I. RÉSZ.
A FORRADALOM ELŐZMÉNYEI.

I. FEJEZET.
A szellemi mozgalom.

Általános szempontok. – A felvilágosodás apostolai. – Rousseau. – A jezsuita-rend eltörlése. – A tudományos nemzetgazdaság megalapítása. A physiokraták. Smith Ádám.

Általános szempontok.

A XVIII. század annyi emberöltő békés és hadi culturájában gyökerező egységes, az egész európai világot átható műveltséget alapított meg. A római birodalom virágzó kora óta nem volt eset arra, hogy a különböző nemzeteket annyira azonos szellem hatotta volna át, és még egyáltalában nem volt eset arra, hogy a közös szellemi munka annyira elenyésztette volna a rendi és felekezeti különbségeket, mint ebben az időszakban. Rousseau már azt irhatta, hogy nincsenek többé franciák, angolok, spanyolok vagy lengyelek, csak európaiak vannak. Valóban, ugyanazon eszmék után indultak a felső osztályok Párisban, Londonban és Madridban, mint Bécsben, Berlinben és Pétervárott, s az államok vezetése mindenütt ugyanazon intézmények megvalósításától várta a birodalmak megerősödését és a nemzetek boldogulását.

Ez is renaissance; elfordulás a középkor hagyományaitól, a vallási harczok és felekezeti viszályok borzalmaitól és félszegségeitől; visszatérés a classikus egyszerűséghez és természetességhez: de mennyivel hatalmasabb és több oldalú az elsőnél! A különbségben három mozgalmas század történeti munkájának eredménye tükröződik vissza.

Először is: a római és görög világ bámulata csak úgy kritikának, gyakran becsmérlésnek és ócsárlásnak enged helyet, mint a szentirásnak előbb minden párttól és felekezettől elismert tekintélye. Hellas és Róma műveltségében és állami szerkezetében csak úgy megtaláljuk a hibákat és visszásságokat, mint a választott nép történeteiben. Jellemző, hogy nem Perikles kora, sem a római köztársaság szilárd és egyszerű alkata vonzza leginkább a kutatókat, hanem a világbirodalom bomlása. A század egyik legbefolyásosabb gondolkodója, Montesquieu, ezt teszi elmélkedése tárgyává és Gibbon erről írja nagy művét, mely a modern történeti kritikának első, mai napig is értékes remeke. Ha valamiben elismerik és fentartják a classikus népek kiválóságának elismerését, ez csak abból következik, hogy ellentétet látnak bennök a közép-korral és a keresztyén hagyománynyal szemben. De mintaképül már nem választják őket, a magukét mindenképen különbnek tartván minden eddigi culturánál. Voltaire ezt egész ridegen úgy fejezte ki, hogy az egész trójai háború nem ér fel a potsdami Wachtparádéval.

Másodszor: teljesen hiányzik a középkor vallásos szellemével együtt a renaissance művészi érzéke is. Azokat a nemzeteket, melyek most magukhoz ragadták a szellemi vezetést, a francziákat, angolokat, németeket, sokkal inkább jellemzi a czélszerűnek, hasznosnak, igaznak keresése, mint a szépnek tisztelete. A renaissance művészete a XVII. században ép úgy a túlságos diszítésbe, az egyszerű formák és vonalak elhagyásába csopott át, mint a közép-kori művészet a XV. században. Ezzel szemben a XVIII. század nagy építkezéseinek egyenesen a kaszárnya adja mintáját, a maga ridegségével, kizárva minden csint és pompát egyaránt. Ilyen a költészet is: tisztán rationalis, az aristotelesi formákhoz s törvényekhez ragaszkodó, minden szerfölöttit, rajongót, a józan észszel ellenkezőt magától távol tartó. Shakespearet a franczia iskola kevesebbre becsüli, mint bármely kontárt, kinek verselése hibátlan és ki Boileau szabályai ellen nem vét. A képzelet csak úgy száműzve van az irodalomból, mint a művészetből és a közéletből. Csak a fényűzés nyujt neki módot a nyilatkozásra, a csecsebecsékben, melyekre már nagyon is hat a chinai, japáni és indiai izlés, a XV. Lajos kora után nevezett csinos, apró butorokban és az előkelő nők hóbortos öltözetében s fejdíszében. A férfiak öltözete is eltér a spanyol és XVI. Lajos-kori pompától s feszességtől; a hatalmas parókák elenyésznek, helyökbe a katonás varkocs (Zopf) lép, s a ruhában addig észlelhető egyéni és nemzeti különbségeket az angol és hollandus polgári ruházat szorítja ki, mely, mint általános divat, már a rendeket is egyesíti. Minden józanná és egyszerűvé válik, minden arra való, hogy a józan észnek kizárólagos uralmát hirdesse.

Nem is ok nélkül való volt az emberi értelem uralmának ez a kizárólagos, minden más tekintetet elhomályosító hirdetése. Descartes, Spinoza és Leibnitz tanai alapján a gondolkodás, az emberi elme öntudatos működése lépett előtérbe, mint a világrend törvényeinek kutatója és megismerője, mint az egyén boldogulásának, mint a nemzetek emelkedésének eszközlője. Newton csudálatos felfedezései, a csillagászatnak, vegytannak, természettannak évről-évre szaporodó, gyorsan terjedő eredményei egész új világokat tártak fel. Minő kicsinynek látszott bennök az ember, és minő hatalmas mégis, mint mindennek egyetlen szellemi központja!

És ebből a talajból, abból a meggyőződésből, hogy az emberi elme előtt, ha czéltudatosan működik, nem maradhat többé rejtve semmi, hogy az emberi munka képes megváltoztatni úgy az egyesnek, mint az egész emberiségnek létfeltételeit, nőtt ki az új idők leghatásosabb, a lelkeket legerősebben megrázó elve: a haladás tana.

Akár a bibliai hagyományt nézzük, akár a classikus irodalmat, azok az emberiség bölcsőjébe helyezik a paradicsomot, az aranykort. A mi azóta történt, az romlás, elkorcsosodás. A renaissance emberei is csak a hanyatlást észlelték és Mátyás király kimondta, hogy a korabeli és egyáltalában a középkori nagy emberek nem is hasonlíthatók a görög és római vezérekhez és államférfiakhoz. Ezzel ellentétben a XVIII. század embere úton-útfélen látja a haladást, látja, mennyivel erősebbek az államok, mint régente; látja, mennyivel nagyobb bennök a rend és biztosság, mennyivel általánosabb a jólét, mennyivel szelidebbek az erkölcsök. Szembeállítja magát és környezetét a sötét századokkal s természetes az a meggyőződése, hogy az emberiség még csak kezdetén áll a tökéletesedés és boldogulás pályájának. Azt pedig annál gyorsabban futja be, mennél gyökeresebben elhárítja útjából a haladás akadályait és mennél teljesebben felszabadítja magát azok hatása alól. Ez a munka a felvilágosodás, a századnak másik nagy jelszava, az emberi ész diadala.

Mindebben még csak az emberi elme felmagasztalását látjuk, az isteni szikrának magának az istenségnek helyébe való emelését. De az észnek, a rideg értelemnek ez az apotheosisa csudát mível: mozgásba hozza azon nagy történeti tényezőket, melyeket épen ellenfeleinek tekint: a képzeletet és szenvedélyeket.

