Dombormű Stein berlini szobrán: A városi szabályzat kifüggesztése.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
II. FEJEZET.
A német szövetség.
A reform Poroszországban. – A bécsi congressus. – Németország berendezése. A német szövetség.
Németország politikai ujjászületése, nemzetiségének megerősödése és állammá alakulása Napoleon hódításának volt egyenes következése. A franczia diadalok seperték el a szent római birodalmat a maga egyházi és világi hierarchiájával, a maga felekezeti viszályaival és örökös egyenetlenségeivel, melyekben mindig a széthúzó rész diadalmaskodott az egész fölött, – és így útat nyitottak egy új, egységesebb alakításra. Napoleon egyénisége és a hatalma alatt álló rajnai szövetség egy ideig azt a kilátást nyujtották, hogy az egyesítés a franczia politikai és szellemi túlsúly befolyása alatt fog végbe menni. Csak Poroszország belső szervezkedése és emelkedése a jénai és friedlandi katastrophák és Tilsit után tette ismét lehetővé a nemzetnek, hogy maga vegye kezébe megujulása nagy művét.
Kétségbeejtő volt a porosz királyság helyzete, midőn elvesztve Rajna-melléki s lengyel birtokait, megszállva és kiélve egy nagy ellenséges seregtől, melynek be nem vallott, de nyilvános czélja volt az állam minden segédforrásának kimerítése, hozzá mert fogni jövője előkészítéséhez. Mert a nagy katastrophában elbukott minden, a mi Nagy Fridrik országát erőssé tette: hadsereg, diplomatia, közigazgatás. Csak a királyi trónnak legalább névleges függetlensége és tekintélye s a nép alsóbb rétegeinek ragaszkodása az ősi dynastiához s a nemrég még oly dicső államhoz maradt épen.
A helyreállítás óriási munkájában, melyet minden pillanatban félbeszakíthatott a császár akarata, úgy mint a tatárok mindig fenyegethették IV. Béla királyunk hasonló művét, Stein bárót illeti a főérdem. Stein, régi nagy nassaui család sarja, már régebben porosz szolgálatban állott és egyik vezetője volt a franczia-ellenes pártnak, de minden kitünő tulajdonsága mellett sem bírt túlnyomó befolyásra jutni, rideg szókimondása és férfias önállósága miatt, mely elidegenítette tőle a királyt. 1807 októberben jutott ismét hatalomra; a szükség erősebb volt a király akaratánál.17
Itt az ujjászervezést nem lehetett általános eszmék után indulva megkezdeni; az állam kényszerhelyzete parancsolt mindenben. A régi állapot az absolut királysággal és a rendi uralommal nem maradhatott meg; az volt a kérdés, mennyi újítást bír el a nemzet kimerült teste veszedelem nélkül; minő mértéke a szabadságnak válhatik az állam megerősítésére a kormány tekintélyének sérelme nélkül? Stein államférfiúi nagysága abban áll, hogy ezt a mértéket eltalálta. A népet közelebb hozta az államhoz; érdekelte annak jólétében, de nem a képviseleti rendszer behozása, egy veszélyessé válható egységes parlament megalkotása által, hanem úgy, hogy a községeket, városokat külön szervezte és azokban a polgárságra bízta a kormányzatot. Így vált szilárddá az állam alapja; a kormány pedig pártokra való tekintet nélkül folytathatta művét.
Már 1807 okt. 9-én, négy nappal Stein hivatalba lépése után, elrendelte a király az örökös jobbágyság eltörlését. A paraszt ezáltal felszabadult, de birtokossá csak a királyi jószágokon lett, máshol megmaradt függése és robotja. Így is nagy sérelmet láttak ez újításban a Junkerek, kiknek szálka volt a szemében Stein merész fellépése és újítása. Követte ezt a kormány új berendezése, mely az egyes szakok ministereit állította az egyes szakok élére és megszüntetvén az eddigi testületi kormányt, az egyes tartományoknak addig meglehetősen önálló igazgatását és a királyi kabinetnek addig nagyon is túlnyomó befolyását: ha nem is az alkotmányosságnak, de az állami egységnek és a ministerek felelősségének alapjait vetette meg.
