I. Sándor czár.
Bourgeois de la Richardière metszete után; eredetijét rajzolta Desnoyers (1779–1857.).
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
III. FEJEZET.
A Szent Szövetség kora.
A szent szövetség. – A reactio. A congressusok. – A görögök szabadságharcza.
Németország sorsa, a hatalomnak a szabadság fölé emelkedése mintegy tükörben mutatja az egész akkori európai alakulást. Napoleon bukásával a népek elvégezték munkájukat: mehettek. A szinpadon csak a fejedelmek és tanácsosaik maradnak, azok szabják a törvényt. Szabják pedig oly értelemben, hogy, egymással érdekközösségbe lépve, együttesen törekszenek arra, hogy többé a franczia forradalomhoz hasonló mozgalom ne fenyegethesse nyugalmukat, trónjukat és hatalmukat. Az emberi jogok helyébe a fejedelmi jogok tana lépett. A reactiónak a szent szövetség oklevele tűzte ki czéljait.
Párisban Napoleon végleges legyőzése után együtt voltak a diadalmas uralkodók. Oly roppant változások szemlélésénél méltán lelkükhöz férkőzhetett az emberiség sorsát intéző gondviselés és felkelthette bennök azt az eszmét, hogy állandó alapokra helyezve az oly nagy áldozatokkal megszerzett békét, biztosítsák nemzeteik boldogságát. Mint mindenben, ebben is Sándor czár volt köztük a vezető elme, ki akkor tetőpontján állott tekintélyének és kereste a módokat elsősége megerősítésére. Páris élvezeteibe merülve sem mulasztotta el szövetségeseit a maga czéljainak megnyerni. Lelkében a kéjvágy összeolvadt a vallásos mysticismussal, melyet Krüdenerné oltott belé, egy nagyon szellemes, előkelő hölgy, ki épen nem erkölcsös ifjúsága leteltével az áhítatban és a vallásos rajongásban keresett megnyugvást. Fridrik Vilmos barátságból hajlott a czár szavára; Ferencz császár azért, mert az egészben csak phrasist látott. Így jött létre Párisban, 1815 szeptember 26-án a szent szövetség oklevele, mely hivatva lett volna Európa újabb fejlődésének alapjául szolgálni.
I. Sándor czár.
Bourgeois de la Richardière metszete után; eredetijét rajzolta Desnoyers (1779–1857.).
A nevezetes okmány, melynek szerkesztését Krüdenerné tanácsának tulajdonítottak és melyet a czár az 1815. év karácsonynapján közzé tetetett a pétervári hivatalos ujságban, így hangzik: «A szent és oszthatatlan Szentháromság nevében. Ő Felségeik, Ausztria császárja, Poroszország királya és Oroszország czárja azon nagy események következtében, melyek az utolsó évek alatt Európában végbementek, és különösen azon jótétemények következtében, melyekkel az isteni gondviselés elárasztotta a benne bizó kormányokat, belsőleg meggyőződtek, mennyire szükséges az illető hatalmak kölcsönös viszonyát a Megváltó szent vallására épített igazságokra alapítani. Kijelentik tehát, hogy e jelen actának nincs már czélja, minthogy az egész világ szine előtt nyilvánítsák elhatározásukat, hogy úgy államaik belső kormányában, mint a külső politikában csak a szent vallás elveit, azaz az igazságot, a keresztyén szeretetet és a békét fogják szem előtt tartani, melyeknek nemcsak a magánéletet kell szabályozniok, hanem a fejedelmek elhatározásait is, mert csak ők szilárdíthatják meg az emberi intézményeket. Ezért Ő Felségeik megegyeztek a következő pontokban: 1. A szentirás szava értelmében, mely elrendeli, hogy minden ember testvérének nézze felebarátját, a három uralkodót az igaz és elválaszthatatlan testvériség köteléke fogja egymáshoz fűzni, és minthogy honfitársaknak tekintik egymást, minden alkalommal segítik és oltalmazzák egymást, alattvalóikat is a testvériség ez elvei szerint fogják vezetni. 2. Az illető kormányoknak, valamint alattvalóiknak egyetlen elve lesz egymást szolgálni, egymás iránt törhetetlen jóakarattal viseltetni, egymásban egy és ugyanazon keresztény nemzet tagjait látni. A három szövetséges uralkodó a gondviselés eszközeiül tekinti magát, melyeket egy család három ágának, azaz Ausztriának, Porosz- és Oroszországnak uralmára szemelt ki, kijelenti tehát, hogy a keresztyén nemzetnek, melyhez tartoznak, csak egy az uralkodója, ki egyedül egyesíti magában a szeretet, a tudás és a bölcsesség végtelen kincseit: Isten és isteni megváltónk, Jézus Krisztus, az élet igéje. Ő Felségeik gyöngéd gondoskodással ajánlják népeiknek a Megváltó által hirdetett kötelességek gyakorlását, mert a béke csak a jó lelkiismeretből fakadhat. 3. Mindazon hatalmasságok, melyek magokévá teszik az ezen actában hirdetett szent elveket, és belátják, mennyire fontos a sokáig nyugtalanított nemzetekre nézve, hogy ez igazságok az emberi történetekre kellő befolyást gyakoroljanak, szives örömmel fogadtatnak be a szent szövetségbe. Kelt Párisban, 1815 szeptember 26-án. Ferencz. Fridrik Vilmos. Sándor.25
IV. Fridrik Vilmos.
Eichens (1804–1877) metszete Biow phototypiája után.
