II. FEJEZET.
II. József császár uralkodása.

A császár és birodalma. – Egyházi ujítások. – A kormány, közigazgatás és igazságszolgáltatás reformja. – Az új eszmék és Magyarország. – Az alkotmányos és gazdasági kérdés kapcsolata. – Az úrbér szabályozása. – Az összeírás és az adóreform. – A művelődés és az iskola. – A nyelvkérdés. – Alkotmányos reform. – A reformok Erdélyben. Hóra lázadása. – A külső politika. Orosz szövetség. A német fejedelmek szövetsége. – A török háború és a belga zavarok. – A magyar nemzeti mozgalom. II. József halála.

A császár és birodalma.

A jezsuita-rend eltörlése a pápai hatalom meghátrálását jelentette a kor áramlata és az azt képviselő világi hatalmak előtt. Még sokkal nagyobb jelentősége volt azonban annak, hogy maga a római császár, a közép-kori állami rend legfőbb képviselője, a politikai conservatismusnak természetes vezetője áll az újító, bizonyos tekintetben a forradalmi irány élére.

II. Józsefet, mint a felvilágosodott absolutismus egyik legkiválóbb úttörőjét, egy sorban szokták emlegetni híres kortársaival: Nagy Fridrikkel és II. Katalinnal. Igaz, hogy a porosz király mintája sokban hatott reá, de eljárásuk lényegét nézve mégis roppant nagy köztük a különbség. Még nagyobb az eltérés közte és a czárnő közt, különösen abban, hogy Katalin az új szellemnek inkább szépen hangzó phrasisait használta fel, ő ellenben rettenetes komolyan vette annak tartalmát.

A porosz király és a római császár között ugyanaz a viszony, mint a minőt az angol és franczia felvilágosítókra nézve kimutattunk. A porosz király, bármennyire rajong az új eszmékért, nem tér el a történeti alaptól. Nem is kell eltérnie, mert a porosz királyság hatásköre, a mint azt ősei megteremtették, megadta neki az újítás lehetőségét gyökeres felforgatás nélkül. II. József ellenben oly közjogi, társadalmi és gazdasági állapotokat talál, melyek megváltoztatása, átalakítása nem volt lehetséges a legradikálisabb eszközöknek alkalmazása, az egész történeti fejlődésnek tagadása nélkül.

A politikai életnek egy rendkívül fontos terén II. Józsefnek még forradalmibbnak kellett lennie, mint a franczia újítóknak. Mert mindazon visszaélések, melyek Francziaországban annyi táplálékot adtak az ellenzéki szellemnek: a nemesség és papság társadalmi és gazdasági kiváltságai, a korlátlan uralom és az udvar pompája csak úgy megvoltak a Habsburgok, mint a Bourbonok monarchiájában. De ezekhez itt az is járult, hogy a birodalom nem volt egységes. Francziaországot már egységes állammá, tömör nemzetté tette királyainak és államférfiainak százados munkája; a római császár ellenben nemcsak fajra és nyelvre, hanem történeti hagyományaikra, alkotmányukra, vallásukra nézve nagyon is különböző országok fölött uralkodott. A központosítás, a franczia államnak ez a jellemző vonása, épen csak hogy kezdetét vette Mária Terézia alatt. Magyarország alkotmánya, mely minden középkori kiváltságnak védőbástyájául szolgált, még törvényesen fennállott. Itt tehát még előbb teljessé kellett tenni a királyi hatalmat, hogy azután annak erejével végre lehessen hajtani a társadalmi, gazdasági és közjogi átalakítást.

Az ellentétet II. József és anyja közt legjobban kifejezi, hogy Mária Terézia azokat a reformokat is, a melyeket állami szempontból szükségeseknek tartott, a legnagyobb kimélettel hajtotta végre és sem a nemzeti, sem a feudalis és egyházi viszonyokat nem bolygatta ok nélkül, fia ellenben kimondta az általános elvet, hogy az újításokat «tekintet nélkül a multra s a jelenben fennállóra» kell foganatosítani.

II. József.
Jac. Adam rézmetszete után.

Egyházi újítások.

Egy állam sem volt annyi és oly erős kötelékkel a római egyházhoz fűzve, mint a Habsburgoké. Mint római császárok, mint Sz. István koronájának viselői, mint az ellenreformatio természetes vezérei, a német Habsburgok birodalmukat első sorban katholikus alapra helyezték és hatalmuk minden kiterjesztése egyúttal a hierarchiának is diadalát jelölte. A régi német császárok hatalmas küzdelme a kúria ellen, századok óta a legbelsőbb egyetértésnek adott helyet, melyet csak ritkán zavart meg egy-egy múló, inkább személyes viszály. Így volt ez még Mária Terézia korában is. Az apostoli királynő ugyan fenntartotta felségi jogait Rómával szemben is, de a mit az állam érdeke révén elvont a pápai befolyás alól, azért dús kárpótlást nyujtott személyes buzgalmával, az egyház érdekeinek odaadó, néha a fanatismusig menő szolgálatával.

II. Józsefben teljesen hiányzott ez a jámborság, ez a kegyelet a szent-szék és a római egyház intézményei iránt. Más, mint politikai szempont reá nem volt és nem lehetett hatással. Ezért nyűgnek, lealázásnak nézte mindazon kapcsokat, melyek birodalmát Rómához fűzték. Hit dolgában nem akart változást, de azt az egész vitás teret egyház és állam közt, melyet századok következetes politikája a szent-szék részére biztosított, vissza akarta szerezni a világi hatalomnak, magának. Ily módon, mint római császár, némileg örökébe lép IV. Henriknek és a Hohenstaufoknak.

Intézkedéseit az államnak az a követelése írta elő, hogy minden viszonyát saját joga szerint, külső befolyás nélkül rendezze. Már 1781 márcziusában behozza a placetum regiumot, mely szerint pápai bullát vagy brevet csak előleges engedelmével szabad kihirdetni birodalmában.⁶⁷ Majd a házassági ügyek dispensatióját vonta el a pápai széktől. E jogot a püspökökre ruházta, kiknek hatalmát a pápaival szemben meg akarta erősíteni, annál is inkább, mert a főpapok tőle függtek és esküvel voltak kötelezve irányában.⁶⁸

Egyáltalában a világi papságot némileg tisztviselőinek nézte s egyházi és nevelési ügyekben fel akarta használni. A szerzeteseket ellenben, mivel annyival szorosabb kapcsolatuk Rómával, nem akarta megtűrni. Előbb eltiltotta összeköttetésüket külföldön lakó rendfőnökeikkel, majd 1782-ben eltörölte a szemlélődő (contemplativ) életet folytató rendeket, végre 1787-ben a legtöbb más rendet is feloszlatta, így a benczéseket, prémontreieket is. Vagyonukat lefoglalta, a rendtagoknak csak aránylag csekély nyugdíjat biztosítva. Csupán a betegápoló szerzeteknek, a tanító rendek közt pedig a piaristáknak kegyelmezett meg.

Mindennél fontosabb volt azonban az a változtatás, melyet a császár a különböző vallásfelekezeteknek az államhoz való viszonyában eszközölt. II. Rudolf óta az uralkodó teljesen azonosította magát a katholikus egyházzal. II. Ferdinand és I. Leopold véres elnyomási rendszere nem volt ugyan fenntartható a XVIII. században, hanem azért VI. Károly császár és Mária Terézia egyházi politikája csak az eszközöket illetőleg különbözött az előbbitől, de nem czéljaira nézve. Még mindig az uralkodó vallásnak egyedülivé tétele volt a kormányzatnak egyik legfőbb elve. Ausztriában és Csehországban körülbelől el is érték a czélt, de Magyarországon nem birták megsemmisíteni sem a protestánsokat, sem a göröghitűeket. Az elnyomás visszahatást okozott; nem volt titok, hogy az óhitűek Oroszországhoz szítanak, a protestánsokat pedig azzal gyanusították, hogy a porosz királynál keresnek támaszt. Igy fontos érdek parancsolta a katholikus vakbuzgóságnak fékezését. De a mellett általánosabb emberi és állami érdek is követelte az elnyomás rendszerének elhagyását. Mihelyt az állam önczél, lakóitól nem követelhet mást, mint azt, hogy legjobb tehetségök szerint őt szolgálják. Már pedig a katholikus társadalom mintegy kiváltságot szerzett minden állásra és tisztségre, kiszorítva az akatholikusokat és igy megfosztva az államot azok szolgálatától, kik képzettségöknél s jellemöknél fogva arra szintén alkalmasak voltak. Világos, hogy minden egyes esetben, a melyben nem az arra termettség, hanem bárminő más tekintet dönt valamely állás betöltése fölött, ennek nemcsak a mellőzött vallja kárát, hanem a közügy, a mennyiben kevésbbé tehetséges vagy jellemes ember foglalja el a méltóbbnak helyét.

Ezek a szempontok magyarázzák meg a császár egyik legfontosabb tettét: a türelmi rendeletet.

Az örökös tartományokban Mária Terézia alatt ismét terjedni kezdett a protestantizmus. Híveit, ha jelentkeztek, Erdélybe vagy Magyarországba szokta száműzni a császárné. József 1781-ben megadja a protestansoknak és óhitűeknek a polgári jogot, bár a katholikus egyház utalkodó állását még fentartja. Magyarországon, hol számos és hatalmas volt a két protestans felekezet és jogait törvényekre és szerződésekre alapíthatta, inkább politikai szempontból volt fontos e rendelkezés; Ausztriában ellenben nagyobb volt elvi jelentősége, mert a vallásos elnyomást addig ott nem korlátozta törvény. A tolerantia edictuma megadta az akatholikusoknak a jogot községek alapítására, szabad isteni tiszteletre, minden állami hivatal és tisztség elfoglalására, minden mesterség gyakorlására.

Még nagyobb jelét adta a császár türelmességének s felvilágosodottságának, midőn az addig elnyomott s a legpiszkosabb keresetágakra szorított zsidók előtt is megnyitott minden polgári foglalkozást. Kifejezte reményét, hogy nagyobb szabadság s jobb nevelés hasznos tagjaivá teszi majd őket a társaságnak.

Mindezek nemcsak a felvilágosodásnak feleltek meg, hanem az állam érdekeinek is. De József azzal, hogy mindent szabályozni akart, túllőtt a czélon. Az istentisztelet rendtartását is előirta, szabályozta az oltárok s szobrok díszét, eltörölte a legtöbb körmenetet és a búcsúkat. Észszerű akart lenni ott is, hol ősi hagyomány, igazi kegyelet védte az addigi szokást. Nagy zúgolódást okozott, mikor a halottaknak zsákban való eltemetését parancsolta meg, mert a fakoporsó elrothad és tiszta veszteség. Mindez nagyon ártott népszerűségének és valóban üdvös rendelkezéseit is gyanusakká tette. Nagy Fridrik az ilyenekért nevezte Józsefet «sekrestyés»-nek. És mihelyt egyszer a rationalismus az uralkodó legmagasabb pártfogásában bizhatott, a felvilágosodás könnyelmű bécsi apostolai felületes módon megtámadták az egyház legszentebb hagyományait. Senki nem tudta, hol állanak meg a «philosophus Caesar» újításai.

VI. Pius pápa diplomatiai úton már addig is mindent megtett e felforgatás gátlására. Midőn tanácsai nem vezettek eredményre, személyes hatásában, egyéniségének varázsában bízva, rendkívüli lépésre határozta el magát: arra, hogy Bécsbe megy és eltéríti a császárt veszedelmes vállalatától. Már majdnem hétszáz éve nem járt pápa Németországban és Pius elhatározása mindenütt a legnagyobb feltünést keltette és a császárt meglehetős kellemetlenül érintette. Mindamellett József a legnagyobb tisztelettel fogadta az egyház fejét és hosszas tanácskozásokban megvitatta vele az összes kérdéseket. Csakhogy reformjaiból, melyek végrehajtását kötelességének tekintette, nem volt hajlandó engedni. A pápa méltóságos megjelenése és magaviselete nem maradt hatás nélkül a Bécsbe zarándokló népre és az előkelő körökre, melyek megragadták az alkalmat a szent-szék iránti ragaszkodásuk kifejezésére. József, mint öcscséhez, Leopoldhoz írt leveleiből kitünik, örült, midőn szentséges vendége, majdnem egy hónapnyi tartózkodás után, 1782 április 24-én visszautazott. Egyenes eredménye tehát nem volt a pápa közbelépésének, de azért sikertelennek mégsem volt az mondható. Kitünt ugyanis, minő törhetetlen a milliók ragaszkodása Sz. Péter utódához és a reformok ellenzői, kik a tisztviselők körében sem hiányoztak, erre számítva lehetőleg lassították az egyházellenes újítások végrehajtását.

VI. Pius áldást oszt Bécsben az Am Hof téren, az angyalok kilencz chorusa templomának erkélyéről, 1786-ban. Jobbra a Mária-oszlop.
Schütz Károly (1746–1800) rajza után.

Dogmatikus tekintetben a császár nem szakadt el a pápától, bár némely intézkedését úgy magyarázták, hogy a jansenistákhoz szít. De fegyelmi és még inkább gazdasági tekintetben egészen magától tette függővé országai egyházát. Egyházi bizottságot állított fel, melynek hatásköréhez tartozott a püspökök kinevezése, a javak igazgatása, a klastromok jószágainak kezelése vagy eladása. Nemcsak a már saecularizált birtokokat nézte állami vagyonnak, annak nézte bizonyos tekintetben az összes egyházi javadalmakat. Végső czélja az volt, hogy a püspökök csak bizonyos jövedelmet élvezzenek, a többit pedig egyházi és nevelési czélokra, különösen pedig új lelkészségek felállítására fordíthassa az állam. Csakis a klastromi javak lefoglalása és felaprózása tette lehetővé egy jómódú parasztokból és polgárokból álló kisbirtokos-osztály létrejöttét Ausztria legtöbb tartományában.⁶⁹

Ezek a fővonásai azon rendszernek, mely Josephinismus neve alatt soká tulélte szerzőjét. Hatalmas kisérlet volt ez arra, hogy az egyházakon fölülálló polgári állam a maga czéljainak alárendelje, a maga szervezetébe beillessze a papságot. Azon felfogásból indult ki, hogy a vallás nem ellenkezhetik az országlással; hogy a hit nem taníthat mást, mint az államilag jóvá hagyott és a józan észen alapuló erkölcsöt. Hibája az állam korlátainak föl nem ismerése, a történeti hagyomány tagadása, a fejedelmi parancsnak minden más elv fölé helyezése. Ez a túlságos szabályozás és beavatkozás inkább a reactiónak, mint a felvilágosodásnak vált javára. Mert a hivatlannak látszó kényszer szükségkép ellenállást okozott és a papság, melyet a kor philosophiája egészen elszigetelt a művelt osztályoktól, hatalmas támaszt talált a tömegekben.

Ha következetes akart lenni a rendszer, gondoskodnia kellett a papnak, mint tisztviselőnek neveléséről. A császár 1783-ban el is rendelte, hogy a növendékpapságot nagy állami seminariumokban képezzék. A papság, mint polgári rend, a franczia forradalomnak egyik legfőbb eszméje, így vált először gyakorlati ténynyé.

A papság állami nevelése különben csak egyik része volt azon nagyjelentőségű változásnak, mely az egész közoktatást állami intézménynyé tette. E téren Mária Terézia járt elől, ki már 1760-ban kimondta, hogy az iskola politikum. A jezsuita iskolázás hibáinak felismerése, majd a rend feloszlatása kötelességévé tette a kormánynak a közép- és felső-iskolákról való gondoskodást. Anyagi eszközökkel a rend javainak lefoglalása látta el az államot. A tanulmányi alap, mely a rendnek mintegy örököse, az állami nevelés ügyét volt hivatva szolgálni. Már nem az egyházi szempont az uralkodó, hanem a gyakorlati életé. A néptanításnak, melyre Mária Terézia különös gondot fordított, a köznép erkölcsi nevelése s bevezetése az irás, olvasás és számolás mesterségébe a czélja; a felső oktatásnak jó hivatalnokok, orvosok, ügyvédek, papok s tisztek képzése. A Ratio Educationis, melyet Ürményi József és Tersztyánszky Dániel dolgoztak ki, a rationalis állami közoktatásnak egyik alapvető kisérlete. Mária Terézia e téren is megmutatta, hogy alkotni tud; fia inkább a rombolás művét vállalta magának, midőn áldatlan harczot kezdett az egyház ellen, nem vallásos dogmákért, nem is a gondolat felszabadítása érdekében, hanem tisztán fegyelmi és liturgikus kérdések miatt.

