III. RÉSZ.
BONAPARTE.

X. FEJEZET.
A directorium.

A conventió befejezése és eredményei. – A háború. A baseli béke. – Bonaparte. Az olasz hadjárat. – A háború Németországban. Moreau és Károly főherczeg. – A campoformioi béke. Velencze bukása. – Bonaparte Egyiptomban. – Francziaország a directorium alatt. A communismus kezdetei. A második coalitio.

A conventió befejezése és eredményei.

A jakobinus klubtól és az utczától a hatalom visszaszállott a nemzet törvényes képviseletére. Meddig tarthatja azt meg, meddig őrizheti meg azon elemek ellen, melyek a rémuralom bukása által felszabadultak?

Kettős veszedelem fenyegeti. Egyrészt a sansculotte párt, bár le van győzve, de megtörve nincs és új erőt merít minden kisérletből, mely a forradalom útjának elhagyására czéloz s így igaznak tünteti fel a gyanú és a vérengzés politikáját. Másrészt mindazon elemek, melyeket a forradalom legyőzött: a régi rendszer hivei, az alkotmányos párt, a katholikusok, ellenségöket látják abban a gyűlésben, mely a vesztökre törő törvényeket és itéleteket szentesítette. A conventió csak mint a nemzet képviselete gyakorolhat hatalmat: mihelyt a nemzet ellene fordul, napjai meg vannak számlálva. Pedig a sajtónak növekedő szabadsága, a rémuralom eszközeinek összetörése nagyon is lehetőnek mutatták a köztársaság-ellenes mozgalmak diadalát.

A jakobinus Scylla s a monarchikus és katholikus reactio Charybdise közt kellett átvezetni az állam hajóját. E nehéz feladatot meg kellett oldani az öröklött királyság hagyományos tekintélye, a katonai vagy polgári dictatura kényszerítő eszközei nélkül. A forradalom tovább tart, de a forradalmi kormány megszünt. Az absolutismus és a sansculottismus végletei közt kisérletet kellett tenni egy liberalis köztársaság megalkotására.

Kénytelen-kelletlen így a régi girondista kerékvágásba tér vissza a conventió. Visszatér oda, de azon lángoló enthusiasmus, a szabadságba vetett azon forró hit nélkül, mely annyira magasztossá teszi Vergniaudnak és társainak szereplését. A tiszta ideál kora lejárt; gyakorlati kérdéseket kellett megoldani, megalkudni a körülményekkel és a forradalom hajótöréséből megmenteni, a mi menthető.

Különösen két baj volt napról-napra jobban érezhető. Az egyik az, hogy a forradalom még nem volt képes egyik legfőbb, előidéző okán, a párisi nép inségén, segíteni. Mihelyt a fegyveres csőcselék állami fizetése és élelmezése megszünt, a régi drágaság és elégedetlenség megújult. A proletariatus ismét munkára szorult, de minden gazdasági és társadalmi rendnek az a gyökeres megbontása, mely a közjó bizottságának kormányát jellemezte; a gazdagságnak, a fényűzésnek az a rendszeres üldözése, mely Párist szinte puritánussá akarta tenni, lehetetlenné tette a vállalkozást és így a keresetet is megakasztotta.

Összefügg ezzel a másik baj. A rémuralom minden kényszere és öldöklése sem birt a financialis bajokon segíteni. Bár a confiscatiok egyre folytak és bár a conventió 1793 nyarán egy milliárdnyi kényszerkölcsönt szedett, az assignatok árfolyama egyre hanyatlott. A rengeteg összegeket elnyelte a hadsereg költsége, a proletariatus zsoldja és a sikkasztás. Adót nem igen fizettek és így csak a bankóprés maradt hátra. 1794 tavaszán már 5536 millió francnyi névértékű papirpénz volt forgalomban. Akkor még egy milliárdot bocsátottak ki, azonfelül pedig még 100 milliónyi adót róttak a gazdagokra.

A háború és a rossz gazdálkodás még tovább is tartott, sőt annyiban még rosszabbá vált a helyzet, a mennyiben a vezető emberek most gazdagodásra használták fel hatalmukat. Az államjavakat potom áron vesztegették, hogy készpénzhez jussanak. Így a befolyásos emberek nagy vagyont szereztek, de az assignatok fedezete, az állami vagyon, nagyon megcsökkent. Mi történik, ha visszajönnek az emigransok, ha kegyelmet adnak a királypártiaknak? Az assignatokat 1794 végén már csak névleges értékök egy ötödében fogadták el; ha az államjavakat visszaadják, egészen értéktelenné válnak. A teljes financialis bukás réme csak úgy fenyegette a győzelmes köztársaságot, mint öt évvel azelőtt a bukó királyságot.

Egyelőre Francziaország, az elnyomás roppant súlya alól felszabadulva, szervezkedik és minden párt igyekszik mgának biztosítani a jövőt. Páris pedig mulat. Mulatott ugyan a sansculottismus idejében is és a guillotinon kívül a meg nem szünő csoportulások, tüntetések, majd a hivatalos és nem hivatalos ünnepek eléggé gondoskodtak mulattatásáról. Csakhogy akkor a sansculotte mulatott, most pedig ismét a birtokos osztály, mely előbb mutatkozni sem mert.

A tőkepénzesek, kereskedők és jobbmódú iparosok nyugodtan szemlélték a vihar lefolyását. Épen nem voltak republicánusok, de fiaik ott voltak a hadseregben és győzelmeik elfogadhatókká tették ezt az addig épen nem óhajtott alkotmányt. Most sokan hazatértek és a jakobinus lándzsások erős ellensúlyt találtak bennök. Így már nem volt szükség a republicánus egyszerűség színlelésére.

Az «arany ifjúság», az «illatosok» (muscadins), a hogy’ őket elleneik gúnyja nevezte, a Palais Royalban, a párisi közvélemény e régi centrumában tartotta gyűlőhelyét, onnan indult ki botokkal felfegyverezve a jakobinusok boszantására és üldözésére.³³⁰ A régi finom társaság visszanyerte jogait. Élén, mint a divat királynője, Tallienné állott, kit tréfásan Notre-Dame de Thermidornak neveztek. Még híresebb lett a szép Récamierné salonja. Nemsokára Stalné is visszatért s elfoglalta az őt megillető helyet a társaságban. Ismét a nők adtak irányt, s az egész ország, felocsúdva a terrorismus borzasztó álmából, vígságban, mulatásban és érzéki gyönyörökben ünnepelte ébredését.

Az arany ifjúság hatalmas szövetségesre talált a sajtóban. Annak egyik legfőbb iránya a jakobinismus elleni küzdelem lett és a rémuralom utolsó maradványainak megsemmisítése. A sansculotte sajtó elhallgatott. Együttesen Marat emléke ellen fordultak. Szobrait ledöntötték, hulláját kivitték a Pantheonból. Már 1794 november 10-én bezárták a jakobinus klubot, a rémuralom idejében Francziaországnak egyetlen államilag megengedett egyesületét.

De a jakobinismus előidéző okának, a nyomornak enyhítésére nem tettek semmit. A pénzes emberek nem a szenvedőt látták a szegényben, hanem az ellenséget és nem akarták vele megosztani oly nehezen eltitkolt vagy ujonnan szerzett kincseiket. Soha sem volt Párisnak vígabb farsangja, mint az 1794–5-iki, hisz a gazdagokra nézve oly hosszú bőjt előzte meg. De a nép ugyancsak megsínylette a rendkívül zord telet. Nem volt sem kenyere, sem fája (egy öl fa 24000 francba került assignatokban) és a conventió nem birt segíteni a bajon. Eltörölték ugyan a maximumot, de most meg a szükséghez képest igen magas árakat követeltek a termelők és így a proletariatus insége még fokozódott. Az a meggyőződés, hogy magának a népnek kell segíteni magán, egyre általánosabbá vált.

A jakobinus szellem ezen feléledését még fokozta a conventió pártjainak alakulása. A győztesek az irgalom nevében megtámadták a volt kormány megmaradt tagjait és így ellentétbe jutottak a hegypárttal. A Gironde kizárt 73 tagja visszatért és nem ismert kegyelmet Robespierre bűntársaival szemben. Bevádolták Bareret, Billaudt és Collot d’Herboist, kiknek főrésze volt a tyrannis megbuktatásában. Midőn peröket tárgyalták, a külvárosok 1795 márczius 20-án a megszokott módon berontottak a nemzetgyűlésbe. De a nemzetőrség szétriasztja őket. Ismét eljönnek április 1-én kenyeret követelvén, mert az nap nem történt meg a törvényes kenyérkiosztás. Siralmas látvány volt, midőn a kiéhezett nők és gyermekek ellepték a conventió üléstermét, de czélt most sem értek. Ellenkezőleg, csak erősebbé tették a reactiót, mely most már üldözőbe vette a hegypárt legtiszteltebb tagjait is, mint Cambont és Bourdont. Az új alkotmányban már egészen el akartak térni az 1793-iki elvektől, ismét felállítván a válaszfalat birtokos és birtoktalan polgárok közt. Erre létre jő újra a szövetség a hegypárt és a párisi proletariatus közt. Egyrészt az elvekhez ragaszkodás, másrészt a nyomor késztette őket arra, hogy a nemzetgyűlést ismét visszatereljék a forradalmi hagyományba.

Május 19-én (floréal 30) megjelent a forradalmi bizottság kiáltványa, mely fegyverre szólítja a népet. Éjjel kenyérért kiabáló nőcsoportok járják be az utczát, reggelre nagyszámú fegyveres nép megszállja a Tuileriákat és elzárja a conventió kijáróit. Benn az arany ifjúság korbácsütésekkel űzi ki a karzatokat megszálló nőket. Küzdelem támad, a nép behatol. Feraud képviselőnek fejét veszik, lándzsára tűzik, úgy rohannak az elnök elé. Az elnök, Boissy d’Anglas, megőrzi nyugalmát és semmi fenyegetés sem birja helye elhagyására. A tömeg megelégszik diadalával, csak este, mikor a legtöbb követ elmenekült, fogadták el a visszamaradt hegypártiak a felkelés vezetőinek javaslatait. A győzelem nem tartott soká. Éjfélre eljönnek a conventió csapatai s kiűzik a népet, majd lefegyverezik St. Antoine külvárosát, a forradalom hagyományos fegyvertárát. A sikertelen felkelést nyomon éri a boszú. A hegypárt lakolt ezért is. A katonai biróság halálra itélte az ülésben visszamaradt és szavazó tagokat, «az utolsó rómaiakat». Mindnyájan öngyilkosságot követtek el. Az olyan férfiaknak, kik nem ismernek megalkuvást, el kell pusztulniok, mihelyt nem elég erősek a hatalom elfoglalására.

Nyilvános kihallgatás a directoire alatt.
Chataignier rajza után.

A sansculottismus bukása egyenes következése volt egyes felekezetei, a hébertisták, dantonisták és robespierristák megoszlásának és pusztulásának. A hatalmon levő párt egymást gyöngítette annyira, hogy aztán nem birta megakadályozni ellenfeleinek győzelmét. Csak az volt a kérdés, nem vonja-e e bukás maga után a köztársaság bukását is.

Még republikanus volt a conventió és Párisban is csak a májusi felkelés kudarcza után emelte fel fejét a royalista párt. A forradalomtól megundorodott mindenki; a régi rendszer bűneit már elfeledték és így, mihelyt a rémuralom megszünt, a régi dynastia és vallás uralmától várták a jövő boldogságát. Délen, hol különösen éles volt a pártok ellentéte és hol a jakobinusok annyi öldökléssel szennyezték be győzelmöket, mindjárt thermidor után a «fehér rémuralom» váltotta fel a «vöröset». Az annyi ideig elnyomott royalisták véres boszút állottak üldözőikön. Lyonban, Avignonban és más városokban megújultak az 1792–93-iki jelenetek, csakhogy most már a reactio pártja volt bennök bűnös. Fegyverben állott újra Vendée tartománya, s vezérei azt a reményt táplálták, hogy a királyt diadallal visszaviszik fővárosába. 1795-ben már Párisban is működött egy királypárti bizottság, mely még a conventió egy jelentékeny pártjának közreműködésére is számított.

Alig szenved kétséget, hogy az akkori Francziaország a forradalom tapasztalatai után megérett az alkotmányos királyságra s ha van Bourbon, ki komolyan elfogadja az 1789-iki elveket, vagy az angol alkotmány mintájára kész átalakítani a francziát, az, ha nem is nehézség nélkül, de tartósan elfoglalhatja ősei trónját. A szerencsétlen dauphint lehetett volna e czélra nevelni, a trónörököst, XVI. Lajos öcscsét, a provencei grófot, ki XVIII. Lajos név alatt szerepelt, már nem lehetett. Az egész múltja az emigratio felé vonta, az összeköttetésben állott már a külföldi udvarokkal hazája ellen és azon számos tervezetnél, mely akkor felmerült, mindig kitünt, hogy a restauratio elválhatatlan a reactiótól, a köztársaságiak büntetésétől, a nemzeti javak visszaadásától, a földesuri jogok feléledésétől. Az isten kegyelméből való királyság s a franczia nép meggyőződése és érdeke közt be nem tölthető ösvény tátongott. Ez az a két nagy hagyomány, melynek küzdelme mai napig betölti Francziaországot és szinte lehetetlenné teszi, hogy ez a nagy nemzet a végletek közt megtalálja az egyesítő középutat.

Bárminő fontos érdek követelte akkor a megalkuvást, a trónkövetelő arról mit sem akart tudni és szinte jobban gyűlölte az alkotmányos pártot a sansculotteoknál.³³¹ Ez a viselkedése egész nagy osztályokat idegenített el tőle; egy akkori cselekedete pedig az egész nemzet ellenségéül tüntette őt fel és lehetetlenné tette hosszú időre a Bourbonok békés visszatérését.

A coalitió annyi tagja közt már az angol volt a leggyűlöltebb és legveszélyesebb ellenség. Ez a gyűlölet nemcsak abban nyilvánult, hogy a jakobinus pártvezérek harczaiban mindegyik Pitt zsoldosának mondta a másikat, hanem még jobban a közjó bizottságának azon rendeletében, mely halállal sújtott minden az országban talált vagy fogoly angolt. A katonák lovagias becsülete nem engedte, hogy ezt a borzasztó rendeletet végre is hajtsák, de mindenesetre mutatja a nemzeti gyűlölet mélységét. Az emigratio pedig angol segítséggel lépett franczia földre épen akkor, mikor oly kedvezővé alakultak reá nézve a viszonyok.

