Hertzberg.
J. S. Klauber (1754–1820.) metszetének kisebbített mása. Schroeder Frigyes (szül. 1768.) eredeti festménye után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
VII. FEJEZET.
Lengyelország bukása.
A Habsburgok birodalmának bomlása és visszaállítása. – A skandináv országok. Struensee. III. Gusztáv. – Az orosz-svéd-török háború. A szisztovai béke. – Lengyelország belső állapotai és az 1791. évi alkotmány. – Finis Poloniae. Koscziusko.
A Habsburgok birodalmának bomlása és visszaállítása.
Mialatt Francziaország a forradalomban vajudott és belső vonaglásai következtében a külső politikában alig tett számot, közép- és keleti Európa hatalmai folytatták a századok óta taposott nyomon diplomatiai és katonai törekvéseiket területök nagyobbítására, befolyásuk terjesztésére.
A mozgató ott az osztrák-orosz szövetség. II. József és Katalin czárnő 1787-ben komolyan hozzáfognak Törökország felosztásához. A császár ezenkívül még a bajor-belga cserét is keresztül akarná vinni és Olaszországban is terjeszkedni, különösen Velencze rovására. Biztosnak érzi magát, hisz szövetsége Francziaországgal még fennáll. E törekvésekkel szemben a porosz udvar lép fel mint az európai egyensúly védője. Hollandiát 1787-ben kivonja a franczia befolyás alól, hadsereget küldvén oda, mely visszahelyezi a rokon orániaiakat és megbuktatja a francziákhoz szító köztársasági pártot. Németországban a Fürstenbund által megállította a császári hatalom emelésére czélzó törekvéseket. A keleti bonyodalmakat pedig a maga hasznára iparkodik fordítani. II. Fridrik Vilmos, Nagy Fridrik utóda, magáévá teszi ministerének, Hertzberg grófnak tervét, a mely szerint Ausztria elfoglalhatja ugyan Moldvát és Oláhországot a töröktől, de ennek fejében Galicziát visszaadja Lengyelországnak, Oroszország elfoglalhatja Beszarabiát, de Svédországnak visszaadja a Finn-öböl északi mellékét. Hálából aztán Lengyelország Thorn és Danzig városait, Svédország pedig Pomeránia egy részét engedi át Poroszországnak, úgy, hogy háború nélkül az lenne az egyetlen igazi nyertes. E terv elérésére szövetségre lép a porosz Angliával és Hollandiával, kiket érdekel Törökország megmaradása; Svéd- és Lengyelországokkal, kiket fenyeget az orosz túlsúly. Így egyszerre Poroszország válik Európa vezetőjévé, mihelyt Francziaország nem játszhatja tovább addigi szerepét.
Ez a terv magában véve is ügyetlen, hisz egész Európát mozgásba hozza azért, hogy Poroszország valamit nyerjen. De a mellett végrehajtása is nagy akadályokba ütközik. Az orosz-osztrák szövetség könnyen megbirkózhatik Poroszországgal és szövetségeseivel, különösen ha egy időre abbanhagyja a török háborút. Csak egy körülmény biztathatta sikerrel Hertzberget: II. József belső politikája. Ez a maga radikális reformjával csaknem olyan hatással volt a monarchiára, mint a forradalom Francziaországra. A belgák fellázadtak, a magyarok közel voltak a felkeléshez, nagy volt az elégedetlenség az örökös tartományokban is. Az erőteljes külső politikának hiányzott a belső alapja. A belgák a hollandusokhoz, angolokhoz és poroszokhoz fordultak segítségért; a magyarok a porosz királyt kérték, jelöljön ki részökre királyt, mert ők elszakadnak a Habsburg-háztól. II. Fridrik Vilmos Károly Ágost weimari herczeget, Goethe barátját ajánlotta.249 A porosz udvar bizton számított arra, hogy a belga és magyar mozgalmak által fenyegetett bécsi udvar áldozatokra is kész lesz, hogy legalább addigi birtokait megtarthassa.
Ily viszonyok közt, midőn ő maga is kétségbeesettnek itélte birodalma helyzetét, midőn a még folyó török háborún kívül a porosz háború is kitörőben volt, midőn Belgium teljesen elszakadt, Magyarországon pedig tényleg megszünt az uralma, halt meg II. József császár. Az volt a kérdés, utóda, öcscse II. Leopold, eddig toscanai nagyherczeg, követni fogja-e bátyjának nagy czélok után induló, de szerencsétlen politikáját, vagy pedig más úton igyekszik-e megszilárdítani uralmát?
Hertzberg.
J. S. Klauber (1754–1820.) metszetének kisebbített mása. Schroeder Frigyes (szül. 1768.) eredeti festménye után.
Leopold, mint toscanai uralkodó, egyik minta-fejedelme volt a felvilágosodott absolutismusnak. Sokat tett kis országa anyagi jólétének és szellemi müveltségének emelésére s a Róma elleni küzdelmet, ha lehet, még bátyjánál is határozottabban folytatta. De inkább volt ügyes, mint erőszakos, inkább rábeszéléssel és a személyes érdekek felhasználásával győzött, mint fegyverrel vagy fenyegetéssel. Különben is, ott, hol már a renaissance megállapította az állami hatalom teljét, könnyű volt bölcsnek és mérsékeltnek lenni. De ő egész lelkületénél fogva az alkotmányosság felé hajlott és ha volt jellemében hiba, az ép a firenzei viszonyok közt fejlődött benne. A kis olasz fejedelemségekben a titkos rendőrség, a kémkedés, a cselszövés volt mindig a kormányok legfőbb eszköze és Leopold akkor sem vált meg tőle, mikor egy nagy birodalom ügyeinek vezetése hárult reá.
Az új király megerősíti a magyar alkotmányt, összehívja a koronázó országgyűlést és a belgáknak is megigéri féltett kiváltságaik fenntartását, ha meghódolnak. Fenntartja az orosz szövetséget, de a mellett jobb viszonyba készül lépni Poroszországhoz, mire őt különösen a magyar mozgalmak vezették. Az időközben, 1790 jun. 6-án összeült magyar országgyűlés, felbátorodva a belgák példáján és a porosz diplomatia által is izgatva, szabadon tárgyalja azt a kérdést: nem szakította-e meg II. József önkényes uralma a pragmatica sanctiót s a dynastia örökös jogát és ha nem volt is kész elmenni a végsőig, de legalább Magyarország teljes nemzeti önállóságát akarta törvényben biztosítani és a királyi hatalmat lehetőleg megszorítani. A franczia forradalomnak jelszavát a nemzet felségéről itt nemcsak a nemzeti függetlenség érdekében, hanem a kiváltságos osztályok érdeke mellett is felhasználták. Már a külön magyar sereg felállítását is követelték a magyar ezredek, a diéta pedig közvetlen befolyást akart gyakorolni a török békekötésre, s a nemzet jogait külső hatalom, Poroszország által akarta biztosíttatni. Könnyen elképzelhető, hová vezethet ez a mozgalom akkor, midőn II. Fridrik Vilmos serege élén már Sziléziában táborozott. Kaunitz még most is ragaszkodott az orosz szövetséghez, de Leopold, mint maga bevallá, a belső viszonyok kétségbeesett zürzavara miatt, kész volt megalkudni a poroszszal.
II. Leopold.
Jacob Adamnak Bécsben 1790-ben készült rézmetszete után. Az eredetit festette Kreutzinger (1750–1829), 1790 áprilisában.
Az alkú Reichenbachban, Sziléziában folyt Hertzberg és Spielmann kanczelláriai tanácsos közt, kit Leopold különös bizalmával tisztelt meg. Hertzberg tervét elejtette maga királya is és így az egyesség létrejött azon az alapon, hogy Leopold lemond török hódításairól, tehát Belgrádról is és felbontja szövetségét a czárnővel, viszont pedig Poroszország és szövetségesei biztosítják Leopoldnak egész birodalmát. Ez a híres reichenbachi conventio (1790 jul. 27.), a mely közvetlenül az összecsapás előtt helyreállította Közép-Európa békéjét. Az igazi nyertes Leopold maradt. Mert mihelyt a porosz segély reménye megszűnt, a magyar diéta engedett követeléseiből és koronázásra hívta meg a fejedelmet. Leopold azonban előbb, októberben, a császári koronát vette fel, csak azután, novemberben jött Pozsonyba, hová Budáról áttette az országgyűlést. Nagy öröm és lelkesedés közt koronázták meg (1790 nov. 15.). Az alkotmány az maradt, mi Mária Terézia idejében volt, csakhogy a protestánsok és görög-nemegyesültek jogait törvényesen biztosították, a jobbágyság szabad költözési jogát elismerték és így József legjótékonyabb reformjai törvényes erőre jutottak. A nemzet kivánsága annyiban teljesült, a mennyiben kimondták Magyarország teljes függetlenségét (10. czikk) és először tettek intézkedést a magyar nyelvnek hivatalossá válása érdekében (16. czikk). Az unio Erdélylyel azonban elmaradt és az 1791–92. erdélyi diéta is megelégedett a József előtti állapotok helyreállításával. De a belső nyugalom helyreállott és az imént forradalmi Magyarország legerősebb támasza lett a dynastiának a reá várakozó nagy küzdelmekben.250
Belgium kibékítése is sikerült. A belgákat különösen II. Józsefnek egyházi reformjai birták elszakadásra. Ott maga a mechelni érsek, Frankenberg gróf és az igen gazdag apátok voltak a mozgalom titkos vezetői. A Hollandiába menekült patrioták onnét fegyveresen visszatértek, s 1789 végén elfoglalták Brüsselt is. Uj kormányt rendeztek be, melynek Van der Noot ügyvéd volt az elnöke és mely lényegében theokratikus volt. Meg is elégedtek a régi alkotmány visszaállításával; reformokról mit sem akartak tudni. Itt épen a kiváltságos osztályok érdekében, a felvilágosodás ellenében történt a forradalom, épen ellenkezőleg, mint Francziaországban. Minthogy Belgiumban is voltak szabadelvűek, kik Vonckh ügyvéd vezetése alatt a franczia eszméket szolgálták, az uralkodó párt ezek ellen fordult és Brüsselben 1790 nyarán igazi klerikális rémuralom volt, mely sokban példát mutatott a francziáknak. Így a nemzet előbbi összetartása már megszűnt, midőn a reichenbachi conventio megvonta tőle a külföldi támaszt is. A hágai egyezségben, 1790 szept. 17. a tengeri hatalmak és Poroszország felszólították a belgákat, vessék magukat önként alá a császárnak. Végre nov. 21-én a nemzetgyűlés (congresszus) Károly főherczeget, Leopold harmadik fiát választja meg örökös nagyherczegnek. A császár nem fogadta el ezt a megoldást és már decz. 2-ikán békén uralkodott az egész Belgium fölött.
