Az angol birtokok Észak-Amerikában 1783-ig.
POSNER KÁROLY LAJOS és FIA térképészeti műintézetének metszése és nyomása.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
III. FEJEZET.
A tengeri uralom és a gyarmatok.
A nyugateurópai hatalmak birtokai és összeütközéseik. – A nagy tengeri háború. Az angol gyarmatbirodalom megalapítása. – A kelet-indiai brit birodalom. – A párisi béke.
A nyugateurópai hatalmak birtokai és összeütközéseik.
Az újonnan felfedezett és még felfedezendő területeknek az a beosztása, melyet VI. Sándor pápa szentesített 1494-ben, nagyjában még érvényben volt a XVIII. század elején is. Igazán nagy területeket még csak az első felfedezők, a spanyolok és a portugallok tartottak elfoglalva. Az ő gyarmataik mellett, úgy területre, mint népességre nézve még csekélyek a versenyen később megjelent államok telepei. A hollandusok a Szunda- és Fűszeres-szigeteket szállották meg, az övék volt már a Fokföld is és a kis Antillák néhány szigete. Franciaország Canadába és a Missisippi torkolatához küldött gyarmatosokat, megvetette már a lábát Nyugot-Indiában is és zászlói ott lobogtak Kelet-India néhány városának bástyáin. Mindezen téren pedig szemben találta már magával Angliát, mely Indiában megszerezte Bombayt, Nyugot-Indiában Jamaicát, a szárazföldön Georgiától kezdve Új-Skócziáig a partmelléki gyarmatok hosszú, de még igen keskeny sorát. A franczia, hollandus és angol gyarmatok összesen is csak csekély százalékát képezték a portugall Brasiliának és a spanyol gyarmatbirodalomnak.
Másként állott azonban az eset, ha e birtokok kereskedelmi és tengerészeti jelentőségét nézzük. Az iparral s kereskedelemmel együtt a tengeri uralom is az Atlanti-oczeán s a csatorna mellett lakó népekre szállott. Mexikó s Peru bányái, India kincsei s fűszerei azokat gazdagították; birtokosaik legfölebb mint közvetítők szerepelnek. A térítés, hódítás és zsákmányolás eszméi helyébe, melyek az első felfedezőket lelkesítették, az a törekvés lép, hogy a tengerentúli gyarmatok s országok mentől biztosabb, állandóbb és nagyobb keresetet nyújtsanak. Minthogy pedig azok már nem menekülhettek az európai túlsúly alól, előbb-utóbb annak kezére kellett jutniok, ki uralkodik a hozzájuk vezető úton: a tengeren. A tengeri hegemoniáért való küzdelem egyúttal a fölött is dönt, ki a világ ura.
A Földközi-tenger szűk világa az olasz városokat uralta gazdasági tekintetben; az Északi- és Keleti-tenger melléke a Hansát. Mihelyt kitágul a világ, az uralom a Pyrenaei-félsziget népeire száll. Ezektől a XVI. század végén elveszik a hollandusok, kiknek aztán a XVII. században a francziákkal és angolokkal kell miatta megvívniok. A XVIII. század elején, mint elsőrangú hatalmak, már csak az angol és a franczia maradnak a küzdőteren. A Bourbonoknak a spanyol trónra jutása Spanyolországot a franczia politikához kapcsolja, Anglia viszont Portugalliát teszi magától függővé s a politikai és vallásos érdekközösség hozzáfűzi még Hollandiát is. Ebben áll az a tengeri egyensúly, melyet az utrechti béke szentesített.
Csakhogy ebben a békében már meg volt a későbbi bonyodalmak csirája. Spanyolország az úgynevezett assiento-szerződés által arra kötelezi magát, hogy csak angol hajókon szállított néger rabszolgákat vesz, évenkit 4800-at. Azt a jogot is nyerték az angolok, hogy évenkint egy hajót küldjenek a portobelloi vásárra, de ők ezzel meg nem elégedve, csempészeik s kalózaik által maguknak szerezték meg a nyereséges délamerikai kereskedés legtöbb hasznát. Ez ellen a spanyol kormány, franczia támogatásban bízva, erélyesen fellépett és Walpole Róbert, ki akkor kormányzott, mindent megtett a háboru elkerülésére, de az angol hajósok és kereskedők érdeke őt is magával ragadta. Így ütött ki 1739-ben az első modern nagy háború, melyet tisztán a tengeri és gyarmati érdek idézett elő.
Ez a háború később összeolvadt az ausztriai örökösödési háborúval. Ez volt oka annak, hogy egyik résztvevő sem fordította oda egész erejét és így döntő győzelmet egyik sem vívott ki. Általában mégis az angol flotta maradt túlnyomó. Mindjárt a háború elején elfoglalta Portobellót, nagy zsákmányt ejtve, később pedig, 1745-ben Cap-Breton szigetét, a Szt. Lőrincz-folyam torkolatánál. Ezeket azonban az aacheni békében visszaadták a francziáktól elfoglalt Belgium fejében s így a birtokállapot változatlan maradt.
A nagy tengeri háború. Az angol gyarmatbirodalom megalapítása.
Mint a szárazföldön Ausztria és Poroszország, úgy a tengeren csak fegyverszünetnek nézték a békét Anglia és Francziaország, melynek ideje alatt előkészíthették a jövő, eredményesebb küzdelmet. Sőt a béke ideje alatt sem szüntek meg az összeütközések az anyaországtól oly messze eső és ezért önálló cselekvésre hajló telepek vezetői közt. Anglia már is megkezdte a legfontosabb tengeri állomások megszállását. Európában az övé volt már Gibraltár és Minorca, Nyugot-Indiában Jamaica és Barbados, Indiában Bombay és Madras. De mindenütt franczia vagy spanyol telep nézett vele farkasszemet. Észak-Amerikában pedig, hol nemcsak egyes telepeket alapítottak az angolok, hanem már nagy tartományokat szállottak meg, három oldalról is körülfogták a francziák birtokaikat: Louisiana, a Missisippi völgye s Canada felől.
Ezen az óriási területen a mindenfelé terjeszkedő, még félig-meddig nomád vadászok és kereskedők közt voltakép soha sem szünt meg a harcz. Ezt még elkeseredettebbé tette az indianus törzsek felhasználása mindkét részről. Az angolok polgári gyarmatosai már sokkal számosabban voltak, de ezt a francziák erősebb szervezete és katonai őrsége egyenlítette ki. Így midőn az 1755. év folyamán kiütött a harcz a nagy tavak és a Missisippi mellékein, eleinte a francziáknál volt a túlsúly. Szintúgy az ő seregeik győztek Kelet-Indiában is. Az angol gyarmatok és velök együtt az angol tengeri hatalom mindenütt a legnagyobb veszedelemben forogtak.
