I. Miklós czár.
Pauquet metszete után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
V. FEJEZET.
Oroszország és a keleti kérdés.
Sándor czár és a görög szabadságharcz. – Miklós czár és a forradalom. – A jancsárok végnapjai. – A navarinoi csata. Orosz-török háború, Görögország felszabadulása. – A görög állam megalakulása.
Sándor czár és a görög szabadságharcz.42
Francziaország belső fejlődése a császárság bukása után, a reactiora nézve aránylag legkedvezőbbnek látszó belső és külső viszonyok közt is oly iránt vett, mely közeli összeütközést helyezett kilátásba ismét király és nemzet közt. A szabadelvűség, sőt a forradalmi szellem is tovább élt ez igazi hazájában és a trón és oltár szövetsége csak erősebbé tette az elfojtásra itélt nemzeti élet lüktetését. Ez által pedig a szent szövetség egész műve koczkára van téve. Mi tarthatja fenn Európa békéjét, mi őrizheti meg a legitimitást Európaszerte, ha Francziaországban megdől a Bourbonok uralma?
Ugyanazon időben egy tisztán politikai kérdés is véget vetett a conservativ hatalmak azon egyetértésének, mely alapeszméje volt a szent szövetség egész rendszerének. Oroszország hagyományos terjeszkedési vágya akkor lép fel először mint az európai egyensúly veszedelme és mint a történetnek egy új, azóta szinte állandó mozgatója.
Sajátságos iróniája a sorsnak, hogy épen Oroszország, a reactio legfőbb védpaizsa, és az orosz czár, a szent szövetség megteremtője jutnak azon helyzetbe, hogy kezet fogjanak a forradalommal. A spanyol és olasz forradalmak legyőzése után, midőn Németországot együttesen tartják féken a porosz és az osztrák, midőn Francziaországban Villele kormányoz nagy többséggel és X. Károly koronáztatása szinte garantiája a régi világ teljes helyreállításának; midőn még Anglia is mozdulatlannak látszik: Európának csak egy pontján áll fegyverben a nép legitim uralkodója ellen: Hellasban. Az egyiptomi hatalom beavatkozása már is vérbe fojtja ezt a lázadást is. A legtimitás teljes diadalt ül Európaszerte, ha a muszka czár nem áll a forradalom pártjára.
Az európai viszonyoknak történetokozta sokoldalú fejlődése épen oda vezet, hogy még egy nemzet sem indulhat kizárólag egy elv után, nem hogy egy egész világrész. I. Sándor egész uralkodásán és életén a szent szövetség megkötése óta áthúzódik ez a belső küzdelem a conservativ érdek és Oroszország vallási és politikai hagyományai között. Még ez a hatalmas autokrata, kiről úgy látszott, hogy elfoglalja Napoleon helyét mint az európai világ legfőbb intézője, sem menekülhetett a népies szenvedélyek hatásának ereje elől. Még neki sem volt megadva, hogy lelkében élvezze azt a békét, azt a szellemi és erkölcsi egységet, melyet az egész világrészen készült uralkodóvá tenni.
Igaz, hogy a Hetairia fegyverfogása és bukása nem indította ki részvétlenségéből az orosz udvart. Titkos társaság volt, a Carbonarik egy ága, tehát ugyanazon sorsra méltó. De midőn a törökök felakasztották a görög patriarchát, midőn irtó háborút folytattak Chios ellen, Oroszország elérkezettnek látta az időt a beavatkozásra. Portai követe 1821 jul. 18-án biztosítást követel a keresztyén alattvalók részére és ettől teszi függővé Törökország megmaradását Európában. A porta kitérőleg felelt, mire az orosz követ eltávozott Konstantinápolyból. Angol és osztrák közbenjárásra több kérdésben engedett a diván, mire a diplomatiai összeköttetés ismét helyreállott. Metternich politikája teljes győzelmet aratott; a görög Capodistriasnak, ki az orosz kormányban leginkább képviselte a görög érdeket, szabadságra kellett mennie. Metternich ezt nagy győzelmének tekintette, de azért a czár mozgékony lelkén még sem uralkodhatott teljesen. A görögök teljes elutasítása és a vágy, rajtuk segiteni és egyúttal a Balkán felé terjeszkedni, váltakoztak az orosz politikában, mindaddig, míg I. Sándor váratlan halála, Tatanrogban, közel Azovhoz (1825 decz. 1-én) egészen új helyzetet nem teremtett.
