Madame Recamier.
Franois Gérard festménye után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XI. FEJEZET.
A consulatus.
A brumairei államcsiny. – Marengo és Hohenlinden. A lunevillei és amiensi békekötések. – Francziaország belső szervezete. – A közigazgatási reform, a közoktatás és a pénzügy. – A reactio. A concordatum. Az uj társadalom és az udvar.
Bonaparte egy hónappal az abukiri csata után, augusztus 22-én hajóra szállott, mintegy négyszáz bajtársával. Mint titkára, Bourrienne írja, még nem volt határozott terve és első sorban az volt a szándéka, hogy hódítását, a veszendő Olaszországot visszaszerezze. Egyenes parancsa nem volt a hazatérésre, de a directorium tényleg kivánta jövetelét és igen sokan voltak, kik csakis tőle, várták a külső és belső veszedelmek legyőzését. Két hajója szerencsésen kikerülte az angol flottát és október 9-én kikötött Fréjusban. Az optikus táviró hamar megvittre a hírt Párisba.
Most nem mint diadalmas hős, mint a béke megszerzője jött mint 1797 őszén, midőn Francziaország mint triumphatort üdvözölte. De távolléte keleten, eltünése a kicsinyes politikai viszályok elől, azok a csudás hírek, melyek tettei, kalandjai felől elterjedtek, ha lehet még növelték nimbusát. És ha az ő hadjáratát egybevetették azon csapásokkal, melyek azóta érték az országot, szinte lehetetlen volt nem benne látni azt a férfiut, kit a gondviselés Francziaország megmentésére rendelt. Délen, hol már féltek az ellenség betörésétől, messiásként fogadták. Mindenütt nyilvánuló óriási népszerűsége vitte őt arra a gondolatra, hogy csak rajta áll az uralom megszerzése.
Párisban sokkal hidegebb volt a fogadtatás, különösen a directorium részéről. A fructidori államcsiny óta ott ismét a jakobinus irány kerekedett fölül. Egyrészt a pénzhiány, másrészt a hadi szerencsétlenség és a royalistáknak azzal összeköttetésben álló mozgalma oly eljárásra kényszerítette a directoriumot, mely sokban a rémuralomra emlékeztetett. Kényszerkölcsönt írt ki, melyet az elégedetlenektől hajtattak be; az emigránsok rokonait s a régi nemesi és tisztviselő családokat pedig felügyelet alá helyezte és őket tette felelőssé az előfordulható zavarokért (1799 jul. 12-iki törvény.). A magában véve gyönge directoriumot csak az a kettős félelem tartotta fenn, hogy bukásával visszaáll a monarchia, vagy pedig a jakobinusok ujabb uralma. A régi directorok közt csak Barras volt még hivatalban, három társa egészen jelentéktelen ember, a negyedik, Siéyès, ki még megtartotta tekintélyét, a mérséklet felé hajlott, be akarta fejezni a revolutiót és készen állott a legtökéletesebb alkotmány tervével.
Bonaparte nem sokat törődött Barrassal, kinek önzése által aczélozott energiájában látta tervei legfőbb akadályát és ki ezért emlékirataiban a legkiméletlenebb módon támadja meg úgy a régi pártfogoltját, mint ennek nejét. Siéyèssel lépett érintkezésbe, ki viszont benne látja az eszközt idealis alkotmányának megvalósulására és a főméltóságra jutásra. Ngy hasznára vált az is, hogy az ötszázak tanácsa öcscsét, a tehetséges, ravasz Luciánt választotta meg elnökének. De ő leginkább a tábornokok megnyerésében találta a siker zálogát. Részére vonta a legtöbbet, csak Bernadotte állott ellene, Augereau pedig egyenesen a jakobinusokhoz szított. A derék, de nagyon parasztos Lefébvret, a «Madame sans gêne» férjét e mondással nyerte meg: Hát te megengeded, hogy a köztársaságot tönkre tegyék a prókátorok? Azonkívül kész támaszokat talált azon ügyes, meggyőződés nélkül való emberekben, kik bíztak csillagában és tőle várták önző czéljaik elérését.
Ezek közt Talleyrand, a volt külügyminister és Fouché, a rendőrminister voltak a legkiválóbbak.
Politikai programmját a tábornokok tiszteletére nov. 6-án tartott lakomán adta elő, midőn minden párt egyesítésére emelte poharát. Este az eljárást megállapította Siéyèssel és Roger-Ducos directorral. A directorok hallottak valami összeesküvésről, de Fouché megnyugtatta őket.361 Az öregek tanácsa, melyben Siéyès pártja volt többségben, brumaire 18-án (nov. 9.) reggel ülést tartott, melyben elhatározta, hogy a fenyegető zavargások miatt a jakobinusokról volt csak szó átteszi üléseit St. Cloudba.362 Egyuttal Bonaparte tábornokot nevezte ki Páris katonai parancsnokának, mihez pedig joga nem volt. De a directorok Barras lemondott jóváhagyták a határozatot.
Másnap St. Cloudban gyűlt össze a törvényhozás mindkét tanácsa. Bonaparte már nemcsak a hadsereget akarta megnyerni, hanem a népet is. Proclamatiójában megtámadja a directoriumot. «Mit csináltatok Francziaországgal, melyet oly fényes állapotban hagytam reátok? Én békét hagytam és háborút találtam, győzelmeket hagytam és kudarczot találtam, itt hagytam Itália millióit és mindenütt rabló törvényeket és nyomort találtam».363 Igy csak monarcha beszél egy ország kormányáról s Bonaparte, noha kijelentette, hogy sem Caesar, sem Cromwell szerepe nem volna méltó hozzá, tényleg mint úr szólott. Az volt a kérdés, keresztülviheti-e akaratát a törvényhozással szemben is.
Mert azt a napot a republicanusok is felhasználták. Igaz, hogy katonaság nem állott rendelkezésökre, de övék volt a többség az 500-ak tanácsában és mellettök szólt a törvény. Bonaparte délután négy órakor néhány katonától kisérve bemegy az öregek tanácsának gyülésébe, kijelenti, hogy meg akarja menteni a szabadságot és az egyenlőséget. Hát az alkotmányt, kérdik a republicanusok? «Az már megdőlt, minden párt erőszakot követett el rajta, új biztosítékokra van szükség..» Innen, hol hivei voltak többségben, békén távozik és az 500-ak termébe siet, hol el kellett dőlnie a csatának. Ott, a veszély pillanatában az összes követek, élükön Bonaparte Luciánnal, megujították az alkotmányra tett esküjöket.
Nagy volt a republicanus lelkesedés, midőn Bonaparte egyedül, lovagló ostorral kezében belép. Általános a kiáltás: le a dictatorral, törvényen kívül kell helyezni! Bonaparte, ki megszokta, hogy szava mindenütt engedelmességre talál és ki azt hitte, hogy személyes jelenléte elég a diadal kivivására, sápadtan, fejét vesztve, kimegy a teremből. Bent a követek tömege Luciánt kényszeríteni akarja, mondja ki a végzést bátyja ellen. Lucián sírva könyörög hozzájok, aztán lemond az elnökségről és szintén kimegy. Robespierre dictaturáját a conventio elnökének ellenszegülése buktatta meg; Bonaparte dictaturáját öcscsének elnöki tiszte segítette elő.
Madame Recamier.
Franois Gérard festménye után.
Mialatt bent tart a zajongás, eredmény nélkül, künt még nagyobb a zavar. Bonaparte, ki elhagyatva érzi magát, elájul. Lucián vigasztalja, Siéyès pedig azt tanácsolja, hogy alkalmazzon erőszakot. A katonákat azzal hivják határozott állásfoglalásra, hogy azt a hirt költik, mintha vezéröket meg akarták volna gyilkolni. A döntés perczeiben kitünt, hogy a politikusok mégis jobban el tudnak bánni az ellenszegülő országgyűléssel, mint a katonák. Lucián megparancsolja a gránátosoknak, ürítsék ki a termet. A gránátosok berontanak és kiűzik a követeket. Egy kar sem emelkedett mellettök. Az államcsiny megtörtént.