Vendéeban soha sem lehetett elfojtani egészen a felkelést s a jakobinusok bukása azt egyszerre új lángra lobbantotta. A felkelés átterjedt a szomszéd Bretagnera is, hol különösen a csempészek, chouanok³³² viseltek kérlelhetetlen háborút a «kékek», azaz a republikánusok ellen. Egy óriás erejű molnár, Cadoudal György, volt vezére ennek a pusztító guerillaharcznak. A conventió 1794 végén amnestiát igért. Minthogy ugyanakkor a vitéz Hoche is odaérkezett, erős sereggel, a vendéeiek meghódoltak és példájukat nemsokára követték a bretagneiak is. A katholikus isteni tiszteletet ezen a területen nem akadályozták és így az elégedetlenség legfőbb oka megszünt. Párisban is visszaadták a templomokat: a köztársaságot már nem tartották összeférhetetlennek a katholikus hittel.

E béke nem felelt meg az angolok és az emigratio érdekének. Pitt úgy gondolkodott, hogy egy rendes seregnek megérkezése azon a nyugtalan földön új lázadást idéz elő és nagy költséggel expeditiot szervezett, melynek feladata volt több ezer emigránst Francziaországba vinni. Vezérnek előbb az artoisi grófot szánták, de az nem jött el és így Puisaye grófra hárult a vezetés. Szerencsésen kikötöttek Bretagne északnyugoti részén, Quibéron félszigetén és e hirre e vendeéiek, a vitéz Charette alatt újra fegyvert ragadtak. De az urak nem akartak együtt küzdeni a parasztokkal, sem paraszt módon harczolni, hanem ott maradtak a félszigeten. Hoche csakhamar elvágta őket a szárazföldtől, megtámadta és szétverte őket, legnagyobb részöket fogságba ejtve. (1795 julius 11.) Tallien, a conventió biztosa, megkövetelte a törvény végrehajtását: a hazájuk ellen harczoló emigransokat kivégezték.

A thermidoriánusok eleinte csak a hegypárt ellen harczoltak: most hogy kitünt, minő veszélyes a royalismus, újra egyesülniök kellett a köztársaság híveinek. A royalista rémnek volt következése, hogy a conventió utolsó nagy műve, az új alkotmány, egészen köztársasági szellemet lehelt.

Csak az a nagy hatása volt a forradalom kegyetlenkedéseinek, a sansculotteok felkeléseinek és kudarczának, hogy az 1792-ben behozott és az 1793-iki alkotmányban fentartott általános szavazási jogot eltörölték. Oly nagy volt az ellenszenv a demokratia túlzásai ellen, hogy alig mert valaki mellette szót emelni.³³³ A választó jog adófizetéshez volt kötve, csak a függő cselédséget zárták ki; a választók által kijelölt bizalmi férfiak, kik közvetlenül választják a követet, csak nagyobb adófizetők lehettek. Így a vagyon válik első sorban politikai qualificatióvá. De a nevelésről sem feledkeznek meg. Megkövetelik, hogy bizonyos idő, 9 év után, csak az írni, olvasni tudó gyakorolhasson politikai jogokat. Így válik a teljesen demokratikus köztársaságból, melyben mindenki választó és melyben a polgárok plebiscituma az utolsó és megdönthetetlen alkotmányos tényező, a birtokos és műveltebb polgárságnak állama.

A választók közvetett választással szemelik ki az ötszázak tanácsát, mely megvitatja és megalkotja a törvényeket. Javaslatai a 250 tagból álló öregek tanácsa elé jutottak. Tagjainak legalább negyven éveseknek és házasoknak vagy özvegyeknek kellett lenniök. Minden törvényt háromszor fel kellett olvasni elfogadása előtt, kivéve, ha az öregek tanácsa elfogadta sürgősségét. Így választották ketté a törvényhozó hatalmat, a senatushoz hasonló intézmény felállítása által, mérsékelve a törvényhozásnak a conventió alatt oly borzasztó rohamosságát.³³⁴ E törvényhozó testületek tagjainak egyharmadát minden évben megújítják.

A végrehajtó hatalom, mely egészen el volt választva a törvényhozótól, öt directorra volt bizva. Ezeket az öregek tanácsa választja. Minden évben kilép egy-egy director és csak öt év mulva volt ismét megválasztható. Mindegyik tanács felelősségre vonhatta őket a másik tanácsnak törvényszéke előtt. A directorok intézték a háborút, ők gondoskodtak a törvények végrehajtásáról, ők nevezték ki a ministereket. Minden három hóban más-más director elnökölt. Látjuk, mennyire hasonlítanak a közjó bizottságához. Csakhogy, mint a köztársaság fejei és képviselői a külföddel szemben, őrséget nyernek, magas fizetést húznak és a Luxembourg palotájában laknak.

Ép úgy el van különítve a birói hatalom. Az alsó biráskodást választott békebirák végezték, a nagyobb ügyeket a minden departementban felállított polgári és büntető törvényszékek elé vitték. Felső fórumnak a szomszéd departement törvényszéke szolgált. Már nem a polgárok gyűlése intézte a közügyeket, hanem választott községi és megyei bizottságok. Ez is mutatja az átmenetet a tiszta egyenlőségtől a műveltebb és gazdagabb osztály hegemoniája felé.³³⁵

Vallásos téren is szakított a conventió a jakobinus hagyományokkal. Szabadnak mondta ki minden vallás gyakorlását kivétel nélkül. De az ismét elismerésre jutott egyház teljesen el volt választva az államtól, mely nem fizette egyiknek sem szolgáit. Az üldözés helyébe a türelem lépett.

Szigorúan el volt tiltva bármely népszerű klubnak felállítása. E rendszabály leginkább a szélső pártokat sújtotta és annál kevésbbé volt tekinthető reactionáriusnak, mert a sajtó teljes szabadságnak örvendett.

Más törvények viszont a forradalmi pártnak nyújtottak garantiákat. Ezek közt legnevezetesebbek azok, melyek a nemzeti jószágok vevőit mindenkorra megerősítik birtokukban, az emigransokat pedig mindenkorra száműzik a köztársaság területéről.

A tapasztalat megmutatta, különösen az alkotmányozó gyűlés példáján, minő hibát követ el törvényhozó testület, ha munkája keresztülvitelét olyanokra bizza, kik nem vettek részt megalkotásában. Az 1791-iki alkotmány halva született, mert életbeléptetését nem monarchistákra, hanem köztársaságiakra bizták. Most ismét, az erősen folyó royalista agitátió miatt, attól kellett tartani, hogy a választásokból reactionarius törvényhozó testület fog kikerülni. Ennek meggátlására a conventio fructidor 5-én (augusztus 22) elhatározta, hogy az új tanácsok 2/3-a az ő tagjaiból fog állani és csak 1/3-át fogják választani. Egyúttal elhatározták, hogy a nép és a katonaság szavazása elé bocsátják az új alkotmányt. A nép megfelelt a conventió várakozásának és szeptember 6-án, roppant többséggel (1 millió 57 ezer szóval 50,000 ellen), megszavazta az új alkotmányt.

Miután a quibéroni esemény megfosztotta a royalistákat azon reménytől, hogy a köztársaságot fegyveres erővel megbuktathatják, még csak arra lehetett kilátásuk, hogy maga a forradalom ellen forduló, a régi hitért és trónért lelkesülő nép segíti ügyöket diadalra, békés úton, a választások által. A conventió utolsó határozatai meghiusították e reményt és különösen Párisban okoztak nagy izgatottságot. A gazdag polgárok lakta városrészek és a jeunesse dorée nyiltan királypártiaknak mutatták magukat, mindenütt feltünt a chouanok zöld ruhája és az uralkodó hangulat pártfogása alatt számos emigrans tért vissza a mozgalom szervezésére és vezetésére. A conventió e mind fenyegetőbb oppositió ellen a város közelébe hozott csapatokban és a jakobinusok romjaiban talált támogatást.

Az alkotmány elfogadása után a conventió vendémiaire 10-ét tűzte ki a párisi választások megkezdésére. A 48 sectió közül 44 szavazott ellene a fructidori határozatoknak, melyek igen nagy elégedetlenséget keltettek a conventió ellen; és ezek nem elégedve meg a választó férfiak kijelölésével, másnapra fegyveres ülést hirdettek, hogy együtt támadják meg a conventió erőszakosságát. Ez valóban egész Párisnak volt mozgalma, a polgárság és nemzetőrség mellett részt vett sok munkás is. A conventió e hirek hallatára permanentiába helyezte magát, segítségére hivta a négy hű sectiót, megengedte egy köztársasági szabadcsapat alakítását és öt tagu teljhatalmú bizottságra, melynek Barras és Daunou tagjai voltak, bizta védelmét. Vendémiaire 12-én (október 4) a conventió elhatározta a Lepelletier bizottságnak, mely a legellenségesebben járt el, lefegyverezését. Hanem a conventió katonaságának vezére, Menou tábornok, ki nem akart polgárvért ontani, alkudozásokba bocsátkozott és visszavonult, a sectio pedig vérszemet kapva, újra összeült és másnapra elhatározta a conventió megtámadását. A gyűlés ismét egyértelemmel járt el, mint prairialban, letette Menout és helyébe Barrast választotta meg tábornokának. Barras a fiatal Bonaparte Napoleont rendelte maga mellé, kivel Toulon ostrománál találkoztunk és kit azóta mellőztek.

A conventió csak 8000 katonával rendelkezett a sectiók 27,000 fegyverese ellenében és oly nagynak tartották a veszélyt, hogy puskákat osztottak ki a követek közt. Bonaparte azonban csakhamar 40 ágyút hozatott és mindenfelé erős védelmi állást foglalt. A felkelők délután kezdték meg a rohamot, de csakhamar visszaverettek. Az ágyuk előtt porba dőltek a barrikádjaik, reggelre a sectiók letették a fegyvert (Vendémiaire 13október 5.). Sem Bonaparte, sem a conventió nem ontottak szükségtelenül vért. Ezen örök időkre emlékezetes gyűlésnek, mely annyi vérben gázolt, egy általános amnestia volt utolsó rendelete (Brumaire 4október 26.).

E mindenható gyűlés történetéhez annyi dicsőség és annyi gyalázat fűződik, hogy a historikusnak igen nehéz vele szemben megtartani a hideg részrehajlatlanságot. A girondisták és a hegypárt küzdelmei, a terrorismus, Robespierre uralma, a thermidorianusok kisérletei a rend és szabadság megegyeztetésére, minenkorra nevezetes lapjai lesznek a parlamentáris történetnek. Alig van fontos kérdés a politika, a vallás, a financia, az erkölcs terén, melylyel a conventiónak ne kellett volna foglalkoznia. Tükre volt a nemzetben dúló szenvedélyeknek, melyeknek csak ritkán birt irányt adni. De azért bűneiért ép úgy a gyűlést illeti a felelősség, mint érdemeiért a dicsőség, mert elvállalta a nemzet és a körülmények által reáruházott korlátlan hatalmat. És ha emlékét annyi vér és igazságtalanság fertőzteti, bár tagjai legnagyobb részének jó akaratához nem fér kétség, a válasz és a tanulság igen egyszerű. Testület ép oly kevéssé birja el a mindenhatóságot, mint egyes ember.

A mi politikai feladatát illeti: a köztársasági eszme terjesztését az országban és védelmét a külfölddel szemben, a conventió teljesen elérte célját. Katonai intézkedései a tökély magas fokára vitték a hadsereget, alkotmányos tanai visszhangot keltettek az ország nagy részében. Csakhogy a conventió nem elégedett meg ez eredménynyel. Eszméit uralomra akarta emelni az erkölcsi és állami élet minden terén. Nem elégedett meg a réginek lerontásával, újat, rendszeresen összefüggőt akart helyébe állítani. Nemcsak politikai meggyőződéssé tette a köztársaságot, hanem vallássá, egész életmóddá. És midőn az észnek, vagy a legfőbb lénynek tiszteletével akarta pótolni a milliók keblében mélyen gyökerező positiv meggyőződést, ép oly szerencsétlenül és szellemtelenül járt el, mint a midőn részben a classikus eszmék befolyása alatt, de leginkább a köznép szenvedélyeinek engedve, a barbar egyszerűségbe készült visszataszítani XIV. Lajosnak és Voltairenak országát. És minthogy nem elégedett meg e tanok hirdetésével, hanem minden kimélet nélkül meg is követelte azok feltétlen elismerését, az ellen vétett, minek épen előtte a legszentebbnek kellett volna lennie: a gondolat és lelkiismeret szabadsága ellen. Igaz, hogy önerejéből jobb útra tért, de a baj már nem volt helyre hozható. A közvélemény mai napig is hatása alatt áll a jakobinus kormány zsarnokságának, mely a szabadság nevében utánozta és túlozta a keleti despotismus és a spanyol inquisitio bűneit.

A franczia és a Bataviai Köztársaság szövetségének ünnepe Amsterdam főterén.
R. Vinkeles 1796-ból való metszete után. Az eredetit Abraham Girardeot (1764–1823) rajzolta.

Mint bűnei, úgy túlélték a conventiót alkotásai is, melyek megmutatják, minő óriási munkerő és szakértelem volt található tagjai sorában. Carnot nem csak mint a hadsereg és a győzelem organisatora alkot korszakot, hanem még inkább mint a physikai és chemiai tudományoknak a hadviselés szolgálatába fogadója. Új módon készítették a lőport, és először használták az akkor feltalált optikus távirót és a léggömböt katonai czélra. A hosszmérték és súlymérték egyszerűsítése és tudományos egységre való visszavitele a liter, méter és kiló rendszer, melyet most már majdnem az egész Európa elfogadott, szintén a conventiónak műve.

Ha a jakobinismus szellemtelen harczot folytatott a mult irodalmi és aesthetikai kincsei ellen, úgy másrészt kétségbe nem vonható a conventiónak nagy és el nem évülhető érdeme a közműveltség és közoktatás körül. Mint egyik tagja mondá, nem Sparta lebegett szeme előtt, hanem a Perikles köztársasága. Már az egyház elleni küzdelem is maga után vonta az iskolának és az egész nevelésügynek szemmel tartását és fejlesztését. A világhírű école normalenak (tanárképző intézetnek) felállítása a conventio műve. Az állam a legnagyobb financialis zavarok közt is pazarul dotálta új főiskoláit. A népnevelés általánosítása érdekében is sok történt és eleinte kötelező és ingyenessé akarták tenni a népoktatást és így legbiztosabb alapját vetni meg a demokratiának. Nevezetes még a múzeumok centralisatiója és nyilvánossá tétele Párisban, melyek a közönség izlésének finomítására fordították e Bourbonok műkincseit.

A conventió előtt egy új, igazságos demokratikus társadalom ideálja állott, mely csak erkölcsben, tudományban és hazafiságban függ össze a régivel, különben pedig teljesen szakít annak hagyományaival. Tudjuk, mily nehezen érhető el e czél és mennyire ellenkezik a tisztán rationalis felfogás a nemzetek legbelső életszükségeivel. Épen az elnyomott, de ki nem irtható vallásos érzés volt a conventiónak és eszméinek leghatalmasabb ellene. A hol ellenben helyén van a rationális felfogás: jogi téren, a conventió lép fel mint a modern társadalom egyik szervezője. A polgári jog egyszerűsítése tagjainak, Cambacéresnek és Merlinnek műve, s bár javaslataik nem jutottak még törvényes erőre, azok voltak hivatva a revolutio eredményeinek szentesítésére és betetőzésére.

