XVIII. Lajos franczia király.
Grosnak 1815-ből való eredeti festménye után rézbe metszette Audouin, 1818-ban.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
IV. FEJEZET.
A restauratio Francziaországban.
Európa déli félszigeteinek katonai és nemzeti forradalmai megmutatták, hogy mennyi nehézséggel kell a szent szövetségnek megküzdenie, de valójában az egész állapotot alig veszélyeztették. Spanyol- és Olaszországban a forradalmi szellem még épen nem hatotta át a népesség jelentékeny részét; a görögök felkelését pedig a nagy műveltségi külömbség távolította el a köztudattól. Mint Metternich kimondta: az igazi veszedelem csak Francziaországból indulhatott ki. A forradalom szülőföldjén ugyanis a restauratio nem hozhatott teljes reactiót; a császársággal együtt nem bukott meg az a szellem, mely felzavarta volt Európa nyugalmát. Máshol a hagyomány kizárólag uralkodott; itt a legitimitásnak megegyezésre kellett jutnia az 1789-iki elvekkel.
Midőn XVIII. Lajos 1814 tavaszán elfoglalta ősei trónját, a szövetségeseknek és különösen Sándor czárnak unszolására alkotmányt adott népének. A béke érdekében szabadságot kellett adni Francziaországnak, hogy sem a külső megalázás, sem a belső elnyomás ne vethesse ismét a forradalom vagy a császárság karjaiba. A legitimitás szinének fenntartása abban nyilvánul, hogy ez az uj constitutio nem a király és a nemzet közti megegyezésnek gyümölcse, hanem a király adománya (octroyált alkotmány). Ezt mutatja neve is; Chartenak nevezték a közép-kori kiváltságleveleket.
A Charte szerkesztésében Talleyrandnak volt legfőbb része és az egésznek szelleme is inkább diplomatikai finomságot, mint közjogi szabatosságot lehelt. Szabad és monarchikus alkotmányt igér; de midőn ujít is, hivatkozik arra, hogy a régi királyok is módosították a constitutiót az idők és viszonyok szerint, noha mindig a király személyében központosult minden hatalom. Az összes intézményeknek csak ez a legfelső tekintély adhatja meg a szükséges erőt, tartósságot és fenséget. Ha az engedményeket úgy csikarják ki, a tapasztalat szerint a közszabadság csak oly veszélybe dől, mint a trón. Nem szabad, hogy bármely keserű emlék zavarja a biztosságot; a király legfőbb kivánsága, hogy minden franczia testvérnek tekintse egymást.38
Mint az uj király neve és czíme, úgy a Charte is a történeti folytonosság helyreállításait volt hivatva jelölni; múló, vissza nem térhető tévelygésnek tüntetve fel a köztársaságot és a császárságot. Minthogy a Charte teljes amnestiát adott és biztositotta a nemzeti javak tulajdonjogát; minthogy továbbá elfogadta a Code Napoleon-t, tehát az egységes törvényt, tényleg szakított a múlttal és elismerte a forradalom legfőbb vivmányait. Csakhogy más intézkedései meg teljes eltérést mutatnak még az 1791-iki monarchikus alkotmánynyal szemben is. Igy behozta, angol módra a két kamara rendszerét; a választott képviselőkkel szembe állitván a pairek származásai vagy hivatalos aristokratiáját. A demokratiától teljesen eltért. A választási jog censushoz volt kötve és pedig nem mint az 1791. és 1795-iki alkotmány szerint olyanhoz, mely körülbelül 80,000 választó kiváltságát állítja szembe a jogosulatlanok millióival.