Egyáltalában akkor még korántsem volt eldöntve, Francziaországé lesz-e a tenger uralma vagy vetélytársáé. Törökországban az egész Levantében, Afrikában is, a franczia politikai befolyással együtt a franczia ipar vált uralkodóvá. A két nemzet közötti nagy szerves különbség akkor vált feltünővé. Francziaországban az állam, a kormány intéz mindent, azért készen áll minden és az első összecsapáskor az övé a diadal. Angliában ellenben, Walpole óta, gyönge kormányok váltják fel egymást, állandó serege alig van és az a félelem, hogy a király hannoverai birtokai érdekének áldozza fel Anglia kincseit, megbénít minden erős és következetes politikát. De viszont a franczia királyság korlátlan volta megengedte, hogy a döntés pillanatában nem nemzeti, hanem udvari czélokra fordítsák az ország erejét, az angol nemzet ellenben, melynek érdekei fölött a parlament őrködött, elég hatalmas arra is, hogy szükségéhez képest változtassa kormányát, míg olyat nem talál, melynek kezébe bizton teheti le sorsát.
Az angol birtokok Észak-Amerikában 1783-ig.
POSNER KÁROLY LAJOS és FIA térképészeti műintézetének metszése és nyomása.
A háború kitörésekor a francziáknak a normann kikötőkben folytatott hadi készületei nagy rémületet keltettek Angliában. A francziák azonban az angolok Földközi-tengeri főállomása, Minorca szigete ellen fordították főerejöket. Már négy nappal a háború megüzenése után, 1756 május 19-én a földközi-tengeri angol flotta, Byng admirális alatt, megtámadta a franczia hajóhadat. De Byngnek vissza kellett fordulnia Gibraltárba és a fontos, erős bástyáktól védett sziget már jun. 28-án franczia kézre jutott. Általános volt a kétségbeesés. «Nem vagyunk mi nemzet, soha sem volt előttünk ily borzasztó kilátás» írta Chesterfield lord 1757 nyarán. Az angol közvélemény annyira fölzúdult, hogy Bynget halálra itélték és agyon is lőtték, «mert nem tett meg minden lehetőt a győzelem biztosítására». Ez az itélet mutatja, mennyit követelt Anglia vezéreitől és minő energiával készült tengeri hatalmát fentartani és biztosítani. A newcastlei herzeg kénytelen volt lemondani és II. György még 1756-ban kinevezte hadügyministernek Pitt Vilmost, kit az egész közvélemény Anglia lehető megmentőjének tekintett. Rövid idő mulva újra elbocsátotta ugyan, de még 1757-ben visszafogadta, úgy hogy Pitt most szinte korlátlanul intézkedett minden, a háborúra vonatkozó ügyekben.
Pitt Vilmos, Madrasz kormányzójának, Tamásnak unokája,87 (szül. 1708 nov.) már 1735 óta szerepelt a parlamentben, mint a Walpole kormányának tüzes ostromlója. Az öreg Marlborough herczegné, Walpole bukása után, reáhagyta vagyona egy részét, Anglia törvényeinek nemes védelméért. Egy ideig tagja volt Pelham kormányának, de a newcastlei herczeg alatt nem akart szolgálni. Most mégis hivatalt vállalt, hogy megmenthesse hazáját.
Mindaddig rangjuk és vagyonuk által kiváló férfiak kormányozták Angliát. Walpole, ki egyszerű köznemes volt, csak roppant parlamentáris ügyességének és a corruptio erős felhasználásának köszöné tartós hatalmát. Pitt volt az első, ki tisztán ékesszólásának és hazafias erényeinek köszöné nagyságát. Szerette a nagy szavakat, a túlzást, gyakran vadászta is a hatást beszédeiben; de szavának megfeleltek tettei.
«Egy kritikus, udvarias, közönyös, mulatságos s élczes, de lelkében prozaikus, hidegszívű és elméjű, erényben és lelkesedésben, de különösen önmagában kétkedő társadalomnak közepette ő egyedül állott. Mély meggyőződése, szenvedélyes szeretete az iránt, mit magasztosnak és igaznak tartott, vad energiája, költői képzelődése, szinészies szónoklata, büszke önérzete ép annyira meglepték kortársait, mint az a hit, melylyel az emberek magasabb érzelmeire hivatkozott, az a harag, melylyel elfordult a corruptiótól, addig a politika hatalmas eszközétől, az a törhetetlen bizalom, melyet önmagába, czéljainak nagyságába és tehetségébe azokat elérni helyezett. Midőn a ministeriumba lépett, így szólott a devonshirei herczeghez: «Tudom, hogy megbirom menteni a hazát, én és senki más». Pitt jellemének szenvedélyes büszkeség képezte alapját, de ez a büszkeség magasan föléje emelte azon férfiaknak, kik sok ideig kezükben tartották Anglia sorsát. Ő volt az első államférfiú a köztársaság óta, ki tisztán a közjónak élt».88 Első ministersége alatt ő volt a fő hadi pénztárnok. Addig szokásban volt, hogy az Angliától subsidiumokat húzó külföldi fejedelmek, bizonyos százalékot adjanak a pénztárnoknak. Pitt volt az első, ki ezt el nem fogdta. A nép zöme tüzes bámulója lett. «Gyakran homályban maradnak a politikusok eljárásának okai, de önzetlenséget pénz dolgában, megért mindenki». Tudta is, hogy első sorban népszerűségének köszöni hatalmát. De nagysága abban áll, hogy ép úgy ellen bírt állani a nép akaratának, mint az uralkodó corruptiónak. Őt lehet az új, kereskedelem alapján emelkedő és nagyobbodó Anglia képviselőjének tekinteni. Az által, hogy nem annyira az alsó-házat nézte, mint a népet, vált belőle «a nagy commoner». Hazaszeretete volt a nép hozzá való ragaszkodásának igazi alapja. És végre is sikerütt munkásságának és komoly, lelkiismeretes meggyőződésének magasabb színvonalra emelni honfitársait és minden áldozatra képesíteni őket a haza oltárán.
Washington.
James Heath (1757–1834) rézmetszete után. Az eredeti festményt G. Stuart (1755–1828) festette 1797-ben.