A háború. A baseli béke.

Az új alkotmánynyal Francziaország a békésebb fejlődés útjára lépett. A forradalom túlzásaitól majdnem annyira eltért, mint a többi európai állam, és magát a köztársasági formát kivéve már épen nem állott ellentétben az általános európai viszonyokkal. A forradalom láza kivívta a győzelmet; ez az átalakulás lehetővé tette részére a békét, befogadását az európai államrendszerbe.

Csakugyan, talán a pún háborúk ideje óta, nem fejtett ki nemzet oly erőt, mint Francziaország 1793-ban. Egy millió katonája állott fegyverben; egy év alatt 1440 millió francra ment a hadiköltsége, nem is számítva a hadiczélra fordított javak értékét. Szinte lehetetlenség volt ezt az erőfeszítést megismételni.

De nem is volt már reá szükség. Belső ellenség ellen már nem kellett harczolni. A külsők közt csak Anglia és Ausztria harczoltak teljes erővel. Poroszországot érdeke Lengyelország felé vonta; az osztrák szövetség ott sohasem volt népszerű és az osztrák-ellenes párt, melynek Henrik herczeg, N.-Fridrik szellemes öcscse, volt a feje, teljes diadalt aratott. Spanyolországot az angol flottának egyre növekedő túlsúlya vonta el a szövetségtől. Mióta az angolok 1794-ben Corsica szigetét is elfoglalták, a spanyolokban felébredt a régi franczia sympathia és csak az alkalmat várták a megbékülésre. Így az 1794-iki hadjárat épen nem volt oly gigantikus, mint előzői, mert szárazon voltakép csak a császári seregek állottak szemben a köztársasággal. A poroszok tisztán védelmi állást foglaltak el a közép Rajnánál és szövetségeseik semmi unszolása és szüksége nem birta reá őket a tényleges részvételre. Különben is seregök java akkor Lengyelország feldarabolásával volt elfoglalva.³³⁶

Henrik porosz herczeg.
Metszette G. J. Schmidt, «Graveur du Roy», (1712–1775.) Az eredeti festményt Charles Amédée Philippe van Loo (1715. vagy 1718-tól a század végéig) festette.

Még a császári sereg kezén volt több vár s az 1794-iki hadjárat czéljául még többnek elfoglalását és Páris megközelítését észak felől tüzte ki a bécsi udvar. A Rajna mellett egészen szünetelt a harcz. Maga az ifjú Ferencz császár eljött, hogy seregét vezesse és Landrecies várának ostrománál és bevételénél (1794. ápril 30-án) nagy bátorságot tanusított. Különösen az Eszterházy-huszárok szereztek akkor nagy dicsőséget. Hanem a rajnai franczia sereg odavonása, Pichegru és Jourdan hadainak egyesülése csakhamar döntő fordultot adtak e hadjáratnak, annál is inkább, mert a methodikus Koburg most sem merte gyorsan felhasználni győzelmét. St. Just, kit Robespierre Carnot utódának szánt, személyes jelenlétével és példájával öntött lelket a franczia seregbe. A tisztek példát adtak az önfeláldozásban, hátukon borjúval, fizetés nélkül csak úgy jelentkeztek a kiosztásnál, mint a közkatonák, úgy kapták ruhájukat és czipőjüket. Még sem panaszkodott senki. Minden rangban egyforma volt a buzgóság, egyforma a törekvés még többet tenni, mint a mennyit a kötelesség parancsol. «Életemnek ezen szakában dolgoztam legtöbbet. Soha sem volt seregünk engedelmesebb, sem tüzesebb, soha nem volt katonaságunk erényesebb, mint akkor.»³³⁷ Csakhamar támadtak. Az osztrák sereg most is megállotta a sarat, de úgy járt, mint előbb Elsaszban: sorai ritkultak, a francziáknál pedig nem számított az ember, mindig készen állott a pótlás. Végre, hat sikertelen kisérlet után, sikerült a francziáknak áttörni a Sambre vonalán és ostrom alá fogni Charleroi várát. Mire Koburg felmentésére odaérkezett, a vár megadta magát. A császári sereg ezt még nem tudta és másnap, jun. 26-án Fleurusnél csatába bocsátkozott. Hosszú elkeseredett küzdelem után végre is győzött a tulnyomó franczia sereg és Koburg, miután megtudta a vár elbukását, abban hagyta a csatát. Belgium sorsa fölött ez az egy csata határozott: Pichegru és Jourdan seregei a határvárak visszafoglalása után gyorsan megszállották a főbb helyeket és elfoglalták az egész országot.

E győzelmek benyomása alatt mindenfelé megkezdődött az előnyomulás. A Rajna vonalát mindenütt elérték, másrészt pedig betörtek Cataloniába és a baszk tartományokba, maguk előtt üzve a spanyol csapatokat. A porosz és a spanyol udvar már komolyan megkezdték a béke alkúját, a franczia kormány pedig már is a természetes határok megszerzését tüzte ki czélul.

Egyedül Anglia volt képes feltartóztatni most is a respublica diadalmenetét. A franczia hajóhad a forradalom által még nagyobb rázkódáson ment át, mint a szárazföldi. Itt is gyanúsak voltak a nemes tisztek, azok pótlása pedig, a nagyobb szakismeret szüksége miatt, sokszorta nehezebb volt. Azonfelül a franczia hajóhad készletének legnagyobb része elpusztult Toulon ostrománál és ujonnan kellett teremteni mindent. Az angolok felhasználva a kedvező alkalmat, szinte ostromzár alatt tartották az összes franczia partokat és szinte lehetetlenné tették a gabonabehozatalt, melyre az éhező Párisnak oly nagy szüksége volt. A conventió navigatio-actát bocsátott ki, kimondván, hogy csak franczia vagy semleges hajón lehet árúkat behozni, a közjó bizottsága pedig páratlan energiával fogott hozzá a hajóhad új szervezésének óriási munkájához.

Jean Bon St. André, ha nem is lángészre, de energiára nézve méltó társa volt Carnotnak. Brestben és a visszafoglalt Toulonban javában folyt a hajóépítés. Nagy hiány volt alkalmas tengerészekben, és az új legénység részben egészen tapasztalatlan parasztokból állott. A tisztek, különösen az előkelőbbek, nem állottak feladatuk színvonalán.³³⁸ A bresti hajóhad nyíltan fellázadt tisztjei ellen. A conventió biztosa helyreállította a fegyelmet és azonnal a nyílt tengerbe vezeté a flottát. Egy nagy gabonaszállítmány közeledett Amerika felől, azt kellett biztosságba hozni Lord Howe angol tengernagynak túlnyomó hadereje ellen. A franczia tengerészeknek ott a tengeren kellett megtanulniok a mozdulatokat. Nem csuda, ha admiralisuk, Villaret-Joyeusse, ki különben is csak 28 hajót vezethetett 33 angol ellenében, ki akarta kerülni a csatát. De Jean Bon St. André, ki maga is ott volt a La Montagne nevű hatalmas vezérhajón, tudni sem akart visszavonulásról. Junius 1-én (prairial 13.) nagy viharban ütközött össze a két flotta. Az angolok ügyes mozdulatok által csakhamar két részre vágták az ellenséges flottát, a francziáknak bátorság által kellett pótolniok a tapasztalat és a jó vezetés hiányát. A két nemzet százados hadi történetében tán ez volt a legelszántabb küzdelem. A két vezérhajó órák hosszat ágyúzta egymást. Az ütközet végén a La Montagne-t 3000 golyó érte, minden tisztje halott volt vagy sebesült, a legénységnek csak egy harmada volt még életben. A többi hajónak is hasonló volt az állapota. Ekkor Jean Bon megparancsolta a visszavonulást. Ujra győzött az angol tengeri hatalom, öt franczia sorhajó esett zsákmányul. A Le Vengeur nevű hajó, mely legtöbbet szenvedett és mely már sülyedni kezd, mit sem akar tudni megadásról. Legénysége a fedélzeten van együtt, egymásután elsüti az ágyúkat és várja, míg az oczeán elnyeli az egész hajót.³³⁹ Ha nem is szerencsére, de hősiességre a franczia új hajóhad méltó testvére volt a köztársasági seregnek.

Anglia legfőbb szárazföldi érdeke a háború viselésében a Németalföld megvédése volt. Láttuk már, hogy Belgium 1794 nyarán elveszett. A francziák, az orániaiak-ellenes párttól is támogatva, nemsokára elfoglalták Hollandia déli részeit. A nagy folyók, a Rajna és mellékágai, akkor megállították őket, de a kemény tél járhatóvá tette azokat és Pichegru szinte kardcsapás nélkül elfoglalta az egész gazdag országot. A franczia huszárok elfogták a befagyott hollandus hajóhadat. York herczeg sietve visszament hadával Angliába. Az egyesült tartományok batáv köztársasággá alakultak át és belső szövetségre léptek Franciaországgal. Igy az ifjú köztársaság igen rövid idő alatt nagyobb hódításokat tett, mint XIV. Lajos hatalma fénykorában. E hódításnak nagy jelentősége abban állott, hogy most már az egész Angliával szemben levő part franczia volt és hogy e gazdag nép nagy segítségére lehetett a pénzügyileg már-már kimerülő Francziaországnak. Az uj köztársaság átengedte a Maastól délre eső területet, megnyitotta folyóit a franczia hajózás előtt, 100 millió forintot fizet s háború esetén 25,000 katonát állít.

Ezalatt Baselben már megkezdődött a béke tárgyalása. Barthélémy marquis, Vergennes iskolájából való diplomata, képviselte ott a franczia kormányt. Először Ferdinánd toscánai nagyherczeg, a császár öcscse, ismerte el a köztársaságot (febr. 9.), majd a poroszszal is létrejött a béke (ápr. 5.). E szerint Poroszország beleegyezik abba, hogy a Rajna egész balpartja franczia legyen, kikötvén magának és a Majnától északra eső Németországnak semlegességét. Lemond ezzel nagyhatalmi állásáról, de békét biztosít magának, mely lehetővé teszi azon irodalmi lendület zavartalan fejlődését, mely mindenkorra emlékezetessé teszi ezt a kort a műveltség történetében.

Nem sokkal később Spanyolországban is felülkerekedik a békepárt. A háború dynastikus szándéka a dauphin halálával megszünt, az angol túlsúlyt nagyon is érezték Madridban és a köztársaság igen kedvező feltételeket ajánlott.³⁴⁰ A mindenható Godoy Emánuel, a királyné kedvese, a béke megkötésével nyerte el a béke herczege czimét (Baselben 1795 jul. 22.). Francziaország San Domingo szigetének még spanyol kézen levő felét nyerte kárpótlásul.

A nagy erőfeszítésnek megvolt tehát a megfelelő eredménye. A békekötéseknek, nem is nézve a területi gyarapodást, kettős volt a nagy haszna. Először lehetővé tették a belső leszerelést, a forradalom megállapodását a rémuralom távoltartását, másodszor pedig megengedték, hogy Francziaország most már Ausztria és Anglia ellen fordíthassa egész óriásra nőtt erejét.

Bonaparte. Az olasz hadjárat.

Taine a forradalomról írt nagy művében felveti azt a kérdést, mi lehetett volna annak vezető embereiből, ha az irtóztató rázkódás nem emeli őket a felszínre? Meg is adja rá a választ: Robespierre kis vidéki ügyvéd marad, Carnot ügyes tiszt, Barère vidéki poéta, Danton meg a kávéházak oszlopa.

A nagy író elfeledte felvetni a megfelelő ellenkérdést: Mi lehetett volna XVI. Lajosból, III. Györgyből, II. Fridrik Vilmosból vagy a még gyöngébb IV. Károly spanyol királyból, ha nem születnek trónra? Mi lett volna annyi nagynevű hadvezérből és diplomatából, ha születésük nem nyitja meg előttük a pályát? Azt hiszem, arra könnyü a válasz: az aránytalanság az elfoglalt polcz és a tehetség közt még sokkal nagyobb lenne, mint az előbbi esetben.

Feltünő, hogy a polgári forradalom aránylag milyen kevés valóban kiváló embert termett. Közülök valóban csak Danton az egyetlen valódi államférfiúi lángész; a többi alúl marad a középszerüségen. A rendi korlátok lerontása itt nem termette meg mindjárt gyümölcsét. Nem is teremhette, mert a törvényhozásban döntő ékesszólás épen nem áll első helyen az államférfiúi kellékek között, ha pedig cselekvésre került a sor, a nagyobb ravaszság ép oly gyakran győz, mint a nagyobb erő. Különben Danton is megmondta, hogy forradalomban utoljára a leggazabb marad a győztes. Ha oly gyér volt aránylag a nagy tehetség és oly sürű a bűn, annak még a régi rendszer volt az oka. Az, mely lehetetlenné tette a politikai iskolázást és így gyakorlatban a nagy beszélőknek adta át helyét; az, mely elnyomása, törvénytelensége, zsarnoksága által példát adott elleneinek is hasonló eljárásra. Még hosszú időbe tellett, míg a kivívott egyenlőségnek csakugyan meg volt a jó hatása és midőn az önerejéből, becsületesen magát felküzdő plebejus válik az újkori társadalomnak legjellemzőbb és legrokonszenvesebb typusává.

Sokkal gyorsabb volt a jó hatása a katonaságnál. A mi a közéletben bűn: a formákkal nemtörődés, minden eszköz felhasználása az ellenség megtörésére, itt erénynyé válik. Hisz a forradalom nem volt más, mint a háború erkölcseinek bevitele a polgári életbe. Itt az elsőrendű tehetségek egész sora támad előbbi altisztekből vagy a nép fiaiból, s a változás annál feltünőbb, mert a legitim királyságnak a XVIII. században a sok főúri tábornagy közt nem akadt egyetlen kitünő hadvezére sem. Itt a szabad verseny mindjárt a legjobbaknak kedvezett. Midőn a demokratia minden társadalmi korlátot ledönt, megmarad a természetes gondviselésszerü különbség ember és ember közt s a szellemi felsőség mindig uralomra juttatja a hivatottakat.

A conventió után a franczia politikai élet a köznapiság rendes kerékvágásába tér vissza. Az első mozgalmak keltette ábrándok eloszlottak, az utopiák helyébe a csalódás lépett, és mint annyiszor megtörtént, az ideálok hajótöréséből mindenki magának iparkodott valamicskét megmenteni. Az elvekért élők javarészét elemésztette a küzdelem és a franczia nemzet visszavonul a közügyektől, melyeket vezetőinek nagy része aljas czélokra kezd kiaknázni. A forradalmi eszmét a legrútabb halál fenyegette: a magánérdek és kicsinyes pártoskodás posványába fulladás. Ezért természetes, hogy az egyesek most oly keveset kezdtek törődni az állammal, mint a mily keveset törődött az állam, mindenhatósága korában, az ő jogukkal és érdekökkel.