Mindamellett oly nagy volt Francziaországban is a béke vágya, annyira szükségesnek látszott a forradalmi intézményeknek királyi tekintély által való szentesitése, hogy XVIII. Lajos uralma könnyen megszilárdulhat, ha valóban nemzetivé válik. Csakhogy épen ebben állott a nehézség. Nemcsak a legitimitás elvét kellett megegyeztetni a népképviselettel, hanem össze kellett forrasztani, megegyeztetni két nemcsak ellentétes, hanem ellenséges társadalmat: a forradalmit és a forradalom előttit, melynek az emigransok voltak főképviselői. A király egységes nemzet fölött akart uralkodni, ez a nemzet pedig, a forradalom következtében két, nyelvre egy, de egész világfelfogásukban teljesen különböző részből állott. Ha a király öntudatosan és szilárdan a sokkal nagyobb résznek áll élére, annak, mely a forradalmat csinálta s annak eszméit fenn akarta tartani, talán sikerül neki az emigransoknak s a régi rend hiveinek a közösségbe való olvasztása. De hiába, már öreg úr volt, nem szakadhatott el azon környezettől, melylyel együtt ette a számüzetés kenyerét, nem válhatott hűtlenné családja traditióihoz. Már akkor mondták, hogy a Bourbonok sem nem tanultak, sem nem feledtek semmit. Ezért a Charte mellett is nemcsak reactionarius, hanem sokban egyenesen a nemzeti érzületet sértő volt az új kormány. Visszaállította a fehér színt, mely azóta jelvénye maradt a legitimistáknak, megtagadva a háromszínű lobogót, melyhez annyi dicsőség füződött. A becsületrend lovagjainak árváit kizárta a rend birtokainak élvezetéből; a tiszti iskolák alapítványait a hű nemességnek tartotta fenn; az invalidusokat koldussá tette. Még általánosabb elégedetlenséget okozott a sajtószabadság megszorítása, a censura behozása. Pedig a nemzet érzelmeit, sőt előitéleteit is annál inkább kellett volna kimélnie, mert hisz a Bourbonok restauratiója különben is mint az idegen fegyver műve, mint az ország lealázásának elismerése tünt fel.39
Napoleon visszatérésének, a száz napnak, ezek a viszonyok az előidézői. Waterloo és Páris második elfoglalása után, midőn már nem kellett a császárságtól tartani, még jobban kiélesedtek az ellentétek.
Kitünt, hogy a király csak az emigransokban bizhatik igazán; ezek pedig elérkezettnek látták nemcsak uralmuknak, hanem a boszúnak is idejét. Most már nyiltan küzd egymással a két nemzet: a régi és az új nemzedék.40
XVIII. Lajos franczia király.
Grosnak 1815-ből való eredeti festménye után rézbe metszette Audouin, 1818-ban.
Először a fehérek pártjánál van a túlsúly. Mindjárt Waterloo hirére megkezdődik déli Francziaországban a fehér rémuralom, a republikánusoknak, bonapartistáknak, protestánsoknak üldözése. Az e viszonyok közt összeülő kamara egészen reationarius volt, nemcsak a régi állapotok visszaállítását óhajtotta egyházban és államban, hanem boszút is liheget. Joseph de Maistre azon mondata: «Francziaországból indult ki az isteni intézmények megdöntése; onnét kell, hogy eredetét vegye visszaállításuk» – volt a royalista párt legfőbb jelszava. A papságnak ismét megengedték a vagyonszerzést; Bonald indítványára megszüntették a házassági elválást és a jezsuitáknak 1814-ben VII. Pius pápa által visszaállított rendje ismét elsőrangú hatalmi tényező lett. A kamara (chambre introuvable, mert különbet a reactionariusok nem találhattak) még arra is kész lett volna, hogy az anyakönyveket és az egész nevelést ismét a papoknak szolgáltassa ki. Egyuttal feltámad a régi nemesi gőg, a czimerekkel és ősökkel való büszkélkedés, mely vérig sértette nemcsak a polgárságot, hanem még inkább a császárság új aristokratiáját, Napoleon volt ministereit és tábornokait.
