiterjesztése lépett, már nem volt elvi akadály, a census leszállítása, vagy épen az általános népszavazás elfogadása által a munkások részére is megnyerni a szavazással járó politikai befolyást.

Mint minden nagy társadalmi mozgalomnál, itt is közvetlen szükség hevitette a szenvedélyeket. Több kedvező év után 1838-ban ismét nagy kereskedelmi válság tört ki. Sok munkás kereset nélkül maradt. A bajt még fokozta, hogy több éven át rossz volt az aratás. A kenyérnek és más szükséges élelmiszereknek ára több mint kétszeresére emelkedett. Egy quarter (körülbelől 3 hectoliter) buzának 1835 végén 35 shilling (42 kor.), 1837 őszén 53 sh., 1838 augusztusban 77 sh. Volt az ára. E mellett pedig, a kereslet hiánya miatt, a munkabér egyre csökkent, úgy hogy sok szövő nem kereshetett többet naponkint 50 fillérnél. Ezek a viszonyok összetartásra és cselekvésre ösztönözték a proletariátust és még a legconservativabb államférfiút is figyelmeztették egy új rabszolgaháború veszélyére.¹²¹

Victoria angol királynő megkoronázása a londoni Westminster templomban.
Wagstaff rézmetszete után az eredeti festményt Parris († 1873.) festette.

Bár most is előfordultak a súlyos rendzavarásnak, gyujtogatásnak és gyilkosságnak egyes esetei, az egész mozgalom jó angol hagyomány szerint csakhamar a törvényesség útjára terelődött. Egy Lovett nevű könyvkereskedő, ki előbb asztalos volt, szerkesztette meg a «a nép chartaját», mely a nép politikai jogát és túlsúlyát lett volna hivatva megvalósítani. Öt pontja a következő: általános szavazójog; titkos szavazás; évenkint új parlament választása; a census eltörlése úgy a választás, mint a megválaszthatásra nézve, végre a parlament tagjainak díjazása. Természetes, hogy az egész országot népszámra körülbelül egyenlő választókerületekre osztják. Így ezentúl a szegény emberek, a munkások, kis polgárok és kisbérlők hozzák a törvényt; az egész alkotmány demokratikussá válik. Hogy mire fogják hatalmukat felhasználni, azt nyíltan kimondta Stephens, az egyik munkásvezér. «Nem politikai kérdés, – így szólt, – hogy megkapjátok-e a választási jogot vagy nem; a chartismus első sorban kés- és villa-kérdés; a charte annyit tesz: jó lakás, étel, ital, jó kereset s jó munkaidő.» Igy a politikai elvek hátterében a sociális kérdés jelenik meg. Több munkásvezér egyenesen erőszakkal akarta szétrobbantani a corrumpált társadalmat és államot, de még a mérsékeltebbek is szükségesnek tartották a fenyegetést, hogy a vagyonos osztályokat engedékenységre bírják.

A munkás «ezredek» számánál csak fegyelmök és összetartásuk volt bámulatosabb. Egy Londonban székelő nemzeti convent vezette a mozgalmat. Birminghamban 1838 aug. 6-án 200,000 ember volt együtt a szónoklatok meghallgatására és indítványaik elfogadására. Egy hónappal később Manchesterben 300,000 ember jelent meg a munkások meetingjén. Követeléseiket egy kérvényben nyujtották be az alsó-házban. Ezt a kérvényt 1.280,000 ember írta alá és oly nehéz volt, hogy négy embernek kellett a terembe gördíteni. Hanem az alsó-ház nem engedte a kérvénynek napirendre kitűzését s a kormány katonasággal oszlatta föl a rendetlenkedőket. Walesban zendülés tört ki, de azt csakhamar elnyomták és a londoni nemzeti convent, melyben igen éles ellentét választotta el a mérsékelteket a szélsőktől, kik jólét-bizottságot akartak alakítani, – már 1839 szeptemberben feloszlott. Az angol társadalom szilárd épülete kiállotta ezt az ostromot is. Akkor tünt ki a parlamenti reform nagy alkotmányos haszna, mert a chartistákkal szemben egyaránt conservativ volt a nemesség és a vagyonos polgárság.¹²²

Hanem azért a mozgalom erkölcsi ereje még sem veszett kárba. Nem alkothatta meg a demokratikus államot, jakobinus mintára, de egy igen lényeges pontban nagyon segített a proletariátus helyzetén.

Mint minden munkásmozgalom, az angol is első sorban a gyárosok, tehát a vagyonos polgárság, a tőke képviselői ellen indult. Ezért sok jó tory még szivesen látta azt a veszedelmet, mely a gyülölt és megvetett merkantilistákat fenyegeti, kik politikai befolyás dolgában a választási reform óta a földbirtokosok helyébe léptek. De hát csakugyan a tőke és a munkaadó-e a hibás a munkás rossz helyzetében? Utoljára is a drágaság a legközvetlenebbül érezhető nagy baj, ezt pedig a földbirtok érdekében fennálló vámrendszer okozta. Az összes politikai és sociális harczok legügyesebb és legtanulságosabb fordulatai közé tartozik: mint fordítja a polgárság a nagy földbirtok ellen a reá nézve annyira fenyegető, szenvedélyes népharagot.

Különben is már a birminghami nagy meeting alkalmával nyilatkozott a gabona-törvény elleni harag. A tüntetők egyik ezrede előtt három kenyeret vittek; egy kicsit «Anglia», egy valamivel nagyobbat «Francziaország» és egy jó nagyot «Oroszország» felirattal. Mindegyiknek egy az ára: 6 garas (60 fillér). Ugyanakkor alapították meg a szabad kereskedés szószólói, élükön Cobden Rikárddal és Bright Jánossal, a gabonatörvény-ellenes szövetséget. (Anti Corn-law league.)