Most már föllélegzett az addig tanácstalanul ülő öregek tanácsa, eltörölte a directoriumot, háromtagú consularis kormány alakítását rendelte el és elnapolta a törvényhozói testületet. Este kilenczkor az 500-ak tanácsának vagy 30 tagja is összeült, kizárt 61 tagot, köztük Jourdan tábornokot és három consult választott: Bonaparte, Roger-Ducos és Siéyès polgárokat. A gránátosok hazamentek abban a szent meggyőződésben, hogy megmentették a respublicát és vigan dalolták a a ira forradalmi nótáját.364 Kisszerünek látszik, mégis nagyfontosságú tény. Azt mutatja, hogy a beavatottakon és a szakszerű politikusokon kívül senki sem tudta, mi történt.
És ez a tudatlanság a szabadság bukásának legfőbb oka. Igazi köztársaság nem képzelhető el a polgárok alkotmányos részvéte nélkül; ez pedig politikai nevelést feltételez. Ha ez nincs, a nép mindig ki van szolgáltatva a leglármásabb és legtöbbet igérő szónoknak és azokat a bonyodalmakat és pártoskodásokat, melyeket a szó okoz, végre is a kardnak kell megoldania. A forradalom a felszabadulásból merítette erejét, azt az ellenállhatatlan, csudáltos erőt, melylyel nemcsak Francziaországot, hanem Európa nagy részét is hatalma alá hajtotta. Felszabadította az egyest, szervezte a községeket és a départementokat s minden egyes terület külön erő forrásává vált a nagy mozgalomra nézve. Mihelyt ez a közönséges részvétel az államügyekben megszünt, fogytán volt az erő és egy ember, kétségkívül a legkiválóbb, vált az összes, a forradalomban felhalmozódott hagyományok egyetlen örökösévé.
Ezek az alkotmányos tekintetben annyira gazdag és tanulságos évek még egy más tekintetben is maradandó emléket hagytak. Francziaországban most először voltak igazán nagy elvek után induló politikai pártok, mert a Girondeot a Hegytől inkább személyes kérdések választották el. A mérsékelt pártnak conservativ elnevezése 1795-ben jelenik meg először. A liberalis szónak politikai alkalma pedig Bonaparte brumaire 19-iki proclamatiójában fordul elő először. Azt mondja benne: a conservativ, oltalmazó és liberalis eszmnék ismét jogukba léptek.365
Tán nincs jellemzőbb Bonaparte akkori politikájára nézve, mint ezen annyira ellenkezni látszó jelszavaknak egyesítése. Több mint tíz év óta marczangolta a párttusa az országot és nem engedte nyugalomra jutni a zaklatott népet. Neki brumaire 19-én az a határozott akarata, hogy párt többé ne legyen. Egygyé teszi a nemzetet, azt a nemzetet, melyet ő nevez először nagynak; csakis annak akarata döntsön: azaz az övé. Mert egyéniségénél, érdeménél, népszerűségénél fogva ő a nemzetnek igazi és egyetlen képviselője. Szabadságot adni nem lehet: azt csak a nemzet erkölcsi ereje képes megszerezni és megtartani s maga a nemzet annyira visszariadt a szabadsággal való visszaéléstől, annyira ki volt fáradva, hogy szivesen lemondott alkotmányos jogáról, csakhogy kötelességeket ne kelljen teljesítenie. Kárpótlásul pedig csak ő adhatta azt, mi legbecsesebb volna a politikai kincsek közt, ha a szabadság értékét bármivel össze lehetne hasonlítani: hadi dicsőséget, belső biztonságot és jólétet.
Ehhez azonban törvényes hatalomra volt szüksége. A három consul megesküszik az egy és oszthatatlan respublica, a szabadság és egyenlőség s a képviseleti forma fentartására. E kereteken belül aztán szabadon dolgozhatja ki az alkotmányt. Siéyes előáll a maga tervével, melyet Bonaparte mint nagyon bonyolódottat és tisztán elméletit elvet. Aztán maga irja elő a leendő alkotmányt, megfelelő helyet biztosítva abban magának. Már deczember 13-án kész az új constitutio; a negyedik 1791 óta. Visszaállítja az általános szavazatjogot, de oly módon, hogy csak közvetett választás volt minden közhivatalra. A senatust a volt és jelen consulok nevezik ki; a kinevezett tagok jelölik ki a többit, míg 80-an nem lesznek. A senatus választja a tribunusokat, a törvényhozókat, a consulokat és főbirákat. A törvényjavaslatokat az államtanács dolgozza ki s a tribuntus és a törvényhozó testület vitatja meg és emeli törvényerőre.
A végrehajtó hatalom három, tíz évre választott consulra van bízva. Ezek: Bonaparte, Cambacèrés, a híres jogtudós és Lebrun. Az első consul, vagyis Bonaparte, valóban fejedelmi jogokat gyakorol: ő nevezi ki a polgári és katonai tisztviselőket, ő hirdeti ki a törvényeket. Más kormányügyekben két consultársának is van tanácsoló szavazata, de a döntés csak az első consult illeti. Ily módon lehetett csak a republicánus formák valamelyes kimélése mellett megalapítani az új monarchiát. Ezt az alkotmányt azonnal életbe léptették, de törvényességéhez általános népszavazásra, plebiscitumra volt szükség. Minthogy Bonaparte minden pártot iparkodott kielégíteni és minden üldözésnek véget vetett, a szavazat bámulatos egyetértést mutatott. Több mint 3.000,000 polgár szavazott igennel és csak másfélezer nemmel. Így az első consul nemcsak erőszak, hanem valóban a közmegegyezés folytán vált Francziaország egyetlen képviselőjévé.
Marengo és Hohenlinden. A lunevillei és amiensi békekötések.
A közbizalom helyreállott. Az első consul hitelt talált a párisi bankároknál. Az államcsinyt a börze nagy áremelkedéssel üdvözölte. Az assignatok és mandatok már teljesen elvesztették értéküket; ettől a nagy nyügtől, több mint 50 milliárdtól, megszabadult a köztársaság.366 Mihelyt van hitel, mihelyt befolynak az adók, mihelyt lemondanak a papirpénzről, vissza lehetett térni a készpénzfizetéshez. Bonaparte e téren is rendet teremtett és az 1800. év, bár oly nagy háborút folytattak benne, nem zavarta a financiák egyensúlyát.
Így megvolt azt alap a hadviselésre. És miután békeajánlatait úgy a császár, mint az angol kormány visszautasították, a nemzet előtt is igazolva volt, ha teljes erővel folytatja a harczot. Kilátásait még javította a császár és a czár közt kitörő viszály és az a körülmény, hogy a császár Károly főherczeget elmozdította a fővezérségtől. Az első consul ismét az itáliai hadsereg élére állott, a német hadjáratot pedig Moreaure bizta.
Olasz földön még csak Genuában, melyet Masséna vasmarokkal tartott, volt franczia őrség. Az ausztriai sereg az öreg Melas tábornok alatt (ki erdélyi szász volt) ezt a várost ostromolta és megszállva tartotta az Alpesek szorosait. Bonaparte Dijon közelében új sereget szervezett és 1800 májusban elindult, hogy átvegye annak vezetését. Átjáróul a legnehezebbet választá, a Nagy Szt. Bernátot, a Mont Blanc és a Monte Rosa havasai között. Május 15–20-ika közt történt az átkelés. A gyalogság és a lovasság csak lépésben mehetett előre, az ágyukat darabokra szedve hurczolták fel a vetélkedő ezredek; a csöveket fatörzsek közé kötve bocsátották le. Így az 50,000-nyi sereg leért a Dora Baltea völgyébe és a francziák nem homlokban támadtak, hanem oldalt fenyegették az ellenséget és egyuttal Milanot is.