Francziaország háborúja Anglia ellen volt tulajdonkép a hétéves háború előidézője és bevezetése. Francziaország Hannoverát akarta elfoglalni, mert tengeren nem igen mérkőzhetett volna Angliával. Ezt Nagy Fridrik nem engedhette, ki másrészt nem hajlott régi szövetségesének, a versaillesi udvarnak azon kivánságára sem, hogy biztosítsa annak északamerikai birtokait. Ez alkudozások meghiusulása szakította szét a franczia-porosz szövetséget és fűzte Fridriket az angol politikához, a franczia udvart pedig Mária Teréziához.89 Pitt, ki előbb legjobban ellenezte a hannoverai és hesseni zsoldosok fogadását, most maga is azt vallotta, hogy «Amerikát Németországban kell meghódítani». Vagyis Francziaországot csak úgy lehet leverni a tengeren, ha szárazföldi hegemoniájától megfosztják.
Pitt arra törekedett, hogy az ország egész erejét a tengeri háborúra fordítsa, a szárazon pedig subsidiumok által Fridriket képessé tegye arra, hogy Francziaországnak ellenállhasson. A kor két legnagyobb államférfia így közvetlen viszonyba lépett egymással. A rossbachi diadal rendkívül erősíté Pitt helyzetét, Pitt pedig kivitte, hogy Anglia addig hallatlan összegeket fordítson a hadviselésre és a subsidiumokra. «Az 1759-iki előirányzat nem kevesebbet tesz ki, mint 12.300,000 fontot. Valóban hihetetlen összeg, és mégis mind aláírták, és még többet ajánlottak fel. Nem kevésbbé bámulatos az alsóház egyhangúsága ekkora összegnek s annyi tengeri és szárazföldi erőnek megszavazásában. Ez Pitt műve, és csudálatos szemünkben».90
Mint láttuk, épen akkor jutott hatalomra, midőn a háború szerencsétlen lefolyása közel hozta a nemzetet a kétségbeeséshez. Pitt visszaállította a bizalmat. A felföldi skótokból két ezredet alakított és így fordította hazája hasznára e nép vad harczvágyát. A fenyegető idegen invasio ellen felfegyverezte a nemzetet, mely intézkedése azonban csak a városokban talált visszhangra, míg a falusi népességnél nagy ellenállást keltett. Az angol hajóhadat Francziaország kikötőinek megtámadására fordította. E vállalatok nem mindig sikerültek, de már az a tény, hogy Anglia ismét támadólag lépett fel, véget vetett az előbbi levertségnek. A folytonos nyugtalanítás pedig zavart okozott Francziaországban. Az angol hajóhad mintegy körülzárolva tartja ez országot és megakadályozza, hogy onnan segítség érkezzék a gyarmatokba. Tulajdonkép az angol hajóhad hegemoniájának és mindenütt megjelenésének volt köszönhető, hogy a gyarmatokban az angol elem erőt vehetett a franczia fölött. Pitt belátta, hogy a hajóhadtól függ minden, s annak rendkívüli kifejlése első sorban a műve: «Az 1758. évre 60,000 tengerész kiállítását szavazta meg az alsó-ház és a zsold pontos fizetésének törvényes biztosítása, valamint a csakhamar kinálkozó nagy zsákmány, erősen hozzájárultak a tengeri szolgálat népszerűsítéséhez. Pitt számító és körültekintő merészséggel sürgette a vállalatok végrehajtását és parancsoló akarata megtört minden akadályt. Mindjárt az első ilynemű vállalatnál Anson, az admiralitás első lordja, kijelenté, hogy a hajókat a kivánt időre nem szerelheti föl. Pitt azt válaszolta, hogy a dolgot előadja a királynak és Ansont bevádolja az alsó-háznál. A fenyegetés használt; a hajók készen állottak. A hollandusok, bizva az addigi kormányok gyengeségében, nagyon segítették a francziákat, tengerészeti szerek szállítása által. Pitt elrendelte minden hadi és tengerészeti szerekkel rakott hollandus hajónak feltartóztatását, és a hollandusok végre engedtek. Nemsokára elfoglalták az angol hajók az afrikai kereskedésre nézve oly fontos Goree-t és Senegalt, továbbá Guadeloupe-ot, a francziák főgyarmatát Nyugot-Indiában, Hawke, Boscawen és Pocoque admiralisok több csatában körülbelől kilencztizedét fogták el vagy semmisítették meg a franczia hadihajóknak, a franczia kereskedést pedig minden tengerről elseperték az angol kalózhajók».91 E nagy nemzeti lendület tette lehetővé az óriás eredményeket Indiában és Canadában. Másrészt a német történetírók joggal emelik ki, minő nagy rész illeti meg Fridriket Anglia diadalában, mert csakis ő és Braunschweigi Ferdinánd akadályozták meg, hogy Francziaország, úgy mint 1745–48 közt, szárazföldi diadalai által szerezzen kárpótlást gyarmatai elvesztéseért. Első sorban pedig a versaillesi udvar könnyelműsége volt Francziaország kudarczának oka. Midőn a világ fölötti uralomról volt szó, akkor is a király mulatságára fordították a legszükségesebb összegeket, és midőn Anglia ellen teljes erőfeszítésre lett volna szükség, az országot, akarata ellenére, Poroszországgal való dicstelen háborúba keverték. Valóban az egyik kormánynak erélyéről, a másiknak erkölcsi és politikai korhadtságáról élénk képet ad Pittnek és XV. Lajosnak szembeállítása. Francziaország már 1759-ben képtelen volt a fizetésre, Anglia ellenben könnyen viselte el a háborúnak egyre növekedő költségeit. Pitt nem is akart békét költni Francziaország teljes megtörése előtt.
A Hercules franczia fregatte ötvennyolcz ágyuval.
Rajzolta Osanne.
Benne testesült meg az angol nemzetnek törhetetlen, kiméletet nem ismerő önérzete és energiája. A nemzet erejét mutatja, hogy mindenütt alkalmas eszközökre, segítőkre talált. Mint Erzsébet korában a kalózokból, úgy most is az amerikai gyarmatok csempészeiből, a buccaneerok és flibustirok kalandos tengeri rablótársaságaiból került ki az angol hajók győzhetetlen legénysége. De a vezérek is méltó utódai voltak Drakenek és Raleighnak. 1759-ben Boscawen tönkre tette a francziák oczeáni flottáját és ezáltal meghiusította a rég tervezett expeditiót Irország fellázítására. Ugyanazon évben Hawke a franczia földközi-tengeri hajóhadat semmisítette meg. A tenger annyira angol uralom alatt állott, hogy Pitt hajós expeditiót küldött Francziaországba. De a régi idők elmultak; az angol hódítások ideje franczia földön lejárt.
Ezzel a teljes tengeri diadallal egy időben történik az angol gyarmati birodalom végleges megalapítása úgy Amerikában, mint Indiában.