Ezt az annyira károsnak nézett gabonatörvényt, illetőleg a külföldről behozott gabona vámjának szabályozását, 1815-ben, a napoleoni háborúk után állapították meg, a tory uralom tetőpontján, sok városi követ és néhány szabadelvű pair ellenére. Abból indultak ki, hogy a hazai gabonatermelés csak úgy jövedelmező, ha egy quarter búza ára legalább 80 shilling (96 korona). Idegen buzát csak akkor lehetett behozni, ha az angol piaczokon már elérték ezt a magas árt; idegen rozsot, ha annak ára 53 sh.-re emelkedett. Ha nagy inség állott be, mint 1817-ben, a kormány némileg enyhítette ugyan a vámot, de átlag ez a védő vám körülbelül másfél annyira emelte a kenyér árát. Akkor, mint Peel kiemeli, a whigek és toryk egyetértettek a hazai termelés e gyámolítása dolgában; aggodalmat egy vezető emberben sem keltett. Még annyira általános volt az az elv, hogy Anglia nagysága a földbirtokon alapul, hogy a liberalis Canning és a szabad kereskedés híve, Huskisson, több idegen árú és iparczikk vámját leszállították, de a gabonáéhoz nem nyultak. Csak 1828-ban állott be némi változás, a mennyiben a külföldi gabona vámját fokozatosan leszállították abban a mértékben, mint piaczi ára emelkedett és csak 1 sh.-nyi vámot szedtek, mihelyt az a 71 sh.-et elérte. Tényleg az angol fogyasztó közönség, mely sokkal olcsóbban élhetett volna, ha csekély vámmal behozzák az orosz vagy amerikai gabonát, roppant adót fizetett a földbirtokos-aristokratiának. Ez az adó pedig annál sujtóbb, mert épen a legszükségesebb, nélkülözhetetlen élelmiszerre nehezedik.

Véleményünk szerint az élet szükségleteinek mindennemű államilag elrendelt drágítása bármely osztály vagy foglalkozás javára mindig kárhoztatandó és ellenkezik az állami élet egyik első követelésével. De hol a termelő osztály nagy és számos, sőt az egész népesség nagyobb részét magában foglaló, mint Francziaországban vagy nálunk, ott annak védelme és támogatása – ha rászorul – oly nagy állami érdek, hogy elhallgattatja az elvont humánus érdeket. De Anglia mezőgazdasági életének épen az a jellemző vonása, hogy az egész föld igen keveseknek birtoka; hogy kis birtokos alig van és a szabad parasztságot függő bérlő osztály pótolja. Az angol gabonatörvény rikító igazságtalansága tehát abban áll, hogy az állam a legszegényebb polgáraitól megvonja a falat kenyeret, csak azért, hogy a leggazdagabbak, a lordok és a földbirtokos gentry annál többet költhessenek.

De más szempont is szólt a gabonavám ellen. A gabona drágasága szükségkép emelte a munkabért, mely mindig bizonyos arányban áll a legszükségesebb élelmi szerek árával. A magasabb munkabér pedig szükségkép emeli a gyártmányok árát is. Az angol ipar tehát sokkal versenyképesebbé válik, mihelyt a kenyeret mesterségesen nem drágítják. Ha pedig a gabonatermelő idegen népek nyernek az angol piacz megnyitása által, annál inkább adózóivá lesznek Angliának, melynek fejlett ipara náluk jobb piaczra talál. Kitünik tehát, hogy a munkaadónak és a munkásnak, kiket annyira szembeállítottak egymással, voltakép egy az érdeke: az olcsó gabona, a vám eltörlése, vagy legalább lényeges csökkentése. A város áll szemben a vidékkel, az ipar és kereskedés a mezőgazdasággal, a polgár és munkás a földbirtokos nemessel. Az agrarismus és merkantilismus nagy ellentétei itt jutnak valóban világtörténeti kifejezésre.

Régi tapasztalás, hogy a legkézzelfoghatóbb igazság is csak nehezen győzi le az előitéletet, a gyanút, a szenvedélyt. A munkások csak igen lassan látták be, ki az igazi ellenségök. Cobden, Bright és társaik fáradhatatlan munkásságára, a szószéken és a sajtóban kifejtett tevékenységére volt szükség annak a tannak terjesztésére, hogy csak egy számra csekély aristokratiának önző érdeke bűnös annyi milliónak nyomorában. Az ipar és a kereskedés érdekeiért küzdve, ők nemcsak a vagyonos osztályt nézték, hanem szivükön viselték a munkások sorsát is. Ők az igazi modern Gracchusok, kik komolyan hozzáfogtak a pauperismus nagy csapásának enyhítéséhez. És ha az iparosmunka pártolásában igazságtalanokká váltak az aristokratia történeti érdemei, sőt a mezőgazdaság jogos érdeke iránt is, hibájukat enyhíti, megmagyarázhatóvá teszi, hogy megtalálták a legkönnyebb és a közre nézve legkevésbbé kártékony módját a nép terhei enyhítésének, föld- és vagyonfelosztás nélkül. A politikai radicalismus a liberalisokat is megnyeri a sociális kérdés megoldásának – a régi társadalom alapjainak megrendítése nélkül.

Csakhamar politikai hatalommá vált a londoni «gabona-convent». A chartismus bukásával hozzá csatlakoztak a munkások is és a választásoknál a szabad kereskedés mind több hivét sikerült bejuttatni a parlamentbe. Már 1841-ben igen tekintélyes kisebbség szavazott a gabonavám eltörlésére.

De épen mivel a gazdasági küzdelem mögött nagy politikai és társadalmi elvek egész sora lappangott, kelt erős védekezésre az egész régi Anglia. Hisz voltakép itt is a történeti folytonosság megszüntetéséről, a franczia demokratikus elveknek, a rationalismusnak, a legnagyobb számnak túlsúlyáról volt szó. Az irek és a protestans dissenterek a szabad kereskedés elvéhez szítottak; az uralkodó egyház hivei ismét vállvetve küzdenek a torykkal.

O’Connell egyre szenvedélyesebb izgatása a birodalom egysége ellen; az állami egyház ellen intézett támadások hosszú sora; a chartismus túlzásai és a szabad kereskedők előtörése, vagyis a politikai és gazdasági radicalismus haladása, ismét szükségessé tették a conservativ érdekek megszilárdulását. A whig kormány a választási reformmal betöltötte hivatását; további tevékenysége nem elégíthette ki sem a haladókat, sem a torykat. Már 1835 óta többnyire csak Peel jóakaratából tarthatta fenn magát és mikor ez a nagy államférfiú, látva a közvélemény fordulását, elérkezettnek tartotta a maga idejét, a hatalom szinte önként ölébe hullott.

