IX. FEJEZET.
A rémuralom.

A conventio. – A király pöre és kivégeztetése. – A háború. Dumouriez árulása. – A polgárháború. – A közjó bizottsága. – Carnot. A forradalmi hadsereg. – Az ész vallása. Robespierre dictaturája és bukása.

A conventio.

A gyilkolás nemcsak a multnak szólt, hanem a jövőnek is. Mert a lándzsás csapatok dühöngése, az áldozatok halálhörgése közben kellett megválasztani Francziaország teljes hatalmú képviseletét, a nemzeti conventiót.

Páris épen a szeptemberi napok alatt választott. A választás a jakobinus klubban folyt, hová a legyilkoltak testhalmai mellett vitt az út. A proscriptio, a mérsékelt elemeknek a táborba küldése és a rettegés megsemmisítették az alkotmányos párt energiáját és a sansculotteoknak, valójában a kisebbségnek, szolgáltatták ki a civilisatio fővárosát. Robespierre lett Páris első követe; vele együtt bejutottak a conventióba Danton, Camille Desmoulins, Marat, Legendre és David, a forradalom festője. Hozzájuk tartozott még az orléansi herczeg, ki lemondva minden cziméről, az Égalité Fülőp (Egyenlőség) nevet vette fel.

A vidéken is elfogadták augusztus 10-ének következéseit, ott is elbukott a monarchista párt, de a mérsékelt, műveltebb jakobinusok, a girondisták megtartották népszerűségöket. Midőn a conventio szeptember 20-án megalakult, Pétiont választotta meg elnökének és hat jegyzője közt öt volt a girondista. A gyűlést, mely körülbelül 750 tagból állott, általános népszavazás útján választották, mely választási methodus akkor először szerepelt a történetben. Tagjait nem igen kötötte sem utasítás, sem programmbeszéd. A rendkívüli viszonyoknál fogva a nemzet egész souverainitása a conventióra szállott át.

Feladatához képest komolyan fog munkához. Már szeptember 21-én kimondja a királyság eltörlését. Ebben minden párt egyetértett. Grégoire, a volt szerzetes, tette meg az indítványt e szavakkal: «Az udvarok a bűnök műhelyei, a romlottság központjai. A királyok története a nemzetek martyrologiája.» Másnap minden különös formaság nélkül kijelentették a köztársaságot, oly módon, hogy az új időszámítás szerint «a respublica első évében» keltezték az iratokat. Robespierre később joggal mondhatta, hogy a köztársaság belopódzott a pártok közé. Voltakép az utczán kiáltották ki először: a gyűlés csak elismerte azt, mi már megtörtént.²⁹¹

A franczia köztársaság pecsétje. 1792–1804.

Ezzel az egyetértés meg is szünt. Megkezdődött a harcz a girondisták és a jakobinusok, vagyis inkább a vidéki képviselők többsége és Páris községe közt.

A Temple, a kert felől nézve.

Augusztus 10-ike óta az utcza szabta a törvényt. Nemcsak a királyságot buktatta meg, hanem a nemzetgyűlést is szolgájává tette. Akkor a hazafias aggodalom elhallgattatott minden észrevételt, de most, Valmy után, szabad férfiak nem tűrhették tovább ezt az állapotot. Különben is a szeptemberi öldöklés és Marat őrjöngő vérszomja fellázított mindenkit. Buzot már szeptember 24-ikén a départementok gárdájának alakítását követelte a nemzetgyűlés oltalmára. Danton még egyszer helyreállította az egyetértést, tiltakozva Marat eljárása ellen, visszautasítva minden dictaturát, de egyúttal hangoztatva az egységes vezetés szükségét. Az ő szavaira mondta ki a conventió, hogy a franczia köztársaság egy és oszthatatlan, miben egyúttal elitélése lappangott a girondistáknak tulajdonított foederalista terveknek.

Hanem azért a küzdelem a girondisták és a párisi követek közt, kik a szélsőbal felső padjain ültek, a kiket azért mint pártot hegynek (La Montagne) neveztek, csak tovább folyt. Eredménye azonban nem volt, mert a girondisták igen élesen támadták ugyan Marat-t és Robespierret, gyönyörködve saját ékes szavukban, de a határozattól visszariadtak és többségüket felhasználni nem merték. Így ellenfeleik megfelelhettek a vádakra, a párisi községtanács pedig még szélsőbb irányú lett, a mennyiben Hébert-t választották meg a község ügyészének.

Ezek az első sikeretlen kisérletek, melyek mutatták, hogy a conventió többsége érzi az alkotmányos veszélyt, de nem birja elhárítani, döntöttek e híres gyülekezet sorsa fölött. A nemzet képviseletének nem maradt más feladata, mint az, hogy szentesítse Páris községének és az attól vezetett fegyveres bandáknak akaratát.

A király pöre és kivégeztetése.

Ez hatalom nem szünt meg a gyűléstől a király elitélését követelni. A gyűlés azonban csak lassan bocsátkozott azon ügy tárgyalásába, melyről világos volt, hogy bármikép döntik el, polgárháborút von maga után. Az iratok alapján elhatározták, hogy a király igenis törvényszék elé vonható: birája a conventió lesz. Az alkotmányos királyi sértetlenség néhány vitatójával szemben Robespierre kifejtette, hogy XVI. Lajos, mint az ország ellensége, nem mint polgár, jut törvény elé. A Tuileriák titkos iratainak megtalálása, az a teljes bizonyosság, hogy a király szövetségben állott az emigransokkal és behívta az osztrákokat és poroszokat, elhallgatott minden ellenvéleményt. Összeállítják a kérdőpontokat és deczember 11-én «Capet Lajos» megjelent a conventio előtt. Fentartották vele szemben a törvényes színt, megengedték neki védői választását és az egész kihallgatás szabadon, méltóságosan ment végbe.

A jakobinus.
Egykorú metszet után. A sipkán nyitott szem alatt e szó: Surveillance, mint a népszerű egylet szelvénye, mely a «Surveillante de l’ autorité» czimet viselte. Mellén a jakobinus-club tagsági érme. Jobbjában csengettyű, jelezve, hogy a hazát fenyegető első veszélyre kész vészjelt adni. A balkezében levő lapokon e datumok olvashatók: 1789 julius 14, 1792 augusztus 10. Övében két pisztoly, oldalán kard, lábán faczipő.

Ezt annál inkább megtehették, mert míg azelőtt csak igen kevesen gondoltak a köztársaságra és még a jakobinusok nagy többsége is szabadelvű, hazafias királyságot óhajtott, most, egy fél év alatt, a külső háború és a belső átalakulás kettős nyomása alatt, a királyságot mind egynek vették a zsarnoksággal és a hazaárulással.

XVI. Lajos a Templeban.
Garneray után.

Lajos a tagadás terére menekült, noha a birák kezében voltak a bizonyítékok. Védői, az öreg Malesherbes, Tronchet és De Séze, mindent megmozgattak érdekében, de a tények ellene szóltak, még ha birái nem lettek volna is eleve elhatározva elitélésére. Így De Séze a királyi sértetlenség alapján kérhette csak felmentését (decz. 26.). Néhány nappal később Vergniaud azt követelte, hogy a hozandó itélet bocsáttassék népszavazás alá, megerősítés végett. Ez a népsouverainitás teljes elismerése volt; de a conventio, félve az izgatásból következő zavaroktól, ezt az indítványt elvetette. A középpárt, melyet alacsony ülőhelyei miatt, de alacsony gondolkodása miatt is, síknak, mocsárnak vagy épen haspártnak is neveztek, e kérdésben már a hegygyel szavazott. 1793 január 15-én történt a névszerint való szavazás azon kérdés fölött: vétkes-e Lajos az állam biztonsága és a közszabadság elleni összeesküvésben? Erre egyhangú volt az igenlő válasz. Később azonban nagyon megoszlottak a szavazatok. A népszavazás alá bocsátást 424 szóval 283 ellen elvetették, noha csaknem az egész Gironde mellette szavazott. Végre január 17-én vetették fel azt a kérdést: mi legyen a büntetés?

Mindenki a szószéknél szavazott, elmondva indokait. Majdnem huszonnégy órán át húzódott el a végzetes szavazás. «Éj van, a terem sarkainak világítása kisértetiessé teszi a színhelyet. Minden szemre álmosság nehezül, minden főt lehajlít a fáradtság. Felkeltenek egy alvó szavazót; a szószékre lép: halál ásít és leszáll. A terem nevet: egy beteg hálósipkában jött el a halál ellen szavazni. A páholyokban víg társaságok várják az eredményt és a nők néha boszúsan kérdik egy-egy belépő követtől még hány van hátra? Fölöttük, a karzaton a nép borozik és pálinkáz és koczint, valahányszor a halál szavát hallja, a felbérelt «ugatónők» pedig hangosan hahotáznak, ha nem hallják e szót. És míg Francziaország eldönti: öljön-e vagy sem, vannak nők, kik minden szavazatnál megjelölnek egy kártyát: királygyilkosságra fogadtak.»

Danton volt az, kinek felszólalására elvetették azon indítványt, hogy az itélethez kétharmad többség legyen szükséges. A karzat fenyegető magatartása, az a téves hit, hogy ez áldozat által elejét vehetik a polgárháborúnak, megrendített sok erős keblet. Halálra szavazott Vergniaud is, sok más girondista legfölebb a végrehajtás elhalasztását követelte. Méltán mondhatá Danton: e párt elveszett; szavai felségesek, tettei gyávák. Még a hegypártnál is megbotránkozást keltett az orléansi herczeg halálos szavazata. A szavazat befejezéseig a halál és a száműzés között ingadozott a többség. Felolvassák a spanyol követ levelét, ki királya barátságát igéri, ha Lajost felmentik, de azonnal elvetik a közbenjárást. Vergniaud, mint elnök, lázas felindulás közt, fájdalmas hangon teszi közzé az eredményt. Hétszázhuszonegy szavazó közt 387 szavazott rögtöni halálra, 286 számüzésre vagy fogságra, a többi a büntetés elhalasztására. Aztán elvetették Brissot indítványát, hogy halaszszák el a kivégzést, mert különben ki nem kerülhető a háború Angliával és Spanyolországgal. A mit másfélszázad előtt egy ember nagyravágyása, kapcsolatban a vallásos rajongással, keresztülvitt Angliában, azt most Francziaországban a főváros egy politikai felekezete hajtotta végre, mely előtt a pártok meghajoltak.

Lajos előbbi életmódját folytatá e hosszú martyrium ideje alatt. Tacitus és I. Károly történetét olvasta, tanítá fiát, gyakran merült forró imába. Végső rendelete legjobban mutatja, mennyire megtisztította lelkét a szenvedés és mennyire el volt készülve a halálra. «Sohasem volt nagyobb béke, nagyobb szomorújáték közepett: az érthetetlen nyugalom még növelte a gyűlöletet. Bölcs volt ez, pap, tanító? A nép utolsó embere megtanulhatja e királytól, hogyan kell jól meghalni.»²⁹²

Január 20-án elhatározta a conventio az ügyvédek felszólalása ellenére, hogy az itéletet minden halasztás nélkül fogják végrehajtani. Este az új igazságügyminister, Garat, megjelent a Temple-ban, e határozatról értesíteni a királyt. A király a legnagyobb lelki nyugalommal fogadta a hírt, csak azon méltatlankodott, hogy népe vérének ontásával vádolták. A tunya, egészen testének élő, hajlékony uralkodóból valódi martyr lett, ki megfeledkezve mindenről, a mi személyét illeti, csak népét sajnálja bűne miatt, s elborzad neje és gyermekei sorsán. Megengedték neki, hogy gyóntatót hozasson s hogy halála előtt még láthassa nejét és gyermekeit. Ily fenkölt érzéssel esett át a legkeserűbb fájdalmon, a szeretettjeitől való búcsun, kiket védelem nélkül hagyott a gyilkosok kezében. Két órán át tartott ez utolsó, zokogással telt ölelés, a királyné és Erzsébet herczegnő végső kétségbeeséssel csüngtek az áldozat karján, aztán, késő este, visszavonult szobájába és csak lelki üdvére gondolt.²⁹³

Reggel megjelent a gyóntató, egy Edgeworth nevű angol pap, 5 órakor misét mondott és a vallás vigaszában részesíté a halálra itéltet. Látszott, mint erősíti őt a hit és ártatlanságának érzete. Többé nem látta nejét, hogy újra ne izgassa a szerencsétlent; maga már leszámolt minden földivel. Santerre jött érte, a király nyugodtan szállt a kocsiba, gyóntató atyja mellé, s az egész úton buzgón olvasta a haldoklók imáját. Az egész út mentén katonaság volt felállítva. Így vitték a XV. Lajos terén felállított vérpadra.²⁹⁴ A jakobinusok keresztül birták vinni a halálos itéletet, de az óriás város lelkét lenyügözni nem birták. Szomorú csend fogta el a várost, az utczán csak csőcselék és katonaság volt látható, a boltok és ablakok be voltak zárva. A mint a vesztőhelyre értek, a király maga vetette le felső ruháját. Midőn kezét hátra akarták kötni, ellenszegült, de midőn Edgeworth őt Krisztus példájára emlékezteté, engedte e megszégyenítést is. Egyszerre előlép és e szavakat intézi a néphez: «Francziák, én ártatlanul halok meg; megbocsátok elleneimnek, szerencsétlen nép». E szavakat a katonaság hangos dobpergése szakította félbe, melyre a vezér, XV. Lajos egy törvénytelen fia, adott jelt. A hóhérok megfogták és a bárd alá vitték a királyt.²⁹⁵ Tíz óra tíz perczkor megszünt élni. Az nap este egy volt testőr az utczán leszúrta Lepelletier követet, ki a halálra szavazott. A király kivégeztetése teljes kitörésre késztette minden párt szenvedélyét.

A háború. Dumouriez árúlása.

A jakobinusok uralomrajutása az országos veszélynek, az idegen invasiónak volt egyenes következése. A nemzet nem tűrhetett élén oly uralkodót, ki az ellenséggel értett egyet, s az a gyanú és rémület, melyet a braunschweigi herczeg manifestuma keltett, leghatalmasabb szövetségese lett Dantonnak. Hiába, csakis azok, kik el voltak szánva a királyság megdöntésére és kik nem riadtak vissza a törvénytelen vérengzéstől, hogy megtarthassák a hatalmat, birták egyúttal az ellenséggel szembeállítani az ország egész erejét.

