XVI. Lajos koronázási esküje Reimsban.
Saját festménye után metszette ifj. Jean M. Moreau (1741–1814.).
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
II. RÉSZ.
A FRANCZIA FORRADALOM.
V. FEJEZET.
Francziaország XVI. Lajos korában.
Főszempont. – A reform kisérlete. Turgot. – A királyné. A nyakék pöre. – A pénzügyi bukás, Necker. Calonne és a notableok. – A rendek gyűlése. – Az états généraux nemzetgyűléssé alakulnak át.
Lehet-e még újat irni a franczia forradalomról?
Szinte képtelennek látszik még a gondolat is. Magában a British Museumban egy nagy termet töltenek meg az ezen eseményre vonatkozó munkák, és mióta láttam, még tömegesen jelentek meg új publicatiók, egyes vidékekre, személyekre, intézményekre nézve bővítve az anyagot. A mi pedig a feldolgozást illeti: Francziaország nagy történetírói egymás közt és a külföldi historikusokkal szinte versenyre keltek, hogy lehető hű és szép rajzát fessék a korunkat bevezető és annak irányt adó mozgalmaknak. Megvilágították franczia, angol, német szempontból, megvilágították radicalis, conservativ, liberalis és socialista szempontból. Hisz mindenkinek, ki komolyan gondolkozik történetről, számot kell adni magának azon eszmék és tények sorozatáról, melyek nemcsak környezetünket változtatták meg, hanem egész gondolkodásunkban, szellemi és erkölcsi lényünkben mély nyomot hagyva, most sem szüntek meg hatni. A tényeken a történetíró nem változtathat, de azok csoportosítása, megitélése, rendszerezése nemcsak joga, hanem kötelessége is. Tanulmányán kívül meggyőződését, politikai és társadalmi felfogását itt kell kifejtenie, színt kell vallania.
A XVIII. század szelleme az anyagi és szellemi munka felszabadítására, az egyházi és világi önkény eltörlésére, az emberi nem boldogulására törekszik az erkölcs, humanitás és a haladás útján. Az a hibája kétségtelen, hogy nem számolt a hagyomány hatalmával, nem vette tekintetbe azt, hogy nemcsak az elnyomás és a visszaélés fejlődött történeti alapon, hanem minden emberi intézmény és erkölcs. De abba a hibába nem esett, hogy az új, boldogabb kor előidézését a vak véletlenre, vagyis a tömegekre bizta volna. Várta a haladást a philosophus íróktól, várta a philosophus királyoktól és kormányoktól, várta a felvilágosodás általános terjedésétől, de a szervezetlen, tanulatlan, elvadult sokaságtól nem várta. Annak javát tartotta szem előtt, de lehetetlennek tartotta, hogy azt saját maga munkálja és biztosítsa. Liberalis volt minden izében, de demokratikus nem volt.
Így jött létre az a szellemi egység a politikai ügyek megitélésében, mely ép olyan jellemző a XVIII. századra, mint a renaissance a középkor végére nézve. Bárminő nagy volt is a különbség egyének és nemzetek közt, ebben egyetértett az angol és a franczia, az orosz, a német, a magyar és az olasz művelt ember: egyetértett Pitt és Turgot, Nagy Fridrik és II. József, Washington és Beccaria, Lessing és Kazinczy Ferencz.
Csak egy kivétel szembetünő: Jean Jacques Rousseau. Ő nem a haladás embere, hanem a természeti állapothoz való visszatérésért rajong. Ő nem szabadságot akar, hanem egyenlőséget, nem kétkedést, hanem meggyőződést, nemcsak erkölcsöt, hanem hitet is. A svájczi republikánusnak, a genfi presbyterianusnak demokratikus érzülete szinte az egyetlen, de annál hatalmasabb a dissonantia a felvilágosodás korának összhangjában. Minthogy a régi ellen közösen harczoltak, ezt az eltérést a kortársak nem igen vették észre. Rousseaut együtt szokták emlegetni és dicsőíteni Voltairerel és Diderotval, noha ezek a férfiak nagyon jól tudták, mily nagy és lényeges nézeteik közt a különbség. De midőn a régi megdől és új alakulások kezdődnek, Voltaire iskolájával és az encyklopaedisták utódaival szemben találjuk Rousseau evangeliumának hirdetőit, az egyenlőség tanának apostolait. A szabadság, egyenlőség, testvériség jelszava együtt jelenik meg a történet szinpadán, de mikor a cselekvés megkezdődik, az egyenlőség nevében megölik a szabadságot, meg a testvériséget is.
Egyáltalában nincs tévesebb és következéseiben károsabb, mert a tények iránt elvakító vélemény annál, mely a liberalismus azonosságát hirdeti a demokratiával. Épen a franczia forradalom története rendkívül tanulságos arra nézve, hogy lássuk, mennyire nem azonos, sőt gyakran ellentétes ez a két politikai fogalom. Maga a történet, az élet lép fel mint mesterünk: 1789 óta több mint egy századja oktat ezerszeres példákkal és tapasztalatokkal. Halljuk, mit tanít.
Az intézmények addig fejlődnek és örvendenek tekintélynek, míg megfelelnek azon feladatnak, melynek teljesítésére alkotvák. Ha a viszonyok változása bizonyos irányban szükségessé teszi változtatásukat, a reform még megmentheti lényegöket. De ha a javítás elmarad, ha az ujonnan keletkező politikai és társadalmi szükségek nem találják meg bennök kifejezésöket, egy szóval, ha az államok belső alapja egészen átalakult: nem marad megdöntésökre hátra más, mint az új szellemnek új formákra való törekvése: a forradalom.
Francziaország alkotásában szinte egyenlő része volt a nemességnek, az egyháznak és a királynak. XIV. Lajos óta mindinkább a királyságban, az ország szervezőjében, védőjében és birtokosában központosult minden hatalom. De alig hogy ezt kivívta, nemcsak ellene, hanem az egész régi állapot ellen fordul a minden elmét elfoglaló szellemi mozgalom. A skepsis megtámadja az egyházat, melyet már nem véd meg főpapjainak jámborsága és tudománya, sem a szerzetesek térítő és a lelkeket elragadó munkássága. Az emberek egyenlőségének tana megtámadja a nemességet, mely élvezetekbe és udvari szolgaságba merülve, csak ritkán emlékezett arra, hogy hadi érdemeinek köszöni örökös kiváltságát.151 Végre a nemzet önrendelkező jogának, a kormány felelősségének tana gyökerében megtámadta, ha nem is a királyságot, de legalább annak isteni jogából következő igényét a korlátlan hatalomra.
A felvilágosító irodalom optimismusa nem gondolt erőszakos rázkódásra; a szebb jövőt az uralkodók belátásától és emberszeretetétől remélte. Miért ne fordíthatná a király jóra azt az óriási hatalmat, mely kezében van: miért ne követné a Trajanok, Marcus Aureliusok, II. Józsefek példáját? Alig találunk egy vonatkozást is forradalomra, a királyság megdöntésére. Csak az eszes Walpole írja 1775-ben: «Felkelés Francziaországban, felkelés Csehországban,152 felkelés Amerikában! Azt hiszem a világ századéves lázaknak van alávetve»153
Ezek a felkelések, melyeket a kenyér hiánya és az adó terhe idéztek elő, szinte állandóak voltak XV. Lajos utolsó évtizedeiben. De a király és politikája nem változott, még Damiens orgyilkossági kisérlete is csak ádázabbá tette az elnyomást. Valóban tulajdonának nézte országát, melynek jövedelmét kénye-kedve szerint pazarolhatja udvara fényére, kedveseire, Madame de Pompadourra, Madame Dubarryra, az egész «szarvasparkra», mely mintegy háremje volt, sőt néha politikai czélokra is. Sem a nagy tengeri háború csapásai, sem a mind általánosabbá váló forrangás, mely még a békés párisi parlamentet is felszólalásra ragadta, nem birta megingatni trónját, sem felkelteni lelkiismeretét. Ez a lelketlen, buja ember, a ki kicsapongásaiért a vallásosság külső szinlelésében adott némi elégtételt, de a ki sohasem tudta, mi Isten, mi az emberi méltóság, úgy halt meg, a mint élt: a bűnök fertőjébe sülyedve (1774). Mondják, hogy tisztában volt azzal, hogy ő alatta még nem lesz baj, «de utódjának ugyancsak össze kell szednie magát».
Ez az utód, unokája, XVI. Lajos, kit méltán neveztek az «óhajtottnak» (le désiré), jólelkű, de kis tehetségű ifjú volt, kiben meg volt az őszinte szándék népe boldogítására, de kinek elhatározásai természetesen környezetétől függtek. Megfelel a várakozásnak, philosophusokkal veszi magát körül: Turgot lesz a pénzügyminister, Malesherbes, Voltaire tanítványa, a királyi ház ministere. Mindenki örvendett a békés átalakulásnak, még a skeptikus Walpole is a legnagyobb elismeréssel szól párisi leveleiben «az erény uralmáról». Ezt a bizalmat különösen Turgot érdemelte meg.
XVI. Lajos koronázási esküje Reimsban.
Saját festménye után metszette ifj. Jean M. Moreau (1741–1814.).
Ez a nagy férfiú, a physiokrata iskola feje, egy régi előkelő családnak volt ivadéka. Szülei, mint ifjabb fiút, az egyházi pályára szánták, de nem akadályozták, hogy a közigazgatás szolgálatába lépjen, midőn huszonnégy éves korában 1751-ben befejezte theologiai tanulmányait. Korán kitünt rendkívüli olvasottsága és gyors felfogása által, s mint az encyklopaedia munkatársa, nagy irodalmi hírnévre tett szert. Nem elégedett meg az irodalmi dicsőséggel és a parlamenti carriérerel, egész tehetségét nemzete jólétének kivánta szentelni. Erre bő alkalma nyilt, midőn 1761-ben Limoges vidékénak (a Loire és Garonne közti terület egy részének), Francziaország egyik legjobban elmaradt tartományának intendansává neveztetett ki. Erélyes intendans a maga kezében egyesíthette az egész közigazgatást és Turgotnak bő alkalma nyilt megvalósítani, bár szűk téren, korának és saját magának eszméit. A földadó egyenletesebb felosztására, a robot megszüntetésére, a közlekedés előmozdítására, a köznyomor enyhítésére fordította figyelmét. Az 1770–1-iki nagy éhség alkalmával a burgonyaültetés terjesztése és a marhatenyésztés előmozdítása által segített a népességen. Adminisztratiója nem kevesebb dicsőséget szerzett neki, mint ez idő alatt megjelenő művei. Midőn a király ministerévé nevezte ki, az egész nemzet örömmel fogadta a hírt, csak kormányzóságának népe sajnálta távozását. Előbb a tengerészetnek állították élére, majd egy hónap mulva a pénzügy igazgatását bizták reá, mint «controleur général»-ra.
