Mária Krisztina.
Egykorú fametszet után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XIII. FEJEZET.
Spanyolország és Portugallia.
A reactio kora. Az örökösödés kérdése. – A carlista háború. – A spanyol házasságok.
A reactio kora. Az örökösödés kérdése.
Nincsen tanulságosabb a történeti élet alapjainak megismerésére nézve, mint a XIX. század eleji Spanyolország összehasonlítása Angliával. Annak a történeti elméletnek, mely szerint az emberiség fejlődése, az államok boldogulása a természeti, földrajzi viszonyoktól függ, az akkori események írták meg legnagyobb czáfolatát. Oly nemzetet látunk, mely századokon át elsőrangú szerepet vitt Európában, melyet a félvilág uralt, mely erős, bátor, hazaszerető, vallásos, függetlenségeért csak az imént állotta ki a legborzasztóbb harczot és mely ellenállás nélkül hull most a leghitványabb despotismusnak igájába, s veszti el minden világrészben tekintélyét, hatalmát. Pedig mindez ugyanazon a földön megy végbe, mely Ximenest és Albát szülte, mely büszkélkedhetett Cervantessel és Murillóval.
A franczia beavatkozás 1823-ban megszabadította VII. Ferdinándot a Cortesek gyámságától. A francziák elől Cadizba menekülő gyülés szabadon bocsátotta a királyt, miután az teljes bűnbocsánatot és polgári szabadságot igért. Még aznap, október 1-én rendeletet bocsátott ki a franczia táborban ismét absolut hatalmat élvező zsarnok, melyben kárhoztatja a forradalmat és halálra itéli azokat, kik őt épen szabadon bocsátották.144 Ezzel a hihetetlen szószegéssel és az általa megkezdett politikával döntött nemcsak uralkodásának, hanem nagyrészt országának is sorsa fölött. Ha akkor a nemzet javára használja fel korlátlan hatalmát, ha királyi tekintélyével megvalósítja azokat a reformokat, melyek az annyira elmaradt országot kiragadhatják szegénységéből és műveletlenségéből; ha végre a liberálisok kiemelése és megnyerése által véget vet a politikai pártok irtóháborujának: biztos alapokra helyezi a Bourbonok trónját és megmenti Spanyolországnak történeti jelentőségét. Mindennek azonban az ellenkezője történt. Ha már Francziaországban is oly élessé vált az ellentét a Bourbonok uralma és a szabadelvű eszmék közt, hogy csak a forradalom, vagy a középkorba való visszatérés közt maradt választás, itt még sokkal túlzóbbá tette e végleteket a heves spanyol vér és az erkölcsök nyeresége.
Spanyolországban még inkább összetartozott az egyházi kérdés a politikaival, mint a szomszéd nagy román nemzetnél. A spanyol egyházat még alig érintette a felvilágosodás vagy a forradalom támadása; nemzeti volt minden ízében és minden versenytárs nélkül uralkodott a hívők érzésén és gondolkodásán. A Napoleon elleni nagy küzdelemben neki jutott a vezető szerep s annak sikere, ha lehet, még jobban megerősítette uralmát. De azzal élni már nem tudott. A helyett, hogy befolyását, hagyományához híven, a nemzet érdekében használta volna fel; a helyett, hogy függetlenségét megtartotta volna a királysággal szemben és tekintélyével korlátott szabott volna a fejedelemnek, kit más épen nem volt képes megfékezni: azonosította magát a fejedelem minden gonosz ösztönével és tettével. Ennek az eljárásnak megvolt az ára. Úgy az első 1810–12-iki, mint a második Cortes megmutatta, hogy vannak már Spanyolországban is liberálisok, olyan férfiak, kik nemcsak egyházi forrásokból merítik műveltségöket, olyan hazafiak, kik az ország művelődési és gazdasági fejlődését előbbre teszik a papok és szerzetesek érdekénél. Ezekben látták az igazi ellenséget az egyház férfiai. Kiirtásukra, minden szabadabb szellemi mozgalom elfojtására megengedettnek tartottak minden eszközt. Bennök még az inquisitio lelke lángolt, nem csoda, ha vissza akarták állítani a szent törvényszéket. A csőcselék vadságában és fanatismusában kész szövetségest találtak. Így jött létre az a szövetség, a despotismus az egyház és a barbár tömeg közt, mely kiolthatatlan bélyeget sütött Ferdinand uralkodására.