A három uralkodó a többit is felszólította a csatlakozásra. Angliában akkor az elmebeteg III. György helyett fia, a későbbi IV. György uralkodott mint regens, ki személyére nézve hozzájárult a szövetséghez, de mint alkotmányos nemzet feje nem fogadhatta azt el. A pápa megtagadta a belépést, mert a szövetség nem tesz különbséget az egyes keresztény felekezetek közt; a szultán pedig egyenesen ki volt zárva belőle és csak fenyegetésnek nézhette az egészet.26 A többi uralkodó szivesen fogadta azt az oltalmat, melyet a szent szövetség minden elnyomásnak és absolutismusnak igért. A trónoknak, a régi Európának az a solidaritása, melyet Kaunitz herczeg 1792-ben szembe akart állitani a franczia forradalommal, most csakugyan megvalósult. Legközvetlenebb hasznát azon fejedelmek várták, kiket a forradalom elűzött volt, különösen pedig a Francziaországba visszahelyezett Bourbonok.
Ennek a közösségnek és a belőle folyó békének biztosítása kétségtelenül a szent szövetség tartalmának legfontosabb és Európa összes nemzetközi viszonyait átalakítani hivatott része. Különben is lehet-e szebb feladat, mint Isten államának megvalósítása e földön? Annál szebb, mert most már nem egy felekezet egyházi előljárója, hanem minden keresztyén kormány egyaránt fárad e czél elérésére. És mégis, tudjuk, minő szomorú emlék fűződik a szent szövetség nevéhez. Az uralkodók kötik a nemzet kizárásával, azonosítva az absolutismust a vallással és így szembe állítva a szabadságot a kereszténységgel. Így nemcsak a hitetlenségnek és a forradalomnak izennek hadat, hanem minden eltérésnek a politikai és egyházi legitimitástól; nemcsak az igazi alkotmányosságnak, a nép képviseletének, hanem a sajtó és a lelkiismeret szabadságának is. Nemcsak a forradalmat tagadják le, hanem a XVIII. század egész felvilágosodását is; XIV. Lajos, I. Leopold és a Stuartok elveihez térve vissza.
Egy negyed század páratlan harczai után a béke volt az európai emberiségnek legfőbb óhajtása. Ne tegyünk hát szemrehányást azért, hogy a fejedelmek e legfőbb jó elérésére nagy szellemi áldozatot is követelnek. Csakhogy a reactio ép oly kevéssé volt képes biztosítani a belső, mint a külső békességet. A forradalom keltette szellemi mozgalmak a legtöbb nagy nemzetnél csak véres erőszakkal lettek volna elfojthatók; a felvilágosodás pedig épenséggel része volt az általános műveltségnek; magok az udvarok, sőt a királyok is befolyása alá jutottak, úgy hogy kiirtása nemcsak zsarnoksággal, hanem színleléssel is járt volna. És ez a szinlelés megvolt a nemzetközi viszonyokban is. Hosszú emberöltőn át táplált nagy politikai hagyományok, melyek szinte vérévé váltak az államoknak és a nemzeteknek, nem enyészhettek el egyszerre az uralkodók egy véletlen érzelmessége folytán. Oroszország nem mondhatott le nagy keleti terveiről, sem Ausztria és Poroszország azon törekvésről, hogy Németországban a saját hatalmukat tegyék túlnyomóvá. Olaszországban is mérkőzött még a franczia befolyás az osztrákkal. Csak fegyverszünet volt biz ez és nem béke, s a régi ellentétek a barátság és keresztyén testvériség színe alatt megvoltak magának a szövetségnek kebelében.
A népek közössége és testvérisége, melyet a forradalom akart megteremteni a közös szabadság alapján, nem jött létre soha. Megölte már csirájában a nagy nemzet maga. Létre jött ellenben a fejedelmek és az előkelők közössége. Hogy azt is meg fogja bontani a nagynak, a czárnak külön ambitiója, még nem gondolhatta senki. Oroszországban törvényesen is korlátlan úr a czár; csak ő maga idézhetett volna elő változást; de most már lemondott ifjúsága ábrándjáról, a nagy reformról. Poroszországban igéret maradt az alkotmány. Ausztriában a lelketlen bureaucratia és a kémkedés s feladás erkölcstelen rendszere ülte diadalát. Spanyolországban maga a nép vette üldözőbe a liberálisokat. Angliában szilárdan állott a toryk uralma, a melyet a forradalom ellen vívott győzelmes harcza minő közelebbi összeköttetésbe hozott a szárazföldön uralkodó reactionárius eszmékkel.
És ha a nyugtalanság lehető elemeit nézzük, nem igen nyerünk más képet. Francziaországban nem lehetett ugyan visszaállítani az absolut királyságot, de a monarchikus, aristokratikus és papi párt Napoleon bukása után erősen és határozottan lépett fel, hogy magának a királynak is szembe kellett szállnia vele. Különben is még 1818-ig tartott a győztes szövetséges seregek occupatiója Wellington vezetése alatt. Olaszországban az újonnan visszahelyezett uralkodók az osztrák fegyverek támaszában biztak. Lengyelországot a czár az 1815-ben adott alkotmánynyal teljesen kibékítette uralmával. Magyarország, úgy látszott, belényugodott provincialis szerepébe és ősi, Ferencz császár által is elismert alkotmányának mozdulatlanságába. És ha támad is nyugtalanság, a szövetség tagjainak egyetértése és fegyveres ereje teljesen elegendő annak elfojtására. A mint a convent minden szabadságra törekvő nemzetnek kilátásba helyezte segítségét, úgy a szent szövetség minden önkényre törekedő uralkodónak lekötötte a magáét. Az interventio elvét ép úgy magáévá tette a forradalom, mint a reactio és Kant örök békéjének ez a czikkelye távolabb volt a megvalósítástól, mint valaha.