Colbert e hivatalban vetette meg a modern Franciaország gazdasági alapjait, s utódjára nem várakozott csekélyebb feladat. De míg XIV. Lajos nagy ministerének művét urának nagyravágyása és önkénye segített megrontani, Turgot biztosan számíthatott királya kegyére. A népe jólétét őszintén óhajtó uralkodó meghajlott Turgot szelleme előtt, s mindjárt első alkalommal jóváhagyta az új minister gazdasági reformterveit. Turgot ezeket egy a királyhoz intézett levélben összefoglalva, szükségesnek mondá a legnagyobb takarékosságot. Csakis az mentheti meg a királyságot a fenyegető fizetésképtelenségtől, mely különben az első ágyúlövésre bizonyosan várható. Nem szabad gondolni sem állami tönkre, sem az adók felemelésére, sem kölcsönökre. Egytől tart: a király jóságától. Ez ellen saját jósága védje meg a királyt; gondolja meg, honnan jő az a pénz, melyet udvari emberei közt kioszt, és hasonlítsa össze azoknak szegénységét, kik szolgáltatják, azok állapotával, kik számot tartanak a király bőkezűségére. Véget akar vetni minden visszaélésnek, mert mindegyiknek terhe a népre hárúl és mindegyikből él valaki. Bizik a királyban, hogy fenn fogja őt tartani azok lármája ellenében, kiket rendszere maga ellen fog lázítani. Még azokat sem szabad gazdagítani a nép rovására, kiket a király szeret. Lelkesítve e bizalomtól, mely őt a rágalmak ellen meg fogja óvni, fog a nagy munkába.154
Malesherbes.
Halle rézmetszetének kisebbített mása.
Valóban a mily óriási volt a feladat, oly fáradhatatlannak és mindenre kiterjeszkedőnek mutatkozott a nagy minister. Ha szemére vetették, mily kevéssé kiméli magát, csak azt felelte: családom nem hosszú életű, fel kell használnom az időt. Tíz évet elegendőnek tartott az ország egész állapotának megváltoztatására, egy új, boldog kor előidézésére. Midőn a financiák vezetését elvállalta, a függő adósság maga 225 millió frankot tett ki és a bérlők előlegei további 78 milliót, úgy hogy az egész 370 milliót kitevő jövedelemnek csak csekély része volt szabad. Kiméletlenül járt el, megnyirbálta még az udvarnak költségét is és így évi 34 millióval apasztotta az ország terhét. Ép oly erélylyel küzdött saját ministériumában is a visszaélések támaszai ellen, s elbocsátotta több igen előkelő tisztviselőjét. Hanem a visszaélések megszünése és a takarékosság csak egyik részét képezte terveinek, s nem is a legfontosabbat. A kezébe adott hatalmat az államtudomány értelmében a nemzet javára akarta felhasználni.
Előbb az állam pénzügyei fölött korlátlanul rendelkező főbérlők (fermier général) hasznát csökkentette az állam javára az által, hogy új feltételek alatt adta bérbe a jövedelmeket. A physiokrata rendszer értelmében 1774 szept. 13-án szabad gabonakereskedést engedett az egész országban, míg azelőtt azt szoros korlátok közt tartották, az éhségtől való félelemben. A minister e balvélemény eloszlatására igen beható indokolást írt bevezetésül a rendelet elé. Voltaire lelkesedéssel mondá: Ez az első eset, hogy a király okoskodott népével. Ez indokolás a mai napig is legdöntőbb okokkal mutatja ki a szabad kereskedés hasznát és szükségét. Néhány nappal később eltörli a kereskedést eddig korlátozó belső vámokat.
A városokban is roppant sok apró adó nehezedett a forgalomra. Ezek eltörlését is előkészítette a kormány. Az ipar és kereskedés előmozdítására szolgált a «droit daubaine» nevű jog eltörlése, mely szerint a birodalomban végrendelet nélkül meghaló idegenek vagyona a királyra száll. Véget vetett sok, az iparra gátló hatású tilalomnak és előjognak. Kitünő útak és a postaközlekedés szabályozása által emelte a forgalom gyorsaságát.
A lit de justice helyrajza.
A. A király. B. A dauphin. C. A főkamarás. D. A főistállómester. E. A királyi vérből való herczegek. F. A világi, G. az egyházi nagyok. H. Marsallok. I. A testőrség négy kapitánya és a svájczi gárda feje. K. Páris főbirája. L. Francziaország kamarása. M. Főudvarmester. N. A király pálczahordói. O. Hat herold. P. A parlament elnökei. Q. A kérvények kamarájának elnökei. R. Az állami tanácsosok. S. Az állami titkárok. T. A szentlélek-rend lovagjai. V. A provinciák kormányzói. X. A provinciák helytartója. Y. A nagy kamara tanácsosai. Z. Az irodai igazgató és segédei. . Az udvari tanácsosok. AA. A várkapitány. BB. A nagy kamara főajtónállója. CC. A kérvényező kamara tanácsosai. DD. A királyi ülnökök. 1. A hat gardes de la manche. 2.A testőrség főkapitánya. 3. A testőrség. 4. A király ajtaja. 5. Kis kabinet a királyné és a dauphin számára. 6. Lépcső a közönség számára. 7. Pad alacsonyabb udvari hivatalnokok részére 8. s a közönségnek. 9. Lépcső a pairek helyéhez. 10. Lépcső az egyházi méltóságok helyéhez.
A deficit egy év alatt 22 millióról 15-re apadt, a közhitel oly mértékben emelkedett, hogy a kormánynak 4 százalékra ajánlottak kölcsönt. 1776 febr. 6-án egyszerre hat rendelet jelent meg, melyek közül a közmunkára szolgáló robot eltörlése és adó által való megváltása is fel volt véve, mely adó alól a kiváltságos rendek sem voltak felmentve. E rendszabály egyenesen a parasztság javát tartá szem előtt. Védelmére ez emlékezetes elvet mondá: minthogy a kormány kiadásainak czélja a közhaszon, mindenkinek hozzá kell járulni; és minél nagyobb előnyökben részesül valaki a társaság által, annál inkább tiszteletére válik, ha osztozik a terhekben. Hasonló fontosságú volt az ipar szabadságának fejlesztésére nézve a czéhek előjogainak eltörlése. A czéhek tagjainak kizárólagos jogai ellen az emberi jogokra hivatkozott. «Isten a mint a szükség érzetét keltette az emberben, a munkát adta neki eszközül a szükség kielégítésére és a munka jogát egyenlően adta minden embernek.» A kereskedés előmozdítására bankot alapított, megengedte a gyarmatokkal való kereskedést minden franczia kikötőből és feloldotta a borkereskedést eddigi korlátai alól. Hasonló erélylyel és belátással szervezte a közegészségügyet is. Az amerikaiak harcza Anglia ellen, mely igen kedvező alkalmat nyujtott Francziországnak beavatkozásra, megszakítással fenyegette e reformokat, de Turgotnak sikerült meggyőzni a királyt a béke fentartásának szükségéről.
Mind e nagy munka és átalakítás nem mehetett végbe az érdekelt felek ellenállása nélkül. Mindjárt, miután a gabonakereskedést szabadjára hagyta, sok helyütt felkelt a nép, éhségtől tartva, ha a helyben termett gabonát elszállítják. A parlament ellene nyilatkozott és midőn Párisban a drágaság miatt zavar támadt és kezdték kirabolni a pékeket, megigérte közbenjárását a királynál, hogy szállítsa le a gabona árát. Úgy látszik, hogy a népies mozgalmat maguk a rendőri körök vezették, melyeknek előljárói minden módon meg akarták buktatni a ministert.155 Turgot jól tudta, hogy a parlament ellensége lesz minden reformnak, azért ellene is volt visszaállításának. Ha a királyi hatalom jót akar, kár azt bármily intézmény által korlátozni. Sikerült is a király segítségével legyőzni a parlamentet és a katonai erő igénybevétele csakhamar véget vetett a «lisztháború»-nak. De így megingott Turgot népszerűsége, mely addig legbiztosabb támaszáúl szolgált és melynek nem akarta feláldozni meggyőződését.
Lit de justice Versaillesban, 1776-ban.
Jean Girardé (1709–1778.) festménye után.
Az egyház elejétől fogva gyűlölte a philosophus államférfiút és e gyűlölet még magasabb fokra hágott, midőn Turgot a király koronázása alkalmával ki akarta hagyatni az eskü azon pontját, mely a királyt az eretnekek kiirtására kötelezte. Az udvari költségek megszorítása ellene fordította az egész, addig azokból élő nemességet. Minden kiváltság kezet fogott ellene: az egyházi, a nemesi, a parlamenti, még a czéhek is. A közmunka megváltása és a többi reform csak a parlament határozott ellenállása után volt beczikkelyezhető és magának a királynak kellett közbelépni, hogy egy «lit de justice»-ben beczikkelyezzék rendeleteit. Maga a király nem vonta még meg bizalmát ministerétől. De az általános oppositiónak, melynek élére maga a király öcscse, a provencei gróf állott, nem sok idő kellett, hogy magával ragadja a gyenge fejedelmet is. Még nem az állam érdeke dönt, hanem a király az udvar kegye. A ministert a legnagyobb érdem sem tarthatá fenn az udvari nép rejtett, majd nyiltan fellépő gyűlölete ellen. Kénytelen volt 1776 tavaszán beadni lemondását. A királyné Mária Teréziához írt levelében egyenesen tiltakozik azon feltevés ellen, mintha része lett volna megbuktatásában.156 Vele együtt lépett ki a kormányból Malesherbes is. A királyi hatalom, mely annyi rosszat tehetett büntetlenül XV. Lajos korában, nem volt elég erős, hogy a jót keresztül vihesse azok ellenében,, kiket kegye tett az ország sorsának intézőivé. Turgot bucsúlevelében méltán emlékeztethette a királyt elődei történetére, kiket gyöngeségök vitt a romlás szélére. Gyökeres reform, minőt ő akart, a népoktatás rendezése, a közjólét emelése, a kiváltságok megszüntetése által, elejét vehette tán a később minden vezetés nélkül előtörő romboló revolutiónak.
