IV. FEJEZET.
Észak-Amerika függetlenségi harcza.

Az angol gyarmatok fejlődése. – A gyarmatok és az anyaország. – Anglia belső viszonyai. A személyes uralom. Wilkes. Junius levelei. – A függetlenségi nyilatkozat. – A francia beavatkozás. A szabadságharcz befejezése. Ujabb küzdelem a tengeri uralomért. – Washington György. Az amerikai Egyesült-Államok alkotmánya.

Az angol gyarmatok fejlődése.

A spanyol és portugál, sőt a franczia és hollandus gyarmatokhoz képest is aránylag lassu volt az angol északamerikai telepek növekedése. Ennek oka az volt, hogy az első kivándorlók itt is aranyat kerestek, de nem igen találtak és így maguk is szétszóródtak és követőik sem igen akadtak. Csak midőn a földművelésre tértek át, kezdték igazán hazájuknak tekinteni új honukat. A Chesapeak-öböl mentén különösen a dohányt művelték és még az ottani főhelynek, Jamestownnak utczáit is dohánynyal ültették be. Hanem azért a régi telepek: Virginia és Carolina, csak igen lassan terjeszkedtek nyugat felé az indiánus törzsek rovására. Az angol elemet leginkább a XVII. század nagy vallásos és alkotmányos küzdelmei késztették kivándorlásra, új haza keresésére, melyben angol törvény szerint és mégis lelkiismereti szabadsága teljes birtokában élhet.

Ez a törekvés vitte az Atlanti-oczeán nyugati partjára az első puritánusokat, a zarándok atyákat, kik 1620-ban a Mayflower nevű hajón átkelve megalapították New-Plymouth városát és aztán tovább terjeszkedve megvetették alapját Massachusetts. Rhode Island és New-Hampshire államainak, azaz Új-Angliának.¹⁰⁰ Valamivel később, I. Károly alatt, katholikusok keltek át, lord Baltimore alatt és a Delaware folyó mentén telepedtek meg, Marylandban. Ezen tartomány alapítólevele szerint senkit, ki Jézus Kristusban hisz, nem fognak üldözni vallásáért. Ugyanakkor William Rogers már kifejezi az independensek legfőbb egyházpolitikai elvét azon tétellel, hogy az egyházat egészen külön kell választani az államtól. Minthogy Virginiában és Carolinában a püspöki vallás uralkodott, ez új népességben képviselve volt külön-külön területen az anyaország minden fontos felekezete. Egymással azonban nem igen érintkezhettek, mert még közéjük volt ékelve a hollandus Új-Niederland. Midőn ezt az angolok 1667-ben elfoglalták és New-Yorknak nevezték el, a gyarmati lakosság egy mai napig is igen jelentékeny szerepet játszó hollandus nemzetiségű, kálvinista vallásu elemmel egészült ki. A térképet még változatosabbá tette Pennsylvaniának, a quakerek gyarmatának alapítása 1679-ben. Most már összefüggő telepek terjedtek el a Szt. Lőrincz folyótól egészen délre a spanyol Floridáig és az angol korona az egyre sürüsödő lakosságban erős előharczosra talált a Bourbon-udvarok hatalmi törekvéseivel szemben.

A gyarmatok közjogi állása nem volt egyenlő. Némelyik mint a korona gyarmata jött létre és így a királytól küldött kormányzó alatt állott, mások ellenben külön szabadságlevél alapján alakultak meg és így maguk választották az anyaországtól függő kormányukat. De municipalis szabadsága megvolt mindegyiknek és azok a szolgálatok, melyeket a nagy háborúban a francziák ellen teljesítettek, még fokozták önérzetöket és szabadságszeretetöket. Akkor, 1754-ben, midőn a francziák támadólag léptek fel, az anyaországtól pedig egyelőre nem lehetett várni segítséget, vetette fel Franklin Benjamin azt az eszmét, hogy a gyarmatok egyesüljenek egy, a koronától kinevezett elnök alatt és közösen tanácskozzanak védelmök felől.¹⁰¹ Akkor ez nem valósult meg és tényleg nem a gyarmatosok ereje, hanem Pitt és Anglia erőfeszítése vetett véget a franczia túlsúlynak, de az akkor elejtett gondolat még nagy jövőre volt hivatva.

A zarándok-atyák kikötésükkor szerződést irtak alá, melyben engedelmességre kötelezték magukat a hozandó törvények iránt. Itt tehát megvolt valóban az a társadalmi szerződés, minden polgárnak teljes hozzájárulása az államhoz, melyet Rousseau ideál gyanánt tüzött ki. Megvolt a közügyekben való részvétel is. Mindenki tagja volt a községnek és mint Genfben, itt is karöltve jelent meg a demokratikus eszme Kálvin tanával.

Tán még jobban előtérbe lép ez a demokratikus vonás Pennsylvania alkotmányában, noha ez a gyarmat magánbirtok volt, Penn Vilmosnak és utódainak kiváltságlevele alapján. Penn mindjárt az engedélyező oklevél elnyerése után így szól a telepedőkhöz: «Ti az önmagatok alkotta törvények szerint fogtok kormányoztatni, szabadon és ha akarjátok, úgy élhettek, mint bölcs, iparkodó nemzet. Én nem fogok semmiféle jogot bitorolni, nem nyomok el senkit; az Isten jobb sugallattal áldott meg és kegyelmét árasztja reám ennek megvalósítására. Szóval, teljes szivemből előmozdítom mindazt, a mit a bölcs és szabad ember személyes biztosságának és boldogságának elérésére észszerüen követelhet.» Nem akarja, hogy egy ember ellene szegülhessen az egész nemzet boldogságának. A kormány czélja nem lehet más, mint a tekintély fentartása és a visszaélések elleni védelem, «mert a szabadág engedelmesség nélkül csak zavar, az engedelmesség szabadság nélkül pedig csak rabszolgaság.»¹⁰²

Nemcsak a politikai szabadság állott szilárd alapon, hanem, a mi a telepedők nagy részére nézve tán még fontosabb volt, a vallásos is. Az egyik pennsylvaniai alaptörvény így szól: «A végből, hogy mindenki élvezhesse a lelkiismeret szabadságát, mely természetes jog és mindenkinek tulajdona, és mely annyira megfelel a békés emberek, a szabadság barátai szellemének és jellemének, ezennel kimondjuk, hogy nem csupán senki sem kényszeríthető arra, hogy valamely nyilvános isteni tiszteleten jelen legyen, hanem egyuttal teljes szabadsága lesz mindenkinek, hogy tetszés szerint gyakorolja vallását, bárminemű akadályozás vagy háborgatás félelme nélkül, azon feltétel alatt mégis, hogy higyjen az örök mindenható Istenben, a mindenség teremtőjében, fentartójában és kormányzójában és teljesítse a polgári társadalom ama kötelességeit, melyekkel polgártársai iránt tartozik.»¹⁰³ Ez nem maradt irott malaszt. Olynemű társadalom jött itt létre, minőre addig csak Hollandia gazdag, művelt városai mutattak példát. Philadelphiában, Pennsylvania fővárosában, melynek már neve is a testvéri szeretetet jelentette, Whitefield hitszónoklatai alkalmából egy nagy épületet építettek közakadozásból, hogy a hivek tömege együtt hallgathassa az igét. Ezt az épületet később a pennsylvaniai egyetem részére szerzik meg, de fenntartottak benne egy nagy termet, hogy bármily valláshoz tartozó szónok ott szólhasson a néphez. Franklin szerint akár a nagymufti is eljöhet, ha akar. Nem csuda, ha Voltaire, kinek éles szeme ide is elhatolt, Édent látott Pennsylvania erdeiben.

Nem csuda, ha már ekkor ide irányul az európai kivándorlás. A végtelen terület, a talaj gazdagsága és a közlekedés aránylagos könnyűsége megélhetést, jólétet igért minden munkásnak és a mi tán még fontosabb volt, minden elnyomott elem szabadabban mozoghatott itt, mint régi hazájában. Különösen Németországból jött sok gyarmatos, legtöbb Pfalzból, hol üldözték a kálvinistákat. Sokan jöttek ide a morva testvérek és herrnhutiak közül is és máris kezdetét vette a szektáknak az a sokfélesége, mely annyira jellemkvonása lett Amerikának és nemcsak jele, hanem kétségtelenül előmozdítója is a lelkiismereti szabadságnak.¹⁰⁴

A terjeszkedésnek semmi külső hatalom nem állotta útját. A vadonban mindenfelé városok, falvak, majorok, tanyák emelkedtek, az őserdő elhullott, a vörös ember elpusztult a fehér ember elől, csak úgy, mint a farkas és a medve. Az angol telepedés, épen mert egyéni és nem állami, sokkal kegyetlenebb volt az indiánusokkal szemben a spanyolnál vagy portugálnál. Az angol ember tulajdont akart; a spanyol nem akart dolgozni, megelégedett a jövedelemmel. Így akárhány szerződést kötöttek is velök a telepesek, mindig a rézbőrüek irtása volt a vége. Csak Penn nem kötött velök ünnepélyes szerződést, megelégedett az egyszerű egyezséggel és éppen az ő gyarmata kimélte őket legjobban.

Washington levele.

Itt tehát valóban uj világ áll előttünk. Az európai eredetű társadalom a hazulról hozott legszélső politikai és vallásos tanokat követi és valósítja meg, alig kötve bárminő hagyomány által. A vadonnal való folytonos és eredményes küzdelem, az egyes telepek elszórtsága és önállósága még inkább kifejtette minden egyesnek önérzetét és szabadságszeretetét. A mellett azonban az új földrész egészen másféle, sokkal conservativabb alakulásokra is nyujt példát. Pennsylvaniától délre már nem maga a telepes dolgozik, hanem rabszolgák művelik a nagybirtokosok terjedelmes ültetvényeit, csak úgy, mint a spanyol gyarmatokban. E déli gyarmatokban, Marylandban, Virginiában és Carolinában tehát igazi aristokratiát találunk, melyet nemcsak birtoka és a terhes munkától való mentessége tesz azzá, hanem nagyrészt nemesi eredete is.

Ezek közt úgy régiségre, mint lakosságának számát és jelentőségét nézve, Virginiát illette az elsőség. Itt az első gyarmatosok szinte communista társaságban életek; közösen étkeztek, közösen dolgoztak és munkájuk eredményét közös raktárba helyezték el. De ezen az úton nem sokra mentek és nagyobb jólétre csak akkor jutottak, mikor magánbirtokokra osztották fel a gyarmatot és a dohány termelése által jövedelmező czikkre tettek szert. Az 1624-ben adott alkotmány az angoloknak képére készült. A gyarmat élén a királytól kinevezett kormányzó állott, de az igazgatáshoz szükséges a parlament hozzájárulása, melyhez minden község két követet küld. Itt a nemesi, földbirtokos elem volt a túlnyomó, annyira, hogy még Cromwell idejében is nagy pártja volt a királyságnak. Ezt az elemet még erősítette a sok, a köztársasági és puritánus üldözés elől idemenekülő és itt birtokot szerző angol royalista nemes.

A szomszéd Maryland Baltimore lordnak volt nemcsak birtoka, hanem birodalma. Hatalma csak annyiban nem volt korlátlan, a mennyiben adót nem róhatott ki s törvényt nem hozhatott a gyarmatosok beleegyezése nélkül. Az angol köztársaság korában aztán megegyezés jött létre, mely szerint a Baltimore-család csupán földesuri jogait tartotta meg, a felsőségieket pedig a korona által küldött kormányzóra ruházta.

New-Yorknak York herczeg, későbbi II. Jakab volt az első birtokosa; tőle a koronára szállott az egész birtok. Itt is mindig a conservativ elem maradt túlsúlyban.

Legérdekesebb a legkésőbb alakult nagy gyarmatnak, Carolinának alkotmánya. Ez már éghajlatánál fogva kiválóan rabszolgatartó és így aristokratikus ország volt. II. Károly, ki után nevezték a telepet, nyolcz főúrnak engedte azt át, kik igen olcsó áron (holdankint körülbelül hat filléren) adogatták el a földeket a bevándorlóknak. Alkotmány hozásával Locket, a modern alkotmányos felfogás philosophiai alapvetőjét bizták meg. A philosophus hűbéri rendszert ajánlott, de a telepesek nem mondtak le szabadságukról és így örökös volt a viszály a tulajdonosok és a lakosság legnagyobb része közt. A viszály arra vezetett, hogy a gyarmat kettészakadt, déli és északi Carolinára és hogy a felségi jog itt is a koronára szállott, mely azt kormányzók által gyakorolta.

Még délebbre fekszik a legújabb gyarmat, Georgia. Itt eleinte nem engedték meg a rabszolgatartást és mivel kevés volt a gyarmatos és forró, egészségtelen az égalj, a tartomány nem igen virágzott, sőt a telepedők közül sokan ismét elszéledtek.

Található volt tehát itt, az angol király felsősége alatt, minden lehető alkotmány, az oligarchiától a demokratiáig, minden vallás, minden foglalkozás. Csak egy volt közös minden gyarmatban: a szabadság szeretete, a biztosítékaihoz való igazán angol ragaszkodás.

Úgy a mint voltak, a hagyománynak és az új fejlődésnek sajátságos vegyületét mutatták a gyarmatok. Alkotmányuk, egyházuk, gondolkodásuk, műveltségük az anyaország viszonyaiban gyökerezett, csak úgy, mint nyelvük, de az új talajon, a különböző életmód befolyása alatt szükségkép átalakult. Mert nemcsak hogy alkotmányosan szabad volt e társadalom angol felfogás és minta szerint, hanem az egyéni érvényesülésnek úgy gazdasági, mint politikai tekintetben sokkal tágabb teret nyitott, mint az anyaföldnek vagy bármely európai országnak úgy a történeti fejlődés, mint a geographiai viszonyok által sokfélekép korlátozott társadalmai. De egyelőre angolok voltak valamennyien és a nemzeti érzést nem engedte bennök elernyedni a spanyolok és francziák veszedelmes szomszédsága, majd pedig Pittnek erős és sikeres világuralmi politkája, mely őket is magával ragadta lelkesedésével és nagy czéljaival.

A gyarmatok és az anyaország.

Anglia szabadelvű államférfiai őszinte örömmel és büszkeséggel nézték nemzetök tengerentúli részének gyors felvirágozását és szaporodását. Nemcsak gazdasági és katonai támaszt vártak onnét, hanem az emberiségnek egy jobb korát, szabadabb, tökéletesebb haladását. Horace Walpole leveleiben minduntalan előfordul az a fordulat, hogy ezen régi, már erőtlen és elernyedő földrész helyett az új világ ragadja majd magához a vezetést, azé a jövő. Mikor Benjamin Franklin, az egyszerű philadelphiai polgár felfedezte a villám elektrikus voltát és feltalálta a villámhárítót, az angol tudós társaság azonnal tagjai közé fogadta és mikor Franklin 1757-ben Angliába jött, szerte ünnepelték. Különben ezt a távoli, mesés országot nem igen ismerték, még ritka volt az odautazás és az érintkezést inkább csak a kereskedés és a kormányzás tartotta fenn. Akkor, mikor Wolfe és Clive új világokat hódítottak meg, ki gondolt volna arra, hogy Angliának jogos birtoka elveszhet, hogy saját sarjadéka a birodalom ellen fordulhat? De mások, elfogulatlanabb gondolkodók, már számba vették ezt az eshetőséget. Turgot 1750-ben gyümölcsökhöz hasonlította a gyarmatokat, melyek, ha megértek, elválnak a törzstől. Így tett Carthago, így tesz valamikor Amerika.¹⁰⁵

Franklin Benjamin.
Girardet (1819–1867) rézmetszete után, az eredetit Scheffer (1795–1858) festette.

Még leginkább kereskedelmi volt az érintkezés: így az összeütközésnek is ezen a téren kellett megtörténnie.

Nagy-Britannia gazdasági tekintetben csak úgy gyarmatnak nézte amerikai birtokait, mint Spanyolország vagy Portugallia. Arra valók, hogy lehető legtöbb hasznot hajtsanak. Aranyat, ezüstöt, katonaságot vagy egyenes adót onnét nem kapván, hasznát abban látta, hogy ott biztos piaczot talált gyártmányainak és hogy hajói közvetítették a nyereséges forgalmat a két part között. A navigatio akta értelmében csakis angol vagy gyarmati hajók közvetíthették a kereskedést. Az amerikai termelő csakis Angliába küldhette árúit; máshol nem kereshetett piaczot. Ennek természetes következése az, hogy Anglia olcsón juthatott a gyarmati árúkhoz, de e monopoliumot a gyarmatos sinlette meg, kinek nem lehetett a vevők közt válogatnia. Viszont ő meg kénytelen volt Angliában vásárolni és a verseny hiánya emelte az angol czikkek árát. Mindez azonban általános vonása volt az akkori gyarmati politikának és nem igen okozott bajt, annál kevésbbé, mert a nagy távolság nagyon megakadályozta a törvény végrehajtását és az új angolok csak olyan ügyes csempészeknek bizonyultak, mint szigetlakó őseik.