Az egyetértés fenntartása vált így az uralkodók és kanczelláriák legfőbb czéljává. Midőn bárminő kérdés közös elintézésre szorul, a fejedelmek és ministereik személyes találkozásának kell elhárítania az akadályokat. A bécsi congressus minduntalan újra feltámad. Az európai politikának Metternich az elismert vezetője. Szerinte a négy nagyhatalom csak egy és ez az egység Európa záloga a forradalmi propaganda ellenében. Az aacheni congressusnak, melyet 1818 őszén tartottak meg, az volt a czélja, hogy a négy győztes hatalomhoz, mint egyenlő rangú és immár reactionarius nagyhatalom csatlakozhassék Francziaország is. Ezért, XVIII. Lajos kérésére, véget vetettek az occupatiónak, melynek a szerződések értelmében 1820-ig kellett volna tartania. Egy titkos pontban azonban megegyeztek a felől, hogy a négy hatalom azonnal ismét szorosabb összeköttetésbe lép, mihelyt Francziaországban kitör a forradalom. Az európai közjogban annyiban történt változás, hogy a nagyhatalmak egyedül tanácskoznak és rendelkeznek, megelégedvén azzal, hogy határozataikat a többi udvarral közöljék. Az öt nagyhatalom (Pentarchia) Aachenben válik először Európa teljes hatalmú areopagusává.27
Épen azon országban, mely óriási mult után csak akkor szűnik meg hivatalosan nagyhatalomnak lenni: Spanyolországban támad először olyan mozgalom, mely a forradalmi eszmék életét és erejét egyszerre oda állítja a «beteg» Európa megijedt orvosai elé.
Soha nemzet nagyobb áldozatot nem hozott királyáért, mint a spanyol VII. Ferdinandért, ki a franczia börtönből a világhódító ellen folytatott kétségbeesett küzdelem után emelhetett csak trónjára. Soha még rútabbul vissza nem éltek nemzet bizalmával és szeretetével, mint ez a gonosz fejedelem. Nem az absolutismust, a szabadság elnyomását értjük itt főképen. Épen az akkori Poroszország classikus példa arra nézve, hogy az erős királyság mennyit tehet egy nemzet anyagi és szellemi erejének emelésére. De itt nemcsak az állami és nemzeti érdekek teljes elhanyagolása a bántó, hanem még inkább az a hitványság és könnyelműség, melylyel a király még a hatalmi tényezőkkel is játszik. Máshol a gyöngeség és kéjvágy bizonyos elnézéssel szokott együtt járni; itt a legszámítóbb ravaszsággal és a legvadabb kegyetlenséggel. Az udvari ármány védelme alatt a legsötétebb papi uralom árnya borult ismét a szerencsétlen országra.
A spanyolok nagy többsége, mely visszavágyott a középkorba, mely az inquisitóban, a férfi- és női klastromok sokaságában és a semmittevésben tisztelte a nemzeti geniust: örömmel fogadta vissza a királyt és lelkesedése nem ismert határt, midőn VII. Ferdinand üldözőbe vette az újítókat, az «istentagadókat», a liberálisokat. A «servilisek» ujjongással üdvözölték az alkotmány eltörlését, a Cortes feloszlatását és mindennek a régi, 1808 előtti állapotra való visszahelyezését. Akkor keletkezett ez a nevezetes és népszerű vers, mely tán egyedül áll a világon a szolgaság dicsőítésében: «Éljen a rabbilincs, éljen az elnyomás, éljen Ferdinand király, haljon a nemzet.»28 Az inquisitiót visszaállították; a Cortes vezérei, kiknek legnagyobb volt az érdeme az ország függetlensége megtartásában, börtönbe kerültek. A kezdetben annyira dynastikus és loyális szabadelvűeket arra kényszerítették, hogy titkos társaságokat alakítsanak, ha egészen nem akartak lemondani hazájuk jobb jövőjéről.
Természetes, hogy ez a lelketlen elnyomás, az ország anyagi és erkölcsi kincseinek eltékozlása, csakhamar megteremtette keserű gyümölcseit. A király csak Oroszországban bízott; Angliát, a régi szövetségest, semmibe sem vette. Félt a katonaságtól, mert a tisztek közt sok volt a liberális és a kincstár kimerültségét véve okul, még a zsoldot sem fizette. Így az ország képtelenné vált arra, hogy fellázadt amerikai gyarmatai legyőzésére kellő erőt fordítson és minden művelt ember egyetértett abban, hogy csak az alkotmány visszaállítása orvosolhatja az elharapódzott bajokat.
Németország a német szövetség idején 1815-ben.
Végre 1820 ujév napján zendülés tört ki a Cadizban táborozó katonák között, melyet Amerikába akartak küldeni. A Riego és Quiroga által vezetett forrongást könnyü lett volna elfojtani, ha az egész országban nem nyilatkozik épen oly erősen az elégedetlenség, VII. Ferdinand kénytelen elfogadni a constitutiot és összehívni a Cortest (1820 márczius 7.). A kormányt a liberálisok főembereiből álló ministerium vette kezébe. Csak néhány hónap kellett ahhoz, hogy a modern szellem ily döntő győzelmet vívjon ki az annyi visszaélés által szeplősített hagyományos absolut és hierarchikus uralom ellen. Hasonló katonai revolutio által hozták be nemsokára Portugalliában is az alkotmányt.