A bukott minister kétségtelenül egyike volt az újkor legnagyobb államférfiainak. Nem indúl elvont elvek után, mint kortársai, a felvilágosodott absolutismus képviselői, hanem magukból a meglevő viszonyokból indúl ki, azokat akarja a tudomány eredményeinek értelmében megváltoztatni, megjavítani. Ez értelemben ő volt az első valóban modern államférfiu. Kormányzása, bár rövid tartamú, rendkívül nevezetes. Megmutatta a királyi hatalom képtelenségét, megszüntetni, vagy legalább korlátozni az állami életben elharapodzó visszaéléseket. Ezzel együtt meg kellett szünni a financiális rend helyreállítása minden alapos reményének. A király, az állam feje, már nem képes irányt adni az államnak; azok, a kik fölötte uralkodnak, minden egyébbel törődnek, csak az állammal nem. Így rohant a régi franczia társadalom ellenállhatatlanúl veszte felé.
XVI. Lajos tudta, mit vesztett. Meg volt tehát győződve arról, hogy mindazok az előkelő urak és asszonyságok, kik oly szépen tudtak rajongani a szabadságért és könnyeket ontani a nép nyomorán, hideg önzésük uralma alá jutnak, mihely érdeköket sérti a reform. És ennek a régi, uralkodó társadalomnak legméltóbb, legbefolyásosabb képviselője maga a királyné, Mária Antónia, Mária Terézia leánya, kinek már előbb is vezető szerepet tulajdonítottak a reactio diadalában. Különös gúnyja a sorsnak, hogy míg XVI. Lajos annyi elődjét bünös szenvedély tette tékozlóvá és a közjó ellenségévé, az ifjú királyt épen erkölcsi tisztasága, nejéhez való hűsége tette, természetes hajlandósága ellenére, a régi korhadt és kárhozatos rendszer fentartójává.
XVI. Lajos, Marie Antoinette és a dauphin.
Egy Klaubernel, Augsburgban megjelent metszet után.
Mária Antoinetteban megvolt mind az a báj, mely a XVIII. századot mindenkorra emlékezetessé fogja tenni; megvolt benne anyjának nemes büszkesége és későbbi balsorsában a legkiválóbb tulajdonságokat fejtette ki. De milyen jól esett a szép fiatal teremtésnek az a gazdagság, az a pompa, az udvari népnek hódolata, a világ bámulata, egy szóval mindaz, a miben Versaillesnak párja nem volt a világon! Lénye csak e környezetben érvényesülhetett, csak a világ minden finomságának és ízlésének gyűjtőhelyén fejthette ki egész elragadó varázsát. Nézzűk, hogy’ ír Róla Walpole, ki akkor már öreg úr. «Egy szóval megmondhatom, mit láttam, mert lehetetlen volt mást látni, mint a királynét. Hébék és Florák, Helenák és Gráciák utczai leányok hozzá képest. Ha áll vagy ül, a szépségnek szobra, ha mozog, maga a báj.»157 Mintha nem szünt volna meg leány lenni, oly tökéletes képét adja a fiatalság ártatlan életkedvének, oly kevéssé hat reá a hatalom s a felsőség érzete. Sok ideig nem volt gyermeke, az első tíz évi házasság után született; ez is hozzájárult a komoly foglalkozástól való idegenkedéséhez. Nem szerette az etiquettet, inkább visszavonúl trianoni kis kertjébe néhány meghitt barátnéjával, kik közt Polignac grófné jutott ez által nagy befolyásra, hogy szabadon élhessen kedvteléseinek. Még azt is megtette, hogy ismeretlenül elment a párisi opera-bálba. A régi aristokratia rossz néven vette tőle az udvari kényszer e megvetését, hogy «paraszt ruhában, kötényben, apródok s kiséret nélkül futkos a palotában s a terraszokon».
Tulajdon bátyja, II. József, ki 1777-ben meglátogatta, így jellemzi: «A királyné igen szép és szeretetreméltó nő, de nem gondol másra, mint a mulatságra, nem szereti a királyt, egészen belebódult az ezen országban szokásos pazarlásba; röviden, sem hitvesi, sem királynéi kötelességét nem teljesíti úgy, mint kellene. Mint hitves egészen elhanyagolja férjét és inkább tekintélylyel hat reá, mint más eszközökkel; nem sokat törődik társaságával, egy szóval igen helytelen elvek után indul. Mint királyné, nem veti magát alá az etiquettenek, egyedül vagy csekély kisérettel jár, méltóságának feltüntetése nélkül, kissé könnyen bánik el mindennel. Ez más ember nejének jól állhat, de király nejéhez nem illik és ennek következései lehetnek. Erényéhez nem fér kétség, sőt inkább szigorú és eddig minden jól megy, de a jövőben rosszra fordulhat, ha kellő alapról nem gondoskodik.»
Hasonló benyomást nyerünk Mária Terézia leveleiből, ki nem szünik meg leányát a mulatságok s a divat hiábavalóságára, a három lábnyi magas hajviselet nevetségességére, a kötelességre s a komoly tanulmány szükségére figyelmeztetni. De hogy’ gondolhatott volna egy franczia királyné másra, mint hogy mindenkitől bámulva, mint a divat ünnepelt istennője, végigmulassa az életet? Minek nézhette azt a Turgot-t, ki takarékosságról szól az ünnepekben, a királyi háztartásban is. Hát még a császárné leánya, a franczia király neje sem követheti izlését, szabad akaratát? Semhogy mások uralkodjanak férjén, inkább ő maga vezeti.
Nemsokára megszünt «divat» lenni. Sokan nem szerették mint osztrákot, gyanusították, hogy testvéreit gazdagítja az ország kincseivel. A királyi család tagjai, különösen a király öcscse a provencei gróf és az orléansi herczeg, nem szüntek meg ármánykodni ellene. De elszigeteltségét, azt a sok ellenséget, mely körülvette és az udvar egész romlott atmosphaeráját legjobban mutatja az a hirhedt pör, melyben még női becsületét is megtámadták.
A pör hőse Rohan Lajos herczeg, strassburgi érsek és bibornok, előbb bécsi követ. Ott nem igen kedvelték, mert kölcsönösen rágalmazta a császárnét és leányát; vallástalansága és erkölcstelensége pedig egyenesen botrányt okozott. Mária Antónia különösen gyülölte őt, midőn királyné lett, visszahivatta, rágalmazónak mondta, kinek viselkedése inkább való katonához, mint paphoz, de azért nem birta megakadályozni, hogy Rohan ne legyen főalamizsnás, vagyis az udvari papság feje. Az elegans, költekező biboros nagyon el volt adósodva, bár egy milliónyi volt az évi jövedelme. Minister akart lenni: ebben pedig a királyné haragja az akadály. Kibékítése volt tehát legfőbb czélja.
Erre módot látott a Cagliostróval, e nagy varázslóval való összeköttetésben. Ott találkozott egy fiatal szép nővel, La Motte grófnéval, ki törvénytelen ágon II. Henrik királytól származott s ki, bár nagy szegénységben élt, a Valois nevet vette fel és dicsekedett magas összeköttetéseivel. A nagy szerencsevadászszal elhitette, hogy őt kibékítheti Mária Antóniával. Rohan levelezést kezdett igazolására és válaszokat is kapott, a melyeket egy volt testőr, Villette, hamisított. Ily módon a kalandornő az 1784. év folyamában 400.000 frankot csalt ki a bibornoktól, mindig felmutatva a királyné írását, melyben jótékony czélokra kért bizonyos összeget. Rohannak nem volt pénze s hogy hitele legyen, mindenfelé hirdette, hogy a királyné számára van szüksége a pénzre. Személyes összeköttetésbe ugyan nem juthatott még, de Valois grófné megmutatta neki az arra vezető utat is.
A királyné ékszerésze, Bochmer, ugyanazon időben egy gyönyörű gyémánt nyaklánczot kinált a királynénak, és XVI. Lajos kész is volt megvenni a valóban királyi ékszert.158 De Mária Antónia, tekintetbe véve az ország rossz pénzügyi helyzetét, visszautasította ez ajánlatot. Az udvar ismerte az ügyet és így Rohan lépre ment, midőn az álkirályné egy levelét vette, melyben őt felszólítja, vegye meg nevében részletfizetésre az ékszert, melyet férje, a király, nem akar megfizetni. Az ékszerészek átadták a nyakéket, bizva a bibornok aláirásában és a királyné nevében. La Motte grófné nem akarván feltünést okozni, lassankint kezdte eladni a nyakék kisebb köveit. A bibornokot pedig, hogy tovább is rejtekben maradjon játéka, a királyné személyes találkozásával kecsegtette. Este egy, a királynéhoz termetre nézve hasonló nő mint később kitünt, Oliva kisasszony, ki 15000 francot kapott e szerep játszásáért, fogadta a bibornokot a versaillesi parkban, biztosítva őt, hogy mindent elfeledett.159 Ezalatt elérkezett az első részletfizetés ideje, a királyné természetesen nem küldött pénzt, Rohan pedig nem fizethetett. A megijedt ékszerész Mária Antóniához fordult, ki ez által nyomára jött az egész csalásnak és sietett a királylyal közölni a bibornok eljárását.
Boldogasszony ünnepén (1785 aug. 15.) a nagy mise előtt a bibornok teljes egyházi díszben várta a királyi párt. A király magához hivatja és kérdi, ki bízta meg az ékszer vásárlásával? A megijedt bibornok belátja, mennyire megcsalták, de elmondja, hogy a királynénak vélt szolgálatot tehetni. Mária Antónia joggal mondhatá szemébe, hogy csak nem hihette, hogy püspökhöz fordul, ha női díszre van szüksége. Még az nap elfogták és a Bastille-ba zárták. A király válaztást engedett Rohannak kegyelme és nyilvános pör közt s a bibornok, ki inkább tüntette fel magát megcsaltnak, mint vétkesnek, az utóbbit választá. Így vette kezdetét e valóban dramatikus pör, melyben azonban, a közvélemény akkori iránya szerint, nem annyira Rohan vagy La Motte bünéről volt szó, mint a királyné becsületéről. A parlament előtt folyt a pör, és ha már Európaszerte nagy feltünést keltett egy bibornoknak, Francziaország egyik első emberének elfogatása, ez érdeket minduntalan újra felizgatták a bünösök érdekében megjelenő, a királyné ellenségei által buzgón terjesztett és olvasott röpiratok.160 La Motte grófné Rohan eszközének vallotta magát. Rohan pedig csak azt vitatta, hogy túlságos igyekvése, a királyné kedvében járni, vitte a grófné hálójába. Minthogy a bibornok még ráért elégettetni a királyné hamisított leveleit, e részről nem érte semmi veszély, és fennen hivatkozhatott ártatlanságára. A nép egyenesen pártját fogta és a parlament is felmentette, csak a grófnét és bűnrészeseit itélte el. Az elitélt kalandornőnek sikerült Londonba menekülni és onnan terjesztett emlékiratai még újabb meg újabb rágalmakat szórtak a királyné ellen.