Nemcsak a külföldi forradalmi mozgalmak bántották Sándor czárt: halála előtt meg kellett tudnia, hogy a «Szent Oroszország» sem ment e «mételytől». Különösen a tisztikarban, mely a hosszú háborúk alatt megismerkedett a nyugati eszmékkel, kaptak lábra az alkotmányos törekvések. Akkor először követeltek alkotmányt, népképviseletet Európa legabsolutabb országában.
I. Miklós czár.
Pauquet metszete után.
A Sándor halálával beálló zavar alkalmat adott e mozgalomnak a nyilatkozásra. Sándor fiai közül az idősebb, Konstantin, már 1823-ban lemondott a trónöröklésről és Varsóban élt mint főkormányzó. A második, Miklós, a jogos trónörökös, azonban nem késett bátyját császárnak kikiáltatni és elismertetni, mert hátha az azóta más elhatározásra jutott. Csak midőn Konstantin másodszor is lemondott, engedte, hogy ő neki hódoljanak mint császárnak. A közbeeső néhány napot felhasználták az összeesküvők. Megnyerték az őrség egy részét, mely vigan éltette Konstantint és a constitutiot is, melyet a jó vitézek az új czár nejének tartottak. Miloradovics tábornokot, ki engedelmességre intette őket Miklós iránt, agyonlőtték, de aztán nem tettek semmit. Hiába, Oroszországban még csak trónkövetelő támaszthatott forradalmat. Három kartácslövés elegendő volt az egész mozgalom szétverésére. Ötöt a vezetők közül felakasztottak; a «dekabrista összeesküvés» (1825 decz. 26.) csakhamar dicstelen véget ért és I. Miklós czár békén elfoglalhatta a trónt.43
Az 1812. év nemcsak Napoleon hatalmára nézve jelöl korszakot, hanem Oroszország belső fejlődésére is. Az a nagy nemzeti mozgalom, melyet a franczia invasio s annak visszaverése okozott, nem volt egyhamar lecsillapítható. Addig az udvar, a kormány s az arisztokratia képviselte a nemzetet; most ez maga is tudatára jutott erejének és hivatásának. Önbizalmát fokozta, hogy épen maradt, midőn minden megdőlt Európában, és hogy megmenekülésében a gondviselés művét tisztelhette. Ismét más volt a hatása a francziák pusztulását követő európai hadjáratoknak. Addig, Nagy Péter ideje óta, csak egyesek járták be a nyugati államokat tanulás vagy mulatság végett; most éveken át Németországban és Francziaországban táborozott a czárral együtt az egész nagy hadsereg. A nyugattal való érintkezés sokkal belsőbbé vált és az orosz irodalmi önállósága, virágzása, mely Puskinnal és Lermontovval vette kezdetét, szintén ezen korra és benyomásaira vezethető vissza. Az aristokratia műveltté, liberálissá, szolgaságát érzővé lett. Addig mindent a czár végzett Oroszországban; az tette európaivá, bizonyos értelemben liberálissá; most már szó lehetett a nemzetről is mint politikailag számot tevő tényezőről, mely jogokat követel.