A spanyol mozgalom diadala először Nápolyban szült hasonló eredményeket. Itt is nyomasztó volt az egyházi és udvari reactio, itt is élt a szabadság emléke a Carbonarik titkos társaságában. Mint Spanyolországban, itt is a katonaság volt a szabadelvű és nemzeti eszmék legbiztosabb támasza. A spanyol események hirére Pépe Vilmos tábornok, ki népe erkölcsi ujjászületésére szerette volna irányozni a carbonarismus működését, hadosztálya élén esküt tett a spanyol alkotmányra. (1820 jul. 3.) Nem volt szó respublicáról, csak a királyi hatalomnak constitutio által való korlátozásáról.
Ebben egyetértett az egész nemzet és julius 6-án már el is fogadta a király. Az egész, oly könnyen lelkesedő nép örömárban uszott, midőn e vérontás nélkül végbement revolutionak tizedik napján a király és fia esküt tett az alkotmányra.
Sehol sem öltött a zsarnoki reactio oly nevetséges színt, mint a sardiniai királyságban. Már régebb idő óta ez a kis királyi udvar volt a feszes, lélektelen etiquette igazi hazája. Midőn I. Victor Emánuel király Sardinia szigetéről Napoleon bukása után visszatért Turinba, mindent megtett, hogy a volt franczia uralomnak még nyoma se maradjon.29
Elgondolhatjuk, hogy az ily kormány, mely a szegény, jámbor királyt és az országot nemesek és papok zsákmányával tette, mennyire magára vonta a népnek gyülöletét, mely mégis csak magasabb fokán állott a műveltségnek, mint a spanyol vagy a nápolyi. Kitöréstől annál jobban kellett félni, mert a trónörökös, Károly Albert carignani herczeg, mint tudva volt, maga is rosszallotta a király eljárását. Körülbelül hasonló volt az állapot az egyházi államban, hol a restaurált pápai kormány a francziát követte teljes centralisatioban és a municipális jogok eltörlésében, de nem a rendezett közigazgatásban és igazságszolgáltatásban. Nem volt titok Európában, mennyi gyujtó anyag van felhalmozva a félszigeten.
Első sorban a bécsi udvarnak kellett megakadályozni a nápolyi mozgalom tovább terjedését. Csakhogy fegyveres interventioját sem Anglia, sem Francziaország nem látta volna szívesen. Ezért Metternich congressus elé vitte az ügyet, melyet Troppauban tartottak 1820 októberben.30 Sándor czár az osztrák felfogáshoz csatlakozott, s a congressus veszélyesnek mondá ki az alkotmányos kormányforma behozását Itália bármely részében. Ausztria mintegy európai megbizásból lett Olaszországban a rend őre. Hogy a nápolyi királyt kiragadják népe köréből, meghítták Laibachba, hol, közelebb az események szinhelyéhez, folytatni akarták a tanácskozást. Ferdinand király is odautazott, országa rendjeinek beleegyezésével. A három keleti nagyhatalom kimondta, hogy fellép a nápolyi alkotmány ellen. A forradalom elnyomására osztrák sereg rendeltetett, mely szükség esetén orosz segítségre is számíthatott (1821 febr. 2.). És míg e fontos tárgyalás folyt, míg népének jólétéről és királyi esküjéről volt szó, Ferdinand királyt nem érdekelte más, mint a vadászat.
Csakhamar megindultak az európai rend őrei a nápolyi határok ellen. Különös fátum, hogy a magyar katonaságnak épen az ilyen harczokban kellett véreznie. A hadjárat ép oly rövid és ép oly szégyenteljes volt a nápolyiakra nézve, mint az 1815-iki. A szabadság néhány hónapja nem bírta megváltoztatni a nép jellemét, melyből mindig akadtak merész rablók, de vitéz katonák ritkán. A Rieti mellett (az Abbruzzokban) kivivott diadal után Frimont, császári tábornok, minden akadály nélkül elfoglalta Capuát és Nápolyt (1821 márcz. 24.). Annál több dolga akadt az idegen fegyver által győztes reactio hóhérainak. A kormány pedig, ha lehet, még könnyelműbb és zsarolóbb lett, mint a milyen előbb volt.
Épen a rieti csata idejében tört ki Turinban is a felkelés. A gyanakodó kormány februárius végén elfogatott néhány főembert, de ez által csak gyorsította a mozgalmat. Az alessandriai őrség a spanyol alkotmányt proclamálta, hozzá csatlakozott néhány nap mulva a Turin őrsége és polgársága is. Az agg király lemondott, öcscse, Károly Felix javára, ki Modenában tartózkodott.
Germanos metropolita kibontja a szabadság zászlaját.
Hess Péter (1792–1871) frescója a müncheni Hofgarten árkádjai alatt. Köhler kőrajza után.
Nemsokára az osztrákok készülődésének hire nagyon lelohasztotta a forrongók reményeit. A carignani herczeg teljesen visszavonult a mozgalomtól. Már április 8-án átment a császári sereg a Ticinón és tiz nap alatt végett vetett az egész felkelésnek. Károly Felix királyságát minden ujabb kisérlet ellen egy ideig osztrák őrség támogatta.31
Még csak a pyreneusi félszigeten állott fenn a forradalmi kormány. Spanyolországban erősen hozzáfogott az ország szervezéséhez és a legközvetlenebb bajon, a financialis ziláltságon a klastromi javak eladása által akart segíteni. Az országban nem volt ehhez elég tőke és így többnyire franczia kézbe jutottak a birtokok. Ez által a liberális kormány a pénzpiaczokat, különösen a párisit, érdekközösségbe hozta magával, mert alig lehetett kétség a felől, hogy a netán ismét diadalmaskodó reactio nem hagyja érvényben e szerződéseket.