Nagyobb összeütközést okozott az a törekvés, hogy a gyarmatok tisztán termelésre szorítkozzanak, ipar dolgában pedig az anyaországtól függjenek. Eltiltották, hogy bármely czikket gyártsanak a gyarmatokban, melyet az anyaországban gyártottak. Hogy Angliával ne versenyezhessenek, lehetőleg korlátozták a gyarmatoknak egymás közt való kereskedését is. Egyik gyarmatból sem volt szabad kalapokat, gyapjú- és vasárúkat kivinni a másikba. Maine erdeiben nem volt szabad két lábnál szélesebb átmérőjű fát kivágni, csak árbócznak a hajóhadhoz.¹⁰⁶

Világos, hogy e vámrendszer elnyomó voltát nem igen érezték a déli, mint most mondanák, agrarius gyarmatok. A dohányuk, czukruk, gyapotjuk biztos piaczra talált Angliában és velük szemben igazságos volt az angol kormány, a mennyiben az ő érdekükben eltiltotta a dohánynak Angliában való termelését. De annál érezhetőbb volt az angol vámrendszer elnyomó hatása Új-Angliában, melynek sürüsödő lakossága a föld soványsága miatt iparra, halászatra, hajózásra szorult. Különösen érzékenyen sértette a növekedő városoknak, Bostonnak és Philadelphiának érdekeit.

A nagy háború 140 millió fontnyira emelte az angol államadósságot. Kamatainak fedezésére jogosnak és szükségesnek tartották, hogy a gyarmatok, melyek védelme érdekében költötték el az összeg jelentékeny részét, az eddiginél nagyobb mértékben járuljanak a birodalmi költségekhez.

Grenville György minister, a béke helyreállítása után három egymással szorosan összefüggő intézkedést akart keresztülvinni. Először végrehajtani a kereskedelmi törvényeket és megsemmisíteni a csempészetet, másodszor e czélból és az indiánus háború miatt körülbelől tízezer főnyi állandó őrséget tartani a gyarmatokban, harmadszor ez őrség költségeinek egy harmadát egyenes adó útján megvenni a gyarmatosokon. Röviden: az amerikaiaknak maguknak kellett volna fizetni előre látható elnyomásuk eszközeit.

Az angol minister, mint legkönnyebben megvalósíthatót, a bélyegadót választotta. III. György király hozzájárult a tervhez. Sem a kormány, sem a parlament többsége nem kételkedett a korona és az országgyűlés ama jogában, hogy megadóztassa, saját érdekükben, a coloniákat, a király pedig természetesen örömmel fogadott mindent, mi koronája jogait terjesztette. Csak Pitt mondott ellen. Így szólt: «Ha három millió ember annyira halott a szabadságra nézve, hogy önként magára veszi a rabigát, a bilincset, bizonyára kész eszköz volna arra is, hogy másokat segítsen rabszolgaságba vetni». Ha az angol nemzet bármely része megfosztatik alkotmányos jogaitól, veszély fenyegeti a többit is.

Franklin, ki akkor Londonban tartózkodott, hiába figyelmeztetett, arra, hogy az angol parlamentnek nem lehet joga olyanokat adóztatni meg, kik nincsenek benne képviselve. A bélyegadót nagy többséggel elfogadták. Ennek hírére Massachusetts azonnal az összes gyarmatok közös ellenállását ajánlotta. Ott James Otis és Samuel Adams voltak az ellenzék vezérei; Virginiában, a vezető gyarmatban Henry Patrick jutott egy nagy lázító beszédével gyors hírnévre. Általában ez az első mozgalom kiválóan törvényes volt és különösen az ügyvédeket és népszónokokat juttatta felszínre. Egész tekintélyes politikai irodalom is fejlődött. Alapelvül azt tűzték ki, hogy az anyaországnak van ugyan joga a kereskedés és a vám szabályozására, de az angol parlamentnek, melyben ők nincsenek képviselve, nem lehet hatalma arrra, hogy őket egyenes adóra kötelezze. New-Hampshire kivételével minden tartomány elfogadta ezt az elvet és a tartományi gyülések mindenütt szembe szállottak a koronát képviselő kormányzókkal.

Már 1765. őszén összegyült a gyarmatoknak Otis javaslatára összeülő congressusa, melyben kilencz gyarmat vett részt. Ott elhatározták a királyhoz való folyamodást a sérelmek orvoslása végett.¹⁰⁷ Egyuttal társadalmilag is szervezkedtek. Lemondtak az angol czikkek használásáról, hogy a kereskedelem megakasztása által is meggondolásra birják Angliát. Új-Angliában az Adams által izgatott csőcselék üldözőbe vette a bélyegkereskedőket, úgy hogy a törvény tényleg nem valósult meg. A bélyegtörvényt e felirattal árulták: Anglia esztelensége és Amerika romlása. Kerülték a törvényes eljárást, hogy ne legyen szükség bélyegre. Meg volt találva az alap, melyen jogosan és mindenkitől érthetően az egész gyarmatvilág mint egység szembe szállhatott az anyaországgal.

Ez a mozgalom megtermette gyümölcsét. Grenville megbukott, az új kormány, melynek Pitt is tagja volt, hosszú tanácskozás után, és miután Franklint, mint Pennsylvania megbizottját az alsóház sorompói előtt kihallgatták, visszavonta a bélyegtörvényt. E hír nagy örömöt okozott Amerikában (1766. májusban). Voltakép csak kevés és nem igen tekintélyes ember szitotta az oppositiót, a legtöbb jómódu polgár örvendett, hogy ismét lelkesedhetik Pittért és a királyért s a törvény oltalma alatt megszabadúl a csőcselék lármájától.

De ezzel a kérdés nem volt elintézve. Az angol birodalomnak joga volt ahhoz, hogy katonai oltalma fejében terheihez való járulást követeljen a gyarmatoktól és csak a hozzájárulás módja lehetett kérdéses. Azonkívül a gyarmatok ellenmondása gyökerében sértette az angol politikai rendszer legerősebb eszméjét, a parlament minden hatóságát. Ezért ugyanakkor, mikor a bélyegadót visszavonták, ünnepélyesen kijelentették, hogy a király, a parlament tanácsával, hozhat az amerikai gyarmatokra nézve is kötelező törvényeket.

A souverainitás ezen elvét aztán érvényesíteni is akarta Pitt kormánya. Minthogy a gyarmatok elismerték az angol parlament vámszabályozó jogát és csak egyenes megadóztatás ellen tiltakoztak, a parlament mindenkép jogosultnak tarthatta magát ily közvetlen adó kirovására. Ezért, Townshend pénzügyi kanczellár indítványára, legfontosabb beviteli czikkekre, a teára az üvegárúkra és festékekre rótt adót (1767 máj.).¹⁰⁸ Mindössze 40.000 fontot vártak évenkint e jövedelemtől, és így inkább az elvet akarták megmenteni, mint nagy terhet hárítani a gyarmatosokra. A mellett pedig kötelességének tartotta a kormány, hogy véget vessen az annyira elterjedt és szinte nemzeti bűnné váló csempészetnek.¹⁰⁹

De már későn volt. A mint előbb Anglia, úgy most Amerika hagyta el a törvényes alapot. Massachusetts, a kiválóan hajós és csempésző tartomány járt ismét elől. Példájára a többi gyarmat is tiltakozott minden birodalmi intézkedés ellen, mely reá terhet róhat. Most már a vám szabályozását sem engedték meg hozzájárulásuk nélkül. A csőcselék érezve, hogy tekintélyes férfiak állnak mögötte, megakadályozta a vámszedést, üldözte az Angliához hajlókat és valóban törvénytelen állapotot idézett elő, melyen a birák és esküdtszékek nem birtak, nem is akartak segíteni. Alkotmányos tekintetben is tovább mentek egy lépéssel. A korona felsősségét még elismerték, de a parlamentét nem. Ez el nem ismerésnek jogos oka, az, hogy benne nincsenek képviselve, már inkább kifogásnak látszott, mert mikor arról volt szó, hogy küldjenek követeket Londonba és így csakugyan birodalmi parlamentet létesítsenek, szintén nem járultak hozzá. Lelkökben már elszakadtak Angliától, csak egy bizonyos névleges függést, mintegy personalis uniot voltak hajlandók elfogadni, olyat, mely részökre oltalmat biztosít, őket pedig nem kötelezi semmire. Washington György egy akkori levelében kifejti, hogy az elnyomás ellen el kell készülve lenni az utolsó eszközre, a fegyverre is. De ezen utolsó eszköznek a legvégére kell maradnia; addig meg kell elégedni az angol czikkek be nem hozásával.¹¹⁰

Washington.
Paradise metszete után, az eredeti festményt C. W. Peale festette.

Világos, hogy ez tarthatatlan állapot volt. Megmutatta, hogy az engedékenység csak növeli a gyarmatosok követeléseit és hogy reájok a birodalom, ha bajba keveredik, úgy sem számíthat. György királyra nézve pedig egyenesen türhetetlen volt ez a daczolás akaratával. Ő lázadóknak tekintette az ellenmondókat és nem lehet kétség a felől, hogy az amerikaiaknak lázadó viselkedése jogosultnak mutatta elnyomásukat sok derék angol előtt és népszerüvé tette a király személyes politikáját. Az egyetlen, ki még valahogy kiengesztelhette volna az ellenfeleket, Pitt (most már lord Chatham), súlyos betegségben sínylődött. Névszerint lord North volt a minister, de valóban a király maga kormányzott. Rendelkezésein meg is látszott törekvése, tekintélyét, ha kell, erőszakkal is helyreállítani. Midőn New-York tartomány gyűlése nem akarta beszállásolni az angol katonákat, a kormány feloszlatta; szintúgy a massachusettsit is. Bostont katonaság szállotta meg. Megujítottak egy régi törvényt, mely szerint az amerikaiakat angol törvényszék elé lehetett állítani. Minthogy az eloszló közgyülés fegyverkezésre szólította fel a polgárokat «a francziák ellen», a bostoni őrségnek nehéz volt a helyzete és már 1770 márciusban vér folyt Uj-Anglia fővárosának utczáin.

Végleges szakadásra még sem került a dolog. A gyarmatosok, kiknek legnagyobb része épen nem volt forradalmár, megelégedtek az angol árúk kizárásával, a hogy magyarul mondjuk, a passiv resistentiával. Az angol parlament pedig nagyon jól belátta, hogy még a diadalmas háború sem sokat használna, a Bourbon udvaroknak pedig alkalmat nyujtana a beavatkozásra. Ezért, épen azon első összeütközés idején, eltörölte mind az új vámot, csak a teát hagyván meg. Mint North minister mondá, már nem vártak jövedelmet, csak a parlament felsőségének elvét akarták megmenteni.

Ez engedékenység nem volt hatástalan, és a coloniák különben is nehezen viselvén az angol árúk nélkülözését, ismét megnyiltak az angol kereskedés előtt. Csak Massachusetts maradt hű elveihez. E puritán állam mit sem akart engedni alkotmányos jogaiból és ép úgy az elvi álláspontra helyezkedett, mint az angol ministérium. A gyarmatok közszellemének ily gyors változását, az angol kormány iránti bizalmatlanságukat az a roppant corruptió magyarázza, mely lord Chatham félrevonulása után a király védszárnyai alatt ismét meghódította az angol társadalmat. A zarándok atyák ivadékai nem akartak lemondani szabadságaikról, hogy filléreiket a király kegyenczei jutalmazására s az alsó-ház és a biróságok corruptiójára fordítsa. És minél erősebben volt megtámadva a szabadság Angliában, annál nagyobb az érdeme a massachusettsi mozgalom vezetőinek, kik annyi veszélytől környezve sem akartak tudni alkuról, hol hazájuknak és a polgári szabadságnak jövője forgott szóban.

Massachusetts élvezte elejétől fogva a legszabadabb alkotmányt, kormányzóját és biráit maga a gyarmat választá és fizeté, míg azok a többi gyarmatban királyi hivatalnokok voltak. Most a király hasonlóra akarta átváltoztatni e gyarmat alkotmányát. Ennek a gyarmat ellenmondott és az izgatottság mind szélesebb köröket hatott át. Ügyök védelmével Franklin Benjamint bízta meg a közgyülés, ki már régebben Londonban tartózkodott, mint Pennsylvania ügynöke.

Franklin valóban az új világ embere. Mintegy személyesíti azt az értelmi és erkölcsi erőt, mely a vadonban, addig észre nem véve, az európai műveltség alapján és mégis önállóan kifejlődött.¹¹¹ Egy bostoni szappanosnak volt fia (szül. 1706), előbb atyja üzletében dolgozott, aztán szedő volt bátyja nyomdájában. Már ekkor olvasgatott, művelte magát és irogatni kezdett. Megnyilvánult már az a tehetsége is, hogy minden vállalatához társakat birt szerezni. Tizenhét éves korában, bátyjával összeveszve elindult Philadelphiába, hogy ott keresse meg kenyerét. Elbeszéli, hogy csak néhány garas volt zsebében és mikor megérkezett, szokása szerint kenyeret vett, mert másra nem telt. Csakhogy e termékeny tartományban háromszor annyit kapott ugyanannyi összegért, mint otthon, és így hóna alatt egy-egy czipóval, a harmadikba beléharapott, ment ki az utczára. Így látta meg jövendő menyasszonya, ki jót nevetett rajta. Itt sem boldogult mindjárt. Elment Londonba, szedőnek, aztán vissza, hol szorgalma és ügyessége által csakhamar önálló lett, nyomdát szerzett és ujságot alapított. Ebben soha sem személyeskedett, hanem a közhasznú ismereteket iparkodott terjeszteni. Erre pedig meg volt a képessége, mert kezdettől fogva érdeklődött minden mesterség és művészet iránt. Megnősült, csakhamar központja lett a philadelphiai társaságnak és így a közügyekre is szerzett befolyást.

Mindent, mit jónak tartott, társadalmi úton iparkodott megvalósítani. Társaival előzetesen megvitatott minden kérdést. Létre hozta a tűzoltóságot, kórházat építtetett, kiköveztette a piaczot, sokat törődött az utczák világításával és tisztogatásával s józan esze, ügyessége az emberekkel való bánásban és szerénysége mindig sikerhez juttatták. Előbb jegyzője, majd tagja lett a tartománygyűlésnek. A franczia háboru alkalmával polgárőrséget szervezett, ágyúkat szerzett, élelemről, szekerekről gondoskodott, a határok védelmét vezette, egyáltalában mindenkép hasznossá tette magát. Láttuk, hogy már akkor, 1754-ben gondolt a gyarmatok egyesítésére. A mellett erősen védte a tartomány jogait, úgy a tulajdonos család, mint a kormányzók önkénye ellen. Sikere és befolyása annál csudálatosabb, mert vallásos tekintetben egyedül állott. Tisztán deista volt, Locke és Shaftesbury tanítványa s ez a meggyőződése ép úgy elválasztotta őt az új angol kálvinistáktól, mint a Pennsylvániában még mindig uralkodó quakerektől. De egyszerűségben, erkölcsben, családi érzésben igazi puritánus maradt mindvégig, bebizonyítva, hogy a positiv vallásoktól való eltérés még nem vezet bűnhöz.

Philosophus volt tehát a szó akkori értelmében, de életében, felfogásban igazi nyárspolgár, mindenben a hasznot kereső. De nem csak a magáét, hanem a közügyét is. Arra a meggyőződésre jutott, hogy úgy az egyházi, mint a politikai intézményeket tisztán a haszon czéljából alkották meg, és hogy így a czélhoz képest változniok is kell. Praktikus munkássága mellett azonban szakadatlan dolgozott saját tökéletesedésén. Táblázatot készített a főerényekről, mindennap bejegyezte, ha valamelyik ellen vétett és legnagyobb öröme az volt, ha hibáinak fogyását észlelhette. Ügyessége a physikai eszközök kezelésében vezette őt azon találmányára, mely először tette világhírüvé nevét. «Különös játéka a sorsnak, ahogy a tudomány egyik legmagasztosabb és legköltőibb eredménye épen egy igen prózai nagy embernek volt köszönhető.»¹¹²

Ilyen volt az a férfiú, kire a válság éveiben a gyarmatok rábizták ügyök képviseletét Londonban. Komoly, egyszerű egyénisége sokban a nagy hollandus pensionariusokra, Olden Barneveldre, Jan de Wittre emlékeztet. De a mennyire fölötte állottak azok klassikus műveltségben, annyira felülmúlta viszont őket ő a modern világ gazdasági viszonyainak ismeretében és tapasztalataiban. Ő az első igazi amerikai. Megtestesülése a «yankeé»-t jellemző idealis tulajdonságoknak. Épen azáltal, hogy népe geniusának minden kiváló jellemvonását szinte művészetileg kifejtette magában, vált a világtörténet egyik elsőrangu szereplőjévé.

Levelei bizonyítják, mennyire ellene volt az összeütközésnek és mennyit fáradott a gyarmatok jogának elismerésében. De mihelyt meggyőződött arról, hogy az elszakadás szükséges, mindent megtett Anglia gyöngítésére és az ellenállás szellemének erősítésére. 1772-ben Amerikába küldte a massachusettsi főhivatalnokoknak több levelét, melyben katonai erő alkalmazását ajánlották a kormánynak. E levelek közlése által nagy mozgalmat idézett elő honában, de egyúttal maga ellen zúdította az angol közvéleményt. A kormány visszautasította a gyarmatok folyamodását e hivatalnokok elmozdítása ügyében, Franklint pedig megfosztotta főpostamesteri állásától. Wedderburn főügyész az alsóházban megtámadta az oda idézett Franklint, tolvajnak, sikkasztónak nevezte, az alsóháznak s a kormánynak tetszés-zaja mellett. Így az alkudozásnak vége szakadt. A nagy férfiú röpiratot irt arról: mikép lehet egy nagy birodalomból kicsit csinálni. Aztán hazament és egyik legbefolyásosabb vezére lett népének a függetlenséghez vezető úton.

