Mária Antónia levele II. Leopoldhoz. Újévi szerencse-kivánat 1791 január 1-én.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
VIII. FEJEZET.
A forradalom és Európa.
A hatalmak és Francziaország. – A törvényhozó gyűlés. – Az első hadjárat. – A királyság bukása. – Marat. A szeptemberi napok.
Az európai nemzetek közössége nem engedi, hogy bárminő nagy mozgalom egy állam, egy nemzet határaira szorítkozzék. A politikai érdekek vagy ellentétek összekötik a kormányokat; a közös intézmények a népeket. Így a franczia forradalom is kezdetétől fogva nagy visszhangot keltett mindenütt, a hol a történeti élet elég fejlődött volt arra, hogy a mozgalom előidéző eszméit s alkotmányos és társadalmi következéseit megértsék.
Mint az új evangelium, úgy szólott a műveltekhez a szabadság kivívása, az ember jogainak egy nagy nemzet törvénykönyvébe való iktatása. A ki olvasott, értette mi történt, lelkesedett, egy új aranykor beköszöntését remélte. De a parasztlázadás, az utcza uralma és az ököljognak megújulása csakhamar meghozta sokakra nézve a kiábrándulást. Az eszme hódított; a végrehajtás visszataszító volt. A legszabadabban gondolkodókat is visszariasztotta a nagy ellentét a szó és a tett közt. Gr. Széchenyi Ferencz már 1790 elején elrettentő példának tartotta Francziaországot. Washington nem látta végét a zűrzavarnak, Walpole már 1791-ben egy katonai monarchia felállításától várta a megoldást; Burke Edmund pedig, az angol ellenzék legékesebb szavú vezére, nagy feltűnést keltő röpiratokban magyarázta, hogy a franczia forradalom eltért a szabadság útjától, önkényt, vért lehel és ellenkezik mindazon eszmével, melyekért a szabad Anglia méltán küzdött. A liberalismus elválasztottta ügyét a radicalismustól.
Hanem ez a fordulat korántsem volt általános. Még sokan bíztak abban, hogy a jó kezdetnek megfelel az eredmény is, hogy a szabadság fájának árnyában boldogságot talál az emberiség. Az amerikai Paine Tamás könyve az ember jogáról a forradalmat mint minden idők legkiválóbb, leghasznosabb eseményét ünnepelte, a híres Fox György híve maradt tovább is a franczia eszméknek és inkább elszakadt régi barátjától és bajtársától, Burketől; a német Forster György egész életét e tanok hirdetésének szentelte. Magyarországon is hű maradt hozzájuk az irók nagy része: Martinovics, Hajnóczy, Kazinczy. A művelt társadalom tehát megoszlott, de ez a megoszlás inkább a kivitelre, mint az elvekre vonatkozott. A nép még nem igen vett részt e mozgalmakban, hisz mindenki csak azért lelkesedhetik, a mit felfogni képes.
Mária Antónia levele II. Leopoldhoz. Újévi szerencse-kivánat 1791 január 1-én.
Az udvaroknál nem a rokonszenv, vagy a harag döntött; azok hidegen nézték a párisi eseményeket, különösen azon szempontból: mennyiben változtatnak azok Európa akkori politikai helyzetén. Francziaország még királyság volt: az európai areopagusnak egyik döntő tagja. Dynastiája szoros összeköttetésben, szövetségben állott a Habsburgokkal. Megmaradhat-e ez a szövetség, nem válik-e barátból nyilt ellenség, ha Párisban a dynastiát és különösen a királynét végveszélylyel fenyegető elemek ragadják magukhoz a hatalmat? Először, úgy látszik II. Fridrik Vilmos porosz király gondolt fellépésre, szövetségben Ausztriával. Már 1790 szeptemberben közli a bécsi udvarral erre vonatkozó tervét.269
Nem szenved kétséget, hogy a bécsi diplomatia, melynek még Kaunitz herczeg volt a vezetője, először abból a szempontból nézte a franczia zavarokat, hogy azok lényegesen gyengítik a Habsburgok százados vetélytársának hatalmát. Már ez magában véve is elég ok volt a be nem avatkozásra. Ezért a bécsi udvar nem igen hajtott sem az emigransokra, kik nem szüntek meg hazájuk ellen izgatni, sem a német fejedelmekre, kik franczia birtokaik földesúri jogaitól és jövedelmétől elestek; de még Mária Antónia királyné panaszaira és sürgetéseire sem. Az egyetlen kérdés, melyben csakugyan nemzetközi jog forgott fenn: a franczia földön birtokló német birodalmi rendek kártéritése, könnyen el volt intézhető háború nélkül is. Csak a király szökésének meghiusulása után, midőn csakugyan kitünt a trón és a dynastia veszélye, változtatja meg a bécsi udvar ezt a hideg, várakozó politikáját.
Valójában csak a király szökési kisérlete, melyet Kaunitz különben ellenzett, és annak meghiusulása, tette szükségessé a bécsi udvar közeledését az emigratióhoz. Leopold császár, ki akkor Itáliában tartózkodott, ott érintkezett az emigransokkal és Paduából 1791 julius 6-án körlevelet küldött az összes uralkodókhoz, felszólítva őket, álljanak boszút, ha valamit a franczia király, neje vagy családja ellen elkövetnének és csak oly alkotmányt ismerjenek el, melyet XVI. Lajos szabad akaratából erősített meg.270 Még ugyanazon hónapban létrejött a szövetség a bécsi, berlini és pétervári udvarok közt. Személyesen is megerősítendők a barátságot, a császár a porosz királylyal Pillnitzben, a szász választó szép kastélyában találkozott (1791 aug. 25.). Oda jött hivatlanúl az artoisi gróf is, ki sürgette a háborút és a provencei gróf elismerését regens gyanánt mindaddig, míg a király ki nem szabadul. Leopold császár mind e követeléssel szemben igen hideg maradt és szemére vetette az emigransoknak, hogy vérbe akarnák borítani Európát, csak azért, hogy visszatérhessenek élvezeteikhez. E visszautasításban a politikai óvatosság mellett része volt a családi érdeknek is. A provencei gróf ellensége volt Mária Antóniának; ha hatalomra jut, a királyné és az osztrák szövetség csak úgy megsinylik, mint a jakobinusok. Leopold pedig első sorban sógorának és hugának sorsát akarta biztosítani és így megelégedett azon kijelentéssel, hogy a szövetségesek a rend és a monarchia helyreállítását tűzik ki czélul.
A további fejlődésre legnagyobb befolyása volt a törvényhozó gyűlésnek, mely 1791 október 1-én lépett a constituante örökébe.
Az a gyűlekezet, mely hivatva volt az alkotmány nagy munkáját részletes törvényhozás által biztosítani és életrevalóvá tenni, meglehetős hű képe volt az akkori Francziaországnak. A multtal való teljes szakítás kifejezésre jutott abban, hogy a constituante volt tagjait a törvény kizárta köréből és abban, hogy a régi royalista és conservativ párt, melynek még 1789-ben jelentékeny volt a száma, most teljesen hiányzott. Azok a rendek, melyeket e párt valaha képviselt, most már mintegy kívül állottak az alkotmány sánczain. A 745 követ közt körülbelül 200 volt jakobinus, ki a klubok összetartásának és erőszakoskodásának, meg a békés polgárság gyáva tartózkodásának köszönte nagyobbára mandátumát s ki többé-kevésbbé a köztársasághoz hajlott, és ugyanannyi az alkotmányos királypárti (feuillant), ki komolyan vette esküjét és bizott a monarchikus és demokratikus elvek békés megegyezésében. A többi hol az egyik, hol a másik félhez hajlott, a szerint, a mint az utczától való félelme vagy belső meggyőződése volt épen erősebb. Megvolt e gyűlésnek az az igazán forradalmi vonása, hogy tagjai többnyire fiatalok és nem a gyakorlat, hanem a szó emberei. Ügyvédek, esküdt papok és írók.
Gróf Fersen Axel 28 éves korában.
Egy párisi miniatur után.