Ez a tartomány három szempontból is elsőrangú fontosságú volt a dynastiára nézve. Először gazdagsága, jövedelme miatt, másodszor mint cseretárgy, mert még mindig nem mondtak le azon gondolatról, hogy Bajorországot szerzik meg érte, végre azon időpontban főkép azért, mert onnét lehetett leginkább szemmel tartani a franczia eseményeket és alkalom adtán befolyást gyakorolni alakulásukra.
A skandináv országok. Struensee. III. Gusztáv.
A távoli Észak királyságai, melyek a nagy északi háború ideje óta távol állottak a nagy politikától, ez időben ismét magukra vonják a közfigyelmet. Az absolut királyság és a nemesség közti küzdelem, a felvilágosodás és a reform ott oly dramatikus módon folynak le, mely mai napig is érdekesekké és tanulságossá teszi őket.
Érem VII. Keresztély arczképével.
Dániát a békének és a jólétnek hosszú évei, jóakaró királyok csendesen folyó uralma alatt, kárpótolták elvesztett külső hatalmáért. Itt, mint tudjuk, 1660 óta törvényes a király absolut hatalma.251 Az uralkodók nagy pompát fejtettek ki, franczia módra, többnyire Oroszországgal és Angliával állottak jó viszonyban, a kormányt pedig ministereikre bizták. A XVIII. század közepén Bernstorff gróf volt Dánia vezető államférfia. Neki az irodalom iránt is volt érzéke és Kopenhága szellemi központja lett az északnak. Ekkor irta Holberg vígjátékait és azoknál még hiresebb tréfás művét, Klimius Miklós földalatti utazását, melyet magyarra is lefordítottak. Katalin czárnő megölt férje birtokának, Holstein Gottorpnak átengedésével hálálta meg Dánia barátságát, Bernstorff másik diplomatiai sikere az volt, hogy fiatal királya, VÍI. Fridrik részére (1766–1808) nőül nyerte III. György angol király szép hugát, Karolina Matildát. A majdnem hülye és kora kicsapongások által elgyöngült király azonban elhanyagolta nejét és nélküle ment nagy európai útra, 1768-ban. Tele kézzel szórta a pénzt és így sokat beszéltek róla, de sem Londonban, sem Párisban nem sokat tanulhatott a kormányzás tudományából.252 Ez úton Struensee nevű orvosa, egy hallei lutheránus pap fia (szül. 1737) nyerte meg teljes bizalmát. Hazajövet a kegyenc a királyt kibékíté nejével, ki örülve annak, hogy ily hatalmas pártfogója akadt, megbizott titkárává és orvosává tette a nagyravágyó embert. Nemsokára nyugalomba küldték Bernstorffot és Struensee lett Dánia teljes hatalmú ura. A régi udvari embereket eltávolította, a királyt csupa új emberrel vette körül, kik mindent neki köszönhettek és kik közt Brandt, a király játszótársa, kit ministerével együtt grófi rangra emelt, volt legbizalmasabb híve. Ezek a fiatal urak vigan élték világukat; egymást érte a táncz és a lakoma s a jó kopenhágaiak nagy megbotránkozással nézték, mint lovagol ki a királynő, postás ruhájában egyedül a ministerrel, kit szeretőjének tartottak.
Karolina Matild Dánia királynője.
Egykorú metszet után.
De Struensee más is volt, mint a királyi kegy által magas polczra emelt szerencsefi. Egészen századának volt embere és a felvilágosodás eszméinek megvalósítását ő kezdte meg ebben a nyugodt országban. Eltörölte a censurát, véget vetett a nevetséges czím- és rangkérdéseknek, sok hiábavaló kiadást megszüntetett, a földmívelést ellenben minden módon emelte. Már a robot eltörlését és a parasztság felszabadítását is munkába vette és intézkedéseit ép oly mérséklettel vitte keresztül, mint a minő energiával fogott hozzá kivitelükhöz. Összes rendelkezései közt csak egy okozott nagyobb elégedetlenséget: az, hogy eltörölte a házasságtörés halálos büntetését. A kopenhágai iparosok gyűlölték, mert megszüntette az eddig élvezett állami kedvezéseiket, a testőrök nem birtak belenyugodni abban, hogy a rendes ezredekbe sorozták őket, de a nép nagy része inkább irigye volt, mint ellensége.
Struensee.
Egykorú metszet után.
Annál jobban gyűlölte őt a minden hivatalától és befolyásától megfosztott főnemesség. Hamlet országában vagyunk és a nagy dráma a Shakespeare által megörökített helyeken folyt le. Ennek központja az özvegy királynő, a király mostohája, ki nem birta elviselni azt, hogy menyének és a királynak polgári kegyenczei uralkodjanak. Struenseet elkapta jó szerencséje, bizva a királynak változatlan kegyében, noha több izben intették, nem vette tekintetbe az ellene folyó aknamunkát, melynek Rantzau gróf volt a vezetője. 1772 június 17-én hajnalban, egy fényes udvari bál után, az összeesküdtek a király hálószobájába törtek, s előadván neki, hogy Struensee életére tör és tiltott viszonyban él a királynéval, kieszközölték a tehetetlen fejedelemtől a neje, Struensee és ennek tizenkét híve elfogatásához szükséges aláirást. Struensee a börtönben állítólag beismerte a házasságtörést, sőt a királyné is bevallotta, azon reményben, hogy ezáltal megmenti barátja életét. Még az övé is veszélyben forgott: az angol követ, Sir Murray Keith, kinek emlékiratai és levelei253 ez esemény legfőbb forrásául szolgálnak, azzal fenyegetődzött, hogy az angol flotta bombázza Kopenhágát, ha királya hugát bántani merik. Így Karolina Matild életét megkimélték, de egy ideig Kunenburgban fogságban tartották, aztán, megsemmisítve a házasságot, Hannoverába küldték, hol a szerencsétlen nő már 24 éves korában meghalt. Sorsa, melyet ha nem is bünével, hanem vigyázatlanságával és a közvélemény kihivásával maga idézett elő, sokban emlékeztet Mária Antonia sorsára. Struenseet és Brandtot 1772 márcz. 28-án nyilvánosan kivégezték. A kegyencz sorsa igen nagy feltünést okozott mindenfelé és a reformátor, kit egy együgyü király kegye és egy gyermekes királyné hajlandósága juttatnak hatalomra és buktatnak meg, kedvelt hőse maradt a költőknek. Reformjait különben a következő kormány is fentartotta.
Így a nemességnek csak az újító személyét sikerült megbuktatnia; az újítás szelleme ébren maradt. Még nagyobb diadala volt a felvilágosodásnak, hogy ugyanakkor, midőn ez Dániában történt, Svédországban a királynak sikerült megdöntenie a minden hatalmat magához ragadó aristokratiát.
Ebben a régi hadi dicsőségéről nevezetes országban XII. Károly halála óta a nemesi pártok küzdelméből állott az egész politikai élet. Az alkotmány a lengyelhez vált hasonlóvá, azon különbséggel, hogy itt a polgári és parasztrendnek is voltak régebben alkotmányos jogai, melyeket a nemesség ép oly kevéssé kimélt, mint a királyéit. Valójában a tanács oligarchiája uralkodott, a király csak elnöke volt a senatusnak és szavazata ott kettőt számított. Gyönge, idegen királyok, Károly Fridrik (1718–1752) és Fridrik Adolf (1752–1771) elviselték ezt a jármot, noha szembetünő volt, mennyire hanyatlik az ország. Az orosz háboru 1741–43-ban szerencsétlenül folyt és Svédország részvétele a hét éves háborúban annyira gyenge és eredménytelen volt, hogy Nagy Fridrik a békekötéskor azt mondta: Svédország Belling ezredesemmel hadakozott, vele kössön békét.
III. Gusztáv svéd király.
1777-ben Pétervárott megjelent névtelen metszet után.
A külső tekintély elvesztéseért a belső jólét sem hozott vigasztalást, mert a nemesség az uralomban csak a maga hasznát kereste. A mi legjellemzőbb erkölcseire és hazaszeretetére nézve, pártjait nem hazai kérdések választották el azokban egyetértettek hanem az a kérdés: az orosz vagy a franczia befolyás legyen e túlnyomó. A «kalapok» franczia, a «sapkák» orosz érdekben működtek, kellő évdíjak fejében.254
Sok hazafias nemes is érezte ezen állapot tarthatatlanságát, mely Gusztáv Adolf országát már-már orosz provinciává tette. Ezen csak király változtathatott. Ily királynak tartották Gusztávot, Fridrik Adolf királynak és Ulrikának, N. Fridrik nővérének fiát, ki már herceg korában meg tudta nyerni a nép szeretetét. Atyja halálakor épen Francziaországban tartózkodott, hol ugyancsak megismerkedhetett a királyi hatalom teljességével és a hol Svédországnak, a régi hagyományos szövetségesnek gyöngülését joggal tekintették veszteségnek a franczia politikára nézve is. Hazatérve alkotmányos uralkodónak mutatkozott, kiállította a hitlevelet, megkoronáztatta magát, hogy eloszlassa a gyanút, de egyúttal mindent megtett a nem- nemesek és a katonaság megnyerésére.