E fejlődés mindkét irányának hatását tekintetbe kell vennünk, ha I. Miklós politikáját meg akarjuk érteni. Az ó-orosz szellem, mely 1812-ben oly erősen nyilatkozott, vallásos és politikai okokból egyaránt követeli a török háborút. A keresztyének felszabadítója, a pogány török uralom megdöntője lesz ennek a szellemnek leghivatottabb vezetője, a nemzet bálványa. Viszont a nyugati befolyás által előidézett liberális és alkotmányos mozgalom, mely a czár mindenhatósága ellen fordulva belső zavarokat idézhet elő, arra készteti az uralkodót, hogy népszerűsége érdekében megindítsa a nemzeti keresztes háborút. A hatalom, a dicsőség és a belső nyugalom érdeke egyaránt azt követelték Miklóstól, hogy II. Katalin politikáját folytatva, kilépjen a szent szövetség állította korlátokból.
Így vált I. Sándor czár fiából az orosz nemzetiségnek fölkent apostola. Saját hatalmának tudta összeforrt a «Szent Oroszország» eszméjével. Az orosz nemzet, mely Nagy Péter ideje óta voltakép idegeneket szolgált, most meghódította magának fejedelmét. Ez az egység a trón és a nemzet közt tette az alkotmányos küzdelmek azon korában annyira túlnyomóvá és impozánssá Miklós helyzetét. Szép, erős, katonás férfiú volt, kinek megnyerő modorát és családi erényeit még ellenségei is elismerték, de kiváló szellemi tulajdonságokkal nem dicsekedhetett. Legfőbb gondját, mint szerencsétlen nagyatyja, I. Pál, a katonai szolgálat alsóbbrendű részleteire, ruházatra, fegyelmezésre fordította. Ezekben legjobban kifejthette uralkodó vonásait, a rend és saját tekintélye iránt való érzéket.
Az a befolyás, melyet addig Metternich gyakorolt Pétervárott, egyszerre véget ért. Miklóst eleve is görög-barátnak tartották és az angol kormány Wellingtont küldte a czárhoz, hogy őt a beavatkozástól visszatartsa. Meg is egyeztek 1826 április 4-én abban, hogy a két udvar együttesen felajánlja a portának közbenjárását. Akkor még csak azt követelték a görögök részére, hogy a szerbek és oláhok módjára hűbéres államot alkossanak a szultán felsősége alatt. Mahmud szultán visszautasított minden közbenjárást közte és a fellázadt alattvalói közt. Ő is a legitimitásnak volt bajnoka; nem engedhetett jogaiból. Azonkívül pedig ismervén a hatalmak kölcsönös féltékenységét, bizott Ausztria támogatásában és nem hihette, hogy Anglia az ő régi szövetségese, az orosz mellett foglal állást. Az orosz ellenében pedig bizott nemzete lelkesedésében, melyet megfelelő reformok által diadalra fog vezetni.
Mióta Savoyai Eugén által nyilvánvalóvá lőn a török hatalom hanyatlása és az európai politikai szervezet felsőbbsége, soha sem szüntek meg a törekvések az oszmán birodalom ujjászervezésére épen európai intézmények utánzásával.
Minthogy a hanyatlás épen ott volt észlelhető, a hol a török uralom alapja volt: a katonai szervezetben, először elégnek találták annak módosítását, az európai hadirendnek és fegyvernek egyszerű átvételét. Minden reform ezen veszi kezdetét: Nagy Péteré is ebből indult ki. Először csak európai tiszteket alkalmaztak, kik közt különösen Bonneval gróf szerzett nagy hírnevet. Majd, midőn az orosz-osztrák szövetség 1789-ben nagy veszélylyel fenyegetett, maga III. Szelim szultán veszi kezébe a reform ügyét. A jancsárok mellé új, európai módon gyakorlott és öltözött katonaságot állít, a személyeket,44 sűrű érintkezésbe lép az európaiakkal, különösen a francziákkal, az ősi hagyományokkal és vallásos szertartásokkal pedig épen nem törődik. Ezért, mielőtt még reformjait befejezhette volna, a jancsárok 1807 máj. 29-én fellázadtak és a főmufti vezetése alatt a szultán lemondását követelték. Szelim e hírre lemondott és unokaöcscsét IV. Musztafát nevezte ki szultánnak, ki megigérte a régi állapotok teljes visszaállítását. Így a vallásos és katonai reactió győzött minden téren. Az orosz és török birodalmak sorsa azon fordult meg, hogy Nagy Péter leverte a strjeliczeket, Szelim ellenben elbukott a jancsárok ellenében.