Mint az első nemzetgyűlésben a breton követek klubja, úgy jutott ebben nagy jelentőségre Bordeaux vidékének, Gironde départementjának képviselete. Többnyire fiatal emberek, kiket a közös délfranczia temperamentum, a közös hazaszeretet, a classikus politikai ideálok közös tisztelete tartott össze és kik közt többen kiváló ékesszólásuk és jellemök által nagy hatást keltettek a gyűlésben. Ott volt Vergniaud, a gyűlés legjobb szónoka, e mellett republicanus erkölcsű férfiú, kinek tettei megfeleltek szavainak, ki hatalma és népszerűsége tetőpontján is padlásszobában lakott és barátaihoz járt ebédelni.271 Ott voltak vele a tüzes Isnard, Gensonné, Guadet, Buzot, Rolandné imádója, Louvet, a hires erkölcstelen író stb. Idősebb volt náluk Brissot, ki hányatott életének a külföldnek valamivel behatóbb ismeretét köszönte, mint a minőt Francziaországban megszoktak és ki külügyi kérdésekben nagy tekintélyre tett szert, úgy hogy a girondistákat brissotistáknak is nevezték. De sem ő, sem Vergniaud, sem Condorcet, a forradalom philosophusa, nem birtak volna pártot alkotni, egy véleménynek, egy tervnek megnyerni ezt a sok tüzesvérű, önálló meggyőződésű embert: arra csak nő volt képes. A forradalommal egyidejű a nők felszabadításának, politikai jogának követelése, melynek tán Condorcet volt első komoly szószólója. A nőknek kétségtelen nagy érdemök volt a forradalmi eszmék terjesztése körül és a mint ezek az eszmék a salonokból leszállottak az utczára, oda is követte őket a szép-nem. Láttuk, minő szerepet játszottak a nők a versaillesi palota megrohanásában, azóta is ők tüzelték, bátorították, segítették leginkább a szélső meggyőződések hiveit. A republicanus girondista pártnak Rolandné volt az igazi vezetője, szellemes, szép asszony, ki egy öreg férj oldalán egyesíteni tudta azt a kedvességet, mely hozzá vonta a fiatalokat, a tisztesség és női becsület hű megőrzésével. Emlékirataiból látjuk fejlődését, ideálját: a régi Rómát, melynek szellemét meg akarta újítani hazájában. A nemzetgyűlés csakhamar az ő pártjának uralma alá jutott. Az alkotmány még monarchikus: az uralkodó szellem már erősen köztársasági, noha nincs törvényes mód ezen ideál megvalósítására.
De az eltérés a törvényesen fennálló állapot és az elmélet közt mutatja, hogy a forradalom nincs befejezve. Csakugyan, minden alkotmányos eskű és fogadkozás ellenére nincs még eldöntve a két legfontosabb kérdés. Az első politikai, az: valóban alkotmányos-e a király és nem kell-e attól tartani, hogy a külföld és az emigratio segítségével visszaállítja a régi rendszert? A másik, a társadalmi, abban áll: fentartható-e az emberi jogok elismerése ellenére az az új kiváltság, mely csak a birtokos polgároknak adja meg a teljes polgári jogot? Király és nemzet, polgárság és proletariatus közt el kellett dőlnie a harcznak.
Ezek a kérdések nem engedték lecsillapodni a mindig új hirek által zaklatott kedélyeket. Csakhogy a polgárság, melyet akkor kezdtek mai értelemben bourgeosienak nevezni,272 miután az alkotmány által kivívta az államban az uralkodó állást, ellanyhult, conservativ lett és mindenképen azon volt, hogy valami gyökeres változás ne történjék. A szegényebb néposztály ellenben, mely ki volt rekesztve a nemzetőrségből és a politikai jogok gyakorlásából, annál erősebben szervezkedik, hogy kivívja követeléseit. E szervezkedésnek meg is volt a következése. Páris városa, mely még 1791 juliusban leverte a királyság ellen támadó proletariatust, 1791 vége felé egészen a jakobinusok kezeibe jutott. Bailly visszalépett, Lafayette megbukott. Ellenében Pétion lett a polgármester, kit az udvar is pártolt, mert jobban tartott a mérsékeltektől, mint a túlzóktól; a nemzetőrség vezetésében pedig a 48 kerület kapitánya váltakozott egymással. A cordelier klub hirhedt szónoka, Danton lett a város ügyésze, Robespierre a közvádló helyettese és egyáltalában a község, vagyis akkoriban az egyetlen igazi végrehajtó hatalom, egészen a túlzók uralma alá jutott.
A német császár, porosz király és a szász választó találkozása Pillnitzben, 1791. augusztus 25-én.
Fleischmann nürnbergi metszetének kisebbített mása. Az eredetit Heideloff festette.
Mindamellett oly nagy volt még a polgári osztály túlsúlya az egész országban, hogy a belső béke fenn lett volna tartható, ha a király egészen az alkotmány alapjára áll és nem ad okot arra a gyanúra, hogy csak lesi az alkalmat annak megdöntésére. Midőn XVI. Lajos, veto-jogával élve, nem erősíti meg a nemzetgyűlésnek az emigransok és az esküt nem tevő papok elleni határozatait, lelkiismeretére és kötelességére támaszkodhatik, de új táplálékot ad a soha egészen meg nem szűnt gyanunak. Hiába irat körlevelet a külhatalmakhoz, erősítve alkotmányos szándékát, hiába mutat nagy tiszteletet a gyűlés iránt: a gyanú él és alapos. Mert a nyilvános levelezések mellett egyre folyik a titkos is, mely fogolynak tüntetvén fel őt és családját, közbenjárást, beavatkozást sürget.
Ez a belső ellentét idézte elő a külfölddel való összeütközést. A jakobinusok nem szüntek meg követelni a hazájuk ellen fegyverkező, boszút lihegő emigransok eltávolítását a határoktól. A franczia kormány tett is ez iránt lépéseket Bécsben, de a császár csak nem engedhetett külső fenyegetésnek és megtagadta a koblenzi tábor feloszlatását. Viszont Leopold ekkor lép fel a birtokaiktól és jogaiktól megfosztott német urak védője gyanánt s ez a közös érdek szorosabbá teszi összeköttetését Poroszországgal. Végre Brissot 1792 január 25-én kifejtette a nemzetgyűlés előtt, hogy a császár az emigransok, vagyis a haza ellenségeinek támogatása által máris megszegte a Versaillesban 1757-ben kötött frigyet. Szavai után indulva, a nemzetgyűlés, mely akkor először ragadta magához a vezetést külügyi kérdésekben is, felszólítást intézett a bécsi udvarhoz: adjon márczius 1-ig határozott választ, fenn akarja-e tartani a békét és barátságot a franczia nemzettel, vagy nem?
Ez már ultimatum volt és mutatta, hogy a girondisták tudatosan akarták a háborút. Csak ez nyujtott módot a nemzet lelkesedésének teljes kifejtésére, az erkölcs megváltoztatására és a külfölddel czimboráló királyság megdöntésére. Brissot egyenesen a népek háborúját akarta a trónok ellen: a forradalom diadalmas seregeivel akarta terjeszteni az új hitet, mint egykor Mohammed. A trónok közösségével szemben a nemzetek közösségét akarta megalapítani. Így, bár más okból, ugyanazon czélra tört, mint a király és hívei, kik viszont a háborútól, mely szerintök csak a francziák vereségével végződhetik, a régi rendszer visszaállítását várták. Ez volt az oka annak, hogy sok jakobinus, köztük Robespierre is ellenezte a háborút.