A forradalom katonai mozgalommal kezdődött. Hellichius ezredes nyilatkozatot adott ki a birodalmi tanács ellen. A király magának biztosította Stockholm polgárságát és 1772 aug. 19-én nyilt csatlakozásra szólította fel lelkes hiveit. Meg akarja dönteni az aristokratikus önkényt, de nem absolutismussal, hanem úgy, hogy egy szabad nemzet első polgára legyen. A tisztek is majdnem mind hozzá állottak: ellenállásról szó sem volt, úgy hogy az egész forradalom vérontás nélkül ment végbe. Már harmadnapra összeült az országgyűlés, mely egyhangulag elfogadta az új alkotmányt. A király hatalmát csak III. Gusztávnak az az igérete korlátozta, hogy mindenben fenn fogja tartani a svéd szabadságot. Sikerét nemcsak népszerűségének és a nemesi uralom korhadtságának köszönheti, hanem mindenek fölött azon általános reménynek, hogy a svéd név dicsőségét megújítja.255
III. Gusztáv igy helyet foglalt a felvilágosodott absolut királyok közt. Az újító szellem mellett azonban őt igazi lovagiasság és nagy szeretetreméltóság jellemezte, úgy hogy őt «varázsló királynak» szokták nevezni. Az ő érdeme volt a pénzügy jó karba hozása, a bányászat emelése, sok csatorna építése, a svéd akadémia alapítása és a tortura eltörlése. De bizonyos tekintetben a nép királya maradt, mint Wasa Gusztáv s az aristokratia nem birta elfeledni bukását. A király pazarlása az adóteher növelését tette szükségessé és így az 1786-iki diétán a nemesek és nem-nemesek egyaránt ellene voltak és meg is akadályozták adóterveit.
A király az oroszok elleni háborútól várt dicsőséget; ettől remélte az ellenzék megtörését. Hadizenetre bátorította őt II. Katalinnak török háborúja s az orosz-osztrák tervek ellen létre jött porosz-angol szövetség. Hizelgett lelkének, hogy mint dicső ősei, ő is túlhatalmas ellenséggel száll szembe az európai egyensúly érdekében. De a nemesség ellenszegülése kiterjedt a háborúra is: még ott sem az ország érdekét és dicsőségét nézték, hanem rendi jogaikat. Ez az ellenállás különben törvényes volt, mert az 1772-iki alkotmány a királynak csak azt a jogát adta meg, hogy saját hatalmából védő háborút viselhessen, támadót nem, de egyúttal bebizonyítása annak, hányszor öli meg az alkotmány betűje annak szellemét és hányszor fenyegeti a törvény formulájába burkolódzó rendi érdek a nemzetek hatalmát és függetlenségét. A tisztek nem akartak részt venni Frederikshamm ostromában, nem támadták meg a sokkal gyengébb orosz flottát s Anjalában szövetséget kötve, magához az ellenséghez fordultak segítségért.256 A szövetség felszólította a királyt, kössön békét s hivjon össze országgyűlést, egyuttal pedig tiltakozott a törvénytelen háború ellen. Körülbelől száz tiszt elbocsátását kérte.
De volt svéd nemzet is, mely nem hagyta el királyát, midőn a főrend az ellenséggel czimborált. A hű dalekárlok kiverték a már Gothenburgot ostromló dánokat és az 1789 tavaszán tartott országgyűlés törvényes alapra helyezte a király korlátlan hatalmát. Az anjalai szövetség tagjait és a nemesi ellenzék más vezéreit, mint felségsértőket, halálra itélték és életöket csak a királyi kegyelemnek köszönhették. Ennek a nemzeti febuzdulásnak megvolt a hatása az orosz háborúra is, mely ha nem is vezetett hódításra, sok tekintetben helyreállította a svéd fegyver dicsőségét.
Gusztáv a béke után sem pihent. A franczia forradalom közelről érdekelte őt, ki annyi kellemes napot töltött Verseillesban, kit ott annyira ünnepeltek és ki a franczia királyság támogatásának köszönheté sikerei nagy részét. Az ő példája francziássá tette egész udvarát és nevezetes tény, hogy ugyanakkor, mikor a franczia társadalom régi pompája honában megszünik, ünnepli a legnagyobb diadalait a távoli északon, Stockholmban, Pétervárott. Kétségtelen, hogy az a szándék, hogy az üldözött, meggyalázott franczia királyi családon segítsen, hozzájárult a czárnővel való kibéküléséhez. II. Katalin igen ügyesen, hizelgés és támogatás igérete által megerősítette őt azon elhatározásában, hogy mint egy új keresztes hadjárat lovagias vezére állítsa helyre a roskadozó franczia monarchiát. Tudjuk, hogy megbizottja Fersen volt, Mária Antónia legbizalmasabb tanácsosa és ő is egyre élesztette királya buzgalmát. Előbb az európai összes hatalmak egyesült seregének akart fővezére lenni, aztán pedig orosz segítséggel, hajóhadával akarta megtámadni Francziaországot. De az országgyűlés, hivatkozva az országos inségre, nem szavazta meg a hadi segélyt. A királynak terve elhagyása és ujabb alkotmányváltozás közt kellett választania. Ez a kilátás izgalomban tartotta az országot és az a tény, hogy a király népszerűsége nagyon elhalaványult, arra birta a még mindig engesztelhetetlen aristokratiát, hogy halálos csapárt mérjen ellene.
Összeesküvés támadt, melynek részesei voltak a legelőkelőbb főnemesek. Horn és Ribben grófok is. Eszközül egy volt kapitány kinálkozott, kit a király elbocsátott és ki nagy szegénységben élt: Anckerström Jakab. Az alkalmat itt is, mint Kopenhágában, az álarczos bál adta meg. Ezekben az előkelő társaságokban a mulatság nagyon összefért az orgyilkossággal. A királyt intették, ne menjen az este (1792 márcz. 16) az opera báljára, de ő nevetve szól a névtelen levélről és megjelenik. Lövés találja, de ő nem veszti el eszméletét, megparancsolja, hogy mindenki vesse le az álarczot és hogy zárják be a város kapuit. Utolsó napjait ismét bearanyozta a népszerűség sugara; mindenki átkozta a gyilkosokat. Anckerströmöt kivégezték, társait száműzték. Március 29-én meghalt Gusztáv, ki minden jeles tulajdonsága mellett még sem volt különb a felvilágosodott absolutismus XII. Károlyánál. Tehetségét és országa erejét ő is elérhetetlen czéloknak áldozta fel. Nem látta be, hogy elmult az idő, a melyben Svédország a maga erejével szembeszállhat oly hatalommal, mint a franczia vagy az orosz. De azért az az érdeme megmarad, hogy hanyatló nemzetét felébresztette s képessé tette arra, hogy függetlensége megőrzésével végezze belső átalakulását.
Az orosz-svéd-török háború. A szisztovai béke.
Mi sem mutatja annyira az akkori európai államrendszer ziláltságát és minden magasabb politikai czélnak hiányát, mint a török háború alkalmából a két császári udvar ellen keletkezett coalitio. Annak, bár öntudatlan azt szolgálta, nem volt czélja Törökország megvédése, hisz a szövetség vezetője, Poroszország, kész volt beleegyezni az osztrák és orosz terjeszkedésbe, ha ő is kap valamit. Svédországot inkább királyának nagyravágyása vitte a háborúba, mint az a remény, hogy komolyen útját állhatja a muszka óriás terjeszkedésének. Anglia komolyan vette Törökország fentartását és Oroszország megfékezését, de e czélra csak diplomatiai eszközöket alkalmazott és az oroszok szövetségesét, a bécsi udvart mindig kimélte. Inkább valami ösztönszerű félelme a keletkező orosz túlsúlynak vezette akkor az udvarokat, mint bárminő határozott politikai terv.
A porosz közbelépésnek s a reichenbachi conventiónak megmaradt az a következése, hogy Ausztria visszavonult, visszaadta hódításait és így Oroszország egyedül maradt a svéddel és a törökkel szemben. Addig is nehéz helyzetbe hozta a czárnőt a váratlan svéd támadás és csak a svéd nemesség pártütése tette neki lehetővé a készülődést. Diplomatiája keresztülvitte, hogy a dánok hadizenettel fenyegették Gusztávot, a finnek pedig egyenesen az oroszokhoz szítottak. Végre midőn összeütközésre került a dolog, az orosz hajóhad, Greigh vezetése alatt megállotta a sarat a svédek ellen (Hogland szigeténél 1788 jul. 17). Azután a sereg lázongása és a dánok betörése akasztották meg a király nagy terveit. Csak 1790-ben újíthatta meg a háborút, midőn seregének tisztikarát számos idegen befogadása által magához hajlította és a porosz-angol szövetség hatalmas támogatást helyezett kilátásba. Oroszország, melynek mindenfelé el kellett készülve lennie a támadásra, csak minden erejének megfeszítésével állhatott ellen. A svéd sereg magát Pétervárt akarta megtámadni és Gusztáv határozott czélul tűzte ki magának Nagy Péter minden hódításának visszaszerzését. Az orosz flotta nagy kárt okozott ugyan a svéd hajóhadban, melyet körülzárva tartott a viborgi kikötőben, de nemsokára kitörtek a svédek és Svensksundnál teljes diadalt arattak (1790 jul. 6.). Hanem e diadal ellenére sem folytathatta Gusztáv a háborút. Országának rendjei folyton zugolódtak: egyetlen vereség forradalmat vont volna maga után. Porosz-angol segítségre sem igen számíthatott; épen akkor folytak az alkudozások, melyek nemsokára a reichenbachi egyességhez vezettek. Ezért kész volt megkötni a békét, az előbbi birtokállapot alapján. Oroszország csak annyiban vesztett, a mennyiben le kellett mondania a svéd belső ügyekbe való avatkozásról (wereli béke 1790 aug. 14.). Különben igen nagy diadala volt II. Katalin politikájának, hogy távol birta tartani e viszály elintézésében a tengeri hatalmak és Poroszország közvetítését, s Gusztávot bizonyos segélypénz fejében elkeseredett ellenségéből szövetségesévé tette.257
Poroszország még hosszabb időn át foglalt fenyegető állást Oroszország ellen, mely semmikép sem volt hajlandó lemondani az európai diplomatia kedvéért a török ellen kivívott győzelmeinek gyümölcséről. Kétségtelen, hogy helyzete sokkal kedvezőbb volt a bécsi udvarénál, a mennyiben nem kellett oly nagy belső bajokkal küzdeni. Bár hallani sem akart közvetítésről, a porosz hadizenet elmaradt. De csak annyiban volt eredménye Anglia és Poroszország politikájának, a mennyiben az orosz seregek egy részét elvonták a török elleni harcztól.