El kell ismerni, hogy XVIII. Lajos e súlyos viszonyok közt egész hatalmát a mérséklet érdekében használta fel. A legfőbb elpártolóknak, mint Ney marsallnak kivégzése után teljes amnestiát készült adni, de a kamara ebbe nem egyezett, keményen megtámadta Richelieu herczeg kormányát s keresztülvitte a Bonaparte családnak s az összes királygyilkosoknak (a kik XVI. Lajos halálára szavaztak) számüzetését. Épen a túlzó royalisták alkották akkor a legerősebb ellenzéket és annál jobban biztak ügyök győzelmében, mert a trónörökös, az artoisi gróf, «Monsieur» nyiltan velök tartott. A hatalmára féltékeny király ezért 1816 szeptemberben feloszlatta a kamarát és ez által ismét felbátorította a szabadelvüeket, kik a választásoknál többséget nyertek. Ez a szabadelvű többség Richelieu segítségével keresztülvitte az új választási törvényt, mely egészen a jómódu polgárságnak kezébe adta a politikai hatalmat és mellőzte a nagybirtokosoknak a royalisták által pártolt követeléseit. Különös látványt nyújtott, hogy a kormányt a forradalmi szellem képviselői támogatják, a királypártiak pedig igen élesen támadják, noha jól tudják, hogy Richelieu herceg a király személyes politikájának képviselője. Az ellentét a király és öcscse közt oly élessé vált, hogy Metternichnek kellett közbenjárnia és a viszályt kiegyenlítenie. A túlzók cselszövénye, melylyel lemondásra akarták birni a királyt, hogy az ő pártjok feje jusson uralomra, még jobban elkeserítette XVIII. Lajost. A pairek kamarája ellenzékének megtörésére 1819-ben egyszerre 63 új pairt nevezett ki, és az új ministerelnök, Décazes herczeg, ki a király teljes bizalmát birta, már egészen liberális szellemben kormányzott. A kamarában egyre erősödött a baloldal, beválasztották már Lafayettet, majd a «királygyilkos» Grégoiret is. Több katonai összeesküvés mutatta, hogy Napoleon neve még mennyire hatalmas. A Spanyolországban kitört forradalom még jobban fellázította a kedélyeket. Ekkor történt, hogy Louvel, egy forradalmi társaság tagja, 1820 február 13-án leszúrta a berryi herczeget, az artoisi gróf fiát, a leendő trónörököst. Az áldozat volt a dynastia egyetlen férfitagja, kitől örököst várhattak; így a Bourbonok franczia ága kihalásra látszott kárhoztatva. Ez ugyan nem következett be; a herczeg özvegye egy félév mulva fiat szült, a későbbi V. Henriket, de a tett benyomása alatt roppant visszahatás keletkezett a liberalismus ellen. Décazest nyiltan, a királyt titkon vádolták, mint az attentatum igazi előidézőit és a közvélemény erős intézkedéseket követelt a mindjobban elharapódzó forradalmi szellem ellen.
Az a parlamenti élet, melynek a kamara volt a szinhelye, éppen nem fejezte ki a nemzeti szellem minden áramlatát. A Charte jellemző vonása a mérséklet volt; arra törekedett nemcsak a király és kormánya, hanem minden uralomra képes párt is. De a forradalom és a reactio végleteit nem lehetett egyesíteni, és így az igazi pártszenvedély a titkos társaságokat választotta hatása köréül.
Republikánusok és császárpártiak találkoztak a szabadság védelmében és megalakitották a szabadság lovagjainak titkos társaságát, melynek sok ezer tagja volt a népesség minden körében és melynek Lafayette állott az élén. Később, 1821 óta, olasz példára, különösen a Carbonarik szövetsége jutott nagy jelentőségre, melynek szintén Lafayette volt a vezetője. Mindkét társaságnak katonai volt a szervezete, mindegyik úgy volt berendezve, hogy még felfedezés esetén is csak kevés tagja volt törvény elé állítható. Különösen az ifjuságra gyakorolt nagy vonzóerőt ez a titokzatos hatalom; azonkivül pedig különösen tisztek, a császár emberei ajánlották fel a szabadság ügyének karukat.
Másrészt a régi hagyományok hiveit sem elégíthette ki a forradalommal kötött kiegyezés. Elvvel szemben csak elv győzhetett: minthogy pedig maga a király nem volt reactionárius, ezt az elvet csak az egyház képviselhette. Összefügg ezzel, hogy a franczia reactio irói, de Maistre és Bonald, nem a királyságban keresték a forradalom legyőzőjét, hanem a pápaságban. E pártnak a congregatio, a jezsuiták világi társainak a szövetsége, szolgált központjául. A jezsuiták nyilvánosan is sokat tettek a vallásos élet fellendítésére és a szabad gondolkodók ellensúlyozására, de igazi nagy munkájuk titokban folyt le a rend montrougei házában. A felvétel alkalmával esküt kellett tennie minden novitiusnak, mely őt egészen lekötötte a szövetség előljáróinak. Egy szív, egy lélek, volt jelmondatuk. Maga az artoisi gróf is a congregatióhoz tartozott, melynek Polignac és Montmorency voltak a világi vezetői. Volt sok becsületes, rajongó hive, de másrészt azt sem lehetett kikerülni, hogy sokan a várható protectio biztos reményében ne csatlakozzanak hozzá.
Louvel attentatuma a congregatio kezébe juttatta a tulnyomó hatalmat. Décazes megbukott; helyébe a royalisták ügyes vezére, Villèle lépett. Keresztülvitte a beavatkozást Spanyolországban, VII. Ferdinánd absolut uralmának visszaállítását. Minden előkészített arra nézve, hogy a papok és nemesek kárpótlást nyerjenek a forradalom által elvesztett birtokaikért.