Ennek a szövetségnek külső nyilvános kifejezése volt a király gyóntató atyjának, Don Victor Saeznek ministerelnöksége. A kormány eltiltotta a Madridban való tartózkodást mindazoknak, kik az alkotmányos korszak idejében bárminő hivatalt viseltek. Igaz, hogy ez által épen a vagyon, értelmiség, sőt születés által is legkiválóbb férfiak zárattak ki az udvarból és a hivatalokból és váltak képtelenné arra, hogy hazájuknak használjanak. De ez nem döntött az olyan kormány előtt, mely e kizárással azt a kettős czélt akarta elérni, hogy magának biztosítsa mindenkorra a hatalmat, minthogy lehető vetélytársait ártalmatlanná tette, aztán meg, hogy azokat, kiktől tartott, az ország előtt megbélyegezve kiszolgáltassa a szerzetesektől vezetett söpredék dühének. A papi ujságok ki is mondták, hogy a «feketéket» (szabadelvűeket) teljesen ki kell irtani és a klerikális Maratok csak oly gyökeresen végezték munkájukat, mint a jakobinusokat. Mindennek eredménye pedig az volt, hogy a király és kormánya zsarolásra, üldözésre és gyilkolásra fordította azt az időt és azt a hatalmat, melyet az ország ujjászervezésére, sebeinek gyógyítására lehetett volna fordítani. Ez által vesztette el VII. Ferdinand és vele együtt az egyház is uralmának erkölcsi alapját. Az ország ismét magánbirtokká lett; a király és tanácsosai személyes szenvedélyeik és nem a közjó tekintetéből igazgatták.
Mit sem használt a spanyol katonák vitézsége Peru és Columbia csatamezőin. Dél-Amerika akkor vívta ki szabadságát; elveszett Spanyolországra nézve mindenkorra. De annál még több is elveszett: a királynak, az országnak becsülete. Még a szent szövetség is megsokkallotta az embertelen és oktalan gyilkolást, sőt még X. Károly is mérsékletre intette rokonát. De VII. Ferdinandnak kész volt a válasza: népe akarja úgy!
Szörnyű mondás és hazug, még ha betű szerint igaz is. Mert vajon a király meghajolt-e a nép akarata előtt akkor is, mikor az szabadságot, alkotmányt akart? A nép mindig megnyerhető a magasztosnak és a szörnyűnek egyaránt: akaratlan kész eszköz vezetői kezében. Azoké az érdem, ha nagyra bírják lelkesíteni; azoké a felelősség, ha alacsony ösztöneit saját czéljukra felhasználják. Akkor a király és az egyház rendelkezett a nép lelkével, az ő kötelességök lett volna nevelése, a helyett pedig maguk is leszállottak a csőcselékhez.
Még az sem menti VII. Ferdinand eljárását, hogy az elvnek volt embere, hogy trónja és vallása ellenségét üldözte a művelt emberekben. Mihelyt látta, hogy hatalma teljesen meg van alapítva és ellenmondás egy irányban sem emelkedik, megvált «apostolikus» kormányától. Az inquisitio visszaállításába, melyet az követelt, még ő sem egyezhetett belé. Mindennél ékesebben szólt azonban a pénz hiánya, a reformoknak mindenha leghathatósabb apostola.
Már 1824-ben mérsékeltebb és jobban gazdálkodó kormány váltotta fel a Saezét. Ugarte és Zea Bermudez conservativ, de jó akaró és művelt férfiak voltak, kik nem helyeselték az apostolikusok túlzásait. Ekkor kitünt, hogy a clerikálisok hűsége a király iránt csak addig tart, a míg az őket szolgálja. A clerikális párt a király öcscséhez, Don Carloshoz közeledik, ki becsületességében, de korlátoltságában is X. Károlyhoz hasonlítható, kinek trónörökös korában hasonló szerepet szántak a franczia túlzó reactionáriusok. Több helyen már fegyveres csapatok is felkeltek a király ellen, Don Carlos érdekében. Mindez természetesen még inkább elidegenítette Ferdinandot a papoktól és most a mérsékeltekben és a liberálisokban kereste uralma támaszait.
Mária Krisztina.
Egykorú fametszet után.
Mindez azonban csak személyes ügy volt és VII. Ferdinandtól kitellett, hogy még igen sokszor megváltoztatja viszonyát a pártokhoz. Fontos és alapos változást csak Mária Krisztinával, a szép ifjú nápolyi királyleánynyal 1829-ben kötött házassága indított meg. Ha e házasságból örökös származik, vége Don Carlos és pártja reménységének. Ha a királynak fia születik, joga kétségtelen; máskép áll a dolog, ha csak leánya marad.