E háború az 1790. évben, midőn a császári seregek észak felé vonultak, az oroszok pedig a svédek ellen voltak elfoglalva, majdnem egészen szünetelt. De béke sem jöhetett létre, mert az oroszok elfoglalva tartották Moldvát és Oláhországot, a törökök pedig, bizva a porosz szövetségben, mely területöket biztosította, nem akartak beleegyezni birodalmuk megcsonkításába, sőt még Krimia visszaszerzését is remélték. Leopold politikája, midőn az oroszokat magukra hagyta, különben is igen megkönnyítette a porta helyzetét. De a wereli béke után délfelé fordíthatta Katalin óriás birodalmának minden erejét és az oroszok, a császári seregek segítsége nélkül is mindenütt legyőzték a törököket. Elfoglalták Anapa várát a Kaukázus vidékén, a Kubán folyónál, átkelve a Dunán Macsinnál, Dobrudzsában szétverték a nagyvezér seregét (1791 jul. havában) és a Fekete-tengeren legyőzték és egész Konstantinápolyig üldözték a török flottát. A hatalmasan felbuzduló orosz nemzeti és vallásos fanatismus már a császári város elfoglalásáról álmodozott, de az európai diplomatia, mint előbb és utóbb annyiszor, ismét véget vetett az orosz világuralmi phantasiáknak.
A reichenbachi egyezség értelmében egy külön congressusban kellett részletesen megállapítani a béke feltételeit. A közvetítést Anglia, Hollandia és Poroszország vállalták magukra, a congressus helyéül Szisztova városát jelölték ki a Duna mellett, Bulgáriában.258 Az épen akkor ülésező magyar országgyűlés a császári követ Herbert báró mellé, a régi törvények értelmében, külön követet ajánlott és a király ki is nevezete azt oda, gróf Esterházy Ferencz személyében. Bár a császár elfogadta elv gyanánt a status quo ante helyreállítását, mégis kikötött bizonyos határigazítást, és minthogy a törökök egy talpalattnyi földet sem akartak átengedni, a porosz megbizott pedig mindenben az utóbbiaknak fogta pártját, az alkudozások igen lassan haladtak. Leopold nemcsak a közvetlen haszon miatt halasztotta a békekötést, hanem a czárnőre való tekintetből is, ki bizvást folytathatta a háborút mindaddig, míg a császár nem lépett ünnepélyesen békére a szultánnal. Midőn a törökök megtagadták Uj-Orsova átadását, melyet Bécsben még fontosabbnak tartottak, mint Belgrádot, a császári és a magyar megbizott 1791 junius 18-án eltávozott Szisztovából. Ismét közel volt a háború kitörése a császár és a porosz király közt, ismét gyülekeztek a hadak a cseh-sziléziai határon. De mint egy évvel előbb, ismét Leopold biztosította a béke fentartását. Engedett az orsovai kérdésben és csakhamar megkötötték a békét Szisztovában (1791 aug. 5.).
Szembetünő, mennyivel kedvezőbb volt a helyzet a császárra nézve, mint egy évvel azelőtt. Belgium már meg volt hódítva, a magyarok már nemcsak kibékültek kormányával, hanem lelkesültek érte. Szövetségese, Oroszország, most, miután Svédországgal békét kötött, a törököket pedig leverte, nagyobb súlyt vethetett a latba, mint azelőtt. Ha mégis a békére hajlott, ha annyi engedményt tesz annak megszilárdítása érdekében, az csak a franczia revolutio következése. A császár, a keresztyénség első fejedelme, XVI. Lajos sógora, nem engedheti, hogy egymás ellen fecséreljék erejöket a királyok, midőn Francziaországban maga a királyság forog veszélyben.
Poroszország és Anglia sem hagyhatták figyelmen kívül a franczia viszonyokat. Előbb Oroszországtól is követelték minden hódításáról való lemondását, és Pitt Vilmos, ki tán először fogta fel az európai államférfiak közül az orosz terjeszkedés veszedelmét, már ultimátumot készült küldeni Pétervárra és hadi segélyt kért a parlamenttől. De Fox, az ellenzék vezére, nem tartotta érdemesnek, hogy Anglia pusztaságok miatt hadakozzék, és így a szövetségesek most megelégedtek azzal, hogy egyben-másban leszállítsák a pétervári udvar követeléseit. Már régebben folyt a tanácskozás Galáczban, most végre az utolsó vereségek békére hajlították a divánt. Katalin helyzete annyival kedvezőbb Leopoldénál, a mennyiben nem volt kénytelen elfogadni a tengeri hatalmaknak és Poroszországnak közbenjárását. Jászvásárban irták alá a szerződést (1792 január 9-én). Ennek értelmében Törökország végkép lemond a krimi félszigetről, azonfelül pedig átengedi a Bug és Dnyeszter közét, úgy hogy most az utóbbi folyó lett a határ.259 Ez által orosz birtokká vált a Feketetenger egész északi partvidéke. Mi sem mutatja jobban e terület fontosságát, mint az, hogy rajta alapították Odessát, a Fekete-tenger mellékének legnagyobb kereskedő városát. Potemkin, ki fő eszköze volt Katalinnak orientalis politikája végrehajtásában, már nem érte meg e diadalt. 1791 őszén, a békealku idején halt meg hirtelen, szerencséjének tetőpontján.
Wassilij Mihailovics Dolgorukuv-Krimski.
Kudrkajov metszete után.
Szembetünő, hogy bárminő szenvedélylyel foglalnak is pártot az európai nagyhatalmak a keleti kérdés ezen első nagy válsága alkalmával, tartózkodnak attól, hogy oda fordítsák egész erejöket. A kisebb féltékenységek, hagyományok, sőt az érdekek ellenkezése is elhalványodnak egy közös eszme, egy közös aggodalom előtt. Mi lesz Francziaországgal? Nem terjed-e a forradalmi mozgalom onnét át más monarchiákba? Állhat-e szilárdul trón, ha XVI. Lajosé megingott? Innen van, hogy Leopold császár olyan könnyen megegyezik a törökkel és poroszszal; innen van, hogy a porosz király őszinte jó viszonyba készült lépni a Habsburgokkal; innen van, hogy a svéd király mindjárt a békekötés után szövetségese lesz a czárnőnek.
Potemkin.
Éremkép. Eredeti nagyság.
Csak épen II. Katalinra nincs meg ez a bénító hatása a forradalomnak. Ő izgat legjobban ellene, ő űzi háborúba ellene szomszédjait, ő biztatja legékesebben az emigransokat. De sem pénzt, sem katonát nem ad, hanem a legnagyobb lelki nyugalommal folytatja a török háborút és miután az ozmánok szövetséges nélkül maradtak, új nagy területeket csatol birodalmához. A jassyi béke után pedig szintén nem mozdul, nem is mozdulhat. Előbb el kell bánnia a «szomszéd jakobinusokkal», a lengyelekkel.
Lengyelország belső állapotai és az 1791. évi alkotmány.
Ugyanakkor, midőn Európa legrégibb állama, Francziaország, kisérletet tesz arra, hogy régi társadalma megdöntésével új és biztosabb alapra helyezze belső jólétét és külső hatalmát, vívja keleti Európa nagy nemesi respublicája is végső küzdelmét hazája átalakításáért és függetlensége megőrzéseért. Ha amott a történeti színhelyen megjelenő eszmék és erők és azok eredménye ragadja meg figyelmünket, itt a fel nem tartóztatható bomlás érdekes és tanulságos, sokszorosan reánk, magyarokra nézve, kiknek állama sokban hasonló viszonyok közt fejlődött és csak a gondviselésnek és nagy férfiainak köszönheté, hogy hasonló sorsra nem jutott.
Lengyelország egészen nemesi ország volt, melyben a nemes kényelmes és bőséges élete volt az állami berendezésnek egyetlen czélja. A népesség kilencz tizedét tevő jobbágyságra nem volt semmi gondja. A kiváltságok terhe annál súlyosabban nehezedett a lengyel jobbágyra, mert itt nem 20–25,000-nyi volt a nemes családok száma, mint Franczia- vagy Németországban, hanem százezernyi, úgy mint Magyarországon. Azonkívül nincs királyi hatalom, a mely a maga és az állam hatalma érdekében felkarolná a jobbágy érdekét, a mint ezt IV. Henrik és XIV. Lajos, nálunk pedig Mária Terézia megtették.
A lengyel parasztot általában Európa legszegényebb lakójának tartják. Vad, sötét, beesett arczát bozontos szakáll borítja, nem mer senkinek szemébe nézni, nem érdeklődik semmi iránt, nem sokat törődik sem jutalommal, sem büntetéssel. Egykorú lengyel irók szerint alig ismerhető fel bennök a lélek nyoma, inkább állathoz, mint emberhez hasonlók. Ételök szecskával kevert kenyér, vizet és pálinkat isznak, kunyhóban laknak, hová nem fér napsugár, füst és kigőzölgés fojtja az embert és öli meg a gyermekeket. Ott fekszik az elcsigázott családapa meztelen gyermekeivel rothadt szalmán, a melyen kívüle ott áll a tehén borjával, disznaja malaczaival. Ha egyszer inség áll be, csapatonkint halnak meg éhen. Állapotuk nem fordulhat roszszabbra, bármi sors éri Lengyelországot.260 A nemessel szemben nincs joguk, az övé a jobbágy élete, nejének és leányának becsülete. Ha a nemes megöli a parasztot, egy csekély birság az egész büntetése.