Allegoria a kolostorok eltörléséről.
Egykorú rézmetszet kisebbített mása.

A kormány, közigazgatás és igazságszolgáltatás reformja.

Ismét elsőrangú történeti feladatra vállalkozott egy Habsburg: arra, hogy a kor felfogásának megfelelően, a pápai szék lehető mellőzésével, államivá tegye az egyházat, államivá a nevelés egész körét. A mit nem ért el XIV. Lajos hatalma teljében, a mire Nagy-Fridrik még csak nem is törekedett, a mit legfölebb Nagy-Péter valósított meg félig barbár birodalmában: azt vette munkába az az uralkodó, kinek az egységes államot és nemzetet még csak meg kellett teremteni. Ha valamiben, ebben nyilatkozik II. Józsefnek legvégzetesebb hibája, az: hogy a második lépést előbb teszi meg, mint az elsőt.⁷⁰

Mi volt meg az államból? A dynastia, a katonaság és a közigazgatásnak azon még nagyon is rendi formája, melyet Mária Terézia teremtett meg és melyben csak az államtanács jelölte a központosítást. A régi nagy alapra: a vallásra, nem lehetett már számítani és így annál szükségesebb volt a többi egyesítő tényezőnek tovább fejtése. Ezek közt a dynastiát maga a császár képviseli, ki magánosan, család nélkül él és testvérei közül leginkább csak Leopold toscanai nagyherczeggel érintkezik, a ki vele felvilágosodás dolgában egyetért, de bátyja önkényes, erőszakos eljárását nem helyesli.⁷¹ A katonaság porosz minta szerint van berendezve és egyike a legerősebbeknek Európában, de inkább a fegyelem uralkodó benne, mint a vitézi erények tudatos fejlesztése.⁷² Józsefben magában, bár testestől-lelkestől katona akart lenni, egészen hiányzott a hadvezéri tehetség és így egész lénye odavonta a bureaukratiához, mint a melyben eszméi legbiztosabb terjesztőjét és végrehajtóját vélte feltalálhatni.

Tán legjellemzőbb a császár jellemére nézve 1783-ban hivatalnokaihoz intézett rendelete, mely inkább evangelium akar lenni, mint száraz irodai munka. Megköveteli, hogy az ő akaratát hajtsák végre, mint engedelmes, semmi más érdeknek vagy szenvedélynek nem hódoló eszközök. Megköveteli tőlük, hogy éljenek, haljanak az állam szolgálatáért, nem riadva vissza semmi fáradságtól és veszélytől. A ministerek csak az uralkodónak tartoznak felelősséggel, a hatóságok csak a ministereknek. Dictatura ez, de a szabadság és jólét eszméinek megvalósítására törekvő, a történeti jogon alapuló kiváltságok ellenére. A hivatalos osztályt körülbelől olyanná akarta alakítani, minővé VII. Gergely óta a papságot alakította a pápaság.

Csakhogy ezt a minden mástól független világi hierarchiát nem lehetett egyszerre előteremteni. Hiányzott az a művelt és gazdag polgári osztály, melyből Francziaországban kikerült a tisztviselők és birák rendje, hiányzott a szegény, egyszerü, munkás tanult osztály, mely Poroszország és a többi német tartomány közigazgatását vezette. A régi tisztviselők maguk is rendhez, nemzethez tartottak, nem szokták meg a sok munkát, sem a vak engedelmességet; hanyagok vagy épen rosszakaratuak voltak a nézeteikkel ellenkező parancsok végrehajtásában. A lényeges kérdés az volt: fennállhat-e a rendszer addig, míg a császár eszméi szerint nevelkedett nemzedék átveheti a kormányt? Nem zavarja e külső bonyodalmaknak és belső elégedetlenségnek összeszövése az átalakulást?

A kormányzás és közigazgatás rendje, melyet a császár az addig külön alkotmánynyal biró Belgiumra és Magyarországra is kiterjesztett, fővonásaiban a következő:

Vele a központban, Bécsben, a birodalom központjában érintkeztek a birodalom katonai, polgári és birói hatóságainak fejei, kiket ministereinek szokott nevezni. Közülök még mindig Kaunitz örvendett legnagyobb tekintélynek, mint a külügyek teljhatalmú igazgatója és az államtanács vezetője. Régi központi intézet volt továbbá a hadi tanács, melynek a vitéz és jellemes gróf Hadik András állott élén. A német birodalomnak udvari tanácsa, mely szintén Bécsben székelt, Colloredo alkanczellár alatt állott. A belső ügyek igazgatása még meg volt oszolva a cseh-osztrák egyesült kanczellária és a magyar-erdélyi kanczellária közt. Fontos közös ügyekben bizottságokat nevezett ki a császár, melyekben együtt ültek németek és magyarok és melyekben végső instantiában az uralkodó döntött. Ilyen volt az egyházi és tanügyi bizottság. Tulajdonkép maga a császár volt a főminister, ő képviselte a birodalom és a rendszer egységét az országok és nemzetiségek széthúzó törekvéseivel szemben. Közigazgatási legfelső forumnak az államtanács volt hivatva. Ennek hatásköre most Magyarországra is kiterjeszkedett és a császár hozzá, mint eszméinek leghivatottabb ismerőjéhez szokott fordulni tanácsért az ellenszegülő hatóságok ellenében.

A régen önálló rendi kormánynyal biró tartományokban mindenütt teljesen a császártól függő katonák és hivatalnokok képviselték az uralkodót. Csak Lombardia és Németalföld képeztek némileg kivételt. Milanóban még mindig Ferdinand főherczeg tartotta udvarát, Brüsselben pedig 1780 óta Albert tescheni herczeg és neje Mária Krisztina, kiknek magyarországi kormánya kedves emlékben maradt, igyekeztek megegyeztetni a dynastia érdekeit a belgáknak igen kifejlett autonom kormányzatával.

Leginkább még az igazságügy terén maradt érvényben a régi felosztás. A magyar királyi kuria teljesen független maradt a bécsi igazságügyi hatóságtól.

Maga József erélyesen kifejezte az igazság ügyének teljes függetlenségét az állami élet minden más terén egyedül és önállóan uralkodó fejedelmi hatalomtól. Oly államot akart, melyben a törvény uralkodik. Természetes volt igyekvése, saját meggyőződései szerint alakítani át a törvényt, országai érdekének értelmében. Egységes, polgári törvénykönyvvel kivánta volna alattvalóit boldogítani, hisz a jó törvény nem lehet több egynél; minden eltérés az elvtől káros. Mint Poroszországban, itt is szakítani kellett a hagyományos hűbéri törvényekkel és a modern viszonyok alapján rendezni a törvény előtt egyenlő polgárok jogait. Az általa kiadott polgári törvénykönyv valóban korszakot alkotó mű és alapját képezi az általános elismerésnek örvendő osztrák polgári törvénykönyvnek. Az egyházzal szemben különösen a házassági törvényhozás, mely a házasságnak polgári jelentőségéből indul ki, fejezi ki az állami hatalom igényeit. Az 1786-ban kiadott házassági patens napjainkig szabályozója maradt a magyar protestánsok házassági jogának.

Gróf Lehrbach.
Aug. Rindel metszete után. Az eredetit Joseph Schöpf (1745–1822) festette.

A Glacis Bécs előtt, Alservorstadtnál.
Ziegler rajza után (1782). Elől a disztér, középen az Alser-kaszárnya, balra a minorita-templom, jobbra a Schwartzspanier-Kirche (ma evang. helyőrségi templom), jobbra a háttérben a Kahlenberg.

A büntetőjog terén a császár humanus szelleme és belátása nem birta teljesen legyőzni katonai szigorra hajló természetét. Már régebben felszólaltak egyes tudós férfiak a büntető törvénykezés barbár gyakorlása ellen, és épen József korában irta alattvalója, Beccaria, Milanóban korszakot alkotó művét a bűnökről és büntetésekről. Mária Terézia 1769-ben kiadott büntető törvénykönyve még megtartja a kínzó vallatást, melynek módjait feltüntetik a műhöz mellékelt ábrák; a halálos büntetés alkalmazása igen gyakori volt, és alig állott arányban a bűnökkel. József, ki e részben leginkább Sonnenfeldnek és Martininak állott befolyása alatt, enyhíteni akarta a törvények kegyetlenségét és 1775-ben hosszas viták után keresztül is vitte a tortura eltörlését. Még tovább ment: lehetőleg csökkenteni akarta a halálos itéletek számát és azok végrehajtásában el akarta törölni a régi barbár kivégzési módokat, mint a kerékbetörést stb. Hosszas munkálatok után 1787 elején kiadta büntető törvényét. Ez különbséget tesz a politikai és nem politikai vétségek közt, és különösen a halálbüntetésnek majdnem teljes mellőzése által válik ki az előbbi hasonló törvények közül. A halálbüntetésnek, melynek elrettentő hatását a császár nem becsülte sokra, helyébe lépett a sokszoros botozás, a bélyegzés, az élethossziglan tartó börtön, mely kényszermunkával járt együtt; nemcsak sujtani akart, hanem gyalázni is. Ezért elrendelte, hogy mindig nyilvánosan kell végezni a botozást, és utczaseprésre, vagy hajóvontatásra itélte a súlyosabb büntetésekért elitélteket. Alacsonyabb rendűeknek inkább bocsátott meg, de előkelőbb származásu bűnös nem számíthatott kegyére, nyilvánosan pellengérre állították őket, és még elitélt grófnak is kellett utczát seperni. Általában az egykorú aktákból az a hagyománynyal egészen ellenkező tény világlik ki, hogy a császár, mint legfőbb bíró, sokkal gyakrabban súlyosbította a törvényszék által hozott itéleteket, mintsem hogy enyhítette volna azokat. A törvény előtt nem ismert tekintélyt, és ha a bűnöst nem is engedte kínoztatni a régi módon, a társadalom ily elzüllött tagjainak életével és becsületével már nem igen törődött. Néha különösen vakmerő bűnösök ellen, még a kerékbetörést is elrendelte. Több bűn elkövetése miatt hihetetlen számú bot- és börtönbüntetés érhetett egy embert. Kazinczy beszéli, hogy a hevesi törvényszék 100 évi fogságra itélt egy gonosztevőt.

Az új eszmék és Magyarország.

Magyarország közjogi állása akkor, nem a törvények szava, hanem tényleges viszonyok szerint, röviden következőkben foglalható össze: Magyarország egész szabadon, saját fiai által rendelkezik belső ügyeiben. A végrehajtás egészen a nemességnek, a megyének kezében van. Hanem a külügy és katonaság egészen udvari hatóságoktól függ, a magyar ezredekkel a haditanács rendelkezik, és a magyar hadi adót tisztán a sorkatonaság eltartására fordítják. Idegen igazgatás alatt állott minden olyan intézmény, melyhez magasabb technikus ügyesség volt szükséges, így a bányák és útak. Ez a két különböző eredetű és czélú kormánymód, a magyar és a bécsi, csak a magyar udvari kanczelláriánál érintkezett. A hazai törvények fentartása csak úgy esküdt kötelessége volt e hatóságnak, mint a többinek, de a kanczellária nem csak a hazának tartozott hűséggel, hanem a királynak is engedelmességgel, és minthogy a király személyéhez volt kötve, idegen földön nem igen vonhatta ki magát a bécsi udvari szellem hatása alól. Az uralkodó egyenesen a kanczelláriával érintkezik, annak révén küldi parancsait a helytartótanácshoz, mely testület ismét a megyékkel közli a királyi rendeleteket. A megyék azonban vagy nem teljesítették a királyi parancsokat, ha azok nem voltak inyökre, vagy nem látszottak egész törvényeseknek; vagy pedig vég nélkül halasztották azok végrehajtását. Míg a megyei alkotmány fennállott, igaz, hogy az állam nem vihetett keresztül semmi erőszakos, despotikus vagy nemzetellenes rendszabályt, de más részt semmi olyat sem, mi a megyén uralkodó nemesi érdeknek ellenmondott, bármily nagy lett volna különben haszna a nemzetre nézve. Névleg ugyan királyi kinevezéstől függő hivatalnok, a főispán állott a megyének élén, de tényleg a megye által választott alispán és a szolgabirák intézkedtek, kik a nagy megyei gyűlésekben folyton érintkeztek a nemességgel. Azonfelül a főispánok is némileg független állást foglaltak el, mert több megyében örökös jogon birta e méltóságot némely család, másutt pedig az illető megyék székhelyén fennálló püspökséghez vagy érsekséghez volt az kötve.

Ezen alkotmány alatt mi sem akadályozta a nemesség gazdagodását és művelődését, de a többi rend, a népesség legnagyobb része, egészen kívül állott a törvényes védelmen. Nem felelt meg ez állapot a század eszméinek, melyek egyenlőséget követeltek, nem a dynastiának, mely Magyarországot nem aknázhatta ki hatalmi czéljaira nézve. Ezért Mária Terézia és József korában nálunk a kormány lép fel mint reformator a század szellemében, a régihez, mint kiváltságai szülője- és megőrzőjéhez ragaszkodó magyar nemesség ellenében. Az ellentét a bécsi udvar és a nemzet közt most sem szünt meg, csakhogy nem csatamezőkön dőlt el, nem is országgyűléseken, hanem békés fejlődés útján a gazdaság, az úrbéri viszonyok, az egyház és különösen az irodalom terén.

Az alkotmányos és gazdasági kérdés kapcsolata.

VI. Károly császár korában a laza kapcsolatú osztrák monarchia nem igen gondolhatott Magyarország beolvasztására, mely oly hosszú és elkeseredett harczot folytatott függetlenségeért és melynek a Habsburg-házhoz hű fiai oly erős súlyt vetettek a latba hazájuk szabadságai fentartására. Mégis ez időbe esik a monarchia egyesülésének törvényes elismerése, igaz, hogy Magyarország kormányzati önállóságának kijelentésével. Az unio feltételezte a kölcsönös védelmet. Ezt a császári sereg teljesítette, melybe az 1715. 8. t.-cz. alapján szivesen beléptek a magyarok is. Azért még nem szünt meg a nemesek felkelési kötelezettsége és az 1741. o.-gy. annak erejét bocsátotta a megtámadott dynastia rendelkezésére. A béke után, midőn a porosz rivalitás szükségessé tette az erők szorosabb megfeszítését, természetes volt a bécsi udvar igyekezete, a maga szolgálatára fordítani az országnak gyarapodó gazdagságát és katonai erejét. Katonát adhattak az egyes urak és hatóságok, országgyűlés nélkül, és a hétéves háborúban nem is szüntek meg dandárokat állítani ki. De adót csak maga az országgyűlés szavazhatott meg. Annak mennyiségét pedig, hogy lehetett volna lényegesen nagyobbítani? midőn a nemesi birtok az 1741-ben újra megerősített alaptörvény értelmében nem adózott és az egész teher csak a «nyomorúlt, adófizető jobbágy» (misera contribuens plebs), és a csekély számu keresete után élő polgár vállait nyomta. Az alkotmányos kérdés lényegében egy volt az adó kérdésével. A nemesi jogok fentartása lehetetlenné tette az ország erejének kifejtését; eltörlése törvényes úton nem látszott lehetségesnek.

Ez a nehézség tette oly meddőkké a Mária Terézia alatt tartott országgyűléseket, bár a rendek bizonyára készek voltak a királynő kedvében járni, Mária Terézia pedig mindent megtett alattvalói hajlandóságának megnyerésére és az ország boldogítására. A viszonyok erősebbek voltak az embereknél. Az 1751. pozsonyi országgyűlésen a királyné az évi contributiónak felemelését követeli 2.500,000 frtról 3.700,000 frtra. A rendek, tekintve a jobbágy szorúlt helyzetét, hallani sem akartak nagyobb adóról, és csak hosszas alku és sok kellemetlen vita után egyeztek 3.200,000 frtnyi adóba, mi ismét a királynőt nem elégítette ki. Természetes, hogy a királynő és kormánya ily viszonyok közt a nemesség adómentességében látta a legfőbb bajt. Az áll ellen a kincstár érdekének, és a mi még fontosabb, az teszi szükségessé a jobbágynak elnyomását.