Viktória királynő. Peel kormánya.

Ezen küzdelmek közepett halt meg IV. Vilmos. Jóakaró, egyszerű, de teljesen műveletlen ember volt, kit szíve inkább a torykhoz vont és kinek főérdeme a nagy átalakulásban az, hogy nem igen állotta útját (1837 jun. 20). Utóda az angol örökösödési törvény szerint öcscsének, Eduard kenti herczegnek akkor 18 éves leánya, Viktória volt, kiről még a legbeavatottabbak is alig tudtak valamint.

A fiatal trónörökösné egyszerűen, szinte szegényesen nevelkedett a kensingtoni kastélyban, anyjának, a belga király testvérnénjének, első házasságban Leiningen herczegnének, szorgos felügyelete alatt. Az egész családi élet ott inkább német volt, mint angol, a belga király és bizalmasa, Stockmar báró gondoskodtak arról, hogy a herczegnő sokat tanuljon és népe iránt érdeklődjék.

Sokat beszéltek és írtak arról, mennyit kellett, különösen az anyjának, szenvednie az öreg király szeszélyeitől és mert csekély apanagea gyakran adósságcsinálásra kényszerítette. De épen ezek az egyszerű polgári vonások megnyerték az egész nemzetet Viktória részére, ki különben személyes megjelenésének bájával is elragadta a kedélyeket. Nevelői hatásának volt tulajdonítható, hogy inkább a whigekhez vonzódott. Tudták, hogy lord Melbourne teljes bizalmát birja és ez a királyi rokonszenv okozta, hogy már hanyatló pártja az 1837-iki választáson ismét többséget nyert.

Teljes fényében mutatta magát a régi királyság és a nemzetnek, de különösen London városának loyalitása az 1838 julius 28-án végbemenő koronázáskor. A Westminster-kápolna csodálatos gót szépségébe belevegyült az új műveltségnek finomult ízlése és Anglia mesés gazdagsága.

Talpon volt az egész város megbámulni a királynőt, a külföldi követeket, kik közt az öreg Soult marsall és Esterházy Pál herczeg vonták legjobban magukra a figyelmet, az ősi aristokratiának és a gazdagságban ezekkel vetekedő nagykereskedőknek és gyárosoknak pompáját.

Nemsokára azonban komoly uralkodói gondok nehezültek a királyasszony ifjú fejére. Melbourne kormányát 1839 május 7-én leszavazta a toryk és radicálisok coalitiója. A királynő Wellington herczeget hivatta, ki ismét Peelt ajánlotta a kincstár első lordjának, azaz ministerelnöknek. Elismerése volt ez annak az 1832 óta nyilvánuló ténynek, hogy a törvényhozás súlypontja az alsó-házra ment át, tehát a kormány vezetőjének ott kell lennie, hol a küzdelem eldől.

Az új kormány alakítása nem okozott nehézséget. Peel elég soká készült reá és maga körül egész táborkarát gyüjtötte a conservativ államférfiaknak. Csakhogy a parlamenti kormányzásnak ez a nagymestere most azzal a követeléssel állott elő, hogy a királynő bocsássa el volt ministereivel együtt udvarhölgyeit (ladies of the bed-chamber) is. E hölgyek a whig-aristokratiához tartoztak és természetesen férjeik vagy testvéreik érdekeit képviselték úrnőjüknél. Már pedig az ily személyes együttlét oly befolyást biztosít, mely esetleg a kormányra nézve alkalmatlanná, sőt veszélyessé válhatik.

A régi alkotmányos szokás szerint a kormánynyal megváltoztak az udvari hivatalok és méltóságok is. A két párt aristokratiája így felváltva szolgálta a királyi személyt. A kérdés csak az volt: vajon ha leány a király, szintén oly szigorúan kell-e érvényesülnie a pártpolitikának oly személyek irányában is, kiknek szolgálata ebben az esetben még intimebb és bizalmasabb természetű. Melbourne lord tanácsára a királyné megtagadta Peel kérését, mire ez lemondott és a whig-kormány ismét elfoglalta a polczot.

Látszólagos jelentéktelensége mellett is ez a kissé pikáns «szoknyakérdés» (affaire des jupons) az alkotmányos monarchia egyik leglényegesebb problemáját érintette, és a komoly Peel épen nem hibázott abban, hogy ily aprólékosságig akarta vinni a párt egyeduralmát. Mihelyt abból indulnak ki, hogy az uralkodó felelősség nélkül való, a felelősség pedig egészen a kormányt, illetőleg a túlsúlyban levő parlamenti párt megbizottjait terheli, világos, hogy minden oly befolyás, mely a kormányon kívül vagy épen annak ellenére érvényesül, a felelősséget csökkenti, vagy épen semmivé teszi. Az alkotmányos király közügyekben nem hallgathat másra, mint felelős tanácsosaira; már pedig ki fogja megvonni a határt a királynő és udvarhölgyei közti érintkezésben a közügy és magánbeszéd közt? Nevezetes, hogy épen a conservativ párt vezére állította fel azt az alkotmányos elvet oly szigorúan, minden nem felelős tanácsnak, azaz, a hogy mi neveztük, kamarillának kizárására. Az uralkodó, e felfogás szerint, mint magánember sem tartozhatik egy párthoz sem; egész politikai fellépése és iránya kell, hogy teljesen egybehangzó legyen ministeriumával. Világos, hogy addig Angliában is máskép állott a dolog; mindenki tudta, hogy a két első György whig, a másik kettő meg tory volt; az is világos, hogy ez a teljes elkülönítés, még ha helyesnek ismernők is el, teljességgel kivihetetlen. Testvéreit, rokonait vagy épen hitvestársát csak nem változtathatja a király pártállás szerint? Mindamellett helyes volt a kérdés felvetése, a nehézség feltüntetése, mert eleve is útját állotta annak, hogy, a mint nőnél oly könnyen megtörténhetik, személyes érzelmek döntsenek állami ügyekben is.

Így fogták fel a dolgot Angliában és az «affaire de jupons» inkább a királynő népszerűségének ártott, mint Peelének. Különben az egész alkóvkérdést még azon évben közmegelégedésre megoldotta Viktoria eljegyzése unokatestvérével, a vele egykorú Albert szász-kóburgi herczeggel. Mint a királynő férje, Albert, a «prince Consort«, ritka ügyességgel felelt meg nehéz feladatának, hogy mint discrét és eszes tanácsos szolgálja nejét, mivel alkotmányos befolyást és politikai hatáskört épen nem engedett neki az angol féltékenység.