Mert az ész napja nemcsak világít, hanem melegít is: szeretetté alakul át. A haladás és felvilágosodás eszköze az értelem, de czélja az emberiségnek boldogítása. Az egész emberiségnek, nem egyes nemzetnek, felekezetnek vagy rendnek. Megszületik a haladással együtt a philantropia eszméje. Minden egyéni munkának annyi az értéke, a mennyivel hozzájárul a köznek felemeléséhez, anyagi jólétéhez, szellemi szabadságához, erkölcsi megerősödéséhez. Az eszmék megjelölése a philosophusok feladata; megvalósításuk az államférfiak dolga.

Röviden összefoglalva ez lényege, tartalma a legnagyobb szellemi forradalomnak, melyen a keresztyénség kezdetei óta átment az emberiség. Nézzük a tanok fejlődését, azt a talajt, melyben gyökeret vertek és vegyük szemügyre az alkalmazásukért folyó hosszas, borzalmas és lélekemelő részletekben egyaránt gazdag küzdelmeket.

A felvilágosodás apostolai.

Az új eszmék a szabadság földjéből sarjadztak. Hollandiában, mely nemcsak II. Fülöp és XIV. Lajos ellen, hanem az orániaiak katonai uralmával szemben is fentartotta köztársasági intézményeit és menedéket nyujtott Európa minden üldözött gondolkodójának és felekezetének; Angliában, mely a XVII. század folyamában kétszer is megvédte alkotmányát és vallását a Stuartok absolutistikus és katholizáló törekvései ellen, kell csiráikat keresnünk. De csak akkor terjedtek, általános elismerésre csak akkor jutottak, mikor magáévá tette őket a franczia irodalom.

Ennek okát többnyire abban szokták keresni, hogy a franczia írók, nyelvök elterjedtsége miatt, sokkal nagyobb közönségre számíthattak, mint a tudós hollandusok, kik többnyire még a latin nyelvet használták, és mint az angolok. Bizonyos, hogy ez fontos tényező volt, hisz a franczia volt az egész előkelő és művelt világ nyelve. Nem kicsinylendő az sem, hogy a franczia írók izlése sokkal fejlettebb, előadásuk sokkal megkapóbb volt, mint az angoloké, kiknek java akkor épen az ő nyomukban járt. De a döntő okot mégis másutt találjuk meg.

Bármennyire előre haladtak Spinoza vagy Toland korukkal és nemzetökkel szemben, vele mégis egy alapon állanak. Hollandiában a függetlenségi harcz óta, Angliában a Stuartok elűzése óta az alkotmányos szabadság, a vallásos türelmesség és az azokon alapuló haladás követelése legállandóbb és legértékesebb részei a nemzeti öntudatnak. Ők tehát, bármennyire újítók, nem forradalmiak sem elveikben, sem előadásaikban. Nyugodt objectivitással remélhetik, hogy eszméiket megvalósítja a jövő. Francziaországban ellenben teljesen és törhetetlenül áll fenn az állami és egyházi zsarnokság azon rendszere, melyet XIV. Lajos alapított meg és melyet, a regensnek rövid és zivataros, de aránylag szabadabb aerája után, nyomon követett Fleury vallásos reactiója és XV. Lajosnak minden addigi visszaélést felülmuló könnyelmű és oktalan gazdálkodása. A szabadabb érzésű franczia írót tehát lépten-nyomon környezi mindaz, a mit a sötétség hatalma gyanánt megvet, környezi, mint veszedelmes, félelmes rém. Ő szivében érzi, mit jelent az ellene való küzdelem, minő szolgálatot tesz az emberiségnek, a ki ennek a colossusnak megdöntésén fárad. A gyűlölet és megvetés erőssé, ellenállhatatlanná teszi támadását; az a körülmény, hogy a hatalommal számolnia kell, hegyessé, finommá teszi tollát. Ő nem elégedhetik meg azzal, hogy oktasson: hatni akar.¹ Alig volt akkor egy jelesebb képviselője a franczia irodalomnak, ki nem jutott fogságba, kinek egyes műveit nem égette meg a hóhér keze, vagy kinek nem kellett műveit vagy elveit megtagadnia.²

Itt is van azonban fejlődés; az első nagy fölvilágosító még inkább oktat, mint támad. Egész lényénél, állásánál fogva hozzá tartozik az uralkodó társadalomhoz, melynek csak bűneit ostorozza, de melynek megdöntésére nem gondol.

Montesquieu (Charles de Sècondat), mint Montaigne, a parlamenti aristokratiához tartozott, mely örökösen birta a főtörvényszéki méltóságokat. Egy ideig elnöke volt a bordeauxi parlamentnek. Tudományos philologiai és jogi képzettségén kívül már korán nagy általános műveltségre tett szert és kivált a physikával és bányászattal foglalkozott nagyon behatóan. Híres íróvá Perzsa levelei (Lettres Persanes) tették (1721).³

Montesquieu.
Aug. de St. Aubin rézmetszete után.

Hajózások, szárazföldi utazások egyaránt ébren tartották az érdeklődést a távoli, sajátságos műveltséggel biró népek iránt. XIV. Lajos utolsó hónapjait is fel akarták vidítani egy álkövetséggel, melyet állítólag a perzsa sáh küldött a napkirályhoz.⁴ Újabban is járt török követség a regensnél, és így valószinűnek látszott, hogy egy előkelő keleti ember ír haza nyugotról leveleket. Természetesen, hogy Párist is leginkább az ő háremje érdekli és ennek szellőztetett titkai olvasásra birták a frivol nagyvilágot is. Ezért aztán elnézték, hogy az idegen a saját felfogása szerint tárgyalja az egyházi és politikai viszonyokat, természetesen nem kötve semmi hagyomány által s nem kimélve a tapasztalt félszegségeket. A pápában és a királyban nagy varázslókat lát. Az egyik kimondja, hogy a kenyér nem kenyér, a bor nem bor, és hogy három annyi, mint egy, a másik pedig pénzze varázsolja a papirost.⁵ Az idegen mindenben elébe teszi a protestáns hitet a katholikusnak, mert szerinte hiveinek roppant előnyöket biztosít a másik felekezet fölött.

«Merem mondani, lehetetlen, hogy Európa jelen állapotában még 500 évig fenmaradjon a katholikus vallás. Spanyolország hatalmának hanyatlása előtt a katholikusok sokkal erősebbek voltak, mint a protestánsok. Lassankint egyensúly jött létre, most pedig már emezeknél van a túlsúly. Ez a túlsúly naponkint növekedik; a protestánsok gazdagodnak és hatalmasodnak, a katholikusok gyengülnek.»

A protestáns tartományok sokkal népesebbek, mint a katholikusok, a miből következik: először, hogy ott nagyobb az adó, mert többen fizetik; másodszor, hogy a föld művelése jobb, végre, hogy a kereskedés virágzik, mert több embernek kell szerencséje után nézni, több a szükséglet, de több a mód is annak fedezésére. Ha csak annyi az ember, a mennyi a föld művelésére elegendő, el kell vesznie a kereskedőnek, ha pedig csak kereskedéssel foglalkoznak, a földművelést fogják elhanyagolni, vagyis tönkre megy mind a kettő.