A hadseregnek mindenek fölött szükséges reorganisatióját Scharnhorst tábornok, egy hannoverai paraszt fia vette munkába. Megbüntette a háború főbűnöseit, eltávolította az idegen zsoldosokat és, a régi porosz szokással szakítva, a polgárok előtt is megnyitotta a tiszti állásokat.18 Sokkal többet nem tehetett, mert egyrészt a financziák nyomorult állapota gátolta, másrészt pedig Napoleon most is rossz szemmel nézte a porosz ármádiát, sőt kikötötte, hogy annak száma nem haladhatja meg a 42,000-et. De az az erkölcsi erő, az a nemzeti szellem, melylyel az új kormány eltöltötte az állam egész lakosságát és a mely a Napoleon uralma alatt álló németekre is áthatolt, nem volt kevésbe vehető. Stein a spanyol és ausztriai hirek befolyása alatt már is lehetőnek tartotta a felszabadító háború megkezdését, midőn Napoleon parancsszava véget vetett kormányának. Az a «a bizonyos Stein», kit a császár 1808 decz. 16-án Francziaország ellenségének nyilvánított, egy ideig Ausztriában tartózkodott, majd Oroszországba ment, de mindenütt a legszorosabb összeköttetésben maradt a német nemzeti mozgalommal.
Dombormű Stein berlini szobrán: A városi szabályzat kifüggesztése.
Dombormű Stein berlini szobrán: A jobbágyság eltörlése.
Napoleon szövetsége a czárral és Ausztria leveretése 1809-ben szinte megváltoztathatatlannak mutatták Poroszország szomorú helyzetét. A reformok folytatása elmaradt; Lujza királyné reménytelenül szállott sirba. (1810 jul.). Ugyanakkor Hardenberg vette kezébe a kormányt, ki, bár nagyobb óvatossággal és körültekintéssel, folytatta Stein művét.19 A financziák rossz állapota – Napoleon több mint egy milliárd francot zsarolt ki az országból – őt radicálisabb eljárásra kényszerítette, mint a melyet Stein követett, Ő hozta be 1810-ben a közteherviselést, ő foglalta el az egyházi vagyont, ő szüntette meg a czéheket és adta meg a zsidóknak a polgári jogokat. Mind ennél fontosabb volt az 1811 szeptemberben kiadott törvény, mely a parasztot telke igaz tulajdonosává tette azon feltétel alatt, hogy a régi szolgálatok fejében a telek egy harmada a földesúrra szálljon. Igaz, hogy a Junkerek e törvénynyel nagyon visszaéltek birtokaik kikerekítésére, de azért az a nagy elv, hogy modern nemzetnek csak szabad polgárai lehetnek: e törvény által következetesen keresztül volt vive.
Dombormű Stein berlini szobrán: Poroszország alkotmánya 1807–1808.
Hardenberg sokkal inkább közeledett a felvilágosodás eszméihez, mint nagy elődje. Ő nemcsak a nemzet javát és megerősödését akarta, hanem a nemzet részvételét is a közügyek vezetésében. – 1812 tavaszán ideiglenes nemzeti képviseletet hivott össze Berlinbe s egy általában minden intézkedésében szem előtt tartotta a közvéleményt is. Minthogy ezalatt a katonai reformok is haladtak, a hadsereg megszorítását úgy játszották ki, hogy a kiképzett katonákat haza bocsátották és mind újakat hívtak be; minthogy a pénzügyi bukást is sikerült kikerülni, az állam már valamivel nagyobb reménynyel nézhetett jövője elé, midőn Napoleon orosz hadjárata s annak kudarcza egészen új s fényes kilátást nyitott meg.
Sokat tett a politikai, pénzügyi és katonai reform; sokat tett a franczia megszállás kegyetlen fosztogatása, mely az idegen uralom elleneivé tette a legközömbösebbeket is: de a legnagyobb része Poroszország felemelkedésében mégis annak az erkölcsi és szellemi lendületnek volt, mely szentté tette a nemzetiség, az állam ügyét. Lujza ideálja volt a nemzeti királynénak, III. Fridrik Vilmos is, minden gyöngesége mellett, jóakaró, kötelességtudó fejedelem, ki takarékosságával és családi érzésével jó példát mutat alattvalóinak is. Az udvart és az egész igazgatást a legszigorúbb takarékosság hatotta át, mi aztán hagyományossá vált.