Amerikában a Missisippi völgyének, most a világ egyik mezőgazdasági központjának, birtoka miatt tört ki a harcz. Az akkor még indiánusoktól is csak gyéren népesített óriási terület sorsa függőben maradt, nemcsak az utrechti békében, hanem még az aacheniben is. De közvetlen ez után a francziák őrházak vonalával kezdték összekötni Louisianát Canadával; az angolok pedig, kiknek egyes gyarmatai már elszállingóztak az atlanti oczeán mellékétől a Kentucky s az Ohio partjaira, szintén magukénak tekintették az uratlan országot. Már 1754-ben Great Meadowsnál véres összeütközés történt a franczia katonaság s az angol telepesek közt, kiket az akkor 22 éves Washington György vezetett. A következő évben Fort Duquesne, a mai Pittsburg mellett, nagy vereséget szenvedett az angol sereg. A francziák birtokban maradtak és Montcalm, Canada kormányzója, a háború kitörése után is megtett mindent túlsúlyok fentartására. Sikerült is neki csatlakozásra birni az indianus törzseket, különösen az irokézeket, kik már az angol telepeket is kezdték pusztítani.
Változást itt is csak Pitt kormányra jutása idézett elő. Az angol sereget 50.000-nyire szaporították s az most, a gyarmatosok hathatós támogatásával, képes lőn megtörni minden ellenállást. Hiába, Francziaország, mely seregeit a német csataterekre küldte, bár még mindig leghatalmasabb állama volt Európának, nem volt arra képes, hogy a tengeren és a távoli földrészekben is megbirkózzék elszánt ellenfelével. A versaillesi udvar pazarlása, s az udvari protectiónak a vezérek választásában való érvényesülése, lehetetlenné tette az erélyes hadviselést, míg Angliának mindig volt pénze arra, hogy német zsoldosokkal védje szárazföldi érdekeit. Pedig csak a franczia állam nagy erőkifejtése állíthatta volna helyre az egyensúlyt a franczia s a nagyon túlnyomó számú angol telepesek közt. Már akkor kitünt, hogy a franczi gyarmatok inkább kereskedelmi s katonai telepek s csak az angolok képesek távoli területeket is megszállani népök feleslegével, úgy, mint egykor a görögök és a rómaiak. Az indiánusok felhasználása pedig csak igen rövid időre segített a francziákon, mert e vad szövetségeseik kegyetlensége csak elkeseredtebbé tette az angolok ellenállását.
Most a franczia Canada vált a háború szinhelyévé. Montcalm nem bírta megakadályozni a nagy tavak vidékén épített franczia erősségek elveszését és az angol sereg, Wolfe tábornok alatt, magát a fővárost, Quebeket vette ostrom alá.
A város erősített fekvése nem tartóztatta fel az angolokat, maga a vezér járt elől, midőn a Szt.-Lőrincztől felvezető szoros úton kettenkint kapaszkodtak fel. Szeptember 12-én szembe állott egymással a két sereg, és Wolfe maga vezette a rohamot. Halálos golyó érte a hőst. Az őt karjába felfogó tiszt felkiált: futnak. A vezér utolsó erejét összeszedve, kérdi, kik futnak, és midőn hallja, hogy a francziák, e szavakkal adja ki lelkét: akkor boldogan halok meg.92 Montcalm is elesett, és nemsokára, a francziák minden törekvése daczára egész Canada elveszett. «Midőn Pitt áttörte azt a vonalat, mely által a francziák meg akarták akadályozni az angol telepek terjeszkedését, öntudatlanul új irányt szabott a történetnek. Canada elfoglalása által eltávolítván az ellenséget, kinek félelme az anyaországhoz kapcsolta a gyarmatosokat és megnyítván azok ereje előtt Nyugot mérhetetlen sikságát, alapját vetette meg az Egyesült-Államoknak.».
A kelet-indiai britt birodalom.
Mindezen harczok, bármily fontosak voltak következéseikre nézve, nem ragadták meg úgy az emberek képzeletét, mint azon küzdelmek, melyeknek eredménye gyanánt egy roppant indiai birodalom jutott angol uralom alá. A tengeri háborúban nem fordult elő egy, a figyelmet teljesen lekötő mozzanat sem; az amerikai területek, melyek birtokáért vívtak, néptelen, szegény és elhagyott vidékek voltak. Indiában ellenben a föld egyik legrégibb és legnagyobb culturnemzete jutott igen rövid idő alatt, szinte csodás módon, angol hatalom alá és ez a hódítás, úgy mint a belőle eredő kincsek és jövedelmek, Nagy Sándor, Cortez és Pizarro vállalatainak emlékét újították meg és homályosították el.
Még a XVII. században Ázsia első, műveltségben és politikai berendezésben egyaránt kiváló birodalma volt a mohammedán nagymoguloknak, Timur khán utódainak indiai császársága. Az agrai Tadzse-Mahal mecset, tán az egész Kelet legszebb épülete a XVII. század derekán épült, Dzsihán khán nejének emlékére. Később, Aurengzeb, az indiai XIV. Lajos alatt már megkezdődött a belső hanyatlás, az egyes tartományok helytartói, a nábobok és szubálik egyre önállóbbak lettek a delhii udvartól, de a pompa és fény még növekvőben volt. Az ő korában jöttek létre Indiában az első franczia és angol gyarmatok, a nagymogul védelme és felsősége alatt. Arra, hogy ezen népességben szinte elvesző telepek valamikor ott uralkodhassanak, akkor nem gondolhatott senki. E telepek egy-egy nagyobb városból állottak, melyhez csak igen csekély környék tartozott, úgy, hogy a portugallok régi birtoka magában is sokkal nagyobb volt, mint az angolok, francziák és hollandusok összes kikötői és rakodó helyei. De Nadir sáhnak, ki egyszerű katonából lett Perzsia ura, diadalmas s véres hadjárata egészen a Ganges vidékéig (1739) egyszerre felfedte a császárság gyöngéit. A nagymogul ezentúl inkább csak névleges uralkodó maradt, a helytartók teljes függetlenségre jutottak és minthogy a birodalom úgy fel volt darabolva, akár a római szent birodalom, az európaiak előtt megnyilt a kilátás arra, hogy legalább egyes részeit meghódítsák.
Francziaország járt ebben elől. Dupleix, Pondichéry helytartója, arra törekedett, hogy az első nagy tengeri háború idején (1744–1748) maga alá hajtsa a többi európai, különösen az angol telepeket s így egymaga képviselje ott az európai érdeket. Derék segítőre talált Bourbon szigetének (Madagaszkár közelében) kiváló kormányzójában, La Bourdonnayeben, ki 1746-ban elfoglalta az angolok főtelepét, Madraszt. De a franczia kereskedő társaság nem akart messzemenő politikai tervekhez fogni, melyek esetleg csökkenthették volna jövedelmeit. De la Bourdonnaye, mint ki túllépett utasításain, fogságba jutott és a börtönben végezte életét. Az aacheni békében az angolok visszakapták Madraszt.