Az alpesi út nehézségénél csak az a meglepetés volt nagyobb, melyet az a lehetetlennek tartott vállalat, melynek keresztülvitelével Bonaparte egyszerre vetélytársa lett Hannibálnak és elhomályosítója Szuvarovnak, az ellenséges táborban okozott. Melas nem is hitt a dologban, tovább folytatta Genua ostromát, mely jun. 4-én meg is adta magát, az éhező őrség szabad elvonulásának feltétele alatt. De azalatt Milano már junius 2-ika óta a francziák kezében volt, kik az osztrákok visszavonulási útját elvágni készültek. A Pó átjáróit megszállották a francziák és Melason már csak egy győzelmes csata segíthetett, mert az ellenség odaékelte magát tábora és hazája közé. Annál inkább csatára kellett törekednie, mert még az ő serege a számosabb, de ellensége minden nap erősödhetik, ő pedig segédforrásaitól el volt vágva. Csakhogy több napig késett, mely időt Bonaparte az Alessandria és Piacenza közti út elvágására használta fel. Marengo falunál, a Bormida hegyi patak által védett állást foglal el Alessandria közelében, alvezérét Desaixt pedig előre küldi az Apennin felé, hogy megtudja, hol késnek az osztrákok. Körülbelül 30,000-nyi hadával szemben Melas még 40,000-nyi sereggel rendelkezett, noha serege felével megrakta Genuát és a többi határvárat.
A túlnyomó számban bizva, az osztrák fővezér megkisérli az áttörést.
Átkelés a Szent-Bernát hegyén.
Andrea Appianinak (1754–1817.), Napoleon udvari festőjének freskója a milanoi palotában.
Junius 14-én az osztrák és magyar ezredek áttörtek a Bormidán és tömött hadsorokban nyomultak Marengo felé. Ott központosult az egész ütközet: a széles sikság elég teret engedett a hadi sorok kifejtésére. Bonaparte egymásután a veszélyeztetett hadiállás védelmére küldte hadosztályait és futárt küldött Desaixért. Kétszer visszaverték a rohanókat, de harmadszorra a magyar gránátosok elfoglalták Marengót, és a francziák nagy veszteséggel vonultak vissza San Juliano felé. Épen e helyet tűzte ki Bonaparte már hónapok előtt győzelme helyéül, de most személyes jelenléte sem változtatott a csata sorsán. Melas, kin erőt vett a fáradság, befejezettnek tartá a győzelmet és visszament pihenni Alessandriába. Egyszerre erős kartácstűz fogadja a teljes győzelmi itasságban előretörő csapatokat. Desaix érkezett meg, ki mindjárt az első ágyúlövés hallatára visszafordult. Haditanácsot tartanak és sokan a visszavonulást javasolják. Desaix röviden így szólt: Igaz, a csata elveszett, de még csak három óra, lehet még ma nyerni egyet. Az első consul e szavakkal bátorítá katonáit: Elég volt a hátrálás, tudjátok, hogy én a csata mezején szoktam meghálni. Miután a kartácsok zavart támasztottak, Desaix maga vezeti lovasságát rohamra, de elesik. Katonái dühösen törnek előre, halálát megboszulandók. Kellermann, a valmyi vezérnek fia, döntő lovas rohamra vezeti ezredét. A császári gyalogság sorai egyre ritkulnak, egy egész osztály, Zách tábornokkal együtt, ki Melastól átvette a vezetést, megadja magát. Csakhamar megfut a lovasság is és az egész tábor vad futásban ront Alessandria felé.367 Éjjelre teljes volt a francziák győzelme. A hadi szerencse hirtelen változása egyikévé teszi a marengoi ütközetet a haditörténet legérdekesebb eseményeinek, mint a hogy következései miatt a legfontosabbakhoz kell számítani.
Marengo.
Desaix halála.
Andrea Appiana freskója (1754–1817.) a milanoi császári palotában.
Desaix tábornok emlékköve.
Állította a consulatus a Szent-Bernát hospitiumban.
Melas most tényleg el volt vágva az örökös tartományoktól és már másnap átküldte Lichtenstein herczeget Bonapartehoz, hogy capitulatiót ajánljon fel, Bonaparte gyorsan megállapította annak feltételeit, melyeket az ellenség, ki Alessandriának élelmezését elhanyagolá, kénytelen volt elfogadni. E capitulatio értelmében a császári sereg békén visszavonult a Mincio vonala mögé és Francziaország egy csapással visszanyeré mindazt, a mit a coalitio egy nagy hadjáratban elvett tőle. Egyszersmind fegyverszünetet is kötöttek és Bonaparte új babérkoszoruval övezve visszatérhetett az ujongó Párisba.
Kihallgatás a directoire alatt.
Természet után festette Chtaignier.
Moreau, mint 1796-ban, most is párhuzamosan haladt előre az itáliai sereggel a Duna völgyén, először lassan, majd, a mint Bonaparte Milanoba jutott, egyre gyorsabban. Nagy csaták nélkül, ügyes menetekkel és néhány szerencsés ütközettel hátrálásra kényszeríté Krayt és bevonult Münchenbe. Julius 15-én ő is fegyverszünetet írt elő, mely szerint az osztrák seregnek az Inn vonala mögé kellett visszamennie. Már meg is kezdték a békealkut, de Thugut egyre halasztotta a béke megkötését, mert azt remélte, mint 1797-ben, hogy valami forradalom megbuktatja a franczia kormányt és nem kell lemondania Olaszországról. Így az első consul Moreaut ismét előre küldé. Most sem Károly főherczeget állították vele szembe, hanem a 19 éves János főherczeget. Hohenlindennél, Münchentől keletre, volt a döntő csata (1800 decz. 1-én), melyet Richepanse tábornok döntött el, ki hirtelen oldalt támadta a császári gyalogságot és megbontotta sorait. Az út nyítva állott Bécsig; Thugutnak buknia kellett és a békekonferenczia összeült Lunevilleben, Lotharingiában, a császár elődeinek ősi birtokában.
Az első consul igen kedvező föltételeket szabott, hogy Ausztriát elválasztván Angliától, ezt az ellenségét is békére birhassa és befejezhesse azt a békés átalakulást, mely méltóbb dicsőséget szerzett nevének, mint véres diadalai. 1801 február 9-én aláirták a szerződést, melynek értelmében a császár megtartja a campoformioi békében megállapított birtokait Velenczével együtt. Rokonai, a toscanai nagyherczeg és a modenai herczeg azonban elvesztik örökségöket, Németországban nyerendő kárpótlás reménye fejében. Toscanából etruriai királyság válik, melyet a consul a szövetséges spanyol király fiának juttat. A nápolyi királyság és az egyházi állam visszaállíttatnak; a sardiniai király azonban kénytelen lemondani szárazföldi birtokairól. Németországban is megdőlnek a császárság történeti támaszai, az egyházi fejedelemségek és a császár kénytelen beleegyezni a saecularisatióba, mely egyedül nyújtott módot a birtokukat vesztett világi fejedelmek kárpótlására. Viszont a franczia köztársaság beleegyezett új pápa választásába. Velenczében tartották a conclavet, melyből VII. Pius (Chiaramonte bibornok) került ki, mint az egyház feje, ki békén el is foglalhatta trónját.
Még csak Angliával, az egyedül le nem győzött ellenséggel kellett békét kötni. A büszke szigetország szövetséges nélkül maradt. A folytonos háború az ő pénzügyeit is megrontotta; itt is a papirpénz lépett az arany helyébe; az államadósság nőttön nőtt és a gazdag hollandus és franczia gyarmatok meghódításának csak későbbi időben lehetett hasznát venni. Már a flottán is előfordultak zendülések. Irország pedig, a birodalom nyilt sebe, a franczia expeditió kudarcza után sem csendesedett le, s noha Pittnek sikerült 1801-ben erőszakkal és vesztegetéssel keresztülvinni az uniot, a külön ir parlament megszünését, az irek sympathiája még mindig a francziák felé fordult. Oroszország czárja is Anglia ellen fordult; még a kis Dánia is a fegyveres semlegesség elvét hirdette és csak Kopenhágának hadüzenet nélkül történt bombázása által volt féken tartható (1801 ápr. 2.)368 Pitt visszavonult, hogy helyet engedjen békésebb és kevésbbé büszke kormánynak.