Lehetett volna még békére gondolni, ha a bécsi udvar hű marad előbbi tartózkodó politikájához. De Kaunitzra sem maradt hatás nélkül a királyné panasza és aggodalma s a forradalom túlzásai még jobban megerősítették őt abban a meggyőződésben, hogy ez a láz nem tarthat soká, hogy a francziák nagy többsége a monarchiát akarja és hogy csak egy fanatikus kisebbséggel van dolga. Nemcsak Bécsben, hanem Európa-szerte általános megbotránkozást keltett akkor az avignoni vérengzés. E régi pápai város tanácsa még pápapárti volt: gyakori volt az összeütközés és egy alkalommal ott megöltek egy franczia katonát. Barátai, egy Jourdan nevű öszvérhajcsár vezetése alatt, véres boszút állottak érte. Hatalmukba kerítették a várost és százával megölték ellenfeleiket, férfiakat, nőket és gyermekeket egyaránt. A rend nemsokára helyreállott ugyan, Jourdant és társait törvényszék elé állították, de 1792 márcz. 19-én bűnbocsánatot nyertek.273 Ez volt a forradalom első tömeges gyilkolása és ez az amnestia mutatja, minő fokra hágott már a politikai szenvedély és az erkölcsök elvadulása. Nem kötelessége-e a hatalmaknak közös európai érdekből megszüntetni ezt az anarchiát? Kaunitz ez álláspontra helyezkedett és az alkotmány megváltoztatását, a királyság megszilárdítását kezdte követelni. Leopold császár, az egyetlen, ki még fékezni birta volna a szenvedélyeket, 1792 márczius 1-én hirtelen meghalt és most minden mérséklő nélkül állt egymással szemben a két nagy elv: a franczia nemzet független rendelkezési joga önmagáról és a régi Európának történeti alakulása.
II. Ferencz császár.
Franz Wieck műlapja után. Az eredeti festmény John Ziteur műve.
Kaunitz, mint az utóbbi eszme hivatott képviselője, fejedelmi congressus összehivását óhajtotta volna, mely megállapítja az új alkotmány alapvonásait, melyeket aztán a franczia király és pártja békén keresztülvihetnek. Nagy eszme az európai solidaritásnak nemzetközi törvénynyé való emelése, de az az idő már elmúlt, melyben akár egyházi, akár világi szempontból meg lehetett volna csorbítani bármely államnak souverainitását. Hát még a francziáét, hol az egész átalakulásnak épen az volt a czélja, hogy az európai államrendszernek új, az eddigitől eltérő alapokat teremtsen. Ezért könnyű volt Condorcetnek az ősz államkanczellár megczáfolása. Kifejtette, hogy a franczia nemzet maga szab magának törvényt, hogy királya szabad, mert csak a törvénytől függ; hogy nem egy fractio, hanem maga a nemzet alapította meg az új alkotmányt. A béke, ily viszonyok közt, nem férne meg az alkotmánynyal, a nemzeti souverainitással és az állami önállósággal.274
Mert a jegyzékektől csakhamar a fegyverkezésre tértek át a hatalmak. 1792 márczius elején megbukott a franczia kormány, mely csak a királyt képviselte és XVI. Lajos parlamentaris kormányt nevezett ki, melynek vezető tagjai girondisták voltak. Roland belügyminister lett, az energikus Servan hadügyminister, a legfontosabb tárczát, a külügyit pedig Dumouriez tábornok töltötte be. Ez a nagy szerepre hivatott férfiu (sz. 1739 Cambrayban) először Lengyelországban tűnt ki, midőn az oroszok ellen a bari confoederatiót szervezte. Azóta is nagy szolgálatokat tett háborúban és diplomatiában egyaránt: utoljára Belgiumban működött, melynek megszerzése Francziaország részére mindig egyik fő, s kedvenc terve maradt. Minden tehetsége és ügyessége mellett, s bár nagy mértékben birt az emberekkel való bánás művészetével, addig tehetségéhez mért hatáskört nem nyert: ahhoz nem volt elég előkelő származású. Csak a forradalomnak köszönheté ő is érvényesülését, mert bár szorosan véve egy párthoz sem tartozott, legközelebb mégis a girondistákhoz állott.
Ez meg is látszott levelezésén. A forradalom nyelvezetét ő vitte be a diplomatiába és Kaunitz jegyzékeire nagyon élesen, visszautasítólag válaszolt. Minthogy pedig Kaunitz, ki a fiatal Ferencz király alatt sokkal nagyobb tekintélynek örvendett, mint Leopold alatt, sem az emigratio kérdésében nem akart engedni, sem a fenyegető porosz szövetségtől nem akart elállani: Dumouriez királyának a had megüzenését ajánlotta. Azon meggyőződésben tette ezt, hogy csakis a Habsburgok birodalma ellen kell majd küzdenie. Ismervén az európai politika bonyodalmait, nem birta ugyanis elhinni, hogy a porosz király a francziák ellen támogassa hagyományos ellenségét, Ausztriát. Meg is tett mindent, hogy II. Fridrik Vilmost nagy igéretek által semlegességre birja.
Látszólag nagy áldozat volt ez XVI. Lajosra nézve, valójában azonban ő is megszabadulását várta a háborútól. Midőn április 20-án megjelent a nemzetgyűlésen, hogy a hadüzenetet indítványozza Magyarország és Csehország királya ellen, semmi külső jel nem árulta el lelke felindulását.275 A nemzetgyűlés nagy örömmel fogadta kijelentését, csak egy követ, Becquet, mert szólni a béke érdekében. Igy a nagy nemzeti és politikai ellentétek és a kicsinyes udvari ármány, valamint Dumouriez nagyravágyása egyaránt hozzájárultak az újkor legnagyobb és legvéresebb összeütközésének előidézéséhez.
Francziaország már 1791 nyara óta készült a háborúra. A nemzetgyűlés akkor elrendelte, hogy minden département egy-egy önkéntes zászlóaljat állítson. A közlelkesedés lehetővé tette, hogy ez az első nagy mozgósítás teljesen sikerüljön. Mindenütt a zászlók alá sereglett a lelkes ifjúság; sok régi kiszolgált tiszt is visszalépett a hadseregbe. Az önkénteseknek nagyobb zsoldot és gyorsabb előrelépést igértek, mint a minő a rendes katonaságnál divott és a későbbi forradalmi vezéreknek igen nagy része ezen első önkéntesekből került ki. Egy követ, Dubois-Crancé, már akkor ajánlotta az általános védkötelezettséget, mint a nemzet és a szabadság érdekének legjobban megfelelő ujonczozási módot, de az első nemzetgyűlés e téren ép úgy visszariad a teljes egyenlőségtől, mint a politiki jogok terén.277 Így a franczia hadsereget most is toborzás által egészítették ki és igazi ereje még mindig a sorkatonaságban állott. Ez pedig úgy számra, mint felszerelésre nézve századokon át első serege volt Európának és senki nem kételkedhetett abban, hogy Ausztria ellen most is megállja a sarat.
Az 1792. áprilisi események helyrajza.
Csakhogy a forradalomnak romboló hatása sehol sem volt annyira érezhető, mint épen a hadseregben. Annyi időn át volt a katonai pálya mintegy monopoliuma a nemességnek, hogy az alkotmányos szellem ide csak nagy nehezen nyithatott magának utat. Az egész tisztikar nemes volt: a közkatona előljáróját ellenségnek, aristokratának tartotta. A fegyelmetlenség esetei egyre szaporodtak; a lázongó katonákat védelmükbe fogták a népszónokok és klubbok s már 1791-ben úgy látszott, mintha a forradalmi láz egészen felbomlasztaná a királyságnak ezt a hatalmas alkotását. A tisztek nagy része emigrált, a visszamaradtak közül igen sokan csak azért nem követték társaik példáját, mert azt hitték, hogy hazájukban jobban szolgálhatják e reactió ügyét. Természetes, hogy a tisztikar csak nehezen birta követni a maga meggyőződésével a forradalomnak egyre gyorsabban rohanó árját; természetes, hogy a legtöbb tiszt egész nevelésénél és gondolkodásánál fogva a régi rendszernek volt híve és megvetette a polgárságot: de az mégis szégyenletes, hogy annyian voltak köztük, kik készebbek voltak idegenekkel együtt harczolni hazájuk ellen, mint meghódolni honuk törvényeinek. Igy a forradalomnak minden újabb diadala szaporította az emigransok számát és még növelte a gyanút a visszamaradottak ellen. Az a viszony, mely a király és a nemzet közt fennállott és melynek a kölcsönös bizalmatlanság volt legjellemzőbb vonása, kicsiben megvolt minden hadtestnél, minden ezrednél, minden századnál. És, mint a királynál, itt is kitünt, hogy alapos a legborzasztóbb gyanú: az, hogy a franczia tisztek igen jelentékeny része az ország ellenségeivel összejátszik.