Dombormű Stein berlini szobrán: A honvédség felállítása.
Poroszország valóban összekoplalta leendő nagyságát és gazdagságát. De – s ez a döntő különbség I. Fridrik Vilmosnak sokban hasonló korával szemben – az államnak a legnagyobb pénzügyi zavarok közepette is volt miből áldoznia a tudományos czélokra. A mire Perikles kora óta nem volt példa, e megújított nemzeti államnak egyik talpköve lett a szellemi műveltség is. Nem maradt phrasis a királynak az a kijelentése, hogy az államnak értelmi erővel kell pótolnia az anyagi erő hiányát.
Épen 1810-ben, midőn Napoleon hatalmának tetőpontján állott s midőn alig volt remény a franczia iga lerázására, nyilt meg a berlini egyetem, melynek Humboldt Vilmos volt a szervezője és Fichte az első rektora. Ez a nagy intézet szolgált központjául nemcsak a német tudománynak, hanem a német hazafiságnak is. Közvetve és közvetlenül többet tett a nemzet javára és emelésére, mint tán bármely más alkotása a nagy reformkorszaknak. Nemcsak a tudomány, hanem az erkölcs és kötelességérzet iskolájává lett s hatása nagyon túl ért a porosz határokon. Mert a tudományban benne van az erkölcs és lelkiismeretesség fogalma; az igazi tudás nem szorul erkölcstelen eszközökre és a tudós nevet csak azok hozhatják rossz hírbe, a kik nem azok.
Az értelmiségnek ez az előtérbe lépése, az állam gondja, hogy a műveltség minél szélesebb rétegekhez hozzáférhessen, már magában véve is véget vetett szükségkép a régi, kizárólagosan nemesi államnak. Az összes tanult osztályok szintén közvetlen viszonyba lépnek az államhoz. Ez által és különösen a miatt, hogy a német nemzeti mozgalommal sokkal inkább azonosította magát, mint Ausztria: Poroszország, bár látszólag még absolut kormány alatt állott, sokkal népszerűbbé és haladóbbá vált, mint szövetségesei, a bécsi és pétervári udvarok. A Napoleon elleni harcz csak itt vált szabadságharczczá, melyben részt vett az egész nemzet. A porosz példa és a műveltség közössége pedig magával ragadták a rajnai szövetség németjeit, különösen pedig a westfáliaiakat. Mihelyt tettre kerül a sor, ismét Stein báró kezében egyesülnek a vezetés és a szervezés fonalai. Azt lehet mondani, hogy a német nemzet haladása és diadala 1813–15-ben egyuttal a porosz állam nemzeti feladatának volt elismerése és kiterjesztése.
Scharnhorst márványszobra Berlinben, Rauchtól.
Midőn a szövetségesek bevonultak Párisba, midőn Napoleont Elbába száműzték s Francziaországot régi határai közé szorították, általános volt a kívánság, hogy a mit kard végzett, azt ne rontsa el a toll. Mert az ujjáalkotás külső kereteinek megszabása a congressustól függött, mely Ferencz császár meghívására Bécsben gyült össze. Ott már az összes nagyhatalmak együtt tanácskoztak és az imént ellenséges Francziaországnak szava sem volt súlytalan.
Nem csak politikai, hanem társadalmi tekintetben is nagy történeti jelentőségű az a fényes gyülekezett, mely 1814 november havában Ausztria fővárosában gyült össze. Egész Európának legelőkelőbb társasága, de különösen az, mely a forradalom ellen küzdött és azt legyőzte, találkozott ott. A mulatságnak, annak az örömnek, hogy most ismét nyugton, veszély nélkül lehet az életet együtt élvezni, tán ép oly nagy része volt a vezető férfiak odacsábításában, mint a közügyeknek. A konstanczi, 1414-iki egyházi zsinat megnyitása óta nem volt hasonló alkalom együtt találni az egész világrésznek vezető személyeit és azóta sem volt együtt Európának ennyire fényes képviselete. Csak most tünt ki, mennyire egygyé forrasztották a felvilágosodás és a forradalom kora Európa műveltségét. Az egyéni különbségek szembetünők, de a vallásos, sőt a nemzeti eltérések is elhalványodnak a közösség érzete mellett. A feladat nagyszerűsége pedig megfelelt a részvevők jelentőségének. Európa egész közjogát új alapokra kellett helyezni és azonkívül, mi nem volt sokkal könnyebb probléma, új szervezetet kellett adni a szent birodalom megszünése s a francia uralom által alkotó részeire bomlott Németországnak.