Anglia belső viszonyai. A személyes uralom. Wilkes. Junius levelei.

Oly nagy volt még az összetartozás érzése Amerikában, oly világos, hogy Anglia az összeütközés által sokkal többet veszíthet, mint a mennyit nyerhet, hogy a háborús fejlődésnek csakis Anglia belső alkotmányos átalakulása adhatja magyarázatát.

Ez az átalakulás különben is rendkívül tanulságos, nemcsak az angol, hanem egyáltalában az alkotmány eszméjének haladására nézve.

A két első György élvezte azt a tekintélyt és gazdagságot, melyet Anglia koronája adott, szeretőket tartott, irányt adott az udvari cselszövényeknek, azon volt, ahogy Hannovera hasznát vegye a nagy birodalommal való personalis uniójának: de igazi királyi hatalmat soha sem gyakorolt. Az egész politikai hatalom a whig pártnak jutott, mely a Stuartok ellenére trónre emelte és azon fenntartotta a hannoverai családot. A királyi praerogativa elvi barátai, a toryk, a bukott családhoz ragaszkodtak és így épen nem lelkesedtek azért, hogy az az uralkodó, kit törvénytelennek tartottak, bármiben növelje hatalmát és befolyását az alkotmány rovására.

III. György trónralépésével ez megváltozott. Az új király angol volt minden ízében: a Stuartoktól már nem kellett félnie; nyügnek nézte a whig-aristokratiának kizárólagos politikai hatalmát: maga akart uralkodni. Ezen elvekben nevelte őt Lord Bute, ki királyi növendékének trónralépése után tényleg magához ragadta az ügyek vezetését. A nagy háború szerencsés lefolyása feleslegessé tette Pittnek minden mást elhomályosító szolgálatait is. Így teljes biztosság érzetében foghatott hozzá a király szándékainak kiviteléhez. Már 1762-ben Bute a minister, vele együtt kormányra jut a toryknak 1714 óta mindig mellőzött pártja. Addig is szokásban volt a parlamenti tagok nagy részének megvásárlása; a whigek kormányzatának ez volt állandó erkölcsi foltja: de Bute túltett rajtok is. Hanem a béke megkötése, honfitársainak, a skótoknak, nagyon is nyilvánvaló pártolása népszerűtlenné tette a ministert és midőn Pitt felszólalt az új czukoradó ellen, Bute lemondott hivataláról, hogy titkos befolyását annál jobban megtarthassa.

III. György angol király.
Richard Houston (1728–1775) metszetének kisebbített mása. Az eredeti festményt Zoffani (1732–1810) festette 1771-ben.

Világos, hogy minél becsületesebb, önállóbb, tehetségesebb és népszerűbb a minister, annál kevésbbé érvényesítheti akaratát a király. Erre Pitt adta a legékesszólóbb példát. Viszont: minél gyöngébb, hitványabb, népszerűtlenebb a ministerium, annál jobban rászorul a király támogatására. III. György és Bute politikájának lényege abban áll, hogy az alkotmányos formáknak és a parlamenti felelősségnek látszólagos fenntartása mellett, tényleg a király maga kormányozzon.

Erre módot adott a már rég dívó, de most még jobban szembetünő parlamentalis corruptio: a «király barátainak» álláshoz, fizetéshez, pensiokhoz juttatása és a leggyöngébb s ezért alkalkalmazkodóbb politikusok kiválasztása. A király népszerűsége és tekintélye fedett mindent. A parlament, a nemzet politikai szellemének hivatott képviselője, teljesen magánérdeknek volt alávetve s érvényesülésre, gyakran csak megvásároltatásra törő magán- vagy szűk osztályérdekeknek lett képviselője. Úgy mondták, hogy Bute kinevezésekor egy nap 25000 fontot osztottak ki a követek közt.¹¹³ A választórendszer, mely csekély számú birtokosnak szolgáltatta ki a kerületek jelentékeny részét, lehetővé tette ezt a romlást. Jellemző, hogy maga Pitt egy ízben csak úgy jutott be, hogy Clive neki engedte át kerületét. A nagy férfiú csak az iparos és kereskedő osztályra és a köznemesség egy csekély, független részére támaszkodhatott s egyre növekvő betegeskedése is megakadályozta abban, hogy következetesen szembeszálljon a királylyal és az annak uralmát támogató s a konczon osztozkodó cliquekkel.

Mihelyt valamely hatalmas nemzeti érdek nem talál kifejezésre a nemzet hivatalos képviseletében, más eszközt keres. Ily eszköznek kinálkozott a sajtó, melynek hatását és elterjedését rendkívül fokozta a Pitt kormányát kisérő nemzeti lelkesedés. Lord Bute, kit az alsóház többsége híven támogatott, a sajtó támadásai elől volt kénytelen visszavonulni. E támadásokban Wilkes János ujsága a North Briton járt elől, még a trónbeszédet is gáncsolta, mint a ministerium művét. Ez sértette a királyt, ki parancsot adott ki az iró elfogatására. A ministerium végrehajtja a parancsot, noha Wilkes tagja volt a parlamentnek, de a birák szabadon bocsátják és kárpótlásra itélték a ministert. A sajtószabadságnak a független birói kar által való megvédése ellen a szolgai parlamenthez fordult a kormány. Az alsó ház a bakó által való elégetésre itélte a North Briton 45-ik számát. Ez nem volt elég. A király egy «barátja», ki egyenesen készült erre, tehát nem volt jobb az orgyilkosnál, párbajra hivta és halálosan megsebesítette a néptribunt. Mindez a nép bálványává tette az üldözöttet. Ezen nem változtatott az a tény sem, hogy Wilkes erkölcs dolgában nem állott magasabban ellenfeleinél. Azt mondták róla később, ha Wilkes erkölcsös, III. György meg nem az, az ujságíró elűzhette volna trónjáról a királyt. De Wilkesben, úgy látszik, nem volt ily magasra törő ambitio; megelégedett a nép rajongó lelkesedésével. A parlament kizárta őt, a kormány pedig egy évben 200 sajtópert indított ellene. Nevezetes, hogy e fontos esetben csak a kiváltság, a parlamenti tagnak immunitása mentette meg a veszélyeztetett sajtószabadságot.

Mikor ismét a király barátai kerekedtek fölül, lord North kormánya alatt, újabb alkotmányos összeütközés támadt a ministerium és Wilkes közt. Wilkes az üldözés elől Francziaországba menekült, de hazatért és Middlessex megyéje, London tőszomszédságában, őt választotta meg követének. A király meghagyta ministerének, használjon fel minden eszközt a gyűlölt ember újabb kizárására. Erre módot nyújtott az, hogy a törvényszék az előtte jelentkező izgatót fogságra és nagy birságra itélte és a londoni csőcselék folytonos zavargás által akarta megmenteni bálványát. A parlament tényleg kizárta őt, de Middlessex másodszor, sőt harmadszor is kitartott mellette. Erre az alsóház nemcsak hogy megsemmisítette a választást, hanem a bukott ellenjelöltet ismerte el követnek. Ez nemcsak a hatáskörén való túllépés volt, hanem egyenes törvényszegés: a nemzet legfőbb jogának sértése; a nemzeti akarat meghamisítása. Ez ellen alkotmányos orvoslást találni nem lehetett, hisz király, kormány és parlamentáris többség mind összejátszott. De mint előbb a sajtó, úgy most a szabadság egy más fontos biztosítéka lépett a cselekvés terére. Ekkor, 1769-ben, kezdődik a népgyűlések tartása politikai czélból (meeting). A nép a maga részére követeli vissza azt az alkotmányos hatalmat, melylyel megbizottjai, a követek visszaéltek. A City, Anglia első községe, még tovább ment. Wilkest megválasztotta tanácsosának és folyamodást intézett a királyhoz, melyben a parlament feloszlatását és másnak összehivását kéri. Ennek ugyan nem volt foganatja, de Wilkes mégis elcsendesedett. Később még London Lord Mayorja is lett, de politikai szereplésének vége szakadt.

Ezen izgatott időbe esik az angol röpirati irodalom tán legnevezetesebb termékének, Junius leveleinek, megjelenése. Ezek a czikkek, melyek nemcsak azáltal hatottak, hogy a legfontosabb és legégetőbb kérdéseket, különösen a király személyes politikáját, szabadon tárgyalták, hanem tartalmuk alapossága és stílusuk emelkedettsége által is, 1769–72-ben láttak napvilágot a Public Advertiser czímű ujságban. A Wilkes esete által felizgatott, mindenben zsarnokságot és elnyomást látó nép örömmel fogadta a bátor szavakat; a legtöbb más ujság átvette a czikkeket és a hirlapok azóta megszokták a folyó politikai ügyeknek szabad tárgyalását.¹¹⁴ Ekkor vitte keresztül a whig-párt a sajtóvétségeknek esküdtszék előtt való tárgyalását, mi, politikai ügyekben, egyértelmű volt a sajtószabadsággal. E korba esik az első hatalmas ujságoknak, köztük a Times-nek alapítása. Még a bélyegadó sem akadályozhatta meg a hirlapirodalom lendületét. A közfigyelem ébresztésére és kielégítésére ekkor kezdték kiadni a reggeli és esti lapokat. Nagy vívmány volt az is, hogy 1771 óta a hirlapok közölhették az alsó ház tárgyalásait is, mi annál általánosabbá tette ellenőrzésöket a politikai élet minden terén.

Philipp Francis.
Adlard metszete után. Az eredeti festmény John Hoppner (1758–1819) műve.

Volt tehát Angliában politikai élet, volt közvélemény, sőt, mire a nagy forradalom óta nem volt példa, volt radikális, az általános emberi jogok alapján álló párt is. De mindez nemcsak a király ellen fordult, hanem az egész hivatalos világ ellen is. Szembetünő volt, hogy az angol ellenzék ugyanazon jelszavak alatt harczol, mint az amerikai. Minden szószólója, Pitten kezdve Juniusig, a törvénytelen megadóztatás ellen emelte fel szavát. Angliában az alkotmány tiltja az erőszak alkalmazását s különben is hiányzik annak eszköze, a nagy állandó sereg. Amerikában ellenben a birodalmi jog és a birodalmi nagyság jelszavai alapján lehetett alkalmazni az erőszakot és hadseregnek oda küldését teljesen igazolták az addigi zavargások. Ha pedig ott győz a fegyver, a praerogativa, ki áll majd ellen Angliában? Így a király önkényes törekvései s az amerikai népszónokok izgató beszédei egyaránt a kérdés erőszakos megoldásához vezettek.

A függetlenségi nyilatkozat.

Ezek a mozzanatok magyarázzák meg az angol kormány sokféle ingadozását az amerikai kérdésben 1764 óta. Utóljára csak egy elvet tartott fenn; mint Junius mondja, kitűzték a rabszolgaság jelét, a nélkül, hogy az uraknak valami haszna lenne belőle.¹¹⁵ Elejtik-e az elvet is, vagy hozzáfognak-e érvényesítéséhez?

A király el volt határozva arra, hogy él jogával, fenntartja tekintélyét. E kérdésben nemcsak az alsóházra, hanem a nemzet igen túlnyomó részének támogatására is számíthatott. A teavám életbeléptetésénél az anyagi érdekre számítottak. A gyarmatosok addig az olcsóbb csempészett teát vették; most az angolok módot találtak arra, hogy az elv megmentésére olcsóbban szállítsák a megvámolt élvezeti czikket. Minthogy a monopolium birtokosának, a keletindiai társaságnak raktárában 17 millió font tea hevert eladatlan, a kormány egy időre felmentette a társaságot a kiviteli vám alól, úgy hogy az ár dolgában sikeresen versenyezhetett a csempészekkel. Nem is lehetett kétség a felől, hogy a teának lesz keletje, ha sikerül azt partra szállítani. De az amerikai hazafiak Londonból neszét vették a dolognak, és hogy az elvet megmentsék, vagyis, hogy a tea vámját ne fizessék, elhatározták, hogy erőszakhoz fordulnak. Előbb a kereskedőktöl követelték, hogy ne vegyék át a teát és mikor ezek ezt megtagadták, más eszközhöz fordultak. Mikor három hajó a rakománynyal megérkezett a bostoni kikötőbe, egy csapat szállotta meg őket, mely mohawk indiánusoknak volt öltözve és kifestve, tényleg pedig a lakosság szine-javából állott, és ellenállás nélkül a tengerbe dobta az összes ládákat (1773 decz. 16). A többi kikötőben sem engedték partra szállítani a teát, vagy pedig dohos pinczékbe zárták, hogy rothadjon. Törvénytelen tett volt, annak itélte Pitt, sőt Washington is, de a hatóságnak sehol sem volt módjában megakadályozni a nép akaratának nyilvánulását. Az a nép pedig, mely sem közvetlenül, sem közvetve nem akar hozzájárulni a birodalom fenntartásához és árulásnak nézi a törvényeinek való hódolást, tényleg már független és csak erőszakkal birható ismét a felsőség elismerésére.

Ennek alkalmazására el volt határozva nemcsak a hivatalos Anglia, hanem az egész nemzet. A sérelem, a törvénytelenség előtt elhalaványult a gazdasági érdek és a politikai belátás, mely még mindig a szakadás békés orvoslását követelte. Tényleg a háborút nem akarta más, mint egyrészt a király és környezete, kik végezni akartak a gyűlölt demokratiával, másrészt a bostoni izgatók, kik egyenesen az elszakadásra törtek. De viharos időben mindig a szélső elemek győznek. Anglia elhatározta a megtorlást. Boston kikötőjét elzárják; Massachusetts elveszti szabadságlevelét. A korona nevezi ki a kormánytanácsot, az meg a birákat, a lázadókat pedig angol törvényszék elé állítják. Gage tábornokot küldték oda négy ezreddel, hogy csináljon rendet. A törvényeket azonban nem függesztették fel és így az angolok csak a városban voltak az urak, a tartomány pedig egy forradalmi bizottság szavát követte. Ennek vezérei, Adams Sámuel és Warren, összeköttetéseket szereztek mindenfelé, fegyvert és élelmi szereket gyűjtöttek és felszólították a többi gyarmatot, hogy tartsanak congressust Philadelphiában 1774 szept. 5-én. A gyarmatok közt teljes volt az egyetértés, melyet számos titkos társaság (caucus) tartott fenn. Massachusetts sorsában a maguk veszélyét látták. A forradalmi mozgalomnak sikerült Angliát is a törvényes alap elhagyására birni és a korona hatalmának az önkormányzat helyébe való állítása törvényes okot szolgáltatott minden amerikainak az ellenállásra. Virginiában bőjtöt és imát rendelt el a közgyűlés; a többi gyarmat követte a példát. Massachusetts közgyűlése nemcsak a teának, hanem minden más angol árúnak behozatalát is eltiltotta. Gage erre feloszlatta az ülést s katonai beszállásolást rendelt el, mire a hazafiak árulásnak jelentették ki az angolokkal való érintkezést.

Montgomery halála.
Clemens (1749–1831) metszete után. Az eredeti festményt John Trumbull (1756–1843) festette.

A congresszus össze is ült, Amerika legkiválóbb férfiainak részvételével. Többségben a jog előharczosai, a törvénytelen elszakadás ellenzői voltak. Viselkedésök méltóságos és nyugodt: méltó azokhoz, kik gondolkozásban és energiában utódai voltak az angol alkotmány kivivóinak. «Eltiltották a behozatalt, a kivitelt és az angol áruk fogyasztását; kijelentették, hogy ha az angol csapatok megkezdik az ellenségeskedést, valamennyi gyarmat Massachusetts segítségére siet; elhatározták, hogy feliratot küldenek a királyhoz, a «Petition of rights» módjára, levelet az alsóházhoz és Nagy-Britannia népéhez, követelve minden Amerikára vonatkozó, III. György alatt hozott törvény eltörlését; végre, hogy e határozatokat fenntartják, míg ez az eltörlés meg nem történt.»¹¹⁶ Az amerikaiak úgy cselekedtek, mint férfiakhoz illik, mondja Walpole, egyszerre megfogták a dolog velejét. Pitt szerint is a congressus határozatai nagy becsületére válnak.

E törvényes határozatok mellett a fegyverkezés egyre folyt, Massachussets forradalmi bizottsága tiszteket fogadott, legényeket sorozott be s mivel az angolok megtiltották a fegyverek kivitelét, a hol lehetett lefoglalta ágyúikat és raktáraikat s megkezdte a lőpor és a puskagyártást.