Dupleix állhatatos maradt. Ezekben a harczokban már az indiai fejdelmek is részt vettek, hol az egyik, hol a másik táborban, és kitünt, hogy óriás seregeik szétfoszlanak a néhány száz angol vagy franczia katona előtt. A háború Dupleixnak, mint győztesnek tekintélyét emelte leginkább s így az indus fejedelmek minden módon azon voltak, hogy az ő támogatását nyerjék meg harczaikban s trónviszályaikban. A félsziget (Dekhan) főkirálya ellen trónkövetelő lépett fel és franczia segítséggel győzött is. Az új főkirály (Nizam) igen nagy jogokat adott Pondichéry kormányzójának, ki csak úgy uralkodott fölötte, mint Cortez Montezuma, vagy Pizarro Atahualpa fölött. Nem sokkal később viszály ütött ki a Karnatik tartományának melynek területén fekszik Madrasz s Pondichéry birtoka fölött. Dupleix az egyik trónkövetelőt pártolta, az angolok a másikat segítették. Így, közvetve, ismét fegyverbe állott egymással a két nemzet, noha hivatalosan béke uralkodott. A franczia kormány előtt könnyű volt Dupleixt a béke megzavarójának tüntetni fel, mint a ki nagyravágyásból és pénzsóvárgásból veszedelmes vállalatokba bonyolítja hazáját. A kereskedő társaság, mely nem háborút akart, hanem osztalékot, szintén elejtette őt. 1754-ben visszahívták és ezzel politikai pályája véget ért. A franczia kormány, ha lehet, még hálátlanabb volt conquistadorai iránt a spanyolnál is. Ez az eljárása pedig csirában elfojtotta vezéreinek és tisztviselőinek minden önállóságát, melyre pedig, oly távol a hazától, az ottani telepek vezetése és terjesztése érdekében oly nagy volt a szükség.
Ugyanakkor, midőn a franczia gyarmati birodalom tervezője elhagyta magasra törő számításainak színhelyét, lépett fel ott a brit uralom megalkotója, Clive Róbert.
Clive egy régi családból származó, de szegény és sok gyermekéről gondoskodni nem biró ügyvédnek volt fia. (Szül. 1725 szept. 29-én Shrop megyében.) Atyja beleegyezett abba, hogy Róbert 18 éves korában a keletindiai társaság szolgálatába lépjen, annál is inkább, mert csak a verekedésben tünt ki, de a tanulásban nem igen tett előmenetelt. Az ifju Madraszban élt mint irnok és kerekedősegéd s ez a munka és egész nyomorúságos léte annyira leverte őt, hogy két ízben is agyon akarta magát lőni. A pisztoly kétszer is csütörtököt mondott s így tovább élt azon meggyőződésben, hogy nagy szerepre van még hivatva. Közben sokat olvasott s így midőn Dupleix tervei háborúba keverték a madriszi telepet is, 1747-ben már meglehetős készültséggel lépett a katonai pályára. Ezen nemcsak személyes vitézsége által tűnt ki, hanem még inkább hidegvére és vezéri belátása által. A számító, kimért embernek meg volt az a tehetsége, hogy magával ragadja katonáit és pedig nemcsak honfitársait, hanem a benszülött szipoyokat is. A karnatiki háborúban reá volt bizva Arkot várának védelme. A francziák bekerítették a várat és az őrség nagyon szenvedett az éhségtől. «Ekkor a szipoyk azt ajánlották Clivenek, adja minden gabonáját az európaiaknak, kiknek több élelemre van szükségök. Nekik elég lesz a korpa is.» Arkot védelme sikeres volt és az angol zászló ismét diadalmasan lobogott egész Karnatikban. Majd Dupleix visszahivása után úgyszólván versenytárs nélkül maradnak az angolok és az 1754-iki szerződés mindenben nekik kedvez. Clive ekkor hazatér Angliába, hol nagyon ünneplik s a parlamentbe is beválasztják. De választását megsemmisítik s így ő, már mint fővezér, újra visszatér Indiába, hol különben is tartottak már a francia háború megújulásától. De egyelőre más feladat megoldására volt hivatva.
Bengáliában Szuradzsa Daula nábob jutott uralomra, kinek kegyetlensége elől elődjének több tisztviselője az angol telepeknél keresett és talált oltalmat. A kényúr boszújától félő angolok megkezdték erősíteni telepöket, Kalkuttát. De a nábob szerződésre lépett velük, melynek védelme alatt abban hagyták az erősítést. Így meglephette és elfoglalhatta a védtelen várost és foglyul ejthette az ott lakó angolokat, összesen 146-ot. Ezeket a Fort William börtönébe, az ú. n. fekete barlangba dobatta, melynek egész területe 20 négyszöglábnyi volt. A nyári nap forrósága és a hely szűke, mely gyilkossá tette a levegőt, elvégezte halálos művét. A foglyok halálos küzdelmet folytattak egymás közt egy kis vizért és a kevés levegőért, a mely egy kis ablakon át bejuthatott a börtönbe. Az őrök láttak, tudtak mindent, de senki nem merte felkelteni a zsarnokot, hogy más intézkedést tegyen. Reggelre már csak 23-an éltek. (1756 jan. 19–20).
Az angol kereskedő társaság eddig ép oly kevéssé gondolt hódításra, mint a franczia. De ez a kegyetlenség megtorlást követelt, különben az angol ember többé nem lehet biztonságban Indiában. Abban a rómainak méltó utódja az angol, hogy bármelyik polgárán ejtett sérelmet nemzeti ügynek tekinti. Ezen az uton készítette elő s érte el nagyságát. Most is a madraszi tanács elhatározta a háborút a nábob ellen, kinek birodalma akkora volt, mint Francziaország s kinek alattvalója is volt annyi mint XV. Lajosnak, vagy Mária Teréziának. A flottát Watson admirális vezette, a szárazföldi sereget, mely 900 angolból és 1500 szipoyból állott, Clive Róbert.