Castiliában kétségtelen volt e női ág örökösödési joga. Isabella királynő, kinek oly dicső volt az emléke, maga is uralkodott; leánya, Johanna jogán örökölte a koronát V. Károly és a spanyol Habsburgok kihalásakor szintén a női ág jogán követelték az örökséget a német Habsburgok és a Bourbonok egyaránt. V. Fülöp győzelmével a franczia örökösödési rendszer jutott érvényre: 1713-ban kimondta a női ág kizárását. Ugyanakkor történt az, midőn a német Habsburgok pragmatica sanctiója épen a női örökösödésnek nyitott utat. 1789-ben IV. Károly egy oly házi törvény által, melyet szintén pragmatica sanctiónak neveztek, ismét megváltoztatta az öröklési rendet a leányág javára. Csakhogy ezt a törvényt soha sem tették közé, és így, mivel törvényesen még V. Fülöp törvénye volt érvényben, Don Carlos és pártja egészen biztosnak vették annak követését trónváltozás esetén.
A fiatal királyné csakhamar teljes uralomra jutott vénülő férje fölött. Már 1830 márczius 31-én megjelent a hivatalos lapban az 1789. évi pragmatica sanctio. A carlisták lázongani kezdettek. A királyné viszont a főnemességet és a sereget iparkodott a maga részére nyerni, hogy biztos támasza legyen a papok után induló «királyi önkéntesek», azaz a felfegyverzett csőcselék ellen. Még inkább erősítette helyzetét az, hogy ugyanakkor Francziaországban is megbukott az a Bourbon-uralom, mely hátsó védjéül szolgált minden reactionárius törekvésnek.
Ennyire fejlődtek a dolgok, mikor 1831 október 10-én Isabella infansnő megszületett. A király beteges állapota sürgőssé tette a megoldást. A papi és reactionárius befolyás még egyszer teljes súlylyal nehezedett a pokol tüzétől félő fejedelemre. A pápai nuntius mellett Brunetti ausztriai követnek tulajdonították főképen a pragmatica sanctiónak és annak a rendeletnek visszavonását, mely a király halála után özvegyére bízza a régensséget.145 De a király magához tér. Zea Bermudezre bizza a kormányt és 1832 decz. 30-án a főtisztviselők és méltóságok jelenlétében újra helyreállítja a női öröklést.
Oly erős volt a carlista párt, oly mélyen gyökerezett a népben a férfiak örökösödésének joga, hogy Zea Bermudez más eszköz után is nézett a királyleány jogának megszilárdítására. Ezt az eszközt az alkotmányban, a Cortesben találta meg. A leányörökösödés csak a liberális párt segítségével volt keresztülvihető. De a Cortesben csak fentartással esküdtek a legtöbben hűséget Izabellának, a főpapok pedig egyenesen megtagadták az esküt. Don Carlos Portugalliában akarta bevárni bátyja halálát és szintén megtagadta a hűségesküt. Az örökösödés kérdése, melylyel oly szoros kapcsolatba jutott a reactio vagy a liberalismus uralmának kérdése, meg épenséggel nem volt eldöntve, midőn Ferdinand 1833 szept. 29-én meghalt.
Hasonlókép fejlődött a szomszéd. Spanyolországgal annyi kapocscsal összekötött Portugallia sorsa.
Ebben a kis országban is kitört a forradalom 1820-ban és spanyol mintára itt is összehívták a Cortest és szabadelvű alkotmányt adtak, melyet VI. János király kénytelen volt elismerni. Láttuk már, minő következésekkel voltak a Cortes határozatai Braziliára. A különbség a spanyol és a portugall viszonyok közt abban állott, hogy a kis ország nagy gyarmata a braganzai dynastia alatt maradt akkor is, mikor a spanyol gyarmatok elszakadtak. A másik különbség az, hogy János király fentartotta az alkotmányt akkor is, mikor annak Spanyolországban véget vetett a franczia occupatio. Mindkét ténynek magyarázatául leginkább az szolgálhat, hogy a dynastia e korban is fentartotta szoros szövetségét Angliával.
Izabella.