Ismét az angol parlamenten volt a végleges döntés sora. Pitt a felső-házban azt ajánlotta, hogy a csapatokat vonják vissza Bostonból. Betegen, kisebbik fiára, Pitt Vilmosra támaszkodva mondta el beszédét. Franklin, ki jelen volt, azt mondta róla, hogy látott már néha ékesszólást bölcseség nélkül és gyakran látott bölcseséget ékesszólás nélkül, de a kettőt egyesítve, a lehető legmagasabb fokon, csak most látta.¹¹⁷ Hiába, a többség ellene volt. Anglia szinte egyértelemmel ment belé ebbe a harczba, mely legjobb esetben is csak kárt okozhatott neki, mely, ha győz az önkény a gyarmatokban, az anyaország szabadságát is veszélyezteti, más külső bonyodalom esetén pedig az alig megnyert tengeri uralomnak véget vethet. A népies szenvedély a «yankeek» ellen fordult, kiket az alsóházban gyáváknak jelentettek ki. Annyira ment a politikai oktalanság, hogy még a kereskedő városok is a háború mellett foglaltak állást; Birmingham persze azért, hogy puskáinak és kardjainak jobb keletje legyen.¹¹⁸ Még Walpole is kénytelen elismerni, hogy a háború népszerű, pedig ő tiszta szivéből sikert kivánt a gyarmatoknak.

Ily módon vesztette el az angol faj politikai egységét, alig egy évtizeddel azon nagy erőfeszítése után, mely megszerezte neki az összes oczeánok uralmát. Egy oldalról az angol parlament mindenhatóságáról szóló tan, más részről a köztársasági eszmék haladása tették lehetetlenné az eleinte épen nem gyógyíthatatlannak látszó seb orvoslását.

A parlament nem vonta vissza határozatait és Gage most már elkezdte a határozatok fegyveres végrehajtását. Első expeditiója nagy vigan indult a felkelőknek Concord közelében felállított raktárai ellen; az angol zene gúnyból a «Yanke doodle»-t játszotta, mely akkor kezdett az amerikaiak nemzeti dala lenni. De az őrsereg Lexingtonnál megállotta a sarat és az angolok búsan, zeneszó nélkül mentek vissza Bostonba (1775 április 19.). Ez az első összecsapás nagyon emelte a gyarmatosok önérzetét. Mindenfelől összesereglettek az önkéntesek, a kiket a vadon élete kitünő lövészekké nevelt és már Bostont is körülvették. Az angol sereg kitört és Bunkers Hillnél, a várost a szárazfölddel összekötő földszoroson, győzött ugyan, de csak nagy veszteség árán. Mikor a legjobb angol regementeket az első rohamnál visszaverték, a felkelők fülökbe zúgták: gyávák-e a yankeek? (1775. jun. 17.)

Ezek a véres napok teremtették meg a gyarmatok egységét. Előbb New-Yorkban igen erős volt a királyi párt, Pennsylvaniában pedig a quakerek elvből elleneztek minden háborút: most a nemzeti szellem első hatalmas ébredése előtt elnémult minden részleges érdek, minden aggodalom. A Philadelphiában összeülő congressus egyértelműen hozta határozatait. Még egyszer felírt a királyhoz, de egyuttal a maga részére foglalta le a felsőséget, kimondta a sereg gyűjtését, papirpénzt bocsátott ki az összes gyarmatok garantiájával és az alkotandó nemzeti sereg vezéréül, az újangliai követek ajánlására, egyhangulag megválasztotta Washington Györgyöt.

Csak gyors megegyezés, vagy az angolok nagy katonai sikere akadályozhatta már meg a mozgalomnak természetes, de még be nem vallott czélját: a függetlenséget. De egyik sem következett be. Az amerikaiak nem gondoltak meghódolásra, hanem inkább terjeszkedésre, sőt már Canada elfoglalására is tettek kisérletet; az angol kormány pedig meg volt győződve arról, hogy a felkelők nem állhatnak huzamosan ellen a rendes katonaságnak. A mi pedig a harczot illeti, Gage a bunkershilli csata után nem tett semmit, pedig akkor még könnyű lett volna szétszórnia az alakuló, mindenben, fegyverben, ruhában, élelemben szükséget látó felkelő sereget. Visszahívták, új sereget küldtek, de utódja, Howe sem volt szerencsésebb, sem tevékenyebb. Az egész mozgalom kiinduló pontja, Boston, örömmel látta az angol sereg hajóraszállását és távozását (1776 márcz. 17.). Az amerikai sereg pedig átélte megalakulásának első, legnehezebb korszakát és vezére akkor élvezte fáradozásai első nagy eredményét.

Már az 1774-iki congressuson kimondta Henry Patrick, hogy a zsarnokság lerontotta a gyarmatok határait: ő már nem virginiai, hanem amerikai. A következő események mind általánosabbá tették ezt az érzületet.

A háború első szakában Új-Anglia viseli majdnem egészen annak terhét. Csak annak belső kormánya állott demokratiai alapon, míg délen a nagy plantageok birtokosai egész életökben és felfogásukban alig különböztek az angol nemesektől és az alkotmány értelmében is óriási túlsúlyt gyakoroltak a többi népesség fölött. A közvélemény súlya alatt Virginiában megbukott az aristokratikus alkotmány, úgy hogy e nagy nemesi gyarmat egészen Massachusetts pártjához szegődött. E hatalmas gyarmat példáját követte a többi déli és középső telep is. Csak Déli-Carolina és Pennsylvania állottak ellen, New-York pedig igen kétszinű politikát folytatott. A sajtó a közvéleményt mind jobban előkészítette a szakadásra, különösen egy «Common Sense» (józan ész) czimű röpiratnak, melyet Paine Tamás szerkesztett és mely 100,000 példányban terjedt el, volt nagy hatása.¹¹⁹ A congressusban Lee Richard tábornok hozta először szóba a függetlenséget, de akkor még nagyon ellenezte azt Pennsylvania követe, Dickinson, ki egyike volt előbb az alkotmányos küzdelem legbátrabb előharczosainak. Lassankint azonban minden követ hozzájárult az eszméhez, a gyarmatok pedig már eleve függetleneknek nyilvánították magokat. Még egy fontos diplomatiai érdek is befolyással volt e határozatra. Végleges diadalt mégis csak külső segélytől lehetett várni, annál is inkább, mert minden veszteség túlsúlyra juttathatja a számos és befolyásos loyalista pártot. A franczia király, kire leginkább gondoltak, nem segítheti nyiltan más királynak lázadó alattvalóit; egy független köztársaságban ellenben hasznos szövetségest lát. Ugyanaz az ok járult tehát az amerikai függetlenségi nyilatkozathoz, mely hetven évvel azelőtt előidézte az ónodi abrenuntiatiót. A nyilatkozat szerkesztésével a virginiai Jefferson Tamást bizták meg, kinek javaslatát csekély módosítással elfogadták. E nyilatkozat kiadásának napját, 1776. jul. 4-ét tekintik mai napig a nagy egyesült köztársaság születése napjának. A benne foglalt elvek, melyekre az új állam létjogát alapították, felülemelkedve a nemzeti jelentőségen, egyik legfontosabb oklevelévé teszik a modern világ történetének.

A függetlenségi nyilatkozat kimondása az Independence-Hallban Philadelphiában, 1776. julius 4.
H. S. SADD. aczélmetszete után. Az eredeti festményt John Trumbull (1756–1843) festette.
(Jobbról balra haladva) Phil. Livingston, Thomas McKean, Edward Rutledge, John Dickinson, Geo. Read, Hancock, Thompson, Oliver Wolcott, Williams
Huntington, John Witherspoon, Francis Lewis, Thomas Nelson jr., Benj. Franklin, Th. Jefferson, Rob. Livingston, Roger Sherman, John Adams, Fra. Hopkinson, Abraham Clark, James Wilson, Geo. Walton, Joseph Hewes, William Hooper, Rob. Treat Paine, Clymer, Gerry, Ellery, Rush, Hopkins, Willing, Robert Morris, Charles Carroll, Middleton, Heyward jr., George Clinton, Floyd, Sam. Adams, Morris, Lee, Rich. Stockton, Samuel Chase, William Paca, Benj. Harrison, Thom. Lynch jr., Josiah Bartlett, William Whipple, George Wythe

Jefferson.
Desnoyers (1779–1857) metszete után.

«Midőn az emberi események folyamában szükségessé válik egy népre nézve szétszakítani a politikai kapcsot, mely más nemzethez füzte, és a föld hatalmasságai közt elfoglalni azt a független és egyenlő állást, melyre a természetnek és a természet Istenének törvényei feljogosítják, az emberek véleménye iránt tartozó tisztelet megkivánja, hogy kijelentse az elszakadás okait.»

«Önmagukban igazaknak tartjuk ez igazságokat: minden ember egyenlőnek van teremtve; mindnyáját bizonyos el nem idegeníthető jogokkal ruházta fel a teremtő, a milyenek az élet, a szabadság, a boldogságra való törekvés; minden kormány berendezésének e jogok biztosítása a czélja és jogos hatalmának a kormányzottak beleegyezése az alapja; végre, hogy ha bármily kormányforma veszedelmessé válik e czélokra nézve, jogában áll a népnek annak megváltoztatása, vagy eltörlése és új kormány berendezése, melynek alapjáúl olyan elvek szolgálnak és melynek hatalma oly módon van berendezve, melytől legjobban várják biztosságát és boldogságát. Bizonyára azt javasolja az ész, hogy régóta fennálló kormányt ne változtassanak meg csekély és múló okokért, és ehhez képest a tapasztalat is bizonyítja, hogy a népek inkább türnek, míg türhetnek, mintsem hogy eltörölnék a megszokott formákat. De, ha az egy czélra törő visszaélések és bitorlások hosszú sora világosan megmutatja a szándékot, őket korlátlan kényuralom alá hajtani: joguk és kötelességük megdönteni az ilyen uralmat, és jövő biztonságuknak más védbástyáiról gondoskodni. Ilyen volt a gyarmatok türelmes szenvedése, ilyen most a kénytelenség, mely régi kormányrendszerök megváltoztatására szorítja őket. Nagy-Britannia jelen királyának története nem más, mint ismételt sérelmek és bitorlások története, melyek mind ez államoknak korlátlan zsarnokság alá vetésére irányultak.»¹²⁰

Ez elvek nagy hatást keltettek az egész művelt és felvilágosodott Európában. Mennél prosaikusabbak voltak az anyaország és coloniái közti összeütközés igazi okai, annál jobban tetszett azoknak visszavivése ideális alapokra, a minők az akkori felvilágosodott szellemnek inyére voltak. Az elidegeníthetetlen jogok, a szabadság és boldogságra való törekvés, a kormányok megváltoztatásának joga, mind megannyi jele Rousseau és Holbach befolyásának. Azon állam születésénél, melyet a zarándok-atyák utódai alapítottak, nincs szó a biblia és evangélium istenéről, hanem a természet törvényéről és a természet istenéről. Teljes elvontságban, minden összeköttetés nélkül a multtal, nyernek itt kifejezést a kor uralkodó eszméi és bizonyára e körülmény egyik legfőbb tényezője annak a lelkesedésnek, melylyel a művelt európai társadalom e nyilatkozatot fogadta.

Azon okok, melyeket a nyilatkozat az elszakadás motivumai gyanánt elsorol, ép oly jogosultak az angol alkotmánynak, mint az általános emberi jogoknak szempontjából. El van mondva, hogy a király nem erősítette meg a hasznos törvényeket, korlátozta az igazságszolgáltatást, magától akarta függésbe hozni a birákat, meg akarta akasztani a bevándorlást, új hivatalok felállítása által fogyasztotta az ország vagyonát, katonákat tartott béke idején stb. A királylyal együtt megtámadta őket a parlament is, midőn hatósága alá akarta őket helyezni. Végre egyenes lemondásnak jelentik ki az angol király azon tettét, hogy őket tengeren és szárazon haddal megtámadta, idegen zsoldosokat hozott ellenök, belső viszályt idézett elő, és reájok zúdította a vad indiánusokat. Az elnyomás ellen nem használt semmi kérelem. «Az a fejedelem, kinek jellemét ennyi zsarnokhoz való tett bélyegzi, képtelen az uralomra egy szabad nép fölött.»

Az «Egyesült gyarmatok» hatdolláros pénzének kisebbített hasonmása 1775-ből.

A nyilatkozat emlékeztet még a gyarmatosok által britt testvéreik iránt tanusított figyelemre. Közös származásukra hivatkozva kérték fel őket e bitorlások visszautasítására. «De ők is siketek maradtak az igazság és vérrokonság szava előtt. Ennélfogva meg kell nyugodnunk a kényszerűségbe, mely elválásunkat követeli és ezentúl úgy tekintjük őket, mint a többi nemzetet ellenségeknek háborúban, barátoknak békében.».

«Ezért mi, Amerika egyesült államainak congressusban összegyült képviselői, a világ legfőbb biráját híva tanúul szándékunk jóhiszeműsége mellett, ezen gyarmatok jó népének nevében és megbizásából ünnepélyesen közzé teszszük és kijelentjük, hogy ezen egyesült gyarmatok szabad és független államok s azoknak kell lenniök, hogy fel vannak oldva minden engedelmesség alól a britt korona iránt, hogy minden politikai összeköttetés köztök és Nagy-Britannia közt teljesen megszakadt, és hogy, mint szabad és független államok, teljes joggal viselhetnek háborút, köthetnek békét, léphetnek szövetségre, űzhetnek kereskedést, és tehetik mindazt, a mi független államoknak jogában áll. És ezen nyilatkozat óltalmazására, szilárd bizalommal az isteni gondviselés iránt, kölcsönösen lekötjük életünket, vagyonunkat és szent becsületünket.» A nyilatkozatot aláirta a congressus minden tagja, Dickinson kivételével.

Az Amerikai Egyesült-Államok függetlenségi nyilatkozata.
Szerzette Thomas Jefferson. Aláirták 1776. julius 4.
Eredetije Washingtonban.

Egy pont maradt ki Jefferson eredeti javaslatából: az, melyben a legerélyesebb szavakkal bélyegzi meg a rabszolga-tartást és rabszolga-kereskedést. A szabad, demokratikus állam nem vetett véget a négerek rabszolgaságának és mit sem tett helyzetök javítására. E tekintetben Jeffersonnak, ki a franczia radikális iskola eszméit követte, ellenállott a régi érdekeknek legyőzhetetlen tömege.

Canada határától Floridáig a következő tizenhárom gyarmat lépett szövetségre: New-Hampshire, Massachusetts, Rhode Island, Connecticut (Uj-Anglia); New-York, New-Jersey, Pennsylvania, Delaware, Maryland (közép államok); végre Virginia, a két Carolina és Georgia (déli államok). Egyuttal minden egyes állam teljes függetlenségének élvezetébe lépett. Az addig tiszta demokratikus módon szervezett közgyűlés ellenőrzésére a legtöbb állam senatust állított fel, melynek beleegyezésétől függött a törvénynek elfogadása. New-Yorkban és Massachusettsben a főbirákra ruházták a senatus hatáskörét; Pennsylvaniában csak a közvélemény ellenőrizte a közgyűlést, ezért a végleges szavazás előtt közzé kellett tenni a törvényeket. Az egész közigazgatás ellenőrzése ez államban a censorok hatóságára volt bizva.¹²¹ Mindenütt az egész nép részvétén alapult a kormány és a közigazgatás a nép akaratának végrehajtójául tekintetett.

Tulajdonkép a régi gyarmati alkotmány maradt mindennek az alapja. Az egyes államok szervezete szilárd volt; annál kevésbbé volt megalapítva az összetartozás módja. Még nem volt más közös hatóság, mint a congressus, semmi közös intézmény, mint a sereg. Az új erővel dühöngő háború viselése volt az életkérdés; az ifjú államszövetség belső szervezése a béke idejére maradt.

A francia beavatkozás. A szabadságharcz befejezése. Ujabb küzdelem a tengeri uralomért.

Angliában a whig-párt természetesnek és jogosnak tartotta a tengerentúli testvéreknek eljárását, de a kormány és a nemzet nagyobb része teljes erővel azon volt, hogy a függetlenség holt betű maradjon. Az apró német fejedelmek jó pénzért oda adták katonáikat zsoldba az angoloknak.¹²² Így körülbelől 50,000-nyi sereget birtak a gyarmatokba küldeni. Canada felől, honnan már előbb visszaverték a felkelőket, Burgoyne nyomult előre, dél felől Clinton az angol pártra támaszkodva készült előrehatolni, középen a fővezér Howe, New-York városát támadta meg. Washingtonnak csapatai minden balsiker után összeolvadtak s elég munkájába került azokat a tűzhöz szoktatni és összetartani. Nem is az amerikai sereg volt akkor a félelmes ellenség, hanem a tartomány vadsága és roppant kiterjedése, mely lehetetlenné tette az angoloknak, hogy nagy veszély nélkül eltávozzanak flottájuktól és raktáraiktól.

Ez az oka annak a végtelen lassuságnak, mely az angolok hadviselését jellemzi. Howe egy darabig alkudozott és csak a függetlenség kimondása után kötött ki Long-Islandban, maga előtt űzve Washingtont, aztán elfoglalta New-Jersey és Rhode-Island gyarmatait és New-York városát. Lee, a függetlenség indítványozója, fogságba jutott és örvendett rajta, mert elveszettnek tartotta hazája ügyét. Washingtonnak a Delaware folyó mögé kellett állnia és minthogy Burgoyne is sikeresen harczolt, úgy látszott, hogy az északi gyarmatok elvesztek. Csak délen találtak az angolok ellenállásra Charlestownban, mely visszaverte támadásukat.