Az egész pörben mindenestre Rohané a legundorítóbb szerep. Tehetetlen ambitiója bűnbe sodorja, és ép oly jellemző egyházi állásának felfogására, mint loyalitására nézve, hogyan akart hatni Mária Antóniára és mire tartotta képesnek királya nejét. A közvélemény csapása a királynét sujtotta, de a történet itélőszéke előtt a nem csak gyenge és hiú, de egyuttal rágalmazó, kéjvágyó, minden egyházi és alattvalói kötelességéről megfeledkező püspök és főnemes marad a vétkes.
XVI. Lajos levele II. Frigyes Vilmoshoz. Kelt Párisban, 1791. decz 3.
A berlini titkos állami levéltárban. A borítékon: Á Monsieur mon Frere le Roy de Prusse.
XVI. Lajos levele II. Fridrik Vilmoshoz. 1791. decz. 3.
|
Transskriptio: (Praesent. le 13. janvier 1792.) Monsieur mon Frere, j’ai appris par M. du Moutier l’interest que vostre Majesté avoit temoigné non seulement pour ma personne, mais encore pour le bien de mon Royaume. Les dispositions de V. M. a m’en donner des temoignages dans tous les cas ou cet interest pourroit estre utile pour le bien de mon Peuple, a (ont) excité vivement ma sensibilité. Je le reclame confiane dans ce moment ey ou malgré l’acceptation que j’ai faitte de la nouvelle constitution, les factieux montrent ouvertement le projet de detruire entierement les restes de la Monarchie. Je vient de m’adresser a l’Empereur, a l’Imperatrie de Russie, aux Roys d’Espagne et de Suede, et je leur presente l’idée d’un congres des principales Puissanes de l’Europe, appuié d’une fore armée, comme la meilleure maniere, pour arrester ici les factieux donner les moyens de retablir une ordre de choses plus desirable, et empescher que la mal qui nous travaille puisse gagner les autres Etats de l’Europe, j’espere que V. M. approuvera mes idees, et qu’elle me gardera le secret le plus absolu sur la demarche que je fais aupres d’elle, elle sentira aisement que les circonstanes ou je me trouve, m’obligent a la plus grande circonspection, c’est e qui fait qu’il n’y a que le Baron de Breteuil qui soit instruit de mes projets et V, M, peut lui faire passer e qu’elle vondra, je saisis cette occasion de remercier V. M. des bontes qu’elle a eu pour le S. Heymann, et je goutte une veritable satisfaction a donner a V. M. les assurance d’estime et d’affection avco lesquelles je suis Monsieur mon frere Paris le 3 décembre 1791 de Vostre Majesté bon Frere A király elé terjesztették 1792. jan. 13. Testvérem uram! Moutier urtól értesültem, minő érdeklődést tanusitott Felséged nemcsak személyem, hanem királyságom jóléte iránt is. Felséged hajlandósága, hogy ezt bizonyítsa minden esetben, a mikor ez az érdek hasznára válhatik népemnek, bennem élénk érzelmet keltett. Bizalommal hivatkozom reá e pillanatban, a midőn, bár elfogadtam az uj alkotmányt, a pártosok nyiltan mutatják szándékokat, hogy egészen eltörlik a monarchia maradványait. Épen most fordultam a császárhoz, az orosz császárnéhoz, a spanyol és svéd királyokhoz és eléjök terjesztem Európa legfőbb hatalmasságai congressusának tervét, mely fegyveres erőre támaszkodva, legjobb módja volna az itteni pártosok megállitásának, a dolgok kivánatosabb rendje megállapitásának és megakadályozná, hogy az a baj, mely minket bánt, elterjedjen Európa többi államaiba. Reménylem, hogy Felséged jóvá hagyja eszméimet és a legteljesebb titokban tartja azt a lépést, melyet nála ez iránt tettem. Könnyen felfoghatja, hogy körülményeim a legnagyobb óvatosságra kényszeritenek. Ezért csak Breteuil báró van beavatva terveimbe s Felséged közölheti vele, a mit akar. Megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem Felséged jóságát Heymann úr iránt161 és nagy elégtételemre szolgál, hogy Felségednek kifejezzem tiszteletemet és ragaszkodásomat, melylyel vagyok Páris 1791. decz. 3-án Testvérem uram |
A pénzügyi bukás, Necker. Calonne és a notableok.
Mária Antónia királyné jó hírnevének ez a nyilvános meghurczolása, az a botrány, mely nem kimélte a lovagias nemzet első asszonyát és eltemette az iránta való tiszteletet, nagyon kapóra jött a nemzet nagy részének, annak, mely óhajtotta a reformot. Ime nem hiába vádolták a királynét azzal, hogy ő buktatta meg Turgot rendszerét, hogy ő tartja fenn az egész kiváltságos osztályt, minden visszaélésével, hogy kegyenczeinek és azok családjának szórja oda a szegény nép kisajtolt keresetét, hogy pazarlásában nem ismer határt. Sajnos, e vádak nem voltak alaptalanok. A királyné, épen mert tisztességes volt, nem törődött a külsőségekkel, azt hitte, fölötte áll minden szabálynak, tele marokkal szórta a pénzt és a pénzügyi egyensúlylyal csak oly keveset törődött, mint a helyesirással, melyet soha sem bírt megtanulni. Barátnője, Polignac grófné, ki alázatos és ártatlan külszín alatt ravasz, számító és nagyravágyó hölgy volt, nemcsak óriási évi járadékot eszközölt ki a maga és egész rokonsága részére, hanem, a mi ennél még sokszorta nagyobb baj volt, a könnyelmű, felületes fejedelemasszonyt, ki sohasem akart politikába avatkozni, még erre is rávitte. Mária Antónia, kit még anyja gyakori intései sem birtak arra, hogy a közügyek iránt érdeklődjék, kedvelt társasága érdekében még ezt is megtette: vak eszköze lett a reactiónak.
Pedig a financiális helyzet akkor már a legnagyobb elővigyázatot parancsolta. Jó gazdálkodás, a legkiáltóbb visszaélések megszüntetése még nem csak megmentheti a monarchiát, hanem ismét első hatalmasságává teheti Európának. Csak annak a rövid lendületnek is, melyet Turgot idézett elő, minő üdvösek voltak a következései. Francziaország a nagy háborúban ismét egyenrangú vetélytársa Angliának, hajóhadai ott küzdenek minden óczeánon, Amerika függetlensége nagyrészt az ő műve. Vergennes gróf, a régi rendszer utolsó nagy diplomatája Francziaország túlsúlyát ismét megállapítja Európa ügyeiben. Mindez nagy költséggel jár ugyan, de előteremtheti azt is a nemzet, ha jól kormányozzák. Ezt pedig még mindig remélik a királytól, kinek népszerűsége még nem szenvedett csorbát. Midőn a dauphin megszületik, 1781 októberben, még egyszer kitör a francziák hagyományos loyalitása, ragaszkodásuk a király és dynastiája iránt. Ha minden ősi intézmény megdől az új eszmék és a közszükség rohama előtt: ez a személyes hódolat még megdönthetetlennek látszott. Tán még az sem kellett volna, hogy a király maga álljon élére a mozgalomnak: elég, ha meg nem akadályozza.
Semmi sem mutatja annyira az állam belső baját, mint az adósság, a deficit; semmi sem követel oly parancsolóan javítást, reformot.
Turgot bukása után helyreállítják a robotot, a czéheket, eltörlik a szabad gabonakereskedést és a financialis bajok orvoslására a leghitványabb eszközt, a lutrit alkalmazzák. Minthogy akkor máris készülni kellett a nagy háborúra, a financialis tönk kikerülhetlennek látszott. Ily viszonyok közt bizta meg a király a pénzügyek vezetésével a protestáns Neckert, ki genfi bankár volt, nagy gazdagságra tett szert és irodalmi salont tartott Párisban (1777 jun. 20). Személyes hitele, becsületességének hire oly nagy volt, hogy kikerülhette a válságot. Gyökeres reformoktól, az udvari pazarlás korlátozásától tartózkodnia kellett, bár jól tudta, mi a baj; elég, ha ismét kölcsönt bírt szerezni. Ennek meg is felelt, néhány év alatt 500 millió francnyi összeggel növelte az adósságot és így lehetővé tette nemcsak a háború erélyes folytatását, hanem az udvari farsangolást is, a nélkül, hogy más reformot követelt volna, mint a rendek egybehívását néhány tartományban. De végre az ő hitele is kimerült és világos volt, hogy nem lesz maradása, mert az udvar csak addig tűri, míg a kiváltságok megnyirbálása nélkül folytathatja az ország kizsákmányolását. Ezért, védelmezésére s hogy a közvéleményt megnyerje, kiadta jelentését a királyhoz a kincstár állapotáról, mint bevezetésében mondja, angol példára.162
Necker.
Aug. de St. Aubin (1736–1807.) metszetének kisebbített mása. Az eredeti festményt J. S. Duplessis (1725–1802.) festette.
E számadás igen kedvező színben tünteté fel az állam pénzügyi helyzetét, a mennyiben szerinte évi 264 millió jövedelem áll szemben 254 millió kiadással. Ezt az eredményt úgy érte el, hogy egyszerűen elhagyta a roppant összegre menő rendkívüli kiadásokat. Be van vallva, hogy a királyi udvartartás költsége 25,700.000 francra megy, a király testvéreinek udvara pedig több mint 8 milliójába kerül az országnak. A nyugdíjak, azaz legnagyobb részt a király bőkezűsége az udvar iránt, évi 28 millióval terhelték a budgetet. Utoljára nem használt semmit az önámítás, és Neckernek ép úgy kellett sürgetnie az udvar reformját, a takarékosságot, mint Turgotnak. Ez által maga ellen ingerelte az udvart, mely csak azon feltétel alatt tűrte, hogy általa folytathassa a régi életmódot; Polignacné a királyné útján keresztülvitte elbocsátását 1781 májusban. Kormányának legmaradandóbb emléke a Compte rendu, nem megbízhatósága miatt, hanem mert feltünteté a szükséget, érintkezésbe lépni a közvéleménynyel. Meghódolt ez előtt a legbüszkébb trón is, és a világ úgy tekintette, mintha a franczia király vele lemondott volna korlátlan uralmáról.
Neckerné.
Blanchard aczélmetszete.