Custine.

Természetesnek látszott volna, ha a poroszok kivonulása után ez a tűz lelohad. De akkor meg épen a győzelem éleszti. A csak az imént függetlenségében megtámadott ország hódításra gondol. Eszméinek akarja megnyerni a világot, fegyver által.

Nyomban a poroszok visszavonulása után Custine marquis, az elsassi hadtest vezére, betört a szomszédos és védtelen papi tartományokba. Elfoglalta és megsarczolta Speier és Worms városait és már október 21-én birtokába jutott a birodalom leghatalmasabb Rajna-melléki vára, Mainz is. Jó rendet tartott, a kiváltságosokat üldözte ugyan, de a népet védte és felszabadította, úgy hogy magában a szent birodalom első egyházi fejedelmének fővárosában jelentékeny számban jelentkeztek a jakobinusok és nem sokára ki lehetett mondani ezen vidéknek Francziaországhoz csatolását.

Még nagyobb eredményt ért el Dumouriez. Mihelyt kimentek a poroszok, északra fordult, hogy régi kedves tervét, Belgium felszabadítását, megvalósítsa. Jemappesnál, Mons közelében, nagy csatában legyőzte az osztrákokat (1792 nov. 6-án) és ez az egy győzelem kezébe adta egész Belgiumot. Az osztrákok elleni gyűlölet újra feltámadt és a belgákhoz csatlakozott Lüttich fejedelemsége is, mely elkergette püspökét és szabadítók gyanánt fogadta a francziákat. Dumouriez azon volt, hogy a belgákat megnyerje, azt akarta, hogy külön szervezkedjenek és mint önálló szövetséges állam támogassák Francziaországot.

Hasonló módon, felszabadítás alakjában, ment végbe már szeptemberben Savoya és Nizza tartományainak meghódítása. Nemsokára franczia őrség vonúlt be Frankfurtba és Aachenbe is: a szent római birodalom választó és koronázó helyei franczia hatalomba jutottak. A franczia köztársaság néhány hónap alatt elérte azt, mire királyai századokon át hiába törekedtek: a természetes határokat a Rajnáig és az Alpesekig.

Természetes, hogy ezek a könnyen elért sikerek a végtelenig emelték a reményeket. A conventio november 19-én kimondotta, hogy a franczia nép testvériségét és segítségét ajánlja fel a szabadságukat visszaszerezni óhajtó népeknek. Német, belga, savoyai és hollandus küldöttségek jártak Párisban, nemsokára irek, sőt angolok is eljöttek, hogy hirdessék a világszabadság igéjét. Grègoire kimondta, hogy «minden kormány ellenségünk; minden nép barátunk. Vagy elpusztulunk, vagy ők is szabadok lesznek.»

De ezek a szép álmok nem soká tartottak. Ha más nem, az egyházi kérdés kezdettől fogva elválasztotta a köztársaságtól a szomszéd népeket, különösen a belgákat. De ez csak az egyik nehézség volt. A francziák nagy seregeket állítottak talpra Jemappesnál is a szám győzőtt de hadaik kellő felszerelésére és ellátására már nem gondoltak. A vezéreknek és különösen Dumourieznek jóakarata nem állhatta útját a fosztogatásnak. Azonkívül a hódítással együtt megszületett a kapzsiság is. A jakobinusok úgy gondolkodtak, hogy a felszabadított népek fizessék meg a szabadság árát: adják ki a kiváltságosok kincseit és fogadják el teljes értékben az assignatákat. A kormánybiztosok megkezdték az egyházi kincsek lefoglalását, mi különösen Belgiumban, nagy elégedetlenségre adott okot. Mindamellett itt is keresztülvitték, igaz, hogy kényszerrel és erőszakkal, a Francziaországhoz való csatlakozás kimondását.

A franczia fegyverek ezen gyors haladása bátorította a jakobinusokat a király elitélésére és kivégzésére, noha tudták, hogy ez egyenes kihívása az összes udvaroknak. A régi iránynak, melyet még Dumouriez is képviselt és a mely a régi hagyományok szerint csak a császárban látta az ellenséget, vége szakadt. Nem hogy a porosz királyt el akarták volna szakítani szövetségeseitől, hanem azzal sem törődtek, hogy Anglia, Spanyolország és Hollandia a coalitióhoz csatlakoztak.

Minde számításban és reményben nagy része jutott a győzelmes hadvezérnek, Dumourieznek. Bár ő is nemes volt, teljesen köztársasági érzelműnek mutatkozott, s nemcsak régi szövetségese, a girondista párt, hanem Danton is kereste barátságát. Hanem ennek az ügyes, mozgékony, alkalmazkodó férfiúnak is megvoltak a maga meggyőződései. Nem türhette a sereg elhanyagolását, az élelmezési rendszer felforgatását, melyet Pachenak, a jakobinus hadügyministernek tulajdonított, nem húnyt szemet a conventio és a clubok küldöttjeinek rablása előtt, melylyel a belgákat a francziáktól elidegenítették s végre nem helyeselte Belgium annexióját, mely az országot barátból ellenséggé teszi.²⁹⁶ Párisban jártakor nem bírta kieszközölni sérelmei orvoslását és a királynak akkor folyó pere is bántotta őt. A kivégzést meg épen hiábavalónak tartotta, mert megakadályozza, hogy a köztársaság szövetségest szerezzen.²⁹⁷

Mik voltak valóban végső tervei, az ilyen változékony embernél bajos tudni. De valószinű, hogy a kibontakozást a királyság helyreállításában látta, csakhogy az új király mellett ő játszhassa az első szerepet. Így megszabadul a gyilkos gyanútól, mely a köztársaság természetes ellenségét látja a diadalmas vezérben. Valószinű, hogy alvezérének, a chartresi herczegnek, Égalité Fülöp fiának, a későbbi Lajos Fülöp királynak szánta a trónt, kit a valmyi események hirével Párisba küldött és ki Jemappesnál is nagyon kitünt. Egyelőre azonban tovább vezette a sereget, mert minden befolyásának alapja csak a diadal lehetett.

Jakobinus szabadság-fa Mainzban.

Az 1793-iki hadjáratra nagy készületeket tett Francziaország, de most a szövetségesek is nagyobb erővel lépnek fel. A mindig lassu Ausztriát Belgium visszaszerzése ösztönözte nagyobb erőfeszítésre, a porosz király pedig Mainz visszafoglalásával akarta helyreütni tavalyi kudarczát. Már márczius elején nagy osztrák sereg állott az alsó Rajnánál, Kóburg Józsiás herczeg vezetése alatt és csakhamar elfoglalta Aachent és Lüttichet. A mindenben szükséget látó sansculotteok nem voltak képesek ellenállani, és Dumouriez, ki már betört Hollandiába és batáv respublica alapításáról álmodozott, kénytelen volt visszafordulni, Belgium megvédésére. Neerwindennél nagy csatát vívott Koburg ellen, de azt elvesztette (1793 márczius 18.). A győzelmet a Sztáray-regement vívta ki, mely «Rajta!» kiáltással, szuronyszegezve, egy lövés nélkül elfoglalta a franczia hadállás középpontját ágyúival.²⁹⁸ A francziáknak nem volt maradásuk az ellenök forduló Belgiumban, de visszavonulásukat az osztrákok, kikkel vezérök folyton alkudozott, nem igen háborgatták.

Sok szabad a győzelmes hadvezérnek, miért a vesztest felelősségre vonják. Dumourieznak tartania kellett a jakobinusok boszújától. Azt remélte, hogy magával ragadja tisztjeit és seregét s az osztrákoktól nem háborgatva, bevonulhat Párisba, de serege mégis inkább a hazához szított, mint hozzá. A convent követeket küldött hozzá, kiknek felhatalmazása volt elfogatására. Látva, hogy elveszett ügye, a hű Bercsényi-ezreddel, mely a jemappesi csatát eldöntötte, és néhány barátjával átszökött az osztrákokhoz, magával víve foglyul az öt követet. Földönfutó kalandor lett belőle, ki angol és osztrák évdíjat húzott s Londonban halt meg 1823-ban. Vele együtt a chartresi herczeg is elmenekült és egy ideig Svájczban tanítóskodott, hogy megélhessen.

A köztársaság másik nagy katonai hiressége, Custine sem volt szerencsésebb. Nem birta megakadályozni Mainz elvesztését, hova julius 25-én bevonultak a poroszok. Az északi határon sem birta útját állani Koburgnak, ki sorban elfoglalta a határszéli várakat. Mint a franczia, úgy megváltozott a győzelemmel az osztrák politika is. Előbb csak elvekért küzdenek, mint a girondisták, most hódítani akarnak, mint a jakobinusok, Condé, Bouchain, Valenciennes várainak elveszése, a franczia sereg teljes demoralisatiója lehetőnek mutatta az előrehatolást Párisig. Mivel Custine ezt megakadályozni nem birta, vesznie kellett. A népszerű vezér a guillotine alatt vérzett el 1793 aug. 28. Ekkor már Elsassban is előhaladtak az osztrákok az odavaló hires huszárgeneralis, Wurmser vezetése alatt. Francziaország veszte megpecsételtnek látszott. Már komolyan foglalkoztak azon gondolattal, hogy visszaállítva a monarchiát, másodrendű hatalommá teszik, képtelenné arra, hogy még egyszer zavarja Európa békéjét.

A polgárháború.

Pedig a külső veszély csak egyike és nem is legfélelmesebbike azon bajoknak, melyekkel Francziaországnak ekkor meg kell küzdenie. Midőn a conventio a haza védelmére elrendelte 300.000 harczosnak táborba szállását, azon kellett észre vennie magát, hogy azok nagy része már fegyverben áll ellene.

Egyrészt a nagy városok polgársága kelt fel a sansculotteok rémuralma ellen. Toulonban már 1792 október óta ellenállott a jakobinusoknak, most pedig mind nyiltabban felütötte fejét a royalista párt. Lyonban ellenállás készült a convent zsarnoksága és a jakobinusok ellen, kik megtöltötték a börtönöket és folyton a szeptemberi napok megujításával fenyegetődztek. Marseilleban a felocsúdó város lefegyverezte a clubot. Rouenban és Bordeauxban egyáltalában nem birt még uralomra jutni a sansculottismus. Maga Páris is mozgott, és a polgárság türelmetlenül viselte az utcza jármát. Ki kell azonban emelnünk, hogy e mozgalmak, bár kétségtelenül hatással volt reájok a király halála, Toulon kivételével sehol sem törtek a köztársaság megbuktatására, inkább a Gironde által képviselt irányt követték a hegypárt ellenében.

Egészen másként állott a dolog Francziaország nyugoti részében. Ott, alsó Poiton tartományban, melyből most Vendée département lett, tényleg még fennállottak a revolutio előtti régi viszonyok. Patriarchalis tisztelet kötötte a gyér falusi népességet a szeliden bánó urakhoz, és minthogy egészen hiányzott a városi elem, nem zavarta semmi felvilágosodás a papok korlátlan hatalmát a kedélyek fölött. Ott nem volt esküdt pap, ott nem ismerték az emigratiót. Már 1791 nyarán észrevette a nemzetgyűlés, mennyi nehézségbe ütközik ott rendeleteinek végrehajtása, s bizottságot küldött oda a helyi viszonyok tanulmányozására. E bizottság jelentése reá mutat, a mi e vidéket elválasztja a többi Francziaországtól: a vallásos érzés elevenségére. «A falu, a nehéz közlekedés, a földmívelő élet egyénisége, a gyermekkori emlékek és a mindenütt szemünk előtt álló egyházi jelvények, a babonás benyomások egész tömegével töltötte be a nép lelkét, melyet most nem ronthat le és nem mérsékelhet semmi felvilágosodás. Vallása, a milyennek elképzeli, lett életének legerősebb, úgyszólván egyetlen erkölcsi szokása.»²⁹⁹

Mint villámcsapás hatott ez egyszerű, vitéz, természetes vezetőit követő népre a király véres halálának hire. Mint martyrt ünnepelték: január 21-e Sz.-Lajosnak lett napja. Ott készen állott a royalista hadsereg. A föld természete, az utak hiánya, a mezőt átszelő számos árok, a minden birtokot bekerítő sövény rendkívül alkalmassá tették e vidéket az önvédelmi harczra. Csak alkalomra volt szükség, hogy az kiüssön, és még egy mélylyel szaporítsa Francziaország vérző sebeinek számát.

Dumouriez árulása még élesítette a különben is oly éles gyanút mindenki ellen, ki nem sansculotte. Minthogy különben is közel állott a girondistákhoz, könnyü volt ezeket titkos monarchistáknak hiresztelni és így előkészíteni bukásukat. Nem csuda, ha Párist és a conventiót mindenek fölött ez a gyanú és a hazafias aggodalom irányozta.

A conventio a király elitélése után magához ragadta az egész kormányzást és hozzáfogott az új alkotmány kidolgozásához. A legnagyobb bajt a drágaság, az inség okozta. Párisban a pékboltok előtt ismétlődtek a forradalom kezdetének szomorú jelentei. Marat, ki már nyiltan rablásra izgatja a népet, keresztülviszi a maximumot, vagyis a szükséges állami és iparczikkek árának hivatalos megállapítását, más szóval az assignatok kényszerforgalmát. Ki a nemzet pénzét el nem fogadja, hazaáruló, Pittnek és Koburgnak czinkosa. Minden esetre a guillotine legkényelmesebb eszköze az agio hanyatlása megakadályozásának. A sectiók már márcziusban sürgetik a gazdagok külön megadóztatását, a készpénz tilalmát, és egy izben meg is látogatták a nemzetgyűlést, hogy a girondistákat törvényszéke elé hurczolja.

William Pitt.

Danton nem akarta vesztöket. Kész volt a conventiót biztosítani, ha annak többsége nem áll ellen dictatorságának, melyet szükségessé tesz a külső veszedelem és a belső zavar. Megalkotja a forradalmi törvényszéket, mely tisztán belátását követve itél a conventió által reábizott ügyekben. Megalkotja a kormányt, a közjó bizottságot (Comité du salut public), melyben a girondisták vezérei is helyet foglalnak. Előtte az összes republikánus erők egyesítése lebegett és azt követelte, hogy e nagy czél miatt mindenki mondjon le személyes érzelmeiről. De Rolandnénak személyes ellenszenve Danton ellen erősebb volt politikai belátásánál. Nem engedte, hogy római erkölcsű hivei kezet adjanak annak a férfiunak, kit a szeptemberi áldozatok vére mocskolt be és kinek érzékisége és kényelemszeretete inkább a Caesarokra, mint a Catokra emlékeztetett. Hivei még Dumouriez árulásáért is Dantont akarták felelősségre vonni. Így Dantont Robespierre karjaiba vetették.