Mária Terézia, ki a nemzet iránt oly nagy hálát érzett, és azt annyiszor ki is fejezte, nem gondolhatott a viszonyok erőszakos megváltoztatására. Lehetőnek hitte azonban a helyzet békés átalakítását, ha a nemesség meggyőződik kiváltságának káros voltáról, és arról önként lemond. Erre annál nagyobb reménye nyilott, mert Bécsben az udvari körökben forgolódó, a királyi nap fényében sütkérező magyarok általában nem idegenkedtek a reformoktól, és lehetőnek, sőt hasznosnak tartották a nemességre is kiterjeszkedő osztrák adózási rendszernek átvitelét hazánkba.

Az addig szokásos mód szerint a megyék az országos bizottság által reájuk rótt adót, melynek még mindig a régi porta (kapu) szolgált egységeül, saját közegeik által hárították területök jobbágyaira. Nem volt sem telek-, sem fejadó, mert a telek mint nemesi birtok nem adózott, csak a jobbágy, és így nagyon mesterségesen kiszámított adókulcs szerint (dica) fizették az adót földjeiktől, barmaiktól, házaiktól, személyeiktől stb. A megyék a hadi adón kívül házi adót is szedtek municipalis kiadásaik fedezésére. Délkeleten az alföld gyér népessége gazdag földjéről könnyen fizetheté az adót és ott éveken át alig fordul elő egy adóhátralék. De az északnyugoti felföld lakossága a bányaművelés és háziipar hanyatlása miatt csak nehezen fizethette a reá rótt aránylag sokkal nagyobb porcziót és az illető megyék évről-évre sürgették a porták rectificatióját, azaz a terhöknek gazdagabb vidékekre való áthárítását. Természetes, hogy mind e bajon csak egységes elven alapuló országos felmérés és összeirás segíthetett volna, de ezt a nemesség előjogai sértésének tekintette. Az adómentességet nem csak a nemesség, hanem a nemzetiség palladiumáúl tekintették, minthogy annak lerontása volt a bécsi udvar egyik legfőbb czélja.

Kétségtelen, hogy a kormány sokat tett az ország felvirágoztatására. Mindenünnen szorgalmas telepítőket csődített a néptelen déli vidékekre, kiket ellátott az első szükséges berendezéssel, és egy időre felmentett minden adó alól. Kezdetét vette a folyóknak és az ecsedi lápnak kiszárítása, csatornák ásása, útak építése. Új jövedelemforrásúl kijelölték a selyemtenyésztést, sokat tettek a baromtenyésztés és földmívelés módjának javítására. Tán soha nem emelkedett hazánk népessége és jóléte oly arányban, mint Mária Terézia uralkodása alatt.

Ez a mód, mely a pusztaságnak hagyott országot ismét betelepíti és művelés alá vonja, volt az egyedüli biztos, czélhoz vezető. Csakhogy kivitele nemcsak sok pénzt igényelt, hanem türelmet és időt is, a porosz verseny pedig gyorsaságra kényszerítette a kormányt. A magyar nemesség adómentességéhez országgyűlésen kívül nem lehetett nyúlni, pedig csak az segíthetett volna gyökeresen a bajon. Ezért Mária Terézia 1764-ben a béke után elhatározta a diéta összehivását. Megnyitása előtt rövid idővel jelent meg a tudós jezsuita Kollár Ádám Ferencznek, az udvari könyvtár igazgatójának két értekezése, mely némileg hivatalos jellegénél fogva nagy figyelmet keltett, és mintegy előre felfedte az udvar czéljait. Az első a királyi kegyúri jogról szól és az apostoli király hatalmát fejtegeti egyházi ügyekben.⁷³ A másikban a király mint a magyar törvényhozás feje szembe állíttatik a kiváltságait csak kegyelemből élvező nemességgel, mely elnyomja a népet, és már nem teljesíti hadi kötelességét, melynek fejében nyerte nagy kiváltságait.⁷⁴ Szükségesnek tartja a nemesek adózását, vagyis a hadi kötelesség megváltását adó által. Még nagyobb feltünést keltett azon tana, mely szerint a papi jószágok a magyar korona birtokai és így szintén kötelezhetők bizonyos teher elvállalására. A királyi hatalom a tudomány és törvény tárházából veszi fegyvereit az eddig kizárólagosan jogi alapon állani vélő nemesség ellen. Kollár egész következetesen járt el, midőn megtámadja Verbőczyt, a nemesi jogok codificatorát és nem csak alkotmányos reformot sürget, hanem a törvények javítását is.

Az országgyűlésen nagy számmal megjelent rendek erélyes ellenállásra készültek a kormánynak ily módon előre ismert szándékai ellen. A korlátlan királyi hatalom, mely parancsa alá kivánta hajtani az eddig uralkodó rendeket, akkor lép elő nyilvánosan Magyarországban, de nem általános elvekre hivatkozik, mint egyebütt, hanem a történeti alapra. A királyi előterjesztésben ugyan szó sem volt másról, mint az adó emeléséről és a nemesi felkelés szabályozásáról, de a rendek elejét akarván venni a Kollár által fejtegetett elvek elfogadásának a kormány által, előre is bevádolták a könyvet és sikerült is keresztülvinniök, hogy azt az udvar eltiltotta.⁷⁵ Az adó felemeléséről mit sem akartak tudni, mert azt a szegény jobbágy nem viselhetné el. Mint Horváth Mihály mondja, humanus köpenybe borították önzésüket. Ép oly határozottan elvetették a nemesség hadi kötelessége megváltásának elvét. Mária Terézia kegyes magaviselete és fenyegetései által egyaránt kivánt hatni a követekre, de czélt nem ért. Még azokba sem bizhatott, kik előbb maguk tanácsolták az országgyűlés összehivását, sőt még a primás is ellenmondott az adó emelésének. Utoljára, hosszas alkudozás után, a királynő megelégedett az adó felemelésével 3,900.000 frtra; a nemesi felkelés szabályozása teljesen elmaradt. Kitünt, hogy lehetetlen a reformnak országgyűlésen való keresztülvitele, és hogy azt majdnem egyformán ellenzik a kormánypártiak rendi érdekből, mint az ellenzékiek bizalmatlanságból. Mária Terézia e diétán, saját szavai szerint, megtanulta ismerni az embereket. A nádor gr. Batthyány Lajos, Pálffy János utóda, az utolsó nem királyi vérből származó palatinus, és a primás gr. Barkóczy, ki előbb különös kegyében állott a királynőnek, röviddel az országgyűlés után meghaltak, és haláluk okául a királynő haragját mondták. Többé országgyűlést nem tartott. A nemzet hozzájárulása nélkül hajtotta végre, mit az állam és a dynastia érdekében szükségesnek és keresztülvihetőnek vélt.

Mária Terézia állásából folyik, hogy az állam érdeke szemében nem a magyar államét jelentette, hanem az összes uralma alatt álló tartományokét, melyeket egy birodalommá szeretett volna egyesíteni.

Mindig a financiális szempont járt elől. Magyarország, hol a nemesség nem fizetett, aránylag sokkal kevesebbel járúlt a monarchia költségeihez, mint az egyenes adó alá vetett Ausztria és Csehország. Minthogy itt a lakosság jólétének gyarapodása egyenes hasznára volt a kincstárnak, míg az Magyarországon csak a nemesek és papok által aknáztatott ki, természetes, hogy az udvarnak sokkal inkább állott érdekében az osztrák, mint a magyar gazdasági fejlődés előmozdítása. Ily módon Magyarország nagyon drágán fizette meg kiváltságos osztályainak adómentességét.

Magyarország, a bécsi államférfiak véleménye szerint, hivatva van az osztrák ipart olcsó nyers anyaggal, a sűrűbb népességet olcsó élelemmel látni el. A magyar gabona, bor, gyapjú és marha nem igen talált más piaczra, mint az osztrákra, és e fontos czikkek árát az osztrák kereskedők állapították meg. A magyar kivitel egészen az örökös tartományok kormányától függ. Egymást érik az országgyűlési határozatok, melyek az uralkodó figyelmébe ajánlják a külkereskedést és orvoslást követelnek, de a míg Bécsben az örökös tartományok anyagi érdeke volt az egyedül döntő, alig lehetett gondolni javulásra. Még egy mód volt a magyar kereskedés emancipatiójára: a közvetlen érintkezés a nem osztrák külfölddel, mely csak a tengeren mehetett végbe. Épen Mária Terézia korába esik Fiuménak a magyar koronához csatolása, és a jóakarú királynő ezáltal a nemzet egyik első rangú érdekét akarta előmozdítani. Hanem az összeköttetés a termékeny vidékek és a tengermellék közt, a nagy költséggel épített útakon oly bajos és drága volt, hogy a kikötők forgalma soha sem érhette el a szükséges szinvonalat, és Magyarország tovább is első sorban az örökös tartományok piaczára maradt utalva.

Még fennállott a vámsorompó Ausztria és Magyarország közt, és a bécsi kormány kizsákmányolta a merkantilis rendszer által nyujtott módokat az osztrák ipar felvirágoztatására, és a magyar iparnak, a mennyiben arról szó lehetett, tönkre tételére.

Északnyugoti Magyarországban meglehetős, az osztrákkal sok tekintetben versenyezni képes szövő-fonó ipar és kohászat állott fenn századok óta. A kormány, mely akkor annyit tett a cseh-osztrák gyárak érdekében, e fontos tényezőt teljesen elhanyagolta. Midőn a kanczellária segítséget kért részére, II. József így válaszolt: «Míg Magyarország nem lép arányos egyenlő viszonyba a többi örökös tartománynyal, addig a kincstár nem segélyezhet oly kézműipart, mely az örökös tartományok élelmét csökkenti.»

Bécsben dolgozzák ki a birodalmi vámrendszert és a magyar harminczadot egyaránt, és ha a magyar kanczellária ellen is mondott a császári kamarának, figyelmeztetései soha sem számíthattak eredményre. Az 1769-iki vámrendszer, mely Ausztriát a külföldtől a védvámrendszer alapján választotta el, Magyarországgal is erősen és következetesen éreztette hatását. E hatás röviden abban állott, a mint már az 1764-iki országgyűlés is kifejezte, hogy Ausztria Magyarországból élt.

Először: a magyar kereskedőnek minden külföldi árút bécsi kereskedőtől kellett vennie; nem volt lehető egyenesen külföldi kereskedővel lépni összeköttetésre. Az előbbi esetben háromféle vámot kell ugyan fizetni az árúnak: az osztrák beviteli és átmeneti vámot, továbbá a magyar harminczadot, de ez összesen kevesebb a legtöbb esetben, mint a magyar behozatali vám maga. Másodszor: a bécsi kereskedők vámmentesen szállíthatták árúikat Magyarországon keresztül Erdélybe, és Galicziába, mi szintén nagy előnyükre vált. Ha magyar kereskedő visszaküld valamely nem tetsző árút Bécsbe, kénytelen a magas osztrák behozatali vámot fizetni. Mindezen okoknál fogva az osztrákok zsebeibe folyt a kereskedelmi haszon legnagyobb része.

Nevezetes, hogyan bántak el a magyar nyersterményekkel. Gyapjút, nyúlbőrt stb. egyáltalában nem volt szabad kivinni külföldre, mert azokra az osztrák gyáraknak van szükségük. Classicus példája a gazdasági elnyomásnak a magyar bor vámja. Nem lehetett ugyanis külföldre vinni magyar bort, ha ugyanannyi osztrák bort nem szállítottak vele. Ausztria tehát nemcsak gyáriparát, hanem nyers termését is Magyarország rovására fejlesztette, és azért hazánknak sorsa még a gyarmatokénál is rosszabbnak mondható. Mert az angol gyarmati politika szerint az anyaország megakadályozta ugyan a gyarmat iparának fejlődését, és magának tartotta fenn az iparczikkeknek odaszállítását, de másrészt lehetőleg elősegítette a nyers anyagok termelését. Ausztria pedig nem csak iparával, hanem nyerstermelésével is el kivánta nyomni Magyarországot. Ez elnyomási rendszer igazolására az osztrák tanácsosok mindig a magyar nemesség adómentességét hozták fel. Csakhogy a magyar ipar és kereskedés ellen intézett drákói rendszabályokat nem annyira a nemesség sínylette meg, mint az iparos és kereskedő elem. Minthogy pedig a magyar ipar különben sem igen versenyezhetett volna az osztrákkal, a magyar termelők keresetének csökkentése kárára vált az osztrák kereskedőknek és iparosoknak is, mert ha a magyar földbirtokos többet vesz be gabonáért, borért és gyapjuért, többet is költhet gyarmati árukra, iparos és fényüzési czikkekre. Ki is emelték, hogy a bécsi kereskedők soha sem folytattak oly nyereséges üzletet, mint 1772-ben, midőn a rossz termés miatt szokatlan mennyiségben és jó áron szállították a magyar gabonát külföldre.

Mégis oly nagy volt a magyar földnek termő ereje és oly kevés még aránylag az idegen árúk fogyasztása, hogy a kivitel értéke jelentékenyen felülmulta a behozatalét. Még mindig a baromtenyésztés az ország főjövedelmi forrása, és az alföld elfoglalása rendkivüli mértékben fejlesztette. A kivitt szarvasmarha értéke 1783-ban 3,636.000 frtot, a juhoké 544.000-et, a sertéseké 780.000-et tett ki a vámtáblázatok szerint, a gyapjué pedig 2,820.000 frtot. A buza kivitele ellenben csak egy milliót, a rozsé 650.000 frtot, az árpáé 237.000-et, a zabé 356.000-et, a dohányé 940.000 frtot tett ki, úgy hogy még az egy millióra menő lisztkivitellel együtt sem vett be annyit az ország gabonáért és dohányért, mint magáért a szarvasmarháért. Jelentékeny volt még a borkivitel is, de az évről-évre csökkent. Egyrészt Lengyelország bukása addigi legfőbb fogyasztóját tette tönre a hegyaljai boroknak, másrészt pedig az osztrák védvám által sujtott államok úgy állottak boszút, hogy viszont a magyar borra vetettek nagy adót. Különösen Nagy Fridrik vámrendszere, mely a franczia borok behozatalát viszonyos kedvezés fejében megengedte, volt nagyon káros. Az érczek közül csak a réznek kivitele volt jelentékeny.

A helytartótanács egy 1783-iki jelentésben felfogja a külföldi kereskedés lényegét, constatálva, hogy mindazon czikk, melyből a kivitel túlnyomó, nyers árú, minden behozott czikk ellenben gyártmány. A behozott árúk közt a gyolcs és vászon 1,300.000 frttal, a posztó 1,700.000-el, a selyem 877.000, a gyapotkelmék 500.000 frttal szerepelnek. Szembetünő, hogy a kivitel és behozatal közti viszony napjainkig ugyanaz maradt, csakhogy a kivitelnél a földművelés terményei már fontosabbak a baromtenyésztésénél.

Az úrbér szabályozása.

Mária Teréziát az országgyűlés kedvezőtlen kimenetele nem riasztotta el a jobbágyság állapotának javításától. Többet látott benne, mint politikai hasznot; királyi kötelességének tekintette a gondjaira bizott alattvalóknak megvédését földesurainak sanyargatása ellen. Nem akart gyökeres változást, csak a pórosztály sorsának javítását, de attól az uralkodó rendek semmi ellenszegülése által nem engedte magát eltéríteni. A belső kormány élén Batthyány Lajos nádor halála után nem állott nádor, hanem királyi helytartó, Albert szász-tescheni herczeg, Mária Krisztina főherczegnő férje, ki hivatalánál fogva inkább a királyt szolgálta, míg a nádori méltóság inkább a nemességet képviselte az uralkodóval szemben. Albert mellett gr. Pálffy Miklós országbirónak, az előbbi kanczellárnak volt legtöbb tekintélye. A megyékben pedig a főispánok tekintélye által kivánta keresztül vinni reformjait. Ezeket az 1768-iki utasítás kötelezi a jobbágyok zsarolásának megakadályozására.