Lényeges különbség ezen kor és az előző közt, hogy már volt állandó, elismert kormány. Az öt director közt ketten voltak a kiválóbbak: Barras és Carnot, ki a választást el nem fogadó Siéyes helyébe jutott. A többi három: Rewbell, La Reveillère-Lépeaux és Le Tourneur, nem emelkedett fölül a középszerüségen. Carnot és La Reveillèren kívül a többit épen nem tartották tiszta kezűnek. Sem politikájuk, sem egyéniségök nem keltett nagyobb érdeket, annál kevésbbé, minthogy csakhamar kitünt, hogy a hatalomnak már nem a kormány, nem is Páris az igazi birtokosa.

Ideál nélkül csak veszni indult nemzet élhet és a franczia nem volt az. Az általános tönkben csak egy ideál maradt épen, csak egy növekedett folyton a többinek rovására. Ez az új ideál a hagyományos, századokon át öröklő, és a köztársaság új győzelmei által újra feléledő hadi dicsőség és hódítás.

Nem is érdemetlen a seregnek ez az előtérbe lépése. A forradalom erényei ott voltak meg leginkább, bűnei nélkül. Csak ott volt rend és fegyelem, mikor az országot anarchia dúlta. Az önzetlen áldozatkészség szelleme ott talált hazát, miután a politikából kiűzte a pártoskodás és a nyerészkedés. És végre, mi tán legfontosabb e prózaivá vált korban, középszerű emberek közt ott termett az az ember, ki mintegy hivatva volt megvalósítani a nemzeti nagyság álmait, kinek személye erősebben hatott minden elvnél és eszménél: Buonaparte Napoleon.

Minél mélyebben bevéste valaki nevét a történet tábláiba, annál természetesebb, hogy egész életét, a pártok eltérő érdekei és szenvedélyei szerint, különbözően fogják fel és itélik meg. Mai napig is ernyedetlen folyik a harcz Buonaparte fejlődése egyes fokozatai körül és kétségtelen, hogy minden kutatás és buvárkodás után is maradt elég homályos pont, melyet mindenki a maga módja szerint iparkodik megvilágítani. Az újkor legnagyobb drámájának hőse abban megegyezik a régi épos herosaival, hogy ismeretlen földön születik és nő fel és hogy első ifjúságának adatait nem lehetett még teljesen tisztába hozni. A genius rejtelmességéhez itt a viszonyok okozta homály is járul és még növeli az érdeket. Előadásunkban megkiséreljük a legjobban bizonyítható adatok összeállítását.³⁴¹

Corsica szigete, bárminő régi is elnevezése, voltakép csak a XVIII. században lép fel önállóan a történetben. Addig a Földközi-tenger nyugati felének uralkodó tengeri hatalmai váltották fel egymást uralmában, mely végre Genuára szállott. Hanem az erdős, hegyes sziget bátor, harczias, az ősihez ragaszkodó lakossága, mely félbarbár létére annyi elemét őrizte meg a romantikának, nem birt beletörődni az üzérkedő genuaiak igájába. Már 1720 körül VI. Károly császár még magyar katonaságot is küldött oda, hogy Genuát támogassa, később pedig egy Neuhof Tódor nevű kalandos ember mint Corsica királya állott a függetlenségért harczolók élére. Őt is legyőzték, de a nyugalom nem állott helyre. A guerillának kiváló vezére támadt Pasquale Paoliban, ki 1755-ben lép fel és kiűzi a genuaiakat. A békés köztársaság nem birván boldogulni, 1768-ban lemondott XV. Lajos javára. Franczia csapatok keltek át, vitéz ellenállás után leverték a benszülötteket és 1769-ben a szigetet franczia tartománynyá tették.

Ez évben született Buonaparte Napoleon (augusztus 15-én), mint egy toscanai származású ajaccioi ügyvédnek s a szép és erélyes Leticia Ramolininak második fia. Atyja, Károly is hive volt Paolinak, de aztán a franczia párthoz csatlakozott és a franczia kormányzónak pártfogástól várta a maga és számos családja boldogulását. A kis Napoleont 8 éves kora óta a király költségén tanították, előbb Autunben, aztán Brienneben a katonai előkészítő iskolában.³⁴² Családjának nemes volta nyitotta meg előtte a tiszti pályát és atyja egyike lett Corsica vezető embereinek, de igen csekély vagyona és számos, egyre szaporodó családja miatt mind jobban a királyi kegyre szorult és fiát nem igen segíthette. Akaratereje már akkor is nyilvánult. 1783-ban Brienneben ez a bizonyítványa: «4 láb 10 hüvelyk magas, jó testalkatú, engedelmes, egészséges, négy osztályt végzett; tisztességes és hálás, igen rendes viseletű. Kiváló a mathematikában, meglehetősen tudja a történetet és a földrajzot, gyönge a tánczban és zenében. Megérdemli, hogy Párisba jusson». Ott a tüzériskolát látogatta, melyből 1785-ben mint alhadnagy került ki. Megjegyezték róla, hogy: corsicai nemzetre és jellemre; sokra viszi, ha a körülmények kedveznek neki.

Ugyanakkor atyja meghalt, ő meg könyveiben keres szórakozást. Plutarchos egészen elfoglalja lánglelkét. Irodalmi czélt is tűz maga elé: meg akarja írni szülőföldjének történetét, hozzá is fog e nehéz vállalathoz, és teljes energiával többször is átdolgozza művét. Eközben kitör a forradalom, mely őt egészen magával ragadja. Minő kilátás Corsicára nézve, minő kilátás reá nézve, ha már csak a tehetség dönt és nem az örökölt név és a vagyon! Szabadságot kér, hazamegy Corsicába és ott csakhamar mint pártfő lép fel. Előbb a felszabadulás az ideálja, azután Corsicának teljesen francziává válása. Jó corsicai módon az elvek harczába a családok versengése is vegyül és Buonaparte már ekkor, szinte gyermekkorában, oly politikai és katonai iskolán megy át, melynek későbbi fényes pályáján nagy hasznát vehette. Hiába, pártja megbukott, a visszatért Paoli az angolokhoz pártolt és ő családjával kénytelen volt Francziaországba menekülni.

Többször járt Párisban. Véletlenül ott volt 1792 junius 20-án s augusztus 10-én mint néző és sajnálta, hogy néhány ágyúval nem verheti szét a csőcseléket. Azóta nézetei megváltoztak. Egészen francziává lesz, nevét Bonapartenak kezdi írni és tiszttársai közt kiválik erős republicanus, sőt jakobinus érzelmei által. Újra ír és pedig egy jakobinus röpiratot A beaucairei vacsora czím alatt. E pártállásának köszönheté, hogy előkelő szerep jutott neki Toulon ostrománál és hogy a conventio biztosai, köztük Robespierre öcscse, őt kegyökbe fogadták. Brigadéros lesz, de ismét veszély fenyegeti Robespierre bukásakor. Hogy ismét alkalmazást nyerjen, Párisba megy és ott nagy szegénységben és elhagyatottságban él. Már arra gondol, hogy Törökországba megy és ujjászervezi ott a tüzérséget s úgy a mint már 1788-ban felajánlotta kardját az orosz czárnőnek. De csakhamar otthon is talált munkát. Carnot felismeri tehetségét és láttuk, hogy a vendémiairei felkelés elnyomásában milyen nagy volt a része. Republikanus érzelme és ambitiója akkor még egy nyomon haladt.

Buonaparte aláírása alezredes korában.

Szereplése, mint a belföldi sereg vezére, más irányban is fordulatot idézett elő sorsában. Maga beszéli, hogy midőn lefegyverezte Párist, egy 15 éves ifjú jelent meg nála, kérve őt, hagyja meg birtokában atyja kardját. Beauharnais Eugén volt ez, fia a hős tábornoknak, kit 1794-ben lefejeztek. A tábornok szivesen fogadta a kérőt és általa megismerkedett anyjával, a martiniquei születésü (1762) Josephine Tascher de la Pagerievel. A fiatal, elhagyatott szegény katona ekkor jutott először előkelő divatos körbe és a nálánál jóval idősebb, de még szép özvegy rajongó szerelmet fakasztott szivében. Josephine szivesen fogadta az udvarlást és 1796 márczius 9-én nőül ment hozzá. Így fogadta be az akkor uralkodó párisi társaság a corsicai kalandort. Josephine belső barátnője volt Talliennénak s előbb szeretője Barrasnak és férje lángeszén kívül ez összeköttetéseinek köszönheté, hogy nászajándékul megkapta, a mi után legjobban sóvárgott: a fővezérséget.

Az olaszországi seregnek élére rendelték és ő már két nappal házassága után elindult azon hadjáratra, mely, ha nem következett volna utána annyi más, egyedül is elég lett volna katonai dicsősége megállapítására. Már 1793–1794-ben, midőn ott tartózkodott, hadi tervet dolgozott ki az alpesi hadjáratra, Párisban pedig, kényszerű nyugalmában, a közjó bizottságának levéltárában átkutatta az erre vonatkozó régibb adatokat és terveket. Az egész conceptio készen állott tehát fejében, csak eszköz kellett annak végrehajtására.

Ezt az eszközt megtalálta seregében és annak vezéreiben. A 36,000-nyi itáliai sereg próbált veteránusokból állott; igaz, hogy szükséget szenvedett mindenben, de épen az éveken át tartó nélkülözés ellenállhatatlanná tette vitézségöket, mihelyt megmutatták nekik a fáradság és veszély jutalma gyanánt nemcsak a dicsőséget, hanem a zsákmányt is. Ezt tette Bonaparte. Első proclamatiói nem a fegyelmet és önmegtagadást hirdették, hanem kilátásba helyezték a termékeny országnak, gazdag városoknak elfoglalását. «Katonák, kételkedhetem-e bennetek?» Nem a republikanus erény volt már a jelszó, hanem a gazdagodás. Az új vezér, mint nagy emberismerő, nem a legnemesebb, hanem a legerősebb szenvedélyekhez fordult. Alvezérei közül többen már nagy hírre tettek szert és őt csak valami ábrándozó tudósnak nézték. De ő gyorsan tekintélyt szerzett köztük és a hatalmas erejű Augereau, Murat, a lovasság fényes vezére, Masséna, ki csempészből lett a «győzelem kedvelt gyermeke», mind meghajoltak előtte.³⁴³ Mindegyiknek hasznát vehette sajátos tehetsége szerint, mindegyiket engedelmességre szoktatta, de azután, ha rablásról volt szó, szabad volt előttük a vásár. Vezérkari főnökül Berthiert választotta, ki mintegy teremtve volt ez állásra rendkívüli pontossága és munkaereje által.

Bonaparte tábornok, 1796 körül.
Egykorú kép után.

Serege jóval kisebb, mint a vele szemben álló osztrák és sardiniai hadi erő, de gyorsasága kipótol mindent és fő igyekvése az, hogy a csatatéren mindig egyenlő, ha lehet túlnyomó számot egyesítsen. Április 12-étől 23-ikáig a csaták és győzelmek folytonos sora következik (Montenotte, Dego, Millesimo, Mondovi). Az Alpesek lánczát megkerülvén, elválasztja az osztrák vezért, a derék öreg Beaulieut a szárdoktól és ezeket gyors békére kényszeríti (Cherasco, április 28-án), melyben lemondanak Nizza és Savoya tartományairól. Azután, az alpesi hadsereggel megerősödve, haladék nélkül Lombardiának indul, hogy a megvert ellenség össze ne szedhesse magát. Piacenzánál átmegy a Pón és visszavonulásra kényszeríti a Ticino vonalát védő osztrákokat. A színhely azonossága, a menetek gyorsasága és a hadvezér egyénisége Hannibal emlékét ujítja meg. Az osztrákok még csak az Adda vonalát védik a lodii hídnál. Több órai ágyúzás után a francziák, élükön Massénával, átrontanak a 300 lépésnyi hídon és elfoglalják a vitézül védett ellenséges tábort. Beaulieu Tirolba menekült, Bonaparte pedig május 15-én diadalmasan bevonult Milanóba. Ott mint az olaszok felszabadítója lépett fel; a vagyon, a törvény és vallás tiszteletét biztosítja és kijelenti, hogy csak a zsarnokok ellen harczol. De Velencze semlegességével nem törődik, elfoglalja a köztársaság várait, hogy jobban megközelíthesse az osztrákok utolsó bástyáját, az erős Mantuát. Egyes csapatokat küld Toscanába és a pápa ellen, mindenütt erős sarczot követelve és hajtva be.

A bécsi udvar új, 70,000-nyi sereget küld ellene az öreg Wurmser és Kvozdanovics alatt. Bonaparte nagy veszélybe jutott, kénytelen volt abban hagyni Mantua ostromát és a megzavart franczia sereg már-már felbomlóban volt. De a vezér, Augereau tanácsára, csakhamar egyesíti egész erejét és előbb Kvozdanovicsot veri vissza Lonatonál, majd Wurmsert (aug. 5.) Castiglionenál. E győzelmei annál nevezetesebbek, mert az ellenséges sereg épen nem volt kevésbbé vitéz a francziánál és mert úgy annak fővezére, mint Lipthay és Ocskay tábornokok ügyesség dolgában is méltó ellenfeleknek mutatkoztak. Bonaparte tekintélye így még megerősödött és újra az ostromlott Mantua maradt az osztrák uralom utolsó menedéke Itáliában. Wurmser még egy kisérletet tesz a felmentésre, azután megmaradt seregével maga is a várba kénytelen menekülni. Segítségére csakhamar új, 60,000-nyi sereg élén jő a nálánál merészebb és vállalkozóbb Alvinczy, kit Napoleon később legveszedelmesebb ellenségének mondott. Három felől is megtámadják a francziákat, úgy látszott már, hogy Lombardia újra elvész. De Bonaparte megteszi a végső erőfeszítést, hogy hódítását megtarthassa. Három napon át újra meg újra megrohanják a francziák Alvinczy posványok által körülvett, hatalmas tüzérségtől védett táborát Arcolenál az Ecs mellett. Már hátrálnak és vezérök szükségesnek látja, hogy zászlót ragadva elővezesse őket. El is jutnak a hídra, de ott egy erős csapat ront rájuk és Bonaparte a mocsárba bukik, honnét társai csak nagy bajjal vonszolják ki. Harmadnapra a francziák egy csapata megkerüli az ellenséges hadi állást és Arcole elvész (1796 nov. 17). Így a harmadik nagy kisérlet Itália visszafoglalására is meghiusult.³⁴⁴

Maguk a franczia irók bámulják, minő erőt fejtett ki Ausztria e hadjáratban, mint állított talpra mindig új meg új seregeket. A bécsi udvar, melyben Thugut minister szava volt akkor döntő, rendkívüli súlyt helyezett Itália birtokára, ott keresvén kárpótlást a rajnamelléki veszteségekért és így nem kimélt sem ember-, sem pénzáldozatot e czél elérésére. Néhány hét mulva új, az eddiginél is hatalmasabb sereg kisérli meg az áttörést az Ecs völgyén lefelé. A döntő csata Rivolinál, Verona közelében ment végbe. Az osztrákok már-már győznek, elfoglalják a hóval borított fensíkot és elvágással fenyegetik a francziákat, midőn Bonaparte maga megérkezik a csatatérre. Egy lovas ezrednek rohama, néhány lőporos kocsinak felrobbanása megingatja az osztrák sereget és az imént még győzelmökben bizó katonák feltartóztathatatlanul futnak vissza Tirol felé (1797 jan. 14.)³⁴⁵ «Masséna hadteste 13-án Verona előtt verekedett, azután négy mérföldet (30 kilométert) ment Rivoliba, ott egész nap csatázott, 16-án pedig már Mantua előtt harczolt. Bonaparte katonái lábával nyerte csatáit». A kiéhezett Mantua megadta magát (február 2) és a franczia hadvezér előtt megnyilt az út az osztrák örökös tartományokba.