Bonaparte tengerentúli hódításainak időközben történt elveszése is nagyon megkönnyítette a békekötést.
Aegyptus franczia őrsége már vezérének távozása után kereste az alkalmat a hazatérésre. Sidney Smith kötött is Kleberrel szerződést, melynek értelmében a francziák egész felszerelésökkel eltávozhatnak (1800 jan 24.), de az angol kormány ezt nem hagyta jóvá, mert nem akarta a még mindig félelmes haddal erősíteni a francziák itáliai hadát. Így Kleber kénytelen kelletlen az országban maradt és miután Heliopolisnál legyőzte a nagyvezért, azt békén birta, míg egy mohammedánus rajongú tőre őt, épen a marengoi csata napján, halálra nem sebesítette. Utóda, a mohammedánussá lett Menou tábornok, sem hadvezéri tehetségben, sem tekintélyben nem volt hozzá hasonlítható. Ismét a hazatérésben látták a menekülés egyetlen módját és a consul mindent meg is tett flotta felszerelésére, de az nem birt eljutni Aegyptusba.
Hohenlinden környéke 1800 deczember 3-án.
Tudjuk, hogy Bonaparte eredeti szándéka szerint a Nilus völgyének elfoglalása csak bevezetése lett volna egy sokkal nagyobb tervnek: az indiai hadjáratnak. A francziák nagy hadvezére Nagy Sándor nyomaiban készült járni. Ha eljut Indiába, az angol hatalmat annál nagyobb veszedelem fenyegeti, mert ott még fegyverben állott Heider Ali vitéz fia, Tippo Szaib maiszuri szultán, ki csak a jeladást várta az angolok megtámadására. Wellesley marquis, az angol főkormányzó, lefegyverezését követelte és midőn a szultán ezt megtagadta, rohammal bevette fővárosát, Szeringapatamot. Tippo Szaib elesett; a franczia párt felbomlott és az angolok másfelé fordíthatták indiai seregöket. Egyiptomba küldték, hol a törökökkel egyesülve sikerült nekik a franczákat Abukirnál legyőzniök. (1801 márcz. 21.) Minthogy időközben a szárazföldön helyre állott a béke, most már megengedték, hogy a nagy expeditió romjai bántatlanul visszatérjenek hazájukba.369 Egyiptom ismét török felsőség alá jutott, az Indiába vezető út ismét biztosítva volt az angolok részére. Bonaparte lángesze megtalálta azt a pontot, melyen azóta, nyolczvan éven át versengett az angol és a franczia befolyás, míg végre az angol került ki győzelmesen a viadalból.
Már előbb angol kézre jutott Malta is. A franczia őrség nem tarthatta magát, mivel a tenger az angol flottát uralta, és 1800 szept. 5-én feladta az erős várat. A franczia hódítás itt is mintegy előkészítője volt az angolnak, mert a britt kormány, nem törődve a johanniták jogaival, magának foglalta le az egész szigetcsoportot, a földközi-tenger középső részének legfontosabb hajóállomását.
A béke Amiensben jött létre, 1802 márczius 25-én. Anglia visszaadta minden foglalását, kivéve Trinidad szigetét Nyugot-Indiában, melyet a spanyoloktól és Ceylon szigetét, melyet a hollandusoktól vett el. Francziaország viszont lemondott az ión szigetekről, melyek külön köztársasággá alakultak. Malta szigetén nem tudván megegyezni, azt határozták, hogy visszaadják a rendnek, csakhogy az sem angol, sem franczia tagokat nem fogadhat keblébe.
Így jött létre az általános béke, épen tíz évi olyan rázkódás után, minőnek a történet alig ismerte addig párját. Mihelyt Francziaországban kihamvadt a forradalom belső tüze, megszünt az elvi ellentét közte és a többi európai állam közt és lehetővé vált a függő, tisztán politikai kérdéseknek békés elintézése. Viszont a háború megszünése lehetővé tette a franczia állapotok megszilárdulását, az új viszonyoknak megfelelő, állandóbb formába öntését.
Francziaország belső szervezete.
Balzac, a nagy regényíró szerint nincs szó, mely jellemzőbb volna Napoleon korára nézve, mint az organisatio. A régi rend megbukott, elenyészett, a forradalomnak minden kisérlete maradandót alkotni, csakhamar meghiusult. Az első consulra várt a feladat: felépíteni az országot, melyben az egész közéletet ellepték a régibb és ujabb alkotmányok romjai. Ki kellett szemelni azt, mi használható belőlük, elvetni a feleslegest és az egészet az alkotó szellemére idomítani.
Kleber.
P. M. Alix (1752–1809) rézkarcza után. Az eredeti festményt A. Boilly festette.
Műve annál nagyobb, minél nagyobb volt az a pusztulás, melyet a forradalom okozott és mely a forradalmi láz enyészetével a directorium erőtelen kormánya alatt, nyilvánvalóvá lett.
«Francziaország olyan, mint egy vendég egy orgia végén. Belefáradt a forradalmakba, az államcsinyekbe, az alkotmányokba és törvényhozásokba, augusztus 10-kébe, Thermidorba, Prairialba és Fructidorba, belefáradt a győzelembe, Belgium meghódításába és Itália elfoglalásába, alig fordúl meg, hogy meglássa a Németországból hozott diadalmi jeleket belefáradt az ég ostromlásába, birodalmak összeszerzésébe, a világ elfoglalásába. Jól lakva dicsőséggel, megtörten fekszik holttesteken, babérokkal környezve; kimerített mindent: embert, pénzt, bűnt, eszmét, ékesszólást. Francziaország, mint a haldokló Mirabeau, sorsának orvosaitól csak egyet, egyetlen egyet követel az alvást».370
Az első consul politikájának lényege abban áll, hogy a forradalom által előidézett társadalmi változást elfogadva alapul, egyaránt állást foglal a régi rend hivei és a jakobinusok ellen. Ha valamelyik törvénye conservativ jellegű, siet a republicánusokat kibékíteni vele, s a papokkal és nemesekkel érezteti haragját; ha törvénye ezeket sérti, személyes kedvezésekkel iparkodik őket megnyerni. Mindenkép meg akarja értetni, hogy mindenkorra letüntek úgy a királyságnak, mint a conventiónak napjai. XVIII. Lajost előbb lemondásra akarja birni, s mikor ez nem sikerül, kérlelhetetlenül eljár hivei ellen és mindenkép bebizonyítja, hogy ő nem Monk, hogy a királyság tőle hiába várja restauratióját. Viszont mindazokat, kik még mindig a nép jogáról, a szabad alkotmányról ábrándoznak, ideologusoknak nevezi és gúnyolja. Mindenkinek be kellett látnia, hogy csak az ő személyes uralma, az ő lángesze, az ő hadvezéri és államférfiúi tehetsége képes az országnak biztosítani kifelé a dicsőséget, bent a nyugalmat és jólétet. Mint XVIII. Lajos ügynökei irják, így jutott olyan szilárd hatalomra, hogy onnan csak a méreg vagy a tőr vethetett volna véget.371
Az annyira zilált jogrend megalapítása volt egyik első gondja. A conventió már beléfogott az új törvénykönyv szerkesztésébe, de e munkáját nem fejezte be. Bonaparte mindjárt egy kiváló jogászokból álló bizottságra bizta a codificatio művét, maga is részt vett az ülésekben és gyakran maga döntött a szétágazó vélemények tusájában. Az új polgári törvénykönyvnek, a Code Civil-nek megalkotásában a második consult, Cambacèrest, Tronchett és Portalist illette a főérdem, de azért mégis neki tulajdonították azt és nem is szenved kétséget, hogy az akkori társadalmi viszonyoknak annyira megfelelő mű nem jöhetett volna létre az ő vezetése nélkül. A codex csak polgárt ismer; vallási és rendi különbséget nem. Szabatos, világos nyelven viszi be a demokratikus elveket a házasságba, a családi életbe, az öröklési és birtokjogba.372 Véget vet minden kiváltságnak, különösen az elsőszülöttségek és majoratusok az egyenlőséget és a családot bontó privilegiumainak és ezáltal egyik legfőbb tényezője lett annak, hogy Francziaország mai napig a kisbirtok Eldorádója és hogy nem kell félnie a latifundiumok veszedelmétől. Nemsokára elkészültek a perrendtartásra, a kereskedelmi és büntető törvényre vonatkozó javaslatok is. Az 1804-ben felállított főtörvényszék biztosítja a főelvek gyakorlati alkalmazását és irányt ad az egész biráskodásnak.