Az államtanács kezdeményezésére a magyar kanczellária egy nagyon beható reformtervezetet dolgozott ki, mely megnyerte Mária Teréziának jóváhagyását. A szerkesztésben Raab Antal udvari tanácsost illette a főérdem. Addig is, míg nyilvánosságra került a rendelet, a jobbágyok mindenfelől deputácziókat küldöttek Bécsbe orvoslást kérni. Tudták, hogy uraikkal szemben már nem állanak egyedül és a régi megszokott engedelmesség helyébe zendülő dacz lépett. Különösen az Ausztriával szomszédos megyék parasztjai nyugtalankodtak. A nemesek a reform megakadályozására tulzó szinekben tüntették fel a rendetlenséget, de a királynét többé nem téríthették el elhatározásától. A királynő érző szivét nagyon megindította, hogy épen legbizalmasabb embereinek és a legelőkelőbb családoknak jószágain bántak oly rosszul a jobbágyokkal.

Az úrbéri szabályzat, mely 1766 jul. 10-én adatott ki és az egész országban kihirdettetett, lényegesen javított a jobbágy helyzetén, a mennyiben közte és földesura közti viszonyt, melynek megváltozása addig gyakran függött a földesúr önkényétől, állandósította, és a legkiáltóbb visszaéléseknek véget vetett. Addig az országgyűlés által megszabott teher a minimum volt, most a maximum lett belőle, melynek nagyobbítása alól törvényesen kivonhatta magát a jobbágy. Az eddigi úrbéri szerződésen pedig csak azon esetben lehetett változtatni, ha a későbbi szerződés kedvezőbb volt a parasztra nézve az előbbinél.

Legfontosabb változásnak tekinthető a paraszt szabad költözködési joga, ha kötelességének eleget tett, és erre vonatkozó szándékát félévvel előre bejelentette. Még mindig az úriszék itél fölötte, de földesurával szemben a megyei fiskális kötelessége őt védelmébe fogadni. Gyermekei szabadon léphetnek bármily pályára. Meghatároztatott még a jobbágytelek nagysága, és az ahhoz fűzött jogok és kötelességek.

A föld jósága, a közlekedés és kereset könnyüsége szerint változik a telek nagysága 16 és 22 hold közt, a hozzátartozó rét 4 és 8 szekér szénát adó terület közt. Somogy-megyében, hol legnehezebb volt a közlekedés, és hol még a disznót is búzával etették, mert nem birták azt elszállítani, 24 hold földet és 12 szekér szénát adó rétet számítottak egy telekre. A telek felosztható félre, negyedre és nyolczadra. A jobbágyot csak akkor lehet megfosztani tőle, ha nem felel meg kötelességeinek, de a birtok azért nem válik nemesivé, hanem kell, hogy más jobbágynak adassék át. Látjuk, hogy ép annyira iparkodnak a földnek nemesi kézre jutását megakadályozni, mint Poroszországbon. Joga van továbbá a jobbágynak a közlegelőre és faizásra.

Ennek fejében minden telek után heti egy szekeres fuvar, vagy heti két kézi robot jár az úrnak. Ezenkívül több telek együtt egy hosszú fuvart szolgáltat, minden telek egy öl fát vág, és hajtóvadászatra három napig szolgál. Pénz- és termésbeli kötelesség gyanánt megmarad a kilenczed.

A rendelet maga ellen keserítette a nemeseket nemcsak azért, mert nekik anyagi kárt okozott, hanem még inkább, mert véget vetett korlátlan uralmuknak a jobbágy fölött. Még a legműveltebbek is nemzeti csapást láttak benne.

Jut eszedbe midőn úrbár hirdetésén Nálad táncz közt sírtunk hazánknak esésén,

írja a francziásan művelt Barcsay egy barátnőjének. Másrészt a parasztokat sem elégítette ki, mert a robot és adó lényegében a régi maradt.

Ha Mária Terézia a tényleges viszonyokból indulva ki és elfogadva a rendi felosztást, királyi kötelességének tartá a szegény jobbágy sorsának javítását, úgy emberszerető, az emberek egyenlőségének elvéből kiinduló fia még gyökeresebb módon kivánt segíteni a parasztság elnyomott állapotán. Őt nem kötötte le a koronázási eskü, mint anyját, csak hatalmára támaszkodva állott szemben a magyar nemességgel. Uralkodása kezdete óta nem szünt meg ily irányban hatni, de minden sürgetése mellett sem volt képes keresztülvinni Erdélyben az úrbér szabályozását. Végre Erdélyben kiütött az oláhok véres lázadása, melynek az úrbéri visszaélések szolgáltatták egyik főokát. A reformot már nem lehetett halasztani és a császárnak 1785 aug. 22-iki rendelete már elvi szempontból biztosít más állást a parasztnak, mint melyet eddig elfoglalt.

«Uralkodásunk kezdete óta», úgymond a patens, «minden atyai törekvésünket és gondunkat az uralmunk alá rendelt népeknek boldogítására fordítottuk, tekintet nélkül azok rendjére, vallására és nemzetiségére. E czél elérésére főeszköz az ipar és földmívelés javítása, mely csak akkor várható, ha a természetes és az államtól is elismerendő személyes szabadság a jobbágyokra is kiterjesztetik, és azok törvényes birtokjoga biztosíttatik. Ezért elrendeljük: 1. A jobbágyi állapotnak, melylyel az örökös szolgaság és röghöz kötöttség jár, eltörlését. Minden paraszt szabad költözködési joggal bír a természet joga és a közjó követelése szerint, ennélfogva a személyváltságra vonatkozó minden per megszünik. 2. Minden paraszt szabadon házasodhatik, foglalkozhatik tudománynyal, tanulhat mesterséget és szabadon gyakorolhatja. 3. Sem parasztot, sem gyermekét nem kényszerítheti a földesúr belső (udvari) szolgálatra. 4. Szabadon eladhatja vagy elzálogosíthatja minden ingó és szerzett javait, csakhogy az addig azokon nyugvó kötelességek az új birtokosra hárulnak. 5. Birtokuk biztosítása végett sem ők, sem utódjaik nem távolíthatók el törvényes megyei itélet nélkül, sőt akaratuk ellenére nem is helyezhetők át egy helyről a másikra. 6. Minden másban érvényben marad az eddigi szabály, a megyei fiskális pedig köteles a pórokat minden zsarolás ellen megvédeni.» E patenset végre kellett hajtani. Csakhogy a később 1787-ben kiadott rendeletek mégis fentartották a földesurak tekintélyét, és csak annak elfajulása ellen védték meg az alattvalót. Az úr megtartotta birói jogát, és csak a tulságos büntetés és telkétől való megfosztás tartozott a megyei szék elé. Különben megerősíttetett a jobbágynak joga pert folytatni földesura ellen.

II. József ezen bölcs és kegyes intézkedései megszüntették a magyar társadalmi életnek legsötétebb foltját. Teljesíté igéretét: kiveszem Mátyás királyt a magyarok szájából. A pór ismét emberré lett és még csak egy fok választotta el a teljes polgári jog elérésétől. A mennyire dicsőségére válik ez irány a császárnak, annyira szégyenére vált a nemességnek, mely nem akart tudni semmit előjogait sértő reformról, az ellenállás és a rendeletek kijátszása. Az oly kiváltságos rend, mely a nemzet legszámosabb és munkás részét minden korlát nélkül akarta kizsákmányolni, megérettnek látszott a megsemmisítésre.

Az összeírás és az adóreform.

Valóban, a császár hosszas meggondolás után elhatározta a magyar nemesség sarkalatos jogának, az adómentességnek megszüntetését.

Ismerni akarta birodalmát és annak erejét emberekben és földben. Ezért 1784-ben elrendelte a népesség összeírását, tekintet nélkül rangra és rendre, míg az azelőtti népszámlálásokban csak az egyedül adóköteles nem-nemeseket vették fel. Egyúttal megszámozták a házakat is. A legtöbb megye ellentállott. Nyitrában, Zágrábban és másutt katonai erőszakkal kellett végrehajtani a conscriptiót. A nemesség sértést látott a nemes személyek feljegyzésében és a nemesi curiák megjelölésében, mi véget vet az eddig féltékenyen fentartott szabadságnak, és az ujonczozás és adó bevezetéseül tekintetett. Komárom vm. még utóljára is legalább azt kivánta, hogy a nemesek házait más szinnel jelöljék meg, mint a többit. Ez volt az első, csak némileg is megbizható népszámlálás hazánkban. Magyarország lakossága az eredmény szerint 7 millióra ment, Erdélyé 1,400.000-re, Pest városa lakossága 19.000-et tett, míg Pozsonyé majdnem kétannyit. Szembetünő, mily roppant lépésekkel haladott az alföldnek és a dunántúli vidéknek népessége, és mily keveset gyarapodott azóta a felföld.

Utolsó rendeleteinek sikere és a magyar közigazgatási rendszer teljes felforgatása, mely a kormány kezébe adta az egész végrehajtó hatalmat, a császárt 1786 elején az adóreformra vonatkozó terveinek kijelentésére bátorították.

A kormány régi elhatározásához, véget vetni a magyar nemesi adómentességnek és e tekintetben is egyenlővé tenni Magyarország alkotmányát az örökös tartományokéval, Józsefnél még egy személyes ok járult. Ő a physiokrata rendszernek volt híve, mely szerint a föld minden gazdagságnak egyedüli előteremtője, ennélfogva csak egyedül vonandó adó alá. A teher egyenletesen osztandó fel a földre, jövedelme szerint, tekintet nélkül birtokosa rangjára. Ily módon nélkülözhető minden más adó. Magyarországon pedig épen az a törvényes elv, «hogy a teher nem nyugszik földön.» Míg a nemesség háborúban felelt meg kötelességének, volt az előjogának értelme, de most csak kárára válik az államnak. Az összeírás után tehát a föld felmérésének kell következnie, az egyedül helyes és igazságos adó megállapítása végett.

A gr. Pálffy Károly kanczellárhoz 1786 jan. 5-én intézett császári kézirat ily módon tünteti elő ez ellentéteket a nemesi jog és az ország haszna közt: A császár szükségesnek tartja az örökös tartományokban divó földmérési és jövedelem bevallási rendszer átvitelét Magyarországba, és erre magát feljogosítottnak véli. E felmérésnél nem szabad mellőzni a nemesi majorsági telkeket sem. A földbirtokosra ebből nem háramlik semmi kár. A király minden alkalommal, ha a felkelési kötelesség megváltásáról, más terhekről, vagy a háborús időben felajánltatni szokott segítségről lesz szó, tudni fogja, mit kivánhat, a rendek pedig, mily alapon igérhetnek és mennyi jut mindegyikökre. Ezáltal megszünnék minden egyenlőtlenség a megyék és az egyesek közt. A felmérés és bevallás után kerülhet csak szóba a felkelési jog megváltása.

A császár lényegét fejezi ki a kérdésnek, nem a törvény betűjét, hanem a történeti fejlődést tekintve. A nemesség eredetileg mindenütt élvezte az adómentességet hadi szolgálatai fejében. Európa többi országaiban a fejedelmek megszüntették e kiváltságot, mióta nem a hűbéres nemességen, hanem az állandó seregen alapult az államok katonai ereje. Még csak Lengyelországban és hazánkban maradt fenn a nemesi kiváltság, melylyel azonban az a teher járt, hogy a nemesi föld sohasem volt tekinthető valódi tulajdonnak, mert az ősiségi törvény értelmében az a birtokos család kihalása után a koronára száll. Magyarországon is a császári sereg az igazi hadi erő, szükséges tehát a nemesség megfosztása eddig élvezett jogától, annál is inkább, mert a fiscus jogának megszünése által igazi tulajdonosává válnék földjének.

A magyar adókérdés másik lényeges oldalát is felfogta a császár. Azt az összeget is a földbirtokra akarta róni, melyet a kincstár vesztene a közbenső vámsorompó eltörlése által, továbbá azt is, melyet az örökös tartományok vesztenének, ha bennök szabad forgalmat engednek a magyar terményeknek. A császár lehetőnek tartotta a magyar és erdélyi rendek megnyerését. Véleménye szerint a szabad forgalom által előidézett gazdasági lendület dúsan fogta volna őket kárpótolni elveszett alkotmányukért és az elvállalt adóért. El is rendelte a felmérés és becslés foganatosítását. Csakhogy a kellő mérnöki kart az óriási munkához nem lehetett egyszerre előteremteni. Tudatlan emberek serege lepte el az országot és bár a munka éveken át szakadatlanul folyt, annak nem volt semmi megbizható eredménye. Különben is a József uralkodása végén támadt nagy mozgalom e munkálatnak ép úgy véget vetett, mint a josephinus rendszer egyéb törekvéseinek.

A művelődés és az iskola.

A XVIII. századot a tespedés korának szokták nevezni, pedig az erőgyűjtésé volt, a török háborúk és a szabadságharczok nagy vérvesztesége után. A nemzet akkor érezte először, hogy századok mulasztását kell pótolnia. Az iskola, a közművelés akkor lett állami feladattá.

Természetes, hogy eleinte átvett a műveltség. A protestánsok hollandus és német hitsorsosaiktól tanulnak; a katholikusokat a jezsuita rend neveli, ugyanazon tan szerint, mely egyéb országokban, különösen Ausztriában is divatozott. De mihelyt a műveltségnek meg volt a tartalma, megtalálta a hozzá illő nemzeti formát is.

Mária Terézia iskolája, melynek a Ratio Educationis a megteremtője, már a modern eszmék alapján áll. Állami, felekezeteken és nemzetiségeken felül álló iskolaszervezet jő létre: magának az országnak megismerése az oktatás kimondott legfőbb czélja. A műveltség terjedéséről gondoskodva volt és a felvilágosodás irodalma gondoskodott arról, hogy új eszmékben ne legyen hiány.

Az irodalom csak lassan ocsúdik fel azon aléltságából, melybe a kuruczvilág megszünése vetette.

Hatalmasabb politikai költészet hiányát csak részben pótolta minden országgyűlésen nagy számmal keletkező magyar és latin paskvill. Különben az alkalmi vers uralkodik, lapos rímek, házasságok, halálesetek vagy installatiók alkalmával. Egy félszázadon át a szatmári béke után csak két férfiú tünik ki a magyar nyelv tisztább kezelése által: B. Amade László és a jezsuita Faludi Ferencz. Az utóbbi az akkori világ egyik legelterjedtebb könyvet, Gracian Boldizsár udvari emberét fordította magyarra. Művét a magyar nemességnek ajánlja, mely most kilépve a lovagkorból, udvarivá és hivatalossá kezdett válni.⁷⁶ A végre irt, «hogy nyelvünk is terjedgyen, hirét is adgyam, miben miként fárasztyák eszeket a külső nemzetségek».

Hanem a magyar nemesség már kilépett a jezsuita-spanyol műveltség köréből, megtanulta ismerni a modern eszméket, előbb csak eredeti franczia köntösben, majd pedig kezdte azokat átültetni hazai nyelvébe is. Különösen a katonai szolgálat formálta főuraink izlését és műveltségét. Külföldi utazók megjegyzése szerint aránylag széles látókör és nagy olvasottság jellemezte a császári sereg tiszti karát és a benne szolgáló magyar urak nem vonhatták ki magukat e szellem hatása alól. Tulajdonkép b. Orczy Lőrincz az első magyar iró, ki a franczia példák után indúl, de az idegen eszméket erős nemzeti érzülettel párosítja és fejezi ki. Ez a külföldi műveltség veszélyessé válhatott volna magában véve a magyar irodalomra nézve. Csakhogy a magyar nemzeti büszkeség, mely különösen a történetből merítette táplálékát, diadalmasan megküzdött e nehézséggel és az idegen mintában csak eszközt látott a hazai nyelv pallérozására és művelésére.

E nemzeti szellem ébresztésében és fentartásában kétségtelenül az új életre ébredt történeti kutatásé az első érdem. A nemzetnek ujabb, függetlensége elnyerésére czélzó mozgalmait keserű levertség követte, de vigaszúl és buzdításúl ott állott a dicső múlt emléke. Halhatatlan ezért azon férfiak érdeme, kik bár latin nyelven és modern emberre nézve élvezhetetlen stilusban, de lelkesedéssel és nagy tudománynyal irták meg a nemzet elejének történetét. Különösen a két tudós jezsuitának, Pray Györgynek és Katona Istvánnak művei gyakoroltak nagy hatást és teremtettek iskolát.