Ennyi anyagi és erkölcsi szenny között elvész az emberi méltóság, elvész a haza érzete. Lengyelországban is voltak hazafiak, kik érezték, hogy csak a jobbágyság emelése, a nemzeti eszmének való megnyerése mentheti meg az országot. De a törvényeket a nemesség hozza, mely inkább hagyja tönkre menni az országot, semmint lemondana előjogairól.
Ez állapotért felelős a gazdag és részben művelt egyházi rend is. A nemzet szellemi életén, Báthory István ideje óta, korlátlanul uralkodtak a jezsuiták. Sok templomot és iskolát építettek, de inkább a külső fényre voltak tekintettel, mint a műveltség és a vallásos érzés fejlesztésére. Hagyományaik szerint csak a nemesek nevelésével törődtek és rendjökbe is jobbára csak nemeseket vettek fel. Feloszlatásuk mégis káros volt, mert vagyonuk nem közczélnak jutott, hanem néhány főnemes család osztozott benne, és mert nem volt más tanult osztály, mely helyöket elfoglalhassa. A püspökök gazdagságban, pompában a főnemesekkel vetekedtek; velök szemben szinte paraszt volt a plebános, kit nyomora és műveletlensége megakadályozott abban, hogy bármit is tegyen a nyája érdekében. Az egyház mulasztása annál súlyosabb volt, mert Lengyelország bukása, a schismatikus orosznak s a protestáns németnek uralma, nemcsak a nemzetre hoz végveszedelmet, hanem a vallásra is.
Egyike a legrettentőbb, de legmélyebb történeti igazságoknak az, hogy a szolgaság nemcsak az elnyomott osztályt rontja meg testileg-lelkileg, hanem a zsarnokot is. Nincs emberi rend vagy osztály, a mely elbirja a féktelenséget, szenvedélyeinek korlátlan érvényesülését. A jobbágygyal szemben követett eljárás durvává tette a nemes életmódját. Az erkölcstelenség aláásott minden nemesebb érzést. A férfiak és nők egyaránt rabjai a kártyának, és a nemes ép oly iszákos, mint a paraszt, csakhogy magyar bort iszik. Szinte nemzeti hiusággá vált az élvvágy féktelen kielégítése. A szegényebbek ételben, italban duslakodtak, a gazdagok megtanulták a párisi műveltséget kisérő fényüzést. Büszkék voltak a «keleti francziák» nevére, de a selyem ruhák és ékszerek alatt megmaradt az ősi piszok és tudatlanság. Még közönséges bűnöktől sem riadtak vissza és a szász követ szerint 1784-ben az egész előkelő varsói társaságban nem volt három ember, kit más országban be ne zártak volna. A műveltséget a frivol franczia könyvek olvasása pótolta.
A történelem arra tanít, hogy nemesi köztársaság is fentarthatja magát és hatalmát, századokon át is, de csak erős fegyelmezettség és lemondás árán, vagy ha nagy politikai és katonai feladatok teljesítése vonja el az élvezettől. Spárta és Velencze példái ezt teljesen bizonyítják, de bizonyítják egyuttal azt is, hogy uralom és élvezet nem fér össze. Lengyelországban régebbi időben a török veszedelem és az ősi szokás pótolták a törvényes fegyelem hiányát. A régi lengyel nemes, minden barbársága mellett, vitéz, egészséges, vendégszerető volt. De az Ágostok erkölcstelen és felületes udvarának befolyása alatt ezek az erények megszüntek, az uj culturának pedig, mint mindig, hol nincs tudatos vezetés, külsőségein kívül csak bűneit vették át. Két emberöltő mulva már nem lehetett megismerni azt a nemességet, mely Szobieszky alatt győzött Choczimnál s felmentette Bécs városát.
Mint nálunk, itt is két osztályra szakadt a nemesség: a pánokra (urak, főnemesek) és a slachcicokra (köznemes). Mint nálunk, egyek voltak a nemesek politikai jogok dolgában, de azért a társadalmi és még inkább a gazdasági különbségek két táborra osztották a nemesi kasztot. Annál is inkább, mert Lengyelországban hiányzott a megye intézménye, mely nálunk képessé tette a nemesi községet arra, hogy a főuri befolyással szemben fentartsa függetlenségét.
Közmondásossá vált a lengyel rossz gazdálkodás és bármennyire zsarolták a jobbágyot, a nemesek vagyoni helyzete is megingott. Eladósodtak; a szegényebbeket a gúnyolt és megvetett zsidó, a gazdagabbakat néhány fővárosi bankár segítette egy ideig a költséges életmód folytatásában míg tartott a hitel. Így elveszett a függetlenség. A köznemes a pánnak lett zsoldosa, kinek eladta karját és szavazatát, a főúr pedig valamely külföldi udvarnak adta el alkotmányos befolyását, évi díjért. Itt is, mint Svédországban, a külső befolyások versenye alatt keletkeztek a pártok. Hiába, gazdasági függetlenség nélkül, elvész a politikai is.
Minthogy a királynak alig van tényleges hatalma; minthogy az egyház megfeledkezett magasztos hivatásáról; a polgárság és parasztság állami ügyekben nem számít, csakis a hatalmas, nagy birokú, történeti multtal dicsekedő főuri családok köréből indulhatott volna ki a nemzet ujjászületése. De az urak az ősi virtus gyakorlatában, a folytonos lakmározásban, vendégeskedésben, költekezésben vetekedtek, nem pedig hazafias munkában. Minden ajakról hangzott a hazafiság igéje, de hiányzott a tevékenység és még inkább a czélokat kitűző belátás és az azokhoz eljutó kitartás.
Az urak közül az általunk leírt korszakban Radzivill Károly herczeg volt a legnevezetesebb. Ő Litvánia kis királya; házában soha sem fogy ki a vendégsereg, és a gazda mindannyinál többet mulat, iszik és egész társalgására és ruházatára nézve semmiben sem különbözik a vidéki nemestől. Ezernyi szolgasereg veszi körül, korlátlan ura tartományának, és ha pere van, egyszerüen erőszakkal végzi.261 Az ilyen úr az országgyűlésen nagy hatalom, és bizonyos, hogy befolyását nem a haladás érdekében fogja érvényesíteni.
Bűn volna el nem ismernünk, hogy Lengyelország előkelői közt is voltak igazi hazafiak, kik személyes áldozatok árán is készek hazájuk javát előmozdítani. Látják hazájuk elmaradottságát és minden módon iparkodnak intézményeit és állami életét közelebb hozni a fejlettebb európai nemzetekéhez. Sokról van szó, a közlekedés, az ipar és kereskedés, általában az anyagi érdekek előmozdításáról, a nevelést is szeretnék magasabb fokra emelni és a népre kiterjeszteni, sőt a jobbágyság felszabadítását is megpendítik. A franczia felvilágosító irodalomnak még e korhadt viszonyok közt sem maradhatott el lélekemelő hatása, Potoczky Ignáczot, a Czartoriszky család néhány tagját, Tyzenhausz grófot, Kollontai Hugót tisztelettel kell említenünk, és maga a király, Ponyatovszky Szaniszló is hajlott minden jóra. De történetírói kötelességünk megmondani, hogy e jóakarat és törekvés a legtöbb esetben inkább volt a divatnak vagy pillanatnyi felhevülésnek műve, mint az igazi hazaszereteté és a politikai belátásé. Majdnem mindannyian irtóztak a komoly munkától, és a szépen hangzó hazafias beszédek után a finom, könnyelmű társaság szórakozásaiban kerestek jutalmat.
Az ily társadalmon alapuló állam nem lehetett nyugodt, sem hatalmas. A királynak befolyása az alkotmány által igen meg volt szorítva. A lármás, egyes főurak vezetése alatt álló országgyűlések hozták a törvényeket, a végrehajtásról a király mellett a senátusnak kellett volna gondoskodnia.
Mint minden középkori államnak, Lengyelországnak financziái is az országos javakon és a telekadón alapultak. Csakhogy e jövedelmeket is a nemesség ragadta magához. A koronajavak legnagyobb része adomány vagy foglalás által az urak birtokába ment át. Törvény szerint ezeknek a jövedelem egy negyedét kellett volna fizetni adó gyanánt, de e törvény sohasem volt végrehajtható. A telekadót már rég maga a földesúr szedte. Nem csuda, ha az ország összes jövedelme 1768-ban, tehát midőn még ép volt területe, nem tett ki többet 4 millió frtnál, míg a kiadások 7 millióra rugtak. E gyér jövedelmet a vám, a pálinka- és dohányadó, továbbá a zsidók fejadója szolgáltatták. A nemesség fel volt oldva az adó és vám alól, még sóját is ingyen kapta. A papság mindössze 180,000 frtot fizetett. Az 1775-iki országgyűlés óta iparkodtak a bevételeket emelni, de az eredmény alig tette ki az előirányzat felét. Az állami jövedelem legnagyobb része a királyt illeti, úgy, hogy hadsereg tartásra alig maradt évi 4 millió. Adóssága nem volt a köztársaságnak, de csak azért, mert senki sem hitelezett neki.