Mindjárt észrevették, hogy Francziaország mennyit köszön ennek az egységes, a szabadelvűség követeléseinek megfelelő törvényhozásnak. A Code Napoleon sűrűn utánzott és szinte általánosan elfogadott mintaképévé lőn a többi országok codificatiójának is. Hasonló jogi alkotást Justinianus óta nem ismert az európai világ. De, szerintünk, nem ezen szigoruan jogi értékében áll az első consul törvényhozási emlékének legfőbb történeti jelentősége, hanem azon nagy társadalmi átalakulásban, melyet befejez és szentesít. Az egész középkoron át, kivéve a kánonit, nem volt egységes jog, hanem vidékek, rendek, felekezetek, sőt gyakran családok szerint változó. Ezek a feudalis szokásjogok a XIV. század óta éles küzdelemben állanak az egységes római joggal, melynek kiválóságát elismerik, de mely az annyira tagolt társadalomnak épen nem felel meg. XIV. Lajosnak, II. Fridriknek, Mária Teréziának és II. Józsefnek codificationális kisérletei legjobban mutatják, minő nehéz a jog egységének megállapítása akkor, mikor a társadalom nem az. Most Francziaországban a forradalom vérrel és vassal létrehozta azt az egységet; a franczia citoyen megfelelt a római civisnek úgy büszke önérzetre, mint jogai kiterjedésére nézve. Nagy munka volt, egyszerre felfogni ezen csak az imént létrejött társadalomnak az érdekét és ennek főelvét, az egyenlőséget, következetesen keresztül is vinni. Bár a Code Napoleon sokban támaszkodik a régibb jogfejlésekre, különösen a római jogra, egész szelleme különbözik amattól. Justinianus egy már-már elbukó, hanyatló társadalomnak törvényét állapította meg, százados gyakorlat, hagyomány, nagy irodalom alapján: Napoleonnak azt kellett elvégeznie elvben és gyakorlatban, mit a forradalom csak egy évtized előtt alkotott meg a közéletben.
Az a nemzeti egység, melynek a jog egysége volt legvilágosabb, minden egyestől egyaránt méltányolható kifejezője, épúgy áthatotta az állami igazgatás minden egyes ágát. A nemzeti királyság századokon át tört ezen czél felé, de azt el nem érhette, mert épen az akadályozó kiváltságos tényezőkhöz, a nemességhez és az egyházhoz fűzték őt el nem szakasztható kapcsok. A forradalom azáltal, hogy az eddigi akadályokat lerontotta, sokkal korlátlanabbá s hatalmasabbá tette az államot, mint addig volt és lehetővé tette minden intézménynek tisztán állami érdek szerint való átalakítását. Már a közjó bizottságának nagyobb volt a hatalma, mint akár XIV. Lajosnak, most pedig úgy a régi, mint a forradalmi hatalmi kör osztatlanul szállott egy főre: a nemzet választott fejére.
A közigazgatási reform, a közoktatás és a pénzügy.
Francziaország királyainak százados munkája, a hivatalos centralisatio és az állami mindenhatóság megállapítása, melyet a conventió folytatott, Bonaparte által érte el befejezését. A revolutió végzett a régi administrativ, localis és rendi különbségekkel; az egészen nivellált ország már nem birt semmi ellenállást kifejteni a központi hatalom ellen, mihelyt az kezébe vehette az egész hivatalos apparatust.
I. Sándor czár feleségével.
Conte rézmetszete után. Az eredeti festményt L. de Saint Aubin festette.
Egy gyorskocsi megérkezése a posta udvarán.
Louis Boilly (1761–1845.) festménye. A Louvreban.
A forradalmi első alkotmány, a mennyiben a népfelségből kiindulva az egyes területekre bizza az állami teendők nagy részét, az adószedést, a közigazgatást, sőt még a biráskodást és katonaállítást is, egyenesen decentralisáló. De már a rémuralom belátta, hogy csak a Páristól teljesen függő, a központi gépezet minden nyomását követő administratio biztosíthatja a revolutio védelmét és keresztülvitelét. Akkor a forradalmi biztosok törvénytelen, de tényleg korlátlan hatalma tett mindent. Mihelyt visszaállott a törvényes állapot, a directorium alatt, mindjárt kitünt, mennyire képtelen a municipális kormány a reá bizott nagy feladatok teljesítésére. Ezért ismét a központ hatalma lép előtérbe. Ugyanazon elv jut érvényre az alkotmányban és közigazgatásban: már nem a néptől, hanem a kormánytól indul ki minden hatalom. És valamint előbb, midőn az államban a törvényhozó gyűlés játszotta az első szerepet, az egyes kisebb egységekben is községi vagy départementi tanácsok voltak a hatalom letéteményesei, úgy most, mihelyt a végrehajtó hatalom lép előtérbe, annak eszközei jutnak túlsúlyra az alsóbb körökben.
Minden községben ott van, mint a törvények végrehajtója, a kormány által kinevezett maire. Több község együtt egy járás (arrondissement), egy kinevezett alpréfet alatt. Végre az egész départementnak egy kinevezett préfet áll az élén. Igy teljesen összefüggő hivatalos lépcső köti össze az ország minden részét a központtal, és minthogy a consul nevezi ki a közigazgatási hivatalnokokat le egészen a legkisebb falu mairejéig, az ő kezében központosult valójában az egész kormány. Azóta napjainkig megmaradt e berendezés és Francziaország mintája lett a jól igazgatott országoknak.
Gondoskodva volt némileg a képviseleti rendszer fennmaradásáról. Mindegyik rangú állami hivatalnok mellett az illető községnek, járásnak vagy megyének megbizottai lépnek fel, mint tanácsosai, ép úgy, mint a hogy a tribunatus körülveszi a consult.
A közigazgatás terén sem más Bonaparte rendszere, mint a régi királyinak reformja. Mi más a préfet, mint egy tökéletesebb intendans? A helyi tanácsok pedig voltakép a régi rendeknek lépnek helyébe.
Mint a közigazgatás terén, úgy a biráskodás terén is felforgatott a revolutio minden régit. A provincziákkal együtt megdöntötte a parlamenteket is. Nem is lehetett már visszaállítani a régit, hanem ép oly kevéssé lehetett megtartani a forradalmi intézkedéseket, mert a nép-választotta birák igen rossz hirbe hozták az igazságszolgáltatást. Megmaradtak legalsó forumnak, csekély ügyekre nézve, a békebirák. Fontosabb ügyekben a minden járásban felállított biróság volt az elsőfolyamodású törvényszék, a felebbezés pedig a minden harmadik départementben felállított másodfokú törvényszékhez ment. Ezeknek többnyire egy-egy régi parlamenti várost jelöltek ki székhelyül, így össze akarván fűzni a régi jogtudományt az újjal. Fővonásaiban mai napig meg maradt ez a jól kigondolt, a közigazgatási egységekhez alkalmazkodó rendszer.
Igaz, hogy Francziaország elveszté politikai szabadságát, de mint a régi császári Róma, elég kárpótlást látott a megnyert vagyon- és jogbiztonságban. Bonaparte igen helyesen itélte meg a francziákat, a midőn azt mondá, többet törődnek az egyenlőséggel, mint a szabadsággal. «Az ország magasabb fokon állott, mint a többi Európa, mely absolut kormányforma alatt még megtartotta a középkor társadalmát. A közbéke, a kölcsönös tolerantia, a belső nyugalom és a közigazgatási rendszer rövid idő alatt új állapotot teremtettek. Sohasem fejlődött a civilisatio oly rendkivüli módon, mint akkor.»