A háború Németországban. Moreau és Károly főherczeg.

A háború eleje óta általános meggyőződése volt a francziáknak, hogy azt csak Németországban lehet győzelmesen befejezni. Onnét jött a támadás, oda könnyű volt követni a visszavert hadakat és az annyi tartományra oszló birodalomban könnyűnek látszott a hódítás. A respublica ebben Richelieunek, XIV. Lajosnak és XV. Lajosnak nyomán járt, kiknek seregei mind keresztül-kasul szelték a Rajna és Duna mellékeit és egyaránt ismerték az utat Bécs és Berlin felé. Maga Bonaparte is azt az eljárást javasolta egy 1794-ben írt emlékiratában, mert az olasz hódítást nem lehet megtartani, míg Németország nincs megtörve.³⁴⁶ Azóta azonban változtak a viszonyok. Poroszország már nem volt ellenség; Németország nem volt egységes és Bonaparte egyénisége Itáliát tette a döntő hadi műveletek színhelyévé.

Egyénisége és nem serege. Mert a főerőt még mindig Németország ellen fordította a directorium. Az 1795. év végén a Rajna mellékén szerencsétlenül folyt a háború a francziákra nézve. Clerfait és Wurmser ismét a Rajnáig nyomultak elő, maguk előtt űzve Pichegru hadát. Ez az áruló titokban már megkötötte a szerződést a leendő királylyal, nagy jutalmat kötve ki magának hitszegéseért. Erről mit sem tudtak Párisban és megelégedtek azzal, hogy midőn 1795 decz. 31-én fegyverszünetet kötött az osztrákokkal, letegyék és Moreaut nevezzék ki helyébe. Carnot terve szerint Moreau Strassburg felől hatol a Duna völgye felé, Jourdan pedig a Majna vonalán halad előre. Mindkét vezér megoldja feladatát. A lassú, methodikus Moreau egész Münchenig jut, ugyanakkor pedig Jourdan a cseh határokig nyomul, maga előtt űzve az osztrák sereget. Itt is, mint Olaszországban, a kisebb fejedelmek siettek, elállni az osztrák szövetségtől és nagy hadi sarcz árán békét vásárolni. Úgy látszik, mintha Ausztria már nem is állhatna ellen az erős rohamnak.

Ekkor az osztrák fővezér, Károly főherczeg, egy lángeszű tervével egészen más fordulatot adott a dolognak. A két franczia sereg külön haladt; Moreau inkább délnek tartott, az olasz sereggel való összeköttetés megszerzése végett, Jourdan pedig inkább észak felé, hogy többet sarczolhasson. Károly, ki eddig Moreauval állott szemben, Ingolstadtnál gyorsan északnak fordul és legyőzi Bernadotte hadtestét, melyet Jourdan dél felé küldött (1796 aug. 16). Azután gyors csapásokkal sújt Jourdan hadára, Ambergnél, Würzburgnál és Altenkirchennél. Az utóbbi csatában (szept. 20) Marceau tábornok, a forradalmi hősnek az ellenségtől is nagyrabecsült mintaképe, halálosan megsebesült és fogságba jutott. Károly főherczeg a maga orvosát küldte hozzá, Kray tábornagy pedig sietett kezet szorítani a nagyreményű ifjúval, kinek fényes pályáját már 27 éves korában megszakította a halál. Emléke oly tiszta, hogy nemcsak a hadi történet őrzi, hanem a költészet is.³⁴⁷ A franczia sereg nemsokára visszament és ismét a Rajna bal partján táborozott. Moreau, ki így magára maradt, szintén kénytelen volt visszavonulni. Ezt a visszavonulást az őt üldöző ellenséggel szemben, a francziákat mindenfelől megtámadó néptől körülvéve, oly ügyesen és szerencsésen végezte, hogy minden veszteség nélkül elért a Rajnához. Így ez az egy hadjárat, az 1796-iki, három elsőrangú katonai tehetséget juttatott érvényre: Bonapartet, Károly főherczeget és Moreaut. Moreau, a legidősebb köztük, 35 éves volt, a többi kettő csak huszonhét éves. A forradalomnak az a nagy törvénye, hogy a tehetséget a maga polczára állítja, így fényesen bevált, nemcsak a franczia részen, hanem az ellenfélnél is. A lángész erősebbnek bizonyult a tapasztalatnál: a hatvan-hetven éves hadvezéreknek, mint Beaulieu, Wurmser és Alvinczy voltak, lejárt a koruk, mert a stratégia is új pályán haladt és nem igen vehette hasznát a tapasztalatoknak.

Moreau.
P. Audouin (1769–1822.) rézmetszete után. Az eredeti festményt Franois-Pascal Gerard (1770–1837.) festette.

A campoformioi béke. Velencze bukása.

A németországi hadjárat kudarcza csak annál fényesebbnek tüntette fel Bonaparte csillagzatát. Egyedül maradva a franczia sereg 1797-ben nem jöhetett át a Rajnán is kész elindulni Bécs ellen. Mindössze 53,000 embere van, de az elég, mert Ausztriának az 1796-iki nagy veszteségek után nem maradt hadserege. Csak egy vezére maradt, Károly főherczeg, ki most kezdi meg annyi időn át tartó mérkőzését Itália hódítójával. Bár a háború színtere, az Alpesek hegysége, nagyon kedvező az osztrákokra nézve, a túlsúly kezdettől fogva a francziáknál van. Károly alig tartóztathatja őket, átkelnek a szorosokon, elfoglalják Villachot, majd a Mura völgyében eljutnak Leobenig, hat napi járásnyira Bécstől. Már csak a Semmering hegyháta választja el őket a császári fővárostól, midőn a győztes felszólítja a főherczeget, váljék nemes elhatározása által az emberiség jótevőjévé, Németország megmentőjévé. A császár, engedve környezetének, Thugut ellenére, ki a végsőig akarta folytatni a harczot, elrendelte a békealkú megkezdését. Bonaparte maga nevetett fellengző phrasisain; békét akart, mert biztosítani akarta eddigi győzelmeinek eredményét és mert állása épen nem volt veszély nélkül való. Csekély sereggel ott állott egy nagy ellenséges birodalom közepén, összeköttetését Itáliával könnyen elvághatta a császárjához hű nép, kelet felől pedig már közeledett a királya szavára fegyvert ragadó magyar nemesi insurrectio. A leobeni előzetes béke értelmében a császár lemond Belgiumról és Lombardiáról s beleegyezik abba, hogy a német határ kérdését külön congressuson intézzék el. Kárpótlásul azonban nagyértékű országot nyer, a semleges Velenczét.

Bonaparte már Milanóba való bevonulása óta igazi dictatora Olaszországnak. Nemcsak az osztrákok szövetségeseit, Sardinia királyát, a pápát, a toscanai nagyherczeget, a parmai herczeget kényszeríti nagy adók fizetésére, épen úgy bánik a felszabadított Lombardiával is, mely «cisalpin köztársaság» neve alatt szövetségese lett Francziaországnak. Nem csoda, ha a nép mindenütt a francziák ellen fordul és hogy ennek következtében ezek is úgy járnak el, mint meghódított országban. De bárminő nagy volt az a zsarolás és elnyomás, mely legfőbb vonása volt itáliai kormányának, mindent felülmul az az igazságtalanság és ravaszság, melylyel Velenczének véget vetett.

Károly főherczeg.
Green metszete után. Az eredeti festmény Johnstól való.

A tengerek volt királynője a XVIII. században úgy katonailag, mint politikailag egyre hanyatlott, erkölcsi tekintetben pedig oly mélyre sülyedt, hogy légyottja lett a mulatni vágyó egész elegáns világnak. Már II. József kész zsákmányának nézte, mely a maga erejéből nem állhat ellen. A forradalmi háborúkban neutralis maradt gyöngeségből. Gyökeres reform talán segíthetett volna rajta, de erre a velenczei nobilitás csak oly kevéssé volt képes és hajlandó, mint a lengyel. Mihelyt a francziák eljutottak a Mincióhoz, már meg is szegték a neutralitást, de megtorlásra a Signoria nem is gondolt. Egyetlen politikája az örökös engedés volt, mert minden komoly összekocczanástól létét féltette.

Bonapartenak volt rá gondja, hogy a semleges államot ellenséggé tegye. Szüksége volt az új hódításra, különben Ausztriának nem adhatja meg a Leobenben odaigért kárpótlást. A franczia megszállás nagy terhet rótt a velenczei területre, melyet még elviselhetetlenebbé tett a katonaságnak durvasága, a tisztek féktelensége. Még élt a nagy városokban, Veronában, Bresciában, Bergamoban a régi municipalis szellem és szabadságszeretet, mely őket a XVI. század elején felfegyverezte XII. Lajos és Miksa császár hadai ellen.³⁴⁸ Mikor a franczia sereg északra vonult, megtámadták a kis őrségeket és kegyetlen bosszút állottak elnyomójukon. Más viszonyok közt ennek nem lett volna nagy következése, de most Bonapartenak kapóra jött ez az ügynökei által szított ellenségeskedés, mert felelősségre vonhatta érte Velenczét. A Signoria tagadta részvétét, kész volt minden elégtételre és elbocsátotta szlavon katonáit, hogy bocsánatot nyerhessen. De Bonaparte mégis a város ellen indult, mire a védtelen senatus lemondott és a községnek engedte át a kormányt. A demokratikus alkotmány sem használt. A francziák bevonultak, elvitték az állam ingó vagyonát a hajóhaddal együtt és csak az üres várost engedték a császárnak. Ennek hadai már előbb megszállották Isztriát és Dalmáciát; az ión szigetekre Bonaparte tette kezét. Ez volt a vége annak a hatalmas köztársaságnak, mely mint a régi római szellem legigazabb örököse, úgy katonailag, mint kereskedelmi tekintetben századokon át uralkodott az Adria mellékein, melynek homlokát egyaránt övezte a hadi babér és a művészetek pálmája és melynek alkotmánya, csodálatos szilárdságával és titokzatosságával, századokon át bámult mesterműve volt az emberi alkotó szellemnek. Belső gyöngeségtől roskadt össze, hirtelen, mint Lengyelország. Bukása, különös találkozás folytán összeesik a római szent birodaloméval, úgy, mint keletkezése egyidejű volt a nyugotrómai birodalom bukásával. A közép-kornak két legnagyszerűbb világi alkotása így egyszerre ért véget: mindkettőt a forradalom szelleme itélte halálra.

Mert a béke, melynek tárgyalását Udine közelében, Campoformio nevű faluban folytatták, lényegében már véget vetett a német nemzet római császárságának. Elszakította tőle Belgiumot, elszakította a Rajna bal partját. Azon vidékeket adta Francziaországnak, melyekben a Karoling dynastia felemelkedett és a melyek mint az egyházi nagy fejedelemségek székhelyei, legjobban kifejezték a birodalom eszméjének egyházi vonását. Az alkudozás soká huzódott, míg Bonaparte erőszakos fellépése, ultimatuma, engedésre nem birta az osztrák biztosokat (1797 okt. 17). A császár elvesztette Mantuát is; a modenai herczegnek Németországban szántak kárpótlást. Dalmácziát Ausztriához kapcsolták, hoha ott még élt és több helyütt nyilatkozott a Magyarországhoz való tartozás emlékezete. Francziaország, mely a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavaival kezdte meg öt évvel azelőtt a háborút, oda jutott, hogy mint az udvarok és a régi iskola diplomatiája, mérföldek és lélekszámok szerint mérje ki a népeket, mint lélektelen lényeket.

Bonaparte Egyiptomban.

A köztársaság mindenfelé békét szerzett magának, mindenfelé kiterjeszté határait és vezéreinek tehetsége, katonáinak vitézsége Európa első, rettegett katonai hatalmasságává tevé. Csak még egy ellensége maradt megtöretlen, daczolt vele megközelíthetetlen vizi erősségéből, tönkre tevén hajóhadát, elszakítván gyarmataitól és megbénítván kereskedését: a büszke Albion.

Az ouessanti csata után a francziák többé nem bocsátkoztak nyilt tengeri ütközetbe. Csak egy reményök volt a háború diadalmas bevégzésére, ha sikerül átkelni a szoroson és ott, székhelyén, a forradalmi pártnak és a lázadó ireknek segítségével megrendíteni a világbiró nemzet uralmát. Vissza kellett adni a kölcsönt Toulonért, Quibéronért. Miután a Párisban folyó béketárgyalások meghiusultak (1796 deczemberben), a directorium összeköttetésbe lépett az irek nagy szövetségével, az «united irish»-el, melynek félmillió tagja volt és mindent előkészített az Irországba való kiszállásra. Hogy minő súlyt helyeztek az expeditióra, kitünik abból, hogy Hochet rendelték vezérének. Az angolok nem állották útját a Brestből kiinduló hajóhadnak, de a tenger őrködött úrnője fölött. Egy vihar szétszórta a franczia flottát és Hoche kénytelen volt visszamenni. Spanyolország csatlakozása a francizákhoz nem sokat segít, sőt alkalmat nyújtott arra, hogy az angolok St. Vincent fokánál tönkre tegyék a spanyol flottát (1797 február 14). Hasonló sors érte a másik szövetségest, a batáv köztársaságot is, melynek hajóhada Kamperdownnál szenvedett nagy vereséget. Az angolok azután sorban elfoglalták a holland gyarmatokat: Ceylon és a Jóremény foka akkor jutottak kezökre. Hoche 1797 szeptemberben meghalt és így az expeditió elvesztette igazi vezető szellemét.