De nemcsak a gyanú jellemezte akkor Francziaországot, megmérgezvén egész köz- és katonai életét. Megvolt az akkori nemzeti életnek egy felemelő vonása is: a hazafiság.
Kiemeltük, és nem lehet eléggé kiemelnünk, hogy a nemzeti érzés csak oly fontos alkotó eleme volt a franczia forradalomnak, mint az alkotmányos szabadságért és a társadalmi egyenlőségért való küzdelem. Az a tudat, hogy a nemzet a világ legnagyobb problémáinak megoldásán fárad és nemcsak maga szabadul fel, hanem szabadítója készül lenni a testvérnemzeteknek is, még nagyobbra dagasztotta a francziák különben is kifejlett önérzetét. Azon pillanattól fogva, midőn külső hatalom beavatkozásának veszélye merül fel, e hazafias érzés párhuzamosan fejlődik a forradalmi lázzal. És e nemzeti érzetnek még különös erőt ad az a körülmény is, hogy az ellenség a hagyományos régi ellenfél: Ausztria és hogy a belső ellenséget, a királyt, az udvart, de különösen a királynét az ellenséges hatalom szövetségesének, ügynökének tartják. Vergniaud már márczius 10-én kijelentette a nemzetgyűlésen, hogy az alkotmány csak a királynak biztosítja sérthetetlenségét. Most vált csak igazán nemzetivé az a gyűlölet az «osztrák nő» iránt, melyet annyi éven át mesterségesen növesztettek.
Azonfelül, bármily ifjú volt a forradalom, máris nagy és számos néposztályokat kötött le ügyének. A volt jobbágy csak most nyert szabadságának elvesztését várhatta az udvar győzelmétől, az emigratio visszatérésétől; neki és a polgárnak egyaránt rettegnie kellett a régi rendszer visszatérésétől, a véres boszútól, az új és annál gyilkosabb megvetéstől. A nemzeti javak, vagyis a volt egyházi birtokok vásárlóit szintén jogosult félelem kötötte a forradalomhoz. És mi lesz azon számos nem-nemesből, ki az új szellem szárnyán gyorsan tört előre a polgári életben és a katonaságnál, ha ismét a származáshoz kötnek minden állást és méltóságot? Valóban: bárminő ziláltnak látszott a franczia hadsereg, az emigratiónak és szövetségeseinek útjában nagyobb akadály is állott, mert nemcsak vele, hanem valóban a nemzettel is meg kellett vívniok.
Körülbelül 120,000-nyi franczia katonaság szállotta meg 1792 eleje óta a határvidéket Baseltől Calaisig. A főszerepet eleinte Lafayettenek szánták, ki Metz körül táborozott, később pedig az öreg Rochambeau marsallnak, kinek Dumouriez Belgium elfoglalását tűzte ki feladatául.278 Nemcsak a fegyvertől vártak sikert, hanem a forradalmi eszmék terjesztésétől is. Felszólítják az osztrák és magyar katonákat, öljék meg a tisztjeiket, kik rosszabbúl bánnak velök, mint a kutyákkal, s osztozzanak velök a Condé és az Artois család javaiban.279 Mindjárt a hadüzenet után be is törnek Belgiumba, de már április 28. és 29-én visszaveretnek. A lelkesedésnek még nem felel meg a szervezet: az önkéntesek az első lövésre megszaladnak. Rochambeau lemond, Lafayette Párisba megy: a csüggedt sereg vezetése a tehetetlen, öreg Lucknerre száll.
Pedig eddig csak a gyülölt és megvetett osztrák katonákkal verekedtek a szabadság harczosai, csak most jelenik meg a megtámadott szövetséges oldalán a franczia határon az akkori világnak legbámultabb, legtökéletesebb hadi gépezete: a porosz hadsereg.
A belga határszélen kivívott első győzelmeknek végzetes hatása lett a hadjárat további menetére. A szövetségesek meg voltak győződve arról, hogy a francziák demoralisált, az első ágyúlövésre vagy rohamra megszaladó hadai nem bírnak megállani semminő rendes hadsereggel szemben. Az emigransok még jobban terjesztették e véleményt, hogy annál könnyebbnek tüntessék fel a diadalt a csak lármázni tudó, de gyáva jakobinusok fölött. Úgy beszéltek, mintha csak katonai sétáról volna szó. E körülmények okozták, hogy midőn Ferencz király Fridrik Vilmossal Frankfurtban, hol császárnak választották, megbeszélte a háború folytatásának módját, a két hatalmas uralkodó aránylag csekély hadsereget is elegendőnek tartott a forradalom megfékezésére. Mindegyik 50–50,000-nyi tábort állít sikra. Igaz, hogy a fővezér azon kornak legismertebb, Francziaországban is csudált hadvezére: Károly Ferdinánd braunschweigi herczeg, Nagy Fridrik tanítványa és vezéri hirének örököse.
Látni fogjuk, minő volt a franczia sereg első vereségeinek visszahatása Párisra és a király sorsára. A táborban az volt a következésök, hogy a gyanú még jobban fokozódott és a fegyelem csaknem teljesen megszünt. Biztosnak látva az eredményt, a szövetségesek megállapították a hadi tervet, mely szerint a porosz sereg vállalja magára a főfeladatot, a Páris felé nyomulást és a hozzá csatlakozó osztrák csapatok, valamint a Belgiumban és a Rajna mellett felállított hadtestek csak másodrendű szerepet játszanak. Megegyeztek abban is, hogy a monarchia visszaállítása után Francziaországtól nem követelnek területi kárpótlást, hanem Poroszország beleegyezik a bajor-belga cserébe. Ausztria pedig nem ellenzi tovább Lengyelország megsemmisítését. Az öreg Kaunitz, ki e tervekkel nem értett egyet s nem bízott a poroszban, ekkor visszalépett az ügyek vezetésétől. Helyébe gróf Cobenzl Fülöp alkanczellár lépett. Annak az államférfiunak, ki igazi képviselője volt a felvilágosodásnak és kinek egész működése a Habsburgok és Hohenzollernek közti versengéshez volt fűzve, nem jutott hely a dolgok új alakulásában.
Ekkor a gyors győzelem biztos reményében állapította meg a braunschweigi herczeg híres manifestumát, melyet julius 25-én bocsátott ki Coblenzben.280 Ebben a sorkatonaságot felszólítja, térjen vissza a király iránt való hűségre, a nemzetőröket felelőssé teszi a közrend fentartásáért, a nemzetgyűlést, a párisi tanácsot és a nemzetőrség minden tagját pedig a királyi család biztonságáért. «Ezenfelül pedig ő császári és királyi felségeik kijelentik, hogy ha a Tuileriák kastélyát megtámadják, vagy bármely legkisebb erőszakosságot követnének el a király, a királyné és a királyi család ellen, példás és mindenkorra emlékezetes boszút fognak állani, katonai executióra s teljes elrombolásra itélve Páris városát; a zendülőket pedig az érdemelt büntetéssel fogják lakoltatni.» Úgy szóltak Francziországhoz, mint egy szétvert bandához, a győzelem előtt. E manifestum nem vezethetett máshoz, mint a királyság bukásához.
A hadsereghez csatlakozó nemzetőrség kivonulása Párisból, 1792. szeptemberében.
Peyer és Pourvoyeur metszetének kisebbített mása. Az eredetit Léon Cogniet festette. Versaillesban.
Károly Vilmos Ferdinánd.