Szinte hihetetlennek látszott a nábob előtt, hogy az angolok, ezek a kalmárok, őt meg merjék támadni. De midőn ez mégis megtörtént, midőn Clive már 1757 január 2-án elfoglalta Kalkuttát és azt meg is védte ellene, a fejedelem elvesztette bátorságát. Békére lépett, nagy jogokat és kárpótlást biztosítva a társaságnak. Az angolok azt elfogadták; erejökre a francziák ellen volt szükség. Mindjárt a szerződés után Clive megtámadta és bevette Csandernagort, a francziák bengáliai telepét. Szuradzsa Daula csak most, későn, kért segítséget a francziáktól. Viszont egyik főembere Mir Dzsaffir, Clivehez fordult, hogy segítse őt a trón elnyerésében. A vitéz vezér, a háború villáma, a hogy az indusok nevezték, ki európaiakkal szemben soha sem tért el a becsületesség utjától, megengedettnek tartotta az ázsiai fondorlatoknak hasonló eszközökkel való leküzdését. Az indiai kincsek és erkölcsök csak úgy megvesztegették az angol vezéreket s államférfiakat, mint régen a görög, ázsiai és egypitomi érintkezés a római proconsulokat.
Többek közt egy ízben aláirta Watson admirális nevét, ki tisztán tartotta magát az ilyen üzletektől, hogy rászedhesse a közbenjárót közte és Mir Dzsaffir közt. Nyáron megindult a nábob ellen, ki 60.000-nyi sereget gyűjtött ellene, és Plaszei-nél, a fővárostól, Mursidabadtól délre ütött tábort. Mir Dzsaffir nem pártolt át, és bármily merész volt is az angol vezér, gondolkodóba ejtette az övét húszszorosan felülmuló, erős tüzérséggel ellátott ellenséges sereg. Hadi tanácsot hivott össze először és utoljára életében és midőn az ellene nyilatkozott a csatának, hozzájárult véleményéhez. Majd, hosszasabb magános megfontolás után, mégis elhatározta a csatát. A kis csapat megtámadja a sok ezernyi ázsiai sereget és az angol ágyuk szétrobbantják a nábob kiséretét, Mir Dzsaffir elpártol és a gyalogság rohama vad futásba dönti a nábob hadait. Ez az egy nap, 1757 jun. 24. elegendő volt Bengália meghódítására. Csak a nábobbal levő kevés franczia állott ellen, de csakhamar azt is magával seperte a futamodók árja. A győztesek közt csak huszonheten estek el. Szeradzsa Daula megöletett és Clive Mir Dzsaffirt ismerte el Bengália urául. Óriási zsákmány jutott az angolok kezébe, melyet 25 millió frtra becsültek. A szerződés szerint az új nábob 56 millió rupiát (forintot) fizet, Bengáliából kizárja a francziákat és az angol területet nagyon kiterjeszti. De ez nem volt elég. A győztesek, elől maga Clive, kiméletlenül zsarolták az országot és a nagy vezér kapzsisága és szószegései által mocskolta be babérait. Nem is változott az angol hódítás által más, minthogy a régi zsarnokok mellett most újak, ravaszabbak és erősebbek, szítták a nyomorult bengál nép vérét.
Nemsokára elérkezett az alkalom névleg is uralkodóvá tenni az angol társaságot a több mint 30 millió által lakott Bengáliában. Oly nagy volt már az angolok tekintélye, hogy seregök közeledésének híre visszavonulásra birta a nagymogul parancsára Bengáliába betörő rohilla törzseket. Midőn Mir Dzsaffir, ki szeretett volna megszabadulni Clive gyámkodásától, az angol kereskedés fejlődésére féltékeny hollandusokkal kezdett fondorkodni, Clive megtámadta és megsemmisítette a hollandusoknak Bengáliába jövő hajóhadát és seregét.93
Ezalatt a Dekhánon végkép eldőlt a francziák és angolok közötti harcz. A háború kitörése után Lally-Tolendal gróf, egy ir menekült család sarja jött Pondichérybe mint franczia parancsnok. Bár a franczia társaság hivatalnokai inkább akadályozták az angolokat gyülölő férfit, elhatározta az angol gyarmatok megtámadását. Sikerült is egy angol erősségnek, és magának Madrasznak is elfoglalása, de a várost védő Szt. György várban tartja magát az angol őrség és visszavonulásra kényszeríti Lally-t (1759 febr. 17.). A rosszul táplált és fizetett franczia sereg nagy része elhagyja zászlóit, a többit csak emberfeletti munkával tartja együtt a vezér. A Vandivas mellett (Madraszról d. ny.-ra) 1760 jan 22-én vivott csata megsemmisítette a franczia gyarmati hatalmat. Ezentúl csak Pondichéry maradt Lally kezében, míg 1761-ben az angolok el nem foglalták. Lallyt hazájában törvényszék elé állították, és bűnbak gyanánt 1766-ban halálra itélték, bár nem volt más bűne, mint az, hogy kimutatta a franczia gyarmati politika egész gyengeségét. La Bourdonnaye, Dupleix és Lally, kik sem bátorságra, sem észre, sem jellemre nem állottak hátrább a győztes angoloknál, hazájuk rossz kormányának estek áldozatúl. A parlament később, különösen Voltaire felszólalására kénytelen volt kimondani, hogy Lallyt ártatlanul végeztetett ki.94 Az angolok most megszabadultak a hollandus és franczia versenytől, és bár az 1763-ban kötött béke az utóbbiaknak visszaadta Pondichéryt, többé nem vetekedhettek az uralom fölött az angolokkal. A kelet-indiai társaság zavartalanul folytathatta művét: Nagy Británniánál tizenkétszer nagyobb és népesebb ország meghódítását, kizsarolását.