Nem csoda, ha a congressus csak lassan fog munkához, az öreg Ligne herczeg megjegyzése szerint: tánczol, de nem halad. Hisz még azt is meg kellett határozni, kiket illett meg a döntő szó. A párisi békét nyolcz hatalom irta alá: az öt nagyhatalmon kívül Svédország, Spanyolország és Portugallia, mint a melyek szintén hadakoztak Napoleon ellen. Ezek tartanak tehát igényt a vezetésre, de mellettök a pápa és a dán, hollandi és sardiniai királyok is megkövetelik, hogy ne határozzanak róluk nélkülök; német ügyekben pedig az új királyságok, a régi fejedelmek, sőt még a mediatisált rendek is azon vannak, hogy valamikép birtokuk vagy legalább rangjuk ne szenvedjen sérelmet.
Az uralkodók közt legnagyobb tekintélylyel Sándor czár lép fel, ki úgy viselkedik, mintha ő győzte volna le Napoleont, és a ki igazi «byzantin görög» módjára, a hogy őt Napoleon nevezte, a humanitás és a barátságos szövetség álarcza alatt azon volt, hogy ő lehessen Európa új dictatora. A porosz király egészen háttérbe szorul mellette: Ferencz császár pedig, mint gazda, leginkább az ellentétek elsimításán fárad. A ministerek közt mint diplomaták Talleyrand és Metternich a legkiválóbbak; az utóbbinak helyzetét azonban nagyon megnehezítette Sándor czárnak iránta való bizalmatlansága, mely többször nyilt haraggá fajult. Igazi államférfiú, a dolgok mélyét tekintő, egy volt köztük: Humboldt Vilmos porosz minister, de erre épen azért nem igen hallgattak. Az angol meghatalmazottak, lord Castlereagh és Wellington herczeg is államukhoz és a maguk egyéniségéhez mért befolyásnak örvendettek.
Napoleon ellen egyetértett a négy szövetséges nagyhatalom, de mihelyt hegemoniája megdőlt, a régi politikai ellentétek közöttük is határozott szakadást hoztak létre. Sándor czár magának követelte volna az oroszlánrészt, egész Lengyelországot és a mellett még Poroszországot is kész volt haszonhoz juttatni, mert a királyt szinte hűbéresének nézte. Ezzel a tervvel szemben összetartott Ausztria Angliával és Talleyrand is hozzájuk csatlakozott. Így igen erős oppositio keletkezett az egész Lengyelországnak orosz uralom alá jutása ellen s ép úgy ellenezte a hatalmak többsége Szászországnak Poroszországba bekebelezését is. A fontos kérdések tárgyalása még korántsem volt befejezve, midőn Napoleon visszatérése 1815 márcziusban egyszerre megszakította a congressus munkáját. E veszedelem hatása alatt már nagyobb volt az egyetértés és aránylag simán folytak a tárgyalások. Mire a katonák elvégzik munkájukat Waterloonál, a diplomaták is befejezik a congressus actáját. Ekkor már csak a nagyhatalmak szava dönt az európai kérdésekben; a kisebb hatalmakat, úgyszintén a pápát is, politikai tekintetben nem tartották már egyenlőknek.
Csak a legfontosabb megállapításokat állítjuk itt össze, különösen a mennyiben azok a német vezető hatalmakat is érdeklik.
Ausztria visszakapja régi területeit, növekszik Velenczével, de elveszti Belgiumot. A szent római birodalom felbomlásából csak Salzburg jut neki, a minek fejében viszont lemond u. n. előausztriai , Rajna-melléki régi birtokairól. Zárt, kikerekített nagyhatalommá válik; de német területe inkább fogy, mint gyarapodik.