J. E. Nilson (1721–1788.) metszetének kisebbített mása.
Az nap, midőn ez megtörtént, augusztus 10-én, lépte át a porosz sereg a határt. Igen lassan haladt, minduntalan várni kellett az élelemre, mely csak 9 napra készült. Az utak rossz állapota is akadályozta, de más akadályra nem igen talált. Lafayette, ki ellentétbe jutott már a forradalommal, egy ideig ellenforradalomra gondolt, de midőn látta, hogy katonái ellene fordulnak, néhány tisztjével átszökött az osztrákokhoz, kik őt több éven át fogságban tartották Olmützben. A névleges vezér Luckner lett, de az ellenállás igazi szervezője Dumouriez, ki ott hagyva Párist, a sedani táborba ment. Hanem ő is félt minden döntő csatától és az időtől várta megerősödését. Így a poroszok csakhamar elfoglalták Longwy határvárát, majd a fontos Verdunt is (szept. 2.). De itt már szemben találták magukkal azt a szellemet, melyet ágyúval és szuronynyal legyőzni nem lehet. A vár parancsnoka, a polgári származású Beaurepaire, kit tisztjei és a polgárság megadásra kényszerítettek, esküt tett, hogy inkább meghal, mint capitulál. A megadásra kitüzött nap reggelén halva találták: agyonlőtte magát. De szelleme továbbá élt. A nemzetgyűlés kimondta, hogy veszélyben a haza, szavára sok ezren siettek a harczmezőre. És e lelkes nép megtalálta igazi vezérét, a költőt. A manifestumra az igazi választ Rouget de Lisle adta meg, egy fiatal tüzértiszt, ki a hazafias felbuzdulás e napjaiban írta azt a dalt, mely azóta Marseillaise neve alatt hymnusa lett nemcsak a francziáknak, hanem minden szabadságharcznak. Néhány évvel később Klopstock, a híres német költő, joggal mondhatá szerzőjének: borzasztó ember, 50,000 jó német halálának ön az oka.
Klopstock.
John (1796–1843.) rézmetszete után. Az eredeti festményt Hickel (1745–1798.) festette.
Mind a mellett a poroszoknak még lehetett alapos kilátásuk a győzelemre, ha Verdun elfoglalása után, miután vár már nem állotta útjokat, egyenesen Páris felé sietnek. De most is csak igen lassan haladnak és elmulasztják az Argonnok dombos hegyháta átjáróinak megszállását. A franczia fővezér siet e mulasztás felhasználására, az átjárókat megrakja katonasággal; e vidéket jelölte ki Francziaország Thermopylaejának. Fáradhatatlanul gyakorolja, magához fűzi seregét, melyben a régi sorkatonaság fegyelmét egyesíti az önkéntesek lelkesedésével. Midőn a poroszok mégis közelednek, magához hívja Metzből Luckner utódát, Kellermannt is, és így oly erővel rendelkezhetik, hogy a siker reményével szembeszállhat a porosz sereggel. Ezt különben is nagyon meggyengítették a fáradalmak és a betegségek, melyek közt különösen a vérhasnak estek sokan áldozatúl.
Az Argonnokból még sem lett Thermopylae. Clerfayt osztrák tábornok szeptember 15-én elfoglalta az északi átjárókat, meglepvén egy franczia hadtestet, mely vad futásban menekült. De Dumouriez csakhamar rendbe szedte táborát és Kellermannal egyesülve erős állást foglalt Valmy falu közelében. A braunschweigi herczeg, azon hitben, hogy a franczia sereg egészen megrendült, elhatározta a támadást. Kellermann hada a falu mellett egy meglehetős meredek dombon foglalt állást: onnan akarták őt elűzni a poroszok. Szeptember 20-án kora reggel kezdődött az ágyuzás. Ezt a francziák viszonozták és tüzérségök különbnek bizonyult a porosznál. De midőn délfelé a franczia táborban nagy zavart okozott több lőporos kocsinak légberöpítése, a porosz vezér megalakította a rohamoszlopokat és döntő harczra készült. Csakhamar azonban meg kellett győződnie arról, hogy a francziák el vannak szánva az ütközetre, s hogy összetartásuk sokkal erősebb, mint feltételezte. Egy ideig várt, aztán elhatározta a visszavonulást. Legfőbb vezéri tulajdonsága az óvatosság volt: nem akarta kitenni hirét, seregét, királyát egy csata koczkázatának. Goethe ide is elkisérte fejedelmét, Károly Ágost szász-weimari herczeget és az elégedetlen tisztek tőle kérdezték: mi a véleménye a dologról. Válasza kifejezi a helyzetet. «Mától fogva új korszaka kezdődik a történetnek és mondhatjátok, hogy ti is jelen voltatok.»
A visszavonulás a sáros «tetves» Champagneon át, örökös eső közepett, többet ártott a porosznak, mint egy vesztett csata. Ha Dumouriez erélyesen üldözi, egészen megsemmisítheti az ellenséget. Hanem ő alkudozik, azt reméli, hogy a poroszt szövetségesévé teszi és így a porosz tábor mint egységes tömeg jutott ki az országból. De a nagy armadia 42,000 porosz katonájából alig maradt meg 20,000, midőn október 23-án elhagyták a franczia területet.281 Teljes volt a kétségbeesés: az emigransok büszke, fényes hada szétszóródott, Francziaországnak egyelőre nem kellett külső ellenségtől tartania.
Egy nappal a valmyi ágyúzás után Francziaország már köztársság volt. Ily rohamosan fejlődött a belső helyzet, párhuzamban a háború eseményeivel.
Valmy környéke.
1792 szept. 20-án.
Minden további fejlődésnek, a forradalmi eszmék ellenállhatatlan haladása mellett, a király és nemzet, a volt kiváltságosok és a nép közti kölcsönös gyűlölet és gyanú volt az eredete. Az alkotmány még mindig azok kezében hagyta a közhatalomnak legnagyobb részét, kik az új állapotnak vagy legalább az egyenlőségnek ellenségei. Mert a politikai forradalmat nyomon követi a socialis: a bourgeosiet, mint a mely a jogokat a maga részére lefoglalta, szembeállítják a néppel. Ekkor kezd az irodalom hangja a népet illetőleg megváltozni. Már nem szólnak róla lenézéssel, mint tanulatlan tömegről, mint az még Voltaire és Rousseau tették, hanem a legnagyobb elismeréssel jelleme és önfeláldozása iránt. Csak nevelésre van szükség, ezt a nevelést pedig a féktelen sajtón kívül különösen a bőven felburjánzó forradalmi társaságok vállalják magukra. A népnek ezen irodalmi emancipatiójában Robespierre járt elől és az nem lett volna baj, ha nem jár együtt minden más tekintélynek vad lerombolásával.
Goethe.
Chodwiecki (1726–1801) rézmetszete után. Az eredetijét G. M. Kraies (1737–1806.) rajzolta 1776-ban, Weimarban.
De valóban akkor, mikor az árulás ott van a palotában és a vezérkarban s a határon hatalmas ellenség táboroz, csak abban lehetett bízni, kinek nincs mit vesztenie, ki csak nyerhet a régi társadalom felbomlásában. Csak a «sansculotte» (nadrágtalan) az igazi hazafi; a kaputos ember nyilt vagy titkos aristokrata. A jakobinus-klub ekkor változik át a csőcselék tanyájává.
Ha pedig az, a mi eddig tekintély volt, bűnös áruló, érdemmé válik az engedetlenség. Ezt mi is gyakran természetesnek és hazafiasnak tartottuk politikai bűnökre nézve, de Francziaországban az erkölcsök elvadulása és a folytonos izgatás oda vezetett, hogy már nem tettek különbséget politikai és közönséges bűnös közt. Láttuk, hogy amnestiát nyertek az avignoni gyilkosok; Chteauvieux svájczi ezredének gályarabságra itélt katonáit meg épen diadalmenetben vezették körül Páris városán, és Vergniaud, mint a nemzetgyűlés elnöke, dicsőítő beszéddel fogadta a katonai anarchia ezen előharczosait.282 Hasonló jelenetek folytak le az ország más városaiban is. Nem csoda, ha San Domingo szigetének szerecsen rabszolgái is vérszemet kapva fellázadnak, nemzetgyűlésen kimondják egyenjoguságukat és irtó háborút folytatnak franczia uraik ellen. Így az anyaország socialis forradalma átterjed nagy gyarmatára is, orvoslás, vagyis a törvény végrehajtására kész erő pedig nincs sehol. Az alkotmány, alig hogy életbe kezdték léptetni, máris megszünt. A nemzetgyűlés visszaadja a katonai szökevények polgári jogát és a gályarabok vörös sipkája egyik symbolumává válik a diadalmas sansculottismusnak. Fegyvere pedig a lándzsa. St. Antoine külvárosa a gályarabok ünnepén 10,000 lándzsát ajánl fel a «haza és szabadság védelmezőinek».