Royer Collard.
Mauris rajza után kőre rajzolta Delpech.
Mint az igazi haladás, úgy az igazi reactio sem politikai intézményekben, vagy egyes emberek érvényesülésében áll, hanem mindegyiknek a szellemi téren kell nyilvánulnia. Ott pedig a reactio egyszerüen abban áll, hogy nem a tudományt tartják a legfőbb és legdöntőbb tényezőnek. Már 1823-ban keresztülvitte a congregatio a tanárképző intézetnek (école normale) feloszlatását, mert már nem a tudományt, hanem a külső vallásosságot tartották főérdemnek. Mind a több papot neveztek ki egyetemi tanszékekre és az akadémiában. Guizot-t és Royer-Collardot, a királyhoz hű, de szabadelvű doctrinairek vezéreit, az igazi parlamentarismus ékesszóló és tudós szószólóit eltávolították az egyetemről. Nyilvánvaló volt a már a törekvés, véget vetni a köztársaság és a császárság egész közoktatási rendjének, a világi iskolázásnak, és az egész nemzeti nevelést a «keresztyén» doctrina rendjére bizni.
Ez az irány most már teljes és föltétlen diadalra számíthatott, midőn XVIII. Lajos halálával az artoisi gróf lépett, X. Károly névvel, a trónra (1824 szept.).
Carlyle, a franczia forradalom történetének bevezetésében igen mulatságosan leírja, minő szerepet játszott a herczeg, mint a divat hőse 1789 előtt. Akkor a szűk nadrág volt divatban és két szolgának kellett ő fenségét mindig az elegáns ruhadarabba belésegítenie. Azóta megváltozott a világ; maga a herczeg egy negyed századig élt számüzetésben, majd reménye, büszkesége lett a trón és oltár pártjának, de azért mindig a régi felületes, kedves, minden komoly munkától idegen dandy maradt. Azok, kik XVIII. Lajos alatt «királyiabbak volt a királynál», beléje, ki kész eszközüknek kinálkozott, helyezték egész bizalmukat. De az ellenzék sem gyülölte őt, annyira lekötelező és szives volt modora, annyira megvolt a nagy dynastia ez utolsó koronás sarjában őseinek egész szeretetreméltósága. Igaz, hogy azt a hires szót, melyet neki tulajdonítottak hazatérésekor, «hogy csak egy francziával van több», nem ő gondolta ki, hanem Beugnot gróf, de annyi volt benne az igazi franczia könnyedségből, hogy a nemzettől teljesen idegen nem maradhatott.
A középkor egész nagyszerűsége, hite és babonája látszott megujulni, mikor az elegáns öreg urat Rheimsban nagy pompával felkenték és megkoronázták. A felvilágosodás korának növendéke előtt furcsa volt már sok századok szentesítette szertartás, abból meg egyenesen gúnyt űztek, hogy szent Lajos utóda érintésével akarta gyógyítani a görvélyeseket. Béranger eleven, csipdeső költészetének nagyon kapóra jött ez a korába nem illő király, az a sötét papi had, mely nyomába lép, meg a Carabas marquis, ki megköveteli, hogy őt megsüvegeljék, mert hisz ő és társai meghódították az országot és a papokkal együtt helyreállítják a tizedet, a robotot és az összes feudális terhet. Hiába fosztották meg Bérangert kis állásától, hiába zárták el őt versei miatt: a visszavarázsolt középkort czimereivel és tömjénével nevetségessé tette Voltaire föléledt szelleme. Senki sem gondolt arra, hogy a király a koronázásnál megesküdött a Chartera; még az sem igen hatott, hogy trónralépése után nemsokára eltörölte a censurát: a közvéleményen az az alapjában igaz felfogás uralkodott, hogy a korona oltalma alatt már enyészettnek vélt sötét hatalmak készülnek ismét megvívni a modern szellemmel.
Béranger.
Rajzolta Sandoz; aczélba metszette Leguay (1762–1840.).