Poroszország viszont régi lengyel birtokai egy részét átengedi Oroszországnak s ezek helyett nagy fontosságú, tisztán német területeket nyer: Szászország nagyobb felét; Svéd Pomerániát és a Rajna-melléki és westfáliai nagy egyházi fejedelemségek legnagyobb részét. Német alattvalója már több volt, mint Ausztriának, de helyzetét kedvezőtlenné tette az a körülmény, hogy nyugati és keleti birtokai közé ismét beékelődött az angol dynastia birtoka, Hannovera.
A porosz hatalomnak nyugat felé tolásában Francziaország fékentartása volt a czél. Ugyanezt a czélt volt hivatva szolgálni Belgium és Hollandia egyesítése egy németalföldi királysággá az orániaiak alatt. Már a német Luxemburgot és Limburgot is e birodalomhoz csatolták. E területi növekedés az angol pártfogásnak volt köszönhető, csakhogy viszont Anglia megtartotta a tőle elfoglalt hollandus gyarmatokat: a Kapföldet és Ceylon szigetét.
Tovább délre Svájcz volt hivatva sánczul szolgálni a franczia hódítás ellen. A szövetséghez csatolták a franczia uralom alatt állott területeket, Genfet és Wallist is a 22 kanton örök szövetségre lépett egymással, mely mindegyiknek szinte állami jogokat biztosított. Egyuttal a köztársaság neutralitása az európai közjog oltalma alá helyeztetett.
Olaszország nagyrészt Ausztria uralma vagy befolyása alá jutott. Lombardia és Velencze, melyeket Ferencz császár egy királysággá egyesített, közvetlen birtokában voltak, azonkívül a dynastia tagjai uralkodtak Toscanában, Modenában és Pármában, melynek Mária Lujza lett a hercegasszonya. Az egyházi állam helyreállott, de Ausztria azt a jogot nyerte, hogy őrségeket tartson Ferrara és Comacchio váraiban. Murat bukása után Nápolyt és Siciliát újra egyesítették a Bourbonok alatt. Ausztria ellensúlyozására volt némileg hivatva a sardiniai királyság, mely visszakapta Savoyát és Nizzát, s melyhez Genuát is csatolták. Velencze tengeri uralmának utolsó maradványai, az ión szigetek, köztársasággá alakultak, és pedig mivel Ausztria nem akart szabad, alkotmányos ország ügyeivel bajlódni, angol protektorátus alatt.
A bécsi congressus: a nyolc állam megbizottjainak ülése.
Jean Godefroy metszete után; az eredeti festményt J. Isabay (1767–1855) festette.
Anglia tengeri hatalma is kifejezésre és teljes elismerésre jutott az új szerződésekben. A fontos hollandus gyarmatokon kívül még megtartotta az indus óczeánban Ile de France (Mauritius) szigetét, a francziák termékeny és virágzó telepét. Európában megtartotta Maltát, mi a keleti bonyodalmakban nagyon növelte súlyát, és megszerezte Helgoland szigetét, az Északi-tenger egyik legjobb hajóállomását. Dynastiájának birtoka, Hannovera, királysággá lett és lényegesen megnagyobbodva, hivatva volt ellensúlyozni a porosz birodalmat, melyet kétfelé szakított.
Lord Castlereagh.
Thomson metszete után.