De ezzel az újítás ügye még korántsem volt elejtve. Ha valamikor, úgy akkor mutatkozott a nyugati szellem hegemoniája legerősebben, midőn megtestesültnek látszott Napoleon egyéniségében, melyet a török csak úgy bámult, mint a többi nép. A jancsárok lázadásának egyik oka az az aggodalom volt, hogy a szultán őket küldi a Dunához az orosz ellenében, a fővárosban pedig azalatt behozza az új rendet. Szelim bukása után viszont híve Bairaktár Musztafa, ruszcsuki basa 18,000 emberrel Konstantinápolynak indult, hogy urát visszahelyezze a trónra. A város elfoglalása sikerült, de Musztafa szultán hamarjában megölette a szerencsétlen Szelimet. Erre Bairaktár II. Mahmudot, Oszmán családjának utolsó még élő sarját kiáltatta ki szultánnak, maga pedig mint nagyvezér újra hozzáfogott a katonaság átalakításához. De a jancsárok, kikhez a nép is csatlakozott, ismét felkeltek és a nagyvezért és embereit vitéz védelem után legyőzték. Bairaktár a légbe röpítette magát sok ellenségével együtt; Mahmud pedig kénytelen volt mindenben helyreállítani a régi rendet (1808 nov.).
Ezek a válságok és az utánuk következő általános elernyedés alapjában megrendítették a birodalmat. A jancsárok féktelensége nőttön-nőtt, a hatalmasabb basák szinte függetlenekké váltak; az az egész katonai és politikai központosítás, mely százádokon át legfőbb tényezője volt az oszmánok hatalmának, összeomlóban volt. Úgy látszott, mintha a birodalom fennmaradása már csak a nyugati hatalmak jóakaratától, a szultán uralma meg csak a jancsárok önkényétől függne.
II. Mahmud, a mint férfikort ért, nem volt hajlandó ezt a lealázó helyzetet tovább is eltűrni. Nagy hatással volt reá az a siker, melyet az európai lábra állított egyiptomi sereg a görögök ellen kivivott. Az a kilátás, hogy ily eszközökkel vissza lehet állítani az iszlám hatalmát, még a papokat és irástudókat is az újítás táborába vonta. A szultán a maga részére nyerte a jancsárok agáját Huszein basát és a papságot, és 1826 május 29-én elrendelte a hadsereg újjászervezését. A jancsárok erre bográcsaik felfordításával válaszoltak: nem akarták többé a szultán kenyerét enni. A szultán a próféta zászlaját lobogtatta ellenök, s Huszein a hű tüzérekkel megtámadta kaszárnyájukat. Borzasztó harcz fejlődött, melyben a jancsárokat leverték. A megmaradtakat tömegesen kivégezték és a tengerbe vetették, úgy, hogy a hajók fennakadtak a testhalmokon. Ez volt a vége annak a katonaságnak, mely két századon át első gyalogsága volt a világnak, a mely azonban később fegyelmetlen, rabló praetorianus csordává aljasult. A szultán erős akarata elseperte a reform legfőbb anyagi akadályát. Már junius 17-én eltörölték mindenkorra a jancsárok nevét, az új katonaságot pedig egészen európai módon ruházták és fegyelmezték.45
A navarinoi csata. Orosz-török háború, Görögország felszabadulása.