Ez különösen a közoktatás rendezésében tűnt ki.
Senki sem volt képes jobban méltányolni a szellemi tényezők befolyását a nemzetre, mint az első consul, ki tisztán értelmi túlsúlyának köszönheté páratlan carrierejét. Mindig szerette magát tudósokkal körülvenni, büszke volt arra, hogy az akadémia őt tagjává választotta és egyiptomi nagy vállalatánál sohasem feledkezett meg a tudományos érdekek előmozdításáról. Most, midőn a nemzet az ő kezébe tette le sorsát, tudományos és műveltségi tekintetben is kereste az összeköttetést a régi franczia társadalommal. Tudjuk, hogy a revolutio ép oly kevéssé kimélte az iskolát, mint a trónt és az egyházat. Említettük a conventio nagyszabású határozatait, melyek egy új nevelési rendszernek képezhették volna alapját ha a zavaros időkben gondoskodtak volna végrehajtásukról.
Tulajdonkép a consulatus alatt alakul meg az első modern nagy polgári társadalom, mely azonos az állammal. Az ancien régime kizárta a mást hivőt és a plebejust, a revolutio kizárta a papot és a nemest. Bonaparte befogadott minden hazafit, biztosította vagyonát és megnyitotta előtte a lehetőséget, hogy tehetségei szerint szolgálja az államot. Ez értelemben az ő uralma volt az első valóban szabadelvű. Valamint ő csak szellemének köszönheté az uralmat, úgy szellemi aristokratiát akart megállapítani a régi származási nemesség helyében. Ez a társadalom, mely mindenkinek megengedi, hogy elfoglalja az őt megillető helyet, mind békében, mind háborúban nagyobb eredményeket érhet el, mint a régi Európának kasztszerű alkotmányai. Hanem azért hozzájuk tartozik és az új nevelési rendszer teljesen fenntartja a kapcsolatot az európai műveltség általános közös alapjaival.373
Elejtve a conventio nagy tervét, az ingyenes és köteles népoktatást, csak a módosabb községekben rendezett be népiskolákat. A fősúlyt a középiskolára fektette. A régi klastromi nevelés és a revolutionarius szabad tanfolyamok helyébe a lyceum lépett, hol a növendékek együtt élve, együtt tanulva, katonás fegyelem alatt készülnek jövő pályájukra. A tanulmányokban ismét a classikus nyelvek foglalták el az első helyet, mig a revolutio alatt igen felkapott természettudományok háttérbe szorultak. Ilyen lyceum 32 alapult az ország különböző részeiben. Az állam 6400 ösztöndíjat írt ki, hogy biztosítsa az intézetek látogatását. Magánintézetek is maradtak fenn, de állami felügyelet alatt.
A felső oktatásról tiz jogi és 6 orvosi facultás gondoskodott. A polytechnikumot kiegészítették, azonkívül külön szakiskolák nevelték a mérnököket, a műiparosokat és a tiszteket. Egyáltalában a franczia nevelési rendszer azon kiválósága, hogy nem egyetemek, hanem kitünően berendezett szakiskolák által van képviselve, ezen korszakban érvényesül először.
Maga Bonaparte mindezt csak kezdetnek tekinté. Néhány év mulva, midőn az új szervezet már bebizonyította életrevalóságát, befejezte, betetőzte azt az által, hogy kapcsolatba hozta a közoktatási rendszer egyes tényezőit és valamennyit szoros alávetettségbe helyezte az állami hatalomtól. Az 1806. év tavaszán jött létre a franczia Universitét megállapító törvény. E szerint az összes tanári kar egy nagy egységet alkot, mely az államfő által kinevezett elnökei alatt maga igazgatja magát, a tanítás kizárólagos jogaival van felruházva és szolgálataiért biztos díjazást élvez. Bonaparte, a ki már mint consul az iskolák berendezésére fordította a nemzeti jószágok még fennmaradt részét, most kiegészíté ez alapítványát. Az állam viselte gondját a leendő tanároknak, az gondoskodott képzésökről és eltartásukról s méltán kötelezhette őket bizonyos polgári, szakszerű szolgálatokra. Ez által hatalmas világi kar jött létre, mely szabadon szolgálva a tudományt, egyesíté a szerzetes rendek egyszerűségét és munkásságát az újabb kor szabadabb törekvéseivel.374
VII. Pius áldást osztogatva.
Rajzolta és metszette Marle.
Említettük már, hogy a consuli alkotmány berendezésekor szükségessé vált egyuttal a készpénz rendszeréhez való visszatérés. A budget még nem volt valami kedvező, 430 milliónyi bevétellel több mint 600 milliónyi kiadás állott szemben. De a közigazgatás nagyobb szigorúsága, másrészt nagyobb becsületesség a kiadások ellenőrzésében, valódiakká tették e számokat, bizonyossá tették az egyensúly helyreállítását, ha a háború már nem fogja kétszerezni a költségeket. A tőke mindig hálás, ha hatáskört és oltalmat nyerhet, a pénz, mely a directorium korában félénken elrejtőzött, most mindenfelől rendelkezésére sietett a consulnak. Legfontosabb lépés e tekintetben a franczia bank (Banque de France) alapítása volt (1800 jan.). A legelőkelőbb bankárok 30 milliónyi összeget adtak össze a hitel és az állami gazdaság elősegítésére. Ez aránylag csekély kezdetből fejlődött a most milliárdokkal rendelkező hatalmas intézet.
A marengoi győzelem után, midőn a köztársaság seregei idegen földön táboroztak és nagy sarczot hajtottak be, könnyű volt a kiadások nagy csökkenése. Már 1800 őszén megkezdhette az állam adósságai kamatának sok ideig félbeszakított fizetését. Ezáltal igen emelkedett a rente, s az állam most már képes volt kölcsönöket kötni, a helyett, hogy kénytelen lett volna eladni a még megmaradt nemzeti javakat. Ezek egy részét, mint láttuk, a közoktatás czéljainak szentelte a consul, a többiből az adósság törlesztésére létesített alapot.
Az egész budgetet az adó szigorú behajtása biztosította. Az adó a XVIII. század elveinek értelmében még csaknem kizárólag közvetlen volt és a földbirtokot terhelte. Midőn a folytonos hadi készületek arra kényszerítették az államot, hogy néhány év alatt 500 millióról majdnem 800-ra emelje az adókat, gondoskodni kellett a túlterhelt földbirtok könnyítéséről. Ez csak a közvetett adó behozása által volt lehetséges.
A revolutionarius főváros ezek eltörlésében látta a popularis mozgalom diadalát. Most 1804 nyarán ismét elkezdtek adót szedni a bor és más szeszes italok, s a dohány fogyasztása után. Még csak a só maradt adómentes.
Bizonyos, hogy Francziaország pénz dolgában is igen drágán fizette meg a Bonaparte által szerzett dicsőséget és nyugalmat. Hanem a munka biztossága, az ipar és kereskedés lendülete, az anyagi érdekek tudatos, hatalmas előmozdítása aránylag könnyebbé tették a terhet. Nem szabad elfelednünk, hogy a költségekhez a vasallus államok: Olaszország, Spanyolország és Hollandia is hozzájárultak jelentékeny összegekkel. És ha egyre emelni kellett is az adókat, az állami hitel mégis igen szilárd alapon nyugodott, és a bank organisatiója megengedte az állam fejének, hogy ép annyira központosítsa kezébe az ország financiális segédeszközeit, mint a katonaságot, a biróságot és a közoktatást.
A reactio. A concordatum. Az uj társadalom és az udvar.
Mindebben a consulatus még a forradalom alapján áll, annak elveit megegyezteti az erős jogrend követeléseivel és a kormány tekintélyének szükségeivel. Vallásos tekintetben azonban egészen szakít eredetével és a régi királyság politikájához tér vissza.