Albert szász-koburgi herczeg.
Bacon-nak 1841-ből való rézmetszete után; az eredetit Ross (1794–1860.) festette.

Jobban ismerte a külföldi viszonyokat, mint ez Angliában szokás, és e téren befolyása épen nem volt kicsinylendő; a mellett pedig, mint pártonkívüli, csakhamar felismerte Peel rendkívüli jelentőségét és megnyerte részére neje bizalmát is.¹²³ Így, bármelyik párt volt kisebbségben, «ő Felsége hű oppositiója» maradt.

Az angol nép örömmel látta a királyi család mintaszerű életét s Erzsébet óta nem volt népszerűbb uralkodója Viktóriánál. De a sok pompa és ünnepély között figyelmet követelt az országnak teljesen megrendült állapota is. A chartista mozgalom akkor áll tetőpontján és vezetőinek egy része a forradalomtól sem retten vissza. Írországban, O’Connell agitatiója következtében, annyi merényletet követtek el a birtokosok élete és vagyona ellen, hogy mint megjegyezték, már csak a gyilkosok és gyujtogatók élhettek biztonságban. Megrendült a pénzügyi egyensúly is. A deficit 1˝ millió fontra emelkedett és az 1840 évi budget az adók 10 százalékos emelését helyezte kilátásba. E mellett nyilt lázadásban van Canada; az orientális kérdés akkori bonyodalma pedig nagy világháborúval fenyeget.

Ismét elérkezett az az időpont, midőn a régi jelszavak már nem feleltek meg a helyzetnek, midőn a bajok nagyságához mért új orvosszereket kellett találni. Peel maga a munkáskérdés megoldását tartotta államférfiúi legfőbb kötelességének. «A munkásosztály szenvedése és helyzetének zavara mértéktelen; szégyen ez és egyúttal veszély civilisatiónkra nézve. Szükséges sorsukat javítani és biztosítani. Igaz, hogy mindent nem tehetünk, de valamit tehetünk, s kötelességünk annyit tenni, a mennyit birunk.» A conservativ vezér most is jobban megértette a kor szavát, mint a kormányzás munkájában elkopott, napról-napra élődő whig politikusok.

Nem csoda, ha a liberalis kormány az alsóházban is elvesztette többségét. Írország megnyugtatására vonatkozó javaslatai megbuktak. A deficiten nem birt segíteni, noha még a királynő civillistáját is kisebbre szabták, mint elődjeiét (385,000 fontra), és a királynő férjének dotátióját is megnyirbálták. Hogy ismét népszerűségre tegyen szert, a gabona-vámellenes mozgalomhoz közeledett, de ezzel nemcsak a torykat zúdította maga ellen, hanem a whig földbirtokosokat is elszakadásra birta. 1841 tavaszán többször leszavazták és midőn még sem mondott le, Peel május 27-én egyenesen bizalmatlanságot indítványozott. «Ő Felsége ministerei nem birják eléggé a Ház bizalmát a közjó előmozdítására szükségeseknek vélt intézkedéseik keresztülvitelére; hivatalban maradásuk tehát nem felel meg az alkotmány szellemének.» Az indítványt junius 4-én egy szótöbbséggel elfogadták, mire Melbourne lord feloszlatta az alsó-házat.

Nagy és zajos választási harcz után, melyben a whigek egyaránt korteskedtek a királynő nevével és a szabad gabona-kivitellel és melyben a vesztegetés is óriási arányban dívott, Peel nagy diadalt aratott. Nemcsak az angol grófságok földbirtokosai és bérlői választottak conservativ követeket, hanem a nagy városok jelentékeny része is. Erős, czéltudatos, a vagyont megvédeni tudó, a pénzügyeket rendbe hozó, a zavargókat megfékező kormányt akartak. Az ehhez szükséges államférfiúi tulajdonságokat Peel Róbert oly mértékben egyesítette magában, mint ritka államférfiú és most teljesen élvezhette eddigi várakozásának és előkészületének gyümölcsét. Mindjárt a trónbeszédre adandó felirat tárgyalásánál kisebbségben maradt a ministerium. «Grey kormányában reform-actával kezdtük; most azon javaslattal végeztük, hogy gondoskodni kell a kereskedelem felszabadításáról. Nagy ügyekben győztünk, nagy czél felé törve buktunk meg», mondá lord Russell önérzetes búcsúbeszédében. A királynő Peelt bizta meg a cabinet alakításával és most már lemondott udvarhölgyeiről is. Az új kormányban Wellington herczeg mellett ott voltak a régi liberálisok is, kik 1834-ben az egyházi kérdés miatt léptek ki; Sir Graham a belügy- és lord Stanley a gyarmatok ministere. A tíz év óta végbement változás abban jut kifejezésre, hogy bárminő conservativ a többség és az ország hangulata, a haladásnak alig van már ellensége. 90 főnyi «munkaképes többségnek» (working majority) élén Peel nyugton foghatott tervei kiviteléhez.

Mi sem mutatja jobban helyzetének szilárd és erkölcsös voltát annál, hogy adótörvényen kezdhette. Három százaléknyi jövedelmi adót rótt ki, de csak a 150 fontnál nagyobb jövedelmekre, úgy hogy ezt a terhet egészen a gazdag és módos polgárok viselték. Anglia gazdagságát mutatja, hogy ettől 3,800.000 fontot vártak, mi busásan elég a deficit fedezésére.