Ezzel a roppant átalakítással elfoglalva s birodalmát legpróbáltabb harczosaitól megfosztva, Mahmud szultán mindent megtett a külső béke fentartására. Az Oroszországgal fenforgó vitás kérdéseket az akjermani szerződésben elintézte, a legnagyobb engedékenységet tanusítva mindenben. Néhány ázsiai vár és a szerbeknek adott önállóság elismerése árán azt remélte, hogy Görögországot tovább is a régi hódoltságban tarthatja. Ha időt nyerhet, még azt is remélte, hogy idővel az újonan szervezett török sereg újra megkezdheti diadalmas útját a keresztyén népek, különösen az orosz ellen. Az egész mohamedán világot új harczi tűz, új önbizalom lengte át s az új vallásos háborúnak maga a próféta utódja lett volna a kijelölt vezére.
Hanem a pétervári megállapodás hatása nem szünt meg. Anglia és Oroszország egyetértettek abban, hogy a görögöket nem szabad újra kiszolgáltatni a török kegyetlenségnek és az akkor liberálisabb irányba forduló Francziaország is e hatalmakhoz csatlakozott. Londonban 1827 jul. 6-án szerződésre léptek, a melynek értelmében hozzájárulnak ugyan ahhoz, hogy Görögország tovább is része maradjon az oszmán birodalomnak, de teljes önkormányzatot követelnek a hellének részére, oly módon, hogy török ne is lakhassék köztük. A földesurak eltávolítása, úgy mint Szerbiában, legerősebb biztosítéka a felszabadulásnak. Egy titkos pontban hozzátették, hogy azon esetre, ha a porta egy hó alatt nem enged, vagy nem válaszol, hajóhadaik kierőszakolják a fegyverszünetet. Így Metternich magára maradt, mint a szultán legitim jogának törhetetlen előharczosa, ki váltig azt követelte, hogy csakis a szultán maga tehet engedményeket, de azokat külső hatalom nem követelheti.
Mahmud jogában, hatalmában és a hatalmak vélt egyenetlenségében bízva, megtagadott mindent, mi hatalmáról való lemondásnak látszhatott volna. A görög zsiványok teljes megtörésére és elzárására egy új nagy egyiptomi hajóhad jelent meg Moreában és 1827 szept. 9-én Navarinonál (a régi Plyos, Nestor városa), vetett horgonyt. Ugyanoda vitorláztak az egyesült hajóhadak is. Az oroszt Heyden, a francziát de Rigny admirális vezette; az angolt Codrington tengernagy, az egész flotta főparancsnoka.
Gyorsan kellett eljárniok, mert a szultán elvetette a felajánlott közbenjárást és az egyiptomi hajóhad Naupliát, a görög szabadság utolsó menedékét, készült megostromolni. Felszólították Ibrahim basát, hogy engedjen fegyverszünetet. Ibrahim utasítást kért atyjától s a szultántól és megigérte, hogy mindaddig, míg az meg nem érkezik, nem indítja flottáját Nauplia ellen. Minthogy azonban a szárazföldi sereg folytatta a pusztítást, az admirálisok, kik addig Navarinoval szemben a spártaiak vereségéről híres Sphakteria szigeténél helyezték el hajóikat, azokkal a kikötőbe akartak behatolni. Csatára még nem gondoltak, de mivel a horgonyzó helyek miatt viszály támadt a két fél közt, alig volt elkerülhető az összeütközés. Ez siettette a jelenlevő clarencei herczeg, a későbbi IV. Vilmos angol király, ki a habozó Codringtonnak röviden azt izente: Go ahead! (Rajta!) A két hajóhad oly közel volt egymáshoz, hogy lövés alig veszett kárba. Két óra alatt elpusztult a török flotta, 82 hajójából csak 28 menekült, de a keresztyén flották is harczképtelenné váltak.