A directorium alatt a szabad egyház a szabad államban volt az uralkodó egyházpolitikai elv. A hivatalos vallás az volt, melyet a conventio rendelt el naptárával, ünnepeivel, de pap nélkül. Külön kis egyházuk volt a theophilantropoknak is. A protestánsok és zsidók szabadon gyakorolhatták vallásukat; a katholikusok közt az alkotmányos, felesküdt papok inkább örvendettek a kormány kegyének, mint a fel nem esküdtek, kikben a királyi párt agenseit látták. Maga a nép azonban a rémuralom bukása után inkább emezekhez fordult, úgy, hogy nem kétséges az a tény, hogy Francziaország legnagyobb része 1799-ben is katholikus volt. Maga a kormány és a vezető férfiak azonban távol állottak minden positiv vallástól, a katholikus vallásban pedig legveszedelmesebb ellenségeit látták nemcsak a felvilágosodásnak, hanem egyáltalában minden független világi államnak.
Madame de Stal.
Franois Gérard (1770–1837) festménye után.
Maga Bonaparte is hitetlen volt minden ízében és szinte családi hagyományból ellensége a papságnak, különösen a jezsuitáknak. De bár a maga részéről mindig csak üres szónak nézte a vallást, azt szükségesnek tartotta a népnek, «a cselédeknek és mesterembereknek» nyugalomban tartására, mert különben nem türnék el az emberek a vagyonbeli különbségeket. Elég erősnek tartá magát ugyan arra, hogy akár a protestáns hitet is elfogadtassa nemzetével, de azért mégis békejobbot készült nyujtani a katholikus egyháznak, épen annak, mely ellen az egész forradalommal együtt ő maga is oly hévvel harczolt. Ez elhatározáshoz kétségtelen hozzájárult az az óhajtása, hogy így a katholikus papokat elvonja a Bourbonoktól s teljesen megszüntesse a belső egyenetlenséget; része lehetett benne annak a számításnak is, hogy a papság hálából aztán az ő uralmi törekvéseit fogja támogatni; de legnagyobb része mégis azon meggyőződésnek volt, hogy a társadalom nagy többségének ellenére nem lehet soká s rázkódások nélkül kormányozni az országot. E felfogásával környezetében egyedül állott, de azért teljes energiával hozzáfogott szándéka keresztülviteléhez. Épen vallástalan, minden előitélet nélkül való léte könnyítette meg neki az igazi út megtalálását: egyedül állott az egyháziak és az egyházellenesek fanatismusa közepett.
Mindjárt Marengo után megkezdte az alkudozást VII. Pius pápával, ki 1801 juniusban államtitkárát, Consalvi bibornokot küldte Párisba a szerződés megkötése végett. Ez 1801. jul. 15-én létre is jött és a törvényhozó testületek elfogadása után 1802-ben törvényerőre jutott.
VII. Pius pápa.
Canova (1757–1822) szobra, Fontana (1762–1837) metszete után.
Egészben véve az az állapot jött létre, melyet a gallikánus egyház szabadságainak előharczosai a XVII. században követeltek. Az első consul a püspökök kinevezését illetőleg a régi királyok örökébe lépett; viszont a pápa visszanyerte a püspökök megerősítésének a forradalom által eltörölt jogát. Ennek fejében viszont ő is elismerte a volt egyházi birtokok tulajdonosainak örökös jogát. Minden püspöknek, az alkotmányosoknak és az eskütagadóknak egyaránt, le kellett mondaniok; de Bonaparte részben közülök nevezte ki az ujakat.
A papok eltartásáról az állam gondoskodik. Állami vallás nincs: minden felekezet szabad gyakorlata fentartatott, de azért a római kath. vallás, «mint a francziák nagy többségének» elismert vallása, ismét kiváltságos állást foglalt el. Egy csapással visszanyerte, mit elvesztett és győzelmet arat az alkotmányos egyház s a hitetlenek fölött egyaránt. Bonaparte körülbelül a legnagyobb szolgálatot tette neki, melyet Nagy Károly óta világi fejedelemnek köszönhet.
Miután a tribunatus, a senatus és a törvényhozó testület elfogadták a concordatumot, az 1802. év husvétjén ünnepélyes Tedeummal ülték meg Notre-Dame-ban a külső és belső béke ünnepét. Sokan, ismerve a konsul akaratát, siettek részt venni az ünnepélyben, a tábornokok közt azonban nagy volt az oppositio.. Csak a consul határozott parancsára vettek részt a szertartásban. Midőn este a consul megkérdezte a vitéz Delmas tábornokot, hogy tetszett neki a Te Deum, ez így válaszolt: «Szép mulatság (capucinade ) volt, csak az a millió ember hiányzott belőle, ki megölette magát, hogy ilyen többé ne legyen.»375 Hanem, noha úgy a forradalmárok, mint a királyi hatalom hívei kedvetlenül fogadták, e concordatum maradt 1905-ig az az alaptörvény, mely annyi kormányváltozáson át, meg nem döntve, szabályozta a franczia állam viszonyát a katholikus egyházhoz és a szent-székhez. Ez a tény eléggé bizonyítja, mily nagy belső szükségnek felelt meg behozása.
Ámbár Bonaparte csak úgy, mint tanácsosai és tábornokai, egész szellemi irányánál fogva a XVIII. századhoz tartozott, a katholikus vallásnak és szertartásainak visszaállításával nemcsak államférfiúi belátást tanusított, hanem egyuttal érzéket is kora szellemi mozgalma iránt. A forradalom túlzásai a felvilágosodást, a hitetlenséget, a philosophiát levették azon polczról, melyre Voltaire és az encyklopaedia emelték, s ujabb dicsfénynyel övezték a hitet. A középkor romantikája akkor született meg. Chateaubriand épen 1801-ben adja ki Atalát, mint a «keresztyénség szellemének» első részét és e munkával egyszerre a leghíresebb irók sorába lép. Így az állam csak elismeri és szentesíti azt a visszahatást a forradalom ellen, mely már megvolt a gondolkodókban és melyet Bonaparte szívesen látott, a mennyiben a lelkeket elvonta a köztársasági ideáltól és monarchiára, személyes tekintélye s uralma elismerésére készítette őket elő.
Mint 1800 évvel azelőtt Augustus, úgy Bonaparte is óvatosan, de kitartóan hidalta át a köztársaság és a monarchia közötti űrt. Brumaire után még teljesen a köztársasági forma uralkodik: ő is «citoyen», polgári ruhában jár, egyszerűséget mutat és legfőbb büszkesége az, hogy az akadémia tagja. Washington halálának hírére országos gyászt rendel el «a szabadság és egyenlőség nevében». Marengo után már mint úr lép fel és udvart tart a Tuileriákban. A royalistáknak s a jakobinusoknak egyre ismétlődő, de meghiusuló attentátumai a haza és a rend minden hívének megmutatják, minő kincs az ő élete és igazolják, ha keményen jár el, nemcsak ellenségeivel, hanem mindenkivel szemben, ki terveinek útját állja. Így a szabadság garantiái s köztük a legfőbb: a szabad sajtó lassankint veszendőbe mennek. Megszorították a hirlapok számát s a megmaradtakat igen szigorú censura alá helyezték. A concordatumról, mely annyira ellenkezett a közvéleménynyel, megkötése előtt semmit sem volt szabad irni. A consul teljesen tisztában volt a hirlapirodalom befolyásával, és a Moniteur, a hivatalos lap nem egy czikkét maga szerkesztette, vagy legalább módosította. Az exact tudományokat pártolta; a társadalmiak, a philosophia, de még a történet iránt is, megvetést mutatott. Az akadémiai erkölcs- és társadalomtudományi osztályát, melyben csupa szabad gondolkodó «ideologus» volt együtt, 1803 elején feloszlatta. A neki nem tetsző irókat, mint p. o. Madame de Stalt, kitiltotta az országból.