Ezen annyira igazságos és szükséges törvény alkotásához minden párt hozzájárult. Nagyobb nehézséggel járt a gabona-törvény megváltoztatása. Az 1842 február 3-án tartott trónbeszédben a királynő felszólította a parlamentet, foglalkozzák a gyáros vidékek lakosságának meg nem szünő inségével. Peel intézkedése meg akarta egyeztetni az ipar és a szegénység érdekét a földbirtokéval. Lépcsőzetes vámot indítványozott, 20 schillingnyit, míg a búza quarterje 50 schillinge alul kapható, aztán fokozatosan csökkenőt, mindaddig, a míg az ár 73 schillingre nem emelkedik. Azontúl csak 1 shilling az egész szám. Ez az 1828-iki törvényhez képest leszállítása volt a vámnak és sok tory már a miatt is ellene volt a törvénynek; a whigek 8 schillingnyi átlagos vámért küzdöttek, Cobden pedig, ki e vitában foglalta el helyét a parlament nagy szónokai között, a nép zsarolásának hirdette a gabonára vetett vámot. Végre is Peel javaslata győzött, meg ellenségei sem mertek már osztályérdekre hivatkozni ott, hol oly világos volt, mit követel a humanitás.¹²⁴

Még nagyobb könnyítés volt az iparra nézve, hogy Peel a legtöbb nyersterménynek vámját eltörölte és általában, a gabonát és czukrot kivéve, mindenkép a szabad kereskedelem elvét követte. Csak a gyártmányokra és a nagy fogyasztási czikkekre (dohány, bor, tea) tartotta fenn a vámokat fiscális érdekből. A mint a pénzügyi helyzet javult, egyre több árú vámját szállították le.

Nevezetes pénzügyi intézkedése volt még Peelnek a bank szabadalmának szabályozása. A bank-acta megujításakor, minden kereskedelmi válság elkerülésére kikötötte az állam, hogy a bank csak annyi pénzjegyet bocsáthasson ki, a mennyi arany fedezete van, azonfelül még 11 milliót, a mennyivel tartozik neki az állam, és még 3 millió fontot fedezetlenül. Ezen acta uralma alatt vált az angol bank a pénzpiacz egyik legfőbb szabályozójává s mindössze kétszer kényszerítette a nagy kereskedelmi válság a kormányt arra, hogy az actát felfüggeszsze és megengedje több fedezetlen bankónak kibocsátását (1847. és 1866-ban).

Mindez nem segített az inségen és a demagogok felforgató beszédei egyre lázították a népet. Peelt, kiben a fennálló viszonyok legerősebb támaszát látták, még orgyilkosok is megtámadták; titkárát ölték meg helyette. Oly nagy volt az izgatottság, hogy még a nyugodt Peel is egyenesen Cobdent tette felelőssé követői törvénytelenségeiért. De mindez nem térítette el a nagy államférfiút kitüzött útjától. A nép legszélesebb rétegeinek neveléséről akart gondoskodni a kötelező iskoláztatással, melyet legalább a városokban meg akart valósítani. De a javaslatát megbuktatta a katholikusok szövetsége a dissenterekkel. A míg fennállott az állami egyház, természetes, hogy a másvallásúak ép oly bizalmatlansággal fogadják az állami iskolázást, mint nálunk a XVIII. században a protestánsok Mária Terézia és II. József tanügyi reformjait. Ellenben sikerült keresztülvinnie a gyári munkát szabályozó törvényt, melynek végrehajtásával állami felügyelők voltak megbízva. E törvény szerint sem nő, sem 10 éven aluli fiú nem dolgozhat föld alatt; a 9 éven aluli gyermekek selyem- és gyapotgyárakban sem dolgozhatnak; a nők és gyermekek munkaidejének maximuma 10 óra.

E törvény megvitatásánál nyilvánult először a 8 órai munka, 8 órai alvás és 8 órai pihenésnek ma sociális evangeliummá vált követelése.¹²⁵

Hanem igazi Achilles-sarka Peel kormányának, mint azóta minden conservativ kormánynak, Irország volt. A whig-kormány idejében a szigeten aránylag kedvező viszonyok uralkodtak és különösen Drummond helytartó maradt ott jó emlékben. O’Connell aránylag szeliden viselkedett, nem mondott ugyan le a Repealről, de szivesen megalkudott a liberálisokkal, kiket bizonyos engedmények fejében szavazatával és befolyásával is támogatott. Hanem az annyira elharapódzott agrárius bűnök ellen nem sokat használt sem a kormány kényszere, sem O’Connellnek csitító szava. A whigek bukásával a nagy agitátor, kit már az egész katholikus papság támogatott, nyiltan lépett fel, hazája függetlenségét követelve. Egymást érték a meetingek; a repeal-társaság évi 3.600,000 korona jövedelemmel rendelkezett, s a katholikus írek csak a jelszót várták a «szászok» kiirtására.

Különösen nevezetes az a népgyűlés, melyet 1842 augusztus 15-én, Nagyasszony napján tartották Tara halmán, hol szent Patrick először hirdette az igét a szigeten. Tán fél millió ember volt jelen, több püspök és számos pap fogadta a «szabadítót», 40 oltár előtt szolgáltattak misét. A vallásos és nemzetiségi rajongás által egyaránt elkábított sokaság előtt hangoztatta O’Connell az elszakadás szükségességét, melyet a világ semmi hadserege sem képes megakadályozni. A szellemi javakon kívül anyagiakat is igér, olyakat, melyeket az ír paraszt a legtöbbre becsül. A független ír parlament a bérlőnek adja földjét, örök birtokba. Már egész tervet dolgoz ki a parlament berendezésére; sőt kijelentette, hogy meg kell választani a 300 követet, a birákat és előljárókat pedig az asszociatio nevezheti ki királyi megerősítés nélkül is.¹²⁶ Úgy lép fel, mint a sziget ura: október 1-én egy nagy meeting alkalmával koronát nyujtatott át magának.

Bármily higgadt és elnéző volt Peel kormánya, tettekkel szemben tétlen nem maradhatott. Igaz, hogy O’Connell mindig a törvény hívének vallotta magát, de az is igaz, hogy egy szóval sem rosszallotta a hazafiság és vallás nevében elkövetett gonosztetteket. Az angol őrségeket lassankint megerősítették és midőn a nagy izgató 1843. szeptember 8-ára ismét nagy meetinget hivott össze Dublin közelébe, a helytartó azt eltiltotta. Már ezerszám sereglett oda a sokaság, de O’Connell egy proclamátiójával megnyugtatta őket. Mikor legközelebb jutott a forradalom lehetőségéhez, meghátrált. A kormány elfogatta őt és el is itélték egy évi fogságra. De nem ez vetett véget hatalmának, hanem épen engesztelő szózata akkor, mikor a szenvedélyek legjobban fel voltak csigázva. Tán helyesen, hazafiasan járt el, mikor a végső lépéstől visszarettent, de a nép csak az egész törekvéseket érti és követi s elhagyja azt, ki nem vezeti álmai országa felé. Vezéreinek meggondolása okozta úgy a chartismusnak, mint a Repealnak hanyatlását épen akkor, mikor e mozgalmak tetőpontjukon állottak. O’Connell már szinte angolpárti lett azon hazafiak szemében, kik csak a cselekvéstől várták hazájuk üdvét. Nem is volt maradása otthon, Itáliába ment, hol 1847-ben meghalt.