A katholikus országokban nemcsak a földművelést hanyagolják el, hanem a műveltséget is; mindössze néhány szót tanulnak egy holt nyelvből. Ha valaki ezzel ellátta magát, többé semmi gondja, nyugodtan elélhet a klastromban. De nemcsak ez a baj. Az állam csaknem minden gazdagsága a dervisek (szerzetesek) kezén van. Ezek fösvény társaságot képeznek, mely mindig vesz, de nem ad soha; jövedelmök és tőkéjök egyre nagyobbodik. Ennyi gazdagság úgy szólván meg van bénítva; nincs forgalom, nincs kereskedés, nincs művészet, sem ipar.

Nincs protestáns fejedelem, ki ne szedne népeitől több adót, mint a mennyit a pápa kiró alattvalóira, mégis amazok gazdagon élnek, emezek meg csak úgy nyomorognak. Amott lelket ad a kereskedés; itt a szerzetesség megöl mindent».⁶

Francziaországban még tart a vallásos üldözés, XIV. Lajos szellemében; a protestánsokat még csak meg sem tűrték. Csak a regens alatt lehetett így írni. De Montesquieu még tovább megy. Egyenesen a vallásos türelem mellett tör lándzsát: «Ha elfogultság nélkül szabad okoskodnunk, nem tudom, nem jobb-e, ha egy államban többféle vallás van. Szembetünő, hogy a tűrt vallásokhoz tartozók rendesen nagyobb hasznot hajtanak hazájuknak, mint az uralkodó vallás követői, mert nem juthatva méltósághoz, csak gazdagság által tűnhetnek ki, munkájuk által iparkodnak meggazdagodni és elvállalják a társadalom legterhesebb feladatait.

A türelmetlenség oly kábulásnak tekinthető, melynek haladása egy az emberi ész elhomályosodásával».⁷

Ez a munka, melynek végtelen volt a hatása és sikere, névtelenül jelent meg. Szerzője egy ideig finom érzéki leírásokkal akart hatni, mint p. o. a frivol «knidosi templommal» (Temple de Cnide). Hanem szelleme mindjobban belemélyedt az államok és társadalmak nagy problémáiba. Eladta hivatalát és egészen a tanulmánynak élt. Sokat utazott, mi a francziáknál nagy ritkaságszámba ment. Angliában megismerte kora legfejlettebb alkotmányát. Hazánkba is eljött, hol különösen a bányászat érdekelte.⁸ Olaszországban a művészet remekei mellett az általános, különösen az erkölcsi hanyatlás jelei ragadták meg figyelmét. Azt hitték, hogy tán valamely követi állást szándékozik e tanulmányaivel elnyerni, de ambitiója sokkal magasabban szárnyalt ennél.

Azon korban, midőn már alig ismerték a haza fogalmát, midőn az államok sorsa a király szeszélyétől, a maitressektől és az udvari cselszövényektől függött és mindenki csak a korlátlan uralkodó szolgálatától várta boldogulását, merte ő feltüntetni az államok virágzásának és enyészésének örök törvényeit, a rómaiak nagyságáról és hanyatlásáról írt művében.⁹ Majd, nem elégedve meg az egyik vagy másik nemzet intézményeivel, hanem fel akarván ölelni valamennyit, felhasználva a tudományos módszer azon fontos segédeszközét, melyet az összehasonlítás nyujt, ki akarta mutatni a törvények czélját, azok alkalmazását a nemzet szükségeihez, a hagyományokhoz, a természeti viszonyokhoz, egyszóval a törvények szellemét.¹⁰

Hosszas tanulmányai eredményét csak 1748-ban bocsátotta közre. Ez a mű tudományos szinezete és komolysága mellett is huszonkét kiadást ért másfél év alatt; oly általános volt a közönség érdeklődése, oly mesteri a tárgy megválasztása és előadása. Nem elégszik meg a létező államformák megitélésével, rendszerök következéseinek levonásával, hanem rá is mutat azon alkotmányra, mely leginkább megfelel az ész idealis követeléseinek.

Nála párhuzamosan halad az államok állapotának tárgyilagos ismertetése a legszélesebb alapon, úgy mint azt Aristoteles végezte kétezer évvel előtte, az elméleti levezetéssel, Plato methodusa szerint. Az adatok összehordásában tudós, a következtetésben bölcselkedő. Szerinte három nagy államforma van: a köztársaság, a monarchia és a despotia. Az első az erényen alapul, a második a becsületen, a harmadik a félelmen.¹¹ Példáit egyaránt veszi a nagy ázsiai államoktól, az amerikai vad törzsektől, s classikus népektől és a modern nemzetektől. Elismeri, minő nagy és szent szerepe lehet a monarchiának, de magából az összevetésből kitünik, hogy szerinte a köztársaság áll legközelebb az idealis államhoz. Az államok alapelve aztán egyaránt érezteti befolyását a nevelésben, fényűzésben, a nők állapotában és a rabszolgaságban. Egyáltalában addig még senki sem fejtette úgy ki az állam viszonyát a társadalomhoz, mint ő. Szerinte szabadságot csak a mérsékelt államokban találhatni és csak egy állam van, melynek alkotmányos czélja épen a politikai szabadság fentartása: Anglia.

«Minden államban három hatalom van: a törvényhozó hatalom, a nemzetközi jogi és a magánjogi végrehajtó hatalom. Az első által a fejedelem vagy a hatóság hozza, javítja, vagy eltörli a törvényt. A második által dönt béke és háború felett, küldi és fogadja a követségeket, gondoskodik a biztosságról s útját állja az ellenséges betöréseknek. A harmadik alapján bünteti a bűnösöket és itél a magánosok pereiben. A második hatalmat egyszerűen végrehajtónak, a harmadikat birói hatalomnak nevezzük».

«A polgárok politikai szabadsága a léleknek az a nyugalma, mely a biztosságról való meggyőződésből ered. Ez a szabadság csak akkor van meg, ha a kormány olyan, hogy egyik polgárnak nem kell félnie a másiktól. A szabadság nincs meg, ha egy személy, vagy egy testület gyakorolja mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalmat. A fejedelem vagy senatus ily esetben zsarnokilag hajthat végre zsarnoki törvényeket. Ép oly kevéssé szabad egyesíteni a birói hatalmat bármelyik mással.»¹² A hatalmak e szétválasztását csak Angliában találja meg. Nem állítja, hogy Angliában megvan a szabadság, csak azt, hogy a törvény azt megállapítja. Nem történeti alakulása szempontjából vizsgálja Anglia alkotmányát, hanem csak azon tekintetből, hogy ott megvan a monarchikus, az aristokratikus és demokratikus tényezők kellő vegyülete.

Polybios, azon korban, melyben Róma világtörténeti hivatása már világossá lőn, szintén e szempontból ismertette s dicsőítette a római alkotmányt. A görög ember a népuralom kinövéseivel szemben látott ott biztosságot; a franczia író ellenben az absolutismus bűneivel s visszaéléseivel szemben ajánlotta az Angliában csak nemrég életbe lépett parlamentáris kormányt.