Egykorú fametszet után
Hanem azért itt sem maradt el a reactio. A Cortesben ugyan csakhamar túlsúlyra jutottak a szabadkőmívesek (liberálisok) a túlzó radicálisok fölött, de még az ő intézkedéseiket, különösen a klastromok egy részének eltörlését is sérelmesnek találta a papi párt. Minthogy a király idősebb fia Don Pedro, Braziliának volt császárja, e párt második fiába, Don Miguelbe vetette reményét. Don Miguel, kit nemcsak a pártmeggyőződés és a közös érdek kötött össze Don Carlossal, hanem a sógorság is, még atyja életében fellázadt, mint kijelenté, azért, hogy atyját a szabadkőmívesek fogságából kivonja. De atyja őt lázadónak nyilvánította és a pártütő menekülni volt kénytelen. Hanem János király halála (1826 márcz. 10.) újabb alkalmat adott neki a föllépésre. A törvényes örökös a braziliai császár lett volna, de mivel most már personalis unióra sem lehetett gondolni az anyaország és elszakadt gyarmata közt, Don Pedro császár lemondott Portugalliáról kiskorú leánya, Donna Maria de Gloria javára. Ez az angol és az osztrák diplomatiának volt közös diadala. Donna Maria ugyanis, anyja után, unokája volt Ferencz császárnak, kinek Metternich egy alapos emlékiratban kifejtette a női ág jogának törvényességét.146 Don Miguel ezt nem ismerte el és a spanyol apostolikusoktól segítve, megtámadta Donna Izabella regensnőnek, a kis királynő nagynénjének kormányát. Canning azonban teljes erővel támogatta a királynőt és vele együtt a liberalismus ügyét és Don Miguel ismét kudarczot vallott (1827 január). Hanem épen az eretnek angolok beavatkozása annál fanatikusabbá tette a papi pártot, mely most már minden alkotmányos korláttól ment királynak kiáltotta ki jelöltjét. A polgárháború elkerülésére Bécsben 1827 októberben szerződést kötöttek, melynek értelmében Don Miguel lesz a regens. A herczeg le is tette az esküt az alkotmányra, de már egy félév mulva feloldotta őt ez alól pártja, mely ismét felkelt és őt absolut uralkodónak kiáltotta ki. Miután a liberálisok, különösen Oportóban, siker nélkül védekeztek ellene, Angliából pedig nem jött segítség, a kis királynő, ki csak akkor jött az országba, kénytelen volt Angliába menekülni.
Most kezdődött az a véres reactio, melynek emléke Don Miguelt II. Fülöppel és Robespierre-rel helyezi egy sorba. A bitorló, esküszegő fejedelem a fegyveres csőcseléket használta fel ellenfelei kiirtására. Rövid idő alatt 15,000-re ment az elfogottak száma.147 Trónja biztosnak látszott, annál is inkább, mert nemcsak a spanyolok támogatták, hanem a szent szövetség is, Anglia pedig, az akkori tory kormány alatt nem követte Canning liberális hagyományait. Még csak az azori szigeteken Terceirában ismerték el Donna Máriát. De a juliusi forradalom visszahatása nagyon megrendítette Don Miguel tekintélyét és szabadabb mozgásra indította az addig elnyomott liberálisokat. Braziliában is kitört a forradalom Don Pedro ellen, kit elűztek, helyébe fiát, II. Don Pedrot kiáltva ki császárnak. Az elűzött fejedelem leányával Terceirába hajózott, majd Oportóba jött, hol tárt karokkal fogadták. Megindította a harczot öcscse ellen, kit el is űzött az országból. Minthogy pedig Don Pedro még ugyanazon évben, 1834-ben meghalt, most már általánosan elismerték donna Máriát királynőnek. Az alkotmány helyreállott és azóta nagyobb megszakítás nélkül működik. Már 1835-ben eltörölték a szerzetek legnagyobb részét és lefoglalták az egyházi javakat, egyúttal pedig a jobbágyi tartozások eltörlése által felszabadították a parasztot. Don Miguel Ausztriába vonult vissza, a legitimitás és a clerikális törekvések bukott bajnokainak menhelyére, hol már várta X. Károly és hova nemsokára követte Don Carlos is. A bécsi udvarnál erős jelleme és határozottsága nagy tekintélyt biztosított neki, s az a szép magyar ezred, melynek tulajdonosa lett, megőrzi nálunk is emlékét. 1866-ban halt meg az Ausztriába visszavonult braganzai herczegek őse.
Spanyolországban a trónváltozás és Izabellának trónrajutása nem járt mindjárt alkotmányos változással. Mária Krisztina mint regensnő és Zea Bermudez mint minister még egészen a régi absolut és hierarchikus alapot vallották magukénak és legfölebb azt igérték, hogy korszerű javításoktól nem fognak elzárkózni. Hanem a viszonyok erősebbek voltak az embereknél. Az apostoli párt Don Carlos köré sorakozott; őt ismerte el a szent-szövetség is, melynek tagjai őt, legalább titkon, segítették. Viszont a spanyol liberálisok kénytelenségből is ellenségeik ellenét, a kis királynőt pártolták, a liberális hatalmak pedig, az angol és a franczia, siettek elismerni Izabellát. Így a spanyol trónviszály a világot megosztó nagy pártellentéteknek vált mérkőzésévé.