Gyökeresen sem ez, sem más intézkedések nem segítettek az ország bajain. A Cortesben a mérsékelt szabadelvűek és a túlzók közt folytonos harcz folyt és minthogy a revolutioban nagy része volt a tapasztalatlan szájhősöknek, a Cortes hatalma lehetetlenné tett minden erélyes, öntudatos közigazgatást. A sereg, melyben mindenkép táplálni akarták a szabadelvű érzelmeket, a folytonos izgatás által egészen fegyelmetlenné vált. Mivel pedig a népesség nagy része, különösen az északi tartományokban, azonfelül pedig a városi csőcselék vakon ragaszkodott a papokhoz, az 1812-iki alkotmány által adott szabadság nem annyira a liberalismusnak vált javára, mint ellenségeinek. Csakis a spanyol köznép fanatismusa, melynek az «absolut királyság» volt a hadi kiáltása, tette lehetővé az 1814-iki vad reactiot és most is több helyütt keltek föl az alkotmány ellen, különösen Cataloniában. A kormány azonban mégis képes volt ezeknek fékentartására és nem kellett tartania mástól, mint idegen interventiotól. Ez különösen Francziaország szomszédsága teszi szükségessé. A liberalismus győzelme a Pyrenéusoktól északra is veszélybe hozza a Bourbonok rendszerét és ezért a franczia udvari párt kezdettől fogva sürgette a fegyveres beavatkozást Ferdinand jogai érdekében. Másrészt azonban igen veszélyesnek tartottak, Napoleon tapasztalatai után indulva, minden támadást a spanyol nemzet függetlensége ellen. Anglia pedig, úgy mint akkor, most is rossz szemmel néz mindent, mi a félszigeten túlnyomóvá teszi a franczia befolyást. Maga XVIII. Lajos sem igen lelkesült a spanyol hadjáratért, mely, ha nem sikerül, a legnagyobb veszélybe dönti trónját, ha pedig eléri czélját, Francziaországban is ellenállhatatlanná teszi a reactiot.32
Villèle.
D’ Hericault után.
Csak midőn 1821-ben Villele lépett a kormányra, határozták el a franczia interventiót Spanyolországban. Még csak a nagyhatalmak hozzájárulását kellett kieszközölni. Erre szolgált a veronai congressus (1822 októberben). A franczia kormány megbizottjai: Chateaubriand és Montmorency leginkább azon kérdést fejtegették, megszüntetik-e a többi hatalmak is az összeköttetést Spanyolországgal, ha ebben a franczia udvar elől jár és számíthat-e ez segítségökre, ha erre szükség lesz? A személyesen jelenlevő czár, Ferencz császár és a porosz király az interventio érdekében döntöttek. Csak az angol kormány maradt semleges. Castlereagh lord, ki annyira közelítette Metternich rendszeréhez az angol politikát, 1822 nyarán agyonlőtte magát és utódja, Canning György sokkal inkább hajlott a szabadelvű eszmék győzelméhez a szárazföldön is.33
Angoulème herczege beveszi Trocaderot Cadixnál, 1823. aug. 31.
Thibault rézmetszete után; az eredeti festmény Delaroche műve, a versaillesi történelmi képtárban.
Anglia tartózkodása azonban nem akadályozta meg a spanyol királyi párt által is sürgetett interventiót. A spanyol liberalismus nem bírt megalkudni a viszonyokkal és semmit sem tett a nagy szövetség gyanújának és rosszakaratának elhárítására. A franczia kamarák szivesen megszavazták a hadi költséget és 1823 április 7-én megkezdődött a 100 000-nyi franczia sereg átvonulása a határon. Vezérök az angoulemei herczeg volt, az artoisi gróf idősebb fia. A spanyol kormány és a Cortes nagyhangú proclamatiókat bocsátottak ki, de a sereg tettei nem feleltek meg azoknak és a nép inkább fogott fegyvert a szabadelvűek ellen, mint az alkotmány védelmére.
A Cortes a francziák elől az erős Cadizba, a forradalom szülővárosába menekült, melyet Napoleon sem birt bevenni. Csakhamar utánok jöttek a francziák is és bátor rohamuk a Trocadero nevű erősített földszorosra csakhamar végett vetett minden ellenállásnak. A király ép oly örömrivalgás fogadta Madridban, mint előbb Riegot. Sem az angoulemei herczegnek, sem a szent szövetségnek tanácsa nem tarthatá vissza a királyt és az idegenek által uralomra jutott papi pártot a legyőzötteknek kegyetlen üldözésétől. Riego akasztófán mult ki. A liberalisok nagy része emigrált. Ferdinánd érvényen kívül helyezett minden, 1820 márczius óta hozott törvényt. Ugyanazon időben ért véget az alkotmányos korszak Portugalliában is.
Gyorsan és mondhatni szégyenletesen bukott meg a revolutio első megujítása 1820–23 közt. Jellemző reá nézve, hogy úgy a pyrenéusi félszigeten, mint Olaszországban titkos társulatok készítették elő a kitörést, az pedig nem a polgárságnak, hanem a seregnek volt a műve. A revolutio ellen, melynek alig van gyökere a nemzetekben, összetart Európa öt nagyhatalma. És ha Metternich békerendszerét nagyon megszilárdította az olasz felkelőknek oly könnyű leveretése, a spanyol interventio még sokkal nagyobb diadala volt a szent szövetség eszméjének. Csak az által vált lehetségessé, hogy Anglia, politikai traditioi ellenére, a szent szövetség iránti tiszteletből, végbe engedte azt menni. Eszköze pedig Franciaország volt, a revolutio anyaföldje, vezére egy Bourbon, kit ez esetben készen követett az egész sereg. A nagy udvarok ezen összetartása beláthatatlan időre lehetetlenné tette, mint vélték, a szabadelvű eszmék harczosainak ujabb támadását.