Így Anglia lett az új államtudománynak idealis országa. Politikai szabadsága mellett nagy vonzó erőt gyakorolt kereskedésének páratlan lendülete is. Montesquieu, mint a társadalom kutatójánál nem is lehet máskép, egyáltalában igen nagy fontosságot tulajdonít a gazdasági viszonyoknak és példájára Francziaorszában is mind többen foglalkoztak komolyan a nemzetgazdaság és pénzügy kérdéseivel. Az addig szinte kizárólagosan uralkodó egyházi és nemesi irodalom helyébe tudatosan az erkölcsi és polgári eszméket hirdető lépett. Előbb a jansenisták és jezsuiták vitája foglalkoztat mindenkit, most helyökbe e sokkal komolyabb irodalmi harcz lépett a régi rendszer és a felvilágosodás közt.

Montesquieu államtanát sokan megtámadták tudományos szempontból és bizonyos, hogy az állami hatalmak felosztása és elválasztása nála kissé önkényes. Neki magának is kellett védekeznie azon gyanusítás ellen, hogy spinozista vagy atheista.¹³ De munkáinak óriási volt a hatása. Valóban gondolkodni tanított egy egész nemzedéket. Hatása annál nagyobb, mert nyugodt, előkelő előadása és a hagyományok iránti kegyelete igaznak tűntette fel minden állítását. A köztársaság fogalmát, mint erkölcsös és ajánlható államformáét, voltakép ő hozta újra a francziák emlékezetébe.¹⁴ De legnagyobb érdeme mégis az, hogy korának erkölcstelenségével és álszenteskedésével szemben magasabb erkölcsöt, nemes emberszeretetet hirdetett. Óhajtja a vallásos és boszorkánypörök megszünését, a más vallásúak megtürését, a négerek felszabadítását. Minő gyilkos gúnyt lehelnek e szavai: «Lehetetlen feltennünk, hogy ezek a népek emberek, mert ha feltennők, hogy azok, azt kellene hinni, hogy mi meg nem vagyunk keresztyének. Kis szelleműek nagyon is túlozzák az afrikaiakon elkövetett igazságtalanságot. Ha igazán akkora volna, mint ők állítják, csak eszébe jutott volna Európa fejedelmeinek, kik annyi hiábavaló szerződést kötnek, hogy kössenek egy általánosat, az irgalom és kegyelem érdekében».¹⁵

Ugyanazon eszméket szolgálta egy hosszú élet páratlan, sikeres munkásságával a felvilágosodás leghiresebb írója, Voltaire (Franois Marie). Maga vette fel ezt a nevet, családi neve Arouet volt és mint egy jómódú jegyző fia született Páris közelében, 1694 febr. 20-án. Iskoláit a jezsuitáknál végezte. Korán kezdett verselni és első kisérletei az imént meghalt XIV. Lajos ellen fordultak. A kormány egy tévesen neki tulajdonított vers miatt a Bastilleba záratta.¹⁶ Midőn kiszabadult, arra kérte a regenst, hogy ezentúl csak ellátásáról gondoskodjék, ne szállásáról is. Ott a Bastilleban kezdi meg nagy hőskölteményét, melynek hőséül IV. Henriket választá. Egyrészt a liga fanatismusát mutatá benne, másrészt a nagy királynak nemeslelkűségét, vitézségét és tolerantiáját. Bár így nemzeti, sőt dynastikus az epos, mégis az egész emberiségnek szól: gyülöli a babonát, vakhitet, öldöklést és minden sorában türelmességet és emberszeretetet hirdet.¹⁷ E műve nemcsak hazájában, hanem az egész világon megalapítá hírét. Hanem a viszonyok oly szomorúak voltak, hogy lángesze és híre nem birták megvédeni egy udvari ember tettleges durvasága ellen. A nemesnek még minden meg volt engedve a polgár ellen. Voltaire Angliába vonult vissza, több éven át ott élt és megismerkedett Locke philosophiájával és Newton műveivel. Élete feladatául tűzte ki e tanok terjesztését és érvényre juttatását. «Véget akart vetni a hazáját rabságba döntő előitéleteknek. Érezte a diadal lehetőségét, melyet a vakmerőségnek a finomsággal való szerencsés vegyülete által készített elő, néha engedve a viszonyoknak, máskor felhasználva vagy épen előidézve azokat, egyaránt és egyforma ügyességgel hatva az okoskodás és a vers szépsége által. Egyszerűsítette az igazságot, hogy népszerűvé lehessen, szeretetre méltóvá tette, hogy ne ijeszsze el a könnyelmű világot, pikánssá, hogy divatossá lehessen. Ez a nagy terve, hogy tisztán lángeszének ereje által jótevője legyen nemzetének, lángra lobbantotta Voltaire lelkét, feltüzelte bátorságát.»¹⁸

Szomorújátékaiban előbb a republikánus erényeket dicsőítette, majd tisztán aesthetikai hatásra tört, a szerelem hatalmának mesteri rajzai által, mely Zairejét egyikévé teszi a leghatásosabb szindaraboknak. A mellett fáradhatatlan buzgósággal ismerteti Anglia irodalmát, politikai és vallásos életét. Minthogy Locke ismertetésében, a philosophussal egyetértve, az emberrel veleszületett ideákat tagadta, a papság panaszára a parlament elégettette könyvét. Egyáltalában az egyház az új tanok közül ez ellen fordította leginkább fegyverét, mert az istennek mint veleszületett ideának tagadását látta benne. Pedig voltakép kevés eszme volt termékenyebb és magasratörőbb ennél. Mert ha a lélek csupán az érzékek utján nyeri benyomásait, minő tág mezeje nyílik fejlesztésére, folytonos nevelésére munka, igyekezet által! A haladás vagy maradás kérdésének ez a philosophiai sarkpontja.

Voltairere könyvének sorsa annyiban mégis hatott, hogy egyelőre abban hagyta a keresztyénség egyenes megtámadását. Ismét tragédiákat irt, melyek közül Mahomet jutott legnagyobb hírnévre, a mellett pedig egyaránt foglalkozott történet- és természettudományokkal. Ő az egyetlen a világ irodalmában, ki egyformán mestere volt a költészetnek és a komoly történetirásnak. Eleinte csak elbeszélésének szépsége által hódított, majd új alapokat készült teremteni az egész történetirásnak. Addig a história alig volt más, mint az egyházak és dynastiák története háborúban és békében. Kritikát gyakorolni pedig veszedelmes volt; a vallásos és a nemzeti előitélet egyaránt szentségtörést látott minden kételkedésben. Francziaországban még 1723-ban elfogtak egy irót, mert tagadni merte, hogy a frankok a trójaiaktól származtak.¹⁹ És ha a szellem egész világa, az igazság kutatása minden téren annyit köszön a felvilágosodás apostolainak, nekünk historikusoknak különösen hálásaknak kell lennünk azok iránt, kik a legnagyobb veszélyek közt sem riadtak vissza az igazság keresésétől és kiterjesztették, nemesítették a történetirás tárgyát és tartalmát. Montesquieu legfőbb érdeme, hogy megmutatta a társadalom finom szövedékének alakítását és feltüntette hatását az állam egész szervezetére. Ő a sociológia igazi atyja. Nyomában jár Voltaire, midőn a történetben nem a személyek történetét keresi, hanem a nemzeti erkölcsökét és szokásokét. Ki nem lehet mondani, mennyit köszönhet ez állásfoglalásának a történetirás. És bár műve²⁰ az adatok hézagossága és a búvárkodás hiánya miatt nagyon sok komoly kifogás alá esik, bár itéletében gyakran egyoldalú és különösen a középkorral szemben igazságtalan, mégis egy nagyon avatott biró, ki sok tekintetben nyomába lépett, a legjobbnak tartja az addig e tárgyról irottak közül.²¹

Voltaire.
Rajzolta Danzel, 1664-ben, Ferney várában.