A gabona-vám eltörlése. Peel bukása.

Nem az írek függetlenségi törekvése, hanem az írországi nyomor, mely ezt a földet még függőbbé tette Angliától, vonta maga után a legfontosabb következéseket.¹²⁷

Peel törvénye nem fegyverezte le a szabad kereskedők ligáját. Az immár egy emberöltőig tartó béke, a technikának roppant fejlődése annyira gazdagította és művelte Angliát, hogy még kirivóbbá vált a nagy városok szegény osztályainak borzasztó insége. Minden szem az ipar és kereskedés felé fordul, a vállalkozás óriási mértéket ölt, azokhoz a milliókhoz képest, melyeket az termel és forgalomba hoz, csekélynek látszik a földbirtok haszna; a gyárosok, tőkepénzesek, vállalkozók új birodalma mellett elhalványul a régi nemesi, arisztokrata és politikus Anglia képe. Az érintkezés és levelezés is előre nem látott mértékben lendül fel a vasutak és a Rowland Hill postamester által 1840-ben behozott olcsó, 10 fillérnyi levélbélyeg használata következtében. Minden demokratikussá vált, de az alsó-házban még a földbirtok érdeke dönt. Igaz, hogy maga Peel is annak védelmét leginkább arra az elvre alapítja, hogy Angliának magának kell termelnie annyi gabonát, mennyire szüksége van; de ez a hazafias tekintet nem szüntetheti meg azt a mathematikai igazságot, hogy a gazdag földbirtokos épen legszegényebb honfitársainak kenyerét rövidíti meg vagy eszi el előlük.

A chartismus 1843 óta, midőn három millió aláírással borított folyamodását terjesztette a parlament elé, elvesztette varázsát a tömegekre, épen mert visszariadt a cselekvéstől. A gabona-vámellenes liga ellenben, melynek nem voltak oly messzemenő szándékai, és melynek egyetlen programmpontját törvényesen is meg lehetett valósítani, napról-napra emelkedett befolyásban és tevékenységben. Csak egy fegyvere volt, a meggyőzés, de azt alaposan felhasználta, Előbb a városi lakosságot nyerte meg egészen, még a nagy tőkepénzeseket is, kik eleinte tartózkodtak tőle, mint minden ujítástól, aztán a termelőknek, természetes ellenfeleinek megnyerésén fáradott. Különösen az az érvelése hatott, hogy az ipar fejlődése szükségkép emeli a föld értékét és jövedelmét, már pedig ennek a fejlődésnek az olcsó kenyér az alapföltétele. Több nagy földbirtokoson kívül már sok bérlő is csatlakozott a mozgalomhoz.

Mindamellett a végleges sikerre csak hosszú évek után lehetett kilátása. Mindenki tudta, mennyi ideig tartott az új választási törvényért, mennyi ideig a katholikus emancipatióért való küzdelem. Itt pedig a legkomolyabb és legerősebb politikai, társadalmi és anyagi érdekek állottak készen a réginek fentartására, oly nagy tekintélyű és tapasztalt vezér alatt, mint Peel Róbert volt.

Csakhogy most magasabb hatalom lépett sorompóba. 1845-ben a tartós nyári eső miatt szűk, sőt inséges volt a termés. Még nálunk is a rendesnek kétszeresére emelkedett a gabonaár. Angliába tehát, az új törvény alapján, szinte vám nélkül lehet behozni a külföldi gabonát. Csakhogy ugyanakkor, mikor a kenyér megdrágul, hiányzik a legszegényebb néposztálynak nyomorult tápláléka, a burgonya. Írországban, hol a lakosság száma már 1840-ben túljárt a nyolcz millión, külömben is túlnépesedés volt, ezen állapotnak minden kisérő bajával. Mi lesz, ha ennyi millió ember, ki eddig is a legsilányabb élelemmel volt kénytelen beérni, teljesen táplálék nélkül marad?

Minő öröme volt az emberbarátoknak a burgonyának, ennek az igénytelen és olcsó élelmi szernek gyors elterjedésében! Volt mivel távol tartani az éhséget, ha a kenyéradó növények termése nem volt elegendő. Bizonyos, hogy Írország szegény népességének gyors szaporodásában jelentékeny része volt a könnyű megélhetésnek is a burgonya segítségével. És most egyszerre igazzá válik Malthus rettenetes tana. A burgonyánál olcsóbb táplálékra leszállani nem lehetett; burgonya pedig nem volt.

A bajt a burgonyavész okozta. Egy burgonyakereskedő 1845 augusztus 11-én figyelmezteti Graham belügyministert a burgonya rothadására Anglia nagy részében, hozzátéve, hogy Hollandiában és Francziaországban is jelentkezik e baj. «Ha általánossá válnék, szörnyű szerencsétlenség lenne a szegénységre nézve». Úgy Graham, mint Peel azonnal belátják az ügy fontosságát. Az ír helytartónak, lord Heytesburynak jelentései még kétségbeesettebbnek mutatják a helyzetet.

Nincs szebb élet, mint az angol uraké a parlamenti munka bezárása után; gyönyörű kastélyaikban, parkjaikban mulatva, Skóczia hegyeiben vadászva, vagy a tengerpart fürdőiben üdülve, vendégeskedések közt várni be a munkás városi évad beköszöntését. Abban az évben az angol ministereknek nem igen lehetett benne részök. Egy fenyegető, borzasztó ellenség ellen kellett küzdeniök: egész elméjöket megfeszíteniök, hogy hazájuk kikerülhesse a rettenetes csapást. Más viszonyok közt tán máshol keresik az orvosságot; akkor az épen fenforgó nagy gazdasági kérdés egyenesen rámutatott a gyógyszerre. «A behozatal minden korlátjának elmozdítása az egyedül hathatós eszköz», írja már október 13-án Peel Grahamnak. Természettudósokat küldenek Írországba a betegség okának és fokának megállapítására. Azok az eddigi jelentéseknél is sötétebb színben látják a jövőt. «Rettenetes meggondolni, hogyan alázza meg a Mindenható a nemzetek büszkeségét», írja Graham október 18-án.