Különös, hogy míg az olasz és spanyol forradalmak legyőzésében egyetértettek a hatalmak; míg a német szabadság ügyét is egy szempontból nézte a porosz és osztrák udvar: épen a török alattvalók felkelése tette nyilvánossá a szent szövetség keblében rejtőző egyenetlenséget. Különös és mégis megmagyarázható. Amott mégis csak arról van szó, melyik párt jusson hatalomra és e felől az összes conservativok megegyeztek. De a Balkánon az volt a problema: milyen uralom lépjen a töröknek helyébe és ezzel az eshetőséggel azonnal számol az egyes hatalmak nagyravágyása és féltékenysége.
Úgy mint az ellenreformatio korában a nagy katholikus dynastiáknak, a Habsburgoknak és Bourbonoknak hatalmi versenye nyitott utat a végleges elnyomással fenyegetett lelkiismereti szabadságnak: úgy most is a mélyen gyökerező politikai ellentétek engedtek némi szabad teret a nemzeti és alkotmányos törekvéseknek.
Láttuk, hogy az orosz czár már a bécsi congressuson a hellének utódainak állapotára hívta fel Európa figyelmét. Ezen szándéka azonban Anglia és Ausztria ellenmondása miatt nem volt megvalósítható. De a vallás azonossága által erősített kapcsolat az újgörögök és az oroszok közt nem volt felbontható és e kapcsolatnak Capodistrias orosz minister, születésére korfui görög, volt hű és befolyásos ápolója. A török birodalomban úgyis már egy század óta krónikussá vált a keresztyén népek felkelése és egyes hatalmas basák önállósági törekvése, ha lehet, még nyilvánosabbá tette az általános bomlást. Csak az volt a kérdés, a muzulmánok vagy a keresztyének veszik-e kezökbe az ujjáalakítás munkáját és hogy minő eszme és minő idegen nagyhatalom beavatkozása adja meg a török uralomnak a végső döfést.
II. Katalinnak és II. Józsefnek magasan szárnyaló tervei nem vezettek közvetlen eredményhez. A török birodalom felosztásának útját állotta még az ozmánok katonai ereje, melyet a tengeri hatalmak és Poroszország fellépése a császári udvarok ellen is támogatott. De azért politikájuk roppant változásnak lett kiinduló pontjává. Orosz befolyás alatt Havasföld és Moldva most már nagyobb autonomiát élveztek; a hoszpodárok már nem változtak oly sűrűn; a török zsarolás korlátok közé szorult, úgy hogy ezen annyi időn át elhanyagolt népesség szellemi fejlődéseért is lehetett már tenni egyet-mást. Még fontosabb volt, hogy a szerbek, Karagyorgyevics Péter vezetése alatt, a XIX. század első éveiben vitéz küzdelemben önállóságra tettek szert. A törökök már csak Belgrád várát tartották megszállva és mióta Obrenovics Milos 1816-ban népe élére állott, már a rend, a közbéke és a kultura is kezdett megizmosodni és a nép felocsudott százados aléltságából.
Mindez még nem volt végleges eredmény, de a mit a népek kivívtak, sokszorosan fontossá vált az által, hogy a maguk műve volt. Egész 1739-ig a Habsburgok hódító politikája uralkodott a Balkáni-félszigeti viszonyok átalakításában; Savoyai Eugén már ki is tűzte a végső czélt: Szalonikit. Azóta az orosz hatalom lép előtérbe és a két hatalom egyaránt készül terjeszkedni a török rovására, kész zsákmánynak tekintve a török uralomtól felszabadítandó nemzetiségeket. A románok és szerbek önálló politikai alakulásának eszméje csak Karagyorgyevics sikeres felkelése óta ölt valóban testet és válik a XIX. század küzdelmeinek egyik fontos tényezőjévé.
Mindezeknél számosabb, műveltebb, gazdagabb volt a török birodalomban elszórt görög elem, melynek nemzeti érzését a valláson kivül egy páratlan történeti mult dicsősége is ébren tartotta. Politikai szervezete nem volt sehol, még olyan sem, mint az oláhoknak vagy szerbeknek, de a patriarchátus Konstantinápolyban és az a körül csoportosuló gazdag és művelt telep, a Fanar, melyből a porta tolmácsai és az oláh hoszpodárok kikerültek, bizonyos központul szolgálhatott. Azonkívül egyes görögök külföldön nagy vagyonra és tekintélyre tettek szert és nem szüntek meg népük ügyét szivükön viselni. Hazánkban görög volt még az egész kereskedő világ; sok gazdag görög lakott Bécsben, Velenczében, Oroszországban is. Feléledt a régi görög nyelv; egész új irodalom támadt, melynek művelése összetartotta az annyi országban elszéledteket. Végre 1814-ben Odessában létrejött a hetairia (társaság), melynek tagjai esküvel kötelezték magukat nemzetök és vallásuk ellenségeinek kiirtására. E társaság székhelyét csakhamar áttette Konstantinápolyba, vezéreül pedig, mint főephorust, a fiatal Ypsilanti Sándor herczeget választotta, ki az orosz seregben szolgált.