Ezek a nagy ellentétek visszatükröződtek az irodalomban is. Minthogy aránylag szabad a sajtó és mindegyik fél nagy pártra támaszkodhatik, a szellemi viadal minden téren erősen folyik. A romantikus iskola diadalmaskodik a classikus fölött; az ifjabb tehetségek, kik közt Hugo Victor, Lamartine, Ste Beuve, Balzac voltak a legkiválóbbak, mind amahhoz csatlakoznak. Chateaubriand megtartja tekintélyét. A népies, a titokzatos, a rémes akkor vonul be teljes diadallal a franczia irodalomba, melynek addig a még végleteiben is mérsékelt szenvedély és a józan ész okoskodása voltak legjellemzőbb vonásai. A két iskolának tüzes harcza megteremtette a komoly irodalmi kritikát. Komolyabbá, mélyebbé vált az egész szellemi élet, melyből lassankint eltünik az a frivolitás és az a könnyed érzékiség, mely nélkül a XVIII. század legnagyobb irói sem lehettek el. De még ennél fontosabb is történt. A két nagy párt viadala, az ebből származó kölcsönös ellenőrzés, becsületesebbé, erkölcsösebbé tette nemcsak a közéletet, hanem a magánéletet is. A XVIII. század finom salonélete újra feltámadt, de már sokkal erősebb benne a komoly elem. Minden férfi, minden nő, ki számot tesz a társadalomban, át van hatva attól a tudattól, hogy magaviseletével is segíti diadalra jutni azt a nagy elvet, melyen egész lelkével csüng. Volt Francziaországnak sok külsőleg fényesebb korszaka, de kevés olyan, mely termékenységre, a belső fejlődés egészséges voltára nézve mérkőzhetnék a restauratió korának másfél évtizedével.
Lafayette.
Albrier rajza után kőre rajzolta Senefelder.
Foy.
Horace Vernet képe után rézbe metszette Lefèvre.
Az általános szellemi életnek ez a komolysága s feszültsége visszhangzott a parlamentben is. Minden kérdésnek volt valami kapcsolata az általános elvekkel, mindegyiket magas szempontból tárgyalták kiváló férfiak. 1825 elején az emigransok kárpótlásáról szóló törvényjavaslat jutott a kamara elé. Alapul a lefoglalt javak 1790. évi jövedelmének 18-szorosát vették és a tőke fejében 1000 millió frank névértékben adtak 3%-os renteot. Ezen javaslat ellen nemcsak a liberalisok küzdöttek, hanem a túlzó royalisták is, kik jobb szerették volna, ha a javakat adják vissza és inkább a nemzeti jószágok vásárlóit kárpótolják. A kárpótlási törvényt 1825. április 27-én elfogadták és ezáltal kétségtelenül jóvá tették a forradalom egy nagy igazságtalanságát, hanem egyuttal ki nem kerülhették azt a vádat, hogy az országra nagy terhet rónak és olyanokat jutalmaznak, kik a veszély idején eltávoztak a hazából vagy épen ellene harczoltak. Ezt a felfogást még az sem enyhítheté, hogy a főliberálisok, mint az orléansi herczeg, Égalité Fülöp fia, Lafayette és mások is jelentékeny kárpótlást nyertek. A földbirtok restauratiója, vagyis a régi nagy földbirtokos aristokratia visszaállítása, mi csak ugyan első rangú politikai jelentőségű tett lett volna, azonban ezzel sem sikerült és Francziaország továbbra is az apró birtokok birodalma maradt.
Évi 30 millió francnyi terhet rótt e törvénynyel a régi Francziaország az újra. E terhet pedig épen a polgárság zömének kellett elviselnie, mert az állam kiadásait úgy csökkentették, hogy a rente kamatát 5%-ról 3-ra szállították. A régi kötvények birtokosait vagy teljes értékben kifizették, vagy pedig ujakra cserélték be, 75%-os árfolyam mellett. Így az államadósság névértéke 1/4-el emelkedett, de kamatja 1/3-ával csökkent. Rothschild bankháza ez időben ragadta magához a párisi piaczon a vezető szerepet; Villele pedig ezen első nagy conversio keresztülvitele által nagyon növelte pénzügyministeri hirnevét. De a szegény rentierek ezreire nagy csapás volt ez a kamatleszállítás, melyből csak az emigransoknak és a nagy bankároknak volt haszna.