Necker lemondása után minden nap világosabbá lőn, hogy a franczia kincstár nem lesz képes megfelelni a háború által egyre növekedő kötelezettségeinek. Egymást gyorsan felváltó utódai nem láttak más módot, mint az adók újabb emelését. Végre 1783-ban, ismét Polignac-féle ármány által, egy ügyes udvari ember, Calonne jutott e fontos állásba, kinek nem volt más gondja, mint az udvarhoz és a közigazgatáshoz szükséges összegek előteremtése, bármi módon. Beaumarchais keserű élcze szerint: számítóra volt szükség, tehát tánczost neveztek ki. Azon elvből indult ki, hogy a hitel annál nagyobb lesz, mennél nagyobb a fényüzés. E valóban nagyúri gazdálkodás szerint szabad kezet engedett az uralkodónak, ki csak az egy 1785. évben 136 milliót vett ki a kincstárból, «ajándékokra, engedményekre, és előre nem látható kiadásokra.»163 A következő évben már 198 millióra ment a deficit és nem lehetett gondolni sem kölcsönre, mert nem volt hitel, sem ujabb adóra, mert a nép az eddigieket sem fizethette. Calonne könnyelműségében fordult azon eszközhöz, mely által Turgot elő akarta készíteni a birodalom ujjászervezését, és melyet Necker legalább a hitel megszilárdítására akart felhasználni: a nemzet részvéte által vélte leküzdhetni a pénzügyi bajokat. Keserű gúnyja volt a sorsnak, hogy a legudvaribb ministernek is a kiváltságok eltörlésére kellett törekedni. Gyors segítségre volt szükség. Ezt nem várhatta sem a parlamenttől, mely már az utolsó kölcsönök beczikkelyezésének is ellene szegült, sem a tartományi rendektől. Ezért a király Calonne tanácsára a notableok gyűlését hívta össze, azon reményben, hogy ezen csupa előkelő férfiúból álló gyülekezet a király iránti hódolatból is elfogadja reformjait.164
Calonne.
Delpech kőrajza után.
Fényes gyülekezet ült össze a király meghivására Versailesban 1787 febr. 22-én. Hét királyi vérből való herczeg, 14 püspök, 37 főnemes, ugyanannyi parlamenti elnök, az egyes tartományok és városok megbizottai és az államtanácsosok, összesen 144-en. Mindjárt elejétől fogva nagy volt az oppositió Calonne tervei ellen és midőn a minister a notableokat tette felelőssé a nyilvánosság előtt, ha az állam pénzügyei nem jönnek rendbe, a gyülés elbocsátását követelte és azt el is érte. A notableok úgy tüntették fel a dolgot a király előtt, hogy nem a reform ellen van kifogásuk, csakis a minister ellen. Ezért eleinte mindent megszavaztak utódjának, Brienne toulousei érseknek, ki előbb egyik vezére volt a notableok ellenzékének. Akkor tán lehető lett volna az adóreform, melyet a gyűlés, legalább általánosságban, jóváhagyott. De Brienne késett és csak több hónap múlva terjesztette egyenkint a reformokat a parlament elé, beczikkelyezés végett. A parlament jóváhagyta most a közmunkaszabályozást és a szabad gabonakereskedést, melyek ellen Turgot korában oly nagy ellenállást fejtett ki, de annál erélyesebben tiltakozott a bélyegadó ellen, számadást követelt a kormánytól, mennydörgött az udvar botrányos pazarlása és visszaélései ellen, úgy hogy az egész törvényszéket száműzték Párisból. E vita alatt követelték először az általános rendi gyülést és csakhamar ebben látták minden bajnak legbiztosabb orvosságát. (1787. aug.)165
Kezdősorai és aláirása azon iratnak, melylyel II. Frigyes Vilmos Schulenburg ministerhez küldi XVI. Lajosnak 1791. decz. 3. kelt levelét.
A folytonos pénzhiány alkudozásra kényszeríté a ministert, és a parlament tagjai közül is többen visszakivánkoztak Párisba. A kormány lemondott az új adókról, csak egy új nagy kölcsönt akart belajstromoztatni a parlament által. Hanem a parlamentet már nemcsak a nép hangulata bátorítá, mely mindinkább állást foglalt a kormány ellen, hanem még jobban a királyi családban mutatkozó szakadás. Midőn a király november 19-én személyes jelenléte által kivánván hatni, királyi ülésben (séance royale) akarta beczikkelyeztetni a kölcsönt és a főpecsétőr, Lamoignon, a törvényekre hivatkozva kiemelte a király korlátlan törvényhozási jogát, a gyűlés csak igen kevés szótöbbséggel fogadta el a rendeletet és igen sok tagja egyenesen követelte a rendek összehivását. Ekkor felkelt a királyi vérből való első herczeg, Lajos Fülöp orléansi herczeg, a regens unokája és törvénytelennek mondá a beczikkelyezést, ha nem kiséri azon megjegyzés, hogy egyenesen a király parancsára történt. A herczeget több opponáló parlamenti tanácsossal együtt száműzték, de azért a czél el volt érve: a király maradt egyedül felelős, a parlament fentartotta azon követelését, hogy csak az országos rendek intézkedhetnek törvényesen ily nagyfontosságú ügyben. Brienne és Lamoignon ugyanazon eszközhöz folyamodtak, mint előbb Maupeou kanczellár. Véget akartak vetni a parlament alkotmányos szerepének, tisztán törvényszékké téve azt, és egész teljében helyreállítva a királyi hatalmat. Az erre vonatkozó rendeleteket titkon már elkészítették, midőn az egész dolognak neszét vette Duval D’Esprémenil tanácsos, egyike az oppositio fejeinek. A parlament e veszély érzetében összegyűlt, kihirdette és újra megerősítette a birodalom alaptörvényeit, melyek közül az első az, hogy Francziaországon csak a törvények szerint uralkodhatik a király és előre tiltakozott azok megsértése ellen. A kormány nyilt ülésen elfogatta d’Esprémenilt és egy más tanácsost, a király elrendelte az edictumok elfogadását, de a nemcsak Párisban, hanem az egész országban a parlament mellett nyilatkozó hangulat nem engedé e rendszabály keresztülvitelét. A vidéki parlamentek és a tartományok rendjei mind felszólaltak a kormány eljárása ellen. Tényleg már egész anarchia uralkodott és a kormány oly nagy pénzszükségben volt, hogy 1788 augusztusban felfüggesztett vagy legalább megszorított minden fizetést. Briennenek meg kellett válni a ministeriumtól és helyébe Necker lépett. A rendek gyűlését már nem akadályozhatá meg semmi. Ezt követelték az összes tartományi gyűlések, melyeken már több helyütt a nemesség karöltve járt a harmadik renddel. Mindenütt azt sürgették, hogy a harmadik rendnek egymagában annyi képviselője legyen, mint az első két rendnek összevéve. Midőn a király az egybehivó rendeletet a parlament által beczikkelyeztette, ez a testület azt a formulát ragasztotta hozzá: «az 1614-iki rend szerint» vagyis, hogy a három curia egyenlő legyen. Ezzel ez a nagy biróság, mely oly soká egyetlen korlátja volt az absolutismusnak, a többi kiváltságos osztály sorsára jutott: népszerűségét a legteljesebb népszerűtlenség váltotta fel, mert ellenszegült a közóhajtásnak.166
Ritkán lép elénk a történeti élet komolysága: az a törvény, hogy egész nemzedékeknek kell vezekelniök és bűnhődniök rég elporlott ősök bűneiért a magukéval együtt: az a gondviselés, mely nem engedi, hogy vétek megtorlatlan maradjon azzal a kérlelhetetlen közvetlenséggel, mint azon ünnepélyes pillanatban, midőn a franczia király összehivja országa hű rendjeit, hogy velök a nemzet jövőjének biztosítása felől tanácskozzék.
Százhetvenöt év óta, mióta Medici Mária összegyűjtötte őket, a franczia nemzet nem vett részt a törvényhozásban, ügyei intézésében. Hatalmát teljesen átruházta királyaira. És az eredmény, melyet elért általuk, kápráztató fényes. Birodalma hatalomra, befolyásra az első lett a világon. Nemcsak udvarának fénye, pazar pompája szolgált az összes udvarok mintájául, irigy érdekkel nézték és, a hol lehetett, utánozták hadseregét, közigazgatását és az egész rendszer fentartására hivatott adó- és vámrendszerét is. És nem csak a nemzeti méltóság kifejezésében és megvédésében volt első, az lett a béke műveiben, az élet szép és izléses berendezésében is. Nyelve és divatja még inkább törvényt szabott Európának, mint kardja és diplomatiája. Iróit a művelt világ minden sarkán olvasták, eszméik előtt megnyilt minden elme, annak a szellemkincsnek, mely az emberiségnek mintegy közös birtoka, igen jelentékeny része franczia eredetű vagy legalább franczia bélyeggel ellátva jutott forgalomba. Palotái, szobrai, képei, kertjei mindenütt mintának voltak elismerve. És a szellemi erő mellett nem hiányzott az anyagi munka sikere sem. A franczia csatornarendszer az első volt Európában. Bár első sorban szárazföldi hatalom, hajói mindenfelé szelik a világtengert, minden világrészben van franczia gyarmat, egy keletkezendő világbirodalom zsengéje és reménye. Kereskedését a világ egyik legfejlettebb ipara élteti, melynek czikkei czélszerűségökkel, megbizhatóságukkal a legtávolabbi piaczokat is meghódítják, ízlés dolgában pedig versenytárs nélkül uralkodnak. A földművelés sem marad hátra: a franczia selyem és a franczia bor évenkint sok millióval gazdagítják az országot s hozzájárulnak ahhoz, hogy a nagy nemzet elviselhesse hatalmának költséges terhét.
Mindent összevéve, a modern társadalmak közt a leghatalmasabb, a legnagyobb múlttal dicsekedő áll előttünk. És összegyűl azért, hogy lemondjon történeti szerepéről, melyet már be nem tölthet, hogy új alkotásoknak nyisson útat, adjon irányt. Vegyük még egyszer szemügyre, mielőtt eltünik.