A török birodalom örökös zavarai csakhamar alkalmat szolgáltattak a fegyveres kitörésre. Ali, janinai basa, Epirus hatalmas ura, engedetlenségével magára haragította a szultánt, ki 1820-ban nagy sereget küldött ellene. E sereghez csatlakozott a vitéz szulioták tiszta görög törzse is, Marko Bozzari vezetése alatt. Vérbosszút kellett állaniok Alin, ki hazájukból kiűzte őket és ki elől nejeik a halálba menekültek, úgy, hogy előbb gyermekeiket beledobták az Acheron örvényébe. De midőn Ali megigérte nekik szülőföldjük visszaadását, elhagyták a török tábort és kitűzték a függetlenség zászlaját. Csakhamar követte példájukat Ypsilanti Sándor is, ki Jászvárosban (Jassy) csatlakozásra szólította fel a lakosságot. Hanem az oláhok nem szerették a görögöket, kik annyi századon át mint a törökök adószedői zsarolták őket; Sándor czár akkor Laibachban volt a legitimitás jelszava alatt tartott congressuson; Metternich pedig nyiltan a szultán mellett foglalt állást. Így a török Dragacsán mellett, Kis-Oláhországban, könnyű szerrel legyőzte Ypsilanti szent csapatát (1821 jun. 19.). Ypsilanti magyar területre menekült, de elfogatott és Munkácsba záratott. A görög szabadság új plántájának az oláhok közt, osztrák és orosz szomszédságban, nem kinálkozott kedvező talaja. A szerbek pedig épen nem mozdultak: Obrenovics Milos féken tartotta őket. Konstantinápolyban Mahmud szultán husvét hétfőjén elfogatta és a székesegyház kapuján felakasztatta a patriarchát. Még nagyobb részvétet keltett a virágzó Chios sziget sorsa, melyet a török flotta megszállott és melynek egész lakosságát legyilkolták vagy rabigába hurczolták.
Ypsilanti Sándor kibontja Jassyban a hetairia zászlaját.
Fresco-kép a müncheni Hofgarten árkádja alatt Hess Pétertől (1792–1871.), Köhler kőrajza után.
De magában a régi Hellasban most már általánossá vált a felkelés. Némely törzs a török elnyomatás alatt is fenntartotta összetartozását és az albán clanok módjára katonai szervezetét. A mainotáknál a régi Lakoniában, a szuliotáknál Epirusban, egyszerre megjelennek Európa előtt a homerosi korszak erkölcsei. Másutt a szegénylegények, klefták (tolvajok) képviselték a fegyveres elemet; voltak azután pandurok, armatolok (fegyveresek) is. Ezeket most mind összekapcsolta a közös lelkesedés. Ha a műveltségben nem is, de vitézségben és önfeláldozásban megujult a régi perzsa háborúk nemzedékének képe. Az első szervezkedést elősegítette Ali basa támogatása, de aztán a törzsfők, a természetes aristokratia veszi kezébe a vezetést.
A Peloponnesosban Kolokotronis vezérkedett, Hellasban egy klefta főnök, az ithakai Odysseus és Maurokordato, a szulioták közt Bozzari Marko. Nagy segítségére volt a görög ügynek a szigetek, különösen Hydra és Spezzia részvéte. Itt sokkal tisztábban megmaradt a hellén népesség, mint a szárazföldön és az utódok méltóknak mutatkoztak Salamis hőseihez, a tengeri harczban kifejtett ügyességet és vitézséget tekintve. Itt a kalózság volt a haditengerészet előkészítője. Még az 1821. év folyamán sikerült egész Peloponnesosból kiűzni a törököket és 1822 újév napján egy Piadában, a régi Argolisban tartott nemzetgyűlés kimondta a hellének függetlenségét. A kormányt egy bizottságra ruházták, melynek élén Maurokordato állott. A felkelés mind szélesebb vidékre terjedt át. A porta tulajdonkép csak a janiai basa leveretése és halála után (1822 febr.) fogott erélyesen a háborúhoz. Ez Mesolunghi vára körül központosult, a korinthusi öböl északi bejárásánál. Egész Európa lelkesedéssel értesült az őrség hőstetteiről, mely végre 1823 elején az ostrom félbehagyására kényszerítette a törököket.
Kanaris felgyujtja Cseszménél a török hajókat.
Fresco-kép a müncheni Hofgarten arkadjai alatt Hess Pétertől (1792–1871). Köhler kőrajza után.
Európa közvéleménye részvéttel és reménynyel üdvözölte a görögök élet-halál küzdelmét. A classikus tanulmányokból eredő sympathia, az elnyomott keresztyénységgel való együttérzés, a törökök embertelen kegyetlensége által előidézett iszony és a görögök vitézsége és önfeláldozása által felkeltett bámulat, mind oda hatottak, hogy a görögök ügyét egyaránt népszerűvé tegyék minden országban. Ehhez járult még az a tudat, hogy azok a félig barbár hellének a liberalismus és a nemzetiség érdekében ontják véröket, amely eszméket nemcsak a török tiporja sárba, hanem az európai kormányok is. Angliában, Németországban, Francziaországban mindenütt alakultak philhellén egyletek és a kormányok megakadályozásukra nem tettek semmit. Bármily szent volt is a reactio előtt minden fennálló hatalom, a törököt mégsem mérhették azon mértékkel, mint a szent-szövetség tagjait. A legitimitás elve absurdumra volt víve. Bármennyire iparkodtak is Metternich és Gentz, nem birták elhitetni Európával, hogy a görög nép szabadságharcza sem más, mint az olasz vagy spanyol népszónokok és pártütő tisztek forrongása. És ha a spanyol és olasz forradalmak könnyü leverése azon hitet keltette, hogy a nép ereje semmi a fegyelmezett katonaságra támaszkodó udvarok ellenében, ez a hit most megdőlt. A nagyobb vitézség és önfeláldozás itt, kétségtelen, az elnyomás ellen küzdők részén volt feltalálható. És midőn a kabinetek hallgattak, parlamentáris szó pedig, Angliát kivéve, nem volt hallható: a költészet lépett fel, mint a hellén szabadság pártfogója. Ki ne ismerné Byron lord gyönyörű verseit Don Juanban, melyek a hellén szabadság ügyének szentelvék?35 Németországban Müller Vilmos «görög dalai» adtak kifejezést a philhellén enthusiasmusnak. Byron nem elégedett meg a versei által keltett hatással, személyesen is elment harczolni Mesolunghi védői oldalán. Sokan követték példáját honfitársai, a francziák és németek közül. Egy gazdag genfi bankár, Eynard, pedig nagy összegeket bocsátott a szabadságharcz vezetőinek rendelkezésére.