Mindamellett végbe ment az Irországba való kiszállás. Egy ir menekült, Wolfe Tone, és egy franczia tiszt, Humbert, voltak a vezetők. Az angolok vérbe fojtották az ir lázadást, a francziákat pedig Humberttel együtt elfogták. Wolfe Tone öngyilkos lett. Irországban az erőszak uralkodott és előkészítette a sziget törvényes egyesítését Angliával.³⁴⁹

Ennyi kisérlet meghiusulása meggyőzhette a franczia kormányt arról, hogy az angol uralmat közvetlen támadással csaknem lehetetlen megrendíteni. De Anglia is megsebezhető, ha hozzá lehet férni szárazföldi birtokaihoz, különösen Indiához. Nem lehet-e ott megujítani Dupleix és Labourdonnaye művét? Nem áll-e még fegyverben az angolok ellen Tippo Szaib, Heider Ali vitéz fia? Lehet-e kételkedni a sikerben, ha Bonaparte lesz a vezér?

Ezek a szempontok vezették a directoriumot, midőn az Ausztriával való harcz befejezése és Bonaparte diadalmas hazatérése után előkészítette az újkor egyik legkalandosabb vállalatát: az aegyptusi expeditiót. Az általános okokhoz személyesek is járultak. Bonaparte a szárazföldi háború befejezése után megfelelő hatáskör nélkül maradt. Mindig új háborúra, új dicsőségre volt szüksége, hogy a felszínen maradhasson. Láttuk, mennyire érdeklik őt mindig a keleti ügyek. Valóban kicsiny neki Európa: Nagy Sándornak, Caesarnak, Trajanusnak nyomába akar lépni. «A nagy hírt csak Keleten lehet megszerezni, hol 600 millió ember lakik.» A directorium viszont örült, hogy megszabadulhat a reá nézve kényelmetlen, őt elhomályosító férfiútól. Így megbizást kapott, hogy Toulonban az Anglia ellen szervezendő hadsereg «bal szárnyát» megalakítsa. Csak kevesen tudták e hajóhad igazi rendeltetését.

Az antik lovak elvitele a velenczei Márk-templomból.
Jean Duplessis-Bertaux (1747–1813) rézmetszete után.

Ünnepély Napoleon tiszteletére a directorium palotájában, a campo-formiói béke alkalmából.
Berthault metszete után; az eredeti rajz Girardet-tól való.

Toulonba összegyűlt az itáliai hadsereg java, 35,000 ember, a legjelesebb vezérekkel, kikhez a többi hadsereg legkiválóbb tábornokait is csatolták. 500 szállítóhajó várta őket készen. Pénzről gondoskodott a fővezér, midőn előbb az olaszokat, most meg a svájcziakat kifosztotta. Minthogy nála a haszon és hír vágyával mindig együtt jár a cultura iránti érzék is, Francziaország legkiválóbb tudósait is magával vitte, hogy kikutassák a meseország kincseit. 1798 május 19-én elindultak és előbb Maltában kötöttek ki. A johanniták nagymestere előre meg volt vásárolva és így La Valette várát, mely visszaverte Szulejmán hadát, nem védte senki. Különben is, a lovagok oly biztonságban éltek és oly kevéssé gondoltak háborúra, hogy csókák fészkeltek az öblös ágyúk torkában. Így az első csapás sikerült. Még nagyobb szerencse volt, hogy nem találkoztak az angol flottával, mely Nelson alatt őrködött a Földközi-tengeren. Alexandria előtt vetettek horgonyt 1798 junius 30-án.

Egyiptom török hübér volt a mamelukok harczias nemességének birtokában. Mióta a török hatalom hanyatlott, inkább csak névleges volt a szultán felsősége és a XVIII. század második felében egymást érték az ellene való lázadások. A francziák elismerik hagyományos szövetségesüknek, a portának felsőségét; csak a mamelukok ellen harczolnak, hogy azok jobbágyait, az arabokat, a fellah parasztokat és a keresztyén koptokat felszabadítsák. A vallásos motivum az egész hadjárattól teljesen távol maradt. A franczia köztársaság előtt, csak úgy mint Bonaparte előtt, közömbös volt minden vallás; és úgy mint Olaszországban a katholikus hivőket, ugy itt a mohammedánusokat akarta megnyerni vallásuk teljes kimélése által. Bonaparte tüzes képzelete már eléje varázsolta azt a délibábos képet, mint nyargal, turbánnal fején, igazhitü mozlimok élén, a pusztán és az Eufratesen át Indiába, az angol hatalom megdöntésére.

A háború szerencsésen kezdődött; a francziák julius 21-én a pyramisok közelében legyőzték a mameluk bégek vitéz seregét és elfoglalták a fővárost, Kairót. E csata kezdetén mondá Bonaparte, ki a múlt emlékeit csak úgy felhasználta katonái lelkesítésére, mint a jövő ábrándjait: «Katonák, 40 század néz itt le reátok». De a diadalmi mámort csakhamar szétoszlatta az a hír, hogy Nelson rábukkant a franczia hajóhadra és azt rövid csata után Abukir mellett megsemmisítette (augusztus 1-én). A franczia sereg így el volt vágva hazájától és Bonapartenak le kellett mondania ábrándos terveiről. Elég volt az országot a minduntalan megujuló lázadások ellen megtartani. A szultán is hadat izent, a mozlimok ez egyszer valóban hitetlenek ellen vivtak szent háborút és csak a hódítók összetartása és kitünő közigazgatásuk csendesíthette le a nagy és népes tartományt. Különösen Desaix tábornok, kire Felső-Egyiptom békítése volt bizva, szerzett nagy tekintélyt. A nép «az igazságos szultán» nevével tisztelte meg.

Bonaparte Napoleon.
F. Bartolozzi (1730–1813.) metszete után. Az eredeti festményt Andrea Appiani (1754–1818.) festette.

Bonaparte maga megindult Syriába, hogy az onnét betörni készülő török sereget megelőzze. Egyuttal meg akarta szerezni a kikötőkben oly gazdag phoeniciai partvidéket. Különös látvány, mint ejti birtokába a legjobban fejlődő nyugati állam, épen átalakulása egy nevezetes mozzanatában, Kelet legrégibb és legnevezetesebb culturáinak székhelyeit. Csak a keresztes háborúkban is oly nevezetes szerepet játszó St. Jean d’Acre vára fejtett ki oly ellenállást, melyet a francziák nem birtak legyőzni. A török őrség vitézül védekezett, az angol flotta pedig gondoskodott az élelemről és a hadi szerekről. Bonapartenek nem voltak ostromló ágyúi; az ellenség tüzérségét pedig egy volt tanulótársa, Philipeaux gróf vezette. A török csapatokkal diadalmas harczokat vivott Tábor hegye körül és Nazarethnél, ott hol hétszáz évvel azelőtt mentek végbe «Isten cselekedetei a frankok által». De végre is abban kellett hagynia az ostromot és visszafordulnia. Soha sem birta ezt az első kudarczát megbocsátani Sidney Smithnek, az angol hajósvezérnek. Csakis neki tulajdonította, hogy nem jutott el Indiába és nem éri el hadjárata czélját: az angol gyarmatbirodalom megtörését.

Ez a visszavonulás sokkal több áldozatába került a franczia seregnek, mint az eddigi csaták. A pestis, a forróság és szomj számos vitézt ragadtak el. Szinte megváltás volt, mikor ismét Egyiptomba jutottak és nyilt csatában megverekedhettek az angol hajókon kiszálló törökkel. A második abukiri csata (1799 jul. 25.) új győzelme volt Bonapartenek és lehetővé tette neki dicsőségének megóvásával a kaland egyetlen szerencsés megoldását, a visszatérést (1799 aug. 22.).

Ez a nagy vállalat tehát nem vezetett czélhoz. Az angol flotta túlsúlya még megerősödött, a szárazföldi hadjárat Indiába, Nagy Sándor módjára, lehetetlenné vált az acrei kudarcz által. De következései mégis mérhetetlen nagyok. Bonaparte tette meg az első kisérletet a műveltségnek visszahódítani a török barbárságba sülyedt régen virágzó birodalmak egyikét. Egyiptom azóta sok változáson ment át, de az európai civilisatio döntő befolyásától többé menekülni nem birt. A másik hatás a tudományos. Ez a hadjárat az első, melynek egyik főczélja a tudományos kutatás előmozdítása. Talán az a nagy munka, a melylyel a franczia tudósok, Denon vezetése alatt, tanulmányaikról beszámoltak, az egész csillogó s fényes, de oly sok áldozattal járó és nyilvános kudarczczal végződő expeditiónak legmaradandóbb alkotása.

Francziaország a directorium alatt. A communismus kezdetei. A második coalitio.

Bonaparte hazatérését azon a belátáson kívül, hogy Egyiptom meg nem tartható és azon törekvésen kívül, hogy az addig mindig győztes vezér nem akarta nevét egy bukott vállalathoz kötni, Francziaország belső állapotának ismerete indokolta. Ezen állapot visszahatása a külföldre pedig annyira megrendítette az ország tekintélyét, hogy azt a közmeggyőződés szerint csakis Ausztria legyőzője állíthatta vissza.

Pichegru.
Pierre Charles Coqueret (szül. 1761.) metszete után. Az eredetit Périé Hilaire (1780–1833.) rajzolta.

A directoriumra, az első rendes kormányra a forradalom megkezdése óta, igen nehéz feladat várt. Ujra kellett szervezni a megbontott társadalmat, gyógyítani a hosszas polgárháború által ütött sebeket és mi legnehezebb volt: hatalmat gyakorolni erőszak nélkül.

Először is a pénzügyek rendbeszedése okozott nagy nehézséget. Az assignatok tömege nőttön nőtt; értékök szinte semmire szállott alá. Ezért kimondották, hogy negyven milliardnál jóval több, mint az egész mostani állami adósság többet nem bocsátanak ki. Mikor pedig az előírt szám betelt, új pénzt bocsátottak ki a még meglevő állami javak alapján. Úgy rendezték, hogy az assignatok értéke a mandatok 1/30-a legyen. Azt akarták vele elérni, hogy mivel a mandatokat készpénz gyanánt kellett elfogadni, az assignatok értéke ehhez képest emelkedjék. Épen az ellenkező állott be. Minthogy mindenki tudta, hogy a mandat csak 30-szor annyit ér, mint az assignata, az új pénz értéke csakhamar egy tizedére szállott alá. Később, a midőn száma szaporodott, ahhoz képest szinte semmire szállott ennek is az értéke. Így az által, hogy új bankókat nyomattak, egy időre elhalasztották ugyan az állami tönköt, de csak annál súlyosabbá tették azt.

Eltekintve a bankórendszer gazdasági veszélyétől, roppant erkölcsi bajokat is okozott az. A pénzérték szüntelen változása az agiotagera, az őrült börzespeculatióra adott alkalmat, akár csak Law korában. A pénzbőség és értékének folytonos ingadozása pedig veszett pazarlásnak nyitja meg az útját, úgy hogy a directorium e tekintetben tán még felülmulta XV. Lajos korát. A kik az assignatokon túl birtak adni és értök pénzt szerezni, roppant gazdagságra tettek szert. Az állam reájuk van utalva és készpénzért uzsorakamatot fizet. Másrészt az állam hitelezői tönkre mennek, mert a kamatot assignatokban fizetik akkor is, mikor 300 francnyi csak egy ezüst francot ér. Voltakép a középosztály, a munkás és takarékos polgár adta meg az egésznek az árát. St. Simon előre mondá, hogy a nemesi uralom megdőltével a pénz válik mindenható zsarnokká.

Ez bekövetkezett és a plutokratia annál rútabb volt, mert sem a forradalom elveit, sem a régi rendszert nem vallotta, egyáltalában nem volt sem erkölcse, sem hagyománya és kész volt minden kormányt elfogadni, mely megvédi a jakobinusoktól egyrészt, másrészt meg a nemesi gőgtől.

Őrült pompát kifejtő financierk, kikkel kezet fog a velök üzérkedő és reájuk szoruló kormány, másrészt az éhező munkások és rentierk ezrei, ez volt Páris képe a XVIII. század utolsó éveiben. A gazdagság, melyet nem szentesített sem a vallás, sem ősi érdem, sem jótékonyság, sem műveltség, annál inkább szemet szúrt, mihelyt a többi társadalmi különbség eltünt. Megmutatta, hogy hiába való volt a nagy forradalom: a nép nyomora megmaradt vagy nőtt, csak az uralkodó osztály alakult át. A középkori elnyomás szülte a politikai forradalmat; a pénzaristokratia a socialis mozgalmat, a communismust.

Az egyenlőség tanát a vagyonra is ki kell terjeszteni, különben félmunka marad mind az, mit a jakobinusok eddig kivívtak. Babeuf Ferencz, ki a Grachus nevet vette fel, abból indult ki, hogy minden embernek joga van a megélhetésre. A földet egyenlő részekben fel kell osztani a polgárok között, kik egyenlő – naponkint két órányi munka által jogot nyernek a termésre. Lapját, a Néptribun-t sokan olvasták, de kevés rajongón kívül többnyire csak elzüllött emberek, régi lándzsás bandák maradványai csatlakoztak hozzá. Tanai keresztülvitelére nagy titkos társaságot szervezett. Ebben részt vett egy olasz forradalmár, Buonarotti, a nagy művész családjából,³⁵⁰ Drouet, a király elfogója és több hegypárti képviselő, ki bár nem volt communista, fel akarta használni a mozgalmat a directorium megbuktatására és az 1793-iki alkotmány helyreállítására. Előbb a Pantheon klubjában gyülekeztek, majd midőn ezt Bonaparte 1796 febr. 27-én bezáratta, pinczékben és más rejtett helyeken találkoztak az igazgatók. A rendőrség egy része már meg volt nyerve a tervnek, midőn Grisel kapitány mindent elárult a directoriumnak, mely sietett elfogatni Babeuföt és társait. Hosszú per után Babeuföt és Dartkét lefejezték, a többit, köztük Buonarottit is, deportálták (1797 máj 26.). A polgári respuplica, mely előbb legyőzte a jakobinusokat, most még könnyebben erőt vett a socialistákon, kiknek elvei még egyáltalában nem találtak visszhangra a népben.