De legnagyobb volt Oroszország növekedése. Megtartotta török hódításait és Finnországot, melyet 1809-ben ragadott el a svédektől. Azonkívül pedig kezére jutott az előbb porosz Lengyelországnak legnagyobb része Varsóval, mint lengyel királyság. Metternich mindent megtett ez ellen, ennek megakadályozására lépett szövetségre az angolokkal és francziákkal; Poroszországot akarta a Visztula mentén erősíteni, már azért is, hogy Szászországot megmentse. De a porosz államférfiak, bár nagyon érezték az orosz szomszédság veszedelmét, nem birták legyőzni a király bizalmát Sándor czár iránt, és így az orosz hatalom, melyet még II. Katalin korában is félig-meddig barbárnak néztek, teljes túlsúlylyal jelent meg Európa kellő közepében és készülhetett arra az intéző szerepre, melyet előbb Francziaország töltött be. A legkülönösebb az, hogy ez az előnyomulás maguknak a lengyeleknek segítségével történt meg. Sándor czár ugyanis, kire akkor ministere, Czartoriszky Ádám herczeg, nagy befolyást gyakorolt, úgy lépett fel, mint a lengyel egység megteremtője s a lengyel szabadság oltalmazója. A lengyelek az orosz erőszak és a porosz csel emlékei közt ingadozva, még inkább az első választották, mert a czár alkotmányosságot és nemzetiségök szabad kifejtését helyezte kilátásba. Így a hadi készületek idején a lengyel a muszka mellé sorakozott, és maga segítette sírja ásását. Különben a régi felosztás tovább is fenmaradt, csak Krakkó városa, melynek birtokán a három osztozó nagyhatalom nem bírt megegyezni, alakult csekély területtel külön köztársasággá, mint a lengyel függetlenség utolsó menedéke.20
Ugyancsak az orosz befolyás diadalmaskodott a keleti ügyek dolgában is. Metternich a szultánt is be akarta volna vonni az európai közjogba és mint legitim uralkodót megerősíteni minden birtokában. Ezt Oroszország megakadályozta. Viszont azonban a congresszus nem szólalt fel a balkáni keresztyének érdekében, mint ezt Capodistrias orosz minister javasolta. De a görög nemzetiség felszabadítására is megtörtént már az első lépés az ión szigeteknek külön állammá szervezése által.
A Napoleon elleni harczot a nemzetiség és szabadság jelszava alatt folytatták a népek. A harczosoknak adott emlékérem is Európa szabadságát21 említi. De a békét és a jövő állapotot szabályozó szerződéseket az uralkodó dictálták, tisztán hatalmuk szempontjából. A congressuson Talleyrand jelszava, a legtimitás uralkodik, és a népeket s területeket ismét csereberélik, mint lélektelen árúkat. Így ez a nagy gyülekezet sem létesített állandót, és ha műve mégis megmaradt több évtizeden át, annak inkább az általános kimerültség, mint a megelégedés volt az oka.
Hódolat IV. Fridrik Vilmos előtt Berlinben.
Schwechten kőrajza után; a berlini királyi palotában őrzött eredeti festményt Krüger (1797–1857) festette.
Németország berendezése. A német szövetség.
Leginkább kitünt ez a német viszonyok megállapításában. Azok elintézésére az öt leghatalmasabb német állam alkotott bizottságot: Ausztria, Poroszország, Bajorország, Hannovera és Württemberg. Százország, melynek sorsa még függőben volt, nem vehetett részt. Előre volt látható, hogy e «pentarchia» határozatai nagy ellenmondást keltenek a kisebb hatalmú, de egyenlő jogra igényt tartó fejedelmeknél. Minthogy pedig még a német közvélemény és az irodalom is nagy politikai érdeklődést mutatott, alig lehetett egy kérdést is eldönteni igen éles viták nélkül.
Gróf Capodistrias.
Wricht metszete után.
A múlt tanulságai után indulva, a német hazafiak szorosan nemzeti egység megállapítása által akarták biztosítani népök jövőjét. Csak hatalmas centralisált állam fékezheti meg az orosz, úgy mint a franczia nagyravágyást. A császárság megujítása volt ábrándja Steinnak, és az épen akkor nagy lendületnek induló történeti tanulmányok lelkesedéssel töltötték el az ifjúságot a középkori nagy hagyományok iránt. De ki legyen a császár? Úgy a történeti jog, mint a szabadságharczban kivivott érdem a Habsburgokat jelölte ki e polczra és kétségtelen, hogy Németország közvéleménye akkor erősen hajlott feléjök. Hanem ez a nemzeti érzés akkor még nem volt oly hatalmas tényező, mint napjainkban, és Metternich nem volt az a vasakaratú, erélyes ember, a ki azt felhasználja. Ha azt akarják, hogy nem csak czim legyen a császárság, hanem valóságos hatalom, meg kell hajlítani a függetlenséghez szokott német dynastiákat, elől a poroszt, mely már egy század óta csak névleg van alávetve a császárnak, továbbá le kell küzdenie a német egységet rossz szemmel néző külföldet, különösen Oroszországot és Francziaországot. Ez pedig csak úgy sikerülhet, ha az osztrák császár kezet fog a nemzeti mozgalom vezetőivel. Ezeket pedig Bécsben forradalmároknak, demokratáknak nézték. Mint a XVIII. században, úgy most is Poroszország volt mindenesetre a német egyesítés legnagyobb akadálya. Különösnek tetszik, ha a porosz történetirók, p. o. Treitschke,22 Ausztriát vádolják a német nemzet elleni közönynyel, mert nem fogadta el a császárságot, sőt támogatta a német fejedelmeket souverain jogaik megőrzésében.