Elképzelhető, minő örömmel fogadta az európai közvélemény e váratlan esemény hírét. Az érdekelt hatalmak közül azonban csak az orosz örvendett igazán, hisz a közeledő háborúban már nem kellett a török flottával számolnia. Angliába nagy volt a bánat, hisz az orosz útját egyengették e véletlen csapással és Wellington herczeg a parlamentben a csatát «kellemetlen eseménynek» nevezte, melynek nem lesz semmi következése. Legnagyobb volt az ijedtség Bécsben. Ferencz császár orgyilkosságnak nevezte a török hajóhad megsemmisítését hadüzenet nélkül46 (1827. nov. 17.) és ministerei már is az oroszok kezében látták a Duna vonalát és Szerbiát.
Nem csoda, ha a szultán állásának megerősitését várta azon eseménytől, mely az európai diplomatiát annyira kétségbe ejtette. Elégtételt követelt a béketörésért, kárpótlást hajóiért és minden beavatkozás megszünését a görög ügyekbe. Hosszas alkudozás után a három szövetséges nagyhatalom követei eltávoztak Konstantinápolyból, mire az 1827 decz. 20-án kiadott hattiserif az oroszokat jelölve meg az iszlám ádáz és ármányos ellenségei gyanánt, fegyverre hívja ellenök az igazhívőket, a hit, a haza és a trón védelmére. Az időpontot azonban rosszul választotta meg a szultán. A mohamedán világban nem volt egyetértés. Perzsia, mely több éven át harczolt az orosz ellen, magára maradva, 1828 elején békét kötött; most meg természetesen ő állott egyedül. Az orosz diplomatiának pedig sikerült Európában egészen elszigetelni a portát. Az akkor egyedül csak Ausztriára számíthatott. A bécsi udvar pedig, számítva a szent szövetségre, elmulasztotta a helyes és alkalmas időpontot. Ha a hadüzenet előtt megszállja Moldvát és Havasföldet, meggátolhatja az orosz támadást. Ebben azonban megakadályozta hadai készületlensége és pénzügyi tehetetlensége. Mihelyt erős elhatározással állott szembe, kitünt Metternich politikájának eredendő büne, az, hogy sikerét nem a maga erejének, hanem a versenytársak gyöngeségének és egyenetlenségének köszönte.
Így be kellett érnie a czár azon igéretével, hogy a háborúban nem keres területi gyarapodást és ezentúl is ragaszkodik a szent szövetséghez.47 Nem hiányzott volna a kedv erősebb fellépéshez sem, de mivel alig 50,000 katonája állott harczra készen, a monarchiának nyugton kellett néznie, mint szállják meg az oroszok, szinte kardcsapás nélkül, az oláh vajdaságokat és mint teszik meg, magának a czárnak vezetése alatt, az előkészületeket a Dunán való átkelésre.48
Az újjászervezett török sereg akkor küzdött meg először európai hadakkal. Erényei a régiek voltak: a halál megvetése, a makacs kitartás és az igénytelenség; támadása most is tüzes volt, védelme megátalkodott, de vezéreiben hiányzott minden stratégiai számítás. Így csak a nagy várak: Sumla, Szilisztria és Várna állottak ellen. Várna árulás által 1828 októberben elesett, és így az oroszok előtt nyitva állott a Balkán keleti kapuja. Ugyanakkor Paskievics alatt Örményországban is előrehatoltak az oroszok, elfoglalva Karsz és Akhalzik várait.
Diebitsch Sabalskansky.
Márványszobor a regensburgi Walhallában.
Tavaszszal az új fővezér, Diebitsch, Kulevcsi mellett legyőzte a nagyvezért, elfoglalta Szilisztria várát, serege egy részével Sumla várában körülzárta a török mezei hadat, a másikkal pedig átkelt a Balkánon. Nagy esemény volt ez: Hunyady János ideje, négyszáz év óta nem járt erre keresztyén sereg. A török birodalom halálra sebezhetőnek látszott, annál is inkább, mert az orosz flotta is megjelent a Bosporus és a Dardanellák kijárásánál, Ázsiában pedig Paskievics elfoglalta Erzerumot, az örmények fővárosát.