Ismételjük, ez a két tényező: a történethez ragaszkodás és egy magasabb műveltség elsajátítása teremtették meg együtt a magyar renaissancet. Lehetőnek látszott a magyarság fentartása minden veszély között, de nem a régi eszközökkel, hanem a műveltség fegyvereivel. És midőn a császárné a Theresianum és a testőrség által Bécsbe vonta a magyar ifjuság virágát, a magyar ifjak, a mint megismerkedtek a külföldi műveltséggel, ujult buzgósággal ragaszkodtak a hazai emlékezetekhez. Itt látszott a szabadabb alkotmánynak nemesítő hatása. A bécsi udvari könyvtárban szép képeket és könnyed olvasmányokat keresett a legtöbb látogató, de a magyar ifjak nemes lelkesedéssel tanulmányozták hazájuk történetét.⁷⁷

Tulajdonkép helytelen a magyar testőrség irodalmi fellépéséről szólni és az 1772. évet venni fel határvonalul. Az átmenet nem volt hirtelen és b. Orczy Lőrincz és Ráday Gedeon régibb versei már ugyanazon szellem kifejezői, mint később Bessenyeyé, Báróczyé és Barcsayé és a kor legtehetségesebb költője, Ányos Pál szerzetes, magányában irta hazafias bús verseit. A főváltozás abban áll, hogy már nem az aristokratia áll a nemzeti műveltség élén, se nem a papság, hanem az addig felekezetekre oszlott nemesség valláskülönbség nélkül. Az akkori franczia-német irodalom szelleme demokratikus és vallásos tekintetben a felekezeti eltéréseken felülemelkedő. Az új magyar irodalomra is ez irányban gyakorolta fejlesztő hatását. E téren barátságosan működtek közre az addig vallásuk által megoszlott hazafiak, mi magában véve is nagy érdeme vala az új mozgalomnak. Másrészt a közös műveltség nemcsak a protestánsok és a katholikusok közti ellenkezést csökkentette, hanem a nemesek és polgárok közti százados ellentétet is enyhítette.

A magyar főnemesség udvari kezdett lenni, lemondott az új mozgalomnak, melynek Magyarország ujjáalkotását köszöni, vezetéséről. «A magyar aristokratia Mária Terézia előtt igazi aristokratia volt, azaz a nemzet java, szive lángja, nemcsak érzésben, tettben, hanem nyelvben is.»⁷⁸ Ez most megszünt, az elejtett zászlót a nemzet zöme emelte fel ujra. Nem a főúri kastélyok magányában, sem az udvar fényében fejlik tovább a nyelv, hanem az írók tanulmánya, egymással való érintkezése által. Fellép a tudós társaság eszméje és az első magyar ujság, az 1780-ban alapított Magyar Hirmondó megmutatja, hogy már van magyar olvasóközönség. A számos új iskola, bár még latin a nyelve, közvetve mégis szolgálta a nemzeti műveltség ügyét. Méltán mondhatták, hogy századok óta nem virágzott úgy a magyar nyelv, mint akkor.

E forduló ponton érte a nemzetet József császár rendelete, mely a hazai nyelvnek jövőjét és fejlődését fenyegette halálos csapással. Addig csak egyesek tartották fenn a nyelv fontosságának elvét, most a legműveletlenebb nemes is belátta, minő kincs a hazai nyelv és minő szükséges annak művelése. Számos megye követelte a hazai nyelvnek hivatalossá tételét. A császár hatalmával szemben nem lehetett szó ellenállásról, de mind nagyobb és szélesebb körben terjedett az a meggyőződés, hogy csak a nemzeti művelés továbbfejlesztése teszi majd képessé a nemzetet a létért való küzdelem diadalmas kiküzdésére.

A nyelvkérdés.

Mária Terézia teljesen németnek érezte magát és annak akarta nevelni családját is. Benne is megvolt, bár csekélyebb mértékben, az a nem annyira nemzeti, mint erkölcsi gyűlölet a franczia ellen, mely annyira kirívó jellemvonása Nagy Fridrik atyjának. Olaszországban megtelepedett fiait is folyton emlékezteti németségökre. A mint a háborúk viharai után behatóbban foglalkozhatott birodalmával, belátta, hogy a nyelvkülönbségek ép oly akadályai az erőkifejtésnek, mint a vallásos vagy törvénybeli különbségek. Mióta az államtanács megalakult, szembetünő igyekvése a központosítást átvinni a nemzetiségi térre is. Csakhogy ő első sorban még a hit előharczosa, a más valláson levőket üldözte, de a nyelv dolgában nagy türelmet tanusított. Mindent az iskolától és neveléstől várt és teljesen belátta minden ide vonatkozó reform keresztülvitelének nehézségét. Elégnek tartá egyelőre, ha a központi hivatalnokok és az udvarhoz tartozó főnemesség mind birják a német nyelvet. Kétségtelen volt a német nyelv ismeretének nagy haszna, s nem lehetett rossz néven venni, ha a kanczellária 1774-ben igen melegen ajánlotta elsajátítását az iparos- és kereskedőköröknek, a nemeseknek, különösen pedig az ifjuságnak és a növendékpapságnak. Minden iskolánál rendes tantárgy lett a német nyelv. A nagyszombati egyetemen kiváló figyelemben kellett részesíteni. A Ratio educationis ujabb megerősítése alkalmával 1780-ban különösen az olvasmány bősége tekintetéből ajánlották a deákoknak. Egyáltalán Mária Terézia korában kezdődött, hogy a magasabb körök megtanultak németül, mi előbb ritkaság volt. Csak olyanformán tanulták, mint most a francziát, mint az udvar és a finom társaság nyelvét, minden külső kényszer nélkül. A köznemesség közt még mindig nagy kivétel volt a német nyelvet biró és Kazinczy szerint a pataki diákok közt még 1769-ben nem volt németül tudó.

II. József nem elégedett meg az anyja által elért eredménynyel. Egységes birodalmat akart, melyet egységes akarata szerint igazgassanak hivatalnokai egy nyelven. Eléggé előkészítettnek vélte a talajt és miután az erdélyi és magyar iskolákban előirta a német nyelv kötelező tanítását, 1784 tavaszán egy csapással akart véget vetni a birodalma kormányában addig uralkodó soknyelvűségnek. A magyar kanczellária többszörös erélyes felszólalása ellenére elrendelte következő parancsának végrehajtását.

«Holt nyelvnek használata, minő a latin, eléggé tanusítja, hogy egy nemzet nem érte el a műveltség bizonyos fokát, mert vagy azt bizonyítja, hogy anyanyelve hiányos vagy hogy más nép azt nem birja és hogy csak azok tudják gondolataikat kifejezni, kik tudnak latinul. A nemzetet magát oly nyelven kormányozzák és itélik, melyet nem ért. Még biztosabb tanuság az, hogy minden művelt nemzetnél megszünt már a latin nyelv használata a közügyekben és csak Magyarországban, a hozzátartozó tartományokban, Erdélyben és Lengyelországban tartja meg érvényét. Ha a magyar nyelv volna Magyarországnak és melléktartományainak általános nyelve, lehetne hasznát venni a közügyek vezetésénél; de mint ismeretes, a német és a szláv nyelv sokféle dialektusaival, valamint az oláh, annyira használatos, hogy a magyar nem tekinthető általánosnak.» Csak a német, a katonaság és kormány nyelve, lehet a hivatalos nyelv. Ebből nagy a haszon, a birodalom csak általa válik egygyé és hasonlóvá a franczia, angol, orosz nemzeti államokhoz. A magyarokra nézve is jobb, ha nem kell annyi időt tölteniök idegen nyelvek megtanulásával. Ezért már 1784 nov. 1-től fogva a német lesz a magyar kanczelláriának és helytartótanácsnak hivatalos nyelve, kivéve a pörös ügyeket és a megyékkel való levelezést. Egy év mulva a megyei hatóságok is felveszik a német nyelvet, három év mulva pedig a törvényszékek. Ezentúl csak németül tudó nyer világi és egyházi hivatalt. Még az országgyűléseknek is német lesz a nyelve, Deák-iskolába pedig csak németül irni-olvasni tudó ifjak vehetők fel.⁷⁹

A császár a német nyelvet egyszerre akarta uralkodóvá tenni Magyarországon és tudásától akarta függővé tenni a nyilvános életben és a kormányban való részvétet. A nemzet, mely jól érezte magát a megszokott kényelemben és nyelve művelésében elmaradt Európa nemzetei mögött, egyszerre felriadt álmából. Meglátták, hová visz az idegen nyelvnek előbb oly ártatlannak látszó uralma. A latin nyelv neutralis: egyaránt volt az hivatalos nyelve a középkori Európa minden népének. A német nyelv uralma egyenes elnyomás a magyarra nézve, mert mi más különbözteti meg az uralkodó népet az alávetettől, mint hogy amannak már nyelve is nagyobb részt biztosít a közügyek vezetésében? Addig foglalta el a vallásos viszály, a politikai jognak vallásos meggyőződéséhez fűzése a magyar nemességet, míg mindkét fél elveszti a politikai hatalmát. A német nyelv hivatalos nyelvvé válása után a magyar megmaradt volna tájnyelvnek, de sohasem juthatott volna magasabb polczra, mert csak a német nyelv tudása biztosít részt az állami ügyekben Magyarországon is.

A megyék ellenállása annál határozottabb, mert jól tudják, hogy a császár legbizalmasabb tanácsosai, még Kaunitzot és Martinit sem véve ki, nem helyeslik e rendkívül fontos kérdésnek ily erőszakos módon való megoldását. A legtöbb a latin nyelv megtartása mellett szólalt fel, de sokan mondták már, hogy a császár azon elvénél fogva, mely szerint a hivatalos nyelvnek a nemzethez alkalmazottnak kell lennie, elérkezett a magyar nyelv uralkodóvá tételének ideje. De a császár megmaradt elhatározása mellett. Csak az ellen tiltakozott, mintha a magyarokat meg akarná fosztani anyanyelvüktől. A végrehajtás nem ütközött nagy nehézségbe a felsőbb kormányszékeknél, melyeknek tagjai többnyire Bécsben nevelkedtek, de a megyéknél és a törvényszékeknél majdnem lehetetlennek látszott, oly kevés volt a németül tudó. A köznemesség legbiztosabb birtokában, a megyei hivatalban és befolyásban látta magát háborgatva. Minthogy pedig eddig az az osztály uralkodott kizárólagosan a megyén, tehát az egész országon, döntő harczra kellett kerűlni a dolognak a császár és a magyar nemességnek alkotmányos állása közt.

Alkotmányos reform.

Ritka uralkodó maradt oly hű fiatalsága eszméihez, mint II. József. Már akkor egyik fővágya az volt, korlát nélkül uralkodni népei javára. Magyar királylyá koronázására sem gondolt. Véleménye szerint ez tiszta szertartás. Nem ad neki hatalmat, melyet a nélkül nem gyakorolna, és ép a legfontosabb ügyekben megköti kezét az eskü által, melyet le kell tenni az országos és nemesi kiváltságokra. A kiváltságos rendek előjogai Magyarországon oly mélyen gyökereztek a közjogban, hogy minden támadása az egyház és a nemesség ellen egyuttal törvénybe ütközött. De mit kellett gondolnia oly törvényekről, melyek megvédnek minden visszaélést és lehetetlenné tesznek minden békés reformot? A kanczelláriának és a megyéknek ellenszegülése a tolerantia ellen még jobban meggyőzte az országgyűlés segítségével kiviendő reform lehetetlenségéről. Mint az egyházi bizottság elnöke, Kresl báró mondá, a sarkalatos törvényeket idézik minden jónak meggátlása végett.

Eleinte tisztán a Kollár és Martini által kijelölt úton járt el: királyi jogát érvényesíté. A régi magyar törvények sokfélesége ép annyira megkönnyíté a királyi önkényt, mint a nemesi féktelenséget, és minthogy annyi volt az egymásnak ellenmondó cikkely, minden alkotmányos kérdésből hatalmi kérdés vált. József teljesen királyi praerogativája alapján vélte keresztülvihetni nagy egyházi reformjait, úgy mint Mária Terézia országgyűlés nélkül szabályozta az úrbért és szervezte a közoktatást. Míg e fokon állott, majdnem teljesen érintetlenűl hagyta Magyarországnak az 1723. törvényekben kikötött kormányzati önállóságát. Inkább még jobban kifejté a magyar hatóságok egyéniségét. A magyar kamarát, mely addig sokban függött a császáritól, és mely németül vitte ügyeit, egyesíté a helytartótanácscsal, úgy hogy azután latin nyelven tárgyalták a kamarai ügyeket is (1782). Valamivel később a magyar hazafiaknak egyik legfőbb kivánsága teljesedett: az erdélyi kanczellária egyesíttetett a magyarral. Minthogy pedig a főkanczellár, gróf Esterházy Ferencz, egyuttal Horvátországnak is bánja volt, kezeiben központosúlt a magyar korona minden országának kormánya.

De az egységes birodalom eszméje elől háttérbe kellett szorulni az azt képező országok történeti jogainak. Azok már csak mint egy nagy egész összevágó részei, mint a Bécsből igazgatott óriási gépezet tagjai szerepelnek.

Ezen tagok közül Magyarország, melynek legerősebb volt történeti egyénisége, kiválóan foglalkoztatá a császárt. Eleinte elegendőnek tartotta a központi kormány erejét a vármegyékben nyilatkozó passiv ellentállás leküzdésére. Ezért újra szervezte a most már a kamarával egyesült helytartó-tanácsot, melynek egyik legmegbizottabb emberét, gróf Niczky Kristófot állította élére. A régi országzászlósok rendi kormánya helyébe itt is a bureaukratiának kellett lépnie. Igaz, hogy e mellett a kormányzás javításáról sem feledkezett meg. Egyik főeszközül tekinté az országos kormányszékeknek, melyek eddig a határon, Pozsonyban székeltek, a központba, Buda-Pestre, áthelyezését. A kúria és az egyetem Pesten volt, a helytartótanács Budán. Pozsony részben kárpótlást nyert az országos papnevelő intézet odahelyezése által, melynek József magát a királyi várat rendelte szállásúl.

A növendékpapok elől, a császár parancsa szerint, a magyar állami önállóság felséges symbolumának, a szent koronának, kellett elköltözni a pozsonyi királyi várból. Addig a korona, melynek őrzéséről annyi törvény gondoskodott, kifejezője volt az ország egységének és függetlenségének nemcsak az alattvalókkal szemben, hanem az uralkodó irányában is. Most a császár «butorának» tekintette, melynek a bécsi kincstárban a helye, többi koronái mellett. A kanczellária aggódó feliratára egyszerüen azt felelte: risum teneatis amici. Nem akart látni mást a századok tisztelete által szentelt jelvényben, mint egy élettelen tárgyat. A szent koronát 1784 ápr. 13-án csakugyan elvitték Bécsbe. A nép isten ujját látta egy akkor, szokatlan időben dühöngő nagy égiháboruban.

Mihelyt a korona Bécsbe érkezett, megszünt minden tekintet Magyarország közjogi különállására. A német nyelv behozása a nemzetiségnek, a conscriptio a nemesi jogoknak izent háborút. Nem is volt hallható más a megyék congregatióiban, mint panasz a koronát, a nyelvet és az összeirást illető sérelmek ellen, és egymást érték a törvényeket idéző, az önkény ellen tiltakozó feliratok. Az összeirásnál maga a megye lett volna a végrehajtó, de legtöbb helyen megtagadta a közreműködést és Nyitrában maga a főispán: gróf Forgách Miklós állott az oppositio élén. Kitünt, hogy a megye nem engedi egykönnyen területére a Bécstől függő bureaukratiai kormányt, és hogy a fejedelem képviselője, a főispán, inkább a rendi szervezethez szít, mint az államéhoz. Egy ideig a régi eszközökkel akarta megvalósítani József az új elveket, de csakhamar meggyőződött annak lehetetlenségéről. Ezentúl a személyes kormánynak bevitele a megyébe, mely addig maga igazgatta magát, lett főczélja.