Csak ez a veszedelem birhatta a szabadságukra féltékeny és minden rendes katonaságtól, mint a zsarnokság eszközétől irtózó congressust arra, hogy Washington tanácsára komolyan hozzáfogjon a hadsereg szervezéséhez. Nyolczvannyolcz, 750 emberből álló zászlóalj felállítását határozta el. A gyarmatoknak népességök aránya szerint kellett katonát állítani: a legénységnek a háború végéig kellett szolgálni. Minden katonának 20 dollárt és 100 hold földet, a tiszteknek nagyobb földadományt biztosítottak. Ugyanakkor megállapították a gyarmatok szövetségét, confoederatióját is, melyet az egyes gyarmatok sorban elfogadtak, utoljára Maryland is, mely 1781-ig késett.

Franciaország, melynek kormánya hivatalosan még békében volt Angliával, titkon segítette a gyarmatokat nem csak pénzzel, hanem, a mire még nagyobb szükség volt, hadi eszközökkel is. Összesen 2 millió francot, 200 ágyút, sok más fegyvert, 4000 sátort és 30,000 egyenruhát küldtek oda a Bourbon udvarok még a hadizenet előtt.¹²³ A francia közvélemény oly hathatósan fogta a felkelőknek pártját, hogy a hivatalos háború csak idő kérdésének látszott, ha az amerikaiak egy ideig fentarthatják magukat.¹²⁴ Bizonyára egész más lett volna a háború lefolyása, ha Európa legrégibb királysága nem segíti oly bőkezüen az ifjú köztársaságot. A tett rendelkezések, de még inkább Washington rendkívüli odaadása és tekintélye, együtt tartották a sereg romjait, és a fővezér csakhamar felhasználta az angolok vigyázatlansága által nyújtott alkalmat. Karácsony estéjén átvezette csapatjait a zajló Delawareon s meglepte és legyőzte a Trentonban szállásoló hessenieket. A diadal magában véve nem volt nagy jelentőségű, de nagyon felbátorította az annyi vereség által kétségbeesett kedélyeket.

Mindazáltal a következő hadjárat is igen szomorúan kezdődött az amerikaiakra nézve. Howe serege még mindig sokkal erősebb volt az amerikainál és Washington ismét csak az angolok tétlenségének tulajdonítá menekülését. Végre az angol fősereg, hajókra szállva, Philadelphia ellen indult. Washington útját állotta, de Brandywinenél teljes vereséget szenvedett (1777 szept. 11). Howe mit sem tett az ellenség megsemmisítésére, elég nyereségnek tartá az egyesült államok fővárosának, a congressus székhelyének elfoglalását. Pennsylvania megszállása annál nagyobb jelentőségűnek látszott, mert e tartományban különösen nagy számmal volt a mérsékelt párt és alkalom nyilt annak ujra a korona hűségébe vonására. Washington még egy kisérletet tett az angolok kiüzésére Germantownnál (október 4.), de újra hátrálnia kellett. A népesség egészen elpártolt a felkelőktől, és bár az amerikai sereg még Pennsylvaniában maradt, ott, Washington szavai szerint, úgy érezte magát, mint ellenséges területen.

Dupré érme az amerikai Egyesült-Államok és Francziaország szövetségére.
A fiatal Hercules két kigyót fojtogat, míg Minerva (Francziaország a liliomos pajzszsal) egy leopárd ellen védelmezi. Az előlapon a fej mögött phrygiai sapka és a szabadság jelige.

Északon még nagyobb eredményeket vívtak ki az angolok. Burgoyne Canada biztosítása után elfoglalta Ticonderoga erősségét a Champlain tó mellett, a gyarmatok legjobban ellátott várát és fogságba ejtette annak őrségét. Egész Új-Anglia rettegett, és az a nép, mely a felkelés megkezdése által magára vonta az angolok haragját, addig ismeretlen erélyt fejtett ki önvédelmére. Csakhamar túlnyomó számú amerikai sereg kezdette útját állani a Hudson völgyének erdőségei közt csak lassan előrehaladó angoloknak. Burgoyne több csatában győzött, de elesége elfogyott, a vele jött indiánusok cserben hagyták és a szüntelen támadás végkép elvette az angolok erejét. Farkascsapatok marczangolták szét az elesett katonákat. Segély sem Howe, sem Clinton részéről nem volt várható. Még egyszer kisérletet tett a kis csapat áttörni üldözőinek sorait, azután Saratoga mellett lerakta fegyverét (1777 okt. 17). Az amerikai hadvezér, Gates, e látványtól elfordította szemét: ő is Angliában született. E csatákban tünt ki először egy amerikai szolgálatban levő lengyel tiszt: Kosciuszko Tádé.¹²⁵

Ez volt az amerikaiak első nagyobbszerű diadala. Legfőbb eredményeül tekinthető, hogy Francziaországot a köztársasággal való nyilt szövetségre birta. Már a háboru megkezdése óta tartottak az amerikaiak követet Párisban, és a francziák jól tudták, mily halálos csapást mérhetnek Angliára a gyarmatok támogatása által. Mégis igen koczkáztatottnak tartották újra háború véletlenének tenni ki az országot, mely még nem heverte ki a Pitt kormánya elleni küzdelmet. Maga Turgot, az amerikai szabadság prófétája, ki akkor pénzügyminiszter volt, leghatározottabban ellenezte a háborút, mint a financiális egyensúly megbontóját.¹²⁶

Beaumarchais.
Delpech kőrajza után.

Hanem a külügyminister, Vergennes gróf, nem akarta elmulasztani az angolok megalázására kinálkozó alkalmat és Turgotnak 1776 elején történt bukása után Beaumarchais, a később oly hiressé vált író, Vergennes agense, mindent megtett az amerikai ügy előmozdítására.

Gróf Vergennes.
Egykorú rézmetszet után.

A közvélemény mind erősebben nyilatkozott a szabadságért harczoló nép mellett és a kormány szívesen engedett a nyomásnak. Rendkívüli hasznára volt a köztársaságnak Franklin, kit párisi követéül nevezett ki. Franklin műveit ismerte a művelt világ, találmányáról és szabadságszeretetéről épen Turgot írta: elragadta az égtől a villámot, a zsarnokoktól a hatalmat.¹²⁷ Megjelenésének rendkívüli egyszerűsége, méltóságos nyugalma, társalgásának bölcsesége és szelleme kétszeresen hatott a divat elkényeztetett fővárosára. Nemsokára ez a republikánus puritán lett a hitetlenség metropolisának szellemi központja, benne látták Rousseau ideáljainak megtestesítőjét. A kormány még tartózkodó volt, de már ezrenkint jelentkeztek az Egyesült-Államok szolgálatába lépni óhajtó tisztek és közlegények. Ez önkéntesek közt legnagyobb hirre tett szert a tizenkilencz éves Lafayette marquis, Francziország egyik legelőkelőbb és leggazdagabb családjának tagja, ki elhagyva nejét, átment Amerikába, hogy a szabadság ügyét szolgálja. Végre a saratogai fegyverletétel hírére a király maga is elismerte az Egyesült-Államok függetlenségét, megigérte támogatását, mindjárt kereskedelmi szerződésre lépett a köztársasággal és e nagy szolgálat fejében nem kivánt mást, mint az új állam barátságát (1778 febr. 6). «Francziaország maga kötötte meg a szövetséget, mondja Michelet, királya csak aláirta».

Lafayette.
Gugeler metszete után.

A saratogai diadal még korántsem biztosította a köztársaság fenállhatását. Washington egész viszontagságos fővezéri pályájának legnemesebb diadala az a legyőzhetetlen elszántság, melylyel az 1777–78. télen át összetartotta maroknyi és mindenben szükséget látó népét a valleyforgei táborban Howe serege ellenében.¹²⁸ Csak lassankint segített a roppant fegyelmetlenségen a vezér tekintélye, majd a körüle gyülekező európai, különösen franczia és porosz tisztek igyekezete (Steuben és Kalb). Legnagyobb baj a pénzhiány volt. A congressus nem rendelkezett pénzzel, csak bankjegyekkel, ezek értéke pedig annyira csökkent, hogy 1777 végén 20 papirdollárt kellett adni egy ezüst dollárért.¹²⁹ Most Francziaország csatlakozásától egyszerre végét lehetett várni a veszélynek. Angliának pedig meg kellett gondolnia, nem jobb-e egyenesen elismerni a gyarmatok függetlenségét, mint megosztott erővel küzdeni egyszerre Amerika és Francziaország ellen.

North lord a helyzet kényszere alatt kész volt beleegyezni mindenbe, mit az amerikaiak a háború előtt követeltek. De a francziák szövetsége Amerikával már lehetetlenné tette a függetlenségi nyilatkozat visszavételét. Most már nem maradt más választás, mint az élet-halálra való küzdelem, vagy a függetlenség elismerése közt. A felsőházban Richmond lord 1778 ápr. 7-én csakugyan indítványozta a gyarmatokról való lemondást.

Élt még az a férfiú, kinek nevéhez volt kötve az angol zászlók diadala a tengereken, kinek kormánya alatt vált Anglia a francziák legyőzése és Canada elfoglalása által Amerika valódi urává. Lord Chatham az egész idő alatt, mely a viszály kezdete és a háború kitörése közt lefolyt, soha sem szünt meg a kiegyezés és a béke érdekében emelni fel szavát. Nem volt a britt birodalom nagyságának, de az angol nép alkotmányos szabadságának sem lelkesebb szószólója, mint a «nagy commoner», és ő soha sem szünt meg angoloknak nézni az amerikaiakat. Betegsége és a király gyűlölete véget vetettek befolyásának s egy ideig egészen visszavonulva élt. De midőn az amerikaiak függetlensége és a franczia háború ténynyé kezdett válni, az ősz államférfiu legyőzve testi gyöngeségét, újra latba vetette ékesszólását. A parlament megnyitásakor, 1777 nov. 20-án, még az amerikaiak elleni kiméletlen harcz volt a királynak és a néptömegnek kivánsága. Pitt, mint annyiszor, ismét szembe szállott a király akaratával és a népszerűség áramlatával. «Az igazság nyelvén kell szólni a trón előtt. Angolország még tegnap képes lett volna ellentállni az egész világnak: ma már nincs oly nyomorult ember, ki tisztelné. E telepítvényesek, kiket kezdetben megvetettünk, mint lázadókat, ma azonban el kell ismernünk ellenségeinkül, összeesküdtek ellenünk; régi ellenségünk élelmiszerekkel és fegyverekkel látja el őket, ápolja érdekeiket, érintkezik követeikkel és ministereink nem tudnak és nem mernek méltóságteljesen, erélyesen fellépni. Senki se tiszteli és becsüli az angol katonákat jobban, mint én; ismerem fényes tulajdonaikat és vitézségöket; tudom, hogy képesek tenni mindent a lehetetlenség kivételével, és azt is tudom, hogy az angol Amerika meghódítása lehetetlenség.» Az angol ügyért zsoldosok harczolnak, de hasztalan. «Ha amerikai volnék, mindaddig, míg egy idegen katona van hazám földén, nem tenném le a fegyvert, soha, soha, soha.»¹³⁰ Így szólott az a férfiú, ki lemondott a kormány vezetéséről, midőn a király 1761-ben nem akart hadat izenni Spanyolországnak, e hatalom megelőzésére. A kormány azonban nem tartott a támadástól és Chatham felszólalásának nem volt eredménye. Az azóta végbement események, melyeket szinte megjósolt, még a saratogai szerencsétlenség is, melyet előre látott, mind hozzá járultak tekintélyének emeléséhez. Benne látták az egyetlent, ki még fentarthatja Anglia bukófélben levő hatalmát. Ismét vele dobbant a nemzet szive. Elgondolhatjuk, minő várakozást keltett, midőn a már sirjához hanyatló nagy szónok, Lord Richmond indítványának napján, fia és veje vállára támaszkodva ismét megjelent a főrendek közt. Felszólalt Richmond ellen, hazafiságának egész daczával tiltakozva e régi és dicső birodalom feldarabolása ellen.¹³¹ Richmond válaszára még egyszer felkelt, de csak azt mondhatá: térdre boruljunk-e a Bourbonok előtt? Ájultan vitték el az ülésből és egy hónap mulva meghalt Anglia egyik legnagyobb ministere s egyik legerkölcsösebb és leghazafiasabb polgára (1778 máj. 11).

Nem maradt más hátra, mint a háború folytatása teljes erővel. Amerikában maradt tovább is az angol hadsereg zöme, a francziák ellen pedig leginkább a tengeren harczoltak. Eleinte a háború igen szerencsésen folyt Nagy-Britanniára nézve, Pitt szelleme lelkesíté népét. Az angol hajóhad megküzdött a Bretagneból kiinduló nagy franczia flottával Ouessant szigete mellett (1778 jul. 27), és bár a csata nem volt döntő, meg birta akadályozni annak Amerikába vitorlázását. A másik franczia hajóhad D’Estaing vezérlete alatt eljutott ugyan Észak-Amerika partjaira, de igen kevés kárt okozott az angoloknak. A szárazföldön pedig az egész változás arra szorítkozott, hogy az angol sereg kivonult Philadelphiából és New-Yorkban foglalt állást, és hogy nem Howe vezette, hanem Clinton. Az amerikai sereg Washington minden fáradozása mellett sem mérkőzhetett vele. Washington hiába panaszkodik honfitársainak önzése és hazafiatlansága ellen, seregének fegyelmetlenségén és nyomorán a köztársaság nem segített és csak a Francziaországból jövő pénz és hadiszer tartotta benne a lelket. Maga a franczia szövetség is, bármily nagy volt is az általa nyujtott előny, sok bajra adott okot. Az amerikaiak, kik tulajdon tisztjeiknek sem engedelmeskedtek, nem sokat törődtek az idegen tisztekkel sem. A franczia szövetség nem volt inyére az új angol puritánusoknak, kik még mindig ellenséget láttak minden katholikusban. Mindebben Washingtonnak változatlan türelme és bölcsesége bizonyult a köztársaság leghatalmasabb támaszául. Seregének állapotát tekintve, elég érdem volt az angolok győzelmének megakadályozása.

Steuben.
1783-ból való metszet után.

Mint az előbbi háború alkalmával, ismét érvényre jutott a Bourbon családi szövetség. Vergennes III. Károly tartózkodása ellenére végre hadizenetre birta a spanyol kormányt, melynek akkor, Aranda után, Florida Blanca gróf állott élén. Ha már Francziaországra nézve is nagyon kritikus volt más állam felkelő alattvalóinak segítése, úgy Spanyolország egyenesen legfontosabb érdekeit koczkáztatta ezáltal. Az angol gyarmatok szabadságharcza nem maradhatott hatás nélkül a spanyol gyarmatokra. De a remény: ismét helyreállítani Spanyolország hatalmát a tengeren és visszaszerezni Gibraltárt és Minorcát, legyőzött minden más tekintetet. A franczia-spanyol egyesült hajóhad 1779 nyarán megindult a csatorna felé, melyet akkor nem védett ellenállásra képes angol flotta. De mint két század előtt az armadát, most is a tenger és a vihar tette tönkre Anglia ellenségeit. A hatalmas sziget nem látott talaján idegen sereget, a hajóhada Rodney admirális vezetése alatt a következő évben ismét visszaszerzé régi elsőségét. Rodney St. Vincent fokánál a spanyol parton legyőzte a spanyol flottát, élelmezte az ostrom alá fogott Gibraltárt és azután Nyugot-Indiában is helyreállította az angol fegyverek túlsúlyát.

Kalb.
Gugeler metszete után.

Amerikában ezalatt igen lassan és vontatottan folyt a háború. Clinton csak apró expeditiókat küldött New-Yorkból mindenfelé, Washington pedig tisztán védelemre szorítkozott. Ismerte hazájának financialis kimerültségét s népének csekély buzgóságát, és nem is bízhatott másban, mint hathatós külföldi segítségben. Másrészt az angolok már nem a Delaware s Hudson partjait tekintették a háború legfőbb színhelyének, hanem a nagy világtengert, melynek minden partján összeütköztek a francziákkal és szövetségeseikkel. A franczia háború annyival fontosabb volt reájuk nézve az amerikainál, a mennyivel nagyobb súlyt helyeztek a tengeri uralomra, mint a szárazföldire. Az amerikaiak lanyhasága a háborúban és a loyalista pártnak nagy elterjedése a déli részekben, utóljára is azon gondolatra birta az angol tábornokokat, hogy legbiztosabban a hozzájuk szító elemek egyesítése és felhasználása által fékezhetik meg az eddigi tapasztalat szerint legyőzhető, de meg nem hódítható gyarmatokat.