Clive végtelen kincsekkel megrakodva tért vissza 1760-ban Angliába. Példátlan sikere, a biztos kilátás roppant meggazdagodásra Bengáliában, a társaság szolgálatába indította az angol szerencsevadászok hadát. A társaság hivatalnokai korlátlan hatalomml intézkedtek a föld egyik legnagyobb birodalmában és senkinek sem tartoztak felelősséggel. Sem műveltségök, sem jellemök által nem voltak képesek ellenállani a kisértésnek. Még a legbecsületesebbek is megengedettnek tartották minden erkölcsi szabály mellőzését, ha benszülöttekkel érintkeztek. Nem volt jó fizetésük és azért az alsóbb hivatalnokok elkezdtek kereskedni, tudva, hogy hatalmuk miatt nem versenyezhet velük senki. Ők fel voltak mentve a vám alól és gyakran eladták e jogukat más kereskedőknek, máskor pedig minden concurrenst eltiltottak a kereskedéstől. Egyedárúságot gyakorolva, ők szabták meg az áruk árát és erőszakkal kényszerítették a népességet vételre, illetőleg eladásra a szabott áron. A belföldi hivatalnokokkal ép úgy bántak, mind a föld népével és monopoliumaik és zsarolásaik által mondhatatlan nyomort idéztek elő. «A belföldi uralkodók gyakran zúgtak viharként nagy területeken át, pusztulást és romlást hagyva utokon; az angol elnyomás másnemű vala. Sohasem tapasztaltak a bennszülöttek előbb oly ügyes, kémkedő és kemény zsarnokságot. Minden, a társaság szolgálatában álló szipoy úgy tett, mintha az urak egész hatalmával volna felruházva. Egész, valaha virágzó és népes kerületek váltak pusztákká. Az angol kereskedők megjelenésekor a faluból elköltözött a népesség, a boltokat becsukták és az utakat ijedt menekülők lepték el».95
A magasabb hivatalnokok különösen a belföldiek cselszövevényeibe való avatkozás által gazdagodtak. A társaság nem uralkodott közvetetlenül, hanem a belföldi tisztviselők csak az angol pártfogás mellett maradhattak meg és emelkedhettek. Ezt drágán fizették meg s a nép kisajtolásában kerestek kárpótlást. Még a fejedelmek sem képeztek kivételt. Mir Dzsaffir helyett nemsokára vejét tették meg Bengália nábobjának. Ez szerette volna korlátozni az angol zsarnokságot és a leghatalmasabb belföldi fejedelemmel, az audi nábobbal egyesülve ellen készült állani a társaságnak. Hanem az angol fegyelem és vitézség újra győzött, a nábob Buxarnál (Patnától keletre a Ganges mellett) 1764 szept. 15-én teljes vereséget szenvedett, s a nagymogul is angol befolyás alá jutott. Bengáliában még megmaradt a nábobi hivatal, de a nábob csak annyi katonát tarthatott, a mennyit a társaság engedett, a belső kormány, a pénzügy és kereskedés angol felügyelet alá jutott. Ez az egy ország a plaszeii csata óta 1766-ig körülbelül 6 millió fontot «ajándékozott» a társaságnak. Ugyanazon időben lett Karnatik nábobja is hűbérese a társaságnak.
Mindamellett a társaság pénzügyei igen rossz lábon állottak. A zsarolások a vezéreket, tisztviselőket gazdagították, de nem a részvényeseket. Minthogy Indiában egyáltalán nem törődtek a társaság rendeleteivel, elhatározták Clivenek, mint teljes hatalmú főkormányzónak odaküldését. Ez a rendkivüli férfiú rövid másfél év alatt (1765–1767.) megmutatta, hogy kormányzó és szervező tehetsége ép oly nagy, mint vitézsége és katonai lángesze. Véget vetett a háborúnak, mely megtörte a nagymogul és az audi nábob hatalmát. Az utóbbi visszakapta az országot, a mogul pedig ünnepélyesen a társaságnak engedte át Bengália bevételeit. A bengáliai nábobnak csak neve maradt meg.
Egészen véget akart vetni a tisztviselőknél annyira elharapódzott visszaéléseknek. A társaság igazgatósága nem akarta azok fizetését felemelni és így más orvosszerre kellett gondolni. Eltiltották az ajándékok elfogadását és a kereskedés űzését, de a legjövedelmezőbb árúnak, a sónak monopolium által biztosított hasznában rangjának arányában osztozott minden angol hivatalnok és tiszt. E rendszabályokat az egész angol gyarmat ellenállása daczára keresztül is vitte. A hivatalnokok nem akartak szolgálni, másokat hozatott Madraszból. Egyszerre 200 tiszt mondott le és csak az indus katonák hűsége tartotta fenn a kormányt. Hanem, midőn Clive 1767. januárban visszament Angliába, a társaság nem hagyta jóvá a sómonopoliumot illető rendelkezését és így újra feltámadtak a régi visszaélések.
Minthogy a társaság pénzügyei mind nagyobb zavarba jöttek és az az állam támogatására szorult, 1767 óta a parlament nagyon behatóan kezdett foglalkozni az indiai ügyekkel. Az egész angol nemzet kötelességének tartotta, hogy megakadályozza a védtelen hindu nép kifosztását. Senki sem akarta hinni, hogy angol alattvalók valóban zsarnoki hatalmat gyakoroljanak, minden felelősség nélkül. Másrészt a kormány sem igen avatkozhatott be, mert a társaságot kereskedelmi szabadságlevele biztosította, az ellenzék pedig nem látta szívesen, hogy a kormány rendelkezzék az indiai társaság jövedelmeivel és befolyásával. Innen van, hogy 1773 óta folyton új meg új javaslatokat terjesztettek be, az indiai kormány szervezéseit illetőleg, de az csak 1784-ben vált törvénynyé (India Bill).
A társaság pénzügyi bajai mellett is e korban még erősödött és gyarapodott a Clive által megalapított birodalom. Ez a nagy hadvezér, ki, mint Plassey lord, a felsőházba jutott, nemsokára éles támadásoknak volt kitéve a parlamentben az indiai visszaélések miatt. Az alsóház igen erélyesen elitélte az indiai rossz kormányzást, de midőn az ő személyére került a sor, nagy tetteinek emléke győzött és míg közigazgatását rosszalták, kimondták, hogy ő nagy és jelentékeny szolgálatokat tett hazájának. E per még jobban aláásta roncsolt egészségét és a győzhetetlen hadvezér önkeze által vetett véget életének (1774 nov. 22.)96
India megtartása és továbbfejlesztése Warren Hastingsnak volt érdeme.97 Hastings kitünő nevelésben részesült, de szegénysége miatt már tizennyolc éves korában a társaság szolgálatába lépett. Clive nagy hasznát vette a benszülött fejedelmekkel való alkudozásban. Érdemei miatt a parlament, mely akkor kezébe vette az indiai ügyek vezetését, 1773-ben őt nevezte ki India főkormányzójává, kinek alá voltak rendelve a madraszi és bombayi elnökségek. Ő alapította meg a társaság közvetetlen uralmát Bengáliában; a nábob angol nyugdíjból élt. Nem volt hadvezér, hanem a közigazgatás szervezésében és a diplomatiai ügyek vezetésében nem volt párja. A társaság segédeiből és irnokaiból vált az a tisztviselő testület, mely bizonyára legfőbb büszkesége az angolok indiai uralmának. Nagy bajokkal küzdve véget vetett a gyarmati törvényszékek túlkapásainak és adórendszerénél jobbat addig Ázsia nem ismert. Ép oly erősen lépett fel a corruptió ellen, mint Clive, de a mellett megnyerte nemcsak a hivatalnokoknak, hanem a hinduknak is szeretetét. Bár szaporította a társaság jövedelmét és évenkint 5–6 milliónyi felesleget bocsátott annak rendelkezésére, nem terhelte új adóval a népet. Ő volt az első hatalmas európai, ki nemcsak sympathiával viseltetett Hindosztán népe iránt, hanem valóban ismerte is annak sajátos és sok tekintetben oly magasan álló műveltségét. Bár politikája a fejedelmekkel szemben semmivel sem volt erkölcsösebb Cliveénél, a köznép őt istenítette, mert nemcsak kormányozta, hanem meg is védte. Indiából, mely eleinte tisztán zsákmány volt, később a parlament beavatkozása és a kormány felelőssége alatt virágzó ország lett. Bár a társaság még mindig a jövedelmet tartá elsőnek, bár az éhség még sok százezrével szedte áldozatait, a népesség nagyobb védelmet, biztosságot és méltányosságot élvezett, mint bármely más ázsiai nemzet. Warren Hastingsot is perbe fogták és pere az angol felsőház előtt felfedte az indiai politikai kereskedés és pénzügy minden rejtelmét. Bár a vádlott kétségtelenül csalt és zsarolt a társaság érdekében, hosszú viták után őt is felmentették.