Az egyesítés osztrák vezetés alatt, a míg Poroszország fennáll, nem lett volna más, mint puszta név. Így sokkal észszerűbb volt a hatalmas vetélytárs ellen felhasználni a kevésbbé hatalmasokat, a bajort, a szászt stb. és nem a nemzet egységére, hanem a fejedelmek megegyezésére alapítani az új alkotmányt. Igaz, hogy Németország nem lett állam, hanem 39 kisebb-nagyobb állam szövetsége.
Ennek felelt meg a Metternich és Wessenberg által 1815 februáriusban előterjesztett javaslat. A szövetség legfőbb hatóságául egy, a tagok megbizottjaiból alakuló gyülést rendeztek be, melynek hatáskörét azonban nem állapították meg elég szabatosan. Ép oly kevéssé volt biztosítva minden szövetséges államban a rendi alkotmány, melyet szintén követelt a nemzet. Az egység egyik főbiztosítéka, a birodalmi törvényszék, fel volt véve a javaslatba, de Bajorország ellenmondása miatt elejtetett. A westfáliai béke után kezdődő anarchiának az által akarták elejét venni, hogy a szövetség tagjainak nem engedték meg, hogy egymás ellen külföldi hatalmakkal lépjenek összeköttetésbe.23 Ausztria elnökölt a gyülésben, bár Magyarországot és Galicziát nem vette be a szövetségbe. Ép úgy kivül maradt a porosz Posen. A gyülés Frankfurtban tanácskozott. Eljárásának rendje igen complikált volt, össze akarván egyeztetni a hatalmasabb államok túlsúlyát a gyengébbeknek önállóságával. Kisebb ügyeket egy szűkebb tanács intézett el, melyben csak a tizenegy hatalmasabb országnak volt külön megbizottja, a kisebbek pedig összesen csak 6 szavazattal birtak; a fontosabbakat a teljes ülés intézte, melyben Ausztriának és Poroszországnak 4–4 szavazata volt, a többinek aránylag kevesebb, de a szövetség minden tagjának volt szavazata.
Arndt.
Riedel részmetszete után.
Ez a szövetségi szerződés nem elégített ki senkit, mégis egy félszázadon át fenn birta tartani magát. Megmutatta, hogy Németországban a fejedelmek még fontosabb politikai tényezők, mint a nemzet, hogy a particularismus még mélyebben gyökerezik, mint az egység. Látjuk, hogy leginkább az a tény, hogy két nagyhatalomnak el kellett férnie egy szövetségben, szabott az egyesülésnek oly szoros korlátokat. Változás akkor állott be, midőn az egyik a másik kizárásával átalakította a szövetséget.
Jahn.
Engelbach 1846-ból való kőrajza után.
Az általánosan elterjedt alkotmányos érzületnek a szövetség actájának az a czikkelye tett eleget, hogy «a szövetség minden államában rendi gyülések lesznek». Hardenberg ezt komolyan vette és a király 1815 máj. 22-én, midőn ismét Napoleon ellen indultak hadai, ünnepélyesen megigérte a népnek a tartományi rendekből alakítandó képviseletet. Ez igéret megvalósítása azonban egy késett. A hivatalos körök, kiknek Hegel volt a prófétája, csak rendekről és történeti hagyományokról akartak tudni, nem pedig nemzetről és annak képviseletéről; a király velök tartott és így a kanczellár minden jóakarata sem birta az absolut uralmat bárminő irányban is alkotmányossá változtatni.
Kotzebue.
Lowe metszete után. Berlin 1819.