De közvetlenül mégis csak a propaganda diadalmas előnyomulása és a nemesi kiváltság visszaállítása izgatta a kedélyeket. Az egyházi irányt különösen két törvény szolgálta. Az egyik a szentségtörés büntetését állapította meg, szigorúan, még a kivégzéstől sem rettenve vissza. «Adjuk át a bünöst birájának», mondá Bonald. Hiába szólalt fel Royer-Collard a theokratiának a politikába avatkozása ellen – a törvényt 1825 tavaszán elfogadták. A másik megengedte, hogy ezentúl tisztán királyi rendelet alapján lehessen apáczaklastromokat alapítani; csakhogy a pairek kamarájának módosítása a törvényhozó testületnek is biztosította a hozzászólás jogát.
X. Károly fölkenése a rheimsi templomban 1825. május 29.-én.
Dien rézmetszete után; az eredeti festmény François Pascal-Gérard (1770–1837.) műve, Versaillesben, a történelmi képcsarnokban.
A kép a felkenés utáni pillanatot mutatja. X. Károly a trónon ül, átölelve a dauphint, Angoulème herczeget. A trón előtt fölemelt karral áll gróf Latil, rheimsi érsek. Közte és a dauphin közt áll az orleánsi herczeg és Condé herczeg. A trón mögött Havré és Croy herczegek és Bellune marsall. A trón innenső oldalán Rivière marquis, tőle balra báró Clandèves, jobbra Mortemart herczeg. A kép közepén hermelines palástban Francziaország kanczellárja áll, vicomte Dambray, jobbra tőle Talleyrand, köztük Avaray herczeg, az érsek és Talleyrand közt Rochemore marquis. Az előtérben tollas kalappal Aumonte herczeg áll, balra vicomte Latour-Maubourg. A mellette álló pap Clermont-Tonnèrre herczeg, toulousei bibornok-érsek, mellette La Fare bibornok-érsek ül, e mögött Polignac herczeg áll, ez előtt Lauriston marquis, hátrább gróf Cossé-Brissac. Legszélről elől Soult marsall, aztán Mortier, Treviso herczege, La Rochefoucault vicomte, az oszlopnál gróf Jourdan. Balra az előtérben Mr. Serre áll, a Gardes de la Manche tagja. Tabourettjén ül Uzès herczeg, mögötte a kardot emelve Montcey marsall, mint connétable; mögötte balra Crussol, a király adjutánsa, e mögött Fic James és Maille herczeg, adjutánsok. Uzès és Dambray között Boiscelin marquis, St. Felix báró és Dreux Brézé főszertartásmester. Hátul a páholyban Angoulème és Berry herczegnők, a bordeuxi herczeg és az orleánsi herczegnő ülnek.
Az új társadalom egészen az örökösödés egyenlőségén, a vagyon megosztásán alapult. A régi társadalmat csak a régi öröklési jog visszaállításával lehetett volna újra feléleszteni. Villèle, ki XVIII. Lajos korában még a mérsékeltekhez tartozott, most erre is vállalkozott, hogy megnyerje a túlzókat. Javaslata az elsőszülöttnek jog szerint is nagyobb részt juttatott volna az ingatlan örökségből, azonkivül pedig az örökhagyó több nemzedéken át is biztosíthatta az örökség oszthatatlanságát. Angol, spanyol, magyar és német példára így Francziaországban is megalakulhatott volna egy nagybirtokos főnemes osztály, mint politikailag túlnyomó befolyású rend. Ez már tehát nyilt hadizenet volt a demokratiával szemben.
Soha sem szabad elfeledni, hogy nem is annyira a közjog, mint a magánjog és épen az örökösödés rendszere dönt a nemzetek belső politikai szervezete fölött. A majoratus szükségkép aristokratiához vezeti, az egyenlő osztály demokratiához. A nemzetek legmélyebb politikai ösztöne épen e kérdés megoldásában nyilvánul. Francziaországban a revolutioval mindenkorra elenyészettnek vélték a nemesi uralmat és ezért Foy tábornok, a liberálisok vezére már 1821-ben kijelentette: hiába zaklatjátok a földet; az már nem terem aristokratákat. Midőn mégis megtörtént erre a kisérlet s a követek kamarája nagy többséggel elfogadta a javaslatot, a paireknél nyilatkozott erős ellenzék, hol nagy számmal voltak a köztársaság és a császárság hagyományainak fentartói. Molé gróf kifejtette, minő sérelmes ez az intézkedés a családi érzésre, a leányok és a ifjabb fiuk érdekére nézve. Pasquier, XVIII. Lajos volt kanczellárja, az intensiv művelés szempontjából ajánlotta a feldarabolást és kárhoztatta a latifundiumokat. Montalembert gróf, a katholikus párt ékesszóló és tudós vezére ellenben épen politikai szempontból tartotta szükségesnek a nagy földbirtok ujjászervezését. Szerinte az iparos nép lelkében republikánus; a hivatalnok az absolut kormányt óhajtja, csak a független földbirtokos szolgálja valóban a nemzetet. A pairek elvetették a majoratusokat; a szabadelvüség oda menekült. Viszont a követek kamarájában már erősen megtámadták az új feudalitást, a nagy tőkét, mely nagyobb függésben tartja a munkásokat, mint a hűbéres jobbágyait. Salaberry kijelentette, hogy ez az új feudalitás, szövetségben a forradalommal, megdönti a trónt, ha előnyomulását meg nem akadályozzák.