Hosszas meggondolás után olynémü intézmény által, minő Francziaországban az intendansoké volt, remélte megoldani a kérdést. A főispáni hivatalnak megszüntette hatáskörét, és a tíz kerületre osztott országnak tíz férfiút állított élére, mint teljhatalmú királyi biztost és «működő főispánt». Eszközeit azon magyarokban kereste és találta meg, kiket az udvari levegő és a külföldön tartózkodás, vagy a magasabb műveltség a reform eszméihez hajlított és kik elébe tették a nemzetnek a császár akarata végrehajtása által remélhető jólétet a törvény betüjének. Attól is kellett tartani, hogy a császár idegen kezekre bizza a munkát, ha magyarokat nem talál. Az uj biztosok közt volt gróf Széchenyi Ferencz, mi magában is mutatja, hogy e hivatalt megférhetőnek tartotta mély és kétségtelen hazafiságával.⁸⁰ A kerületek meglehetősen megfelelnek az ország természetes feloszlásának, és a császár az illető székhelyén akarta központosítani a biróságokat, a katonai és pénzügyi kormányt, olyformán, mint most Franciaországban. Kifejezést nyert a tolerantia elve is, mert a biztosok közt kettő protestans volt.

Az új kormány működési körét a császár által szerkesztett utasítások írták elő.⁸¹ Kitünik belőlök, minő behatóan ismerte II. József hazánkat, és mily biztos volt itélete, ha azt nem zavarta közjogi előitélet. Mindenütt elrendeli a robot megváltásának elősegítését, a lelkészség rendezését, az iskolák felállítását, a tolerantia végrehajtását. Különben pedig minden kerületről és városról az ottani helyi viszonyok szerint intézkedik. Nagy súlyt helyez az utakra, csatornákra, az áradásnak megakadályozására s egyáltalában az anyagi jólét minden tényezőjére. Egyforma melegen karolja fel a bányászatot, a földmívelést, pásztorkodást és kereskedést, illetőleg új, jövedelmező keresetágak behozását parancsolja, csak az iparról feledkezik meg. Alig említi a nagy alkotmányos kérdést; az anyagi fejlődéstől vár mindent. E tekintetben azon az úton jár, mint később a legnagyobb magyar, Széchenyi István.

Hanem a császár jóakarata és a biztosok buzgósága nem tehetett sokat, míg a megyei igazgatás a régi, reformellenes osztályoknak maradt kezében. Ezért József csakhamar elérkezett a reform végső consequentiájához: a megyei rendszer eltörléséhez, és a közigazgatásnak kinevezett hivatalnokaira bizásához. Ide vonatkozó, a kanczelláriához intézett fejtegetése mai napig is egyik legszellemesebb birálata a mai rendszernek. Nem lát a megyében mást, mint a királyság egy részét, melynek rendeltetése a végrehajtás, nem a tanácskozás. Az engedelmességet nem akarja kerülő úton, az udvari párt által eszközölni ki: azt kötelességgé teszi. Ezentúl már csak az országgyűlés képviselheti Magyarország rendjeit, nem a megye. Csak követválasztásra hívható össze a megye gyűlése. Az alispán a király embere, ki végrehajtja parancsait és tudósítja őt a megye állapotáról. Alatta áll a megye többi tisztviselője. A helytartótanácstól függ, de a királyi biztosoknak is felügyelete alatt áll. A fő nem a sok irás, hanem a végrehajtás.⁸²

Az új megye tehát tisztán közigazgatási hatóság, melynek élén a király által kinevezett alispán áll, és melynek többi tisztviselőit a királyi biztosok nevezik ki. A régi rendi megye hasonlóvá válik az osztrák kerületi kapitányságokhoz, és bár még mindig a nemesség köréből kerülnek ki a tisztviselők, a nemesség, mint olyan, elvesztette önkormányzati jogát. Ezentúl csak egy megyegyűlést tartottak évenkint. Még teljesebb átalakuláson mentek át a városok, melyek közigazgatási tekintetben egészen a vármegye alá vettettek.

Minthogy a megyei hivatalnokokat már az állam fizette, nem volt többé szükség a külön házi adóra. Ezt a hadi adóval együtt külön, egy főszámvevőszéktől függő adószedők szedték.

A megyei rendszer felforgatásával új alakot kellett nyerni az igazságszolgáltatásnak is. Addig az egész törvénykezés inkább volt rendi, mint királyi, és a sokféle területi előjog és szokás rendkívül bonyolódottá tette a magyar jogszolgáltatás rendszerét, nagyon hosszította a pereket, és útat nyitott a birák önkényének és az ügyvédek minden fondorkodásának. Már Mária Terézia korában felismerték mindezen hiányokat, és nemcsak a kormány kivánta a reformot, hanem még az oly hazafi is, mint B. Orczy Lőrincz, meg akarta zaboláztatni «Verbőczy csácsogó fiait». Hanem a codificatio a rendek ellenállása miatt nem igen haladt, és a királynő kormánya alatt nem jött létre más, mint egy döntvénytár (Planum tabulare), de még ennek törvényes erejét sem ismerte el minden megye. Józsefnek egészen az alaptól fogva kellett megkezdeni a törvényszékek új szervezését, és a törvények összefoglalását és javítását.

Addig a nagy törvényszékek mellett az ország rendes birái és a kanczellária, mint a király expeditiója, is nagy birói hatáskörrel voltak felruházva. Most a tisztán állami biráskodás vált rendszerré egészen osztrák minta szerint. Az összes magyar igazságszolgáltatásnak a hétszemélyes tábla lőn legmagasabb appelláló és semmítő fóruma. A hétszemélyes táblát illette meg egyúttal a felügyelet az alsóbb törvényszékek fölött. Criminalis ügyekben nem itélt, de a kegyelmezési jogot gyakorolta. A királyi tábla most tisztán appelláló törvényszékké lett, már nem foglaltak helyet benne, mint előbb, a főpapoknak, nádornak és országbirónak ülnökei. A hétszemélyes tábla és a királyi tábla ülései nem voltak nyilvánosak. A kerületi táblák hatásköre nagyobbodott, itt kellett megkezdeni az előbb a királyi táblához vitt ügyeket. Végre a legalsóbb fórumot a 38 altörvényszék képezte, melyek előtt kellett megkezdeni a criminalis ügyeket. A jobbágyok úrbéri és polgári ügyeiben megtartotta régi hatáskörét az úriszék. Magyarország igazságügye tehát központosítva volt, és a mellett még megtartotta teljes függetlenségét az osztráktól, bár kétségbe nem vonható a császár szándéka a bécsi udv. főtörvényszéket emelni egész monarchiája legfőbb appelatiós forumává. Az új rendszert Kéler Zsigmond kir. tanácsos adta elő Budán az ügyvédeknek és biráknak, kik nem birtak vele kibékülni és visszasóvárogtak a régi megyei állapotok után.

Rendkívül fontos intézkedés volt a főtelekkönyv felállítása Budán. Az összes birtokviszonyok biztosítására még a levéltárakból is ide akarta szállíttatni az okleveleket.

A reformok Erdélyben. Hóra lázadása.

Különös, hogy II. József, ki elejétől fogva oly ellenséges állást foglalt el Magyarország közjogával szemben, Erdélyben mint alkotmányos fejedelem kezdte meg uralkodását. Országgyűlést hivott össze mindjárt 1781 elejére, de csak az ország hódolásának elfogadása végett. Különben reformjait ép úgy hajtotta végre, mint Magyarországban, az ország megkérdezése nélkül. Mióta az erdélyi kanczelláriát egyesítette a magyarral, a legtöbb királyi rendelet hatáskörét ép úgy kiterjesztette Erdélyre, mint Magyarországra. Érvényre jutott a tolerantia, melyet, bár nem nyujtott annyi jogot, mint a törvény, itt is örömmel fogadták az elnyomáshoz szokott protestánsok. Ép úgy foganatba vették az úrbérre és adóra vonatkozó reformokat, mint Magyarországon, bár a központtól való nagy távolság és a régi intézmények mélyen gyökerező ereje itt még jobban megnehezítette a haladást. Magyarország nagy része új föld volt, melyen aránylag csekély fáradsággal volt keresztül vihető a kormány akarata, Erdélyben ellenben soha sem volt megszakítva a rendi uralom. Itt nemcsak a nemességgel és a felekezetekkel volt dolga az államnak, hanem a három törvényes nemzetnek, a magyarnak, székelynek és szásznak kölcsönös féltékenységével is. A legszámosabb nemzet pedig, az oláh, egészen kívül állott az alkotmány sánczain.

Külön közjogi állását leginkább a nemzetiségre, vallásra és műveltségre nézve teljesen egységes szász föld (Universitas Saxonum) fejtette ki. A császár nem akart türni államot az államban és ezért 1781-ben behozta a concivilitást az egész országban, mely által minden más nemzet polgárjogot nyerhetett a szász városokban, mi eddig a németeknek volt fentartva, viszont pedig a szászok is jogot nyertek nemesi birtokok szerzésére. A szászok archivuma egyesíttetett az országos levéltárral, vagyonuk az országos kincstár igazgatása alá jutott, még nemzeti nevök is eltöröltetett (1784). Ezen reformok megmagyarázzák, miért lett a particularis jogairól soha le nem mondó szász nemzet a császár határozott ellensége, bár a germanisatio ép úgy kiterjesztetett Erdélyre mint Magyarországra.

Végre a császár gyökeresen kivánt véget vetni «a közigazgatásban való különbségeknek és az abból következő nemzeti gyűlöletnek» és 1784. jul. 3-iki rendeletével a régi, nemzetek szerint alakuló municipiumok helyébe tizenegy megyére osztotta fel az országot, tisztán a geographiai viszonyok alapján és tekintet nélkül a hagyományos beosztásra. E tekintetben is előzője József a franczia forradalomnak, mely a történeti provinciák helyébe modern departementokat alapított meg. Ez a teljesen felforgató rendszabály, melyet nagy sürgősen kellett végrehajtani, egészen felbontotta az ország eddigi rendjét és az eddigi különbségek teljes kiegyenlítésének volt hirdetője.

E kiegyenlítés az eddig elnyomott rendeknek és vallásoknak vált hasznára és azoknak keltette fel reményét. Erdélyben különösen az oláhok viselték a rendi alkotmány egész súlyát. A császár minden törekvése nem igen segített helyzetükön, sőt az urbérszabályozás sem volt keresztül vihető. Különösen a zalatnai uradalom jobbágyai állottak folytonos pörben földesurok, a császári bányakamara ellen, mely megfosztotta őket régi korcsmázási joguktól és nagy jövedelmet húzott regalejából. A jobbágyok szószólói, kik közt a topánfalvi Ursz Miklós, kit Hórának (kiáltó) gúnyolták, vitte a főszerepet, hiába jártak el Szebenbe és Bécsbe; ügyök nem dőlt el. Látták, hogy a császár javokat akarja, de azt is, hogy a nemesség azt megakadályozza. Az oláh parasztok izgatottsága e miatt nőttön-nőtt. Új okokat szolgáltatott a császár által elrendelt conscriptio. Ezt a tudatlan nép nem magyarázhatta másra, mint arra, hogy jobbágyi kötelességeitől szabadulva, katonává lesz. Több tiszt ily módon magyarázta is a császár parancsát, és a jobbágyok most már minden felől jelentkeztek katonáknak, s megtagadták a robotot és egyéb tartozásukat.

Mivel pedig a megyék és a nemesség annyira irtóztak az összeirástól, a mennyire iparkodott azt végrehajtani a császár és a katonai kormány, még nyilvánosabb lőn a császár és a magyarok közti ellentét. Izgattak még a vallásuk uralmát remélő pópák is, és az egész nép elérkezettnek tartotta az időt a magyarok jármának lerázására és bosszúállásra. A megyék el akarták fogatni a lázítókat, de nyilt ellenállásra találtak. Mesztakonban, Brád közelében, Zaránd-megyében tartott gyűlés után az oláh parasztok rabolva és gyilkolva jártak körül a szomszéd megyékben, megölték a magyarokat, tekintet nélkül rangra, nemre és korra, és kifosztották, majd pedig felgyujtották házaikat (1784 nov. elején). Valódi faj- és vallásháború lett a pórmozgalomból, mely annál kegyetlenebbűl lépett fel, mert az oláhok közt sok volt a rabló és a szökött katona. A mozgalomnak Hóra állott élén, kit az egész nemzet a császár megbizottjának tekintett és ki annak is vallotta magát. Eleinte nem került volna nagy fáradságba a rendetlen tömeg megbüntetése, de a katonai kormány habozott, és így még több okot szolgáltatott a gyanúra, mintha a zendülés a császár engedelmével történt volna. A magukra maradt nemesek Déva várába menekültek és onnan kirohanva sok kárt tettek a felkelőkben s a megyei törvényszék által halálra itéltették a foglyokat, de a lázadás elfojtására katonaság nélkül nem gondolhattak, minthogy a császár eltiltotta a nemesi insurrectiót. Az oláhok ellen végre megindúlt a katonaság, de vezérei inkább alkudoztak, mint harczoltak, és Hórával úgy bántak, mint valami hadviselő féllel. Nem csoda, ha nőttön-nőtt a felkelők bátorsága és már az egész nemesség eltörlését és minden szolgálat megszüntetését követelték. Elfoglalva tartották a bányákat és a királyi pénztárakat sem kimélték. Hórát pedig már-már Erdély vagy Dáczia fejedelmének kezdték nevezni. A kormány végre mégis dijat tüzött a lázadók vezéreinek fejére, s maguk a görög egyház fejei világosították fel a népet, mennyire ellenére tesznek a császárnak. A rablók elszéledtek az ellenök kiküldött rendes katonaság elől és maguk az oláhok fogták el a bujdokló Hórát és társát, Kloskát. A királyi biztos, Jankovics Antal, József szándékai értelmében járt el, midőn a főczinkosokat keményen büntette, a félrevezetett népet pedig lehetőleg megkimélte. Hórát, Kloskát és Krizsánt 1785. febr. 28-án barbár módon kerékbe törték Gyulafehérvár piaczán és felnégyelt testök darabjait felszegezték büneik szinhelyén. Igy végződött a lázadás, mely először mutatta meg, minő veszély fenyegeti alulról az erdélyi alkotmány épületét, és melynek több száz emberélet és körülbelől 250 nemesi lakóház esett áldozatúl.

Hóra és Kloska.
Egykorú fametszet után. Az eredeti Ernszt Lajos úr gyűjteményében.

A magyar nemesség Hóra felkelése után még jobban rettegett a császártól, mint azelőtt. Nem birt lemondani azon hitéről, hogy az oláh rablók a császár akarata szerint jártak el, és a népdüh irtózatos kitörését, melynek Dózsa György ideje óta nem volt párja, a reformoknak számította fel bűnül.

A külső politika. Orosz szövetség. A német fejedelmek szövetsége.

Mária Terézia, ki fiatal korában oly hévvel viselt háborút, élete vége felé csak békére áhítozott. «Inkább legyünk másodrendű hatalommá, de ne terheljük a népet», volt egyik legszebb mondása. József ellenben az európai nemzetközi viszsonyokban csak olyan felforgató, mint országaiban. Ismerve, sőt túlbecsülve erejét, kész zsákmánynak nézte szomszédjait: a törököt, Velenczét, a kisebb német fejedelmeket. Legfőbb czélja azonban ugyanaz maradt, a mi anyjáé volt: a porosz megalázása. Minden tervénél, szövetkezésénél ez lebegett szeme előtt és ha egy ízben, Nagy Fridrik halála után, 1786-ban ki is fejezte azt a nézetet, hogy a porosz szövetség tán legbiztosabb alapja lehetne birodalma nyugalmának s nagyságának, általában mégis hű maradt a gyanu és vetélkedés hagyományos politikájához.

Ez különben nemcsak családi hagyomány volt nála, hanem szorosan összefüggött egész országlásának irányával. Német császár akart lenni: birodalmát németté tenni. De ennek előfeltétele meg épen az, hogy Németországban ő legyen az úr és ne kelljen ott az elnökséget megosztania mással, ellenséggel.