E kisérletnek nem lehetett más következése, mint az, hogy a kormányt és a közvéleményt jobb felé szorította. Carnot és Le Tourneur mérsékletet és békét ajánlottak, Barras ellenben folytatni akarta a jövedelmező háborúkat és a maga részére nyerte Rewbellt és La Révelliere Lépeauxt is. Az öregek és az 500-ak tanácsában is igen jelentékeny volt már a mérsékelt párt. A royalisták már azt remélhették, hogy egészen törvényes módon, a többség által jutnak hatalomra. Az 1797 tavaszán végbemenő választásokon Páris és az ország nagy része királypártiakat választott, köztük Pichegrut. A kilépő Le Tourneur helyett a nagyon mérsékelt Barthélémyt a baseli béke megkötőjét választották meg directornak.³⁵¹ Párisban a clichyi-klub, a royalisták gyűlőhelye ragadta magához a hatalmat. Így Barrasnak, ki a directorok közt kétségtelenül a legenergikusabb volt, gondoskodni kellett a köztársaság megvédéséről. Máris megvolt az ellentét a tanácsok reactionarius többsége közt és szinte lehetetlenné vált a kormányzás. Az 500-ak tanácsa Pichegrut választotta meg elnökének; az emigransok nagy számban visszatértek. A párisi előkelő társaság és a sajtó nyiltan hirdette a harczot a forradalom ellen. Barras elhatározta, hogy erőszakosan lép fel a törvény oltalmára és a még jó republicanus hadsereghez fordul. Hoche, ki nem akart letérni a törvényes útról, csak serege egy részét küldte Páris közelébe; Bonaparte ellenben, kinek minden álmát szétfoszlatja a Bourbonok restauratiója, odaküldte Augereaut és pénzzel is támogatta a kormányt. Elég volt eljárni az országgyűlés ellen, mert az egész mozgalomnak ott volt az igazi fészke. Fructidor 18-án (1797 szept. 4.) fegyveres csapat szállja meg a három director parancsából az üléstermeket. Hetven tanácsost elfognak s kizárnak. Carnotnak sikerült menekülnie; a többit Cayennebe deportálták, mi a halálos itélettel volt egyértelmű. Véget vetettek a sajtó szabadságának és a nemsokára létrejövő campoformioi béke és Bonaparte nagy hadi dicsősége egy időre ismét megszilárdították a kormányt. Új directorokul douayi Merlint, a ki testestől lelkestől jakobinus volt és Neufchateaut választották. Így forradalmivá vált ez a kormány is: erőszakkal szabadult meg ellenfeleitől, mint a közjó bizottsága.

Most ismét a jakobinusokhoz közeledett a kormány és ezek segélyével könnyen leverte a royalistákat, kik különösen délen ismét zavarogtak és forrongásba döntötték az országot. A katonai hatalom veszélyétől, melyet nyilvánvalóvá tett a fructidori államcsiny, az által menekültek, hogy Bonapartet az egyiptomi hadjárattal kötötték le, a többi tábornoknak és seregnek pedig nemcsak erélyes, hanem egyenesen erőszakos külső politika által szereztek foglalkozást.

Velencze elfoglalása példát mutatott, mikép kell kényelmetlen és tehetetlen szomszédokkal elbánni. Még a campoformioi béke előtt Genue is hasonló sorsra jutott, mint régi rivalisa. Egy kis demokrata párt szervezkedett; az aristokratikus kormány nem birta féken tartani a köznépet, mely ezen francziáskodók ellen fordult és Bonaparte, kinek döntenie kellett, népuralmat hozott be és az új liguriai köztársaságot is befogadta a franczia szövetségbe (1797 febr. 14.).

Fontosabb volt a római respublica alapítása. Bonaparte a tolentinói békében (1797 május) békére kényszerítette a pápát, elvévén tőle Bologna, Ferrara és Romagna tartományait és 30 millió francot. A francziáknak volt arra gondjuk, hogy az egyházi államban, sőt Rómában is szervezkedjék köztársasági párt. Ez, ha üldözték, a franczia követnek, Bonaparte Józsefnek oltalmához fordult. Egy ily alkalommal nagy csődület támadt és a pápai rendőrség agyonlőtte Duphot franczia tábornokot.

VI. Pius.
J. M. Winkler bécsi metszetének mása. 1782-ből.

Erre a követ elhagyta Rómát és a pápai kormányt vádolta a követi jog megsértésével. A respublica természetesen még kiméletlenebbül lépett fel a szent-szék ellen, mint százharmincz év előtt hasonló esetben XIV. Lajos. Kimondta, hogy a pápai kormány megszünt és olaszországi seregét bizta meg a határozat végrehajtásával. A pápai kormány rendkivüli gyengesége miatt csak igen csekély hadi erőre volt szükség, bár Rómában, néhány rajongó művészt kivéve, nem létezett köztársasági párt. A republicanus államforma e szentelt területen teljes mértékben lehetett áldozni azon szinpadi szenvedélynek, mely annyira kitünteti a forradalmat. Nagy látványossággal kimondták a köztársasági alkotmányt a forumon,³⁵² aztán a Capitoliumra vonulva, engesztelő áldozatokat hoztak a Gracchusok szellemének. A vezér Berthier ott nagy beszédben örökösnek mondá ki a rómaiak és gallusok közti barátságot (1798 febr. 13.). A régi római elnevezések consul, tribunus, senatus alatt tényleg a directoriumi államformát hozták be, az egész hatalmat pedig, a szabadság megerősítéséig, a franczia fővezérre bizták, mint dictatorra. E név alatt borzasztó rablás és zsarolás lépett életbe. A leggazdagabb rómaiak, mint Marc Antonio Borghese nevére nagy váltókat állítottak ki és azokért kényszerrel behajtották a pénzt. Rómában mindig rettenetes volt az uzsora, de most két-három hétre 20–30 százalékot kellett fizetni és a pénz a francziáké lett. A műkincseket akkor hordták szét Európába és Borghese még Raphael egy híres képét is kész volt eladni. Szt.-Péter templomából 80,000 pápai tallérnyi ezüst egyházi szereket raboltak el, melyeket, tekintet nélkül művészi értékökre, beolvasztattak. Ily sorsra jutottak a Michel Angelo rajzai után készített gyertyatartók. A köznyomor alatt is akadt, a ki szennyes pénzüzletek által meggazdagodott: a mostani Torlonia herczegek őse. Neje a lorettói Madonnától ellopott gyémántokat viselte.³⁵³ A nyolcvan éves pápa ellen, ki nem akart lemondani az uralomról, Berthier még sem mert kényszert alkalmazni. Masséna, kit helyébe küldtek, ettől sem riadt vissza. Az aggastyánnak ujjairól leszedték a gyémánt gyürűket, úgy vitték fogságba Sienába. Még ebben is járt uton járt a jakobinus sereg, csak Szép Fülöp eljárására kell gondolnunk VIII. Bonifácz ellen.

VI. Pius pápa éremképe.

A forradalom kifelé akkor kezd hódítani, midőn bent az országban már szinte elhamvadt tüze. A hol a középkori kiváltság és visszaélés még uralkodott, akár egyesek, akár egész pártok vagy felekezetek, a hódító köztársaság felé fordították sovár tekintetöket.

Láttuk már, hogy az irek a francziáktól várják szabadulásukat, de az angolok is voltak republicanusok, kik Horne Tooke vezetése alatt jakobinus társaságot alakítottak és kikkel nagy perben kellett az angol kormánynak végeznie. Úgy látszik, összeköttetésben állott velök Martinovics Ignácznak magyar jakobinus társasága, mely szintén többnyire írókból állott, s melynek létezésére az angol szövetséges figyelmeztette a bécsi kormányt. A magyar jakobinusokat akkor fogták el, mikor a rémuralom végét járta; elitélésök és kivégeztetésök a budai vérmezőn pedig egy időbe esik a párisi jakobinus klub bezárásával. Semmi sem könnyítette meg annyira a franczia vezérek diadalát, mint a népek elégedetlensége és elnyomatása.

Ezek a visszaélések okozták, hogy a republikánus eszmék természetes ellensége, a pápa után, sorra került Francziaország legrégibb szövetségese Svájcz is. Ennek főhelye, Bern, gyűlőhelye volt az emigransoknak. A berni patriciatus még a régi módon kormányzott és zsarolta alattvalóit, gőgben és tehetetlenségben egyaránt hasonlított a velenczeihez. Alattvalói közt különösen Vaud tartománynak franczia nyelvű lakossága lelkesedett a franczia eszmékért. De nemcsak ők, hanem a hatalmas városnak többi alattvalói is, a franczia fegyverbe vetették felszabadulásuk reményét. E reménység nőtt, mikor Bonaparte 1797-ben az olasz Veltlint elszakította Graubündentől és midőn a francziák 1797 végén elfoglalták Basel püspökségének nagy részét. A vaudiak és a berni czéhek mozogtak; ezek vezére, Ochs Péter, megegyezett Bonaparteval. Franczia sereg vonult be, melynek oltalma alatt demokratikussá lett a legtöbb főhelynek alkotmánya. Ellenállást csak az őskantonoknak a régihez ragaszkodó buzgón katholikus népe fejtett ki, melyből kikerültek a Tuileriák védői. De ők is engedtek végre és létrejött a helvetiai köztársaság, melyben már nem voltak uralkodó és alávetett tartományok, hanem csak egyenlő jogú kantonok. Ez a beavatkozás nagy haszonnal járt Francziaországra nézve. Bernnek és a többi városnak féltékenyen őrzött kincstára csak úgy hozzájárult az egyiptomi hadjárat költségeihez, mint a pápa pénze. A mellett pedig Európa egyik legvitézebb népe és stratégiailag egyik legfontosabb országa állott rendelkezésére a bekövetkezendő és máris előre látott háborúban.

Hoze.
Egykorú metszet után.

A tudományok és művészetek institutjének első ülése, a köztársaság IV. évében. (1796.) Germinal 15-én (márcz. 21–ápr. 19.)
Berthault rézmetszete után. Az eredetit Girardet rajzolta.

Egyelőre még tartott a Rastattban összeülő congressus, melynek a campoformioi béke értelmében Németország területi kérdéseit kellett rendezni. A főkérdés el volt intézve, a birodalmi rendek már 1798 május 11-én lemondtak a Rajna balpartjáról. De hátra volt még a földjüket vesztett fejedelmek kárpótlása; hátra a nagy osztozkodás a papi és városi birtokokon, melyeket kárpótlásnak szántak. A császár Salzburg érsekségét akarja megszerezni; a porosz a Rajna és Majna melléki püspökségeket és a két német nagyhatalom inkább egymással áll szemben, mint a francziákkal. Így a franczia megbizottak döntenek, igazán vásárt csapnak, a legtöbbet igérőnek igérve a legtöbbet. Egyáltalában XIV. Lajos sem bánt durvábban a nemzetközi joggal, mint a directorium, melynek pénzsovárgása egész meztelenül nyilatkozott minden alkudozásban.

Annyira még sem volt Európa, hogy ily erőszakos, kapzsi, a mellett gyönge kormány előtt tétlenül meghódoljon. Anglia még fegyverben áll s minden újabb tengeri győzelme és hódítása újabb csatlakozásra biztatja régi szövetségesét, Ausztriát, mely csak kénytelenségből kötött békét. A legnagyobb franczia vezérnek és a legjobb seregnek eltávozása Egyiptomba és a visszatérés nehézségei, Francziaország zilált állapota mind a háború megújítására bátorítottak. E szövetségbe pedig igen hatalmas részes gyanánt belépni készül Oroszország is. Láttuk, hogy Katalin czárnő, ki az általános európai bonyodalmat Lengyelország megsemmisítésére használta fel, mindvégig csak elvi ellensége maradt a forradalomnak. Gyönge és tehetetlen fiára, I. Pálra, ki 1796 végén lépett a trónra, nagyobb hatással volt a legitimitás elve s az angol és osztrák diplomatia közös rábeszélése. A czár elismerte XVIII. Lajost franczia királynak, gondoskodott arról, hogy Mitauban, Esthland fővárosában udvart tarthasson és különösen Malta elfoglalása óta erősen készült a háborúra. Magát tartá ugyanis a johannita rend főpatronusának és személyes sérelemnek vette a rend megfosztását ősi birtokától. Az abukiri csata óta a bécsi udvarnál is felülkerekedett Thugut háborús pártja. Már 1798 áprilisban megrohanta a bécsi csőcselék a franczia követség palotáját, mert Bernadotte, a követ, kitűzte a tricolort föléje a phrygiai sipkával. Bernadotte eltávozott és a köztársaság már háborúra készült a népjog megsértése miatt, de az ekkor Egyiptomba készülő Bonaparte kiegyenlítette a viszályt. Most azonban a köztársaság minden ujabb túlkapása megannyi alapos okul szolgált a háború újra kezdésére.

E túlkapások pedig egyre folytak, az egyik hódítás maga után vonta a másikat s az 1798. év végén már franczia kézen volt egész Itália.

Érem Pál nagyherczeg esküvőjére.

Nelson az abukiri csata után Nápolyba hajózott, hogy hódolatát bemutassa kedvesének, Lady Hamiltonnak, az angol követ nejének,³⁵⁴ és egyúttal szövetségre birja IV. Ferdinand királyt Angliával. A gyönge királyt egészen neje, Mária Karolina, Mária Teréziának nagy tehetségű, de szenvedélyes és féket nem ismerő leánya vezette. Az ő befolyása alatt iparkodtak jobb karba helyezni a sereget és azt remélték, hogy legalább is az egyházi államot elhódíthatják a francziáktól. Negyvenötezernyi sereg indul Róma ellen, melynek 7000-nyi franczia őrsége közeledésökre kivonul a gyáva nép átkozódásától kisérve. De midőn Terni mellett ütközetre került a dolog, a nápolyi sereg szétszaladt. Futtában kirabolta Rómát, nem kimélve még a vatikáni könyvtárt sem. Az örök városban a visszatérő franczia sereg állította helyre a rendet. Nápoly csőcseléke, miután a király Siciliába menekült, szintén kényére rabolt, úgy hogy maga a polgárság hívta be a francziákat. Itt is megállapították a «parthenopei» köztársaságot és sok jó hazafi örvendett a Bourbonok korhadt uralmának bukásán.

Még csak Sardinia volt hátra. Királya, Károly Emmánuel, ki a cherascoi béke óta tényleg vasallusa volt a francziáknak, csak nehezen tűrte a függést és érintkezésbe lépett Nápolylyal. A directorium Itália bejárásánál nem tűrhetett titkos ellenséget. Az országot franczia igazgatás alá vonták; a királynak Sardinia szigetére kellett menekülnie. Így egész Itália franczia uralom alatt egyesült; sokkal tökéletesebben, mint bármikor osztrák felsőség előtt. Csak a tenger szabott nekik határt; az angol flotta védelme alatt a nápolyi király is megmaradt Siciliában.

Ily viszonyok közt jött létre a szövetség Anglia, az orosz czár és Ferencz császár között. Olaszország birtokáért még egyszer meg kellett küzdeni a köztársasággal. A czárnak nagyon hízelgett, hogy a császár Szuvarovot nevezte ki fővezérének.