E törvényjavaslat elvetése nagy csapás volt Villèlere nézve, de a kormány általános iránya nem változott. Csakhogy, mivel most már a nemességre számítani nem igen lehetett, annál inkább iparkodott az egyházi szellem megerősítésére. Minden művelt embert bántott az az üldözés, melylyel a rendőrség a franczia irodalom legkiválóbb műveit illeti, így Lafontaine meséit, Moliere Tartuffe-jét, Voltaire s Rousseau legfontosabb műveit. Chateaubriand már nyiltan az ellenzékhez csatlakozott és Montlosier gróf, egyike a leghivebb royalistáknak, rámutatott arra a veszélyre, melylyel a törvényesen be sem fogadott jezsuiták fenyegetik a királyságot.
A két nagy irány küzdelme még nem dőlt el, bár a politika szinhelyén, a kamarában kétségtelenül a reactio volt a győztes. De a hivatalos közvéleménynyel szemben az ország közvéleménye szabad maradt, ez pedig elsősorban a sajtónak volt köszönhető. Míg a sajtó szabad, a congregatio nem juthat teljes diadalhoz. Ezért a kormány 1826 végén sajtótörvényt terjesztett be, mely igen szigorú büntetésekkel akarta lehetetlenné tenni a hirlapoknak és a nagyon fellendülő röpiratoknak a dynastia és az egyház ostromlását és a közvélemény felizgatását. A könyv szabad, de csak úgy, ha 20 ívnél nagyobb. A kisebb nyomtatványokat előzetesen be kell mutatni a hatóságnál. Öt ívnél kisebb nyomtatvány csak bélyegzetten jelenhetett meg; a hirlapok és folyóiratok bélyegét pedig 10 centimera (fillér) emelték. A hirlapok birtokosai felelősek az egész tartalomért; a vétségek büntetése pedig 20 000 francig emelkedhető birság és fogság. Ezt a törvényt még a royalisták nagy része is bizalmatlansággal fogadta; az akadémia felírt ellene a királyhoz. Nem tekintve a kérdés szellemi vonatkozásait, az annyira virágzó franczia könyvnyomtatás biztos hanyatlásnak indul, ha e rendelkezések életbe lépnek. Ezért már a követek kamarája is annyit változtatott rajtok, hogy a kormány nem is terjesztette a javaslatot a pairek elé. Páris kivilágítással ünnepelte e hírt.
Visszaverte tehát a szabadelvűség e veszedelmes támadást és ezáltal még erősebbé tette állását. A hol a nép nyilatkozhatott, temetéseknél, fogadtatásoknál, mindenütt a jezsuiták ellen tüntetett. Legerősebben történt ez, midőn a király 1827 tavaszán szemlét tartott a párisi nemzetőrség fölött. Azon kiáltásokra: le a kormánynyal, le a jezsuitákkal, X. Károly azt válaszolta, hogy nem tanítást, hanem hódolatot fogadni jött. Feloszlatta a párisi nemzetőrséget. A tehetős polgári osztály elszakadt a Bourbonoktól.
Minthogy már a parlamentben sem volt biztos többsége, Villèle elhatározta a követek kamarájának feloszlatását; egyúttal pedig 76 új pairt neveztetett ki, hogy az első kamarában is elfojtsa az oppositiót. A választások nem igazolták reményét. A legtöbb városban ellenzékit választottak, mi a baloldal és a szélsőjobb együttműködésének volt eredménye és bár a minister számíthatott egy kis többségre, lemondott, mert már a király bizalma is megingott irányában (1828 január elején). Az új kamarában körülbelül egyenlő erős volt a két nagy párt; köztük Chateaubriand hívei döntöttek. Ehhez képest a király mérsékelt férfiakból állította össze az új kormányt, melynek tagjai közt Martignac pénzügyminiszter volt a legkiválóbb. A kamara elnökének Royer-Collardt választották meg és a kamara első felirata határozottan rosszallotta Villele rendszerét, melyet pedig a király magáénak vallott.