Eredetileg a nemesség állította a hadsereget, és hadi szolgálata volt előjogainak moralis alapja. A kötelesség megmaradt, de nem teljesítette senki. Az orosz uralom óta Lengyelországnak nem volt szabad több katonát tartani 18000-nél. Ebből csak a lovasság volt nemesi; a gyalogságot megvetették. A tisztségeket, a legmagasabb fokokat sem véve ki, úgy vásárolták meg a pánok a maguk és hiveik részére. Katonai tudománynak semmi nyoma; hisz minden lengyel született harczos. A fővezér, hetman, majdnem felelősség nélkül rendelkezett a sereggel. Az országos katonaság mellett az egyes főnemesek is tartottak, diszesen, saját szineikbe öltözött, gyakran nagy számú csapatokat. Az ily sereg kitünhet vitézsége által, és annak a lengyelek soha sem voltak hiján, de az ujonnan szervezett tüzérséggel és mérnöki karral ellátott, fegyelmezett, nagy hadseregek ellenében nem számithatott tartós sikerre.
Az igazságszolgáltatást a régi királyok meglehetős rendbe hozták. Még fennállottak az általok tervezett törvényszékek, de határozatuknak csak az vetette magát alá, kinek nem volt hatalma az ellenszegülésre. Mint mindenütt, itt is a protectio és a vesztegetés döntött. Pörben és itéletben nem volt hiány, mert a nemest el sem lehetett képzelni per nélkül. Csak a végrehajtásnál akadt meg a dolog. A törvényes hatalom nem birt a pánokkal és az előkelő nemesekkel, és a nyertes félnek, ha a birtok élvezetébe akart jutni, azt többnyire karhatalommal kellett elfoglalni. Még kevésbbé lehetett számítani egy büntető pör itéletének végrehajtására. A mágnások mindig találtak módot a pártfogásukhoz folyamodónak kimentésére. Halálos itéletet nemes fölött pedig csak az országgyűlés mondhat ki, a mi pedig a pórt illeti, annak élete s vagyona egészen az úriszéknek önkénye alá volt vetve.
Oly terület, mely nagyságra nézve felülmulja Magyarországot, és több mint tiz milliónyi népesség, egyedül arra szolgált eszközül, hogy néhány főuri család finomított izléssel áldozzon bujaságának és könnyelműségének, néhány ezer nemes pedig gond nélkül élhesse világát, lakmározva, korteskedve, szónokolva. Kételkednünk kellene a történet igazságosságában, ha az ily állapot nem vezetne moralis és anyagi tönkremenéshez.
Az első felosztás, 1772-ben, rettenetes emlékeztető volt arra, hogy ez mégsem maradhat így. A gondviselés időt engedett Lengyelországnak új élet kezdésére.
De a lengyel nemesség ép oly kevéssé értette meg az intő tényt, mint a magyar 1521-ben, midőn Belgrád elbukott és az ország nyitva állott a török előtt. A király orosz évdíjat húzott, a hazafias párt vezére, Czartoriszky Ádám herczeg, osztrák támogatással akart királyságra jutni. Tényleg az orosz követ, Stackelberg gróf uralkodott. Az orosz politikának pedig kimondott czélja volt fenntartani az ősi alkotmányt, azt, mely oly nyomorulttá és függővé tette az országot. A pánok ellenében a köznemességet pártolta, hogy szavazatukkal megakadályozhasson minden reformot. A kormányzó senatus 30 tagja közül csak négy nem volt oroszpárti. Így előre volt látható, hogy a törvényesen szervezett anarchia rákfenéje előbb-utóbb megöli az egész nemzetet.
Érezték ezt az igazi hazafiak is. Bizonyos nemzeti lendület észlelhető az irodalomban. Az iskolákban, a jezsuita rend feloszlatása után, a nemzeti nyelvet kezdték tanítani. Kollontai Hugó átalakította a régen oly hires krakói főiskolát. Már a jobbágyság felszabadítása is szóba került. De a nemesség ebben hazaárulást látott és a leglármásabb hazafiak is orosz pártra állottak, hogy kiváltságaikat megmentsék. Így az 1780-iki országgyűlés csak úgy elvetette ezt a javaslatot, mint az 1764-iki pozsonyi diéta Mária Terézia reformtervét.
Még egy módja lehetett volna az orosz uralom kikerülésének az, ha valamely más nagyhatalom, már a maga érdekében is, fenntartja és erősíti Lengyelországot s előmozdítja belső fejlődését. Francziaország ezt meg is kísérlette, de távolsága és akkori belső ziláltsága miatt nem érhetett el eredményt. A szomszédok közül erre kétségtelenül Ausztria lett volna legalkalmasabb, úgy a hagyományos jó viszonynál, mint a vallás közösségénél fogva. Mária Teréziában meg is volt erre a hajlandóság, de II. József, mint láttuk, minden más tekintetnek elébe tette az orosz szövetséget.
De épen ez az orosz-osztrák szövetség, mely oly határozott csoportosítását vonja maga után Európa államainak, nyújtott Lengyelországnak ismét reményt. Ellenében a porosz lengyel segítségre is számít. A porosz érdek azt követeli tehát, hogy Lengyelország a döntés idejében lehető egységes és erős legyen. A porosz követ 100.000 aranyat kap a lengyelek megnyerésére. A hazafiak hozzácsatlakoznak, a czárné kénytelen a megszálló orosz sereget visszahívni és Varsóban Luchesini marquis, Nagy Fridrik politikai iskolájának egyik legügyesebb tanítványa, viszi a vezető szerepet.
Megvolt tehát az alkalom az igazi renaissancera; arra, hogy a nemzet saját érdekében, saját szellemében alakítsa át intézményeit. És ez a nevezetes momentum épen összeesik azon boldog korszakkal, midőn a franczia forradalom igéi elhatnak mindenüvé, emberi jogot és méltóságot, szabadságot, nemzeti felséget hirdetve s visszhangot találva palotában és kunyhóban. A király fel akarja használni a kedvező hangulatot. A felajánlott porosz szövetségnek az alkotmány javítása és a hadsereg emelése a bére. Az 1789-iki országgyűlés elfogadja a közteherviselés elvét. A nemesek évi jövedelmök egy tizedét ajánlják fel a függetlenség megvédésére és elhatározzák a seregnek igen jelentékeny szaporítását. Az alkotmányozó bizottság eltörlendőnek vélte a liberum vetót, a nemesi anarchia legvilágosabb és leghiresebb kifejezését. Igaz, hogy a szép szóval nem gyűlt össze sem a pénz, sem a sereg, de azért a porosz szövetséget 1790 márcziusban nagy örömmel elfogadták. Csak épen Danzig és Thorn átengedéséről nem akartak tudni, sőt szeptemberben egyenesen tiltakoztak területök minden átengedése vagy cseréje ellen. Igazi lengyel könnyelműséggel azt hitték, hogy a porosz ingyen fogja őket megvédeni. Minthogy pedig Hertzberg politikájának a nagy kereskedő városok megszerzése volt az igazi czélja, természetes, hogy a különben is természetellenes szövetség felbomlott.
Le Prince Joseph Poniatowsky.
J. Pichler (1765–1806) rézmetszete után. Festette J. Grassi (1768–1838).
Leopold császár, kit a reichenbachi conventio elszakított Oroszországtól, mint másokban, lengyel politikájában is visszatér Mária Terézia hagyományához. Teljesen belátta, mit jelent az orosz szomszédság monarchiájára nézve. Ő, ki a Balkánon is elébe tette a török szomszédságát az oroszénak, mindent megtett, hogy a lengyel nemzetet az orosz befolyás alól kivonja. Mióta a porosz királylyal jó viszonyba lépett, politikája Varsóban is szabadabban mozoghatott. Benne jobban biztak és támogatása tényleg önzetlen volt. Lengyelország menekülését abban látta, ha örökös monarchiává válik, még pedig a már szinte megszokott szász dynastia alatt. Így Lengyelország körülbelül hasonló viszonyok közé került volna, mint hazánk a Habsburgok alatt. Csakhogy helyzete annyiban kedvezőbb, a mennyiben a sokkal gyengébb dynastia nem fenyegeti függetlenségét, sem a távoli Szászország nemzetiségét.
Az osztrák befolyás megnyerte a szász királyság eszméjének az országgyűlés többségét. Belátták, mire vezet a «Piaszt», vagyis a nemzeti uralkodó gyöngesége. De a királyválasztás mit sem használ, ha a nemzet erkölcse meg nem változik, anarchiája, melynek az a következése, meg nem szünik. Oly törvények keresztülvitele pedig, melyek lényegökben érintették a kiváltságokat, alkotmányos módon nem volt remélhető.
Államcsinyhoz fordultak. A polgárság, melynek az új alkotmány egyenlőséget igért, meg volt nyerve és így Varsó városára számíthattak. Meg volt nyerve a király is, kire mint művelt emberre nem maradhatott hatás nélkül a szabadelvűség és a nemzeti függetlenség eszméje és ki e tette által le akarta mosni a czárné kegyének és muszka szolgaságának szégyenét. A husvéti szünidőben, mialatt a követek legnagyobb része távol volt, titokban kidolgozták az új alkotmány tervét, miben leginkább gróf Potoczky Ignácz tanácsára hallgattak.