Nagyon is divat e gyilkosokkal és rablókkal, a társadalomnak felszinre kerülő salakjával, azonosítani a forradalmat. De bármennyire elitéljük azt a barbár vadságot, mely Páris utczáin és szerte az országban nyiltan és diadalmasan tombol, ez az itélet nemcsak egyoldalú, hanem igazságtalan is. Mert ugyan kik adtak először példát a törvény, a kötelesség megszegésére? Nem levelezett-e a király, a királyné, a kormány az ország külső ellenségeivel titkon, mialatt mind alkotmányosságot, törvényességet színleltek? Nem hirdették-e az emigransok, kiknek nagy része szökött katona volt, nyiltan az irtó háborút honfitársaik ellen, csak azért, mert azok is szabad emberek akartak lenni? És kinek kellett volna előljárni a törvény őszinte tiszteletében, ha nem az uralkodónak és hiveinek?
A belgiumi események, az emigransok betörése, a vezérek megbizhatatlansága egyre közelebbnek mutatták az erőszakos megoldás szükségét. A király szabadulni szeretett volna girondista ministereitől, ezek pedig osztrák bizottságot láttak a királyi családban. A nemzetgyűlés feloszlatja a királyi testőrséget, elrendeli az esküt nem tett papok üldözését és Servan hadügyminister indítványára elhatározza, hogy julius 14-ére 20,000 foederatus jöjjön Párisba a haza és a nemzetgyűlés védelmére. A király a két utóbbi határozat ellen vetot mond és elbocsátja ministereit Dumouriez kivételével.
E hírekre a külvárosok vezetői elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. St. Antoine és St. Marceau már rég fegyverkeztek, körülbelől 7–8000 lándzsás ember állott Pétion és Robespierre rendelkezésére, alkalmul pedig a laptaházi eskü évfordulója (junius 20-ika) kinálkozott. A tényleges vezetést Santerre gazdag serfőző, ki az orléansi herczeg költségén itatta a népet, és Legendre mészáros vállalták magukra. A király tudta, hogy készülnek ellene s a «keresztyén martyr megadásával» várta sorsát.
Korán reggel gyűlekezett a tömeg és meglehetős rendben, élén a szabadság fájával elindult a nemzetgyűléshez, hogy átadja folyamodását. A sansculotte zászlóaljakat a nők és gyermekek népes csoportja kisérte. A gyűlés azon tanácskozott. bebocsássa-e őket, de ők berontottak és több órán át ott maradtak énekelve a «a ira» indulót, melynek refrainje: «les aristocrates à la lanterne».283 Délben kiadta Santerre a jelszót: a Tuileriák felé. Azt csak kevés nemzetőr védi és a tömeg bement, hogy meglátogassa «Veto urat és asszonyságot». Ott tolongtak a király körül, egy terem fülkéjébe szorítva őt és fülébe kiabálva, hogy vonja vissza vetoját és nevezzen ki hazafias kormányt. Több izben kard vagy más fegyver is irányult felé, de XVI. Lajosnak nem történt baja, szilárd maradt és csak abban engedett, hogy vörös sipkát tűzött fejére. Az annyira gyűlölt királynénak szépsége s fensége lefegyverezte a tömeget. Így telt el kinos négy óra, míg végre megérkezett Pétion, a polgármester, és a nemzetőrség szétoszlatta a csőcseléket. Így végződött ez a hatalmas tüntetés, mely az orléansi herczeget még sem hozta közelebb czéljához. A tömeg elé még nem tűztek határozott czélt, elég volt, hogy a nemzetgyűlésnek meg a királynak is megmutatta, ki az úr Párisban.
Igaz, hogy a nemzetgyűlés vizsgálatot rendelt, igaz, hogy Lafayette komolyan gondolt a jakobinus klub feloszlatására: de az ily szándékok kivitelére nem volt erő sehol. A felforgató elem bizton várhatott újabb, jobb alkalomra. A háború, a királynak nyilvánvaló egyetértése az emigransokkal s különösen a braunschweigi herczeg manifestuma ezt meghozta csakhamar.
Senki sem festette ki az akkori helyzetet oly tisztán, mint Vergniaud, ki julius 3-iki beszédében kimondta, hogy úgy a külső ellenséget, mint az ellenforradalmat a király neve takarja. Egy szóval: «a király neve ott van minden szerencsétlenségben.». A haza elleni bűn a király kezében hagyni a végrehajtó hatalmat, mikor veszélyben a haza. Ily viszonyok közt ülték meg julius 14-ének ünnepét. Az akkori katonai látvány, az ágyúzás és dobpergés még ittasabbá tette a tömeget. Páris utczái megteltek foederatusokkal, kik közt különösen sok volt a marseillei. Ők hozták a fővárosba Rouget de Lisle új dalát, melyet utánuk neveztek el «Marseillaise»-nek A nemzetgyűlésen már szóba hozták a király letételét, de a girondisták, nem akarván elhagyni az alkotmányos alapot, még megelégedtek hazafias ministerium követelésével. A jakobinusok másik része s különösen a cordelierk ezzel már nem elégedtek meg. Augusztus 2-án a marseilleiek egy követsége a király letételét követelte a nemzetgyűléstől; ugyanezt tette másnap Páris tanácsa, élén Pétionnal. Az ez eredményre vezetendő felkelést már nyiltan szervezték a főemberek: Robespierre és Danton. Be akarván várni a nemzetgyűlés határozatát, a végrehajtást augusztus 10-ére halasztották. Bár közben, augusztus 8-án, a gyűlés felmentette Lafayettet a hazaárulás vádja alól és így megmutatta, hogy még az alkotmány alapján áll, szándékuktól nem állottak el. A mozgalmat a hivatalos közegek, a kerületek megbizottjai rendezik, részt vesznek benne a marseilleiek is, kiket Barbaroux vezetett, de az igazi intéző Danton György volt.
Danton (szül. 1759-ben) a népies forradalom vezetésére mintegy teremtve volt. «Egyike volt azon férfiaknak, kik a forradalom hullámaiból látszanak eredni és kik fölül úsznak, míg az ár el nem nyeli őket. Minden óriási, durva, köznapi volt benne, mint a tömeg, mely azért szerette, mert hasonlított hozzá. Ékesszólása utánozta a tömeg kitöréseit. Hatalmas hangja hasonlított a lázadás ordításához. Rövid, határozott mondásai parancs gyanánt hatottak. Ellenállhatatlan mozdulata irányt adott a csoportosulásoknak. A nagyravágyás volt egész politikája.»284
Az ujjászületés kútja.
A Bastille romjain épült, 1792 aug. 10-én.
Most már nyílt a támadás, bevallott a czél és az udvar is határozott ellenállásra készül. Minden bátor embernek örülnie kellett, hogy elérkezett a döntés napja, mely akár vészt hoz, akár győzelmet, véget vet az uralkodó és családja tűrhetetlen helyzetének. A Tuileriák kastélyát az egészen megbizható svájczi ezreden kívül még kétszáz önkéntes nemes őrizte és a nemzetőrség javarésze is hűnek látszott. Csak a tüzérek rokonszenveztek a felkeléssel.