Bárminő gazdag és sokoldalu Voltaire irodalmi és tudományos munkássága, úgy hogy e tekintetben csak Goethe mulja őt felül, egyéniségének, jelentőségének nyitját nem szabad sem eposzában, sem színműveiben, sem történeti munkáiban keresnünk. Igazi hatása apró cikkein, regényein, levelein alapult. Nem volt kérdés, melyhez hozzá nem szólott volna, mely iránt nem iparkodott volna a világot tájékoztatni. Iránya mindig egy: a zsarnokságot, a szellemi és anyagi elnyomást, a színlelést ostorozó. Tudta, hogy kikkel van dolga, hogy a hatalmasokat kell megnyernie, mert különben a gondolat szabadságának gyönge csemetéjét csakhamar letapossák. Ebből következett, hogy a legfontosabb kérdéseket is tréfásan, gúnyosan tárgyalja, hogy előadása frivol, bármily komoly, sőt magasztos a szándéka. A visszaélések és hazugságok ellen még nem lehetett erkölcsi fegyverrel küzdeni: nevetségessé kellett őket tenni, mert a nevetségesség az, a mi öl. És ha érzésünket bántja is frivolitása, a történeti fejlődés iránti érzéketlensége, az a vad harag, melylyel különösen a katholikus egyházat támadja, mert benne látja a szellemi elnyomás legfőbb tényezőjét,²² még sem szabad felednünk, hogy kevés embernek volt annyi érdeme a gondolat felszabadítása, a haladás lehetővé tétele körül, mint neki. Ellensége neki is volt bőven s személyes tulajdonai, különösen kapzsisága, még olyanokat is elidegenítettek tőle, kik, mint p. o. N. Fridrik, a leglelkesebb imádói voltak lángeszének. Már a század közepe felé úgy lép fel, mint egy fejedelem, az irodalomnak és műveltségnek fejedelme. Kezdik ismerni a közvélemény hatalmát és tisztelni azokat, a kik teremtik és irányozzák: az irókat.²³

Nekünk már könnyü itélnünk, mert több mint egy század óta magától érthető a vallási türelmesség, a kegyetlen üldözések elhagyása, a meggyőződés tisztelete. Nyiltan már senki sem meri bevallani, hogy máskép gondolkodik és ha tenné is, kivéve Oroszországot, nincs hatalma gonosz szándékainak megvalósítására. De akkor még nemcsak könyveket égetnek a papok és a parlamentek, hanem embert is ölnek. Ilyen alkalmakkor tünik ki, minő szolgálatot tesz Voltaire a humanitás ügyének. Calas János toulousei protestáns kereskedőt a toulousei parlament elfogatta és kerékbe törötte, mert gyanusították, hogy megölte fiát, kit felakasztva találtak, állítólag azért, mert fia a katholikus valláshoz hajlott (1762). Voltaire nem nyugodott, míg a király meg nem semmisítette az itéletet és ártatlannak nem nyilvánította a vallásos türelmetlenség ezen szerencsétlen áldozatát. Hasonló sorsra jutott La Barre, egy fiatal tiszt, kít kínpadra vontak, lefejeztek, tetemét meg elégették, mert állítólag nem mutatott kellő tiszteletet az oltári szentség iránt. Az emberek még nem szoktak el attól, hogy dühöket és kegyetlenségöket azon színben öltsék, hogy Istenen vagy a valláson elkövetett sérelmet torolnak meg vele és azok, a kik ezt a jövőre nézve lehetetlenné tették, élükön Voltairerel, bizony számot tarthatnak minden jó embernek hálás emlékére.

Voltaire bátorsága annál nagyobb volt, mert 1758 óta ismét franczia területen lakik, Ferneyben, egy kis községben Genf közelében. Itt ő függetlenül él, mint a fölvilágosodás prófétája és patriarchája, és bizton várja eszméinek diadalát. Még megérte azt is, hogy midőn 1778-ban meghalni visszatér Párisba, úgy fogadják, mint egy triumphatort, lábai elé omlik az egész hivatalos és művelt világ.

E küzdelmében és diadalában hatalmas és lelkes bajtársakra talált az ú. n. encyklopaedistákban.

Az emberi tudomány köre annyira kiterjedt, annyira elágazóvá vált, hogy egyes ember már nem munkálhatta egész terjedelmében. Tán Leibnitz volt az utolsó igazi polyhistor. De a műveltség iránt való érdeklődése közkincscsé vált és szükségesnek látszott, annyi kutatásnak legalább eredményét hozzáférhetővé tenni a nagy közönség előtt. Ez is angol eszme volt: ott Chambers készítette az első nagyobb ismerettárt, 1731-ben.²⁴ E munkát később több kiadó francziára akarta lefordíttatni és kiegészíttetni. E miatt érintkezésbe léptek Diderotval, ki lényének egész lelkesedésével ragadta meg ezt az eszmét és nyomban belátta, minő kedvező alkalmat nyujt e munka az egész műveltségi anyagnak az uj tanok szerint való feldolgozására és népszerűvé tételére.

Diderot Dénes (szül. 1713., megh. 1784) egy langresi késesnek volt fia, a jezsuitáknál tanult, maga is be akart állani a rendbe, mitől csak atyja tartotta vissza, azután pedig Párisban mint magántanító és iró élt nagy nyomoruságban. Nem volt nagy tudós, sem kiváló iró, hanem rendkívül olvasott, jó itéletü, izléses, szorgalmas és lelkiismeretes ember, a legalkalmasabb az ilyen nagy összefoglaló munka szerkesztésére. Társul D’Alembert szegődött hozzá, egy előkelő udvari dámának törvénytelen fia, kit lelketlen anyja kitett és ki életét és nevelését egy szegény asszonynak köszönheté. Azóta kiváló mathematikus vált belőle, kiben meg volt az a positiv tudomány, mely Diderotban hiányzott és ki a mellett mintaképe volt a becsületességnek és szerénységnek.²⁵ Ebben a két férfiuban meg volt tehát eleven érzésből és tapasztalásból a haladásnak az a fontos eleme, melyet az előkelő Montesquieu és a jómódu Voltaire csak hallomásból és elméletből ismertek: a nép nyomorának, inségének, szellemi és erkölcsi bajainak ismerete, a meleg részvét sorsával, a hő törekvés, hogy rajta segítsenek. Az encyklopaedia történeti jelentősége, eltekintve tudományos értékétől, abban áll, hogy a humanitásból folyó, nemes értelemben vett demokratikus gondolkodásnak tört útat.