Egész Európát lázba ejtette a hír, hogy az oroszok, leszállva a Balkán lejtőin, Burgaszon át eljutottak Drinápolyba. Az oszmánok második fővárosa, a nagy szultánok első táborhelye Európában, kardcsapás nélkül nyitotta meg előttük kapuit. Sem nagyobb természeti akadály, sem jelentékenyebb hadsereg nem választotta már el őket a néhány napi járásnyira fekvő császári várostól. Mahmud már végső viadalra készült a szent város megoltalmazására. De az orosz sereg is nagyon meggyöngült; valamelyes erőfeszítés is könynyen elvághatja segélyforrásaitól és így vezére szivesen fogadta, a czár meg tán épen előidézte a porosz közbenjárást. Poroszország portai követe, Müffling tábornok jelent meg a drinápolyi orosz főhadiszálláson és megkötötte Diebitschsel a békét (1829 szept. 14). Ennek értelmében a porta csak Ázsiában veszt területet, de hadikárpótlást fizet, megnyitja a szorosokat a vele békében levő hatalmak hajói előtt és nagyobb önkormányzatot biztosít a vajdaságoknak és Szerbiának. Egyúttal pedig kötelezi magát arra, hogy elfogadja a nagyhatalmaknak Görögországra vonatkozó határozatait.
Így jutott végre döntésre az orosz fegyver által a görögök ügye. Igen fontos volt a jövőre nézve, hogy az orosz hatalom terjeszkedése a Balkánon ilyen, az egész európai közvélemény előtt rendkívül népszerű módon vette kezdetét.
Az igazi vesztes a törökön kívül Ausztria volt. A baj megtörtént, a kár helyre nem hozható, az oszmán állam jövője kétségessé vált, «pedig minden ország közt Ausztria van legjobban érdekelve annak fentartásában», írta Metternich 1829 szept. 21-én Esterházy Pál herczegnek.49
A görög szabadságharcz legnagyobb válságát érte, midőn az orosz beavatkozás egyszerre oly határozottan lendített ügyén. A navarinoi csata idejében a szigeteken kívül már csak Nauplia és Korinthus városa voltak a nemzeti kormány kezében. A törökök kardjánál is veszedelmesebb ellensége volt tán a kapitányok és a polgári kormány közti egyenetlenség és az egyes vezérek irigysége és visszavonása. A régi Hellas bűnei megújultak, annak műveltsége nélkül, mert a szabadság hőseinek erkölcse alig különbözött a betyárokétól és kalózokétől, és ha szerét tehették, kegyetlenségben és rablásban sem maradtak el a török mögött.
Némileg állandóbbá tette a kormányt Capodistrias grófnak annak elnökévé való választása. Miklós czár beleegyezett abba, hogy ministere e méltóságot elfoglalja (1827 jul.) és most legalább érintkezhettek az európai hatalmak a görög kormánynyal. Capodistrias azonban épen nem birta hatalmát megszilárdítani, mert egyrészt ő is leledzett e nemzeti bűnökben és különösen abban vétett, hogy mindenkép családját tolta előtérbe, másrészt meg lenézését honfitársai barbársága iránt, ezek őszinte gyülölettel viszonozták. A nemzeti gyülésben az angol és az orosz párt állott egymással szemben, mi még élesebbé tette az ellentéteket. Ezek elsimitására és a török uralom végleges megszüntetésére a hatalmak Francziaországot bizták meg Morea occupátiójával. Maison tábornok vezetése alatt 1828 tavaszán egy franczia hadtest jött oda; Ibrahim seregét pedig az angolok visszaszállították Egyiptomba. A francziák csakhamar vérontás nélkül elfoglalták a várakat is. 1828 novemberben a három védőhatalom megállapította az egész Peloponnesusnak és a Cykladoknak felszabadulását s kijelentette, hogy e területet mindaddig protectoratusa alatt tartja, míg a porta el nem ismeri annak új alkotmányát s nem veszi át a védnökséget. A porta azonban most sem engedett; a görögöket pedig nem elégíthette ki az olyan megállapodás, mely még Athént is török kézben hagyja. Ezért 1829 tavaszán új egyezség jött létre, mely Hellast is felszabadítja és mely egyúttal kijelenti, hogy az új állam fejedelmét, ki adófizetője marad a portának, szabadon választhatja az európai uralkodóházak tagjai közül. A drinápolyi béke után még tovább menve, megtették a döntő lépést a teljes elszakadásra. Elhatározták, hogy az új állam független alkotmányos királyság lesz. (Londoni protocollum 1830 febr. 3.)