Ott van a főpapság, Richelieunek, Bossuetnek, Fénelonnak utódai. Ez az első rend, nemcsak szent hivatásánál fogva, hanem előkelő származásánál és vagyonánál fogva is. Sőt tényleg már csak az utóbbiaknál fogva az. St. Simon már a század elején panaszkodik, hogy csak kevés püspök tartózkodik megyéjében. «A juhok, írja Mercier 1782-ben, már nem ismerik pásztorukat és egyszerűen gazdag embernek tartják, ki a fővárosban mulat és édes-keveset törődik nyájával.» Közvetlen a forradalom előtt nemes minden érsek és csak öt püspök nem az. A káptalanok, apátságok javadalmai jog szerint mind a nemeseket illetik meg. «Nemes szolgálhatja-e csak Istent? Nem, hanem az udvar ily módon füzi magához a nemességet és javadalmakkal fizeti a katonai érdemeket és más kisebb szolgálatokat.»167
Így a főpásztorok első sorban előkelő urak, osztoznak a nagy világ vallásos közönyében, vagy épen istentelenek. Sokan már nem vetnek keresztet, mások nem ejtik ki Krisztus nevét, csak a «keresztyénség törvényhozójáról» szólnak. Néhányan nyilvánosan maitresset tartanak és melyik salonból hiányzik az ügyes, divatos, minden pletykát tudó és terjesztő abbé, ki nem jámborságától, hanem a hölgyek kegyétől várja előmenetelét? Ennek a rendnek Rohan bibornok az igazi képviselője; a szereplők többé-kevésbbé hozzá hasonlók és az a kevés főpap, ki megyéjében csendes, jótékony életet folytat, elenyészik mellettök. Az egyháznak évi jövedelmét akkor 200 millió francra becsülték és ezt úgyszólva ingyen élvezik a javadalmasok. Mert a szegény, közrendű plébánosok és szerzetesek, kik elvégzik a munkát, legfölebb annyit kapnak congruául, a mennyiből megélhetnek; a legtöbb természetesen a főrendű püspök és apát uraknak jut. A jó társaság szabályai szerint, melyek akkor kötelezőbbek a vallás parancsainál, a plébánosnak még kell hinnie, különben szinlelőnek tartják, de nem kell valami mély meggyőződést mutatnia, különben intolerans hirbe jut. Ellenben a fővicarius mosolyoghat már, ha valaki tréfát űz a hittel, a püspök már nyiltan nevet, a bibornok pedig hozzáteszi a magáét. Mindössze nem is tartottak már hivőnek több püspököt négynél vagy ötnél.168
Ez pedig már nem is titok. Az akkori társadalomnak rajzolója, Mercier, az összes rendek közt az egyházit tartja a legkevésbbé előitéletesnek. «Jól tudja, mit tesz; ismeri az uralkodó eszmék hatalmát, felismerte tulajdon helyzetét is; pásztorlevelei néha fanatikusak, de ő maga már nem az. Rettegve függeszti szemét az örvényre, mely felé a végzet törvénye sodorja, halasztja a veszélyt, melyet elkerülhetetlennek tart. Felvilágosodott és a hasznosra gondoló, fékezi és megveti babonás katonaságát, tiszteli ellenségeit. Kész megalkudni még a philosophiával is, hogy vagyonát megtarthassa. Ha megváltozik, átalakulása rögtöni lesz, maga módosítja magát nagy ellenszegülés nélkül, lemond az ábrándról, hogy megtarthassa a valót.»169
Bizonyos, hogy ez csak a divatos, előkelő papságra igaz és ha a forradalom története részben igazolja is ezt az itéletet, mutat vele szemben más erőt is a papság körében. Az is bizonyos, hogy még e korban is sokat köszönt a franczia klastromoknak az erkölcs és a tudomány ügye. E korban adja ki a st.-mauri benczés congregatio Francziaország történeti emlékeit és az oratorium hires társasága ekkor is megtartotta jó nevét. De a klastromok falai sem tarthatják vissza a felülről jövő, őket ostromló elvilágiasodást. Egy művelt szerzetes, ki könyvet írt az apai tekintélyről, e szavakban tükrözteti vissza saját lelkiállapotát: «midőn komoly vizsgálat alá vették, köteles-e megmaradni szerzetesnek az, kit atyja jámborsága tett azzá, a tudatlanság és a babona már eltörölték a rend és igazság minden nyomát.»170 A karthausiak szerzetéről, szabályai szerint valamennyi közt a legszigorúbbról, érdekes képet rajzol egy akkori, nagy forradalmi szerepre hivatott tagja, a thionvillei Merlin. Még ott is az irigység lépett a lemondás, a lakmározás az ősi egyszerűség helyébe.171 Az egész élet már czéltalan hazudságnak látszik s nem csuda, ha a forradalom férfiai közt számosak a volt szerzetesek. Előbb a papság hódította meg az udvart, most az udvar felől terjedt szét a romlottság a testület minden ízébe.
A papság nagy része már augur lett római értelemben. Hogy vette volna hivatását komolyan más, ha ő maga is nevetett rajta? Szent elődjei érdemeinek dús örökségét elfogyasztotta: az új szellemi áramlatot sem visszatartani nem birta, sem attól menten maradni nem tudott.
Hasonló a helyzete a másik nagy és még számosabb rendnek, melynek az első mintegy csak egy ága: a nemességnek. Ennek élén maga a király áll, az első nemes, ki eddig saját hatalmával együtt fentartotta vitéz szolgáinak s bajtársainak kiváltságát is. Most is tőle várnak boldogulást, előmenetelt, vagy legalább megmaradást.
Láttuk, mennyibe kerül ez a kegy a királynak, a nemzetnek. De a kiváltságos sem látja nagy hasznát. Párisban, Versaillesban fenn kellett tartania a rangot, kellett palota, játék, nyilt asztal, nagy cselédség. Mindennek vége új folyamodás a király kegyéhez vagy valami gazdag mésalliance, vagy a financialis tönk.
De a nemesség nemcsak pénzügyi önállóságával fizette meg udvari szereplését. Ez elszakította őt önálló tekintélyének gyökerétől, jószágától. A régi nemes jobbágyai közt élt, részt vett örömükben és bajukban és a legtöbb esetben tőle telhetőleg iparkodott rajtok segíteni. A XIV. Lajos alatt és a regens korában annyira kifejlődött pásztori költészet és idyllikus művészet is mutatja, minő más szemmel nézte már az úr alattvalóját, mint régente. Bizonyos patriarchalis viszony jött létre és az úri önkény egyes nagyon is kirívó tényeit könnyen megzabolázhatta az erős királyi közigazgatás. Az aristokratia műveltsége azóta nőttön-nőtt, terjedtek közte az egyenlőség eszméi, de az urak folytonos távollétök által elvesztették szemök elől a paraszt nyomorát, melyet már csak hírből ismertek. Költekezésök mind nagyobb elnyomásra kényszerítette tiszttartóikat, kik már egyedül érintkeztek a néppel. Ez az absentismus, melynek oly rendkívül rossz volt hatása Irországban és némileg hazánkban is, teljesen megmérgezte a földesúr és jobbágysága közötti viszonyt. Tisztán jövedelemforrássá tette a földet, véget vetett az erkölcsi kötelességnek gondoskodni az alattvalókról s megszüntette az előbbi viszonyok alatt fejlődött és épen maradt tekintélyt és hajlandóságot. A kit pedig szegénysége visszatartott az udvartól, az magánosságban és keserűségben töltötte napjait ősi hajlékában, melyet gyakran csak a galambdúcz, a kiváltság symboluma különböztetett meg a parasztházaktól. Tulajdonkép az ily szegény nemesek és a tiszttartók voltak a forradalom előtt a nép legkegyetlenebb elnyomói. Csak délnyugoti Francziaországban, melynek nemessége kerülte az udvart, alakúlt kedvezőbben a viszony.
Sokan vannak azon véleményen, mintha a királyi közigazgatás már annyira véget vetett volna a nemesi előjogoknak, hogy a parasztság akkori állapota és a mostani közt tényleg nem volt nagy különbség és így tulajdonkép nem is lett volna szükség forradalomra. Hivatkoznak arra, hogy Francziaországban már akkor is anynyira el volt aprózva a földbirtok, mint manapság és hogy különösen északi Francziaországban nagy volt a jómódú bérlők száma.172 De csak át kell néznünk a forradalom előtt még érvényben levő úri szolgálatok és kiváltságok nagy számát, hogy belássuk, minő tarthatatlan volt ez az állapot, mihelyt leomlott az azt addig fenntartó erkölcsi basis.
A hűbéres jogok egy megbízható összeállítása, mely 1771-ben kelt, a következőkben állítja össze a nemesi kiváltságokat:
A nemes fel van mentve a földadó és több más adó alól, nem köteles szállást adni a katonaságnak, nem járúl a közmunkához. Jogában áll a vizivadászat. Bűntett esetében fellebbezhet a parlament nagy tanácsához. Csak nemes birhat hűbéres földet; a nem nemes ez esetben külön adót fizet. A földbirtok maga még nem nemesít.
A jobbágy csak a földesúr kemenczéjében sütheti kenyerét, csak malmában őröltetheti gabonáját, csak sajtójával sajtoltathatja szőlőjét. Máshová nem vihetik sem kenyeröket, sem gabonájukat, sem szőlőjöket. Jobbágy házában is lehet kemencze, de abban csak kis süteményt szabad sütni, kenyeret nem. A hol van úri mészárszék, a mészárosok csak ott adhatnak el húst. Néhol az urat illeti meg a leölt marhák nyelve és lába. Az év bizonyos részén át kizárólagos joga van bormérésre (banvin).
Az úr még adót is róhat ki, ha lovaggá ütik, vagy ha legidősebb leányát férjhez adja és alattvalóival közli a házassági szerződést. Több más esetben az adó már kiment divatból. Megvan a robot is, melyet többnyire szerződés szabályoz és mely emléke a régi szolgaságnak.
Egyedül az úr tarthat galambházat; még a papnak sincs az megengedve.
«A papnak kötelessége misén, azon a napokon, melyeken szokásban van a tömjénezés, kivéve azon napokat, midőn ki van téve az Úr teste és csak az oltárnál tömjénez, az urak vagy patronusok kápolnája vagy padja felé fordulni és megtömjénezni őket, nejeiket és gyermekeiket, egymásután. Vecsernyekor a pad vagy kápolna elé állva tömjénez. A szám nincs meghatározva, néhol háromszor tömjénezik az urat, háromszor az asszonyt, egyszer minden gyermeket.»173
Mindez a jog és kiváltság elkülöníté a nemest a nem-nemestől és nemcsak anyagi előnyöket biztosított az első részére, hanem tőle tette függővé a pórt a mindennapi élet minden mozzanatában. Ez a különbség nem szünt meg Isten színe előtt sem. Más nemesi országokban, mint Angliában vagy Magyarországban, legalább a rendi élet kifejtése, a közigazgatásnak majdnem ingyenes viselése által tett szolgálatot a kiváltságos osztály: itt a királyi közigazgatás egészen mellőzhetővé tette régi hatáskörét.