Maga az encyklopaedia egyaránt felölelte a történeti és a természeti tudományokat, csakugyan hű képét adja az egész kor műveltségének, de fő értéke abban áll, hogy az ipar, a kereskedés, a művészet akkori állapotát mutatja be lelkiismeretes czikkekben és pontos ábrázolásokban. Csakugyan a munka apotheosisa az egész s ez értelemben méltó előhirnöke a bekövetkezendő nagy társadalmi forradalomnak. Ez a philantrop szempont különben az egyetlen, mely a nagy műben következetesen keresztül van vive. Az égető politikai és egyházi kérdésekben nem vallhattak színt a szerzők; iparkodtak lehető kevéssé sérteni a régi veszedelmes hatalmakat. Így sem kerülhették el, hogy a jezsuiták kisérletet ne tegyenek az egész vállalatnak kezökbe kerítésére. Egyizben pedig a kiadók, nem törődve a szerkesztőkkel, tíz kötetet úgy átdolgoztak, hogy azokban ugyan kevés maradt meg az eredeti irányból. D’Alembert elkedvetlenedve abban is hagyta a munkát és az egész teher Diderot vállára nehezedett. 1759-ben végre a kormány betiltotta az egészet. De oly nagy volt már akkor az anarchia, hogy csak úgy tovább nyomtatták és kiadták, mint annak előtte és 1774-ben készen volt az egész óriási terjedelmű, 28 nagy kötetnyi tár. Régi könyvtárainkban még található egy-egy példánya ennek az akkor roppant értékű, most már a legtöbb tekintetben elavult, csak történeti értékkel biró anyaghalmaznak. «Egy század alatt nagy czélt szolgált. Most monumentális rom, melyet történeti visszaemlékezések díszítenek. Eszünkbe juttatja egy ősi várnak szürke, romladozó falait melyeket egykor erős és hű kezek emeltek, melyek közül a maga idejében vitéz dandár szállott ki, hogy barbár csordák ellen tusára keljen az emberiség és az igazság védelmére.»²⁶

Denis Diderot.
Davidnak, Le Bas (1707–1783) tanítványának metszete után. Az eredeti festményt van Loo (1707–1717) festette.

Igazán építeni még nem lehetett, még annyi volt a rombolni való. Az új világnézetet még sokan fejtették ki és pedig különösen annak az egyház ellen irányuló tanait. La Mettrie, ki egyideig Nagy Fridrik vendégszeretetét élvezte, a legridegebb materialismust tanította, abból indulva ki, hogy az ember egy külső viszonyoktól függő, azoktól igazgatott gép. Ugyanezt a tételt fejtegette Helvétius, egy nagyműveltségű, jólelkű bankár, a szellemről szóló könyvében,²⁷ melyet az encyklopaedia kivonatának tartottak. Ebben az önérdeket mutatja ki minden emberi tett legfőbb rugójául és az élvezet vágyát, mint az önérdek mozgatóját. Ezért jegyezte meg róla Madame du Deffand, hogy megmondta az egész világ titkát. A régi epikureus tanok ezen megujítása és nyílt hirdetése kapóra jött az egyháznak. Felhasználta az alkalmat arra, hogy e könyvvel az egész felvilágosodást megbélyegezze. A könyvet elégették, de nemcsak a hivatalos világ fordult ellene, hanem maguk az encyklopaedisták is, kik közt különösen Turgot fejtette ki, hogy a visszaélések ellen való szilaj izgatás csak késleltetheti a reformokat. Mind a mellett tovább is terjedt a materialista irány. Holbach báró, Diderot egy barátja, már rendszerbe foglalja a természet philosophiáját s levonja belőle a következéseket az ember erkölcsére nézve is. Ő nem ismer el mást a világon, mint az anyagot, melyet saját törvényei mozgatnak. E rendszerben Istennek ép oly kevéssé jut helye, mint a testtől független emberi léleknek.²⁸ Ő az, ki a tiszta észt készül Isten trónjába ültetni.

Hanem ez a felvilágosításnak és irodalmának csak egyoldalu túlzása vala. Voltaire, bár minden positiv vallást rossznak tartott, mindvégig megmaradt istenhivőnek. D’Alembert előtt a kutatás szabadsága, a kétség volt a fő; ő az igazságra tört, de azt megállapítani nem találta oly könnyűnek, hogy mindjárt kész rendszert állíthatott volna a megdöntendőnek helyébe. Közel áll hozzá Diderot, ki szintén mindenek előtt kételkedő, bár jobban hajlik a materialista tanokhoz.

Egyáltalában a felvilágosító irodalom csak a régi rendszer megtámadásában, az előitéletek és visszaélések elitélésében volt egységesnek mondható. Ebben állott ereje, történeti nagy hatása. Közös czélja volt: eltörlése a papi uralomnak, vagyis a szellem szabadságát elnyomó zsarnokságnak, a királyi despotismusnak, mely egyaránt rontja az erkölcsöt és a népek jólétét, a nemesi előjogoknak, melyek megsemmisítik még azt is, a mit a központi uralom meghagyott és lealázzák az emberiséget. Mennél nagyobb volt az ellenállás ereje, annál bámulatosabb azon keveseknek munkája, kik tisztán szellemi fegyverekkel döntötték meg a századok szentesítette visszaéléseket és tisztán tollukkal vetették meg az azóta fejlődő új társadalomnak alapjait. A jövő kiépítése iránt csak álmaik, ábrándjaik lehettek, melyeket megédesíthetett az a tudat, hogy ők annyi nélkülözés és veszedelem közt az emberiség felszabadításának és jólétre jutásának bajnokai, a lelketlen zsarnokságnak és buta szolgaságnak halálos ellenei.

Mennyire hatottak, mennyire mentek át az államok intézményeibe, a társadalom vérébe ez eszmék: abban áll azóta a világtörténelem legnagyobb része. De egy rendkívül fontos hatásuk azonnal észlelhető. Addig, a kereszténység uralomra jutása óta, a renaissance rövid emberöltőjének kivételével, a papi rend irányozta a közvéleményt, tűzte ki annak czéljait, jelölte meg eszközeit. A reformátió és ellenreformátió pedig megerősítette az egyházi ügyek iránt való általános érdeklődést és még ott is, a hol már nagyjában eldőlt a harcz, forrongásban tartotta az elméket az egyes felekezetek viszálya: Angliában a püspöki egyházé és a puritánusoké, Németországban a lutheránusoké és kálvinistáké, Francziaorszában a jezsuitáké és jansenistáké. A hol pedig nem dúlt ez a harcz, mint Itáliában és Spanyolországban, ott teljes szellemi tespedés állott be. A világi irodalom addig a költészetre vagy az elvont philosophia területére szorult. Most azonban világi irók, tisztán világi czélok után indulók, az egyházzal nyílt ellentétben állók, ragadják magukhoz a vezetést a közszellem irányításában. Ők azok, a kik hivatást éreznek magukban arra, hogy tanítói, nevelői legyenek a nemzetnek. Néhányat vagyona, a legtöbbet igénytelensége tett függetlenné. A tudományos meggyőződésnek lelkesedése és a javításra vágyásnak komoly ambitiója hatja át valamennyit. Így születik meg a modern világnak egyik legfontosabb és leghatékonyabb tényezője: a komoly kérdésekkel foglalkozó, önálló irodalom.