Midőn a diéta újra megnyilt, 1791 május 3-án korra reggel a királyi palotában gyülekeztek a reform hivei csak hatvanan voltak 500 követ közt és nagy néptömegtől kisérve, együtt mentek a gyülésre. Az öreg, tekintélyes Malachovszky, az országgyűlés elnöke (marsallja), ki részt vett a conspiratióban, megnyitó beszédében a haza nagy veszélyére, az új felosztásról terjedő hirekre hivatkozott s fel akarta olvastatni az erre vonatkozó külföldi jelentéseket. Az ellenpárt tiltakozott, de az elnök nem engedé szóhoz jutni. Ekkor egy Szuchorzevszky nevű követ, hogy magára vonja a figyelmet, oly mozdulattal, mintha úsznék, odacsúszott a trón elé. Megkezdhette beszédét és kérve-kérte a gyűlést, ne engedjen oly változást, mely zsarnokságot hozna az eddigi szabadság helyébe. Nevetés szakítja félbe s Potoczky a királyt kéri véleményadásra. Szaniszló a hirek alapján szükségesnek mondta a reformnak gyors befejezését. Azonnal fel is olvasták a javaslatot. Rövid tizenkét pontban össze volt foglalva az alkotmányos monarchiának egész rendszere. A katholikus vallást megtartják uralkodónak, de a mellett a többi is szabad gyakorlatnak örvend. A nemesség jogait megerősítik, de a városokat is befoglalják az alkotmányba és a parasztságot az ország védelme alá helyezik. Magukévá teszik a Montesquieu által felállított tant az állami hatalmak elválasztásáról. A királyság ezentúl örökös, első örökös király a szász választó. A király hatalmát gyarapítják, a mennyiben alája rendelik a sereget. A liberum veto és a confoederatio joga megszűnik. Szembetünő, hogy ez alkotmány az 1789. elvek alapján készült, de politikailag sokkal kitünőbb, mint a franczia constitutio, mert nem feledkezik meg a tényleges viszonyokról, még csak a jobbágyságot sem törli el. Így is óriási haladást mutat a multhoz képest. Malachovszky tüzes szavakkal fejezi ki köszönetét a királynak, mire Szaniszló e szavakkal felel: «A nép a királylyal, a király a néppel, ezt kiáltom holtomig.» Szuchorzevszky és az ellenpárt más tagjai felszólaltak a koronázási hitlevél (pacta conventa) megsértése ellen, mely szigorúan tiltja az örökös királyságot. Mások ismét, a betóduló közönség éljenzése közt, az orosz járomra emlékeztettek, melyet csak erős király vethet le. Maga Szaniszló ékesszólásának egész erejét kifejtette, hogy keresztül vigye az új alkotmányt. De a teljesen alkotmányos alapon álló ellenpárt nem engedett. Végre egy követ felkérte a királyt ismét franczia minta szerint tegye le az esküt az új alkotmányra. A közönség éljenez, Szuchorzevszkyt, ki kijelenti, hogy csak úgy foghatnak az ó lengyel szabadság eltörléséhez, ha őt előbb megölik, kivezetik. A király a krakói püspök előtt esküszik, majd felszólítja az egész gyűlést, kövesse őt a templomba. A gyűlés és a nép nagy lelkesedés közt letette az esküt, másnap a még ellenző követeket is aláirásra birta a nép fenyegető zúgása. A békés forradalom be volt fejezve és Varsó példájára örömünnepet ült az ország, mintha már biztosítva volna jövő virágzása és jóléte. Zajos népszerűség jutalmazta a tervezőket és végrehajtókat. Az új alkotmányt mindenütt kitünőnek találták. Walpole szerint a francziák pirulhatnak a lengyelek miatt.262
Bizonyára Lengyelország legjobb fiai voltak e forradalom intézői és maga az alkotmány szerkesztőinek nem közönséges államférfiui tehetségéről tesz bizonyságot. De ha még az oly hatalmas és egységes országban, minő Francziaország, sem mehetett végbe a gyökeres változás emigratio és külső beavatkozás nélkül, úgy oly gyönge és zilált nemzetnél, minő a lengyel volt, az magától értetődött. A sértett érdekek teljes alkotmányos joggal léphettek Oroszországnak, az alkotmány biztosítójának, védelme alá. A külső hatalmak, mint annyiszor, sietni fognak saját hasznukra fordítani Lengyelország zavarát. Az egész mozgalom Oroszország ellen van intézve, onnan tehát erős ellenhatás várható. Ennek elkerülésére pedig vagy Ausztriára, vagy Poroszországra kell támaszkodni a respublikának. De a porosz királyt, kinek oly nagy része volt a mozgalom megindításában, nemcsak Danzig megtagadása sérté, hanem az örökös királyság kimondása is. Leopold pedig, kire különben lehetett volna számítani, XVI. Lajos szökésének meghiúsulása óta nyugot fel fordult és nem küzdhetett meg a lengyelek kedvéért azon hatalmak ellen, melyekre Francziaország ellen számított.
Francziaországban, legalább külsőleg, törvényesen ment végbe e nagy változás. A nemzet és a törvényhozás túlnyomó része akarta; a király jóváhagyta az alkotmányt s esküt tett megtartására. És mégis minő izgatást vitt véghez az emigratio, hogy az udvarok közbelépjenek és minő sikere volt munkájának, noha egyelőre sem a császár, sem a porosz király nem várhattak belőle közvetlen hasznot. Mennyivel kedvezőbb II. Katalin helyzete. A lengyel alkotmány kétségtelenül államcsinynak volt műve, a nemzet igen tekintélyes része tiltakozott ellene és így, midőn a «lengyel szabadságot» védi a «jakobinusok» ellen, voltakép törvényes alapon áll. Hogy pedig politikailag hasznot vonjon beavatkozásából, mindenkép a franczia forradalom felé terelte a német hatalmak figyelmét, a gyanakodó Angliát pedig megnyugtatta az a kijelentése, hogy nem gondol hódításra.263
Tényleg, a keleti bonyodalmaknak és a franczia forradalom első sikereinek köszönheté Lengyelország szabadságának rövid hajnalát. Mihelyt az orosz megbékélt a törökkel és a közép-európai udvarok már nem a muszka, hanem a franczia ellen készültek, e kedvező helyzete megszünt és egyedül maradt szemben hatalmas ellenségével. Úgy volt, mint 1772-ben: a három nagy udvar jó barátságának és Európa egyensúlyának Lengyelország adta meg az árát. Nagy veszteség volt reá nézve bölcs támogatójának, II. Leopoldnak halála is. Az új alkotmány ellenségei közül Potoczky Felix (Ignácz testvére) és Braniczky Ferencz főtábornok már 1791-ben Pétervárra mentek a czárnő támogatását megszerezni. Katalin a lengyelek ellen izgatta ruthén parasztjaikat s a lengyel határra küldte Törökországból visszajövő seregeit. Az urak pedig 1792 május 14-én ősi szokás szerint confoederatióra léptek Targovicán és a szerződés s az alkotmány fentartására a czárnő nagylelkűségéhez fordultak. Néhány nap mulva 100,000 orosz betört Litvániába. A lengyelek az 1790-iki szerződés alapján a porosz királyhoz fordultak, de az egyenesen kijelenté, hogy az új alkotmány fentartására soha sem gondolt. Egyedül nem bírtak ellenállani. Koscziuszko vitézsége, ki Dubienkánál, a Bug mellett, 8000 emberével legyőzött 20,000 oroszt, nem változtathatott az erők aránytalanságán. A lengyel tábor tele volt árulóval, maga a nyomorult király is hozzájárult jul. 24-én a targovicai confoederatióhoz. A hazafiak vezérei kivándoroltak, az oroszok elfoglalták Varsót és a confoederatusok megköszönték Lengyelország helyreállítását.
Nem volt tétlen az orosz diplomatia sem. Juliusban megegyeztek az oroszok Ausztriával, mely szintén elismerte a régi alkotmányt, augusztusban pedig Poroszországgal, mely a hőn óhajtott Danzigon és Thornon kívül Posent is kapta zsákmányul. Az oroszok Litvániának a Düna folyótól keletre eső részét kötötték ki maguknak. Ausztria ez egyszer nem osztozott, elég volt neki szomszédjai beleegyezése a bajor-belga cserébe. Így az oroszok után nemsokára a poroszok is betörtek és Möllendorf alatt el is foglalták a nekik szánt tartományokat. Ez az orvtámadás, a vélt szövetségesnek rablása jobban elkeserítette a lengyeleket, mint a muszka zsarnokság. Mai napig táplált poroszgyűlöletöknek ez egyik legigazibb forrása. De midőn a lengyel urak Sievers orosz követhez és Igelström generalishoz fordultak segítségért a porosz ellen, ez utóbbi egyszerűen azt felelte: csak nem hiszik, hogy a poroszok a czárnő beleegyezése nélkül vonultak be?264 Eddig is a jakobinusok elleni keresztes hadjárat szolgált ürügy gyanánt, 1793 januárius óta pedig, mióta a franczia királyt kivégezték, még Anglia is békén nézte Oroszország terjeszkedését, mert a hatalmak szükséges egyetértését nem akarta megbontani.
Hátra volt a tragédia után a komédia: a felosztás elismerése az országgyűlés által. A választásokat Sievers vezette, ki akkor igazi dictátora volt az országnak és az orosz őrség gondoskodott arról, hogy csak targovicaiak kerüljenek a diétára. A reformpártiakat kizárták, birtokaikat elpusztították. A grodnoi országgyűlésen nem is igen volt ellenállás az orosz foglalás ellen, csak a porosz szerződést nem akarták elfogadni s orosz és osztrák segítséghez akartak folyamodni ellene. Sievers megtalálta a puhítás módját. Julius 7-én elfogatott kilencz követet s lefoglalta a király jövedelmeit. Erre azonban a diéta kijelentette, hogy nem tárgyal, míg azokat szabadon nem bocsátja. Ez megtörténvén, jul. 22-én 73 szóval 20 ellen elfogadták a muszka szerződést. A rémületen kívül a vesztegetés is megtette a magáét. Koszakovzsky püspök 4000 aranyat kapott, Ankievicz krakói követ 4500-at, Bilinszky, az elnök, eleinte 2500-at, aztán havonként 1000-et.
De a poroszszal szemben még ez sem igen használt. Noha a diétát csak két hétre hívták össze, már junius óta tartott a hazafias kiabálás a porosz király ellen. Pedig a leglármásabbak egy része már kikötötte bérét az aláirás esetére. Végre szept. 23-án Sievers újra elfogatott négy ellenzékit, másnap pedig katonasággal vétette körül a termet. Némán folyt az ülés hosszú órákon át. Végre hajnalban az orosz tábornok a terembe parancsolja katonáit. Ankievicz felszólal: engedjünk, bizzuk a dolgot boldogabb utódainkra. Bilinszky felteszi a kérdést, hozzájárul-e a diéta a porosz szerződés elfogadásához.?