Georgiában már 1778-ban túlsúlyra jutott az angol sereg segítségével a loyalista párt. Fővárosa Savannah 1779-ben vitézül megvédte magát a franczia flotta támadása ellen.¹³² Ez eredmény arra bátorította Clintont, hogy megtámadja Charlestownt, déli Carolina fővárosát, mely 1776-ban visszaverte az angolok támadását. Csakugyan sikerült e város elfoglalása (május 12.) és az egész gyarmat angol befolyás alá jutott. A loyalisták megkezdték torolni a republikánusoknak pártjok ellen előbb elkövetett kegyetlenségeit és nemsokára várták az angolok előhaladását Észak-Carolinába és Virginiába. Elképzelhetjük a congressusnak és Washingtonnak kétségbeesését, kiknek kezében nem volt semmi eszköz az angolok előnyomulásának megakadályozására. A kibocsátott papirpénz egészen elvesztette értékét; az 1780-iki hadjáratot tényleg pénz nélkül viselték.¹³³ Az általános kétségbeesést mi sem rajzolhatja jobban, mint Washington egyik legjobb alvezérének, Arnoldnak tette, ki átment az angolokhoz, és kinek árulását, mely által angol kézbe akarta juttatni magát Washingtont is, csak a véletlen hiusította meg. Lafayette unszolására a franczia kormány küldött ugyan segítséget, de azt az angol flotta annyira szemmel tartotta, hogy a déli tartományokba nem juthatott. Clinton 1780 nyarán visszament New-Yorkba és Cornwallis lordot bízta meg a déli sereg vezetésével. Miután ez nemsokára nagy csatában legyőzte Gatest, a saratogai győzőt és szétverte az észak-carolinai nemzetőrséget, alig lehetett már kétség a háború gyors és az angolokra nézve szerencsés befejezéséhez.

Az 1781. év elején tovább nyomult Virginiába, Washington hazájába, és Yorktown városának megszállása által, mely a Chesapeak öblének bejárásánál fekszik, biztos támaszpontot akart szerezni a tartomány elfoglalására és összeköttetést a tengeren uralkodó angol hajóhaddal. Szemben vele csak Lafayettenek csekély csapata állott. «A fiú nem fog megmenekülni előlem», irta Cornwallis az angol fővezérnek.¹³⁴

E viszonyok közt Amerika Francziaországnak köszönheté menekülését és diadalát. A franczia kormány és közvélemény az amerikaiak minden hibája mellett sem tekinté elveszettnek az ügyet, melyet egy Washington képvisel. Lafayette, ki 1780 elején egy időre visszament hazájába, még fokozta a lelkesedést. Bármily rossz állapotban volt is a franczia pénzügy, a franczia kormány 16 millió frankot bocsátott az egyesült államok rendelkezésére, és végre az amerikaiak kérésére elhatározta, hogy szárazföldi sereggel is segíti azok ügyét. Mindent elkövettek, hogy e segítség semmiben se vonja magára az amerikaiak féltékenységét, gondoskodtak, a 6000-főnyi sereg ellátásáról, de annak vezére, Rochambeau tábornok szivesen rendelte magát alá Washingtonnak. Így a francziák tulajdonképeni hatalmuk talaján, szárazföldön állottak szemben Angliával. Washington eleinte New-York megtámadására akarta felhasználni seregének ez erősödését, de a virginiai hirekre váratlanul oda fordult. Nem akadályozta más, mint tulajdon serege, mely előbb pénzt akart, mit Rochambeau nagy bajjal teremtett elő. Clinton csapataival szemben felállított csekély visszamaradt serege elámítá az angol fősereget, mely sok ideig nem értesült Washington elvonulásáról, egy nagy franczia hajóhad pedig, mely La Grasse admiralis alatt épen akkor érkezett meg, visszatartotta az angol flottát, és beevezett a Chesapaek öbölbe. Felhasználhatták azt a rövid időközt, melyben megszünt az angol uralom a tengeren.

Ily módon azon a kis félszigeten, melyen Yorktown városa fekszik, központosullt az egész háboru. A vitéz Cornwallis, ki e háborúban szereplő angol vezérek közt legkiválóbbnak tanusította magát, csekély, alig 7000-nyi seregével 18.000-nyi ellenséges hadat látott szemben, melynek egy harmada rendes franczia katonaságból állott. A város nem volt jól megerősítve, a tengeren a francziák uralkodtak. Így Cornwallisnak nem maradt más hátra mint a capitulatio. A derék angol seregből még megmaradt 6000 ember amerikai fogságba jutott (1781 okt. 19). Clinton, ki az angol flotta segítségével fel akarta menteni, későn érkezett.

E csapással véget ért a háboru. A kimerült Anglia lemondott az amerikaiak alávetésének reményéről. Az alkudozások már 1782 végén eredményre vezettek. Anglia lemondott a békéért a 13 gyarmatról, de megtartotta Canadát és Új-Foundland szigetét. Különösen sérelmes volt az angolokra nézve, hogy az amerikaiak nem adták vissza a loyalistáktól Anglia iránti hűségök miatt confiskált javakat. Igen jellemző, hogy az amerikaiak a Francziaországgal kötött szövetség ellenére, e hatalom roppant érdemeivel nem törődve, külön békére léptek Angliával (1782 nov. 30.), mi által a franczia diplomatia helyzetét az angolokkal szemben igen megnehezítették.¹³⁵ Az angolok pedig inkább előzékenyek voltak a köztársaság iránt, melynek, szintén Francziaország ellenére, átengedték a Missisippinek oly nagy jövőre hivatott óriási völgyét.

Hanem, a minő nagy volt Amerika, már csak egyik szinhelye volt az egész világot lángba borító háborúnak; mert azáltal, hogy az angol felsőség a gyarmatokban megingott, lehetőnek látszott Pitt, Clive és Wolfe munkájának megdöntése is: a tengernek felszabadítása az angol uralom alól, az egyensúly helyreállítása minden földrészen.

Az amerikai Egyesült-Államok legrégibb pénzei; 1788.

Francziaországnak 1763 után alig volt hajóhada. De már Choiseul megkezdte az új hadihajók építését és az 1774 óta észlelhető nemzeti föllendülésnek egyik következése volt az is, hogy a franczia flotta ismét mint döntő tényező szerepelhetett. Láttuk már ennek szereplését Amerikában. De nemcsak a rendes hajóhadak fenyegették Angliát, még válságosabb helyzetbe juttatták kereskedését a franczia és amerikai gyors kalózhajók, melyek élén különösen Jones Pál, a hires kalózkapitány szerzett nagy hírnevet.

De az angol hajóssereg megküzdött mind az ellenféllel, és a szövetségesek minden erőfeszítése ellenére, Anglia a tengeren még fenntartotta positióit. Hanem ép midőn a sz.-vincenti nagy diadal után (1780 jun. 16.), melyben Rodney tönkretette a spanyol hajóhadat, újra megerősödöttnek látta hegemoniáját, oly félelmes oppositióval látta magát szemben, minő tengeren még soha sem támadott meg egyetlen egy hatalmat.

Nemcsak Spanyolország és Francziaország, a brittek régi versenytársai, nézték rossz szemmel a hatalmas sziget tengeri uralmát, hanem minden európai kereskedő és hajós nemzet. Féltékenységök annál jogosabb volt, mert a tengeren hadakozó felek nem csak az ellenséges hatalom hajói ellen jártak el ellenségesen, hanem a semleges államok hajóinak sem engedték meg a szabad közlekedést. Általában az a felfogás uralkodott, melyet az azon korbeli nemzetközi jog tudománya is magáévá tett: hogy a semleges hajón szállított, de az ellenség birtokában levő árúkat le szabad foglalni. Ennélfogva a hadviselő felek nem folytathattak kereskedést semleges hajókon, vagy semleges zászló alatt.¹³⁶ Az orosz czárné hatalmának tudatában arra akarta felhasználni a hadviselő felek szorultságát, hogy elismertesse velök a semleges hajók jogát. Ez leginkább az angolokat érintette, mint kik túlnyomó hatalmuknál fogva leginkább gátolhatták meg a tengeren való közlekedést és legerélyesebben foganatosították a semleges hajók átkutatását. Ez új elméletet a tengeri jog felől nemcsak Francziaország fogadta el, hanem egymásután minden semleges állam. Oroszország tehát Poroszországgal és a többi északi hatalommal szövetségre lépett a fegyveres tengeri semlegesség fenntartására. E szövetség valóban életerében támadta meg az angol tengeri hegemoniát, melynek helyébe a hajózó államok egyenlő jogát akarta megalapítani. Így az angol tengeri hegemonia nemcsak, hogy diplomatiai ellentétbe hozta az országot a legtöbb európai állammal, hanem meg is vonta tőle Oroszország támogatását, melyre a háború kezdetén számított.¹³⁷ Mondhatni, hogy a semleges hajók ellen gyakorolt túlkapások ép úgy felingerelték Anglia ellen Európa közvéleményét, mint egy századdal azelőtt a réuniók XIV. Lajos fenyegető hegemoniája ellen.

Ugyanez a jogi kérdés tette Hollandiát, az európai egyensúly régi előharczosát, Anglia nyilt ellenségévé. Ez a gazdag köztársaság a spanyol örökösödési háború óta visszavonult minden politikai tevékenységtől, «sajka volt, mely a büszke fragettához, Nagy-Britanniához volt kötve». Egészen kereskedelmi érdekeinek élve, elhanyagolta régente oly hatalmas hajóhadát. Ez alkalmat adott az angoloknak, megakasztani a hollandusok kereskedését, előbb az amerikaiakkal, majd pedig a francziákkal. Akkor még hollandus hajók látták el Francziaország kikötőit a Keleti-tenger felől jövő fával és egyéb, a hadi felszerelésre szolgáló eszközökkel. Az angolok hadicsempészetnek nyilvánították a fakereskedést és lefoglalták a fával megrakott hajókat. A Hollandiában egymás ellen küzdő két párt közül a patriota vagy köztársasági, mely leginkább a kereskedő városokat foglalta magában és régóta inkább Francziaországhoz hajlott, ebben alkalmat látott megüzenni a háborút. Másrészt a helytartó és pártja, melyet régi szoros összeköttetés fűzött Angliához, meg birta akadályozni a kereskedő hajóknak hadihajók által való kisérését, és így a háború kitörését. Az angol párt ez intézkedését ismét Francziaország torolta meg azáltal, hogy nagy vámokkal sujtotta a hollandus kereskedést, csak Amsterdam városát véve ki, mely mindig kedvezett a franczia politikának. Ismét kitünt, mily nehéz a dolga egy gyengébb államnak, mely két hatalmas hadviselő közt fenn akarja tartani a semlegességet. A többi város ugyanazon jogok élvezetébe akarván lépni, mint a melyeknek Amsterdam örvendett, keresztülvitte, hogy mindnyájuk hajóit hadihajók kisérjék.¹³⁸ Egy ily kiséretet, melyet Bylandt gróf hollandus admirális vezetett, 1780 elején megtámadott az angol flotta. Mindez esemény, és különösen az a rendkívül nagy csempészet, melyet a hollandusok az egész háború alatt űztek, és mely érzékenyen megkárosította az angol kereskedést, az angol politikai körök hangulatát mind ingerültebbé tette Hollandia ellenében. Még nem üzentek háborút, de 1780 áprilisban érvénytelennek jelentették ki a Hollandiával már 1674 óta fennálló szerződést. Amsterdam örömest ragadta meg az alkalmat, hogy egyszerre megszabaduljon a helytartótól és az angol tengeri hegemoniától, s a tengeri semleges hatalmakhoz készült csatlakozni. Ezalatt elfogott levelekből az angol kormánynak tudomására jutott az amsterdamiak szándéka, az amerikaiakkal szövetségre lépni. Elégtételül az illető hivatalnokok büntetését követelte, és midőn a hollandus rendek ezt nem engedték, megüzente a háborút (1780 decz. 20.). Anglia ellenségeinek száma egy igen jelentékenynyel szaporodott, de az angol kereskedésre és tengeri uralomra nézve előnyösebb volt Hollandiában nyilt ellenséget látni, kit meg lehet fenyíteni, mint versenytársat, melynek kereskedése a semleges hatalmak oltalma alatt, az új tengeri jog értelmében, a kedvező alkalom felhasználásával, rendkívüli lendületet vehetett. Anglia oly játékoshoz hasonlított, ki mindent koczkára tesz, hogy sokat nyerhessen.

Az angolok a hollandus háborút első sorban arra használták fel, hogy e gyenge, de roppant gazdag állam rovására kárpótlást keressenek másutt szenvedett veszteségeikért. Rodney mindjárt 1781 elején, mielőtt még ott tudták, hogy kiütött a háború, megtámadta Sz.-Eustache szigetét (a kis Antillák északi részén), melynek szabad kikötője az amerikai háború alatt fölerakodó helye lett a kereskedésnek és csempészetnek. Az angol hajóhad nem elégedett meg a sziget elfoglalásával, hanem minden népjog ellenére confiscálta az azon található összes magánbirtokot is. «És ez még nem volt minden, oly alávalósággal, mely szégyenpirt hajthat minden angol történetíró arczába, még meghagyták a hollandus zászlót Sz.-Eustacheon, hogy az a kikötőbe csábítsa a történt elfoglalásáról még nem értesült hollandus, franczia, spanyol és amerikai hajókat, melyek így az új birtokosok prédájává váltak.» Az angol történetíró itél így,¹³⁹ kit nem békít ki honfitársai árúlásával a roppant nagy, 50 millió forint értékű zsákmány.

Sz.-Eustacheon kívül sikerült még az angoloknak ez évben a hollandusok dél-amerikai, guyanai telepeinek és néhány előindiai városának elfoglalása. A Jóremény fokának megtámadása azonban nem vitt eredményre és egy nagy tengeri csatában a Dogger zátonya mellett (Doggersbank), Anglia és Hollandia közt, a köztársaság hajói megállották a sarat a brittek ellen (1781 aug. 5.). A hollandusok ez elkeseredett harcza tette lehetővé a franczia hajóhadnak Amerikába jutását, mely aztán Yorktownnál eldöntötte az amerikai szabadságharcz kimenetelét. Általában a tengeren mindenütt szabadon jártak-keltek az ellenséges hajóhadak, már a csatornán is újra fenyegették az egykor az óczeánon uralkodó szigetet. A franczia hajóhad gyorsan visszafoglalta az elveszett hollandiai és franczia telepeket Amerikában, a spanyolok pedig visszafoglalták Florida félszigetét, melyet az angolok csak 1763-ban nyertek. A yorktowni nagy szerencsétlenség után sokan azt hitték, hogy a büszke Albion már eljátszotta nagyhatalmi szerepét és Hollandia fokára sülyedt alá.

Rodney admirális, ki addig is legtöbbet tett az angol hajóhad régi hirnevének fenntartására, egy csapással megváltoztatta a helyzetet. Vezérlete alatt jelentékeny hajóssereg gyűlt össze Nyugot-Indiában, hol a szövetségesek a legfontosabb még megmaradt angol gyarmatnak, Jamaikának megtámadásához készültek. Szemben vele egyenlő számú, óriási hadikészülettel ellátott franczia flotta állott, mely csak a spanyolnak csatlakozását várta, hogy támadólag léphessen fel. Az angoloknak sikerült Dominique szigeténél csatára birni a francziákat, mielőtt még a spanyolok csatlakoztak hozzájuk. Egész nap tartó, mindkét részről rendkívül elszántsággal folytatott csata után a franczia hajóhad nagy része tönkre ment, a többi megmenekült. A vezérhajó, a gyönyörű «Ville de Paris», Páris város ajándéka, megadta magát, midőn már csak három ép ember volt rajta (1782 ápr. 12.).¹⁴⁰ Ez a csata nem állította ugyan helyre az angolok régi túlsúlyát, de megmutatta, hogy a francziákkal szemben még mindig ők a hatalmasabbak.

Mind e nagy küzdelmek csak igen kevéssé érintették az akkori európai közvéleményt. Ellenben, mondhatni az egész világrész feszült figyelemmel kisérte azt a borzasztó küzdelmet, melynek Gibraltár sziklavára szolgált színhelyéül.

Mióta az angolok 1704-ben meglepetés által birtokukba ejtették a Földközi-tenger e kapuját, a spanyol kormány soha sem mondott le azon reményéről, hogy erőszakkal, vagy alku által visszanyerje e csekély, de rendkívül fontosságú területet. Most is, 1779 óta körülzárva tartotta egy spanyol sereg. Említettük már, mint sikerült Rodneynak a vár élelmezése, midőn már abban fogytán volt az őrség. Mióta Nyugot-Indiába távozott, ismét a franczia és spanyol hadak és hajók kerekedtek felül, s egészen elzárták a várat a külvilágtól. Mindent felhasználtak, mit a kor folyton tökéletesedő technikája a háborúskodás rendelkezésére bocsátott, és minthogy a védelem Elliot György várparancsnok alatt, ép úgy magaslatán állott feladatának, mint a támadás, egész Európa szeme kiváncsian csüngött a magános sziklaváron. Tán Ostende híres ostroma óta nem volt várostrom, mely hasonló mértékben magára vonta volna az egész katonailag művelt világ érdeklődését.