Egy időben, egymással a legszorosabb kapcsolatban megy végbe a XVIII. századnak két legfontosabb politikai ténye: tengeren az angol túlsúly és uralom megalapítása, szárazon a porosz hatalomnak az osztrák mellé emelkedése. Különösen az 1759. év volt döntő a tengeri és gyarmati politikára nézve; az tette egyuttal nyilvánvalóvá Francziaország teljes kimerülését is. A versaillesi udvar már akkor megkezdte az alkudozást Angliával. Pitt azonban nem akart megállani a fél eredménynél és így tovább folyt a háború. Az új franczia minister, Choiseul herczeg, nagy diplomatiai sikert ért el az 1761-ben kötött családi szerződés által, mely Spanyolországot arra kötelezte, hogy a maga erejével és dynastiája más birtokaival, Nápolylyal és Parmával együtt, 1762 májustól fogva szintén részt vegyen a háborúban. Pitt ismerve a szerződést, meg akarta előzni a spanyol hadizenetet. Sietni akart, hogy az ezüst flottát még a tengeren érjék hajói és örvendett, hogy nemzetének óriásira nőtt hatalmával és lelkesedésével egyszerre megdöntheti mindkét Bourbon nagyhatalom gyarmati birodalmát.
De a nagy angol államférfiú akkor már nem rendelkezett hazájával. Az új király, III. György, ki nagyatyját 1760 októberben követte a trónon, maga akart uralkodni. Nem volt ugyan arra való tehetsége, de megvolt a makacssága s a népszerűsége. Ő már nevelésénél fogva angol, még hibáiban is az, és az angol nemzet örvendett, hogy ismét mutathatja loyális érzését. A skót Bute gróf, a király volt nevelője, elhatározta, hogy személyes uralom alapítására használja fel a kedvező hangulatot. Ehhez járult, hogy a ministerium sem volt már egységes; több tagja csak nehezen tűrte Pitt felsőségét s véget kivánt vetni a háborúnak, mely csak a «nagy commoner» dicsőségét növeli s őt nélkülözhetlenné teszi. Mint fél századdal előbb, most is a toryk kormányra és hatalomra jutása a békekötéshez vezetett és Pitt Marlborough sorsára jutott. A kormány nem fogadta el javaslatát, hogy háborút kell izenni Spanyolországnak, mire ő lemondott (1761 okt. 5.). Ő, ki annyi millióval rendelkezett és oly magas fokra emelte hazája gazdagságát, szegény maradt; csak neje részére fogadott el főuri rangot és nyugdíjat. Így népszerűsége megmaradt, de igazi nagy hatáskörhöz többé nem jutott.
A háború befejező szakában is érezhető volt még Pitt keze. Az összes nyugotindiai franczia gyarmatok 1762 elején angol uralom alá jutottak s midőn Spanyolország beállott hadviselő félnek, az angol flotta rövid ostrom után elfoglalta Havannát, Cuba sziget fővárosát; elfogta a spanyol hajóhad nagy részét és 3 millió fontra becsült zsákmányt ejtett. Egy hóval később egy más hajóhad az ázsiai spanyol birtokok metropolisát, Manilát, a Philippin-szigetek fővárosát ejtette hatalmába. A Bourbon-udvarok kimerültek és miután ugyanakkor Nagy Fridrik is túlsúlyra jut, az angol politika arat győzelmet tengeren és szárazon és írja elő a békét.
De a háborúnak jelentősége nem csupán az angol világbirodalom megalapításában állott. Közvetett következése talán nem kevésbbé fontos. A franczia nemzetet addig nagysága s dicsősége kárpótolta szabadságáért és a fényes haditettek elfeledették az udvar erkölcstelenségét és pazarlását. Most a régi kormányrendszernek utolsó nagy erkölcsi ereje, katonai becsülete is megingott, mert a veszteség nemcsak fájdalmas volt, hanem gyakran szégyenletes is. A nagy költség pedig, melyet a háború okozott, teljes ziláltságba döntötte az állam pénzügyeit, melyből azok, a régi tényezők erejével, többé szabadulni nem birtak. Mindez új erkölcsi és anyagi erőknek fellépését tette szükségessé s a forradalmi eszméknek s embereknek nyitott teret. Az új helyzet első fontos ténye, mint láttuk, a jezsuita rend feloszlatása volt.
Végre a legközelebb észlelhető nagy következése a tengeri uralomért folyó küzdelemnek az volt, hogy a gyarmatok sokkal nagyobb önállóságra és jelentőségre jutottak, mint addig. Az angol telepesek szinte már mint önálló fél vettek részt a harczokban és járultak azok sikeréhez és így a győzelem után méltán követelhettek az addiginál nagyobb autonomiát s szabadságot.
A Párisban 1763 február 10-én kötött béke különösen azért fontos, mert véget vet a francziák birtoklásának Észak-Amerikában. Francziaország lemondott Canadáról és Cap-Bretonról és csak azt a jogot nyerte, hogy halászhat Új-Fundland és a Szt.-Lőrincz-öböl közelében. Spanyolország Floridát engedte át és Francziaországtól Louisianát nyerte kárpótlásul. Másrészt a francziák visszanyerték legfontosabb birtokaikat Nyugot-Indiában. Afrikában is vsisszaszállott birtokukba a rabszolgakereskedése miatt fontos Goree. Hindosztánban szintén az 1749 előtti birtokállapot állott helyre. Csakhogy a francziáknak nem volt szabad Bengáliában katonaságot tartani és várakat építeni. Még lealázóbb volt reájok nézve, hogy Európában is le kellett rontania Dünkirchennek új erősítéseit.98 A békét Pitt ellenzése daczára, kinek betegsége miatt megengedték, hogy ülve mondja el beszédjét, elfogadta az angol parlament.
«Mit vesztettünk el?» kérdi egy nagy franczia iró és azt válaszolja: «Nem kevesebbet, mint a világot.»99