Nemcsak a ministerium riadt fel, hanem az egész ország. Cobden és Bright tisztában voltak azzal, hogy mennyire erősíti tanaik hatását ez az esemény és teljes erővel folytatták agitatiójukat. «Épen ellenségünk, ki ellen hadakozunk, az éhség jött segítségünkre», mondá Bright. Határozni, tenni kellett. Felszólították a ministerelnököt, hogy állja útját a veszedelemnek.

Victoria angol királynő.
Tavernier (szül. 1787) metszete után a versaillesi történelmi képcsarnokban őrzött eredetit Partridge festette.

Peel nem is késett. Már november 6-án ministertanácsot tartott, melyben hosszas vitatkozás után azt ajánlotta, hogy egyelőre rendeletileg szállítsák le a gabona-vámot; a kukoriczát és a britt gyarmatokban termelt gabonát szabadon bocsássák be; az alsó-ház elé pedig javaslatot terjeszszenek a törvény módosításáról. E javaslatot a ministeriumnak nagy földesurakból álló többsége elvetette, csak lord Aberdeen, a külügyminister, és sir Graham csatlakoztak Peelhez. Viszont a whigek vezére, lord Russel, egy nyilt levélben a gabonatörvény eltörlése mellett szólalt fel. Minden újabb hír még nagyobbnak tüntette fel a veszedelmet: hivatalos adatok szerint «legalább négy millió ember szorul segítségre».

Ezért egy újabb ministertanácsban, melyben Peel a törvény felfüggesztését sürgette, már nagy többséget nyert, csak lord Stanley és a bucclenghi herczeg, Skóczia leggazdagabb földesura léptek ki a kabinetből, kijelentvén, hogy nem tartozhatnak oly kormányhoz, mely nem védi meg a földbirtok érdekeit. A conservativ többség, Peellel együtt eddig ezen az alapon állott, alig lehetett remélni, hogy egyhamar megváltoztassa világos érdekével összekötött meggyőződését. Ezért Peel lemondott. Russel, az ellenzék vezére, e viszonyok közt nem mert kabinet alakítására vállalkozni és midőn Peel Windsorba ment búcsúzni, a királynő mégis őt kérte fel a kormány vezetésére. E roppant válságban csak az ő hatalmas, erélyes és mégis mindenben mérséklő egyéniségéhez lehetett bizalma az országnak. Állása így még sokkal erősebbé vált; régi társai mind köréje sorakoztak; Wellington pedig egyenesen kijelentette, hogy minden törvénynél és intézkedésnél fontosabb az, hogy sir Robert Peel igazgassa az országot. Az elveihez hű Stanley kilépett – azóta ő lett a conservativok támasza és erőssége – helyette Gladstone, ki még nagyobb jövőre volt hivatva, vette át a gyarmatok ministeriumát. A megujult kormány mindent megtett a nyomor enyhítésére, gondoskodott közmunkáról és Amerikában roppant mennyiségű kukoriczát vásároltatott Írország részére.

Nagy várakozás közt ment végbe az alsó-ház megnyitása. Ez nem olyan reform volt, mint a közjogiak, vagy az egyháziak, a mikor nem sok múlik azon, most vagy néhány év mulva határoznak-e; maga a gondviselés tette szükségessé a döntést. A trónbeszéd (1846. jún. 22.) azt ajánlotta, vegye figyelembe a parlament, nem válnék-e a birodalom javára a vámoknak leszállítása vagy eltörlése. Peel kifejtette helyzete nehézségét. Szükséges közös munkára egyesíteni Angliának oly különböző eredetű és hagyományú, de egyaránt fontos alapjait: az ősi monarchiát, a büszke aristokratiát és a reformált népképviseletet. Ő nem óhajtja a hatalmat. De míg reá van ruházva a hivatal, nem akarja azt semminő szolgai feltétel alatt viselni. Nincs kötve más kötelesség által, nem ismerhet el más feltételt, mint azt, hogy a közjót előmozdítsa, a közbiztonságról gondoskodjék. A kormány elnöke, ki az egész országnak áll élén és ki előtt nem lehet más tekintet, mint az egész állam java, ellentétbe jutott benne a pártvezérrel, ki egy kétségtelenül első rangú érdek képviseletében jutott polczára. Mihelyt ez az érdek ellenkezésbe jutott azzal, mire az országnak akkor legnagyobb szüksége volt, Peel, mint igazi hazafi, elhagyta pártját.

Szemére vetették neki, hogy nem iskolázta eléggé pártját, hogy nem készítette elő a nagy változásra. Mintha bárminő politikai iskola felért volna azzal az istenitélettel, mely akkor Angliát meglátogatta! Mintha bárki előre tudhatta volna, mi fog történni 1845-ben; mintha Peel 1841-ben a gabona-vám megállapításában nem járt volna el épen oly jóhiszemüen, mint 1846-ban annak eltörlésében. De bizonyos, hogy a toryk nem követhették őt a szabad kereskedés útján. – Abban a helyzetben vannak, mint egy sokáig győzedelmes had, melyet épen a döntő csatában hagy el próbált vezére, kiben teljesen megbizott. A vezér nélkül maradt sereg élére akkor küzdi fel magát Disraeli Benjamin, Disraeli már régóta szerepelt mint szellemes író, mint parlamenti szónok és mint divathős, de inkább ért el feltünő, mint komoly sikereket.

Meg azokat is, kik megbocsátották neki zsidó eredetét, elriasztotta tőle tolakodó magaviselete és hivalkodása. Mikor először szólt a parlamentben, meg sem akarták hallgatni. «Majd eljő az idő, mikor meghallgattok», mondá. Most eljött. Mikor keserű szavakkal szemére hányta Peelnek zászlóhagyását, a védvám szent ügyének elhagyását, egyszerre vezére lett a conservativ pártnak, és a régi Anglia traditióinak egy emberöltőn át legfényesebb hirdetője és megujítója maradt. Peelről azt mondá: «Fürdőben találta a whigeket és felöltötte ruhájukat». Később méltányosabb lőn nagy elődje iránt, kinek örökébe lépett, de azt a szemrehányást fenntartotta, hogy cserben hagyta az ő hibájából készületlen pártot.