Senki sem szól, mire kijelenti, hogy a hallgatás beleegyezés.265 A diéta még két hónapig együtt marad, szövetséget köt az oroszszal és 15,000-re szállítja le a sereg létszámát.
Így a külső méltóságot megtartották, a hazafias fájdalom könynyeit onthatták, mialatt eladták nemzetöket. Mert ez nemcsak megcsonkítása, lealázása volt Lengyelországnak, hanem igazi feltüntetése lealjasodásának. Buchholtz, a porosz követ, méltán írhatta Möllendorfnak: nyomorult egy nemzet és az is marad. Sievers pedig leányának: «Itt még árnyéka sincs a becsületnek, talán a parasztkunyhókban rejtődzik».266
Ez igaz volt a királyra, a targoviczaiakra s a megvásárolt és szinészkedő követekre nézve, de nem az egész nemzetre. A menekültek sem mondtak le hazájukról. Nemzeti érzelmöket a forradalmi eszmék s a forradalomnak akkori diadalai erősítették. Fentartották az összeköttetést a nemzettel. Mindenfelé titkos társulatok alakultak. Az előkelőket a nők, a parasztokat a papok nyerték meg. Az a jakobinus szellem, melyet az orosz és a porosz denunciáltak, csak most költözött be Lengyelországba. Varsó polgársága csaknem egészen részt vett az összeesküvésben, az urak közt a Czartoriszkyak, Oginszkyak, Szapiehák tüntek ki. Költője is volt a mozgalomnak, Niemcevicz, ki lanttal, karddal szolgálta hazáját. Áruló nem akadt; és mi legjobban mutatja a hazafias felbuzdulás erejét, sokan még az italtól is elszoktak, hogy valahogy el ne szólják magukat. A kitörést akkorra halasztották, mikorra Katalin új török háborúval lesz elfoglalva. De a czárnő, ki csakugyan készült a török ellen, maga siettette azt. Hogy ne legyen veszedelem, megparancsolta a még fennálló lengyel csapatok feloszlatását. De Madalinszki tábornok nem engedelmeskedett és seregével Pultuszkból a porosz birtokon át Krakó felé vonult. Így biztosította az összeköttetést Galicziával és esetleg Magyarországgal is, hol lázas érdeklődéssel kisérték a lengyel mozgalmat és hol ugyanakkor a Martinovics-féle összeesküvés szította a forradalmi szellemet.267
Így kipattant a titok, idő előtt. Koscziuszko, ki eddig is vezette az egészet, nem hagyhatta cserben hazáját. Már 1794 márczius 24-én elfoglalta Krakót, honnét kitakarodott az orosz őrség és szervezte a szabadságharczot. Ő a dictator, mellette a nemzet tanácsában Potoczky Ignácz s Kollontai játszszák a főszerepet.
Kosciuszko.
I. U. NIEMCEWICZOWI POSWIECA ZIOMEK A. O. Anton Oleszcynsky rézmetszetének kisebbített mása.
Valahára nemcsak tehetségre, hanem erkölcsi tekintetben is magasan álló képviselője volt a lengyel névnek. Koscziuszkó Tádé (szül. 1752-ben) egy köznemesnek volt fia és a Czartoriszky család kadetiskolájában kezdte, a franczia katonai akadémiákban pedig befejezte katonai nevelését. Ugyancsak éreznie kellett az osztálykülönbségeket: atyját megölték a parasztok, őt pedig, mikor egy főúri kisasszonyba mert szeretni, gyalázatosan megbántották annak rokonai.268 Így hazájában nem volt maradása. Amerikába ment, hol Washington alatt nagyon kitünt és ezredes lett. Jelleménél és katonai hírénél, valamint szabadelvűségénél fogva azután nagy tekintélyben állott hazájában is, hol fegyvert fogott a szabadság védelmére és dubienkai sikerével egyszerre hőse lett a nemzetnek. Most feléje fordult a nemzet bizalma. Már április 4-én összeütközött az oroszokkal, Raclavicenél. Sokszor leirták és lefestették ezt az ütközetet, melyben a nemes lovasok megszaladtak, a kaszás parasztok pedig elfoglalták az orosz ágyúkat és kivívták a győzelmet. A dictator bennök látta a nemzet erejét: levette a nemesi köntöst és parasztzubbonyt, csamarát (dolmányt) öltött.
E hírekre Varsó is megmozdult. Ápr. 17-én hajnalban Kilinszki varga jelt ad egy pisztolylövéssel. Azonnl fegyverben van mindenki, még a zsidók is és a Praga külvárosában táborozó lengyel katonák erősítik a felkelést. Az oroszok hiába védekeznek vitézül; veszteséggel ki kell vonulniok. Igelström csak nagy nehezen szökhetett a porosz táborba. Kár, hogy a győzelmet az orosz foglyok egy részének legyilkolásával szennyezték be s így nemcsak az oroszoknak adtak alkalmat az egész szabadságharcz rágalmazására, hanem elidegenítették maguktól a bécsi udvar rokonszenvét is, mely bennök is jakobinusokat látott.
Varsót követte a többi város is. Az egész országban elismerték a nemzeti kormányt, melybe több polgári tagot is befogadtak. De Koscziuszko tisztában volt azért vállalata nehézségével. Magában a kormányban is kitört az egyenetlenség, különösen a jobbágyság felszabadításánk kérdése miatt. A nemesség mindig megbizhatatlan marad: tisztán parasztsereggel pedig hogyan áll ellen a nagyhatalmaknak? Mert a lengyel szabadságharcz azonnal helyreállította a felosztó hatalmak egyetértését. Luchesini marquis új felosztás kilátásával erős fellépésre bírta királyát. II. Fridrik Vilmos ugyan a francziák ellen készült, de mivel erre kisebb volt a veszély, s biztosabb a nyereség, 50,000-nyi seregével Lengyelországra támadt. Czélja Krakó városa, hol meg akarja előzni az osztrák occupatiót. Koscziuszko útját állja Ravkánál (jun. 6.), de a nemesség megint cserben hagyja. Visszavonul és az osztrákoknak akarja átadni Krakót, de ezeknek nincs reá felhatalmazásuk és így a poroszok foglalják el jun. 12-én. De Varsó, hol Koscziuszkónak sikerült helyreállítani az egyetértést nemesek és polgárok közt, ellenállott és a porosz király, kit saját tartományaiban fenyegetett a lengyel felkelés, szeptember 6-án szégyenszemre, nagy veszteséggel kénytelen volt abban hagyni az ostromot. Ezen nemcsak a lengyelek örültek, hanem a muszkák is.
Szuvarow.
Ivanowitch Utkim rézmetszetének kisebbített mása. Az eredeti képet Schmit, szász udvari festő festette.
Igaz, hogy már egy osztrák sereg is bevonult Lublin felől, de a szabadságharcz elfojtásának műve mégis az ilyenekben már jártas muszkára maradt. A czárnő Szuvarovot, a török háborúnak sem félelmet, sem kiméletet nem ismerő hősét küldte a lengyelek ellen. Hiába volt a lengyel vezérek és vitézek hősies ellenállása, Szuvarov ellenállhatatlanul nyomult Varsó felé. Hogy egyesűlését Fersennek a Visztula balpartján levő hadosztályával meggátolja. Koscziuszko 5000 emberével megtámadja ennek 20,000-nyi hadát. Maciejovicenél, közel Varsóhoz folyt le a döntő csata (1794 okt. 10). A lengyel gyalogságnak nem volt lőszere, az orosz szuronyok rohama azonnal szétrobbantotta sorait. A sereg fele fogságba esett, az ágyúk elvesztek. Koscziuszkót súlyosan sebesülve találták meg az oroszok a csatatéren. Azt a nagyon elterjedt véleményt, mintha bukásában azt kiáltotta volna: Finis Poloniae, ő maga megczáfolta, de azért, ha nem is a szó, igaz volt a tény. Vele elveszett a győzelem reménye s a nemzeti kormány hiába ajánlotta fel cserébe érte az összes orosz foglyokat. Az ő érdeme az, hogy Lengyelország bukása dicső volt s hogy szelleme távollétében is lelkesítette honfitársait.
Varsó lett a nemzeti védelem központja. De Szuvarov már november 4-én rohamban elfoglalta Pragát, és ott húszezer embert öletett le, tekintet nélkül korra és nemre. Erre a tanács Potoczky Ignáczot küldte alkudozás végett, de a muszka generalis kijelenti, hogy forradalmi ügynökkel nem állhat szóba. De midőn a király küldött hozzá követeket, megadta az élet és vagyon biztosságát és az amnesztiát. Diadalban vonult be Varsóba, és midőn eléje hozták a város kulcsait, örült, hogy nem szerezte meg oly drágán, mint Pragáét. Nemsokára a lengyel hadsereg is letette a fegyvert; tisztjei szabadságot nyertek a kivándorlásra.
Egyes embereket kiméltek; lengyel államot vagy nemzetet már nem ismertek a győzők. Ez a harmadik és utolsó felosztás teljesen véget vetett Lengyelországnak. Poroszország Varsót kapta, Ausztria Krakó városát s Lublin és Szendomír tartományait; Oroszország egész Litvániát, Kurlandot és az orosz lakosságú vidékeket. A lengyel birodalom legnagyobb része így muszka kézre került; a lengyel nemzetiségen a porosz osztozott az osztrákkal. Ponyatovszky Szaniszló lemondott és 1797-ben Pétervárott fejezte be életét.
Így ért véget Kelet-Európának egykor leghatalmasabb, legnagyobb állama. A lengyel nemzet roncsai azóta, több mint egy századja, abban a tragikus kisérletben edzették és fecsérelték el erejöket: mikép élhet és fejlődhetik nép országos szervezet, egység, kormány nélkül, csak nagy hagyományaiból merítve a jövő reményét.