A legközelebbi intézkedések, melyeket Danton sugallt, már egészen a hegypárt szellemének feleltek meg, felfegyverezték a csőcseléket, az állam és a gazdagok költségén, megállapították az assignatok árfolyamát és a gabona árának maximumát s a közjó-bizottságot tisztán jakobinusokból állítják össze. A Gironde védekezik. Bevádolja Maratot, kit a forradalmi törvényszék felment, bevádolja és elfogatja Hébert-t. A conventio védelmére 12 tagú bizottságot választanak. Abban biznak, hogy a vidékről bejövő fegyveresek segítségével erőt vesznek a csőcseléken. Az a szándékuk, hogy szükség esetén más városba teszik át a conventio székhelyét és Isnard, mint elnök, Francziaország boszujával fenyegeti Párist, ha engedi, hogy a követeket sértsék. De ők csak a szónak voltak mesterei: a cselekvésben ellenségeik jártak elől.

Danton.
Jacques Louis David (1748–1825.) rajza után.

Május 31-én a conventio ellen indult a forradalmi Páris. Vezére Henriot, egyike a szeptemberi gyilkosoknak. Vádat követelnek Isnard és társai, Bissot, Guadet, Vergniaud, Gensonné, Buzot, Barbaroux, Roland, Lebrun és Claviére ellen. A megrettent conventio feloszlatja a 12-es bizottságot, de nem ad ki senkit. A párisi tanács azonban már is elfogatja Rolandot és nejét.

Ez csak ijesztés volt, junius 20-ikához hasonló. De már harmadnapra következett a conventióra nézve augusztus 10-ike.

Reggeli élet az utczán Párisban.
Rajzolta és metszette P. L. Debucourt (1755–1832.) 1805. febr. márcz.

Junius 2-án maga Marat adta meg vészharang kongatása által a felkelés jelét. Henriot serege és ágyúi körülfogták a conventiót. Ki volt adva a parancs, hogy ne bocsássanak ki egy követet sem, míg a gyűlés ki nem szolgáltatta a városi tanács által törvényen kívül helyezett tagjait. Már nem lehetett szó vitáról, magában az ülésteremben folyt a harcz. Néhány girondista kész volt lemondás által véget vetni a tűrhetetlen helyzetnek és ezt javasolta a közjó bizottsága is, de a többi állhatatos marad. Lanjuinais a legbátrabb, még ekkor is kifejezi megvetését a hegypárt és a városi tanács iránt. A gyűlés nem akar határozni, mert nem szabad. Végre a középpárti Barere, ki félt, hogy a hosszas halasztás reá és pártjára is veszélyt hozhat, azt indítványozza, hogy menjen ki az egész conventio és ez által bizonyítsa be függetlenségét. Ez indítványt elfogadják, a hegypárt nem válik el fenyegetett követtársaitól, s az elnöknek, a jakobinus Hérault de Séchellesnek vezetése alatt mind kilépnek a Carroussel-térre. Az elnök hátrálásra szólítja fel Henriot-t. «Nem mentek ki, felelé ez, míg ki nem adtátok a huszonkettőt.» «Fogjátok el a lázadót», kiált az elnök a tüzérekre. Egy kéz sem mozdult, a fegyveres hatalom nem ismerte el a gyűlés tekintélyét. Vissza kellett fordulnia.

Polgári igazolvány.

Az újra kezdődő gyülésen Couthon szólalt fel, Robespierre imádója, egy szerencsétlen béna, kinek politikai fanatismusa csak a vérontásban látott menekülést. «Látjátok», mondá ádáz gúnynyal, «mennyire tisztel a nép, meg van tehát engedve, hogy teljesítsék akaratát».³⁰⁰ A gyülés örvend e kibúvó ajtónak, mely némileg fentartja méltóságát, és kiadja a husz girondistát (a többi kettőnek nevét Marat törölte ki), a tizenkettes bizottság tíz tagját és a két volt ministert. Nem menekültek, a midőn ez még lehetséges volt, és fogságba vettettek. Nemsokára kizárták és elfogatták azon 73 követet is, ki tiltakozni mert a conventio ezen megcsonkítása ellen.

Ezóta a nemzet tanácsában nem emelkedett többé hang a hegypárt ellen. A franczia revolutio oda érkezett, hova a nagy egyházi és aristokratikus tyrannisok. Egy csekélyszámú bizottság uralkodott fölötte korlátlan hatalommal, mint a tizek tanácsa Velenczében, az ephorok Spartában, vagy az inquisitio Spanyolországban.

Politikailag szólva, a girondisták megsemmisítése nem más, mint a teljes centralisatio keresztülvitele. Egész Francziaországon a központ, Páris uralkodik.

A forradalom a nép szenvedélyeinek izgatásából és felhasználásából merítette erejét. Mihelyt azon fokra jutott, hogy mindent, mi nem ért vele egyet, megsemmisíteni törekszik, az üldözöttek mellé hasonló szenvedély szegődik. Az az emberszeretet, az elnyomottakkal való részvét, melynek oly nagy szerepe volt a forradalom első szakának diadalmi menetében; az a szabadságszeretet, melyből legfőbb erkölcsi erejét merítette, most ellene fordult. A franczia nemzet nagy charaktere abban nyilvánul, hogy minkét irány izzó szenvedélye egyaránt bir toborzani hősöket és martyrokat.

Nem volt a forradalomnak kedveltebb és ünnepeltebb tana a zsarnokgyilkosságnál. Bálványozott hősei közül Brutus állt elől; az ő neve tán leggyakrabban szerepel a hazafias és izgató szónoklatokban. Most itt volt a zsarnokság, legutálatosabb alakjában, megtestesítve Marat személyében. Ő, ki annyiszor hangoztatta, hogy 200,000 ember vérét kell ontani, hogy termékenyítsék vele a szabadság fáját; ő, ki a girondistákat proscribálta s a lándzsa és pálinka uralmát állapította meg, szinte természetes czélpontúl kinálkozott mindazoknak, kik azt hihették, hogy ez az átkos rendszer egy ember műve és vele együtt megdől.

Egy ifjú leány, kinek addigi élete nyugodtan folyt le, egyszerű, kicsinyes viszonyok közt, kinek a kor kedves olvasmánya, Plutarchos képzette jellemét, határozta el Francziaország megmentését egy gyilkosság által és végre is hajtotta e szörnyű tervet. Caenben, Normandia egyik fővárosában élt Charlotte Corday, egy szegény nemes szép leánya (sz. 1768.), kinek kedélyére igen mély hatást tett a junius 2-a után oda menekülő és a vidéket a conventio ellen fegyverre hívó girondiak balsorsa. Szívét nem hagyta hidegen Barbaroux férfias szépsége, de szinte szégyelte a gyöngédebb érzelmeket, még szerelme is csak rögeszméje erősítésére szolgál. Elhatározza, hogy elnöki székén öli meg Marat-t, a nemzetgyűlésben. De Marat akkor beteg, elhatározza tehát, hogy lakásán keresi fel. Fürdőben találja a szörnyeteget, mégis bebocsátják, mert az izente, hogy feljelenti a caeni menekülteket. Marat följegyzi a neveket, és e munka közben éri a halálos döfés (1793 jul. 13). A gyilkos nő nyugodtan türi a szitkokat és a forradalmi törvényszék előtt dicsekszik tettével. «Megöltem egy embert, hogy megmentsek százezeret. Republicánus voltam már sokkal a köztársaság előtt.» Midőn a vesztőhelyre vitték, Lux Ádám, a mainzi klubisták követe, felkiáltott: ő nagyobb, mint Brutus. Az asszonyok salakja kisérte őrült szitkokkal, a hóhér segédje felpofozta levágott fejét (jul. 18). «Gyilkossággal szemben a történet nem mer dicsőíteni; heroismussal szemben nem mer bélyegezni.»³⁰¹

Charlotte Corday d’Armont.
Boudran metszete után. Az eredetit Vestier festette 1793-ban.

Az általános rémület a kétségbeesés küzdelmére késztette mindazokat, kik Marat hiveinek boszújától tartottak; a republicanus hadseregnek kudarcza pedig jó reménynyel kecsegtette a belső ellenállást is. Így az elégedetlenségnek mindenütt elszórt gyújtóanyaga 1793 nyarán borzasztó, az egész világot elborító lángban csap elő.

Egy köztársasági hirdetmény hasonmása.
A házak falára ragasztották, hogy lakóik köztársasági érzületét bizonyitsa.

Először a Vendée tört ki. Ott az első nagy katonaszedés, márcziusban, szolgáltatta az alkalmat. A szabadság fanatismusával szembe szállott a régi hit fanatismusa. Kilenczszáz falu kelt fel a vészharang kongására, fuvarosoknak, takácsoknak, csőszöknek vezetése alatt. Nemsokára hozzájuk csatlakoztak a vidék nemesei, Bonchamps, Lescure, La-Rochejacquelin és mások. A nemesek akkor tettek le a hitetlenségről: voltairianusokból egyszerre hivő katholikusokká lettek. Három nagy szereget szerveztek és Cathelineaut, egy fuvarost, tették meg fővezéröknek. Több helyütt legyőzték a republicanus csapatokat, melyek már nem is mertek közeledni tartományukhoz, összesen 40,000 fegyveres paraszt állott készen a királyi zászló alatt (1793. jun. 25). A republicanus vezérek csak nagy bajjal birták őket visszatartani Nantestől és a tengertől, hol az angolok segítsége óriás jelentőséget adhatott volna az addig önvédelemre szorítkozó mozgalomnak. Szeptemberben a közjó bizottsága új sereget, melyet a szomszéd vidékek felkelése támogatott, indított meg a szerencsétlen tartomány ellen. Tüzzel-vassal pusztítottak, de a mint a tartomány belsejébe törtek, teljes kudarczot vallottak. Hanem utoljára is győzött a túlnyomó szám. A cholleti csatában teljes diadalt aratott a respublica (okt. 16). A megvert sereg, melyet az egész hazáját elhagyó lakosság kísért, hősies elhatározással átment a Loireon, hogy a szintén buzgóan katholikus Bretagnet is fegyverfogásra birja. Hanem néhány nyert ütközet után deczemberben Le Mans közelében Westermann és a fiatal Marceau szétverték az egész sereget és Savenaynél megsemmisítették annak romjait. Ők győztek, a conventio megbizottjai és a párisiak pedig gondoskodtak arról, hogy a legyőzöttekkel szemben megszünjék minden emberség. A conventio biztosa Carrier, Nantesban és Angersben őrült módon garázdálkodott a foglyok és a gyanúsítottak közt. Egy sansculotte csapat kisérte, Marat társasága, mely új borzalmakkal szaporította az emberi kegyetlenség szomorú lapjait. A guillotine már nem végezte elég gyorsan a munkát, tömegesen kezdték összelődöztetni a foglyokat; nőket, gyermekeket, aggokat, csecsemőket. Lekaszaboltak 1560 vendéeit, ki a capitulatióban bizva, letette fegyverét. Kilenczven papot egy hajóra raktak, mintha deportálnák őket, de a hajó, adott jelre, a Loire közepén elsülyedt. Carrier nem kevéssé büszkélkedett e találmányával s nemsokára újra alkalmazta a «noyade»-ot. Nemsokára még egyszerűsítették a vízbefojtást: egyszerűen beledobták az áldozatokat a folyóba és agyonlőtték a netán felbukókat. A kegyetlenséghez alávaló gúny járult: a meztelen áldozatok karját és lábát, férfiakat és nőket egymáshoz kötötték és úgy dobták a vizbe (mariage republicain). Ha reggel Nantes városához ért a tenger árja, magával hozta a megfojtottak tetemeit. Hullaszag fertőztette a levegőt, a hollók és a varjak felhői lepték el a vidéket, Vendéeből pusztaság lett, de ez a pusztaság meghódolt a conventiónak.

Sokkal könnyebben boldogult a jakobinismus a Gironde ellen, mely csak az észhez és hazafisághoz szólott, de rajongásra nagy tömeget nem birt. A normandiai szabad csapatok már juliusban szétfoszlottak a conventio hadserege előtt. A girondiak segítségre hivhatták volna Angliát, de hazaárulásnak tartották az ország ellensége előtt megnyitni hazájuk kapuit. Nagy bajjal és folytonos halálos veszély közt elbujdokoltak a Gironde mellékeire, hol még mellettök állott a gazdag Bordeaux. Hanem Tallien a conventio megbizottja, kit kis sereg kisért, ügyesen felhasználta a csőcselék gyülöletét a jómóduak ellen, uralomra segítette a jakobinus klubot, mely aztán egymás után a vesztőhelyre küldte a mérsékelteket és a köztársaság rendelkezésére bocsátotta confiscált vagyonukat.³⁰² A girondisták egy ideig bujdokoltak, de nyomoruk nem birta szánalomra elleneiket. Guadet és Barbaroux a guillotineon véreztek el Bordeauxban. Pétion és Buzot ruháit és farkasok által széttépett tetemeit ott találták a mezőn.

Nemzetőr, őrségre menve.
Egykorú rajz után.

Igazi ellenállást csak Lyon fejtett ki. Ott a polgárság május óta levetette a jakobinusok igáját s fogságban tartotta azok vezéreit. Eleinte girondisták állottak a mozgalom élén, de később, midőn a közjó bizottsága sereget küldött a város ellen, mely kész volt ugyan elismerni a respublikát, de tiltakozott a junius 2-iki események ellen, itt is felülkerekedett a royalista párt. A conventio a legerősebb eszközöket alkalmazta. Couthon indítványára törvényen kívül helyezte a város vezéreit, elkobozta vagyonukat és elrendelte annak felosztását a város és a vidékek hazafiai közt. E csábításnak nem állhatott ellen a szomszéd hegyes vidék parasztsága. Rövid idő alatt 50,000-en gyültek a várost körülfogó táborba. Maga Kellermann tábornok vezette az ostromot. A polgárság, melyet a derék Perrin de Précy vezetett, vitézül védte magát és csak az éhség kényszerítette megadásra (október 9).