Az új kormány komolyan fogott a kibékítés munkájához. Eltörölte a fekete kabinetet, vagyis véget vetett annak, hogy a titkos rendőrség felbonthassa a gyanúsak levelezését.41 Véget vetett a választási visszaéléseknek, a mennyiben azokat a kormány beavatkozása idézte elő és megállapította a választók évenkint való összeirását, a névsor kifüggesztését és a jogosult felszólalások elfogadását. Ezek következtében a pótválasztásoknál mindenütt a liberalis jelöltek győztek és a most már határozottan liberális többség, megváltoztatván a sajtótörvényt, módot nyujtott új hirlapok alapítására és a szabadelvű eszmék mind erősebb terjesztésére.
Nemsokára szóba jött a mindenek fölött döntő kérdés is. A kormány igen lényeges pontban közeledett a liberálisokhoz, midőn a vallás ügyét elválasztotta a közoktatástól, de a jezsuiták eltávolításába egyezni még sem akart. A jezsuiták ugyanis nyolc püspöki seminariumban tanítottak, noha befogadva nem voltak, de azt állították, hogy eljárásuk még sem törvényellenes, mert magok a püspökök hívták meg őket és ők csak mint magánemberek élnek, nem pedig mint egy testület tagjai. E mentséget azonban nem fogadhatták el azok, kik nem birják elkülöníteni a magán- és nyilvános embert egy személyben és így Martignax reábirta a nagyon ellenkező királyt ezen félszeg állapot megszüntetésére. Az 1828. jun. 16-án kelt királyi rendelet a világi felső oktatási testület, a Napoleon által berendezett «Université» alá rendeli az eddig be nem fogadott egyházi társulatok vezetése alatt álló középiskolákat, kizárja a tanárkodásból mindazokat, kik irásban nem jelentik ki, hogy ily társulathoz nem tartoznak és a püspöki seminariumok tanárainak kinevezését a királyi megerősitéstől tették függővé.
Így a világi közoktatás elve győzött minden téren. De ez a győzelem, melyet maga a király fölött is ki kellett vinni, a legsajátságosabb következtetéseket vonta maga után. A püspöki kar, eddig a restauratio főtámasza, a leghatározottabban tiltakozott, mert nekik inkább kell engedelmeskedniök istennek, mint embernek. A jezsuiták, addig az állami autoritás leglelkesebb hirdetői, most a tanszabadság mellett foglaltak állást. A jelszavak megváltoztak, bár a küzdelem tárgya ugyanaz maradt. Ekkor kezdődik meg az a nagy viadal, egyházi és állami oktatás közt, mely Francziaországot most már majdnem egy századja foglalkoztatja és melynek minden ujabb phasisa csak azt mutatja, minő fontos, az egész nemzeti életre kiható érdekek forognak fenn a szabad és az állami iskolai rendszernek látszólag szorosan paedagogiai elnevezése alatt. A jezsuiták nagy része kénytelen volt kivándorolni, de még Rómában sem találtak támaszt. A pápa ugyanis annyira bizott X. Károly vallásos búzgóságában, hogy iránta való engedelmességre szólította fel a püspököket. Ez az eljárás aztán épen a legbuzgóbb katholikusokat a demokratia felé vonta. Lamennais abbé, ki egyaránt kitünt mint szónok és iró, akkor vetette meg alapját a katholikus vallásos meggyőződés szövetségének a népuralmi elvekkel, mely oly nagy jövőre volt hivatva. Így a szent szövetségnek és a restauratiónak eszméje ellen már nem csak a szabadelvüek tábora harczolt, hanem egyenlő hévvel harczolt az egyházi férfiak legbuzgóbb felekezete is.
Martignac kormánya nem élhette túl azt a nagy győzelmet, melyet a király személyes hajlamai fölött kivívott. X. Károly beutazván országát, oly nagy lelkesedést látott mindenfelé, hogy nem tartotta már szükségesnek a liberális álarczot. Martignac elvesztette nála befolyását és mivel viszont a kamara többségének nem volt elég szabadelvű, már 1829 tavaszán beadta lemondását. A király örvendett: végre-valahára kinevezhette azt a férfiut, ki szivéhez legközelebb állott: Polignac herczeget.