«Szuvarov azon emberekhez tartozik, kik a történetben egészen hamis színben tünnek fel, mert magukat szántszándékkal különös világításba helyezik. Volt benne valami a samánból és egész csudás módon birt hatni a közemberre. A mellett azonban igen olvasott, nem közönséges műveltségű és igen finom eszű ember vala. Jól tudott németül, francziául és angolul is értett. Felfogása a hadakozásról egészen eredeti. Jól ismerte seregének jó és rossz tulajdonságait; tudta, hogy e vad csapatokkal nem lehet tudós módon háborút viselni, ezért tömeges támadás által akart győzni, tekintet nélkül a vérontásra. Békében, és ha megszállott egy tartományt, enyhén kormányzott, de a rohammal bevett városokat megsemmisítette: a rémületnek kellett előtte járnia. Katonáival néha, fogalmaink szerint, megbotránkoztató módon bizalmasan bánt. A mint az oroszoknál csak a cselekedetekben áll a szentség, úgy katonái is szentnek és csudatevőnek tekintették: senki sem imádkozott többet, senkise bőjtölt szigorúbban, mint ő. Soha sem engedelmeskedtek vezérnek oly feltétlenül, mint neki. Fejedelmekhez és előkelőkhöz való viszonyában, ő, ki mintegy vadnak szerette magát feltüntetni, mint tökéletes államférfiu lépett fel, és modorában a finom diplomatát utánozta, miután egy pillanattal előbb a közkatonákkal eltréfált. Jelleméről nem lehet szó. Ismail bevétele roppant tett, de az újkori haditörténet legborzasztóbb ténye».³⁵⁵

Nelson.
Forsmann metszete után, 1806-ból.

Minthogy Olaszországban már folyt a küzdelem, odaindult a szövetséges orosz és angol hajóhad, melyhez a két nagyhatalom közös befolyása alatt, egy török segédcsapat is csatlakozott. Bonaparte számítása, hogy a portát felfegyverezi az orosz ellen, mint látjuk, nem volt helyes, és a szultán mint a czár szövetségese lépett be a nagy küzdelembe. Együtt foglalták el Korfu szigetét az ión tengerben, melyet Velencze bukásakor a köztársaság többi tengeri birtokaival együtt Francziaország ragadott magához. A nápolyi hadjárat szerencsétlen eredménye megakasztotta a szövetségesek terveit és a császárt visszatartá a hadizenettől. Másrészt a directorium is tartózkodott ettől, igazságosnak akarva feltüntetni ügyét a támadók ellenében. Így tényleg már hadilábon állottak az ellenséges hatalmak, midőn még hivatalosan nem szünt meg a béke. Szuvarovnak és egy 50,000-nyi orosz seregnek benyomulása Galicziába és Morvába volt a háború igazi kezdetének tekinthető. Onnan Olaszországba siettek, melyet a bécsi diplomatia ismét, mint 1796-ban a háború főszinhelyéül tűzött ki.

A directorium igen erélyesen folytatta a hadi készületeket. Az ujonczozás által 200,000 új vitézzel akarta kiegészíteni seregének ritkult sorait. Fővezérekül Olaszországba Scherert, a volt hadügyministert, Svájczba Massénát, Németországba Jourdant rendelte. Szakértők szerint azon hibába esett, hogy seregeit elosztotta az egész óriási vonalon Hollandia és Nápoly közt, a helyett, hogy az egyik vagy másik területen túlnyomó erőt igyekezett volna központosítani.

Mint rendesen, a francziák állottak először készen. Jourdan már 1799 márczius 1-én átment a Rajnán, Masséna pedig ugyanakkor Svájczból a császáriak által megszállott Graubündenbe nyomult elő. Eleinte déli Tirolba igyekezett, majd észak felé vonult, hogy Jourdannal egyesüljön. Hanem Hotze, a Vorarlbergben felállított császári sereg vezére visszaverte őt (márczius 23-án), két nappal később pedig Károly főherczeg Stockachnál a Boden-tó közelében visszaszorította Jourdant. A directorium a szerencsétlen vezért letette és Massénát nevezte ki az egész német-svájczi hadiszinhelyen fővezérnek. A francziák Züricz közelében foglaltak erős állást, melyből több izben visszaverték Hotze támadását. Kitünt, mily fontos Scájcz megszállása a francziákra nézve. Masséna, a hegyek természetes erősségére támaszkodva, egyaránt fenyegető állást foglalt Németország és Itália felé.

Míg a háború már javában folyt, az alkudozások Rastattban nem szakadtak meg. Károly főherczeg diadalai után a császár visszahívta ugyan követeit, de a directorium egyenesen utasította megbizottjait, hogy maradjanak ott, izgassák a német fejedelmeket a császár ellen, és lássák el kormányukat értesítésekkel. A császári fővezér, a mint a congressus szinhelyéhez közeledett, meghagyta egy székely huszárezrednek, utasítsa ki a követeket, kiket már nem tekinthetett másnak, mint kémeknek. A megijedt követek nejeikkel és egész kiséretökkel még az éjjel elutaztak nyolcz kocsin (1799 ápr. 28.) Alig jutottak el néhány száz lépésnyire a várostól, midőn egy csapat huszár megtámadja a kocsikat és karddal esik a követeknek. Roberjot és Bonnier áldozatul esnek, Debry halált szinlelve megmenekült és visszavánszorgott a városba. Kétségtelen, hogy Károly főherczeg rosszalta e borzasztó tettet, a minthogy haditörvényszék elé állította a huszárok parancsnokát.³⁵⁶ Különben az egymásra következő nagy csaták csakhamar elfeledtették a gyorsan élő nemzedékkel a népjog e megsértését.

Olaszországban is a francziák léptek fel támadólag, Scherer átment az Ecsen és minthogy még csak az osztrák sereg állott vele szemben, döntő győzelmet remélt. Hanem Kray Pál altábornagy, egyike azon kor legkitünőbb vezéreinek, Verona és Legnano váraira támaszkodva, visszaverte a támadást, Magnanonál április 5-én teljes diadalt aratott s egészen az Oglioig nyomult előre. Nemsokára megérkezett Szuvarov és átvette a fővezérséget, a francziáknál pedig a kitünő Moreau lépett Scherer helyébe. A gyors orosz vezért nem állította meg sem az Oglio, sem az Adda. Cassanonál az utóbbi folyó mellett nagy győzelmet aratott és harmadnapra bevonult Milanóba (április 29.). Lombardia ismét császári birtok lett. Ki hitte volna a század elején, midőn ott Savoyai Eugén harczolt hasonló szerencsével, hogy még mielőtt a század véget ér, ott a még akkor ázsiai Oroszország vezére fog küzdeni a franczia respublica generalisai ellen?

Milano elvesztével csakhamar egész Itáliában megszünt a franczia uralom. Nápolyban már előbb is folyt a guerilla-harcz, melynek az ősz Ruffo bibornok és Fra Diavolo, a hires rablókapitány voltak a vezérei. A lombardiai veszteségek után Moreau magához hívta a franczia megszálló sereget és a fővárosnak magának kellett gondoskodnia védelméről. Az angol-orosz hajóhadtól támogatva a királypártiak mégis betörtek és borzasztó kegyetlenséggel állottak boszút ellenfeleiken. Nelson akkor beszennyezte nevét; Mária Karolina királynénak ellenben a vérengzésben, melynek négy ezer ember esett áldozatul, nem volt része.³⁵⁷ A reactio néhány nap alatt annyi vért ontott, mint a rémuralom egy év alatt. Fra Diavolo aztán tovább indult Róma felé, melyből szintén csakhamar eltávozott a franczia őrség. Már előbb elűzték onnét VI. Piust, ki Francziaországban, Valenceban végezte be életét. (1799 szept. 28.)

I. Pál orosz czár.
Klauber (1754–1820) rézmetszete után. Eredetijét Voille festette, 1789-ben.

Macdonald, a nápolyi sereg vezére, csak nagy bajjal egyesülhetett Moreauval, minthogy Szuvarov a Trebiánál útját állotta.³⁵⁸ várak, Mantua, Alessandria, Turin, egymásután elestek. Az orosz- A nagy osztrák sereg már-már Francziaországba készült betörni. Ezért a directorium a megfontolt Moreau helyett a fiatal Joubert-t bizta meg a fővezérséggel, kitől azt remélték, hogy népe harczi tüzét felhasználva, megállítja az orosz vezért. Csak 40000 katonája volt 56000-nyi ellenséges haddal szemben, de a hiányt kipótolta kedvező hadi állása Novi mellett, Genuától északnyugatra, hol bevárta Szuvarov támadását. A csatában Joubert elesett, de Moreaunak egész napon át sikerült visszaverni az oroszok vad rohamát. Csak este, mikor Melas császári tábornok parancs nélkül támadott a balszárnyra, bomlott meg a franczia hadi rend; általánossá válik a futás és az egész franczia tüzérség elvész (1799 aug. 15.). Egész Itáliából csak Genua maradt franczia kézen.

Itálián Ferencz császár akart osztozni Nápolylyal. Már ez magában véve nagyon bántotta Pál czárt, kit végkép elkeserített az angolok politikája is, kik semmikép nem akarták engedni, hogy az oroszok kikötőt szerezzenek a Földközi-tengerben. Ezért Szuvarovnak parancsot küldött, hogy abbanhagyva a francziák üldözését, Svájczba vonuljon. Attól tartott ugyanis, hogy szövetségese, a császár ezt az országot is magának tartja. Seregének egy másik részét pedig Hollandiába küldte, hogy ott angol segítséggel visszahelyezze az orániai családot.

Szuvarov a Sz.-Gotthard nehezen járható, hóval, jéggel födött szorosain át nyomult előre. Nem tartóztatta őt sem természetes akadály, sem a francziák vitéz védelme, kik Lecourbeban a hegyi háborúhoz nagyon értő vezérre találtak. Egyesülni akart a másik orosz sereggel, mely Korszakov alatt szemben állott Massénával. De a franczia vezér Zürichnél megtámadja s legyőzi Korszakovot, alvezére Soult pedig Hotzet, az osztrák tábornokot (1799 szept. 25–27.). Az egyedül maradt Szuvarovnak vissza kellett vonulnia, mi csak páratlan erőfeszítés és önfeláldozás árán sikerült. Hiába szólította őt fel csatlakozásra Károly főherczeg, ki a Rajnánál győzelmesen harczolt, Szuvarov az osztrákokat tartotta minden baja okozójának és mint egy önfejű tatár khán, hordájával hirtelen eltért és haza lovagolt.³⁵⁹ Nemsokára kegyvesztes lett és már 1800-ban meghalt. Még szerencsétlenebb volt a hollandus hadjárat. Brune tábornok capitulatióra kényszerítette a yorki herczeget, ki összes raktárait átadta, hogy haza mehessen. (Okt. 18.)³⁶⁰

Igy lőn vége a második coalitio győzelmes hadjáratának. Maradandó következése csak egy lett: az a roppant változás, melyet Francziaország belügyeiben idézett elő.

330. Az «arany ifjúság» (jeunesse dorée) név tulajdonkép valamivel későbbi eredetű, de nemsokára ez lett a leghasználatosabb. A divathősöket incroyableoknak (hihetetlen!) nevezték, mert folytonosan e szó volt ajkukon. ^[VISSZA]
331. Sybel, III. 4. 401. ^[VISSZA]
332. Ezt a szót chat-huantból (kuvik) származtatják. ^[VISSZA]
333. Aulard, i. m. 353. l. ^[VISSZA]
334. Necker, De la Révolution Franaise, II. 112. ^[VISSZA]
335. Thiers, II. 230.^[VISSZA]
336. L. 330. l.^[VISSZA]
337. Soult, Mémoires. ^[VISSZA]
338. Thiers, II. 48. ^[VISSZA]
339. St. Beuve, Jean Bon St. André 155–158. Lamartine 848 l. ^[VISSZA]
340. Sybel i. m. III, 438. ^[VISSZA]
341. Buonaparte ifjuságáról két munka értekezik beható tanulmány alapján: Th. Jung, Bonaparte et son temps. 1769–1799. három kötet, és Arthur Chuquet, La jeunesse de Napoléon, szintén három kötet. Jung könyve határozottan Buonaparte ellenes; Chuqueté sokkal tárgyilagosabb. Kezdeteire még sok világot vetnek protectorának, Barrasnak emlékiratai (négy kötet), csakhogy ezekben nyilvánvaló a rosszakarat.^[VISSZA]
342. Jung azt akarja bizonyítani, hogy Napoleon 1768-ban február 7-én született és hogy születési bizonyítványát felcserélték bátyjáéval, mert különben őt, ki 1778-ban már 10 éves volt, nem vehették volna be a királyi ösztöndíjjal az autuni iskolába. Bizonyos, hogy e születési bizonyítványokban és más családi okmányokban nagy a zavar. Annyira pontatlanok, hogy egyes hiteles oklevelek úgy József, mint Napoleon születését 1768-ra teszik, sőt még öcscsükét, Luciánét is. ^[VISSZA]
343. M. Vash et A. Rambaud, Le directoire exécutif. 418–419. l. ^[VISSZA]
344. Vivenot, Thugut, Clerfait, Wurmser. 548. l.^[VISSZA]
345. Napoleon maga mindig Alvinczyt tartotta legkomolyabb ellenfelének. Annyira, hogy mint elbeszéli, róla mindig kicsinylőleg szólt, a több osztrák generálist pedig dicsérte, hogy a bécsi udvar ezeket a nem veszedelmeseket alkalmazza ellene. Czélját el is érte. Roseberry Lord, Napoleon The last Phase. ^[VISSZA]
346. Jung, i. m. II. 436. ^[VISSZA]
347. Lord Byron szentelt neki gyönyörű sorokat. ^[VISSZA]
348. VII. k. ^[VISSZA]
349. The Annals of Ballitore. The Leadbeater papers. 270–294. l.^[VISSZA]
350. Ő írta meg a társaság történetét Conspiration pour l’égalité, dite de Babeuf czím alatt, 2 kötetben. ^[VISSZA]
351. Le Tourneur állítólag egy millió francot kapott, hogy ő húzza a fekete golyót. Niebuhr. II. 96. l. ^[VISSZA]
352. Tényleg nem a régi forumon, hanem a forum boariumon (marhavásár) ment végbe az ünnepély. ^[VISSZA]
353. Niebuhr, II. 107–108. A nagy historikus kiválóan ismerte a római viszonyokat. ^[VISSZA]
354. Ez a hölgy igen viharos multat élt át és egy ideig a régi görög szobrok utánzásával kereste kenyerét. Sir Hamilton, ki tudós régész volt, nőül vette. Azt mondták, hogy e nőhöz való viszonya az egyetlen folt Nelson hírnevén. Walpole, IX. 318–345. ^[VISSZA]
355. Niebuhr, 136–7.^[VISSZA]
356. Ld. Sybel, Historische Zeitschrift: Der Rasttter Gesandtenmord. ^[VISSZA]
357. Niebuhr, II. 142. ^[VISSZA]
358. Souvenirs du Maréchal Macdonald, 79. lap. ^[VISSZA]
359. Clausewitz szavai. Lev. V. 325. ^[VISSZA]
360. Stanhope, Life of Pitt III. 206.^[VISSZA]