Couthon, mint biztos, erélyesen hozzáfogott a conventio decretumainak végrehajtásához. A confiscatio milliókra terjedt ki, a haditörvényszék százakat végeztetett ki. De ez nem elégíté ki a párisiakat. Couthon megkimélte a gyönyörű várost, Francziaország iparának központját. Hébert szerint azonban a művészet és az ipar, a szabadság született ellensége, s Páris nem türhet maga mellett oly jelentékeny várost, mint Lyon. Couthon helyett Collot d’Herbois ment oda 3000-nyi forradalmi sereggel. Lerontották a gazdagok házait, százával lőtték agyon és fejezték le a foglyokat, lefoglalták az összes vagyont. «Lyon hadat üzent a szabadságnak, Lyon nincs többé». Még nevét is megváltoztatták, Commune affranchiera (felszabadult község).

Marseille nem sokáig birta távol tartani magától a revolutionarius hadsereget, melyet itt is támogatott a városi csőcselék. Meghódolt és vérpadra engedte hurczolni legjobb polgárait. Egész déli Francziaországon diadalt ült a jakobinismus. Maigne biztos, ki Orange vidékének volt proconsula, egy egész falu népét kivégeztette, mert annak határában kivágva találtak egy szabadságfát.

Mindezeknél veszedelmesebb volt Toulonnak, Vauban nagyszerű alkotásának, felkelése. A jakobinus klub itt is proscribálni készült ellenfeleit, a polgárság fegyvert fogott s élete és vagyona biztosítására kezébe vette a kormányt. Itt nem volt girondista-párt, a város az 1791. alkotmányt és a dauphin, XVII. Lajos, királyságát ismerte el. Midőn a conventio serege közeledett, a város segítségül hívta a Földközi-tengerben őrködő angol hajóhadat. Ez felhasználta az alkalmat a kikötőben horgonyzó gyönyörű franczia hajóhad megsemmisítésére, de bár mindenfelől hozott katonaságot, nem volt elég erős a szerencsétlen város megvédésére. A republicánus sereg, mely végre vitéz vezérre, az öreg Dugommierre, és kitünő tüzérkapitányra, az ifjú Buonapartera, talált³⁰³ hosszas ostrom után elfoglalta Toulont és menekülésre bírta az ellenséges hajóhadat. A hazaáruló lakosság, melynek csak egy része menekülhetett el, teljes mértékben tapasztalta a conventio boszúját. Fréron és Barras, a biztosok, ki akarták volna irtani az egész népességet, de a győztes hadsereg nem akart gyilkos lenni. A forradalmi törvényszék rövid idő alatt 1800 embert küldött a vérpadra. Egy ünnep alkalmával tizenkét szép ifjú nőt küldtek a vérpadra, egynek, ki reményben volt, megkegyelmeztek ugyan, de annak is a bárd alá kellett hajtania fejét.³⁰⁴ Jakobinus kevés volt, gyanús sok, ennélfogva mindenütt szükség volt a helybeli forradalmi bizottságok és a párisi biztosok zsarnokságára. Ez utóbbiak közt az arrasi Lebon, Carrier méltó vetélytársa, jutott szomorú hírnévre. Kényszerítette az anyákat, hogy nézzék, mint vágják le fiaik fejét. A kivégzéseknél víg zene szólt, ő pedig kardját a csorgó vérbe mártá, e szavakkal: «Úgy-e szép?»

A közjó bizottsága.

Ezen viharok közepett, minőkhöz hasonlókat nem mutat egy nemzet története sem; midőn az ellenség ott áll az országban, midőn a köztársasági seregnek az osztráknál is félelmesebb ellensége az árulás és fegyelmetlenség, midőn az országnak majdnem minden vidéke forradalomban van a központ ellen, ebben a nagy Isten haragjában született meg a villám, korhoz és viszonyokhoz mért kormány: a közjó bizottsága.

Egy röpiv hasonmása. Liberté, Egalité, Fraternité, ou la Mort.
A franczia nép, melyet egy bekötött szemű polgár képvisel, hiába iparkodik elérni az egyenlőséget, testvériséget, szabadságot, a kik incselkednek vele, míg egyedül a halál közeledik felé, s elébe tárja karját.

A conventio törvényhozói főfeladata az új alkotmány kidolgozása volt. Alapul Condorcet terve szolgált, melyet aztán jakobinus értelemben átdolgoztak. Ez az új alkotmány igazán demokratikus: mindenkinek megadja a szavazó jogot;³⁰⁵ minden törvényt szentesítés végett népszavazás alá bocsát és hogy a nép csakugyan mindig ellenőrizhesse képviselőit, évenkint új választást rendel el. Főczélul a közjót tűzi ki. Kimondja, hogy minden felekezet szabadon gyakorolhatja vallását. Nemcsak joggá, hanem kötelességgé teszi az ellenállást a törvénytelen kormánynyal szemben. A vagyon szentségét elismeri ugyan, de kimondja azt is, hogy a társaság kötelessége szerencsétlen tagjairól gondoskodni, akár munkát keresve nekik, akár biztosítva azok megélhetését, kik nem dolgozhatnak, és így bizonyos socialista irány is érvényesül benne. Leggyöngébb benne a kormány szervezete; a végrehajtó hatalmat a törvényhozás által választandó 25 tagú bizottságra ruházza.

Ez a terv, ha életbe lép, az egész országot folytonosan a politika szolgálatába köti le és nőttön növeszti a zűrzavart, a mennyiben a kormány hatalmáról semmikép sem gondoskodik. Ezért a jakobinusok azon voltak, hogy alkotmányuk ne lépjen életbe. A convent az új alkotmány elfogadása után nemsokára elhalasztotta életbeléptetését, majd kimondta, hogy a békéig forradalmi legyen a kormány. Az élet győzött az elmélet fölött: annyi baj és veszedelem leküzdésére hathatós vezetésre volt szükség.

Láttuk már, hogy Danton műve volt a közjó bizottságának megteremtése. Ez eleinte girondista volt, majd jakobinus lett, de igazi jelentőségre csak akkor jutott, mikor megalkotója már nem volt tagja. 1793. julius 10-én újította meg a conventio e bizottságot. Jeanbon St. André, Barere, Gasparin, Couthon, Hérault de Séchelles, Thuriot, Prieur, Saint Just és Lindet voltak akkor tagjai. Később Gasparin helyébe Robespierre jutott, ki aztán szinte dictatori hatalmat gyakorolt. Augusztusban Carnot és Prieur de la Cte d’Or jutottak be, mint katonai szakemberek, szeptember elején pedig Billaud-Varennes és Collot d’Herbois. Ezen szerkezetében megmaradt a bizottság, míg a rémuralom tartott s tán a legerélyesebb és legmunkásabb kormány vált belőle, melyet történelem ismer.

Hatásköre kiterjed az igazgatás minden ágára, kivéve a rendőrséget. A ministerek csak irnokai. Joga van bárkit elfogatni s a conventio 50 millió francot bocsát rendelkezésére. A munkát megosztják egymás közt. A külügyet Barere és Hérault igazgatják, Prieur de la Marne a vallásügyet és pénzügyet vállalja el, Lindet az élelmezést, Jeanbon St. André, ki előbb protestans pap volt, a tengerészetet, Billaud-Varennes és Collot d’Herbois a belügyet; Carnot és Prieur de la Cte d’Or a katonai ügyekben osztoztak. Az igazi politikát Robespierre vezetése alatt St. Just és Couthon intézték. A conventio elé hetenként jelentést kellett terjeszteni, melynek szerkesztését az ügyes, a mindennapi hangulatnak szolgáló Barèrere bizták.

Burke.
Egy 1797-ből való metszet után.

Üléseit a Tuileriák elpusztult helyiségeiben tartotta e bizottság. Az ülés 11 órakor kezdődött elnök és jegyzőkönyv nélkül. Eltartott addig, míg a conventio meg nem állapította napi rendjét, aztán este ujra kezdődött. Közben ettek a dictatorok egy falatot. «Sötét éjjel, az alvó Páris közepében, roppant teremben csak a tollak perczegése hallatszott. Reggel két óra felé meg voltak a fogalmazások másolatai, melyeket sorba sietve aláirtak és hajnalban a futárok már széjjel vitték Francziaország négy sarka felé a közjó bizottságának meg nem fellebbezhető, piros pecsétes végzéseit.»³⁰⁶

Csak a testületi kormánynak és a szakképzettségnek ez a ritka egyesülete teremthette meg a gyorsaságnak és határozottságnak ezt a csudáját. Valójában Francziaországot egy harczoló tábornak kell akkor képzelnünk, melynek vezérkara a bizottság. Rendeletei végrehajtására a conventio souverainitását használta fel. Mindenütt hol baj volt, a seregeknél, a lázadó tartományokban, képviselők jelentek meg mint kormánybiztosok, teljes dictatori hatalommal felruházva, s egyéniségök egész súlyával gondoskodtak a kormány szándékainak megvalósításáról. Bizonyos, hogy nem sokba vették a vérontást, olcsó volt előttük az emberek élete nagyon, de a rendkívüli kor rendkívüli eszközöket követelt. A fő az, hogy a bizottság parancsai ellenállással ne találkozzanak és hogy eljárásának gyorsasága egyaránt megtörje a külső ellenséget és a belső pártoskodást.

A közjó bizottságának második rettenetes eszköze a forradalmi törvényszék, mely úgyszólván együtt fejlődött vele. A hegypárt régi és új ellenségeinek megsemmisítésére szolgált s e hivatásának teljes kérlelhetetlenséggel meg is felelt.

Különbséget kell tenni azon erély közt, melylyel a forradalmi kormány szétzúzta ellenségeit és azon borzasztó kegyetlenség közt, melylyel felhasználta diadalát. Az első is sértett sok és nagy érdeket, de tán egyetlen módja volt a haza megvédésének és az egység fenntartásának. A másik a kormányzók alacsony lelkületének volt kifolyása. Akár rajongó meggyőződésből, akár önzésből és számításból, akár pedig meghunyászkodásból: a vérpadot tették legfőbb kormányzó eszközzé. Annyi bosszú, sérelem, szenvedély halmozódott össze, hogy mást, mind véres megoldást, nem is ismertek. Mint Barras mondta, csak az volt a kérdés, minket fejeztetnek-e le, vagy mi másokat.

A főmozgató ebben Páris népe, mely nem telik be a véres látványossággal, melynek ünnep a guillotine. De mindenütt ébren van a szegény gyűlölete a gazdag, a barbáré a művelt ember ellen és most, a szabadság és egyenlőség nevében, szabadon tombolhat. Róma proscriptiói és az inquisitió működése óta a világ nem ismert oly kormányt, mely annyira nyiltan és bevallottan tapodta volna lábbal a humanitás minden törvényét a párturalom érdekében.

Az üldözésnek törvényes alapot szolgáltatni a conventio feladata.

A Vendéevel kezdték meg, melynek augusztus 1-én elrendelték elpusztítását, az erdők kivágását, a lázadók kiirtását, a nők, gyermekek és aggok elszállítását. Ugyanakkor felügyelet alá helyeztek minden idegent, mert el volt terjedve az a gyanú, hogy az angolok ügynökei fel akarják gyujtani az ország városait. Egy hónappal később külön forradalmi hadsereget állítottak a kormány rendeleteinek végrehajtására. E sereg leginkább a cordelier klubból állott. Végre szeptember 17-én meghozták a sokszor sürgetett törvényt a gyanúsok ellen. (Merlin törvénye.) Gyanús mindenki, ki viselet, rokonság, szó vagy tett által a zsarnokság vagy a foederalismus barátjának tartható; mindenki, kinek nem szolgáltatnak ki a helyi hatóságok polgári igazolványt; a conventió által felfüggesztett hivatalnokok; az előbbi nemesek és az emigransok azon rokonai, kik nem bizonyították be állandóan ragaszkodásukat a köztársasághoz; végre a visszatért emigransok. Mindezeket azonnal elfoghatták és a «békéig» elzárva tarthatták a helyi hatóságok. Meg volt engedve a lakások éjjeli felkutatása is, a gyanúsak feltalálására.

Mihelyt a borzasztó gép fel van állítva, meg is kezdi működését. Előbb a köztársaságnak vagy a hegypártnak ellenségeit sújtja.

Robespierre egy levelének hasonmása.
A hadsereghez a közjó-bizottság nevében. 1793, okt. 26.

Ezen áldozatok közül Mária Antónia, a szerencsétlen királyné vonja magára első sorban figyelmünket. Balsorsa nem fegyverezte le ellenségeinek dühét, s míg férjének halálát várta és siratta, fogságában szeme elé tették az ellene intézett mondhatatlan trágár és rágalmazó röpiratokat, fülébe súgták a női és hitvesi becsületét sértő dalokat.³⁰⁷ Több kisérlet megszabadulására meghiúsúlt és fogságának nem maradt más vigasza, mint gyermekeinek társasága. Ettől is megfosztotta a közjó bizottsága, mely julius 11-én elrendelte elválasztását a dauphintől. Mária Antónia méltó leánya volt Mária Teréziának: fiának ágyára borúlt és testével fedte gyermekét a támadás ellen. De Hébert és eszközei nem ismertek emberi érzést. Megragadták a szerencsétlen anya leányát és kijelenték, hogy megölik, ha ki nem adja fiát. E borzasztó választás megtörte a fogoly minden energiáját.