Mint a papság, úgy a nemesség közjogi és társadalmi állása is mindinkább sinecurává lett; javadalom, megfelelő ellenszolgálat nélkül. És ez a javadalom, ez a pazarlás és pompázás annál sértőbb, mert hiszen nem megvetéssel jár, hanem tisztelettel, büszkeséggel, a mennyiben az, ki nem dolgozik, nem fizet adót, sőt már nem is harczol, lenézheti, megtorolatlanul bánthatja, emberi méltóságában sértheti azt, ki az államot munkájával, fáradságával fenntartja. Úgy a papság, mint a nemesség körében volt sok tiszteletreméltó ember, de mint rendek idejöket múlták. Meg kellett bukniok, mert ők buktatták meg az egyetlen eszközt, mely megmenthette volna őket; a reformot! És a mi mindennél végzetesebb volt reájuk nézve: már maguk sem hittek mind ügyök igazságában, létök, joguk erkölcsi alapjában. Nem is lehetett ez másként. Ugyancsak nagyot nézett volna Du Guesclin vagy Bayard a divathősökké sülyedt, szakácsok, piperészek, fodrászok és maitresse-ek kiséretében tábort járó marsallokon és tiszteken, a Sz. Bernát vagy József atya ajkai átokra nyilnak, ha megláthatták volna a szoknyahős abbékat és az egyház ellen bőven ontott gúnyon mosolygó vagy épenséggel résztvevő főnemes püspököket.
De ott kell lenniök, mikor megcsendült fölöttük a lélekharang.
Mellettök bevonulnak a polgárság, a harmadik rend követei is, az «ifjabbik testvér», a mint magokat 1614-ben szerényen nevezték. Ez is részben kiváltságos és pedig igen fontos kiváltságokkal dicsekedő osztályokból áll. Ott vannak a parlamentek, a jómódú tanult polgárságnak drága áron megvásárolt törvényszékei; ott vannak az állami jövedelmek bérlői, az állam hitelezői, a finacierk, kik gyors emelkedésöket a nemeseket felülmúló pompával akarták feledtetni, de csak azt érték el, hogy jobban gyűlölték és irigyelték őket, mint a nemeseket és jobban megvetették őket, mint a polgárokat. Ott volt a vidéki városok tisztviselői kara, mely szintén örökösen birta hivatalait és zsarolása s visszaélései által nem utolsó előidéző oka volt az általános elégedetlenségnek. Ott voltak a kereskedők, az iparosok, a tanult emberek, a mennyiben bizonyos czhéhhez vagy testülethez tartoztak. Ott volt végre az egész parasztság, mert mindenki, ki adót fizetett, szavazhatott és a paraszt együtt tanácskozott és választott a polgárral.174
Az utasítások egyáltalában nem lehelnek forradalmi szellemet. Szó sincs bennök a királyság megdöntéséről, köztársaságról, vagy népuralomról. Még az egyházat sem igen támadják meg. Még teljesen fennállónak mutatják a társadalmi rendet. Elég volt, hogy a nemesség és a papság lemondanak adómentességükről. A nemesi kiváltságot oly régi szokás védte és még akkor is, a hitetlenség korában, megkövetelték mindenkitől husvétra a gyóntató czédulát. Oly soká uralkodik még a forma, mikor már kihalt a tartalom.
Egy szó szinte minden utasításban megvan: a constitutio követelése. Ez a szó idegen befolyásra mutat. Csakugyan, ugyanakkor, mikor az egész világ, Angliát beleértve, a franczia szellem hatása alatt áll, a franczia előkelő és művelt világ az idegenek és pedig első sorban az angolok divatját követi. A ki szerét teheti, átmegy a szigetországba és műveltsége vagy szellemi tehetsége arányában megkedvel ott egyet-mást, mivel otthon tekintélyt szerezhet. A lóverseny akkor jött divatba; de divatba jött az angol alkotmányos intézményeknek, a szabadságnak, a parlamenti hatalomnak bámulása is. Hasonló befolyást gyakorolt aztán Amerika is, mely szintén divatban maradt sokáig és melyet annál jobban kedveltek, mert büszkék voltak arra, hogy megszerezték szabadságát, önálló országgá segítették fejleszteni. A kik ott harczoltak és visszatértek, első sorban Lafayette, megtartották előszeretetöket az ottani intézmények iránt. Washington bálványa lett valamennyinek és természetes lőn a vágy, Francziaországot is lehetőleg oly szabad, alkotmányos országgá tenni. De az angol, az amerikai tudta, mit kell alkotmány alatt érteni, a franczia előtt pedig még csak szépen hangzó szó volt ez. Ki fogja e szót tartalommal ellátni és minő alkotmány az, a mely a franczia szellemnek megfelelhet?
Siéyès röpiratának czímlapja.
Ez a kérdés foglalkoztatta a közvéleményt és rövid idő alatt 2600 röpirat jelent meg, mely mindannyi a gyűlés megalakulását és feladatait fejtegette. Ezek közt legnagyobb hírre jutott Siéyès abbé könyve: «Mi a harmadik rend?»
|
«Mi a harmadik rend? Minden. Mi volt a mai napig az alkotmányban? Semmi. Mit kiván? Hogy valami legyen.» |
A harmadik rend, mint a nemzetnek számra nézve 98 századrésze, maga a nemzet.175 Megelégedhetik-e a nemzet gyűlésében annyi képviselővel, a mennyivel a többi két rend is bir? Popularis államban, hol már nem dönt az előjog, a számnak kell dönteni. A dauphinéi rendek gyűlése azt ajánlotta a királynak, hivjon annyi követet a harmadik rendből, mint a többi kettőből összesen.
Hosszabb huza-vona és a notableok újabb összehivása után Necker, véleményük ellenére, keresztülvitte, hogy a harmadik rend maga 600 követet küldjön, annyit, mint a többiek összesen. A gyűlés megnyitásának napjául 1789 április 27-ét tűzte ki a királyi meghivó.
A franczia rendi gyűlés megnyitása Versaillesban, 1789. máj. 5.
Prudhomme rézmetszetének kisebbitett mása. Az eredeti képet Louis Charles Auguste Couder festette. (Versailles, történelmi képcsarnok.)
Személy-magyarázat a franczia rendi gyűlés megnyitását ábrázoló képhez.
| 1. XVI. Lajos. | |
| 2. Marie Antoinette. | |
| 3. Madame Elisabeth. | |
| 4. Mesdames de France. | |
| 5. A provencei gróf (XVIII. Lajos). | |
| 6. Az artoisi gróf (X. Károly). | |
| 7. Berry herczeg. | |
| 8. Choiseuil herczeg. | |
| 8a. Lamballe herczegnő. | |
| 9. A chartresi herczeg (I. Lajos Fülöp). | |
| 10. Brézé marquis. | |
| 11. Barentin. | |
| 12. Gróf Brienne. | |
| 13. Neckerné. | |
| 14. Madame de Stal. | |
| 14a. A provencei grófnő. | |
| A nemesség. | Az egyház képviselői. |
| 14b. Vicomte de Beauharnais. | 23. Béthisy, Mézières. |
| 14c. Vicomte de Ségur. | 24. Albignac. |
| 14d. Cazalés. | 25. de Talleyrand. |
| 15. Marquis de Rochechouart-Mortemart. | 26. de Larochefoucauld apát. |
| 16. Lafayette. | 27. de Coupe, toursi érsek. |
| 17. Aiguillon herczegné. | 28. Laboissière. |
| 18. Orléansi herczeg. | 29. Bonneval apát. |
| 19. Alexandre de Lameth. | |
| 20. Richelieu herczeg. | |
| 21. Broglie herczeg. | |
| 22. Liancourt herczeg. | |
| 22a. Charles de Lameth. | |
| 22b. Montjoie gróf. | |
| 22c. Vicomte de Toulongeon. | |
| A harmadik rend képviselői. | |
| 30. Bénazet. | 41. Kaufmann. |
| 31. Bailly. | 42. Jourdain. |
| 32. Pater Gérard. | 43. Camus. |
| 33. Barnave. | 44. Bourdon, Evauxi pap. |
| 34. Robespierre. | 45. Turpin. |
| 35. Chapelier. | 46. Bazin. |
| 36. Roederer. | 47. Lasalle. |
| 37. Mirabeau. | 48. Vermer. |
| 38. Siéyès. | 49. Prieur. |
| 39. Duport. | 50. Lanjuinais. |
| 40. Rabaud de St. Etienne. |
A választások a vidéken igen zajosan mentek végbe; az emberek úgy szólva nem tudtak még mit csinálni a nekik adott joggal. Bretagneban valóságos polgárháború dúlt a nemesség és a harmadik rend közt. Párisban, hol a kormány 60 bizottságot nevezett ki a választások eszközlésére, de a választók másokat rendeltek, a választások aránylag csendesen folytak le és az újító párt teljes diadalt aratott. Legnagyobb feltünést keltett Mirabeau grófnak, kit a nemesség kitagadott, megválasztása a provencei harmadik rend által. Egyáltalában a választásokon is meglátszott az uralkodó anarchia. A kormány nem igen avatkozott be, nem nézte rossz szemmel a számos plébános megválasztását, kik által ellensúlyozhatni vélte a püspököket és a polgárok mozgalmától nem rettegett, mert az első sorban a nemesség ellen volt irányozva.176 Félelmetes ellenséget csak az orléansi herczegben látott, ki pénzét és befolyását az oppositió rendelkezésére bocsátá és kinek különösen Párisban sikerült megválasztatni párthiveit.177 Így alakult meg, zivataros viszonyok közt, mint egy nemzet haragjának, elégedetlenségének és újítási vágyának gyümölcse, az a gyűlés, melynek feladata lett Francziaországnak új alkotmányt adni.
Siéyès.
Lips (1758–1817.) rézmetszete után: az eredeti festményt Bréa festette.
Az états généraux nemzetgyűléssé alakulnak át.
Versaillesba, a királyi teljes hatalom legfényesebb művébe, az udvari traditiók központjába, hivta össze a kormány a nemzet képviselőit. A megnyitás még a régi szellemben, a hagyományos szertartások szerint ment végbe. Ott még nem tudtak semmit a század nivelláló művéről. A kiváltságos rendek csillogó diszruhái elnyomni látszottak a harmadik rend egyszerű viseletét. Még a király is más-más szertartással fogadta a különböző rendek követeit, az ülésterembe is más, kevésbbé diszes oldalról történt a harmadik rend bevonulása, mint a többié. Egyszóval az udvari ceremonia őrei megtettek mindent azok lealázására és boszantására, kiktől tartottak.
A harmadik rendnek erélyes ellenzése miatt mégis el kellett ejteni azt a tervet, hogy követei térdeljenek a király jelenlétében.