Igazságra törekvés, szabadság, mert a nélkül nincs igazság, a függetlenség megőrzésére, ha kell, szegénység, ennek az új tanítórendnek alapvető fogalmai. Egyik megalapítója, D’Alembert, így fejezi ki életczélját: «Boldog az iróvilág, ha belátja, hogy legjobban úgy becsülik, ha egymás közt egyetértésben, másoktól lehetőleg elzárkózva él; ha belátja, hogy egyetértése által törvényt szabhat e nemzetnek az izlés és bölcselkedés kérdéseiben, hogy az az igazi becsület, melyet becsületes emberek méltánylása ad meg. Mintha az emberek tanításának és felvilágosításának művészete nem volna jó a kormányzásnak annyira ritka művészete után a legnemesebb osztályrésze az adomány, mit ember elérhet.»²⁹

D’Alembert.
Maleuvre P. rézmetszete 1775-ből. Az eredeti rajz Pujos műve 1773-ből.

Rousseau.

Bárminő nagy volt is az eltérés a felvilágosodás apostolai közt a jövő alkotásra nézve, két dologban egyetértettek. Az egyik az, hogy a társadalom és állam bűneitől csak a tiszta ész válthatja meg az emberiséget, a másik pedig az, hogy az ész vezetése alatt haladó útra térő ember a természet mind nagyobb és intensivebb felhasználása és a saját viszonyainak a czélszerűség parancsa szerint való rendezése által, mind közelebb jut a boldogsághoz, a tökélesedéshez.

Az értelem, a munka áll itt első sorban. A szív csak annyiban szól bele a vitába, a mennyiben az igazságtalanság és zsarnokság megszünése, az emberi nyomor lehető alapos enyhítése nemcsak az ész követelése, hanem az érző lélek szűksége is. De az emberi kedély legmélyebb rejtekeibe nem vet pillantást sem Voltaire hideg, kissé banális józansága és gúnyja, sem Diderot és D’Alembert becsületes, philantrop kétkedése, legkevésbbé pedig Helvétius és Holbach lélektagadó utilitarismusa. Mély psychologiát ép oly kevésbbé szabad keresnünk a felvilágosítókban, mint tudományos, az egész mindenséget felölelő bölcselkedést.

Pedig a lélek és szükségei a XVIII. században sem voltak mások, mint más korokban. A rideg ész követelései nem elégítették ki az érzelmes kedélyt. A világ rejtélyeit nem lehetett akkor sem megfejteni távcsővel, nagyítóval, bonczoló-késsel, még kevésbbé lehetett kimérni a szív mélységeit. Az új philosophiának sikerült megrendíteni a régi hitet: az ezen alapuló erkölcs már úgy is inkább csak megszokásnak, mint kötelességérzetnek köszöné létezését. De új hitet, mely kielégíthette volna a nagy tömeget, a nőket, nem teremtett, nem is akart teremteni, hisz egyik főczélja volt magának a hitnek is észszerűvé tétele, az értelem birodalmába való foglalása. Ebben az időben lép fel, szoros összeköttetésben a nagy felvilágosító mozgalommal és mégis annyira eltérve tőle, az a férfiu, kinek iratai az evagelium hirdetése óta tán legmélyebb hatást tettek az érző szívekre: Rousseau.

Jean Jacques Rousseau Kálvin városában, Genfben született, 1712 jun. 28-án, mint egy szegény órás fia. Rendkívüli változatos, részben kalandos ifjuság után, mely nem mindenben mutatja tisztának jellemét, miután sok ideig mint urasági inas kereste kenyerét és áttért a katholikus hitre, Párisban telepedett meg s az irodalomtól remélt jólétet és dicsőséget. Élete rajzát maga irta meg Vallomásaiban és bár néhol szépítve, mégis általában szinte páratlan őszinteséggel adja elő fejlődése menetét. «Embert akarok mutatni felebarátaimnak, természetes valóságában és ez az ember én leszek. Én magam. Nem vagyok olyan, mint akárki más, kit láttam; merem hinni, mint akárki az élők közül. Ha nem érek is többet, legalább más vagyok. Csak ez irás elolvasása után lehet megitélni, jót tett-e a természet vagy rosszat, mikor eltörte a formát, melyből én kerültem ki. Bármikor harsan meg az utolsó itélet tárogatója, e könyvvel kezemben lépek a biró elé. Fenszóval mondom: ime ezt tettem, ezt gondoltam, ez voltam.»³⁰

Az irók társaságában eleinte nem annyira nagyobb tehetsége által tünt ki, mint különös életmódja és ruházata által. Részben a szükség kényszerítette, részben a hiúság vitte reá, mert nem akart olyan lenni, mint a többi. Eleinte inkább csak mint zeneszerző tűnt ki s nagyobb hirre csak akkor tett szert, mikor Diderot felszólítására megoldotta a dijoni akadémia által kitűzött pályakérdést: a tudomány és művészet haladása az erkölcs tisztaságára vagy romlására vezetett-e? Rousseau pályanyertes művében ki akarja mutatni, hogy a civilisátió az emberiség eredeti tisztaságának megromlására vezetett. Ez a reactió a kor büszkesége ellen, az erkölcsnek ellentétbe állítása a szellemmel és tudománynyal, már mint paradoxon is rendkívül nagy hatást gyakorolt (1750). Némileg az evangelium oppositiójára emlékeztet a római műveltség gyöngéivel és bűneivel szemben. Három évvel később egy második pályaművében, mely az emberek egyenlőtlenségének okairól szól, a vagyonnak ízen hadat.³¹ Mindenütt a paradicsomi állapotot fogadja el alapul, mint a biblia és a classikus irodalom; nem veszi tekintetbe a történet tanulságait, sem a mindennapi élet tényeit, és a legragyogóbb színekben festi az őskor tudatlan és szegény állapotát, mely kizárt minden vágyat és szenvedélyt és minden azokból származó nyomort.³² Azon korban, midőn magát az embert szerették, a lényét századok munkája által elborító külsőségek nélkül, nagyon népszerű volt; azon korban, mely lelkesedett az ős peruiakért és a Csöndes-oczeán akkor felfedezett szigeteinek vad lakóiért. Rousseau, midőn költő módjára színezi ki a multat, egy szebb, az egyedül szép jövőnek válik ihletett prófétájává. A hagyománytól való eltérése, a tisztán emberinek keresése őt forradalmivá tette; a jelen társadalom legerősebb két oszlopának, a munkának és vagyonnak megtámadása pedig romantikussá, reactionariussá. A jelen elitélésében együtt jár az encyklopaedistákkal, de a jövőt egészen másnak képzeli és mi fő, sokkal szebbnek tudja rajzolni, mint nálánál tanultabb és műveltebb kortársai. Képzeletének csillogása, az a hő meggyőződés, mely minden sorából szétárad, elfeledteték elmélkedéseinek ingatag alapját.

Rousseau.
Aug. de St. Aubin (1736–1807) rézmetszete de la Tour (1708–1788) festménye után.