Az augusztus 1-i szigorú decretumok következtében már másnap elválasztották leányától és Erzsébet herczegnőtől, s Conciergerie börtönébe vitték. Ugy bántak vele, mint közönséges bünössel. Az ellene követett bánásmóddal a rémuralom legveszélyesebb ellenségét, a Habsburg-házat akarták sérteni és lehetetlenné akarták tenni a kibékülést.³⁰⁸ Egyre jöttek a küldöttségek a conventióhoz, a hazafiak csudálkoztak, hogy a köztársaság e legveszélyesebb ellensége még él. A conventió október 3-án elhatározza vád alá helyezését. Még a hirhedt közvádló, Fouquier Tinville sem tartotta lehetségesnek a pört oklevelek nélkül, s Hébert elment a Templeben maradt királyi gyermekekhez, hogy tőlük a legundokabb rágalmakat csikarja ki anyjok ellen.³⁰⁹

Végéhez közeledett a hosszú martyrium. Október 14-én a forradalmi törvényszék elé idézték a királynét. A vádirat a régi, ellene emelt panaszokat állította össze, pazarlását, Ausztriához hajlását, uralmát férje és az udvar fölött. Különösen őt vádolták az udvar állítólagos gyilkos tervével a nép ellen, melyet csak az augusztus 10-iki felkelés hiúsított meg. A korán megőszült, kopott ruhában megjelenő királyné mint e vádak ellenében megtartotta méltóságát és nyugalmát. Midőn az egyik biró kérdezte, miért nem felel Hébert vádjára, «hogy megrontotta saját fiát, hogy aztán uralkodhassék», sértett anyai büszkesége és női szemérme megtalálta a kellő kifejezést. «E vádra nem feleltem, mert vannak vádak, melyek ellen fellázad a természet. A jelenlevő anyákhoz appellálok ellene.» A jakobinusok válogatott párthiveiből álló hallgatóság zúgolódott Hébert ellen,³¹⁰ «Az ördögök egész gyülekezete napról-napra töri fejét, hogyan kínozhassa ezt a heroikus özvegyet. Pedig minden hatalmukkal és bár minden apródja, inasa, szobaleánya az ő kezökben van, nem birtak reásütni semmi foltot. Vajon kinek az erénye állott ki valaha ilyen tűzpróbát?» Walpole levele, 1793 október. IX. 415–16.

Marie Antoinette utolsó arczképe.
Pastell, Kucharskytől, 1791-ből.

Mária Antoinette börtöne a Conciergerieben.

De ily ügyben, ily biróság előtt nem használt védelem. Az esküdtszék elitélte XVI. Lajos özvegyét; az itélet halálra szólt. A császárok leánya hallgatagon fogadta az itéletet, egy szóval sem alázta meg magát birái előtt. Október 16-án vitték vesztőhelyre, miközben a tömeg egyre hangoztatta a «Le a zsarnokkal!» kiáltást.

Egyike a történet legtragikusabb alakjainak. Ifjú éveinek gondtalan szeretetreméltósága nem szüntetheté meg azon belső ellentétet, mely a franczia politikát az általa képviselt osztráktól elválasztá, és az ekkor reá nehezedő népszerütlenség nem engedé nagy terveinek megvalósítását akkor, midőn a válságos években ő volt az «egyetlen férfi» a Tuileriákban, a királyság eszméjének utolsó méltó képviselője.

Mária Antónia egy üzenete Rougeville grófhoz.
A betük tűvel vannak a papirra szurkálva: «Je suis gardée a vue, je ne parle à personne. Je me fie à vous, je viendrai». A Templeben irta. Most a párisi Nemzeti Levéltárban.

Mária Antóniát nem sokára követték azok, kik büszkén mondták magukat a királyság megdöntőinek: a girondisták. Ők is a Conciergerieben voltak együtt és a legnagyobb nyugalommal várták elitéltetésöket. Brissot mémoirejait irta, a többi fenkölt beszélgetések közt várta a törvényszék elé idézést. Vergniaud, ki el volt látva méreggel, eldobta azt, hogy együtt haljon meg társaival. Október 24-én jelentek meg a törvényszék előtt. Ékesszólásuk megijesztette ellenségeiket s a conventió, félve, hogy a meghatott esküdtszék fel fogja őket menteni, Barere indítványára elhatározta, hogy az elnök jelentse ki a per befejezését, mert az ügy már eléggé fel van világosítva.³¹¹ Az itélet mindannyira halált hozó volt, «mert a köztársaság egysége és oszthatatlansága ellen esküdtek össze». Egyikök, Valazé, az itélet után rögtön tőrt döfött szívébe. A többi együtt töltötte az estét egy sokratesi symposionnál, Vergniaud utoljára ragyogtatá ékes szavának és mély elméjének minden fényét. A halhatatlanságról, az emberi rendeltetésről, a szabadságról szólt, komoly derültséggel. Reggel együtt mentek a guillotine elé, lelkesülten énekelve a Marseillaiset (okt. 31.).

Egyre gyengébb lett a hang, a mint az éneklők sorban felmentek a vesztőhelyre. Vergniaud volt az utolsó. A nép egészen hideg volt azok iránt, kik jogaiért és szabadságáért éltek és haltak. Az ideál emberei tévedhettek, midőn teljes hévvel megrontották a régit, de teljesen megtalálták a helyes útat, mihelyt az álmodott platói respublica helyett egy felszabadult rabszolgacsordának látták uralmát. Velök elveszett, a mi még ideális volt a forradalomban. Pártjok igazi vezére, Rolandné, nemsokára követte híveit. Május 31-től fogva tartották, és hogy megtörjék büszke lelkét, a St. Pélagie börtönbe, nemének undok salakjai közé zárták. De ő a fogságban is hű maradt elveihez és jelleméhez. Ott szerkesztette hires mémoirejait. A törvényszék előtt szinte örvendett a halálos itéletnek.³¹² A vesztőhelyen meglátva a szabadság szobrát, e szavakra fakadt: «Oh szabadság, mennyi bűnt követnek el nevedben!» Férje öngyilkos lett, midőn neje halálának hirét hallotta.

Nem kimélte a hóhér a gonoszokat sem. Egy héttel a girondisták után kivégezték az orléansi herczeget, kinek mértéktelen nagyravágyása és gyülölete családjának uralkodó ága ellen, annyi tisztátalan elemet vitt bele a revolutióba. Miután Dumouriez megszökött, minden párt gyanúval nézte az egyedül lehető királyt, s volt párthivei siettek őt feláldozni, hogy elnézésök őket ne keverje gyanúba.

Összesen az év végéig 226 áldozatot itélt halálra a revolutionáris törvényszék. Köztök voltak az alkotmányos párt diszei Bailly és Barnave, s a köztársaság előbb győztes vezérei, Custine és Beauharnais, kik a vérpadon lakoltak utolsó vereségeikért. Dubarryné, XV. Lajos hirhedt maitressee, szintén a guillotine alá jutott. A gyanusak ellen kiadott törvény óta nem volt hiány fogolyban, kik közt a közjó bizottsága mindennap kénye-kedve szerint kiválogatta a vérpadra küldendőket. Eleinte még csak a kiválókat sujtották, később e téren is teljes lett az egyenlőség. A közjó bizottsága három tagjának aláirása elég volt bárkinek vád alá helyezéséhez, és a decemvirek szivesen szolgáltak egymásnak, viszonszolgálat fejében, Robespierre pedig a vádlottak listájából kereszttel meg szokta jelölni azokat, kiket halálra szánt.³¹³ Áldozatokban nem volt hiány, mert a gyanusak ellen kiadott törvény után csak magában Párisban 5000-en voltak fogságban.

Az a tudat, hogy mi sem képes lefegyverezni a törvényszék haragját, az a meggyőződés, hogy nem a bűnösöket, hanem Francziaország legjobb köreit gyűjti halomra a kormány a börtönökbe, ezeket egészen kivetkőzteti eredeti formájukból. Mindenki ott is folytatni kivánja régi életmódját, és minthogy az ország szine-java el van fogva, a börtönök lesznek a műveltségnek, a finom társalgásnak, az önfeláldozásnak és önérzetnek utolsó asylumia. Néhol klubot képeznek és bevesznek mindenkit, ki nem közönséges bűnös. «A régi franczia társadalom nem mond le. Az utolsó marquise ruhájának hajtása megőrzi az udvariasság hagyományát, és ha egy tagját vesztőhelyre küldi a törvényszék, bókokkal vesz búcsút társaitól.» Némely börtönben annyi előkelő név volt együtt, mint akár Versaillesban. Minthogy a foglyoknak maguknak kellett gondoskodniok ellátásukról, a gazdagok fizetnek a szegényekért, és a volt nemesek a szerint becsülik most gazdagságukat, hány szegény patriotát látnak el. De azért ott is fenntartják rangjokat. Midőn egy fogoly füszeres a folyosón át jelt adott a monacói herczegnének, egy marquis megrótta: «Uram, ön igen rossz nevelésű lehet, hogy ily familiarisan bánik egy oly magasrangú nővel. Nem csoda, ha guillotinera küldik velünk, mintha egyenlők volnánk.»³¹⁴ A franczia jókedv nem tagadta meg magát. Számos víg vers és beszéd segítette átélni a szomorú napokat s az esprit de corps nem engedte, hogy valaki gyávának vagy gyengének mutassa magát, ha eljött a végzetes szekér, mely a vesztőhelyre vitte a kijelölteket.

Eleinte még a törvényszék maga is félt a reábizott irtóztató hatalomtól, de később Fouquier Tinville, a birák és az esküdtek a sietésben látták a főérdemet. Alig tartották meg a legszükségesebb törvényes formákat. Néha csak nevét kérdezik a vádlottaknak, s elitéléséhez elég volt, ha a papi vagy nemesi rendhez tartozott. Champigny, nem volt nemes (cidevant) ön? Az vagyok. Elég. Guidreville, ön pap? Igen, de esküt tettem az alkotmányra. Nem kérdeztük. Vely, nem volt ön a király építőmestere? Igen, de már 89-ben kegyvesztes voltam. Tovább. Gondrecourt, az ön ipja be van fogva a Luxemburgban. Igen. Tovább. Durfort, ön testőr volt? Igen, de 89 előtt elbocsátottak. Jól van. Tulajdonkép az egész eljárás nem más, mint a szeptemberi, csakhogy a birák nem maguk végzik ki az áldozatot, mint akkor.

Fouquier Tinville.
Möller metszete után, 1795.

Ezzé vált a szabadságért, egyenlőségért, testvériségért, emberi jogért oly nemesen megkezdett küzdelem. Mint a vallásos rajongásból az inquisitio fejlődik, mihelyt a hitczikkely és a papi hatalom magasabban áll az erkölcsnél s igazságnál, úgy fejlődik a szabadság kényuralommá, mihelyt egy párt kizárólagos uralma a főczél. «Azon párt, mely, bárminő okokból, meglazítja az erkölcs nagy törvényeit, biztosan számíthat a legerkölcstelenebb elemek csatlakozására. Ismételten bizonyítják ezt a vallásos háborúk. Hasonlóan alakúlt a jakobinus-párt. Volt benne a rajongók kis magva s e zöm köré a nemtelen romlottságnak véghetetlen tömege rakódott le.»³¹⁵

Igazi történeti mentsége e kegyetlenségeknek csak abban található, hogy a barbár vadságnak e kitörései a százados elnyomásra, üldözésre, a népnevelés elhanyagolására és az emberi méltóság lábbal tiprására vezethetők vissza. Egyszer meg kellett mutatni a nemeseknek, gazdagoknak, papoknak s irástudóknak, minő a felfordult világ.

Carnot. A forradalmi hadsereg.

Más korszakokban öröm a háború sivár mészárlásaitól a békés munka oázisai felé fordulni. 1793-ban másként áll a dolog. A béke szinte öldöklőbb a háborúnál és ez az öldöklés csak az emberi természet sötét oldalait mutatja, ama lélekemelő bátorság és önfeláldozás nélkül, melyet a nagy czélokért való küzdelem a csatamezőn kifejt és organizál.

Collot d’Herbois, Carnot, R. Lindet, Billaud-Varennes, C. A Prieur, Barère aláirásai.
A közjó-bizottság egy iratán, ennek pecsétjével. 1794. ápr. 21.

Láttuk, minő kétségbeesett állapotban van a hadsereg 1793 tavaszán és nyarán. A csatavesztéseknek egyenes következése a belső háború. A köztársaságot tehát csak területének megszabadítása, a szövetséges udvarok elleni győzelme tehette belsejében is nyugodttá és békéssé.

A franczia hadseregek győzelme annyira Carnot nevéhez füződik, hogy őt nevezték a «győzelem szervezőjének». Nem állott egyedül, volt előzője, Dubois Crancé, az általános hadkötelezettség indítványozója, voltak társai, mint Prieur, ki a közjó bizottságában a felszerelés és fegyverkezés nehéz ügyeit intézte, de a háború új rendszerének mégis ő volt vasakaratú, lángeszű megalkotója.

Carnot Lázár (szül. 1753) katonai mérnök volt, mint Vauban, s mint mathematikus is az elsők közt foglalt helyet. Elveiben szélső volt, a király halálára szavazott, de kedélye gyöngéd, szinte nőies, úgy hogy őt, noha részt vett a kormány véres munkájában, soha sem számították a vérengzők közé. «Naponkint 15 órai munka, a hadjáratok minden térképének és hadállásának átkutatása és megítélése csak lelkesíté szervező lángeszét, de nem lankasztotta el. Így lett belőle a haza fegyveres géniusa. Ő az, ki felismeri a tehetségeket; kellő polczra emeli a jövő embereit.»³¹⁶

Addig a franczia sereg lényegében olyan volt, mint a többi szárazföldi nagy seregek. Sokban a poroszt vette mintául és azt sokban különbnek is tartották. De az osztrákok nagyobb fegyelme és vitézsége is túlnyomónak bizonyult ott, hol nem volt túlságos nagy a számban való különbség.

Ezt a hiányt csak részben pótolta a lelkesedés. Már fontosabb volt az, hogy a köztársaság nagy tömegeket vetett mindenütt a határra és nem törődött a nagy veszteséggel, melyet az általános felkelés csakhamar kipótola, mi az osztrák vagy porosz veteránusok gyérülő sorainál igen nehéz volt. De legdöntőbb a taktika változása volt. Már a háború kezdete óta egyre sürgették, hogy a franczia természetnek legjobban megfelel a támadás, a roham. A csata elején tömött csatársorokban harczoltak; aztán szuronyra és puskatusára került a sor. Így a szám és a lelkesedés egyaránt érvényre jutott.