Valóban csak az ellentét érdemel figyelmet; a személyes épen nem. Izabella alig volt két éves, anyja pedig csakhamar általános botrányt okozott egy derék testőrrel, Munozzal való viszonyával, ki rianzaresi herczegnek tett meg és ki Godoy napjainak emlékét idézte vissza. Don Carlos is kezdettől fogva tehetetlennek mutatkozott, ki inkább nyüg pártján, mintsem hogy vezetné azt. Csak az ő erélytelenségén mult, hogy a királynők pártja a «Cristinus»-ok, ellenállás nélkül birtokba vehette az egész állami hatalmat. Párthíveinek első kísérletei, melyek már 1833 őszén kezdődtek, nem sikerültek és az egész mozgalom csak akkor vált jelentékenynyé, midőn a vallásos és politikai reactió pártja megtalálta Vendée-jét a baszk tartományokban.148
Általános ethnographiai észlelet az, hogy a hegyi népek jobban megőrzik szokásaikat, nyelvöket, erkölcseiket, mint a rónaságoknak a forgalom által inkább érintett népei. Az is általános észrevétel, hogy a magas hegységek szolgálnak menedékül azoknak a törzseknek, melyeket hatalmasabb bevándorlók a síkságból és a völgyekből kiszorítottak. Így a Pyrenäusok hatalmas sziklavára magába fogadta az európai őslakosságnak egy másutt már kihalt ágát, a baszk népet, mely magát euscaldunacnak nevezi, a régi iber népfajnak utolsó fennmaradt sarját. Nyelvök ép oly rejtély, mint az etruszk, keresték már rokonságát a legkülönbözőbb népekével, a magyarral is, eredmény nélkül. Átélték az ó-kor és közép-kor nagy viharait és midőn a spanyol és a franczia nagy államok őket is bevonták körükbe, nyelvök mellett megtartották régi községi szervezetöket. Francziaországban elvesztették nemzetiségöket s utódaik, a gasconok mai napig is jelentékeny egyéni szerepet játszanak a nagy franczia nemzet alkotó részei között. Spanyolországban ellenben megmaradtak és a királyok mindig megerősítették régi kiváltságaikat s szabadságaikat (Fueros-jogok). E kiváltságok felmentették őket a spanyol adó- és vámrendszer, a katonaszedés és a bureaucratia alól; három tartományuk: Biscaya, Guipuzcoa és Alava maga igazgatta magát és közös népgyűlésük, a guernicai szent tölgy alatt, megőrizte az ősi demokratiák souverainitását. Hívei voltak a spanyol királyoknak, kiknek seregében nagyon kiváltak és szorgalmuk által is nagyon kitüntek a félsziget lakói közt. Tartományuk tán a legjobban művelt és a legiparosabb volt egész Spanyolországban. Jellemök fővonása a hajthatatlanság, a régihez való ragaszkodás. Az ősi erkölcs okozta, hogy társadalmilag is nagyon elütöttek a többi spanyoltól. Mind egyenlő szabadok, nincs köztük sem grand, sem koldus, és papságuk, melyet egykor Xavér Ferencz reformált, még egészen hivatásának élt és ezért fenn is tartotta tekintélyét. Most valamennyit az a meggyőződés vitte harczba, hogy Fueroikat csak Don Carlos uralma biztosíthatja.
Eleinte a baszk guerillák nem sok szerencsével harczoltak a rendes csapatok ellen. A fővárosok, Bilbao és Vittoria már a Cristinusok kezébe jutottak, midőn Don Carlos, a navarrai Zumalacarreguy Tamásra bizta, mint főkapitányra, serege vezetését. Zumalacarreguy akkor már 45 éves volt és minden kiváló tulajdonságával nem birta tovább vinni az ezredességnél. Mikor főkapitány lett, czéljául a vitéz, de fegyelmetlen guerilla csapatoknak rendes katonákká való nevelését tűzte. Katonáinak leszállította zsoldját, a legszigorúbb fegyelmet irta elő és mindennek fejében nem igérhetett mást, mint nélkülözést és veszélyt. Mégis vakon követték, mert született vezér volt, ki elől járt minden bajban és kinél soha sem döntött más, mint az érdem. Nem volt több 6200 emberénél, de ezekkel annyira el tudta fárasztani az ellenséget, hogy már 1834 márcziusban, miután szert tett egy ágyúra is, ostrom alá fogta Bilbaot.
Don Carlos.
Egykorú fametszet után.