A kikötőt körülzárva tartó szövetséges hajóhad 1780 nyarán kisérletet tett a benn horgonyzó kis flotta elégetésére. A tüzihajók az éj oltalma alatt igen közel jutottak az angol hajókhoz. Hanem az angol legénység csakhamar birtokába ejtette az égő hajókat, és azokat oly irányba terhelte, hol többé nem árthattak. Sokkal nagyobb baj volt az élelem hiánya s az annak folytán az őrségben dühöngő betegség, melynek csak 1781-ben vetett véget az angol hajóhad oltalma alatt odaszállított friss élelem. Minthogy tehát a kiéheztetés nem vitt czélhoz, az ostromlók a bombázáshoz fogtak, melynek tüze egészen szétrombolta a várost. A vár azonban ép maradt, őrségének bátorsága sem tört meg és egy kirohanás 1781 végén igen nagy kárt tett az ostromlókban.¹⁴¹

Cornwallis capitulatiója óta már nyilvános lett, hogy a háború vége felé közeledik, s II. József császár és Katalin meg is kezdték a közvetítést. Annál sürgősebbnek látszott Spanyolországra nézve, hogy még a béke megkötése előtt birtokába ejtse a várat. Nem csak maga feszítette meg erejét, hanem Francziaországot is hasonló erőkifejtésre birta. Az ostromló sereg élén Crillon állott, kinek az imént sikerült Minorca fontos szigetének elfoglalása. A spanyol és franczia nemesség szine-java és számos idegen előkelő jelent meg táborában. Hanem bármily nagy volt az ostromló sereg száma, lehetetlennek tartották a vár bevételét, ha azt a tenger felől nem támadhatják meg. Ezért az angolnál sokkal erősebb spanyol-franczia hajóhad jelent meg a kikötő előtt, hogy azt teljesen elzárja. A meredek sziklatető messze uralkodott a tenger fölött; idegen hajó nem közelíthette meg végső veszedelem nélkül. Egy kitünő franczia hadimérnök, D’Aron, e néhézség legyőzését is remélte találmánya által. Uszó battériákat épített, azaz oly hajókat, melyeken több tető védte meg az ágyúkat és a legénységet az ellenséges ágyúk tüzétől. Végre 1782 szeptember 13-ának reggelén az uszó battériák előrenyomultak és a vár közvetlen közelébe jutva, több mint 200 nehéz ágyújokkal a vár ellen fordultak. Bár a szárazföld felől is tüzelt az ellenség, az őrség minden figyelmét a tenger ellen fordította. Órák hosszant kiállották az uszó battériák kár nélkül az angolok bombázását. Golyóik kár nélkül siklottak le a battériák nehéz pánczélján, de délután mégis sikerült a spanyol vezérhajó felgyujtása tüzes bombák által, melyekben már az ostrom kezdete óta nagyon bizott az őrség. Az angolok folytonos és pontos tüzelése megakadályozta az égő hajó megmentését, s a tűzfény világítása mellett eltartott másnap reggelig. Akkorra az egész büszke készület a lángok martaléka lett és az angolok tönkremenő ellenségeik kimentésén fáradoztak. Gibraltár várán az ágyúzás nem hagyott nyomot, és bár az ostrom még tovább tartott, ezen kisérlet után a szövetségesek lemondtak Elliot legyőzésének reményéről.¹⁴² A vár, melyről még az 1782. év nyarán is kész volt lemondani az angol ministerium egy része,¹⁴³ az angolok kezében maradt.

Francziaország hatalmas fellépése nem csak Amerikában döntötte végveszélybe az angolok gyarmati birodalmát, hanem a másik nagy területen is, melyen a hét éves háború alatt Anglia legyőzte vetélytársát: Indiában. Ez országot is csak addig tarthatták uralmuk alatt a brittek, míg a tengeren uralkodtak. Mihelyt bármely európai hatalom képessé vált a benszülöttek támogatására, kik különben is nehezen hordták az angol igát, a nagy kereskedő társaság birodalmának alapjában meg kellett rendülnie.

Említettük, mint alapították meg e birodalmat Clive diadalai, és mint szervezte azt Warren Hastings bölcsesége. Hastings az egyes indiai törzsek s fejedelmek elnyomására használta fel az angolok túlsúlyát, s kiméletlen politikája által maga ellen lázította a fejedelmeket. A harczias mahratták 1779-ben háborút indítottak a társaság ellen, de legyőzettek és az angolok annál biztosabbnak érezhették magukat a félszigeten, mert sikerült a franczia telepeknek elfoglalása, Pondichéryt sem véve ki. Kitünt, hogy Francziaország már nem számíthat ott diadalra. De valamint Amerikában maguk az angol alattvalók döntötték meg az angol uralmat franczia segítséggel, úgy itt is könnyünek látszott India felszabadítása maguk az indusok által. Dupleixnek régi terve, az angolok legyőzése a bennszülöttek által és egy nagy indus birodalom megalapítása franczia támogatással, közelnek látszott megvalósulásához.

E nagy küzdelemben nem az elpuhult hinduk jártak elől, hanem a harczias, uralomhoz szokott mozlimok. Vezérök Heider Ali vala, egy alacsony származású férfiú, ki e század közepén folyó küzdelmekben kitünve, lassankint ura lett a déli fensík egy nagy részének, és Meiszur-ban virágzó királyságot alapított. Birodalmát, melyet fegyverrel szerzett, bölcsen kormányozta és megnyerte nemcsak seregének, hanem egész népének szeretetét. Ez a hatalmas férfiú, 1780-ban, midőn még folyt a mahratta háború, Anglia ellenségeinek sorába lépett. Kilenczvenezernyi serege, melyet kitünő tüzérség kisért, és melyet részben franczia tisztek szerveztek és vezettek, hirtelen áttört a Párkányhegységen át Karnatik tartományába vezető hágókon.¹⁴⁴ Madrasz a legnagyobb veszélyben forgott, az angol csapatok szétverettek, mielőtt egyesülhettek volna. A főkormányzó e hír hallatára gyors elhatározással békét kötött a mahrattákkal és a meiszuri fejedelem ellen küldte egész seregét. Sir Eyre-Coote volt a vezér, ugyanaz, ki az előbbi háborúban legyőzte Lally-t és a francziákat. Az angol vezérnek sikerült Porto-Novonál (1781 jul. 1.) legyőzni Heider Ali seregét. Ezzel vége volt a legnagyobb veszélynek, s bár a háború még tovább tartott és a francziák több izben küldtek hajóhadat és sereget az indusok segítségére és az angolok megtámadására; Hastings kiméletlen erélyének mindig sikerült összeszerezni a birodalom fenntartásához szükséges pénzt és katonaságot. Heider Ali-val 1782-ben meghalt az angol uralom legfélelmesebb ellensége, és fia már a következő évben békére lépett a társasággal.¹⁴⁵ Indiában tehát a háborúnak épen ellenkező volt az erdménye, mint Amerikában: megszilárdította és még ki is terjesztette az angoloknak sarkaiban megrendített birodalmát.

Minthogy ép oly világos volt az angolok vesztesége Amerikában, mint diadaluk Gibraltárnál, Indiában és Nyugot-Indiában, a béke, a felek teljes kimerülése által elősegítve, aránylag könnyen jött létre. Miután az Egyesült-Államok már 1782 végén külön békére léptek, Francziaország, Spanyolország és Hollandia sem folytatták tovább a háborút. A versaillesi békében (1783 jan. 20.) Anglia Spanyolországnak engedte át Floridát és Minorca szigetét, Francziaországnak néhány kis szigetet Nyugot-Indiában és az afrikai parton s Uj-Foundland körül, és visszaadta mindazt, mit Hollandiától elfoglalt, egy előindiai város kivételével. Az a háború, melyhez oly nagy reményt kötöttek a szigetország ellenségei, elszakította ugyan tőle legbecsesebb gyarmatát, de megszilárdította uralmát a tengeren és Indiában. Ez eredmény pedig, melyet rendkívüli túlnyomó szövetség ellen, a legnehezebb viszonyok közt vívott ki, nem egyes nagy államférfiúnak vagy hadvezérnek volt köszönhető, hanem az egész nemzet erejének, mely úgy a tengeren, mint a szárazon, annyi veszteség daczára, fenn tudta tartani hirnevét és uralmát.

Washington György. Az amerikai Egyesült-Államok alkotmánya.

A nagy csaták lezajlottak; az erők egyensúlya alig változott. A világ már elég nagy volt ahhoz, hogy az óriási angol gyarmatbirodalom mellett helyet adjon a franczia és spanyol birtokoknak is és Angliát India kárpótolta azért, a mit Amerika szárazföldjén vesztett. Így a nagy harcok egyetlen állandó eredménye az uj amerikai köztársaság létrejötte volt. Az Egyesült-Államok megalakulásához szinte egyenlő mértékben hozzájárult az ősi angol önkormányzati szellem és szabadságszeretet, a modern franczia forradalmi eszmék népszerűsége és az absolut királyságok fegyveres támogatása. De hogy mindezek a sokféle elemek, melyekhez a gyarmatok lakosságának annyira különböző társadalmi és politikai helyzete is járult, mint jegeczesedtek meg és alkottak egy nagy jövőre hivatott egészet: azt sem a harcz, sem a béke nem dönthette el.

«Valamint az angol alkotmány a legfinomabb szervezet, melyet a történeti folytonosság megteremtett, úgy az amerikai alkotmány a legcsudálatosabb mű, melyet valaha alkalom adtán formába öntött az emberi ész és akarat», mondja Gladstone. Ezen alkotmány megállapításához, mint minden történeti műhöz, hozzájárultak az előző viszonyok és a megalkotás időpontjának körülményei. De az mégis, a mennyire ily szövevényes szervezetnél lehetséges, egy elmének bélyegét viseli magán és bizonyára nem jő létre úgy, a mint van, Washington György bölcsesége és akaratereje nélkül.

Washington egyik életirója kiemeli, hogy épen az a szertelen bámulat, mely emlékét körülveszi, állotta útját annak, hogy egyéniségét megismerjék. Szinte elvont fogalommá lett; az egyéni vonások, különösen azok, melyek nem illettek a bölcs és hazafi készen álló képéhez, egészen elmosódtak.

Szerintünk még egy más fontos oka is van annak, hogy Washington, ha nem is ismeretlen, de érthetetlen, a mennyiben fejlődése alig magyarázza meg egyéniségét. Az a társadalom, melyből kiemelkedett, a virginiai földbirtokos nemes-osztály, elpusztult azon mozgalmakban, melyekben neki oly nagy rész jutott és így az a milieu, melynek közepette emberré vált, már nem volt tanulmányozható. Az a társadalom, mely rabszolgamunkán élt, melynek sok ezer holdja volt, de csak kevés jövedelme, mely előre lekötötte főczikkét, a dohányt, az angol kereskedőknek és aztán évről-évre hordta az adósság jármát, mert életmódja minden egyéb volt, mint takarékos. Mert ez a társadalom csak ritkán, kivételesen érintkezett a nagy világgal, nem utazott, de otthon folytonos mulatságban, látogatásban, vendéglátásban, dinom-dánomban, vadászatban, ruhái és házi berendezése fitogtatásában töltötte életét. Ennek a társadalomnak, melyhez Washington tartozott s melynek erkölcseit és életmódját teljesen magáévá tette, el kellett pusztulnia a modern Amerika köztársasági, iparos, pénzszerző világa elől, csak úgy, mint a bisonnak és a szürke medvének. De ha ezt a nemesi társadalmat nézzük, mely hazánkban 1848-ig fennállott, lehetetlen észre nem venni a számos és lényeges analogiát. Ha még hozzáteszszük, hogy sem a gazdálkodás, sem a vigasság nem akadályozta meg sem a virginiai, sem a magyar urakat abban, hogy erejöket az egyházi, megyei, országos ügyeknek ne szenteljék és hogy a világtól való elzárkózottság épen nem jelentette a műveltségtől való elmaradást; ha hozzáteszszük, hogy mint a magyar nemest a török és a német, úgy az amerikait a franczia és az indiánus szomszédság katonának nevelte: még közelebbivé válik a rokonság. Bárminő nagy a különbség nemzet, hatáskör dolgában, azt hiszem, a dolog velejét érintjük, ha kimondjuk, hogy Deák Ferencz és Washington György sokban hasonló talajból szívták egyéniségök legjellemzőbb elemeit. Úr, gazda volt mindegyik, ki még otthon, osztálytársai és jobbágyai közt megtanulta, mikép lehet az erőket egyesítve czélt érni a közügyekben, mikép kell parancsolni és a közjó érdekében engedelmeskedni.

Washington régi angol-norman családból származott, mely royalista létére Cromwell idejében telepedett meg Virginiában. A családnak nagy volt a birtoka, de kevés a készpénze és midőn atyja ifjan meghalt, az özvegynek ugyancsak gonddal kellett felnevelnie gyermekeit. György úrfi (szül. 1732 febr. 22-én) erős, meglehetős vad gyermek volt, ki társai közt kitünt minden testgyakorlatban, tanult is, mert kötelességtudó volt, de magasabb iskolázásban soha sem részesült. Amerikai módon ebben különbözött a magyar úrtól már 16 éves korában megkereste kenyerét, mint mérnök. Egyáltalában rajzoláshoz, számoláshoz értett legjobban, mindenben pontos, kimért volt, mint foglalkozása megkivánta. A nyugati vidékeknek még szinte határtalan birtokait kellett felmérnie és e réven ismerkedett meg az indiánus élettel és hadviseléssel. E tapasztalásainak köszönhette, hogy már huszonkét éves korában igen fontos küldetést biztak reá, úgy, hogy voltakép ő kezdte meg 1754-ben a küzdelmet a francziák ellen s hogy később, mikor a háború kitört, a virginiai csapatok fővezére lett. De már 1758-ban visszavonult és megházasodott; Coetis Mártha, egy szép, fiatal, a mellett gazdag özvegy, volt hitvese. Gyermekök nem volt, de Washington valóban atyailag nevelte mostoha gyermekeit, s mindig mintaképe volt és maradt a szerető családfőnek.

«Békés, szép korszak következett, melyben a hős Mont Vernonban tartott udvart, lovagolt, rókára vadászott, tánczolt, udvarolt, ivott és kártyázott, úgy mint körének bármely más tagja. De erőre, ügyességre, kitartásra felülmúlta valamennyit. Szép szál ember volt, jó egy öles, a mellett különösen karjai hosszúságával tünt ki.» Kitünt mint gazda is, ültetvényeit jó karba hozta, számadásai mindig rendben voltak: úri módon költött, de nem pazarolt vagy jogtalanul nem fizetett egy garast sem. Egyáltalában soha sem vonakodott a tisztességes haszontól és tiltakozott a «tüntető önzetlenség» ellen. Egy izben, mikor a nyugoti végek rendezését sürgeti, egyenesen megírja, hogy azt nemcsak az állam érdeke követeli, hanem a saját haszna is.

Ily viszonyok közt érték őt a londoni és massachusettsi hirek. A virginiai mozgalomnak ő volt egyik főtámasza és bár igen soká nem gondolt a függetlenségre, hazafias kötelességének tartá az önkormányzat és az alkotmányos szabadság megvédését. 1774-ben részt vett a congressusban, 1775 elején szabadcsapatot állít. Ő volt akkor az egyetlen gyarmatos, kiről tudták, hogy van katonai vezéri tapasztalata. A congressus megválasztotta őt fővezérnek¹⁴⁶ és hogy minő szolgálatokat tett e minőségében, mennyi része volt a szabadság kivívásában, már elmondottuk. Bizonyára voltak nálánál nagyobb strategusok és taktikusok, de a hadvezetésnek politikai részében szinte páratlan. Mert neki kellett összetartani azt a gyülevész őrsereget, melyet Franklin, kétségbeesésében, nyíllal akart felfegyverezni, neki kellett fegyelmezni a vadon lakóit és az emberi tekintélyt nem ismerő puritánus új-angolokat; neki kellett fentartani az érintkezést a congressussal, az egyes gyarmatok kormányával és a franczia segítő hadakkal egyaránt. A mellett különösen arra törekedett, hogy serege valóban amerikai legyen, hogy abban a mindenünnen odacsődülő kalandorok ne jussanak jelentős szerepre. Teljesen igaza volt abban, hogy a függetlenség csak akkor válhatik valósággá, ha valóban nemzeti az az erő, mely kivívja.

A confoederatio gyönge lábon állott, a financiák annyira megromlottak, hogy a papirpénznek alig volt értéke és sokan vad speculatióra használták fel az ország baját. Még a republikánus Adams is megijedt attól, minő elemeket emelt a felszinre a forradalom. Az egyetlen nemzeti hatóságnak, a congressusnak, alig volt hatásköre. Ily viszonyok közt igen sokan természetesnek, sőt szükségesnek tartották volna, hogy a vitéz vezér, kit katonái bálványoztak és ki mindenütt roppant tekintélynek örvendett, magához ragadja a hatalmat. De Washington sértésnek nézte a szándékot is, mihely megkötötték a békét, lemondott a fővezérségről és 1782 karácsonyra hazament Mont Vernonba, családjához.

Ott a régi módon élt, gazdálkodott és Virginia állama közügyeivel foglalkozott. De történeti szerepét el nem feledtethette visszavonultságában sem. Sokan fordultak hozzá tanácsért, annál is inkább, mert az államok igen laza szövetsége szinte felbomlóban volt, a financiális bajokat senki sem orvosolta és a katonák, kiknek sorsa különösen érdekelte, hiába várták és sürgették törvényben megigért kielégítésöket. Ő mindig az unio érdekében emelte fel hathatós szavát. Úgy a még mindig fenyegető külső veszélyekkel, mint a belső ziláltsággal szemben az egyes államok szorosabb egyesülésében, erős központi hatalom alapításában látta az orvoslást. Nem mozdult, nem avatkozott be hivatlanul semmibe, várta, míg a közvélemény megérik eszméi elfogadására. Massachusettsben komoly zavargások törtek ki és ezek végre arra birták az államokat, hogy elhatározzák az alkotmányozó gyűlésnek, conventionak összehivását Philadelphiába. Mint Virginia követe elment oda és mint elnök vezette a gyűlés tanácskozását. Ezen tanácskozásokból került ki az alkotmány, mely a gyarmatokat egyesült államokká szervezte.