Láttuk, minő nagy baja volt a franczia seregnek a nemes tisztek és a plebejus legénység közti egyenetlenség. Az emigratio, a börtön és a guillotine egyre fogyasztotta a «cidevant»-ok számát, helyökbe igaz sansculotteok léptek, kik egyedül vitézségöknek s képességöknek köszönték előmenetelöket. Ezek többet törődtek katonáikkal és teljesen birták azok bizalmát. Tekintélyöket emelte, ellenállhatatlanná tette a conventio küldötteinek jelenléte. Ezek közt különösen St. Just szerzett nagy érdemet, mint az elszászi hadsereg fegyelmezője. A közjó bizottsága erélyének az a jó hatása is megvolt, hogy a Lafayette és Dumouriez-féle politizáló vezérek kora lejárt. A sereg republikanus volt, de ezt a csatatéren mutatta s nem az izgatás és fegyelmetlenség útján. Az önkéntesek túlnyomó száma lassankint magába olvasztotta a más hagyományokat tápláló sorezredeket. Még a ruha is megváltozott: a hagyományos fehér színt a kék váltotta fel. A taktikai egység is átalakult. Egy-egy régi zászlóaljhoz két szászlóalj önkéntest csatolva megalkották a félbrigádot. Egy-egy brigád vagy divisio pedig magába foglalta mind a három fegyvernemet, melyek addig külön vezetés alatt állottak.

Carnot.
Egykorú metszet után.

Ezek az új viszonyok és Carnot befolyása először a legjobban fenyegetett északi határon érvényesültek. Valenciennes bukása után ott szinte szétzüllött a sereg. Custinet és Beauharnaist lefejezték; Dampierre elesett, Houchard, az új vezér, felhasználva a szövetségesek megoszlását, az angolokat és hannoveraiakat támadta meg, kik a yorki herczeg alatt Dünkirchent ostromolták. Hondschotennál (olv. Honszkote) győzött is (szept. 8-án), fel is szabadította a várat, de mivel az ellenséget tönkre nem tette, ő is vérpadra jutott. Utóda Jourdan, ki Amerikában szolgált, de mivel nem volt nemes, hazajövet kénytelen volt lemondani és kalmár lett, csak kényszerítve fogadta el a vezérséget, de Carnotban hatalmas pártfogóra és tanácsadóra talált. Neki is csatát kellett vívnia, le is győzte Koburg hadát Wattigniesnél és felmentette Maubeuge várát (október 15–17). Így az északi határ biztosítva volt.

Hoche.

Még dicsőségesebb volt az elsászi hadjárat. Ott a fiatal Hoche Lázár (szül. 1764), egy szegény invalidus fia, nagynénjének, egy kofának neveltje, volt a hadvezér. Mai napig mintája a republikanus hadvezérnek, óriási termetű, bátor, verekedő természetű, a nagy szavakat szerető, de a mellett folyton tanuló és tanulmányát felhasználni tudó. Neki kellett felmenteni Landau várát, melyet az osztrákok ostromoltak. Feladatát megkönnyítette az, hogy az osztrákok és poroszok közt nem volt egyetértés, hogy a braunschweigi herczeg tisztán védelemre szorítkozott, a többi porosz tábornok pedig inkább az osztrákot nézte ellenségnek, mint a francziát. Hoche előbb a poroszokat támadta meg, de midőn ott nem boldogult, egyre szaporodó seregeit nap-nap után Wurmser hadaira vezette. Az osztrák hadak bámulatos vitézséget fejtettek ki, de ezt a folytonos nyugtalanítást télvíz idején nem birták. Számuk egyre fogyott, vezéröknek, kit a porosz cserben hagyott, vissza kellett vonulnia. Az év végére egész Elsász felszabadult és Landau vára fel volt mentve. «A franczia tábornokok mészárszékre küldték embereiket; roppant sok volt a katonájuk és nem törődtek azzal, hányat terít le a golyó, hányat öl meg a betegség és a hideg. Mindig új csapatok érkeznek, mindig jő élelem, mindig elektrizálják, mindig igazgatják őket, erőszakos, vad, kegyetlen forradalmi eszközökkel és így utoljára is nekik kellett felül kerekedniök és elsodorniok az osztrákokat.»³¹⁷

A kisebb hadi szinhelyeken, az olasz és a spanyol határon szintén megállott a forradalmi hadsereg. A borzasztó 1793. év végével le volt verve a belső lázadás és már csak a belga határ néhány vára volt osztrák kézen. Az egy és oszthatatlan respublica diadalmaskodott belső ellenségein és a szövetségeseken egyaránt.

Az ész vallása. Robespierre dictaturája és bukása.

Ki háborgassa most már a diadalai által megszilárdult, a hóhér bárdjára s a hős kardjára egyaránt támaszkodó jakobinus pártot? Páris nyomása, a külső s belső zavarok kényszere együvé kovácsolták a közjó bizottságát, az pedig a maga korlátlan hatalma alá hajtotta a conventiót és általa az egész országot.

A győzelem már fölöslegessé tette a rémuralmat, de az mégis megmaradt ezután is, sőt, ha lehet, még kegyetlenebbül működött. Ennek oka nemcsak az a régi igazság, hogy minden kormányt azon eszközzel tartanak fenn, a melylyel megszerezték; nem csupán a régi társadalom elleni mérhetetlen gyűlölet, melyet annak bukása sem enyhített: hanem mindenekfölött a párisi nép, mely napról-napra új áldozatokat követelt és nem tudott betelni vérrel. A vérszomjnak ezen orgiái szükségessé tették, hogy minduntalan újabb meg újabb veszélyben mutassák a köztársaságot, melyből csak a nép barátainak bátor elszántsága és elővigyázata menti ki.

De maguk a nép barátai sem értenek egyet, mihelyt egyszer közösen kivívták a diadalt. A jakobinus pártban, még miután kilökte is az alkotmány hiveit és a girondistákat, homlokegyenest ellenkező meggyőződések foglaltak helyet. A diadal után egyaránt érvényesülni akar mindegyik. Az encyklopaedisták materialista, hitetlen radicalismusa uralkodott Marat után is a párisi községtanácsban; Danton és hivei még leginkább Voltaire nyomán jártak; Rousseau puritánus iskolájának pedig Robespierre volt az elismert és tekintélyben egyre növekedő feje. Miután szabad a tér, mindegyik iparkodik azt elfoglalni.

Legelőbb a «commune», a községtanács, nyilvánította szándékait. A gyökeres felforgatást átvitte a vallás terére is. A csőcselék lerombolta a szentek utczai szobrait és helyökbe a hegypárt vértanuinak, különösen Maratnak és Lepelletiernek szobrait iktatta. Krisztus tiszteletét egy ideig kímélték, mert sansculotteot láttak benne. Az egyházi ünnepek helyét a nemzetiek foglalták el. Már a naptárt is megváltoztatták, «mert a trón és az egyház előitéletei és hazugságai beszennyezték a használatos naptár minden napját.» A republikánus naptár szerint az újév szeptember 22-ére esik; a köztársaság kimondásának, egyúttal az őszi nap-éj-egyenlőségnek napjára.

Az év tizenkét 30 napos hónapra oszlik, melyek nevei a természet legfeltünőbb jelenségeire vonatkoznak.³¹⁸ A hónap három tizedből (decad) áll. A fenmaradó öt napot republikánus ünneppé (sansculotte-napokká) avatták. Az új naptárt csak 1793 október 5-én fogadta el a conventio, de már az előző augusztus 10-ikének ünnepén is elhagytak minden vallásos symbolumot. David, a rendező, a természetnek emelt oltárt, mely előtt italáldozatot mutat be a conventio elnöke.³¹⁹ Mind általánosabb volt az óhajtás a vidéken és a fővárosban egyaránt, vagy a tiszta észt, vagy a hazát tenni minden cultus központjává. Hébert és Chaumette vezetése alatt a párisi csőcselék elszakadt a katholikus hittől és a nyáj csakhamar magával ragadta a pásztorokat.

1793 brumaire 17-én (nov. 7-én) Gobel párisi érsek megjelent a conventio sorompói előtt egész káptalanjával és kijelentve, hogy nem ismer más vallást, mint a szabadságét, levetette díszét és méltóságát. A gyűlés papi tagjai kevés kivétellel követték példáját. A conventio már előbb állami javaknak nyilvánította az egyházi birtokokat, elnöke pedig kijelenté, hogy a «legfőbb lény» csak az ész cultusát kivánja. Mindenhol ünnepelték a kilépő papokat, szerzeteseket és apáczákat, különösen ha házasságra léptek.

De a hitetlenség sem lehetett el istentisztelet nélkül. A vezetők félműveltsége s a csőcselék trágár kiváncsisága a katholikus liturgiának utálatos majmolásához vezetett. Néhol papi ruhával diszített ökröt vagy szamarat vittek körül processióban, máshol bort ittak a kelyhekből. Chaumette, Páris procuratora, november 19-én a conventio űlésébe vezette be a főváros egy szép szinésznőjét és fölemelte fátylát e szavakkal: «Halandók, ne imádjatok más istenséget, mint az észt; íme megmutatom legszebb, legtisztább képmását.» Az elnök meghajlott a képmás előtt és a gyűlés elfogadta a meghivást az új istenség installatiójához. Az ünnep a Notre-Dame templomában ment végbe. A főszemély ismét rosszhirü szép szinésznő volt. Fején phrygiai sapka, lábán a cothurnus, testén csak egy fehér tunika s egy áttetsző égszinkék ruha», úgy vitték az oltár elé. Az Úr testének régi megszentelt helyén ült. Mögötte egy óriási fáklya jelölte «az igazság világát». Ezt az ész oltárán meggyujtotta a szinésznő. Chaumette, kezébe véve a tömjénezőt, térdre borult és tömjénezett. A régi egyház, melynek alapjai össze voltak nőve a monarchia s a vallás alapításával, nem kerülheté el a profanatio egy nemét sem.»³²⁰ Az egyházat «az ész templomává» változtatták. Páris városa aztán el is rendelte minden más egyháznak bezárását. Mindenfelé az észnek emeltek oltárt és nem lehet tagadni, hogy különösen vidéken sok tisztességes elem is vett részt az új cultusban.

A hazafiak kávéháza.
J. B. Morris rézmetszete után. Az eredeti rajzot Jacques Franois Jos. Schwebach de Fontaine (1769–1823) rajzolta.

Egy rendelet hasonmása 1794. márczius 11-éről, Fouquier Tinville aláirásával.

Egyáltalában, és ez ebben a rút mozgalomban az egyetlen békítő elem, a hazafiság volt ennek az egész farsangolásnak legkomolyabb alapja. Ez az érzelem okozta, hogy férjek és atyák kitették nejeiket vagy leányaikat a sansculotteok sóvár pillantásainak. Momoro nyomdásznak, ki egyik vezetője volt a párisi orgiáknak, szép fiatal neje szégyenében elájult St. Sulpice oltárán. Egy szép 16 éves leány meghalt belé. A nőt emelték az istenség trónjára, de a nőiesség tiltakozott eme látszólag fölemelő, valóban lealázó szerep ellen.

Komoly férfiakat is bántott ez a léha tartalmatlanság, az erkölcsnek ez a lábbal tapodása. Az épen nem szenteskedő Danton mégis félt az európai botránytól s a vallásos elemeknek a köztársaság ellen fordításától. Robespierrenek szigorú lényét bántotta az érzékiségnek ez a féktelen tombolása. Mindketten veszélyt láttak abban, hogy ez a mozgalom a községnek hatalmát növeli. Hébert már is nyiltan szólt a commune uralmáról, a közjó-bizottságnak és a conventiónak megsemmisítéséről.

A hadjáratot Robespierre kezdi meg a jakobinus klubban. A szabadság nevében tiltakozik a túlzások ellen. Minthogy a conventio nem törölte el a katholikus isteni tiszteletet, annak sértése törvénytelen, «és az, a ki meg akarja akadályozni a misét, tizszer fanatikusabb annál, a ki mondja.» Szerinte az atheismus aristokratikus gondolat.

«Egy felsőbb lénynek eszméje, ki őrzi az elnyomott ártatlant és megbünteti a győztes gonoszt, egészen népszerű. Ha nem volna Isten, fel kellene találni.»³²¹ A klub ki is zárt néhány anarchistát. Magában a conventióban Danton és Robespierre együtt léptek fel ahhoz, hogy a kis polgárság és az intelligens osztályok élén felléphessenek a párisi csőcselék ellen. De hogy jobban sujthassanak bal felé, jobb felé is meg kellett mutatni tántoríthatatlan sansculottismusukat. A conventiónak 1794 február 26-án hozott végzése, mely nemzeti javaknak mondta ki a gyanusak birtokait, a proletariatus megnyerésére volt szánva.

Hébert a cordelier klub élén felvette a harczot. Mindig újabb meg újabb vért követelt; az érzékiség itt is együtt járt a vérszomjjal. A forradalmi sereg élén újra meg akarta rohanni a conventiót, elfogni Dantont és Robespierret és pártját tenni egyedül uralkodóvá. De Páris népét, mely sokat szenvedett a tél szigorúságától és a drágaságtól, ez az inség épen a községtanács és a rabló s az élelmi szállításokat lefoglaló forradalmi hadsereg ellen lázította. St. Just a conventióban az erényt tűzi napirendre, Collot d’Herbois újra megszilárdítja a jakobinus klubot. Igy a döntő perczben a túlzók magukra maradtak. Mikor a közjó bizottsága ventsa 23-ának éjjelén elfogatta Hébertet és társait, egy kar sem emelkedett fel mellettök. Már tíz nap mulva, germinal 4-én (március 24-én), a guillotine alá került Hébert, Momoro, Ronsin, a forradalmi hadsereg vezére, Anacharsis Clootz, a világszabadságért rajongó porosz báró és az atheismus egyházának egyik főpapja.³²² Nemsokára sorsukban osztoztak Chaumette és Gobel, a volt érsek.

A tiszta jakobinusok úgy jártak el, mint Luther, midőn egyaránt küzd az anabaptisták túlzásai, a lázadó parasztok és másrészt a katholikus egyház ellen. De a forradalmi eszméről és azon hatalomról, melyet az nekik biztosított, nem akartak lemondani. És ezért, bár a haza földje megtisztult az ellenségtől, a rémuralom semmit sem vesztett energiájából. A forradalmi törvényszék tovább működött akkor is, mikor a forradalmi köztársaság léte biztosítottnak látszott. A vérengzés önczél lett. Igy jött létre az ellentét Robespierre közt, ki a kérlelhetetlen szigoruságnak megtestesítője volt, és Danton közt, ki azt hitte, hogy a kard és a guillotine után már jogába lép az emberi érzés is.