Mindamellett Madridban még nem nézték komolynak a carlista mozgalmat. Ott a főkérdés az volt: megmaradhat-e a conservativ kormány, vagy pedig a liberálisok kerekednek-e felül. A regens királynét meggyőzték a szabadelvűek arról, hogy csak az alkotmány visszaállítása állhatja útját a pártoskodásnak és egyesítheti az országot. Zea Bermudez helyett Martines de la Rosa, a cadizi Cortes egyik vezére lépett a kormányra. Ez felismerte az érdekközösséget Donna Maria ügyével és diadalra segítette Portugalliában is a liberálisokat Don Miguel ellenében. A két trónkövetelő együtt menekült Angliába. A női ág örökösödése fentartásának érdekében pedig nemcsak a spanyol kormány lépett szövetségbe a portugallival, hanem e szövetséghez hozzájárultak az angol és franczia udvarok is. A négyes szövetségnek czélja tehát egész nyugati Európában uralkodóvá tenni a liberalismust és az azt biztosító alkotmányos formákat.
Csak most szerkesztették a spanyol alkotmányt. Martines de la Rosa nem akart gyökeres változást. Lehetőleg a régi rendi alkotmányt akarta megújítani, még annak elnevezéseit is megtartotta. Az egésznek a királyi teljhatalomból kellett kiindulni, azért nem is nevezték constitutionak, hanem királyi statutumnak (estatuto real). A Cortes első kamarája a nagybirtokú grandokat, az egyházi méltóságokat és a király által kinevezett, érdemök vagy tisztjök által kiváló férfiakat foglalja magában; a második az egyes tartományoknak meglehetős magas census alapján választott követeit. Összehívásuk és feloszlatásuk a királytól függ. A király feltétlenül gyakorolja a szentesítés jogát is és a Cortesnek igazi alapjoga csak az, hogy beleegyezése nélkül adót kiróni nem lehet (1834 április 11.). Bizonyos, hogy ez az alkotmány épen nem radicális; az is bizonyos, hogy számol a fennálló politikai és társadalmi viszonyokkal és a mellett mégis haladást jelöl az előbbi korlátlan uralommal szemben.149
Más kérdés volt az, hogy a még teljesen közép-kori gondolkodású és érzésű népet mennyire hatja majd át az alkotmány szabadabb szelleme. Spanyolország akkor éli át nagy történeti krisisét: azt, melyben megnyílik a külföldi nagy szellemi áramlatok előtt és nem tarthatja már épen a politikai és vallásos eszméknek azt a közös uralmát, mely addig mintegy geniusa volt a nemzetnek és annak történeti szerepét biztosította. Érvényre jut-e majd valaha a munka és vagyon a származással, a modern műveltség a tisztán vallásos felfogással szemben – ezek sokkal fontosabb kérdések voltak Spanyolország jövőjére nézve, mint bárminő octroyált alkotmánynak bármelyik czikkelye és ezekre csak hosszú évek sorozata adhatta meg a választ.
A gazdasági válság ellenben gyors elintézést követelt. Már a XVI. század óta szinte állandó volt a deficit. Spanyolország még akkor sem birta pénzügyeit rendezni, midőn rendelkezésére állottak Peru és Mexiko kincsei, hogy legyen képes erre, mikor ezek elvesztek? A nemzeti nagy része az amerikai jövedelmekből élt; saját munkája nem birta eltartani és a folytonos zavar és nyugtalanság még a meglevő csekély ipart és kereskedést is megbénította. Itt is, mint a franczia forradalomban, a közép-kori hatalmaknak kellett előteremteniök a modern állam szervezéséhez szükséges eszközöket. A Cortes radicális (exaltado) pártjának vezére, Mendizabal, kormányra jutva, lefoglalta az egyházi javakat és eltörölte a klastromokat s ezen új nagy állami birtok alapján uzsorakamatra kölcsönt szerzett Angliából. Egyáltalában a túlzók Angliába vetették reményöket, a «moderados»-ok, az alkotmány hívei pedig Francziaországba. Mária Krisztina a maga részéről legjobban szeretett volna egészen megszabadulni az alkotmányos játéktól és visszatérni a régi, kényelmes absolutismushoz. Ezért a hivatalos ministereknél sokkal szivesebben hallgatott meghitt környezetének, kamarillájának tanácsára. Ily módon az alkotmány csak növelte a zürzavart és a kormány gyöngeségét.