De az izgatók sem vonultak félre gyáván. Desmoulins nejének feljegyzéseiből kitünik, minő halálmegvetéssel néztek Danton és ifju társa a veszély elé.285 A felvonulás ugyanazon elemeket mutatta, mint a junius 20-iki tüntetés, csak a foederatusok, a marseilleiek és brestiek lépdelnek katonásan. Először a hatalom székhelyét, a városházát foglalják el, megölik a nemzetőrség vezérét, Mandatt, és őrizet alá helyezik Pétiont, ki ily módon akart kibúvni a felelősség alól. Aztán a fegyvertárt foglalják el és útközben több gyilkosságot követve el, már kora reggel ott állanak a Tuileriák előtt. A király már hajnalban szemlét tartott védői fölött. Baljóslatú volt a felvonuló nemzetőrség kiáltása: le a Vetoval. Pétiont is odaidézték, ki aláírta a felhatalmazást, hogy ellenállhatnak az erőszaknak, de aztán eltünt. Volt ott vitéz kar elég, de nem volt, a ki vezesse. Bármennyire bátorította őt neje, XVI. Lajos visszariadt a vérontástól. A polgárság, mely esküt tett az alkotmányra, melynek kezében volt fegyver és mely szivében még mindig monarchista volt, vezér híján egészen átengedhette magát önző részvétlenségének. A lázadók elfoglalták az összes bejáratokat és a kastély ellen szegezték ágyúikat. Határozni kellett. Erélyes férfiú, annyi hős királynak nem méltatlan utóda még e borzasztó helyzetben is talált volna menekvést, ha másban nem, a vitézi halálban, de hisz XVI. Lajosnak épen a határozatlanság volt legfőbb jellemvonása. Így dicstelenül, gyáván bukott el Európa első királysága. Tanácsot is csak Roederer adott, a megye ügyésze, ki kötelességéhez híven mindvégig kitartott a király mellett; ő a menekvést csak abban látta, ha a királyi család a szomszéd nemzetgyűlésben vonul meg a vihar elől. A királyné beleegyezett, miután Roederer jót állott férje és gyermekei életéért.286 A királyt a gyűlés egy küldöttsége fogadta. «Azért jöttem, uraim mondá XVI. Lajos, hogy egy nagy bűnt megakadályozzak». Ismét Vergniaud elnökölt, ki annyi szerencsétlenségtől meghatva kijelentette, hogy a nemzetgyűlés kész meghalni a nép jogainak és az alkotmányos hatóságoknak oltalmában. A király előbb az elnök mellett foglalt helyet, majd midőn egy jakobinus figyelmeztetett arra, hogy a király jelenlétében nem tanácskozhatik a gyűlés, a gyorsirók páholyában vonult meg családjával.
A nemzetgyűlés decretumának hasonmása. 1792. aug. 10.
Irta és aláirta Lecointe-Puyraveau, a nemzetgyűlés titkára. «Le roi est suspendu, il reste en otage. L’assemblée nommera les ministres.»
A Tuileriák védelmére a király távozása után is ott maradtak a svájcziak. Nem harczoltak, mert arra nem volt parancsuk, de ugyanazon okból ki nem mozdultak helyökből. Mikor aztán a csőcselék berontott és egy lövés dördűlt el, a svájcziak sortüzet adtak, mely szétoszlatta a söpredéket. Csak a marseilleiek jöttek vissza és minthogy a király egy újabb parancsa megtiltotta hiveinek a védekezést, ezek védtelenűl hullottak el az ellenséges csapások alatt. Az nap, mikor a régi monarchia megdőlt, összes támaszai közt csak a zsoldosok becsülete állotta meg helyét mellette. E hősök emlékére állíttatta az utolsó Bourbon király Luzernben a haldokló oroszlánnak erejöket jelképező szobrát.
De hogyan is védte volna meg a franczia nemzet királyát, mikor az egyetért az országba törő ellenséggel, egyetért az emigransokkal, egyetért a braunschweigi herczeggel, ki úgy szól Francziaországgal, mint meghódított provinciával és romhalmazzá akarja tenni Párist? Az erélyes nemzeti védelemnek a királyság bukása volt az alapfeltétele. Ebben áll Dantonnak és társainak igazolása.
Rommá vált egyszerre a királyság százados fényes lakóhelye, rommá lett maga a monarchia is. A fegyveres felkelés ép oly kevéssé tisztelte a nemzetgyűlést, mint a királyt. Igazi vezetője, az új községtanács, mindjárt el is foglalta helyét, mihelyt a svájcziak legyilkolásával meg volt pecsételve a monarchia sorsa. Testületileg megjelent a nemzetgyűlés előtt, a király letételét és nemzeti conventio összehivását követelte. Egymást érték az ezt követelő küldöttségek, s a győztes nép zaja és a svájcziak áthallatszó halálkiáltása nagy súlyt adott ez alkotmányos kérelmeknek. Mindezt végig kellett hallgatnia a királynak. Utoljára a nemzetgyűlés, Vergniaud egy javaslatát fogadta el, mely által egyelőre letette a királyt, de még fenn tartotta a monarchikus eszmét, a mennyiben rendelkezett a dauphin neveléséről. Mind e kérdések végleges eldöntését a nemzeti conventióra bizta.
A győztes jakobinus sereg befolyása alatt ez egy napon törvényerőre emelték mindazon intézkedéseket, melyek miatt annyi időn át folyt a küzdelem a király és gyűlés közt. Azon rendeletek, melyek szentesítését megtagadta az uralkodó, most törvénynyé váltak. Mindjárt foganatba is vették a tábor felállítását a foederatus sereg részére. A ministerium kérdésében is döntöttek: visszahelyezték a három volt girondista ministert, igazságügyministernek pedig Dantont választották meg. Tizenöt órán át tartott e gyűlés, melyen mindvégig jelen volt a remegő királyi család. Sorsa ott dőlt el, és tétlenül, szótlanul kellett tűrnie mindent.
Ily módon teljes diadalt aratott a felkelés. Meg volt semmisítve az udvar, szét volt oszlatva a régi állapotok visszahozásának minden reménysége. Alkotmányosan a változás úgy fejezhető ki, hogy csakugyan a girondisták eszméi szerint, a nemzetgyűlés egyesítette kezében a végrehajtó- és a törvényhozó hatalom összességét. De az utczai söpredék, mely azon végzetes napon betódult a törvényhozás szent csarnokába, az a vér, melylyel a nemzet képviselőit bemocskolták, azt mutatta, hogy Francziaország, midőn menekülni vélt a monarchia zsarnokságától, rettenetesebb tyrannia martaléka lett, azé, melyet a műveletlen, nyers, vérengző csőcselék gyakorol a nemzetnek szellemileg és anyagilag magasabban álló osztályai ellen.
Az augusztus 10-diki ministerium tagjainak aláirásai. Roland, Clavière, Monge, Danton, Le Brun.
Egy okiraton, mely 1792 aug. 17-én kelt.
Így vonta maga után a külső veszedelem megjelenése az ország határán a királyság bukását. Minthogy pedig a királyság nemcsak saját hagyományainak és a régi kiváltságos osztályoknak volt képviselője, hanem azon birtokos osztálynak is, melyet az 1791-iki alkotmány teljes joguvá tett: mindezek most elvesztették természetes és elismert vezéröket. A monarchiával együtt megszünt az alkotmányos párt is. Ennek vezére, Lafayette, kinek működését az udvar legalább annyira megnehezítette, mint az utcza, külföldre menekült. E nemeslelkű férfiúnak sorsa mutatja, mi vár a középpártiakra minden forradalomban: megtagadja és üldözi őket mindegyik szélső párt.
Ily viszonyok közt nem lehetett a poroszok előhaladásának más következése, mint a sansculottismusnak még erősebb felbuzdulása, a véres gyanúnak legfőbb államelvvé való emelése.
Mint minden szélső meggyőződésnek, a jakobinismusnak is ismertető vonása, hogy előtte a czél szentesíti az eszközöket. És ha csakugyan annyi millió embernek, sőt az egész emberiségnek jelen és jövő boldogsága függ a szabadság és egyenlőség bűvös neveinek megvalósításától, tekintetbe jő-e élete vagy halála néhány ezer embernek, kik egyedül akadályozzák meg az aranykor eljövetelét? Az aristokraták és titkos vagy nyilvános párthíveik nem érdemelnek más sorsot, legyilkolásuk érdem, mert azután senki sem lesz, ki útját állja a szabadság diadalszekerének. E tanokat hirdeti már 1792 kezdete óta Marat az Ami du Peupleben, és Hébert a még piszkosabb Pére Duchéneben. Napról-napra elmondva, ismételve nem maradhattak hatás nélkül a most uralomra jutott néposztályra, melyben úgyis akkora volt a része a hivatásszerű rablóknak és gyilkosoknak. Maillardnak, Jourdannak és másoknak tettei mutatják, mennyire elvadultak a kedélyek, mennyire elő volt készűlve a talaj. A nemzetgyűlés rendeletei, melyek egész osztályokat helyeztek felügyelet alá, mint gyanúsakat, egyszerre megmutatták, ki ellen kell fordítani a gyilkos fegyvert.