Czélja elérésére nem számíthatott sem a tengeri hatalmakra, sem Francziaországra, mert e hatalmakat az akkor folyó nagy tengeri háború tartotta elfoglalva. Ezért mohón kereste az orosz szövetséget. Már 1780-ban meglátogatta II. Katalint Pétervárott és megegyezett vele a követendő eljárás felől. Ott beszélték meg Törökország felosztását, melynek részletei felől is megállapodtak levelezésökben. Katalin a Fekete-tenger mellékét akarta, Konstantinápolylyal: az aldunai tartományok külön dák királysággá alakulnak, a Balkán-félsziget északnyugati része pedig a császárra száll. Egyelőre azonban e szövetségnek csak Oroszország vette hasznát, mely 1783-ban a császár diplomatiai támogatásával megszállotta Krimiát (Tauria) és véget vetett a tatárok több mint félezreden át fennállott birodalmának.

Katalin a legválogatottabb kifejezésekkel kijelentette, mennyire kész viszonszolgálatra minden alkalommal. A császár nem a porta ellen vette igénybe az orosz diplomatia segítségét, hanem Németországban, hol a bajor választó hozzájárulásával kilátás nyilt Bajorország megszerzésére.

Károly Theodor pfalzi választó.
Romanet metszete után. Az eredeti festményt Pompeo Girolamo Battoni (1708–1787) festette.

Az új bajor fejedelem soha sem érezte magát otthon országában és kész volt azt elcserélni az osztrák Németalföldért és a királyi czímért. Bár Belgium sokkal népesebb, gazdagabb és jövedelmezőbb volt Bajorországnál, József mégis igen nagy hasznot látott a cserében. Belgium távol esett a birodalom zömétől, nehezen volt védhető a szomszéd francziák ellen, és külön alkotmánya által nagyon megszorította az uralkodó hatáskörét. Birtoka némileg függővé tette a császárt Francziaországnak jóakaratától, vagy pedig, ha meg akarta védni, a tengeri hatalmaktól. Bajorország ellenben, mint német tartomány, könnyen csatolható a birodalomnak uralkodásra hivatott német részéhez, kikerekíti a monarchiát majdnem a Rajnáig, s túlnyomó állást biztosít Poroszországgal szemben. Mindez okból a császár rajongott a csere eszméjeért, melyet annál könnyebben tartott keresztülvihetőnek, mivel Francziaországtól, a főérdekelttől, nem várt ellenállást. Oroszországgal szövetségben állott; az izolált, vénségre hajló beteges porosz király pedig magában nem állhatott volna ellen.

Maga a választó meg volt nyerve a terv részére, még csak előre látható örökösét, a zweibrücki herczeget kellett beleegyezésre birni, ki a franczia és porosz udvarok befolyása alatt állott. József nem akart vele szemben nyiltan fellépni, hanem szövetségét, Katalint kérte fel az alkudozás vezetésére. De az orosz megbizott oly ügyetlenül járt el, hogy a herczeg mindjárt az első előterjesztés után felfedett mindent Versaillesben és Berlinben. A franczia udvartól nem igen kellett tartani, mert ott a királyné mindig ellensúlyozhatta a háborús pártot, de Nagy Fridrik megragadta az alkalmat, hogy mint a német alkotmány védője lépjen fel a császár ellen.

József e nagy tervvel párhuzamosan még egy másnak keresztülvitelén is fáradott. A birtokában levő Belgiumnak, mint már említettük, az utrechti béke értelmében nem birta teljes souverain uralmát. Azt különösen a hollandusok szorították meg, hadseregök és kereskedésök érdekében. A barrière-szerződés értelmében a hollandusok több belga erősségben őrséget tarthattak a császár költségén. Ennek most, a franczia szövetség korában, nem volt értelme, és a császár egyenesen kijelenté, hogy a szerződést többé nem ismeri el. Majd 1784-ben elhatározta Belgium kereskedelmi fejlődése legfőbb akadályának elmozdítását. A hollandusok ugyanis, Amsterdam kereskedése biztosítására és Antwerp elnyomására, századok óta elzárva tartották a Selda torkolatát. Most a császár keresztül akarta vinni a torkolat megnyitását. Nem engedé, hogy idegen hatalom feltartóztassa bármely birtokának anyagi haladását. Bizott hatalmában, az orosz-franczia szövetségben, és a köztársaság gyengeségében. Egyenes parancsára 1784 okt. 6-án egy kisebb hajó (brigantin) lehajózott a Seldán, a nélkül, hogy alávetette volna magát a hollandus visitatiónak. A hollandusok néhány ágyulövés által hatalmokba kerítették a hajót, miben a császár hadüzenetet látott. Erős készületeket folytatott a köztársaság példás megbüntetésére, és csak Francziaország, mely szövetségben állott Hollandiával, tartá vissza boszuló karját.

Igen jellemző a császárra nézve ez eljárása. Egyrészt Belgium érdekében háborúra készül és megtöri a szerződéseket, másrészt ugyanezt az országot kész elcserélni egy más alkalmasabbért. Diplomatiájának e párhuzamosan folyó két actiója mondhatni minduntalan útját állotta egymásnak. A bajor csere végbemenéséhez szüksége volt a franczia udvar jóakaratára, melyet Hollandia megtámadása által eljátszott.

Először a Hollandia elleni terv dőlt dugába. Francziaország határozottan ellenmondott és a köztársaság fentartotta a Selda elzárásának jogát. Csak hadikárpótlás fizetésére volt birható és még a kikötött 10 milliónyi összeg nagy részét is a békét közvetítő franczia udvarnak kellett fizetnie.

Majd a cserére vonatkozó reményekről is le kellett mondani. Fridrik elérkezettnek látta az alkalmat a császár fenyegető túlsúlya ellen szövetséget hozni létre a német fejedelmek közt. E szövetséghez, melynek a birodalmi alkotmány fentartása volt kimondott czélja, egyaránt csatlakoztak a katholikus hegemoniától tartó protestáns rendek és az egyházi fejedelmek, kikre a császári ház, József reformjai miatt, elvesztette régi befolyását. Poroszországon kívül a fejedelmek szövetségéhez (Fürstenbund) tartoztak régi vetélytársai Hannovera és Szászország, a mainzi választó és a kisebb fejedelmeknek, kik közt Károly Ágost szász-weimari herczeg játszotta a főszerepet, legnagyobb része. Az általános ellenzés terve elejtésére birta a császárt, a nélkül, hogy kisérletet tett volna erőszakos keresztülvitelére.

Nagy Fridriknek nemsokára (1786 aug. 17-én) bekövetkezett halála s utódjának, II. Fridrik Vilmosnak gyöngesége ismét más irányba terelte a császár tervelését.

II. Frigyes.
Chodoviecki Dániel festménye után, melyhez állítólag a király ült. Most Rudolf von der Leyen birtokában, Crefelden; ősének maga Frigyes ajándékozta a képet.

A török háború és a belga zavarok.

József mint katona sajnálta a nagy hadvezér halálát, de mint «polgár» nyereségnek tartotta azt, bár az már nem volt oly előnyös, mint 1756-ban lehetett volna. Hanem csak rövid ideig táplálhatta azt a reményt, hogy ismét régi határaiba szoríthatja vissza Poroszországot. Poroszország megújítva szövetségét Angliával és fentartva a «Fürstenbund»-ot, kész volt felhasználni minden alkalmat József terveinek meghiusítására. E politikának, minthogy az új király nem volt oly munkás és önálló, mint elődje, gr. Hertzberg minister volt főképviselője.

A porosz politika újabb diadalt aratott Hollandiában. Ott ismét nagy volt az ellentét a köztársasági párt és a helytartó közt. Az előbbi párt Francziaországra támaszkodott, az orániai pártot a porosz és angol udvarok segítették dynastiai és politikai érdekből. Végre, midőn a köztársaságiak a helytartó nejét, a porosz király nővérét, megsértették, 1787 őszén porosz sereg vonult be az országba, mely igen csekély ellenállás után teljesen helyreállította a helytartó tekintélyét. A köztársasági vagy patriota párt bukása egyuttal a franczia befolyás hanyatlását jelölte.

Keleti Európát ezalatt a török ellen újra kiütő háború foglalkoztatá. A porta a két császári udvar fenyegetésére beleegyezett Krimia elveszésébe, de ez nem elégíté ki Katalin nagyravágyását. Az új tartománynak kedvesét, Potemkint helyezte élére, ki nem annyira annak jobb karba hozatalával foglalkozott, mint újabb hódítások előkészítésével. Akkor készült el a félsziget déli részén Sebastopol hadi kikötője, akkor írták Cherson városa közelében az útmutatóra: itt visz az út Byzanczba. A czárné meg akarta látogatni ez új szerzeményét és szövetségesét, a császárt is meghivta Chersonba. József már nem igen lelkesedett az orosz szövetségért, melynek még nem igen vette hasznát, de az akkori viszonyok közt, míg Poroszország fentartotta ellenséges politikáját, reá volt szorulva. Elfogadta Katalin meghivását, megjelent Chersonban, és a két uralkodó 1787 tavaszán együtt szemlélte meg Potemkinnek, kit Katalin a «tauriai» névvel tisztelt meg, alkotásait. Ez út mai napig is még mintája a magasabb szemfényvesztésnek. Potemkinnek főigyekvése nem a reá bizott ország fölvirágoztatása volt, hanem állapotainak minél szebb színben való feltüntetése. Mindenünnen összehajtotta az embereket azon helyekre, hova a czárnő érkezett, hogy az örvendjen a sűrű, munkás és megelégedett népességnek. Parancsára falvak és városok emelkedtek a pusztában, melyek rövid idő mulva ismét semmivé lettek. Ily módon a legjobb világításban mutatta művét a különben is optimista és kedvese nagyságára büszke czárné előtt, s a felmutatott segédeszközök által kedvet gerjesztett újabb hódításokra. Különben bizonyos, hogy ő csakugyan sokat tett azon vidék katonai szervezésére, a várak s hajóállomások kijelölése és felszerelése érdekében.

A porta e nagy apparatusban nem láthatott mást, mint fenyegetést. Elhatározta az élet-halálharczot a két császári udvar ellen, mielőtt azok megelőzhetnék. Mindjárt a chersoni utazás után elfogták az orosz követet Konstantinápolyban, s megüzenték a háborút. József, ki a Belgiumban kitört zavarok miatt Chersonból Bécsbe sietett, fentartotta a szövetséget Katalinnal és a porta a két császársággal látta magát szemben.

Török részről megújult a régi vallásos harczok traditiója, az iszlám ismét latba vetette minden erejét az előretörekvő keresztyénség ellen. Még 1787 őszén megkezdődött a háború a kaukázusi határtartományokban. Hanem a törökök, bár többen voltak, vereséget szenvedtek. Hasonló sors érte a Cherson ellen nyomuló jancsárokat Kinburnnál a Deneper torkolatánál. Szuvarov itt szerezte első babérait, mint az orosz vallásos és katonai lelkesedés előharczosa. Noha Oroszország készületlen volt, elejétől fogva kétségtelenül kitünt a keresztyén hatalom túlsúlya.

Katalin győzelmei végre csatlakozásra birták az eleinte nagyon ingadozó császárt. Belgrád meglepésének kisérlete meghiusult és a császár kénytelen volt nyiltan megüzenni a háborút. Nemcsak a kikötött segédcsapatokkal akart részt venni a háborúban, hanem teljes erejével. Egy fél századig tartó nyugalom után ismét kezdetét vette a török háború, melyhez már rég folytak az előkészületek. Maga a császár állott serege élére, mellette Lacy vezetett, ki kiváló mértékben birta bizalmát. Ennek haditerve szerint a 200.000-nyi sereg hosszú cordonban foglalt állást az egész déli határon, az Unnától a tömösi szorosig. Az osztrák seregben rég elveszett az Eugén korabeli szellem, a tábornokok egész methodice jártak el, minden nagyobb terv nélkül. Belgrádot sem merték megtámadni. A porta, úgy mint 1737-ben, a császár ellen központosította főerejét, és az iszlám harczosai nagy számban és teljes buzgósággal indultak háborúba. Maga a nagyvezér vezette a sereget, a császár kénytelen volt visszavonulni Mehádiába, személyesen is veszélybe jutott, és minden önfeláldozása sem akadályozhatá meg a csak imént a civilisatiónak visszanyert Bánság kegyetlen elpusztítását. Az 1788. év a császári sereg és politika vereségével végződött, és József soha sem heverhette ki e hadjárat physikai fáradalmait és erkölcsi sebeit.

Gróf Besborodko.
James Walker (1748–1808) rézmetszete után. Az eredetit Lompi (1751–1830) festette.

Az oroszok ellenben e hadjáratban is fentartották felsőségöket. Gyors elhatározású, katonáik vérét és az ellenségét nem kimélő, a sereg lelkesedésében résztvevő vezéreik méltán mondhatták, hogy az osztrákok elfeledték a török háború módját. Az oroszok Ocsakov várát, a török birodalom egyik leghatalmasabb bástyáját (a Deneper torkolatánál) fogták ostrom alá. Az ostrom rendszeresen folyt, mi nagyon bántotta Szuvarovot. «Nem így győztük le a lengyeleket», mondá, «nem így hajdanában a törököt. Nézéssel nem lehet bevenni a várat. Jobb a megrohanás, és a mellett olcsóbb is».⁸³ Az ostromlóknak az eleség hiánya miatt visszavonulás vagy roham közt kellett választaniok. Deczember 17-én rohantak 23 foknyi hidegben, és a bástyát megmászván, kegyelem nélkül kaszabolták le a törököket. Minthogy az osztrákoknak Koburg herczeg vezetése alatt az év folyamában sikerült Moldva nagy részének megszállása és Khoczim várának elfoglalása, a hadjárat mégis szerencsétlenül végződött a törökökre nézve. Nagyobb eredményeknek útját állotta a svéd király szövetsége a portával. A porosz és angol diplomatia mind nyiltabban lépett fel a két császári udvar ellen és Konstantinápolyban a háború folytatása érdekében izgatott. A törökök meg sokkal jobban ismerték az európai hatalmak féltékenységét és sokkal nagyobb reményeket kötöttek ahhoz, mint az előbbi háborúk alkalmával.

A császárt nyugtalanította a porosz és angol oppositió, még jobban annak visszahatása a lázadó belgára és a felkelni készülő magyarokra. Hajlandó volt békét kötni, de Kaunitz most is szükségesnek tartá az orosz szövetséget. Minthogy most Ausztriának kellett viselni a háború főterhét, nagy hadikészületeket tettek, és mire legnagyobb szükség volt, más vezért állítottak a sereg élére. Előbb a vitéz, de elaggott és beteges Hadik, majd az ő kivánatára, melyet az egész közvélemény támogatott, Laudon, ki addig egy kis csapatot vezetett Boszniában, bizatott meg a vezérséggel. Laudonban ismét megújulni látszott Savoyai Eugén szelleme és az általa kivitott diadalok méltán sorakoznak a nagy török háborúk emlékei mellé. Diadalainak fénypontja Belgrád elfoglalása volt (1789 okt. 8.), mely megnyitotta az utat Szerbiába. A szerb nép ismét fegyverre kelt a török ellen, mint száz évvel azelőtt, és a győztes sereg előtt nyitva látszott az út a török hatalom szive felé. Közelnek látszott a török bukása. Koburg herczeg Szuvorovval egyesülve két nagy csatában, Foksánnál és Martinestye mellett, legyőzte a török sereget, megszállotta Bukarestet és a Dunáig nyomult előre. Az alávetett keresztyén népek mindenfelé mozogtak.

Laudon.
Durner 1783-ból való metszete után.

Míg a császár serege oly fényesen kiköszörülte az előbbi csorbát, politikai helyzete mind rosszabbra fordult. Az osztrák-orosz-franczia szövetség megállhatott a porosz-angol szövetség ellen, még ha ahhoz a porta, Svédország és Lengyelország csatlakoztak is. De most a szövetség egyik főtagját, Francziaországot belső zavarok tették képtelenné minden külső fellépésre, Oroszországot két oldalról foglalta le a török és a svéd, a császár maga, míg kifelé terjeszteni készült hatalmát, megingani látta örökölt birodalmának alapjait. Nem csuda, ha a porosz diplomatia mind fenyegetőbben lépett fel, hogy a kedvező alkalmat felhasználva, megfoszsza a császárt diadalai gyümölcsétől, és lehetőleg gyöngítse birodalmát. Mint annyiszor a Habsburgok monarchiájának történetében, kezet fogtak a külső bonyodalmak a belső zavarokkal, a politikai helyzet megváltoztatására.