Zumalacarreguy teljesen felhasználta e viszonyokat. Minthogy az estatuto eltörölte a Fuerokat, a háború most igazi népharczczá fajult. A carlisták nem adtak, de nem is kértek kegyelmet és százával lőtték agyon hadi foglyaikat. Hű népétől környezve, a természeti helyzet által is elősegítve, Zumalacarreguy sokkal számosabb seregekkel szemben is fenn birta magát tartani és 1835 elején már arra gondolhatott, hogy 12000-nyi seregével egyenesen Madridnak indul és ott végkép eldönti a háborút. De Don Carlosnak is volt kamarillája; hogy tűrhette volna az, hogy egy kívüle álló, ki nem is nemes, oly nagy dicsőségre és hatalomra jusson! A főkapitánynak Bilbao ostromához kellett fognia. Itt megsebesült és nemsokára meg is halt (1835 jun. 24.). A spanyol viszonyok sivárságát csak az ő egyénisége birta magasabb érdekűvé tenni: most mindkét részről egyforma leplezetlenül állott egymással szemben a tehetetlenség és az önzés.150
Azért a harcz nem szünt meg s a carlisták az új vezér, az aragoniai Cabrera alatt is több ízben fenyegették a fővárost. Minthogy Angliában ismét a toryk jutottak kormányra, és minthogy Lajos Fülöp épen nem volt hajlandó beavatkozni a spanyol ügyekbe, Don Carlos ügye még épen nem volt reménytelen. Egyszer Madrid kapujáig eljutott – de visszafordult. Saját tehetetlenségén kivül azonban ellene döntött az, hogy nevétől elválhatatlannak látszott a legteljesebb politikai és vallási reactio; abból pedig, VII. Ferdinand keserves iskolájában, már mégis kinőtt Spanyolország. Így a harcz szinte általánosnak látszott és csak pusztulást, gyilkolást jelentett. Döntő fordulatot csak a Cristinosok új vezére, Espartero tábornok idézett elő, ki Bilbao védelménél kitünt, s ki, mivel az exaltadókkal összeköttetésben állott, a kormány részéről erősebb támogatásban részesült, mint elődjei. Diadalát különben leginkább Don Carlos könnyítette meg, ki kamarillája ösztönzésére elfogatta az összes baszk főembereket és udvari tisztjeire bizta a vezérségeket. Így a baszkok már kénytelenek voltak elválasztani ügyüket a trónkövetelőétől és készek voltak meghódolni a királynőnek, ha az kiváltságaikat megerősíti. Vezérök, a vitéz Maroto ez alapon érintkezésbe lépett régi bajtársával, Esparteroval, főbe lövette a vele ellenkező tábornokokat és 1839 elején felszólította Don Carlost, kergesse el környezetét és fogadja maga mellé az elfogott vezéreket.
Espartero.
Legrand kőrajza után.
Don Carlos erre árulónak nyilvánította Marotot, ki azonban annyira rendelkezett seregével, hogy azzal megindulhatott fejedelme főhadiszállása, Tolosa ellen. A megijedt Don Carlos erre őt elismerte fővezérének és Maroto folytatta is a háborút, de seregét a sok viszály, továbbá Espartero ajánlatai és igéretei annyira megbontották, hogy alig fejthetett már ki ellenállást. Már 1839 augusztus 31-én létrejött az egyezség, Vergarában, Guipozcoa tartományában, Bilbaotól délkeletre. Ennek értelmében Espartero megigéri közbenjárását a Cortesnél a Fuerosok helyreállítása érdekében, biztosítja a carlista tisztek rangját és nyugdíját, Maroto pedig seregével leteszi a fegyvert és meghódol. Az absolut királyság, oly gyönge képviselővel, mint Don Carlos volt, még Spanyolországban sem volt fentartható és még a baszk nemzet derekassága sem önthetett belé új életet. Don Carlos néhány hét múlva elhagyta az országot és Francziaországban élt, hol Bourges városában internálták. Vezére, Cabrera, még egy évig folytatta a harczot Cataloniában és Aragoniában s csak midőn minden várából kiszorították, ment át Francziaországba. 1840-ben a pyreneusi félsziget mindkét országában el volt döntve a harcz a női ág örökösödési jogainak javára.
Mindazon törvényeknek, melyek a nőket kizárják az uralomból, egy és azonos a politikai czélja: az, hogy házasság útján ne jusson az ország idegennek uralma alá. Oly gyönge és magával tehetetlen országokban, mint a spanyol és a portugáliai akkor voltak, kétszeresen fontos volt az, ki legyen a királynő férje. Idegen befolyás nélkül el sem lehetett volna őket képzelni és a férj választása azon mulik: melyik államnak túlnyomó ott a tekintélye. Méltán mondhatta tehát Metternich a vergarai conventio hirére, hogy csak most kezdődik az igazi confusio, mert a franczia udvar ott fog megmérkőzni Angliával.151
Portugalliára nézve gyorsan síkerült a megoldás. Donna Mariát előbb a leuchtenbergi herczeghez, Beauharnais Eugen fiához adták férjhez, annak gyors halála után pedig Ferdinand szász-kóburgi herczeghez, a család azon ágából, mely a Koháry nevet és vagyont örökölte. Ez a házasság leginkább az angol érdeknek és rokonságnak felelt meg.