Így Poroszország kiengedte kezéből azt az eszközt, melynek segítségével leginkább magával ragadhatta volna az egész németséget. Mert a szabadságharcz lezajlása után még soká hullámzottak az általa felkeltett szenvedélyek. Abban, hogy lassankint kiveszett a teutonománia, mely hadat izent mindennek, mi idegen, és különösen a francziának, mely az ősi cheruszk állapotokért rajongott és így visszaesést mutatott a barbárság felé, nem volt mit sajnálni; de a demokratikus és nemzeti érzelmeknek a kormány által való üldözése csakugyan ártalmára volt a porosz állam jó hirének. Nemcsak Jahnt, az ős németet, a tornázók «atyját» nézték rebellisnek, hanem Arndtot is, a szabadság dalnokát; feljelentették Niebuhrt, a nagy historikust és Schleiermachert, a híres theologust és szónokot, száműzték Görrest, a német liberális katholicizmusnak ősét; sőt még Fichte beszédeit, a nemzeti megujhodás egyik legfőbb emlékét is eltiltották. Poroszország a szabadságharcz után korlátolt rendőrállammá kezdett alakulni, privilegiált tudománynyal, melynek Hegel a mestere. Szerinte a mi való, az észszerű és a mi észszerű, az való. A változás tehát nemcsak politikai vétség, hanem az ész ellen való bűn is. Minthogy pedig a porosz traditióknál fogva a végrehajtás sokkal keményebb, az egész eljárás sokkal katonásabb, mint a lágy és lassú Ausztriában: a szabadság barátai a porosz kormányban látták igazi és legveszedelmesebb ellenségöket.
Niebuhr.
Ruscheheweyh Ferdinandnak (1785–1845.) 1831-ben Rómában készített aczélmetszete után. Az eredeti rajz Schnorr (1794–1872.) munkája 1823-ból.
Sajnos, több esemény összejátszott arra, hogy a reactiót mintegy igazolja. A diákság, melyet egésze áthatott a nemzeti szellem, 1817-ben, a reformatió háromszázados emlékére megalkotta nagy egyesületét, a Burschenschaftot. Ennek épen nem volt politikai czélja, de az mégsem volt elkerülhető, hogy a fiatal lelkek heve gonosz tévútra ne jusson. Akkor Kotzebue, a termékeny szinműiró, állott a szabadságellenes törekvések legbuzgóbb előharczosa hirében. Nemcsak orosz ügynöknek, hanem egyenesen kémnek tartották. Egy jámbor, különben jó lelkű, de zavart gondolkodású ifjú, Sand Károly, 1819-ben leszúrta a szerencsétlent. Sandot kivégezték s tettét kizsákmányolták a diákság, az egyetemek és egyáltalában a liberalizmus elnyomásának megkezdésére.24 Karlsbadban (1819 aug. 7.) a főbb német államok követei elhatározzák a censurát, az egyetemeknek kormánybiztosok alá helyezését, a diákságnak és a tornaegyesületeknek rendőri felügyelet alá vonását. A frankfurti szövetségtanács megerősítette e végzéseket. Mainzban központi vizsgáló bizottságot állítottak fel a jakobinusok ellen, melynek a porosz követ volt az elnöke. Ez vált néhány év alatt Kant és Goethe hazájából.
Schleiermacher a halálos ágyon.
Michelis rajza után.
A német nagyhatalmaknak ez az eljárása, a szövetségtanácsnak a reactio eszközévé sülyedése tették erkölcsi lehetetlenséggé Németország politikai egyesítését. Poroszországgal és Ausztriával szemben, hol az absolutismus legrútabb alakja, az, a mely a szellem szabadsága ellen tör, jutott uralomra, a déli német országok képviselték a haladást. Bajorország, Württemberg és Baden ugyanis fentartották a franczia intézményeket és az országgyüléseket, s már önállóságuk érdekében is több ízben tiltakoztak a nagyhatalmak rendőri beavatkozása ellen. Így a particularismus ismét erkölcsi alapra tett szert: a nemzeti egység, melyet csak Ausztria vagy Poroszország valósíthatott volna meg, reactionarius szinben jelent meg. Németország további fejlődése attól függött: melyik nagyhatalom érti meg inkább a nemzet szellemi szükségét; melyik áldozza fel absolut hagyományait, hogy az egyesítést nemzeti alapon végrehajthassa.