Rendkívül nehéz volt módot találni közös állami hatalom megteremtésére, mely fölötte álljon az egyes, függetlenségökre féltékeny, minden hatalmat maguknak fentartó államoknak. Ép oly nehéz volt államot szervezni, melyben a demokratia mellett is lehessen rend, a nép befolyása ellenére birói és közigazgatási tekintély. Washingtonon és Hamiltonon kívül részt vett még az alkotmány megalapításában az ősz Franklin is.

Ez alkotmány igen jellemző módon egyesíti a népfelség elvét, a mint azt Rousseau kifejezte, a hatalmak felosztásának Montesquieu által felállított elméletével. Míg Európának még legszabadabb államaiban is legfölebb csak annyi hatalmat akartak engedni a népnek, hogy az ellenállhasson végső szükség esetén a kormány túlkapásainak: itt, ellenkezőleg, a kormány befolyását szorították a lehető legszűkebb korlátok közé.

«Mi, az Egyesült-Államok népei», így szól a bevezetés, «a teljesebb egység megalapítására, az igazság és belső rend biztosítására, külső védelem és az általános jólét előmozdítására és hogy magunk és gyermekeink részére biztosítsuk a szabadság áldásait, elrendeljük és felállítjuk Amerika egyesült államainak alkotmányát.»

Először a törvényhozó hatalomról rendelkezik az alkotmány. Ezt a senatusból és képviselőházból álló congressus gyakorolja. A képviselőház tagjait minden állam választja polgárai közül, népességének arányában, két évre. A senatusba ellenben minden állam, tekintet nékül népességére, két-két tagot küld, hat évre. Ily módon kerülték ki az egyes hatalmasabb államoknak a képviselőházban érvényesülhető túlsúlyát oly intézmény által, melyben a szövetség minden tagja egyenrangú. A senatus biráskodik minden politikai perben. Mindkét ház tagja fizetést kap, de nem viselhet semmi hivatalt, míg tagja a törvényhozó testületnek.

A congressus hatalmában áll: az adó kirovása, de mindenütt egyenlő mértékben, kölcsön felvétele, a külső kereskedés szabályozása, a honfiusítási törvény megalkotása, a pénz értékének, súly és mértéknek megállapítása, a posta ügye, az irodalom és művészet előmozdítása szabadalom által, a nemzetközi jog ellen történt sérelmek megbüntetése. Ide tartozik még a hadizenés, sereg és flotta felállítása és szervezése, a népfelkelés (militia) egybehivása. Azon területen, melyet a kormány székhelyéül rendelnek az Egyesült-Államok, a congressus gyakorolja az egész törvényhozói hatalmat.

Monarchikus államokban a fejedelem egyik egyenlő rangú része a törvényhozásnak. A köztársaságban a monarchikus elemet képviselő elnök koránt sincs felruházva teljes veto joggal. Törvényt bármely része a törvényhozói testületnek indítványozhat; adótörvényt csak az alsóház. Az indítvány törvénynyé válik, ha a két ház elfogadta és az elnök hozzájárúl. Ha az elnök megtagadja az aláirást, a két háznak még egyszer kell szavazni; és ha az indítvány mindkét házban, névszerinti szavazással, kétharmad többséggel elfogadtatott, törvénynyé válik, ha az elnök ellenzi is.

Egyaránt kellett gondoskodni a központi hatalom és az egyes állami hatalmak megszorításáról. Így az Egyesült-Államoknak nem áll jogában 1808 előtt megakadályozni bármily törvény által a bevándorlást, vagy a személyek behozatalát.¹⁴⁷ Csak felkelés esetén függeszthetik fel a habeas-corpus actát. Csak a népesség arányában vethetnek ki adót. Sem vámban, sem kereskedésben nem élvezhet az egyik állam előnyt a másik fölött. Törvényes felhatalmazás nélkül nem rendelkezhetik a kormány a közpénztárral. Az Egyesült-Államok nem adhatnak semminémű nemesi czímet és semmi hivatalnokuk nem fogadhat el külföldi kormánytól fizetést vagy czímet. Másrészt egy állam sem léphet külső szövetségre vagy szerződésre, nem verhet pénzt, nem bocsáthat ki papirost, nem osztogathat nemesi czímet. A congressus beleegyezése nélkül nem róhat vámot a ki- és bevitelre és e vámok feleslege mindig az Egyesült-Államok pénztáráé legyen. Legfölebb külső megtámadás esetén, ha igen fenyegeti a veszély, viselhet háborút.

A végrehajtó hatalom az elnökre van bízva, kit az alelnökkel együtt négy évre választ a választók összesége, közvetett választás útján. Az elnök képtelensége vagy letétele esetén helyét az alelnök foglalja el. Az elnök fizetést húz és hivatalba lépése alkalmával megesküszik az alkotmányra. Ő a hadsereg és flotta fővezére, ő köti a senatus kétharmadának beleegyezésével a szerződéseket, ő nevezi ki a senátus hozzájárulásával a követeket, ministereket és főbirákat. Ily módon olynemű a szerepe, mint a római consulnak, ki szintén a senatussal együtt intézkedett a legfőbb állami ügyekben. Az elnök kötelessége időről időre jelentést tenni az Egyesült-Államok állapota felől, összehivni vagy elnapolni a congressust, ő fogadja a követeket, ő nevezi ki a tiszteket. Felügyel a törvények végrehajtására.

Noha már a mult században elvetették Montesquieu azon elméletét, hogy a birói hatalom külön, a törvényhozóitól és végrehajtóitól eltérő tényezője az állami életnek, az Egyesült-Államok alkotmánya mégis szorosan különválasztja a törvénykezési hatalmat a többitől. Az egész igazságszolgáltatást egy legfőbb törvényszékre bízza, mely egyaránt független a congressustól és elnöktől. Ez itél minden ügyben, melyben maguk az Egyesült-Államok vannak érdekelve, vagy a mely a szövetség két állama közt forog fenn. Külső politikai ügyekben egyedül itél, a többiben a főfolyamodású törvényszék. Minden per, kivéve a criminalis ügyeket, esküdtszék elé való.

A szövetség biztosítja minden egyes államának köztársasági alkotmányát és belső alkotmányát. A szövetség törvényei megdöntik az egyes államok törvényeit, ha azok ellenmondanak.

Nemcsak politikai tekintetben nőtt ki a köztársaság az európai hagyományokból és szervezkedett philosophiai alapeszmék értelmében, vallásos tekintetben is szakított a mult traditióival. Az alkotmány egyenesen kijelenti, hogy a hivatalviselés sohasem tehető függővé vallásos eskütől.¹⁴⁸

Ez az alkotmány az államok hozzájárulása által törvénynyé válván, gyakorlatra volt szükség, hogy átmenjen a nemzet vérébe. Első elnökül a hálás köztársaság Washington Györgyöt választotta meg, ki polgári erényei által még magasabb fokban szerezte meg polgártársainak szeretetét és a világ bámulatát, mint hadvezéri érdemei által. Tulajdonkép az ő választása és hivatalba lépése (1789 márcz. 4.) vetett véget az amerikai forradalomnak.¹⁴⁹ Az emberiség, mely ismerte Caesar és Cromwell történetét, azt a páratlan látványt élvezte, hogy egy hatalmas állam diadalmas hadvezére, majd első tisztviselője, nemzetének hálás ragaszkodásától környezve sohasem szünt meg conservativ lenni és népe jólétének első feltételét az állami rend biztosításában látni. Bár ő vetett véget Anglia uralmának, még sem tagadta meg soha rokonszenvét a rokon nemzet, annak erkölcsei, szokásai és alkotmánya iránt. Nemzete két izben választotta meg, de a harmadik választás előtt kijelenté, hogy azt többé nem fogadja el és a magánéletbe vonul vissza. Bucsuzó levelében (1796 szept. 17.) államférfiui bölcseségének érett gyümölcsét hagyta hátra nemzetének, mely azt mai napig is mintegy alkotmánya egy részeül tekinti. Örvend, hogy a viszonyok kedvező alakulásánál fogva a hazafiság már nem tilthatja a veszély által sugallt visszavonulási szándékát. Első kivánsága az alkotmány fenntartása. A szabadság ajánlása nem szükséges, annál szükségesebb a kormány egységének és az abból folyó mérhetetlen haszonnak mindenki szivében való meghonosodása. «Az amerikai név sokkal jobban felmagasztalhatja igazságos nemzeti büszkeségteket, mily bármily helyi különbségekből származó név. Csekély árnyalatokkal egy vallású, szokású, erkölcsű és egy politikai meggyőződéssel biró nemzetet alkottok.» Az észak iparának és kereskedésének bő forrását találja a dél gazdag termelésében. Másrészt az észeki tartományokkal való szabad forgalom által növekedik dél földmivelése és kereskedése. Utal már a nyugati tartományok leendő nagy jelentőségére is.

A nemzeti összetartáson kívül nagy a politikai jelentősége a vallásnak és erkölcsnek. «Bármennyit tételezünk is fel a magasabb fokú nevelés hatásáról egyes külön alkotású elmékre, úgy a józan ész, mint a tapasztalat ellenmond azon várakozásnak, hogy nemzeti erkölcs fennállhat vallásos alap nélkül.»

Külön inti nemzetét a külső befolyás ellen. Az Egyesült-Államoknak érdeke, lehető legcsekélyebb összeköttetésben állani Európával. Ennek sok elsőrangú érdeke úgy sem bír már semmi jelentőséggel nemzetére nézve.¹⁵⁰

Washington e politikai végrendelete után nem sokáig élvezte a magánélet gyönyöreit.Meghalt 1799 deczember 14-én, akkor, midőn épen újra katonai hatalom alá jutott a szabadság új földje: Francziaország.

Annyira fontos, következéseiben szinte beláthatatlan az Egyesült-Államok rendszerének megalkotása, hogy történeti jelentősége e ténynek nem szoritkozik arra az időre és arra a földrészre, hanem lényeges része a világ egész fejlődésének. De azért magára a korra is nagy volt a tény hatása.

Azok az eszmék, melyek a hollandus és angol szabadságharczokban keletkeztek és melyeket a XVIII. század felvilágosító irodalma oly nagy hatással hirdetett, győztek, szinte egyedül uralkodók voltak ugyan a szellemi téren, de megvalósításukra vajmi kevés történt. Mert a Nagy Fridrik, a II. József és a II. Katalin felvilágosodásában mégis csak az állami és hatalmi czél volt a döntő. Hatalmas sereg, rendes adó, erős közigazgatás: ebben állott az orosz, osztrák és porosz állambölcselet. Nem lehet mondani, hogy a kor philosophiájával való minden kaczérkodásuk mellett föléje emelkedtek volna a Cromwell vagy a XIV. Lajos politikai ideáljának.

Nyugaton a fejedelmek ellenségesek vagy inkább közömbösek az új eszmékkel szemben. Angliában III. György voltakép a Stuartok reactiójának folytatója és ellenséget lát minden szabad eszmében. Francziaországban, hol legerősebb a szellemi mozgalom, az még sem mer fellépni a királyság százados tekintélye ellen. Első nagyobb diadala a jezsuiták ellen mért csapás volt. A szabad gondolkodás alkotmányos szabadság nélkül csak türt lehetett és erejét csak rombolás által mutathatta. Midőn népek jogairól, a fejedelmek kötelességeiről, az emberek egyenlőségéről, a szabadságról szólott, csak azért nem kellett üldözéstől tartania, mert ezek a szép és tetszetős elvek merő utopiának látszottak.

Európában még a királyság, a nemesség és papság minden; a nép semmi. A királyság sohasem látszott hatalmasabbnak, mint midőn egyedül uralkodik, hatalmával fenntartva a kiváltságos osztályok tekintélyét is. Az európai társadalom ezredéves fejlődése lehetetlenné tette ezen állapotnak békés úton való megváltozását. Az új eszmék megvalósítása csak távol mehetett végbe a papoktól nevelt, lovagoktól védett, királyoktól szervezett Európától. A történeti hagyományokat megtámadó józan ész csak új, szűz földön építhetett államot. Az amerikai gyarmatok függetlenítése, mely már ez új eszmék befolyása alatt ment végbe, erre az építésre adott módot és teret. Tényleg a Washington által szervezett államszövetség volt a XVIII. század ideális állama és mint olyan hatott vissza Európára. Első sorban pedig hatott Francziaországra, melynek oly nagy része volt megalapításában.

100. Ld. VIII. k. 596. l. ^[VISSZA]
101. The Autobiography of Benjamin Franklin. X. fej. 150. l. ^[VISSZA]
102. Bancroft, II. k. 306. l.^[VISSZA]
103. Laboulaye, I. 299. l. ^[VISSZA]
104. Az egyik új felekezetről, a Dunkerekről jóízű történetet mond el Franklin. Egyik alapítójuk, Waiffare, panaszkodott, hogy nagyon bántják őket, hallatlan bűnöket fogva reájuk. Franklin azt ajánlotta, hogy állítsák össze és adják ki hitczikkelyeiket, majd elhallgatnak. Mire Waiffare azt mondta: «Mikor társaságba állottunk, az Úr megvilágosított, úgy, hogy sokat tisztábban láttunk, mint mások. Időről-időre újabb világosságot mutatott és így elveink egyre javultak. De nem vagyunk biztosak a felől: eljutottunk-e már a haladás végére és tökéletes-e már a hittani tudományunk és attól félünk, ha egyszer kinyomatjuk hitvallásunkat, kötelesnek fogadjuk el és nem akarunk elfogadni több javítást, utódaink pedig még kevésbbé.» Ime a haladás, a tökéletesedés eszméjének elismerése ott is, hol legerősebb a tekintély: a vallásos rajongásban.^[VISSZA]
105. Alfred Neymarck, Turgot et ses doctrines, I. 16.^[VISSZA]
106. Justin Mc. Carthy, History of the four Georges.^[VISSZA]
107. Bancroft Constitution of the United States. I. 9. ^[VISSZA]
108. Lecky, III. k. 374. ^[VISSZA]
109. Kimutatták, hogy a gyarmatokban évenkint fogyasztott másfél millió font teának egy tized része sem jött Angliából.^[VISSZA]
110. 1769 ápr. 5-én. Lodge, George Washington. I. k. 117. l.^[VISSZA]
111. Jellemzését önéletrajza alapján irjuk. ^[VISSZA]
112. Lecky, III. 399. l.^[VISSZA]
113. Green, 744. l. ^[VISSZA]
114. E leveleket valószinűleg Philipp Francis irta. ^[VISSZA]
115. 1770 május 19-iki levele. ^[VISSZA]
116. Horace Walpole levele Conway tábornokhoz. 1774 decz. 15. VI. k. 158. ^[VISSZA]
117. Horace Walpole, Letters. 1775 jan. 22. VI. k. 180. l. ^[VISSZA]
118. Ugyanott. 184. l. ^[VISSZA]
119. Laboulaye, II. 287. ^[VISSZA]
120. Declaration of Indepedence. Politics by Charles Nordhoff, függelékében.^[VISSZA]
121. Leo 523–4. ^[VISSZA]
122. Nagy Fridrik a területén átmenő hesseni katonák után marhavámot szedetett. A népök vérén kincseket szerző apró zsarnokokat festi Schiller a Kabale und Liebe-ben. ^[VISSZA]
123. H. Doniol, Histoire de la Participation de la France à l’Établissement des États-Unis. ^[VISSZA]
124. Michelet, XVII. 78. ^[VISSZA]
125. Laboulaye, II. 349.^[VISSZA]
126. Neymarck, i. m. I. 301.^[VISSZA]
127. Eripuit coelo fulmen, sceptrumque tyrannis. ^[VISSZA]
128. Green, 746. l. ^[VISSZA]
129. Lecky, IV. 35–7. ^[VISSZA]
130. Laboulaye, II. 354. ^[VISSZA]
131. Lecky, 90. l. ^[VISSZA]
132. Lecky, IV. 127.^[VISSZA]
133. Laboulaye, II. 377. ^[VISSZA]
134. Laboulaye, 380.^[VISSZA]
135. Lecky, IV. 260–278. ^[VISSZA]
136. Lecky, IV. 165. l. ^[VISSZA]
137. Brückner, Katharina II. 391. l. ^[VISSZA]
138. Leo, IV. k. 475–6. l. ^[VISSZA]
139. Lecky, IV. 178. ^[VISSZA]
140. Laboulaye, II. 389. ^[VISSZA]
141. Leczky, 174–5.^[VISSZA]
142. Lecky, 258–261. l. ^[VISSZA]
143. Stanhope, William Pitt. I. 89. l. ^[VISSZA]
144. Macaulay. Warren Hastings, 628. l. ^[VISSZA]
145. Lecky, 184–5. l. ^[VISSZA]
146. «A congressus Washingtont nevezte ki generalissimusnak, kit igen ügyes tisztnek ismernek.» Walpole levele 1775 aug. 3-án. ^[VISSZA]
147. Azaz a rabszolgakereskedést. ^[VISSZA]
148. Nordhoff, i. m. 165–174. l. Kelt 1787 szept. 17.^[VISSZA]
149. Laboulaye, III. 459. ^[VISSZA]
150. Nordhoff, 184–195.^[VISSZA]