Sokkal több munkát adott az európai diplomatiának a fiatal spanyol királynőnek kiházasítása. A trónviszály megmutatta, minő szükséges törvényes örökösről gondoskodni már az ország nyugalma érdekében is, a carlisták meghódolása után egymást érő pártviszályok pedig sürgőssé tették erős kormány alakítását.
A vergarai egyezség Esparterot tette a helyzet urává. A diadalmas tábornok, kit a «győzelem herczegének» neveztek ki, tovább is fentartotta összeköttetését a radicálisokkal, és midőn Mária Krisztina tovább is a moderadok érdekében akart kormányozni, keresztülvitte a regensnő száműzését (1840.). A hálás Cortes őt választotta meg regensnek. De az ő katonás és kiméletlen kormánya nem elégítette ki sem a túlzókat, sem a conservativokat. Már beláttak a spanyol politika azon belső titkába, hogy csak a hadsereg adhatja a hatalmat, és minden pártnak akadt nagyravágyó, győzelmétől az uralmat reménylő tábornoka. Narvaez tábornok a moderadosok élén csakhamar megbuktatta Esparterot, kit azzal vádoltak, hogy az ország gazdasági érdekét feláldozza Angliának, visszahivatta Mária Krisztinát és neki sikerült oly kormányt alakítani, mely állandóbb volt az eddiginél, és csak rövid megszakításokkal, 1855-ig a polczon maradt. – Ezen idő alatt az 1837-ben demokratizált alkotmányt ismét conservativvá változtatta, helyreállította az összeköttetést a szentszékkel, mely a radicálisok uralma alatt megszünt, de a régi papi és nemesi uralmat nem állította helyre és egyáltalában nem üldözte úgy ellenfeleit, mint az szokásban volt. Ennek köszönhette Spanyolország, hogy rég nem élvezett rendnek örvendett, és hogy úgy szellemi, mint gazdasági tekintetben gyorsabban haladt, mint bármikor III. Károly kormánya óta.
Narvaez.
Egykorú fametszet után.
Narvaez mindjárt 1843-ban nagykorúnak nyilváníttatta a királynőt. Izabella korához képest igen fejlett és érzéki volt és kérőkben nem volt hiány. Már a vergarai egyezség idejében szó volt arról, hogy Don Carlos fiához adják nőül és így kiegyenlítik a trónviszályt, de arról Espartero és pártja tudni sem akart, később pedig Don Carlos utasította vissza a tervet, mert a maga jogára akarta alapítani családjának uralmát. Azután Károly főherczeg fiáról, Albrecht főherczegről volt szó, ki által ismét a Habsburgokra jutott volna a spanyol korona, de Metternich nem egyezett e tervbe, mely szerinte összeütközést idéz elő Francziaországgal.152 Lajos Fülöp mindent megtett, hogy egyik fiának szerezze meg a spanyol trónt és Mária Krisztina a conservativokkal együtt e terv megvalósítását óhajtotta. Viszont Espartero és pártja az Angliától pártfogolt kóburgi herczeg mellett foglalt állást. Midőn aztán az angol és a franczia udvar megegyeztek abban, hogy se Orléans, se Koburg ne legyen a királyi férj, Mária Krisztina unokaöcscsét, a nápolyi királyfit ajánlotta. Mindenről volt szó, csak a királynő hajlandóságáról nem.153
Végre az angol királynő egy személyes találkozáson (1845) abban egyezett meg Lajos Fülöppel, hogy Isabella egy rokonához, Don Francesco de Assisi cadizi herczeghez menjen nőül, s ha majd született gyermeke, a franczia király fia, a montpensieri herczeg vegye nőül a királynő hugát. De midőn Madridban ismét erős párt nyilatkozott a kóburgi házasság mellett, a franczia követ, hogy minden aggodalomtól megmeneküljön, az előbbi szerződés megszegésével keresztülvitte, hogy egy napon kössék meg a két házasságot (1846 okt. 10.). Látszólag nagy diadala volt ez a franczia diplomatiának, tényleg pedig nagyon ártott a polgárkirály tekintélyének, mert megfosztotta őt és családját Anglia barátságától. Izabella sohasem szerette gyönge férjét és anyja példáját követve, szeretőket tartott, kik közt Serrano tábornok a királyi kegy folytán nagy politikai hatalomra is jutott.
Viselkedése és könnyelműsége végkép megrendítette trónja tekintélyét és egymást követő kedveseinek ármánya még bonyolódottabbá tette a szerencsétlen ország kormányát.