Capodistrias ekkor Leopold szász-koburgi herczegnek, az angol királyi család rokonának ajánlotta fel a trónt. De ez a bölcs, higgadt férfiú visszariadt feladata nehézségeitől és visszautasította a koronát.50
A hellének közt teljes anarchia ütött ki. Egyike legnagyobb hőseiknek, Miaulis, légbe röpítette a flottát, hogy az ne szolgálja Capodistriast, a mainoták kapitányai pedig, Mauromichali György és Konstantin a naupliai templom küszöbén leszurták a kormány elnökét 1831 okt. 9-én. A nagy zavarnak a védőhatalmak vetettek véget, midőn 1832 elején Ottó bajor herczeget ismertették a hellének királyának. Ugyanakkor a görög egyházat is függetlenné tették a konstantinápolyi patriarchatustól.
Kicsi, gyönge és félig barbár volt a régi görög szellemnek ez az elkésett sarjadéka és igen komolyan fel lehetett vetni azt a kérdést: nem volt e még a török uralom is jobb az ott uralkodó, szervezett rendetlenségnél? És mégis ez a felszabadulás két szempontból is igen jelentékeny történeti esemény.
Először azért, mert ezzel vette kezdetét a török uralom alatt sinylő keresztyén népességeknek nemcsak politikai felszabadítása, hanem az általános európai életbe való belevitele. Metternich helyesen látott: azóta mi sem tartóztatja fel az európai török birodalom lassú felbomlását. Hogy pedig ez a felszabadítás nem egy államnak, hanem a nagy európai közösségnek volt műve, abban már zálogát lehetett látni annak, hogy a török zsarnokság helyébe nem lép az orosz elnyomás. A Balkán-félsziget ügyeit azóta az európai areopagos intézi, lehetőleg minden önző érdek kizárásával.
Még e közvetlen eredménynél is fontosabb a másik, mert nem csupán hatalmi érdeket fejez ki, hanem szellemi előmenetelt. A szent szövetség legnagyobb díszének és hatalmának korában egy elnyomott nemzet kivívja függetlenségét. E harczában épen a legreactionariusabb, minden nemzeti és szabadsági mozgalomtól legjobban irtózó nagyhatalom kénytelen a felszabadulás főeszközéül szolgálni. Van-e nagyobb bizonysága az eszmék ellenállhatatlan hatásának annál, hogy a török uralom után, orosz protectoratus alatt, nemcsak nemzeti, hanem egyenesen szabadelvű alkotmányt nyer az olyan nép, melynek műveltségi foka szerint még a patriarchalis absolutismus lett volna megfelelő kormányformája?
Hiába vallotta magát Miklós czár a szent szövetség törhetetlen hívének. Midőn fegyvert fogott a szultán ellen, legitim uralkodót támadott meg, lázadókat szabadított fel és példájával segítette elő a nemzetek függetlenségének és önkormányzatának a reactió által annyira üldözött és elitélt eszméit.