Minden hibája és bűne mellett ez a férfiu még legrokonszenvesebb a forradalom nagy alakjai közül. A rémuralomnak ő a Mirabeauja, az egyetlen, kiben van államférfiui tehetség, ki soha sem feledkezik meg arról, hogy egy egész nemzet sorsáról és nem egyes pártokról van szó s kinek még bűnét: a csőcselék felfegyverezését, a szeptemberi mészárlást is menti némileg az, hogy akkor csakugyan a haza megmentéséről volt szó. Mint erényében, tehetségében, úgy jellemében is mása a forradalom első nagy tribunusának. A legnagyobb politikai igazalmak közt sem feledkezik meg az élvezésről és nem kétséges, hogy a hatalmat azért is kereste, mert az módot nyujtott neki vágyai kielégítésére. Hatalmas teste megengedte neki egyes alkalmakkor, mikor a forradalomnak útat kellett törni, a legnagyobb erőfeszítést, de teljesen hiányzott belőle a kitartás. A girondisták bukása után kimaradt a közjó-bizottságból, elvonultan élt falun és így elvesztette lába alól a talajt. A jakobinusok Robespierrenek, a cordelierk Hébertnek vezetése alá jutottak; róla, mert távol volt és mert minden nap új cselekvést és vezetést követelt, szinte megfeledkeztek. Az optimista, erős emberek módjára azt hitte, hogy mihelyt akarja, újra elfoglalhatja az őt megillető polczot. Pedig a közhangulat annyira változott, hogy őt már-már aristokratának nézték.

A tiszta jakobinismus melleti küzdelem, Hébert túlzásainak visszaszorítása, a vallásellenes mozgalom megakadályozása még egyszer egy táborba hozta őt Robespierreel. A hadjáratot a párisi commune vérszomja ellen Camille Desmoulins, Danton régi hive indította meg, Robespierre támogatásával. Camille, mint az értelmi proletariatus képviselője, megvetette a műveletlen lármázókat és borzalommal fordult el a czéltalan öldökléstől. A Vieux cordelier³²³ első két számában kifejti, hogy a hegypártot jobb felől nem lehet megbuktatni, csak bal felől, és ezt teszik most az angol pénzzel megvesztegetett túlzók. Tacitus mintájára, néha szavaival, bélyegzi meg a zsarnokságot azaz a rémuralmat. Azt ajánlja, hogy a sok bizottság mellé állítsanak fel egy kegyelmező bizottságot is. Ez sok volt. Robespierre indítványára a jakobinus club elhatározta a hirlap megégetését. Égetés nem felelet, válaszolt a bátor író.

A természetes istentisztelet.
(Mallet rézmetszete után.)

Zsarnok akkor nem lehetett más, mint Robespierre s az ily szabad beszéd véget vetett a mérsékeltebbekkel való megegyezésnek. Egyelőre azonban szüksége volt Dantonra a hébertisták ellen és csak később, midőn Danton szemére vetette, hogy ártatlanokat is kivégeztet, szakadt meg köztük teljesen a barátság. Robespierre a gyöngeség ellen beszélt, St. Just az igazságot és becsületességet helyezte napi rendre és mindenki tudta, hogy most Danton kerül sorra. Intették is, hogy távozzék, de Danton bizott erejében és midőn Talleyrand unszolta, hogy meneküljön, e szavakra fakadt: «Nem vihetem el hazámat csizmám talpán.»

Robespierre.
Egykorú anonym metszet után.

Tudta, hogy veszély fenyegeti, de várt, mert bizott szava csudás erejében, a tömeg ragaszkodásában. Robespierre cselekedett. A közjó bizottsága, St. Just indítványára 1794 márczius 31-én elhatározta Danton, Desmoulins, Westermann és Philippeaux képviselő elfogatását. Hérault de Séchellest, ki tagja volt a bizottságnak, már előbb elfogták. A nép tűrte, hanem a conventióban mégis felszólalt mellettök Legendre, a mészáros. De Robespierre szava, hogy itt nem lehet privilegium, elhallgattatta a felzúdulót. Mindenki már a saját fejét féltette. St. Just egyenesen kimondta, hogy Danton a királyokkal értett egyet. A conventio elhallgatott: Danton párt, védő nélkül maradt.

De bátorsága a börtönben, azon törvényszék előtt sem hagyta el, melyet, mint a börtönben bevallotta, ő maga állíttatott fel, miért bocsánatot kért Istentől és embertől.³²⁴ «Hangom, mely annyiszor szolgálta a nép ügyét, elég erős lesz a rágalmak eloszlatására. Lakásom nemsokára a semmiségben lesz; nevem a Pantheonban.» Felszólítja vádlóit hadd jőjjenek elő, hogy leránthassa róluk az álarczot. Minthogy látta, hogy hangja visszanyeri hatalmát a nép fölött, egyre erősebben támadt elleneire. Desmoulins szép, ifju neje már azt reményli, hogy a nép felszabadítja a foglyokat. De a közjó bizottsága, értesülvén a tervről, elhatározta, hogy az a vádlott, ki megsértette a törvényszéket, többé nem védheti magát. Másnap, április 5-én, egy taliga vitte ki a 14 elitéltet. Danton a vesztőhelyen is mint született utralkodó viselkedett. «Mutasd fejemet a népnek, megérdemli», mondá a hóhérnak. Bátran halt meg; meg volt arról győződve, hogy nem telik három hónapba és a nép darabokra tépi gyilkosait.

«A nép bámulta Camille Desmoulins és Danton halálát, de nem hallatszott panasz, sem sajnálkozás. Így léptek egymásután vérpadra a nép kedvenczei, a nélkül, hogy egy sóhajra fakasztották volna, és maga szántából a tömeg tán soha sem vetett volna véget e czirkusznak.»

«Az élén álló emberek kiirtásában a demokratia az egyenlőség bizonyos nemét látja, mely minden másra birja, csak haragra nem.³²⁵

Madame Roland.
(Egykorú kőrajz után).

Most már egyedül állott Robespierre, mert óvatosabb volt a többinél és mert a tömeg szenvedélyét föl birta kelteni minden vetélytársa ellen. Csak ő az, ki önzetlen szolgálja a szabadságot, ki minden perczben kiteszi életét az orgyilkosok tőrének. És hogy a szabadságot megvédje, most még tömegesebben küldte a gyanusakat a vesztőhelyre. A Faubourg St. Germainnek egyszerre 300 tagját fogták el. Ha más alap nem volt, elég volt az a vád, hogy a foglyok a börtönben összeesküdtek. A ki csak kiváló volt származása, állása, gazdagsága vagy tudománya által, mind kész martaléka volt a guillotinenak. Condorcet-t, a forradalom bölcsészét csak a méreg mentette meg a guillotinetől, Lavoisiert, a nagy vegyészt, kivégezték. Csak két heti halasztást kért egy fontos munkája befejezésére. «A köztársaságnak nincs szükséges sem tudósokra, sem vegyészekre», volt a válasz (1794 május 3.).³²⁶ Másnap Erzsébet herczegné jelent meg a törvényszék előtt. Nem tudták semmi bűnét, mégis lefejezték 22 aristokrata nővel együtt. «A demokratia vassal szorított magának helyet. »

Egy röpív hasonmása.
Robespierre, miután az összes francziákat lenyakasztatta, maga végzi ki a hóhért. Minden guillotine áldozatának egy-egy csoportjára emlékeztet. A a hóhér, B közjó bizottság, C közbiztonsági bizottság, D forradalmi biróság, E jakobinusok, F cordelierk clubja, G brissotinok, H girondisták, I Philipotinok, K Chabotinok, L Hebertisták, M egyházi és nemesi rend, N értelmi aristokratia, O öregek, nők és gyermekek, P katonák, Q tisztviselők, R nemzetgyűlés, S a nép egyletei.

A királyleányt később kicserélték a Dumouriez által osztrák kézbe adott öt képviselőért. Arczán, bár még soká élt és visszatért honába, többé nem láttak mosolyt.

Legszerencsétlenebb mégis a király fia volt, kinek születésén annyira örült Francziaország (XVII. Lajos.). Fiatal kora miatt még nem lehetett lefejezni; így sansculottenak nevelték. Egy Simon nevű vargára bizták, ki őt testileg-lelkileg megrontotta, félévig egy ingben járatta és pálinkaivásra szoktatta. Teljes hülyeségbe jutott és már 10 éves korában meghalt. (1795 jun. 8.).³²⁷

Psychologice véve, tán e magas állásuak pusztulásának nézése volt a nép legigazabb élvezete. Nem is unta meg nézni a látványt, bár a «revolutio terén» járóknak véres lett a talpa és a megállott vért a kutyák nyalták fel. Később a guillotinet St. Antoineba tették át. «A nép kezdi már unni, mondá Collot d’Herbois Fouquier Tinvillenek. Impozánsabb látvány kell, naponkint 150-et kell levágni.» Visszajövet még ez a szörnyeteg is megijedt. Véresnek látta a Szajnát.

Már nem az egyén szabadsága a fő, mint 1789-ben, hanem az állam mindenhatósága, mint a régi köztársaságokban és Rousseau államában. Még a tulajdon jogát is korlátozza, a mennyiben a gazdag köteles segíteni a szegényen. Az adó e szerint progressiv: a gazdagság arányában nő. A köztársaság kötelessége a közoktatásról gondoskodni, hogy a felvilágosodott nemzet maga vehesse kezébe kormányát. St. Just még tovább megy: egyszerűen pórias respublicát akar, minden műveltség nélkül, olyant, mint a spartai volt, de dictator vagy censorok alatt, római módra.

Mindebből keveset valósítottak meg. Mert minden alkotmány megsemmisítette volna ezt az őrületes hatalmat, melyet a forradalom a közjó bizottságára és így követve Robespierrere ruházott. Igazán mint újító csak a vallás terén lép fel a dictator.

Láttuk már, hogy Robespierre kizáratta a jakobinus klubból a keresztyén vallás ellenségeit, az istentagadókat. Danton hitetlensége is bántotta őt, csak ugy, mint a girondistáké. Ő maga Rousseau elvont deismusában, a savoyai vicarius hitvallásában látta az igaz vallást. Roppant hatalmát mi sem mutatja annyira, mint hogy ezt a hitet állami vallássá birta tenni akkor, mikor az ország egyik fele merőben hitetlen volt, a másik pedig még ragaszkodott az ősi katholikus valláshoz.

XVII. Lajos és Simon varga írása a királyné ellen kierőszakolt nyilatkozat alatt.
Párisban, a Nemzeti Levéltárban.

Ez egész hivatalosan történt. Floréal 18-án (május 7.) Robespierre kifejti, hogy az atheismus és az aristokratia szoros szövetségben állanak egymással; «minden összeesküvő atheista volt»; másrészt meg a papok romlott hitével szembe állítja a «legfelső lény» szolgáinak tisztult keresztyénségét. Az új vallásnak nemzetinek kell lennie: eltérést nem enged. Jaj annak, ki el akarja fojtani ezt a magasztos lelkesedést! «Az új nemzeti vallás csak a jó szabadságát hagyja meg.» És az engedelmes conventio siet azonnal törvénybe iktatni az új hitet, kimondván, hogy «a franczia nép elismeri a legfelsőbb lény létét és a lélek halhatatlanságát» s mindjárt szervezvén is az új isteni tiszteletet a megfelelő ünnepekkel. Hiába a franczia nép nem lehetett el látványosság nélkül és a pose mintegy jellemvonása lett a forradalomnak, noha a törvény kimondja azt is, hogy a legfelsőbb lényhez legméltóbb tisztelet az emberi kötelességek gyakorlata.

Minden zsarnokság egyforma: mindegyik a gondolat szabadságában, a szabad meggyőződésben látja igazi ellenségét. És e szempontból Robespierre történetileg egy sorban áll II. Fülöppel, Kálvinnal és Cromwellel. Még az a tagadhatatlan érdeme is, hogy hadat izent a feneketlen materialismusnak, az üldözés szellemét lehelte. Még haló porukban is meg akarta alázni bukott ellenségeit.

Ennek az új vallásnak alapítója Rousseau, kinek hamvait akkor vitték a Pantheonba, főpapja pedig maga a dictator. Prairial 20-ára (junius 8.) rendelték a legfőbb lény ünnepének megülését. A conventio néhány nappal előbb Robespierret megválasztotta elnökének és nagy előkészületeket tett a párisi ünnepély fényének emelésére.³²⁸ A rendezést David vállalta magára. Kora reggel megkezdődött a gyermekek, a nők, az ifjak, férfiak és aggok körmenete a Tuileriák kertjében. Robespierre nagy virágcsokorral kezében, büszkén járt a conventio előtt és meggyújtotta az istentelenség szobrát, melynek füstjéből a bölcseség emelkedett ki. A modern vallásoknak ilyenek a csudái. Ünnepi beszédében kimondja, hogy a világ sohasem nyujtott a legfőbb lénynek ily méltó látványt, mint most, midőn hozzáfordul egy egész, szabadságáért küzdő nemzet. További czélul a bűnök és a zsarnokság elleni küzdelmet tűzte ki: azaz a rémuralom folytatását.

Pedig annak napjai már meg voltak számlálva. Sem az őszinte republikánus érzés, sem a személyes irigység nem engedhetetett egy embernek ekkora hatalmat. A mi Francziaországban tán még fontosabb: szenteskedő szereplése nevetségessé tette a jakobinusok bálványát. Észrevehető volt a conventio idegenkedése s Couthon és St. Just ujabb intézkedésekre gondoltak rendszerök megszilárdítására. Már két nappal az ünnep után, prairial 22-én, oly törvényt fogadtatnak el, mely körülbelül mindenkit halállal sújt, ki csak a legkevésbbé is ellenkezik a kormánynyal, mely a haza ellenségeinek nyilvánítja még a vélemény megrontóit és a közoktatás akadályozóit is. Ugyanakkor négy részre osztották a revolutionarius törvényszéket, hogy még gyorsabban működhessen. Az utasításokat Robespierre maga adta ki a biráknak; maga jegyezte a vádlottak neve mellé a halált jelentő keresztet. Legfőbb uralkodói dolga ebben állott. Védenie kell magát, hisz már életére is törnek; már testőrséget is emlegetnek oltalmára.

Thermidor 9.- és 10-ike közti éjjel a II. évben (1794. julius 26–27.)
H. F. Taffaert karcza után. Az eredetit Fulgiron Jean Harriet († 1805.) rajzolta.