Marat lép fel mint a gyilkos ösztönök korbácsolója és vezetője. Ez átkos ember, kinek szennye mai napig is megfertőzteti a forradalomnak emlékét, svájczi, neufchateli születésű volt, mint annyi más franczia revolutionarius. Mint tudós próbált szerencsét és kötet szám ontotta műveit a természettudományok minden szakában, de elismerés helyett csak gúnyra talált. Mint orvos sem volt szerencsésebb: a forradalom kitörésekor Artois gróf istállóinak cselédségénél volt alkalmazva. Az ilyen félművelt, nagyravágyó, öntelt, világgyűlölő ember előtt nagy kört nyitott a szabad sajtó. Meg lehetett támadni mindent, a mi kitünt az által, mi Maratnak nem volt meg, és ezért nem vetette meg a szitkokon kapó köznép, hanem igaz hazafinak, önzetlennek és hazaszeretőnek tartotta. Igaz, hogy mindig kellett bujdokolnia az őt üldöző hatóságok előtt, hogy kalamárisa volt egész vagyona, hogy sokszor maga szedte egész lapját. Csak az 1792 elején beálló nagy fordulattal lélekzett fel. Az események igazat látszottak neki adni, csakugyan lehetetlenné vált a kibékülés az udvar és a szabadság közt. Valódi hatalommá lett; a külvárosi nép imádta. De kik személyesen ismerték, még párthiveit sem véve ki, utálták és kerülték társaságát. Külseje ép oly elriasztó volt, mint szelleme. Gazdasszonya társaságában meglehetősen elvonultan élt a forradalom e gonosz geniusa, csak akkor lépve előtérbe, ha biztos diadalról és vérontásról volt szó.
Marat.
Peronard metszete után. Az eredetit rajzolta Boze, 1793. áprilisában.
A párisi új községtanácsban természetesen Marat elvei kerekedtek fölül. Ezeket megértette mindenki. Lehetetlen az ellenrevolutio, ha benn levágnak minden aristokratát; lehetetlen a külföld támadása, ha egy gyilkos csapat egymás után leteríti Európa fejedelmeit és vezéreit. A poroszok közeledése, az árulás, a sok nemes tisztnek átpártolása a különben nem oly gonoszokat is hajlandókká tették szélső eszközök alkalmazására. Augusztus 10-ének műve nem látszott biztosítottnak, míg a legyőzöttek élnek. Már látni vélték, mint szegik tőrüket a hazafiak ellen, mint várják a poroszok megérkezését, hogy kiirtsák a forradalom harczosait. Bizonyos, hogy sokan csak megelőzni vélték az ellenségeket, midőn azok tömeges legyilkolásához járultak.
E borzasztó eszme augusztus 23-ikán lép napfény elé. Akkor határozzák el, hogy egy hirlapíró, természetesen Marat, mindig jelen legyen a községtanácsban. Elrendelték a politikai foglyok elválasztását a közönséges bűnösöktől. Tapssal fogadták az indítványt, hogy le kell ölni a börtönbe levőket. Végre megkérik a nemzetgyűlést, hozassa Párisba az orléansi főtörvényszék vádlottait (a volt ministereket).287 A nemzetgyűlés nem akart engedni; a girondisták uralkodni akartak, de nem vér árán. Felállították a revolutionarius törvényszéket, de nem itéltek halálra senkit. Danton véget vetett e habozásnak. Hatalmas egyénisége egyaránt uralkodott a ministeriumban és a városi tanácsban. Az utóbbiban egy felügyelő bizottságot szervez, melyben csak legmeghittebb barátai foglalnak helyet, és mely kezében központosítja az egész hatalmat. A nemzetgyűlés teljhatalmat nyer házkutatásokra. Egész Párisban megakasztja a közlekedést. Santerre, az uj főparancsnok által rendelkezésre áll a lándzsások által szaporított nemzetőrség. Egész Páris tudja, hogy valami borzasztó van készülőben. A felügyelő bizottság legmélyebb titokban tanácskozik. Dantonnak csak egy szava terjed szét: meg kell ijeszteni a royalistákat.
XVI. Lajos kivégzésére vonatkozó kiáltvány. Kelt 1793. jan. 21.
Kisebbített hasonmása a párisi Hotel Carnavalet-ben őrzött példánynak.
Nyugta a hóhérnak szeptemberben fizetett összegről. Elő- és hátlapja.
Az egész óriás városban nagy apparatussal összefogdosták a rangjok vagy viseletök által gyanus egyéneket. Különösen a papság és a nemesség tagjait börtönözték be. Csak némelyiknek nyujtott módot a szabadulásra Danton, «ki kegyetlen volt a tömeg ellen, de könnyen irgalmazott az egyeseknek». Hogy a város népe ne állhasson ellen, a hadra képeseket a legnagyobb gyorsasággal gyakorolták be a Mars mezején és küldték a határhoz. Épen szeptember l-én indultak el. Mindenfelé hangzott a dobpergés, a vészharang, az ágyú. Danton a nemzetgyűlés előtt számot adott a haza megmentésére tett intézkedésekről. «Ellenségeink ellen mire van szükségünk? Merészségre, merészségre és ismét merészségre.»
Verdun megadásának híre szeptember 1. és 2. közti éjjelen jutott a városba. A felügyelő bizottság a rémület e pillanatát használta fel vészes terveinek végrehajtására.288
Be volt zárva minden sorompó, dörgött az ágyú, az utczákat fegyveres sansculotteok lepték el, kezdetét vehette Maillard felbérelt gyilkosainak műve. A nagy fogházakban, a karmelita klastromban, az Abbayeben, a Conciergerieben és másutt elszállásolt foglyokat három álló napig konczolták fel a város által fizetett gyilkosok. Mindenütt majmolták a törvényszékeket. Maillard ott ült az udvarban, karddal oldalán, tollal kezében. Egy nagy, papirral, üvegekkel, pisztolyokkal, pipákkal megrakott asztal körül tizenkét sötét arczú, erős vállú bíró ült. Többnyire munkás és iparos, csak kevés volt köztük az értelmiség. Köröskörül egy pár száz főnyi hallgatóság. Ez volt az itélő nép.289 A foglyokat egyenként kivonszolták és a kimondott itélet után azonnal megölték. Csak igen kevesen nyertek kegyelmet. Az önfeláldozásnak, a szülei és rokoni szeretetnek néhány gyönyörű példája diszíti a történet e sötét lapjait. Az áldozatok száma meghaladta az ezeret. Ugyanazon időben történt az orléansi foglyoknak, köztük Delessart ministernek meggyilkolása tulajdon kiséretök által. Egész Francziaországban ismétlődtek e jelenetek.
XVI. Lajosnak bukása után a Luxemburg palotában adtak szállást, ellátásáról azonban nem gondoskodtak. Nemsokára a templáriusok régi klastromának egy tornyába szállásolták, teljesen elzárva a külvilágtól. Csak a király régi kamarásának, Clérynek volt szabad megosztani ura fogságát.
A folytonos felügyelet megvédte ugyan életöket, de a legnagyobb megalázásoktól nem óvta meg őket. Lamballe herczegnének, egy szépsége és jó szive által egyaránt kiváló nőnek, a királyné legkedveltebb, önzetlen barátnéjának, szeptember 2-ika egyik áldozatának, fejét a gyilkosok lándzsára szúrva, oda vitték a Temple elé és a leggyalázatosabb káromlások közt kényszerítették a királyt, hogy oda fordítsa szemét.290 Milyen érzelmek közt tölthették el napjaikat: mit várhattak a holnaptól?