Így karöltve járt a vallásos reactióval a szabad gondolkodásnak, a zsarnokság legveszedelmesebb ellenségének elnyomása is. Így már a világi téren is megkezdheti a monarchikus intézmények megujítását. Nagyon jól átértette Montesquieu ama tanát, hogy a monarchiának a becsület az alapja. Már nem a republicánus erénynyel, hanem a becsület, a dicsőség jelszavaival akar hatni: már nem a köztársaságnak, hanem a személyének tett szolgálatok állanak előtte első sorban. Így, bár meg volt arról győződve, hogy a francziák előtt az egyenlőség fontosabb a szabadságnál, ennek elvét is megszegi a becsületrend felállítása által (1802. májusban). A republicánus ellenzék még egyszer összeszedi erejét az államtanácsban és a tribunatusban, de Bonaparte keresztül viszi akaratát. A régi nemesség, mely nagy részt elvesztette birtokait és még csak igen csekély részben szakadt el a Bourbonoktól, nem volt feléleszthető, így az uj uralkodót olyan kiváltságosok veszik körül, kik az ő képére szintén érdemöknek köszönik kitüntetésöket. A becsület rendje (légion d’honneur) gazdag javadalmaival eszközt adott Bonaparte kezébe az érdemnek, de különösen híveinek jutalmazására s verseny keltésére, úgy a katonai világban, mint a polgári administratio, az irodalom, a kereskedés, ipar és gazdaság körében. A mellett, különösen Josephine befolyása alatt, keresve keresi az összeköttetést a régi nemességgel is, s boldog, ha egy la Rochefoucauld, egy Vergennes, vagy egy Crillon diszíti udvarát.
Tényleges hatalmának csakhamar megfelel külső állása is. Az orosz czárral 1801-ben kötött szerződésben mindkét fél alattvalóiról van már szó. Van már testőrsége, mint az ókor tyrannusainak. A senatus az amiensi béke után, 1802 máj. 8-án, tiz évre erősítette őt meg hivatalában. Ő ezt keveslette és ujra plebiscitumhoz fordult. Még 1802-ben, a respublica 10. évében, uj alkotmány jött létre, mely lényegében már monarchikus. Bonaparte Napoleont most már keresztneve is szerepel 3.577,000 szavazó közt 3.568,000 választotta meg élethossziglan első consulnak. Nemsokára azt a jogot nyerte, hogy maga jelölje ki utódát. Megszünt minden választás. A senatus feladata lett a tribunatusból és a törvényhozásból kizárnia az ellenzékieket, az ideologusokat. Az első consul politikája mind inkább a republicánusok ellen fordult; még a royalisták attentátumáért is őket tette felelőssé. Most már teljes az udvartartása, civillistája is királyi: 6.000,000 franc és az udvari élet minden külsőségeivel és szertartásaival ép úgy elfoglalja a Tuileriákat, mint a Bourbonok alatt.
Még csak egy lépés volt hátra a személyes hatalom teljes szervezésére és az első consul csakhamar megtalálta az alkalmat megtételére.
Már 1803 óta nem lehetett kétség a felől, hogy a franczia respublica ép úgy a monarchia felé tart, mint a római, Caesar dictaturája alatt.
Már nem a jakobinusok szegülnek ellen a változásnak, kiket az ellenök, különösen az 1800 decz. 24-iki attentátum óta (pokolgép), folyó üldözés lefegyverezett, hnem a royalisták, kiket a consul előbb annyira kényeztetett. Épen mert az egész állapot egy ember életéhez volt kötve, azt remélték, hogy lehető lesz a Bourbonok restauratiója, ha Napoleont elteszik láb alól. Ehhez járult, hogy a háború Anglia ellen már 1803-ban megujult. Ez a hatalom, mely oly kevéssé volt válogatós eszközeiben, midőn a revolutió ellen küzdött, most még kevésbbé lehetett az, midőn a consul hasonlíthatatlanul nagyobb veszélylyel fenyegette.
Összejövetel Madame de Stalnél.
Philippe Louis Debucourt (1757–1832.) rézmetszete után.
Pichegru, kinek sikerült Cayenneből megmenekülnie, kinálkozott első eszközül. Összeköttetést keresett régi bajtársával, Moreauval. Ez a kitünő hadvezér, kinél csak maga a consul szerzett nagyobb babérokat, a hadseregben még lappangó ellenzéki szellem legfőbb képviselőjének tekintetett; nem is utasította vissza az érintkezést. Mindkettőnél még veszedelmesebb ember is megtalálta az utat Párisba: Dadoudal György, a chouanok hatalmas testalkatu vezére, ki már 1800-ban, midőn Bonaparte őt audientián fogadta, sajnálta, hogy nem használta fel az alkalmat a consul megfojtására. Fouché rendőrsége csakhamar nyomára jött a terveknek, sőt, úgy látszik, némileg segítette is az összeesküvőket, hogy annál biztosabban elveszíthesse azokat, kik még félelmesek lehettek urára nézve. Valóságos megegyezés nem jött létre az összeesküvők közt és ezért nehéz volt az ellenök való törvényes fellépés. Végre a consul maga avatkozott be. Néhány fogoly vallomása következtében elfogatta Moreaut, majd Polignac grófot, a royalista párt fejét, végre Pichegrut is (1804 febr.). Cadoudal legtovább rejtőzött, csak márczius 9-én jutott a policzia kezébe. A bátor chouan megvallotta, hogy erőszakot akart alkalmazni az első consul ellen és csak arra várt, hogy egy királyi vérből származó herczeg legyen Párisban. Pichegru a börtönben felakasztotta magát, Cadoudalt junius 25-én fejezték le. Polignacnak, kit szintén halálra itéltek, Napoleon a grófnő könyörgésére megkegyelmezett e szavakkal: a herczegek nagy büntetést érdemelnek, hogy leghívebb szolgáik életét koczkára teszik, a nélkül, hogy részt vennének veszélyeikben. Moreaut két évi fogságra itélte a törvényszék, de Napoleon fölmentette, azon feltétel alatt, hogy kivándorol Amerikába. Nem akarta vetélytársának halála által még nagyobbá tenni az oppositiót, elégnek tartá Moreau politikai tönkretételét.376
Ki volt az a herczeg, kinek Párisba érkezése lett volna a jelszó a royalisták gyilkos tervének végrehajtására? Az első consul a fiatal enghieni herczeget gyanusította (a Condé családból), ki akkor csakugyan közel tartózkodott a franczia határhoz. Úgy látszik azonban, hogy nem politikai ok, hanem egy Rohan herczegné iránti szenvedélye volt e tartózkodás oka. Hirtelen, márcz. 15-én, egy franczia csapat jelenik meg Ettenheimban, a badeni herczegségben (két órányira a franczia határtól), elfogja és bilincsbe veri a szerencsétlen herczeget, kit már 20-án elhoztak Párisba. Úgy látszik, Napoleon csakugyan meg volt győződve a herczeg részvételéről az összeesküvésben, s megbüntetése czéljából most oly kevéssé riadt vissza a vérontástól, mint előbb a semleges badeni területek megsértésétől. «Végeznem kell már e faj herczegeivel, nem fogja utamat állani semmi.» Hiába akarta őt lebeszélni Cambaceres, kinek szemére vetette, hogy egyszerre igen takarékos a Bourbonok vérével. Egy katonai törvényszék azonnal halálra itélte a herczeget, s az itéletet mindjárt végre is hajtották márcz. 21-én, a vincennesi vár árkában.
E tett elvágta mindenkorra a hidat Bonaparte és a Bourbonok közt. Az új államfő megmutatta, hogy hatalmát és életét ő sem becsüli kevesebbre, mint a régi uralkodók. Most egy fokon állott a conventió embereivel, biztos zálogát adta annak, hogy ő sohasem fogja őket kiszolgáltatni a királyok boszújának. Másrészt az itélet, mely alig volt tekinthető másnak, mint gyilkolásnak, hadizenet volt az összes európai dynastiák ellen. Ez értelemben mondá róla Talleyrand: «Több volt mint bűn, hiba volt». Azon pillanatban, midőn melléjök és föléjök akart emelkedni Napoleon, ki kellett tünni, hogy trónja erősítésére nem elég háborúban és békében szerzett páratlan dicsősége, hogy oda vérre is van szükség.