Még csak egy kiváltság állott fönn ellenére, az, hogy a conventio tagjait csak kiadatásuk után lehetett elitélni. Kivánságára ezt is eltörölték, noha ekkor már hallatszott ellenmondás. De másnap, mikor a dictator nincs jelen, a gyűlés elveti a reávonatkozó czikkelyt. Csak a halálos félelem birhatta ellenállásra ezt az annyiszor decimált és minden parancsszóra hajló csoportot. De kellett is rettegni, mert St. Just már is elkészítette az új proscriptio listáját és a városi tanács máris készült új junius 2-ikára.

Magában a közjó bizottságában is jelentkezik az ellenzék. Épen a legvérengzőbbek, Billaud Varennes és Collot d’Herbois, fordulnak Robespierre ellen, ki tyrannisra tör és mérsékletével, a katholikusok kedvezésével akarja megdönteni a szabadságot. Hozzájuk csatlakozik Carnot, majd Barère is, a legigazabb szélkakas, ki nagyon jól érezte, hogy küszöbön áll a változás. A másik nagy bizottság, a közbiztonsági, már üldözőbe is veszi Robespierre barátait. A fleurusi diadal, mely Belgiumot újra a francziák kezébe adta, fölöslegesnek tüntette fel az eddigi erőfeszítést, szükségtelennek a kegyetlenkedést s megengedettnek a nyugalmat és biztonságot, melyre mindenki vágyott. Hiába, kialvóban volt a forradalmi tűz; az eddigi eredmények kielégítették a messzemenő vágyakat is, Robespierrenek pedig, a megtestesült középszerűségnek, nem voltak új eszméi, melyekkel ujra magához csatolhatta volna a tömeget. Ha hatalma teljében kegyelmet gyakorol, ha van ereje véget vetni a már évek óta tartó feszültségnek és izgatottságnak, valószínű, hogy tovább is felszínen marad. Így általános és személyes érdekek egyaránt összeesküdtek a benne megszemélyesített rémuralom ellen. Mert személyes okok sem hiányoztak. Tallion, kit a conventio biztosául küldött a girondista Bordeauxba, ott gazdag zsákmányt szerzett, mely őt méltán gyanúba keverte. Ettől megóvta volna kegyetlenkedése, de annak is véget vetett egy szép foglya, Fontenay Teréz, ki meghódította a proconsul szivét. Együtt jöttek Párisba, de itt elfogták a nőt. Elképzelhetjük, mennyit fáradt Tallien Robespierre megbuktatásán, mely egyedül menthette meg kedvese életét. Legügyesebb társa Fouché volt, régebben Marat hive, kit a dictator kizáratott a jakobinus klubból.

Robespierre, látva az ellenszegülést, visszavonult. Bizott abban, hogy egyszerre szétzúzhatja ellenségeit. Midőn elérkezettnek látta az időt, thermidor 8-án (julius 26.), felszólalt a conventióban. Szükségesnek mondta a respublica megvédését, annál is inkább, mert már a bizottságban, sőt magába a közjó bizottságába is beférkőztek ellenségei. Azokat tehát újra kell választani. A gyűlés a megszokott figyelemmel hallgatja meg és kész elrendelni a beszéd kinyomtatását. Ez ellen azonban felszólal a hegypárti Bourdon, (Oise követe), majd Cambon is, a gyűlés legnagyobb pénzügyi tekintélye, ki e szavakra fakad: egy ember teszi tönkre a conventiót: Robespierre. Elvetik a beszéd kinyomtatását. A többség nyiltan föllázadt ura ellen.

Tudjuk, hogy a conventio többsége még nem jelentette a hatalmat. A girondisták bukását sem akadályozták meg parlamenti győzelmeik. Robespierre mindjárt a jakobinus klubba siet és azt biztosítja magának. A fegyveres erő is az ő részén állott. De ő, az oratorok módjára, jobban bizik ellenállhatatlannak vélt ékesszólásába és ez egyszer nem nyúlt mindjárt erőszakhoz. Ellenei az éjjelt a haspárt, azaz a többség megnyerésére fordítják és gondoskodnak arról is, hogy a karzatot hiveik foglalják el. Másnap, a midőn St. Just kikelt Collot d’Herbois és Billaud Varennes ellen, Tallien teljes világosságot követel. Billaud elmondja, hogy tegnap a klubban a conventio megfojtásáról mertek beszélni. «El fog veszni, ha gyenge.» «Nem vész el», kiáltá vissza a gyűlés. Erre Billaud egyenesen megtámadja Robespierret mert védte a nemeseket, sőt Dantont is. Az embertelenséget is csak még nagyobb embertelenséggel lehetett megbuktatni. Robespierre válaszolni akar, de az egész gyűlés rákiált: le a zsarnokkal. Tallien tőrrel kezében rohan a szószékre, de mégsem meri a dictator személyét megtámadni, csak vezére, Henriot ellen emel vádat. Ezt más vádak követik. Robespierre most sem akar elállani a szótól; a helyett, hogy gyorsan cselekedett volna, még vitában kereste a győzelmet. Nem értette meg, hogy nem szavának, hanem fegyveres bandáinak köszönte hatalmát. De nem őt hallgatják meg, hanem Bareret, ki kész eszközből egyszerre ellenségévé vált. Végre eljut a szószékhez, de Tallien visszalöki onnan. A hegypárthoz fordul. onnan Danton és Desmoulins árnyéka űzi el. «Hozzátok fordulok, tiszta férfiak», szólt a megmaradt girondistákhoz, kik neki köszönték életöket. «Nyomorult», kiáltották vissza, «ez Vergniaud helye». Visszatántorog a szószékhez. «Gyilkosok elnöke, nem engedsz szóhoz jutnom?» szól az elnöklő Collot d’Herboishoz. Nem, kiált reá az egész gyűlés. A düh és félelem elfojtja hangját. «Danton vére fojt meg», kiált reá Danton egy barátja. Végre egy követ Robespierre elfogatását indítványozza. Egy perczig csend, aztán dörgő tapssal egyhangulag elfogadják az indítványt. Kiadják Robespierre öcscsét is, ki osztozni akart bátyja sorsában; Lebas, St. Just és Couthon is a listára kerülnek és a csendőrök beviszik őket a közbiztonsági commissió szobájába.³²⁹ A nehéz munka után esti 7 órakor félbeszakitja ülését a conventio. Egyike volt ez amaz űléseknek, melyeket mindenkorra nevezetessé tesz egy nagy testület élethalálharcza az ellen, ki addig markában tartotta mindnyájának sorsát.

Hogy mit jelentett ez a döntés, kitünt mindjárt, midőn egy szánakozó tömeg ki akarta szabadítani a guillotinehoz vitt 45 áldozatot. De Henriot ott termett és gondoskodott, hogy a kivégzést végrehajtsák.

Még fennállott a commune és a jakobinus klub. Henriot máris lázítja a népet a conventió ellen. Midőn a foglyokat a börtönbe vitték, a városi tanács kiszabadítja őket. Henriot a gyűlés ellen fordítja ágyúit. De a conventió összetart és a tüzérek neki engedelmeskednek. Így elmult az első közvetlen veszély. De mivel a külvárosok lázadásától tartottak, a nemzetgyűlés Barrast, egy katonaviselt tagját nevezi ki a sereg vezérének, a törvényen kívül helyezi Robespierret, társait és az egész városi tanácsot és biztosokat küld ki a sectiók felvilágosítására. Tekintélye győz; éjfélre már a nemzetőrség nagy része felajánlotta Barrasnak közreműködését. Így a conventió képessé válik megtámadni a városházát, mely előtt lándzsás csapatok állottak. Ezek mindjárt elszélednek, a jakobinus klubot bezárják. Hirtelen a hatalom szédületes magasságáról a semmiségbe buktak le Robespierre és társai. Lebasnek sikerült agyonlőnie magát, Robespierre csak állkapcsát zúzza szét, öcscsének és Couthonnak kisérlete sem sikerült. Csak St. Just, a vasember, kinek törhetetlen lelke annyiszor öntött bátorságot a seregekbe és a tömegekbe, tartja meg most is nyugalmát. Perre nem is volt szükség, hisz törvényen kívül voltak helyezve, csak személyazonosságukat kellett kimutatni. Thermidor 10-én, délután 5 órakor a vesztőhelyre viszik a «triumvireket», velök még 27 jakobinust, köztük Simont, a vargát. Robespierret végezték ki utoljára a nép örömrivalgása közepett. Másnap a városi tanács 72 tagját fejezték le. Nemsokára oda jutott a közvádló, Fouquier Tinville is, szintúgy a conventió gyilkos biztosai: Carrier és Lebon. A forradalmi törvényszéket ujjászerveszték, a prairial 22-én hozott törvényt eltörölték. A rémuralom véget ért.

Így került annyi áldozata sorsára az a férfiú, a ki a forradalom kezdete óta nem szünt meg annak szélső elveit hirdetni és kire aztán reászállott az az egész óriási hatalom, melyet a forradalmi kormány, annyi külső és belső veszély közepett magához ragadott. Hatalmát nem köszönte sem tehetségének, az nem emelkedett felül a közepesen, sem egyéniségének, mert megjelenése macska arcza inkább visszatetsző volt, mint megnyerő. A népszerűség psychologiájára nézve fontos e hatalom igazi okait megállapítani. Három dologban találhatjuk meg ezeket. Következetességében, mert a nép abban bizik legjobban, kitől mindig ugyanazt hallja; egyszerű életmódjában, mely az önzésnek gyilkos gyanúját lefegyverezte; végre állhatatos kitartásában, melylyel sok éven át látogatta a jakobinus klubot, folyton érintkezvén a néppel és türelmesen bevárva, hogy rá kerül a vezetés sora.

Rendkívül tanulságos az, hogy sem a lángeszű Mirabeau, sem a néptribunusnak teremtett Danton nem birták oly soká, sem oly kizárólagosan vezetni a forradalmat, mint ez a közepes ember. Mintegy élő bizonysága annak, hogy nem az egyes ember, hanem az eszme az uralkodó. A forradalomnak az egyenlőség volt vezető eszméje: ezt az eszmét az ő igénytelensége sértette legkevésbbé. Nem volt tán kegyetlenebb társainál, de irigyebb volt mindenkinél. A hatalmat is azért ragadta magához, hogy azt más, nálánál különb ne gyakorolhassa. Egész közpályája abban áll, hogy másokat, kiválóbbakat, lejáratott, tönkre tett; teremteni nem tudott. Bukása a humanitásnak, a szabadságnak vált diadalává.

A börtönökből hálaénekek szállottak ég felé. A sajtó, a költészet a békét, az irgalmat merte hirdetni. Mert Robespierrerel együtt felbomlott a rémuralomnak szörnyű gépezete: a jakobinus klub, a városi tanács és a közjó bizottsága. Francziaország és Európa fellélekzettek.

291. Aulard i. m. 272–74.^[VISSZA]
292. Quinet, 341.^[VISSZA]
293. Sybel, II. 81.^[VISSZA]
294. Akkor már a Guillotin orvos (előbb jezsuita) által feltalált rendkivül gyors és biztos halált okozó vesztő-bárd működött, melyet feltalálója mint humánus eszközt ajánlott fel a nemzetgyűlésnek. Midőn először szóba hozták, annyira nevettek, hogy feltalálója nem is merte többé említeni. Duquesnoy 1790 jan. 21. A szerkezetnél a hóhér egy mozdulatára, sulyos bárd esik le és elszeli az áldozat nyakát. ^[VISSZA]
295. Lamartine, 504. l. ^[VISSZA]
296. Chuquet, Jemappes. ^[VISSZA]
297. Chuquet, La Trahison de Dumouriez. 2. l.^[VISSZA]
298. Ez az egy ezred 30 arany és 126 ezüst érmet kapott a csata után. ^[VISSZA]
299. Gensonné és Gallé jelentése. 1791 okt. 6. Thiersnél, I. k. Függelék 498. l.^[VISSZA]
300. Quinet, II. 6. ^[VISSZA]
301. Lamartine, 664.^[VISSZA]
302. Thiers, 430. ^[VISSZA]
303. Bonaparte érdeme volt azon pont megjelölése, melyről sikerrel lehetett lövetni a várat. Lásd Barras mémoirejeit. ^[VISSZA]
304. Sybel, II. 425. ^[VISSZA]
305. Már a nők szavazó-jogát is igen komolyan tárgyalták, s csak azért nem adták meg, «mert a nők nevelésének hibái még néhány évre szükségessé teszik a halasztást». Aulard i. m. 307. l. ^[VISSZA]
306. Jung, Bonaparte et son temps II. 302. l.^[VISSZA]
307. Goncourt, La societé. 280–1. l. Lenotre, Marie Antoinette. Captivite. ^[VISSZA]
308. Sybel, II. 318. ^[VISSZA]
309. Goncourt, Marie Antoinette 403. l.^[VISSZA]
310. Lamartine, 701. l.^[VISSZA]
311. Macaulay, Barère. ^[VISSZA]
312. Ste Beuve, Mme. Roland. 257. l. ^[VISSZA]
313. Necker, De la Révolution franaise 204. ^[VISSZA]
314. Goncourt, La société 325. ^[VISSZA]
315. Macaulay, Barère.^[VISSZA]
316. Lamartine, 676. l.^[VISSZA]
317. Chuquet. Hoche et la lutte pour l’Alsace. 240. l.^[VISSZA]
318. Vendémiaire (szüret), brumaire (köd), frimaire (fagy); nivse (havas), pluvise (esős), ventse (szeles); germinal (csirázó), floréal (virágzó), prairial (kaszáló); messidor (arató), thermidor (forró), fructidor (gyümölcsös). Némely republikánus hirlap mai napig is használja e naptárt. ^[VISSZA]
319. Goncourt, 418. l. ^[VISSZA]
320. Lamartine, 792. l. ^[VISSZA]
321. Lamartine, 804. ^[VISSZA]
322. Aulard, 462. l. ^[VISSZA]
323. Öreg cordelier. Oeuvres de C. D. II. 171–180. ^[VISSZA]
324. Wallon, Le Tribunal Révolutionaire, III. k. 153. l. ^[VISSZA]
325. Quinet, La révolution.^[VISSZA]
326. Wallon, III. k. 402. l. ^[VISSZA]
327. Turquan azt a nézetet fejtegeti, hogy a dauphint már előbb megölette titkon Robespierre és helyette egy nyomorékot adtak át Simonnak.^[VISSZA]
328. Az elnökség két hetenkint változott. ^[VISSZA]
329. Bandot hegypárti követ emlékiratai után. Quinet i. m. ^[VISSZA]