Május 4-én volt az ünnepélyes isteni tisztelet a megnyitás előtt. Hosszú fekete sorban mentek Szent Lajos templomába a tiers-état követei, a nép éljenzése által kisérve, mely különösen Mirabeaut tüntette ki, mögöttük a fényes nemesség és papság halálos csönd közt. A nép nem a ruha szerint itélt. A nancyi püspök szónoklatát, melyben többször fordult elő a szabadság neve, megtapsolták, nem tekintve a hely szentségét.178 Másnap a király ünnepélyesen megnyitotta a gyűlést, mellette a királyné, körülök az udvar, közelökben az első két rend, távolabb a harmadik. Megnyitójában bölcseséget és önzetlenséget ajánlott. Azután Necker tett jelentést a financiák állapotáról. Maguk a rendek külön-külön termekben tanácskoztak, a harmadik rend, mint legszámosabb, a közös ülésteremben foglalt helyet. Először az igazolás került szóba. A harmadik rend azt követelte, hogy az egész gyűlés birálja meg a megbizóleveleket; az első két rend saját curiájában akarta ezt végezni. A harmadik rend nem is akart megalakulni a többi nélkül és várta a többinek megjelenését, de a nemesség és papság külön gyűlései, bár csekély többséggel, megtagadták az egyesülést. Utoljára, minthogy a tiers-état e látszólag formai, de tényleg igen fontos kérdés eldöntése előtt semmi érdemleges tanácskozáshoz fogni nem akart, az egyházi rend járt közben. Igen nagy volt közte a néphez tartozó plébánosok száma és, mint láttuk, a püspökökre sem maradtak hatás nélkül az új eszmék. A nemesség ellenben, mely nem akart engedni jogaiból, fenntartotta a külön igazolás elveit és fenyegetődzött. Egy hónapnál tovább tartott a küzdelem a nemesség és a harmadik rend közt, melyben a sajtó, mely szabadon közölhette a rendi gyűlés tárgyalásait, és a hallgatóság természetesen az utóbbihoz szitottak. Maga a kormány, melyet akkor Necker képviselt, ingadozott és egészben véve inkább a polgárok felé hajlott. Nem bírt szabadulni azon százados felfogástól, mintha a polgárság volna a király természetes szövetségese a kiváltságosok elleni harczban.
Ezen idő alatt semmi sem történt a pénzügyek rendezésére, az országban uralkodó nyomor enyhítésére, a minduntalan kitörő zavarok lecsendesítésére. Végre junius 10-én Mirabeau indítványára utóljára szólitotta fel csatlakozásra a harmadik rend az első kettőt. A nemzet óhajára hivatkozott, melynek csak a kiváltságosok ragaszkodása előjogaikhoz állja útját. A nemesség újra megtagadta a csatlakozást és a harmadik rendet vádolta, de néhány nap mulva több pap megjelent a harmadik rend ülésein. Szám szerinti többségökre támaszkodva, a közös ülésteremben megjelentek Siéyès indítványára megalakultnak jelentették ki junius 17-én a nemzetgyűlést (assemblée nationale).
Ezzel tényleg meg volt kezdve a forradalom, azaz a régi rendi alkotmány megdöntése. A harmadik rendnek, mely a maga részére foglalta le a nemzet nevét, kivánságai minden további alkotmányos korlát nélkül juthattak a király elébe. A nemesség és papság ez egy tény által megfosztattak eddig gyakorolt rendi jogaik legfontosabbikától. A követek azonnal nagy lelkesedéssel letették az esküt.179 Egyuttal a gyűlés a legszorosabb kapcsolatba lépett a nemzetet legjobban foglalkoztató kérdésekkel. Bár törvénytelennek mondá ki az adót, megengedé annak szedését, de csak a míg a nemzetgyűlés együtt van. Így az uralkodó közhangulat mellett általános adómegtagadástól kellett félni, ha az udvar fel találná oszlatni a gyűlést. Hogy pedig elejét vegye a pénzügyi zavar másik gyökeres orvoslásának, a tönk kimondásának, mihez nagy kedve volt az udvari köröknek, az államadósságot a nemzeti becsület védelme alá helyezte. A nemzetgyűlés az által, hogy egyenesen határozataitól tette függővé a financiák és a budget rendezését, azt az állást készült elfoglalni egyszerre, melyet az angol parlamentnek csak százados küzdelmek után sikerült kivívnia. Ez elhatározásoknak és a közvélemény nyomásának súlya alatt az egyházi rend jun. 19-én kimondá a nemzetgyűléshez való csatlalkozását. A réginek védői maguk is lemondtak ügyökről.
Hanem az udvar és a főnemesség nem mondhatott le százados hatalmáról küzdelem nélkül. Legbelsőbb meghittjeinek köre egyre ostromolta a királyt, vessen véget a harmadik rend bitorlásának. Maga a parlament is féltékeny szemmel nézte a gyűlés hatalmát és népszerűségét, kész volt mindent beczikkelyezni, ha a király helyre állítja a régi állapotokat. Necker szivesen látta a kiváltságos rendek kudarczát és a nemzetgyűlés megalakulását, de elejét akarta venni annak, hogy a nemzetgyűlés, mint demokratikus testület, szembe szálljon magával a királylyal. Ideálja az angol kormány volt, meg akarta hagyni alsó-háznak a harmadik rendet, a két első rendet pedig felső-házba akarta összefoglalni. E különböző javaslatok közt ingadozott a király,180 ki még mindig meg volt arról győződve, hogy nyilvános ülésben kimondott akarata elég lesz az egész viszály megszüntetésére, míg a nemzetgyűlés örvendett a kivívott diadalnak és bizvást nézett elébe az újabb várható összeütközéseknek.
Junius 20-án az üléshez gyülekező követek zárva találják a tanácskozó termet. Az udvar nem látta szükségesnek tudtokra adni, hogy a teremben a királyi üléshez való előkészületeken dolgoznak. A megijedt követek egy szomszéd nagy terembe vonultak, melyet az udvar laptázó helynek használt. E dísztelen falak közé űzte néhány udvari ember önkénye azokat, kiktől Francziaország újjáalkotását várta és kik maguk is el voltak telve e feladatuk nagyságától, hatalmok és felelősségök érzetétől. Az elnök, a tudós és mérsékelt Bailly, Páris követe, a rendes módon tartja meg az ülést, roppant betóduló néptömeg jelenlétében. Egy gondolat sujtott le mindenkit, az, hogy az udvar reá birja a királyt e gyűlés erőszakos feloszlatására és ez által megsemmisíti Francziaországnak, sőt az egész szabadságszerető emberiségnek reményét. E hangulatot fejezte ki Mounier indítványa, hogy a követek esküvel kötelezzék magukat maradásra, míg az országnak alkotmányt nem adtak. Maga az elnök esküszik először, utána az egész gyűlés, hogy sohasem oszolnak el és összegyűlnek minden helyen, melyet a körülmények előszabnak, míg a királyság alkotmánya nincs megállapítva és megszilárdítva. Egyetlen követnek van bátorsága ellenmondani szóban és irásban. Különben a nemzetgyűlés egyhangú és a nép lelkesedése még fokozza bátorságát és önbizalmát.
A királyi ülést junius 23-án tartották meg. A trónbeszéd igen erélyes és határozott hangon rosszalta a harmadik rend utolsó végzéseit, de azért szükségesnek nyilvánította a reformot, különösen pénzügyi tekintetben. A hűbéri jogokat sérthetetlen magántulajdonnak tekintve, fenn akarta tartani, míg maguk a birtokosok le nem mondanak. Ha új akadályokba ütköznék, a király egyedül, saját hatalmából fogná tenni mindazt, a mit népe javára szükségesnek tart. Ezzel együtt meghagyta a gyűlésnek, hogy azonnal oszoljék szét.181
E trónbeszéd utolsó erélyes kifejezője a régi királyi traditiónak. Fenntartva hatalmát és felelősségét, kész reformokra, különösen pénzügyi tekintetben, de nem fogadja el a gyűlést egyenlő rangú alkotmányos tényezőnek maga mellett. Mint régente, ismét dönt a rendek közt kitörő viszályban, még pedig a harmadik rend ellenében, mint 1614-ben. Egy szóval: megtűri maga mellett a rendeket, de a nemzetet nem.
A király szavaira őt követve eltávozott a teremből a nemesség és a papság, csak a harmadik rend maradt vissza. Érezte, mily nagy csapás reá nézve, hogy a király az aristokratiával fog kezet ellene. Lehetett-e e szövetségből reformot várni Turgot bukása, Calonne és Brienne mesterkedései után? Teljes lelkiismerettel válaszolhattak nemmel. Ellenálljanak-e a király határozott akaratának? Mirabeau, kinek mindig kész szelleme legjobban felfogta a pillanat történeti fontosságát, törvényhozói hatalmukra és tett esküjökre figyelmeztetve társait, felszólította őket, maradjanak együtt. A mint még tanácskoznak, oda lép Brézé marquis, a fő szertartásmester és kérdezi Baillytől, nem hallotta-e a király parancsát? Az elnök a gyűlését akarja hallani. Ennek nevében Mirabeau szólott ez emlékezetes szavakkal: «Ha parancsa van eltávolításunkra, kérjen megbízást a fegyveres erőszak használására. Mi helyünket csak a szuronyok előtt hagyjuk oda.»182 A gyűlés nyugodtan tanácskozott tovább, fenntartva minden előbbi határozatát. Mirabeau indítványára kimondja a követek sérthetetlenségét és törvényen kívül helyezi azok megbántóit.
A trónbeszéd azon elvből indul ki, hogy a király a nemzetnek egyedüli jogos képviselője és a rendi gyűlés nem más, mint általa meghivott, de önálló léttel nem biró tanácskozó testület. Ennek ellenében a junius 23-iki esemény jelentősége annak kijelentésében áll, hogy a királyi hatalom mellett souverain jogú a nemzetgyűlés is, mely a nemzet nevében van ott. A két jog, a régi és az új közt az erőnek kellett dönteni. A király még sem határozhatta el magát erőszakra. Mindenki előtt tekintélyt szerzett a nemzetgyűlésnek egységes és bátor fellépése. Necker, ki államcsinynak tekinté az udvar tervét és le akart mondani, megmaradt hivatalában, mint a ki képes lesz visszaszerezni a király népszerűségét. Már másnap a harmadik rendhez csatlakozott az egyháziak többsége. A nemesség negyvenhét tagja is elvált rendjétől az orléansi herczeg vezetése alatt. Most már valóban nemzetgyűlésnek tekintheté magát a rendi gyülekezet. Az egész országból beküldött helyeslési nyilatkozatok mutatták, mennyire részt vett az egész nemzet a laptaházban és ülésteremben vívott harczokban és mennyire örvend az új rend diadalának.
A Montesquieu által felállított három alkotmányos tényező közül az egyik: a törvényhozói, kiszabadult a királyi korlátlan hatalom köréből és ellentétbe lépett a végrehajtó hatalommal.
A nemzetgyülés Versaillesban, 1789. jun. 17. A követek esküje.
Moreau le jeune (1741–1814.) metszete után.