Peel törvényjavaslata még három évig fenntartja, leszállítva a gabonavámot, azután pedig csak egy shillingnyi vámot követel quarterje után. A földbirtokosok kárpótlására intézkedik arról, hogy ezentúl arányosabban rójják ki a községi adókat, melyek eddig kizárólag a földbirtokra nehezedtek.

Nagy és érdekes parlamenti harcz fejlődött a javaslat körül. Az addigi pártkeretek teljesen szétbomlottak. Csak körülbelül 100 tory, köztük Gladstone is, maradt hű a vezérhez; a tory-párt, addig a többség, Disraelinak és lord Bentincknek vezetése alatt élethalálharczot vívott ellene.¹²⁸ Viszont az addigi ellenzék, a whigek, radikálisok és szabad kereskedők teljes odaadással támogatták az élökre álló kormányt. Végre az alsó-ház 100 szótöbbséggel elfogadta a törvényt és Wellington szavaira, ki kijelentette, hogy az alsó-ház és a korona ellenében úgy sem volna súlya a lordok ellenzékének, 1846 jún. 25-én hozzájárult a felső-ház is.

Így ment végbe a nagy gazdasági kérdésnek megoldása. Más országban, hasonló viszonyok közt, bizonyára megelégszenek a gabonatörvény felfüggesztésével az éhség idejére és aztán visszaállítják a régi, oly hatalmas érdektől istápolt védvámos rendszert. Angliában a megoldás gyökeres. Peel nem riad vissza sem a parlamenti küzdelem nehézségeitől, sem, a mi tán bántóbb volt reá nézve a zászlóhagyás vádjától, hogy keresztülvigye azt, mit hazájára nézve, szükségesnek tart. Nem ámít senkit, bevallja, hogy az irány, melyet követett, katastrophához vezethet és elég erős ahhoz, hogy maga vezesse át népét az új irányba. A nemzeti általános érdekeket diadalra segíti saját pártja ellen, noha ez a párt a leghatalmasabb, politikailag legbefolyásosabb és legképzettebb osztálynak érdekét képviselte. A szabad kereskedés diadalt ült, mert a döntő perczben az általános emberi érdeket képviselte.

Peel elpártolása, Disraelinek felemelkedése mutatta, hogy mint az iparban és kereskedésben, úgy a parlamentben is a tehetségek és meggyőződések szabad versenye lépett a régi megkötöttség helyébe. A gazdasági liberalismus, a szabad verseny iskolája, ezen első nagy diadala után nemcsak Anglia forgalmára nézve lett irányadó, hanem az lett majdnem mindenütt: gyakorlatban, elméletben egyaránt. Nevét Manchester városának köszöni, az új, gyáros és munkás Anglia leghatalmasabb alkotásának, hol először gyült nagy hivősereg Cobden és Bright zászlaja köré.

De a diadal olyan volt, hogy, mint a régi mythosok követelték, hősének el kellett pusztulnia belé. Az nap, melyen a felső-ház elfogadta a gabonabillt, vége szakadt a peeliták és a whigek szövetségének.

A kormány erős rendszabályokkal akarta megvédeni Írországban a földbirtokosok életének biztosságát, de javaslata ellen együtt szavazott a két szélső párt. Június 25-én este a kormány kisebbségben maradt. Peel lemondott és azzal vigasztalódott, hogy ha nevét sokan ócsárolják is pártszempontból vagy önzésből, tán jóakarattal említik azok hajlékában, kik arczuk verejtékével szerzik kenyerüket. A királynő lord Russelt bizta meg az új kormány alakításával.

105. Stanhope: Life of Pitt. II. k.^[VISSZA]
106. Buckingham, i. m. I. k.^[VISSZA]
107. Edingburgh Review,1889. jul.^[VISSZA]
108. Concha: Anglia alkotmánya. 287. l.^[VISSZA]
109. 1733-ban, midőn a Walpole által beterjesztett igen népszerűtlen fogyasztási adó javaslatát tárgyalták, történt először, hogy az ellenzék különböző indítványokkal és szavazásokkal húzta a dolgot, míg a minister a törvényt el nem ejtette.^[VISSZA]
110. Buckingham i. m. I. k.^[VISSZA]
111. A választási reform egyik legfontosabb kutfője Taylornak, a király magántitkárának emlékiratai.^[VISSZA]
112. Bulwer: Life of Lord Palmerston. II. k.^[VISSZA]
113. Stockmar, i. m. Vilmos király emlékirata. 1835. jan. 14. 282. l.^[VISSZA]
114. Buckingham, I. k. Peel: Mémoirs. II.^[VISSZA]
115. Peel: Memoirs. II. 70–85.^[VISSZA]
116. B. Rotschildot beválasztották ugyan a parlamentbe, de az eskü miatt csak 1858-ban foglalhatta el székét.^[VISSZA]
117. Guizot: Mémoires. VI. k.^[VISSZA]
118. Wilberforce életrajzát megírta Szalay László: Státusférfiak és szónokok könyve.^[VISSZA]
119. Augsb. Allg. Zeitung.1833 május 26.^[VISSZA]
120. Molesworth: The History of England from the Year 1830. I. R. Lavollée: Les classes ouvrires en Europe. III. k.^[VISSZA]
121. Peel. Memoirs. III. k.^[VISSZA]
122. Pauly: Gesch. Englands. II. k.^[VISSZA]
123. H. Martin: Life of the Prince Consort.^[VISSZA]
124. Augsb. Allg. Zeitung.1842 febr. 16.^[VISSZA]
125. Fielden követelte 1844-ben. L’Angleterre, de 1814 à 1846. Par. M. E. Sayous, Lavisse et Rambaud i. m. 546. l.^[VISSZA]
126. Augsb. Allg. Zeitung.1843. szept. 2.^[VISSZA]
127. Főforrás: Peel: Mémoirs. II. kötet.^[VISSZA]
128. Life of lord Georges Bentinck by Benjamin Disraeli.^[VISSZA]