A török reménye, hogy saját erejével le birja győzni a felkelést, egyre csökkent. Annak győzelme pedig nemcsak magában véve veszteség az ozmánokra nézve, hanem még sokkal nagyobb veszélyeket rejt méhében. Egyszerre egész végzetességében megjelenik a diván és az európai kabinetek előtt a nagy orientális kérdés.36 A porta hatalma hanyatlik, már nem tarthatja féken keresztyén alattvalóit, kik egymásután lerázzák az ozmán igát. Egyedül meg nem igen állhatnak; ki más lehet pártfogójuk és uruk, mint a nemzetiség és vallás kötelékei által hozzájuk fűzött czár? És meddig fogja Metternich diplomatiája visszatartani a beavatkozástól Sándor czárt, kit nemcsak politikai érdeke késztetett erre, hanem a humanitás, a vallás szava is? Meddig fog az angol tory-ministerium megállhatni az angol közvélemény ellen, mely nemcsak szabadságszeretetből fogta a hellének pártját, hanem azért is, mert némi ellensúlyt látott bennök a szláv-orosz befolyás ellen? Fel kellett használni azt az időt, melyet a nagyhatalmak conservatismusa nyujtott.
Mauromichalis győz a mainótákkal Vergánál.
Fresco-kép a müncheni Hofgarten arkadjai alatt Hess Pétertől (1792–1871). Köhler kőrajza után.
Előbb egyik leghatalmasabb európai hűbéresét, a skutarii (skodrai) basát küldte a szultán a hellének ellen. Hanem Marko Bozzari egy éjjeli támadásban Karpenissánál, a Pindos aljában, szétverte a török-albán tábort és bár maga elesett, hőstette által meghiusította az egész hadjáratot (1823 augusztus). A szultánnak leghatalmasabb hűbéreséhez, Mehemed Ali aegyptusi alkirályhoz kellett fordulnia, kinek hatalma már-már elhomályosította az övét. Mehemed Ali ura lett a mamelukoknak és franczia módon szervezett katonasága által mindenfelé kiterjeszté országának határát. Már csak névleg függött a törököktől; gazdag országa, melynek ő volt egyetlen földesura, képessé tett őt arra, hogy seregét fegyverzet és ellátás dolgában egészen európaivá tegye és sok franczia tisztet fogadjon zsoldjába. Kitünő vezére is volt adoptált fiának, Ibrahimnak személyében, ki különösen Közép-Arábia fanatikus szektája, a vechabiták legyőzése által vált hiressé. Most Ibrahim a Peloponnesos és Kandia szigete ellen küldetett, mely szintén csatlakozott a felkeléshez.
Mehemed Ali.
Az eredeti festményt Couder (1790–1873.) festette, s Versaillesban van. (Gol. Hist. de Vers.) Aczélba metszette Blanchard.
E hatalomnak nem volt képes ellenállani a csekély számú görög nép. Ibrahim elfoglalta az egész Peloponnesost, nem annyira leverve, mint kiirtva a népességet. Úgy látszott, hogy vérbe fojtja az egész görög mozgalmat. Maguknak a görögöknek egyenetlensége, az egyes vezérek versengése igen elősegítette a barbárok diadalát. A kétségbeesett küzdelemben ép úgy kitünt a hellének vitézsége, mint a mohamedánok embertelen kegyetlensége. Mondják, hogy Mehemed Ali egészen ki akarta irtani a hellén népességet és helyébe régi rabszolgákat akart telepíteni Moreába. Tengeren Hydra, Spezzia és Ipsara szigetek vitéz lakói Miaulis és Kanaris alatt sok kárt tettek a török-aegyptusi flottában, és a hellén hajósok ügyessége és halálmegvetése megujította a perzsa háborúk emlékét. Szárazon azonban csak guerilla módon birtak harczolni, és váraik egymásután sorba omlottak Ibrahim ágyúi előtt. Midőn Mesolunghi hősies védelem után szintén a törökök kezébe jutott, miután nemcsak őrsége vérzett el, hanem a gyermekeket és nőket sem kimélték, romok alá látszott temetve Hellasnak minden emberbarát előtt oly magasztos ügye. Az európai hatalmak eddig sokat irtak a segítségről és békülésről, de nem tettek semmit.37
Sándor czárnak hirtelen halála (1825 deczember), mely őt Taganrogban lepte meg, midőn birodalma déli tartományait beutazta, nagy fordulatot adott a hellének ügyének. Kérdés volt, elég erős-e a szent-szövetség eszméje, hogy alapítójának halála után is lenyügözze a népeket, még azon esetben is, ha nem politikai szabadságért küzdenek, hanem családért, vallásért, életért.