Legveszélyesebbnek látszott e mozgalmak közt a belgák felkelése. Ott a császár egyházi reformjai, különösen a löweni országos seminarium felállítása, felizgatták a papságot és általa a vakbuzgó népet. Az egyházi reformokkal karöltve járó politikai reform ugyanazon táborba sodorta a régi kiváltságaikhoz ragaszkodó rendeket. A helytartók, Albert herczeg és neje Mária Krisztina főherczegnő, a nép zavargásától megrémülve a reformok visszavonását javasolták a császárnak és Kaunitz ugyanazt ajánlotta. Hanem a császár, ki a külső politika terén annyira meghajlott az ősz államkanczellár tekintélye előtt, nem akart engedni reformeszméiből. A császári levéltárban még meg van, a császár által szétvagdalva, Kaunitznak engedékenységre intő előterjesztése. Inkább szigoruság által vélte elnyomhatni a készülő lázadást. Eltörölte a belga alkotmány sarktörvényét, a «joyeuse entrée»-t, és a katonai kormány alá rendelte a tartományt. A hazafias párt vezérei Hollandiába menekültek, de nemsokára visszatértek és a polgárság segítségével visszavonulásra birták a császári sereget. A fontos tartomány 1789 végén elveszett, a hazafias párt vezérei, Van der Mersch és Van der Noot, kiket az angol és porosz diplomatia támogatott, keresztülvitték a dynastiától való elszakadás kimondását. A török háború megakadályozta a császárt a kellő katonai erő kifejtésében.

A magyar nemzeti mozgalom. II. József halála.

Úgy látszott, mintha a császári politika eredményei az 1785. és 1786. években egész elhallgattatták volna a magyar rendek panaszát az alkotmány-ellenes reformok ellen. Még a leghazafiasabb elemek sem vonták kétségbe a reform szükségét, legfölebb kiméletesebb eljárást kivántak. A háború és a vele járó külső bonyodalmak új reménynyel töltötték el a magyar oppositiót. Mint annyiszor, ismét a dynstia szorultsága tette lehetővé a magyar alkotmány helyreállítását. A porosz diplomatia már 1788 ban lehetőnek tartotta Magyarország felkelését és elszakadását s tőle telhetőleg közreműködött e czél elérésére. A háboru folyama pedig nagy mértékben függővé tette a császárt a rendek jóakaratától.⁸⁴

Az 1787. év őszén tartott megyegyűléseken igen erélyesen nyilatkozott az ellenszegülés szelleme. A régóta visszafojtott keserűség erős szavakban talált kifejezést. A császár ujonczozást akart, de a rendek a törvény értelmében az országgyűlés összehivását követelték e czélra. Oly nagy volt még az uralkodó tekintélye, hogy a királyi biztosok végre mégis keresztül vitték az ujonczozást. Még nagyobb volt a nehézség a következő évben, midőn a császár már nem csak katonákat követelt, hanem eleséget is, melyet minden birtokosnak kellett szállítani bizonyos arányban, és melynek csak egy részét fizették ki készpénzben. A császári fegyverek kudarcza nagyon emelte a megyék önbizalmát, mindenütt az alkotmány visszaállítását, az országgyűlés összehivását hangoztatta a nemesség. A nép is csatlakozott, mert a hivatalnokok, bár rossz volt a termés, kérlelhetetlenül beszedték a kirótt gabonát és adót. Már nemcsak a külföldi támogatás reménye fokozta az ellenállást, hnem még inkább a császár szomorú, beteg állapota, mely kilátásba helyezte az erőszakos reform természetes megszünését.

Józsefnek egészségét teljesen tönkre tette a táborozás, a folytonos láz aláásta szervezetét, mind erősebben mutatkoztak a halálos tüdővész tünetei. De még e helyzetben sem mondott le reformjairól és mihelyt 1789 nyarán kissé jobban érzé magát s a háború is jobb fordulatot vett, elrendelte a főtelekkönyv felállítását. Újabb ujonczozással és gabonaszállítással tette kemény próbára a nemzet türelmét. Hanem a megyék nagy része egyenesen megtagadta e rendeletek végrehajtását és országgyűlésre hivatkozott. Már tovább mentek, egyenesen porosz segítségért folyamodtak. Magyar urak jártak Berlinben, kik késznek nyilatkoztak a porosz király pártfogoltját kinálni meg Magyarország királyi méltóságával. Fridrik Vilmos Károly Ágost szász-veimári herczeget ajánlotta.

Mind e mozgalomról teljes tudomása volt az udvarnak, de mitsem tehetett elnyomására. A sereg zöme a török ellen volt elfoglalva, már a porosz ellen is kellett készülni. A kimerült császár már lemondott a feje fölött összecsapó hullámok elleni küzdelemről. Annyi megpróbáltatás után a legnehezebbtől sem kimélte meg a sors. Magának kellett a viszonyok nyomása alatt, tönkre tennie élete művét.

A kanczellária 1789. év végén a megyék föliratait összefoglalva terjesztette az uralkodó elé, kiemelve, mennyire törvényes az országgyülés összehivásának követelése. A császár nehéz szivvel megigérte megkoronáztatását és országgyülés tartását, mindjárt a béke után. Tudta, hogy már nem tarthatja meg ez igéretét, betegsége e felől nem engedett kétséget.⁸⁵ A megyék pedig már nem elégedtek meg a puszta reménynyel. Mihelyt nem támogatta azt a szuronyok hatalma és a császártól való félelem, mindenütt romba dőlt a működő főispánok gyűlölt uralma. A háttérbe szorított megyei intézmény visszafoglalta hagyományos szerepét. A felforgatás nem ment végbe zavarok nélkül és egy ideig anarchia állott be, melyben csak a nemesi tekintély állott meg szilárd oszlop gyanánt.

A magyar nemesség e reformellenes magaviselete a beteg császárral szemben nem tarthatna számot rokonszenvünkre, ha ez eljárásnak nem lett volna határozott nemzeti szinezete. Megszünt a német nyelv uralma és helyébe nem a latin lépett, hanem a magyar. A nemzeti ruha visszanyerte régi uralmát. «Eddig szinte szégyelte a magasabb társaság a magyar nyelvet, most hazafiságnak tartották, ha a magyar nemzet elszigeteltsége dacára kerülték az idegen nyelveket, különösen a németet. Ismét előtünt a majdnem egészen eltünt magyar viselet, a kócsagos csákó, a piros dolmány, az arany zsinór a széles kard.» Már csak napok kérdésének tekintették a nemzeti kormány berendezését. A császárnak halálos ágyán alapos engedményekre kellett magát elhatároznia, hogy legalább dynastiájának jövőjét biztosítsa.

Ritkán gyültek össze a császár tanácsosai fontosabb ülésre, mint az volt, mely 1790 jan. 26-án a magyar mozgalom lecsillapításának eszközei fölött tanácskozott. E tanácskozás szükségesnek tartá a korona visszaküldését, a főispánok hatáskörének visszaállítását, a német nyelv hivatalos használatának megszüntetését, a földfelmérés abbahagyását és az egész alkotmány biztosítását. Kaunitz melegen ajánlotta e javaslat elfogadását, mint becsületes ember, ki fejedelmének javát kivánja. Ily viszonyok közt kelt II. Józsefnek hires január 28-iki rendelete, melyben addigi intézkedéseit egy tollvonással megsemmisíti.⁸⁶

«Ily viszonyok közt fél rendszabály sem visz czélhoz. Én tehát hogy egyszerre véget vessek a magyar rendek minden csak némileg méltányosnak látszó panaszának, ezennel megszüntetem az uralkodásom kezdete óta kiadott általános rendeleteket és intézkedéseket és mindent azon állapotba helyezek vissza, melyben a boldogult császárné halálakor volt. Kiveszem azonban: a tolerantia patenst, a lelkészségek rendezését, továbbá azt, a mi a jobbágyokra vonatkozik. «A koronát és az országos kincseket Budára kell vinni, mihelyt ott a várban tisztességes helyet készítettek elő részére. Minthogy ez által megszünnek a sérelmek, már nem fogják oly sürgősen követelni az országgyűlést, melynek tartása a viszonyok, a kedélyek nyugtalansága és roncsolt egészségem miatt lehetetlen. «Remélem, hogy a rendek ebből belátják önzetlenségemet és javokra szolgáló törekvésemet, és méltán elvárom tőlük, hogy ellátják az államot ujonczokkal, és a sereget a szükséges szállításokkal. «Szivből kivánom, hogy Magyarország ez intézkedések által annyit nyerjen boldogságban és jó rendben, mennyit én akartam szerezni minden tárgyban való intézkedéseim által.»

Ez intézkedés, mely József császárnak politikai végrendelete, csakugyan lelohasztotta az elszakadásra vonatkozó törekvéseket, de az általános forrongásnak nem vetett véget. A nemzet megmentését látta a császár politikai megsemmisülésében és örömriadás töltötte be az országot. Bizonyára ez volt legfájdalmasabb azon fejedelem előtt, ki oly őszintén szerette népét és oly fáradhatatlanul munkálkodott boldogságán. Még utolsó halálos küzdelmében hallotta a magyarok örömkiáltását, kik várából elszállították országuk koronáját. Büszke terveinek összeomlásán kívül nagy családi szerencsétlenség is keserítette végperczeit: unokaöcscsének, Ferencznek neje, Erzsébet, kit különösen kedvelt, néhány nappal előtte halt meg. Mind e szerencsétlenség közepett és bár orvosai által tudá, mily közel fenyegeti halála, mindvégig megtartá nyugalmát és kötelességérzetét. Az általános romlásban meg akarta még menteni, a mit lehetett. Február 20-án húnyt el negyvenkilencz éves korában. Minden hibái mellett is a Habsburg-ház egyik legnagyobb és mindenesetre legfényesebb alakja.

Lehetetlen őszinte részvéttel nem nézni József törekvéseit. Nemcsak hatalmáért, birodalma elsőségeért küzdött emberfölötti erővel és elszántsággal, hanem népei jóléteért és szabadságáért is. De azoknak anyagi és szellemi javára törve, kik e jótéteményt kellően méltányolni nem birták, maga ellen keserítette azon rendeket, melyek addig kiváltságul birták a szabadságot és elnyomást láttak minden változásban. Ezért a humánus császár csak kényszerítéssel valósíthatta meg reformjait. Tekintélye megszünt, mihelyt nem féltek tőle. Azon osztályok, melyek emelkedését ő munkába vette, még nem voltak képesek fentartani az államot, azok pedig, melyek ellen fordult, nem voltak tervei részére megnyerhetők, mert nemcsak elnyomta, hanem meg is alázta őket.

Hibái, nem is nézve eljárásának gyakran sértő voltát, két alapforrásra vezethetők vissza. Mindenben a közvetlen hasznot nézvén, egyaránt hiányzott benne a történeti, nemzeti és egyházi hagyományok iránti érzék s a tudomány és művészet szabad alkotásai nagy erkölcsi hatásának méltatása. Azután meg katonai módon akarta igazgatni szabadabb alkotmányhoz szokott alattvalóit is, de arra meg nem volt képes, hogy hadserege élén diadalmasan szembe szálljon a kívül és országaiban egyaránt fenyegető veszélyekkel.

Még sem szabad kicsinyleni uralkodása eredményeit. A régóta szellemi tespedésben levő Ausztriába ő vitte be a XVIII. század eszméit és a nevéhez fűződő mozgalmak ott mai napig sem csendesedhettek le. A polgári elem és a parasztság, a protestánsok, görög keletiek és zsidók örök hálára vannak kötelezve emléke iránt. Tán még tisztább fényben ragyog az érdem iránt való tisztelete, a születés kiváltságának mellőzése, mely annyira ellenkezett a dynastia hagyományaival. Nem volt ámítás, midőn magát emberszeretőnek mondta, mert a mily zsarnoki módon bánt el törvényekkel és kiváltságokkal, oly szent volt előtte utolsó jobbágyának élete és vagyona. Egyedül állott és inkább a jövőnek dolgozott, mely eszméit megértette, mint a jelennek.

Ő az utolsó igazi nagy császár, a mennyiben egyházi és világi tekintetben egyaránt nagy hagyományokat, egész Európát felölelő politikát követ. Egyuttal ő az első császár, ki ez általános méltóság részére meg akarja teremteni a modern, a nemzeti alapot.

Csak az a szellemi lendület, az az anyagi gyarapodás, az az erkölcsi kincs, melyet hátrahagyott, a szabadság elemeinek államába való bevitele tette lehetővé Ausztriára nézve, hogy halála után egy negyedszázadig törhetetlen erővel első sorban küzdjön a forradalmi eszmék ellen. És ez uralmának legfontosabb közvetett eredménye.

Közvetlen eredménye a nemzetközi viszonyokban egészen más természetű. Az által, hogy birodalmaiban zavart idézett elő, hogy fejedelmi tekintélyét koczkáztatta és nem birt megküzdeni a belga forradalommal és a magyar ellenzékkel, utat mutatott a népeknek arra, hogy a katonai hatalommal szemben való ellenállás sikeres is lehet. Az által pedig, hogy a keleteurópai nagyhatalmak közt a Lengyelország felosztása óta többnyire fentartott jó viszonyt gyökeresen megbontotta és katonaságát a török háborúk által meggyöngítette, szabad teret engedett a franczia forradalom kitörésének és első sikereinek. Ha Walpole jóslata nem következett be és az északi s keleti, tekintélyen alapuló hatalmak nyomban el nem taposták a franczia szabadság zsengéit, abban az ő eszméinek, az ő balsorsának nagy a része.

67. Elődje, Zsigmond császár és király, hasonló intézkedését e rendeletében nem is említi. ^[VISSZA]
68. Ezt a törekvést Febronianismusnak nevezték. Febronius (Hontheim) trieri vál. püspök ugyanis egy 1764-ben megjelent nagy munkában összeállította és megvédte a püspöki jogokat. Justini Febronii Icti de Statu Ecclesiae et legitima potestate Romani pontificis liber singularis.^[VISSZA]
69. A. Wolf. Die Aufhebung der Klöster in Inner-Oesterreich.^[VISSZA]
70. Nagy-Fridrik mondása.^[VISSZA]
71. Levelezésöket kiadta Arneth. ^[VISSZA]
72. Így rajzolja Radetzky, a később oly híressé vált vezér, ki akkor lovas-hadnagy volt. ^[VISSZA]
73. Historiae diplomaticae juris patronatus apostolicorum Hungariae regum etc. Bécs 1762. 40. ^[VISSZA]
74. De originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sacra apostolicorum regum Hungariae, Bécs 1764. ^[VISSZA]
75. Az ellene megjelent számos röpirat közt legnagyobb hirre kapott a Vexatio dat intellectum czímű, melynek szerzője Kazinczy szerint Richvaldszky György esztergomi kanonok volt. ^[VISSZA]
76. Bölcs és figyelmetes udvari ember. Nagy-Szombat 1772. ^[VISSZA]
77. Lettres d’un voyageur franais.^[VISSZA]
78. Arany János, Prózai dolgozatok. Ráday Gedeon. ^[VISSZA]
79. Művem: Magyarország története II. József korában. II. 385–409.^[VISSZA]
80. A 10. kerület székhelye és biztosa: Nyitra, biztosa Ürményi József. Beszterczebánya: B. Prónay L. Kassa: Szentiványi. Munkács: B. Révay. Nagyvárad: Gr. Teleky Sámuel. Temesvár: Bachó János. Győr: Gr. Győry Ferencz. Pécs: Gr. Széchenyi Ferencz. Zágráb: Gr. Balassa F. ^[VISSZA]
81. Verbesserungsanstalten für das Königreich Ungarn. ^[VISSZA]
82. A császári kézirat művem I. kötetében, a függelékben.^[VISSZA]
83. Zinkeisen: Geschichte des türkischen Reiches, VI. 657. ^[VISSZA]
84. Ld. Porosz-magyar viszonyok 1789–90-ben czímű értekezésemet. Századok, 1878. Wertheimer: II. Frigyes Vilmos és a magyarok.^[VISSZA]
85. Horváth Mihály, VII. 674. l. ^[VISSZA]
86. Valójában jan. 30-án kelt, de előre van datálva.^[VISSZA]