Nemcsak gondolkodásában, hanem, mint láttuk, életmódjában is teljesen eltért a társaságban élő, az életet élvező encyklopaedistáktól. Diderotval megszakította az összeköttetést és hogy jobban élhessen ábrándjainak, Párisból elköltözött egy kis kertbe, az Eremitageba, majd a luxembourgi herczeg birtokára, Montmorencyba. E magányában érlelte eszméit az akkor annyi különböző oldalról tárgyalt legégetőbb kérdés: a kormány alakulása, a törvény jogosultsága és határa felől. Kiindulópontja más, mint Voltaireé vagy Montesquieué, mert míg azok liberálisak, a mai értelemben azok, az egyéni munkától és érvényesüléstől várván az emberiség felemelkedését, addig ő egész lényegében socialista, első sorban a közre gondoló. Amazok romboltak, ő alkotni akart. Az egyéni munkától nem választható el az önzés képzete; a ki a teljes önzetlenséget és nélkülözést tanítja, mindig biztos lehet a nagy tömeg tapsáról. Ő elég erőt és lelkesedést érzett magában ahhoz, hogy a hanyatló régiek helyébe új eszményeket állítson. Ezek közt a legfőbb: a teljesen független, minden polgára hozzájárulásán alapuló és ezért mindenható állam. A forradalom uralkodó politikai eszméje, a népuralom, általa nyerte legnagyobb hatásu igazolását.

Társadalmi szerződés (Contrat social) volt azon munkájának czíme, melynek nagyobb, közvetlenebb hatása volt a forradalom kitörésére és menetére, mint bárminő más irodalmi műnek.³³ Hobbes álláspontjából indul ki, s szerinte is az állam tagjai önkéntes szerződésének köszöni létrejöttét. Eredetileg független és egyenlő volt minden ember és midőn erről lemondva, belép a közösségbe, ezt nem teszi feltételek kikötése nélkül. Midőn a kívülről fenyegető veszélyek elől menekülendő, társaságba lép másokkal, egyuttal személyét és akaratát a közös hatalom rendelkezésére bocsátja. Ennek fejében aztán minden polgár tagja a politikai testületnek, a souverain hatalomnak.³⁴ Ez a souverainitás el nem idegeníthető és át nem ruházható. A souverain hatalom közös akarata a törvény. Ez akaratot csak a nemzet maga fejezheti ki; a képviselőségnek tehát nincs értelme. Mint az ősi városokban, a népgyűlés minden hatalom forrása.

Természetes, hogy e tan nemcsak az absolutismusnak vet véget, hanem minden feudalis előjognak is. Nemcsak az egyenlőséget akarja, hanem a testvériséget is. Nem ismer külön érdekü rendeket, csak egységes, egyenlő jogu nemzetet. Az egységes akarat megvalósítására szolgál a kormány. Ennek kötelessége fentartani a törvényt és a szabadságot. A kormány formája lehet demokratikus, aristokratikus, vagy monarchikus, de lényege nem változhatik. A király csak úgy tisztviselő, mint a senator vagy a tribunus. Minden hatóság csak a törvény végrehajtására szolgál; a törvényhozás joga mindig a souverain nemzetnél marad, mely azt szavazattöbséggel gyakorolja. A kormány felelős és a nemzet csak felségjogával él, ha a feladatának meg nem felelő kormány helyébe mást állít. E tan megegyezik Nagy Frigyes felfogásával, mely szerint a király első hivatalnoka államának és II. József szavaival, hogy a fejedelem van a nép kedvéért s nem megfordítva. De szembetünő, mennyire felforgatják ezek az elvileg tán helyes elméletek a történeti fejlődés minden eredményét. Mert szerintök a dynastia és a parlamenti kormány ép oly kevéssé védhető, mint a nemesség előjoga.

Egyenlőség! Mivé vált ez a szent név, az emberiség veleszületett joga, örök álma, a történeti viszonyok, a szenvedélyek és érdekek szilaj viharában! A hol csak kísérletet tettek megvalósítására, nem béke és boldogság következett belőle, hanem ádáz gyülölség, melyet örökké szít az irigység és nagyravágyás; polgárháború és forradalom. Rousseau költői phantasiája megtalálta egyetlen lehető orvosszerét a testvériségben. Ennek feltétele azonban a patriarchális kormány, a szükségek és igények lehető egyenlősége, a közös nevelés. Hogy megvalósíthassuk, csakugyan vissza kellene menni az ősállapotokhoz, lemondani nemcsak a műveltség minden vívmányáról, hanem a természetadta különbségekről és kiválóságokról is. Utópia ez is, de nem az ember tökéletesedésére, haladására vezet, hanem az állati megnyugváshoz, mozdulatlansághoz. Ha Rousseau eszméje valahol életbe lép, nem a szellemileg és erkölcsileg magasan álló, hanem az alacsonyság adná a mértéket. A legnagyobb és leggyászosabb forradalom volna ez, melyre az emberiség egyáltalában képes.

Nem mindenben oly forradalmi a vallásos kedélyü, mystikus iró. Ő maga deista, az egyházak iránt közömbös és 1756-ban szülővárosában visszatér a protestáns hitre. De belátja, minő lelki szükség a hit és nem akar ellene küzdeni. Csak a pápa absolut hatalma ellen emeli fel szavát és küzd a vallásos tolerantia mellett. De államában, melynek minden polgára testvér, nem akarja megtűrni az istentagadókat.

Nemcsak a férfiut kell átváltoztatni az új tanok értelmében, hanem a nőt és a gyermeket is. És valóban bámulatra méltó, hogy ugyanaz a férfiu, ki a Contrat socialban a legmagasabb politikai problemák megoldásán fárad, mily gyönyörű színeket talál a szerelmi boldogság és kín ecsetelésére. Uj Héloise-ában³⁵ levelek alakjában egy nő történetét beszéli el, ki másnak neje, mint a kit szeretett, de kit műveltsége, vallásossága és kötelességérzete felülemelnek a szenvedélyen, nemcsak megnyugvást, hanem boldogságot szerezve számára. Nemcsak a hang melegsége és a szenvedély mélysége biztosít e műnek előkelő helyet a regényirodalom sorában, hanem még inkább erkölcsi felfogása. Azon korban, midőn divat volt az erkölcstelenség és mindent elnéztek az érzékeket csiklandozó irónak, Rousseau mint a természetességnek és a családi élet csendes örömeinek megdicsőítője mert fellépni. Valamint műve első részében a féktelen szenvedély uralkodik, hogy aztán nemesebb érzéseknek adja át helyét, úgy lépett a század első felében annyira uralkodó, elismert és ünnepelt ledérség helyébe a szerelem magasztosabb felfogása az irodalomban, és majd a társadalomban is. Nem csuda, ha e mű oly rajongást keltett, melynek addig nem volt példája. «A könyvkereskedők nem elégíthették ki a keresletet. Egy kötet elkölcsönzéséért tizenkét sout kértek és az egészet el kellett végezni egy óra alatt. Az izgatottság áthatott minden osztályt, udvari népet, katonát, jogászt és polgárt egyaránt. Beszélték, hogy szép hölgyek bálra készülve, teljes öltözetben, kezökbe vették a könyvet, hogy egy fél óráig olvassák, míg indulnak, éjfélig olvasták, és midőn figyelmeztették őket, hogy a kocsi vár, nem szóltak semmit, hanem tovább olvastak két óráig, újabb figyelmeztetésre sem hagyták abba, hanem négy órakor kifogatták a lovakat, lefeküdtek és olvasva töltötték az éj hátralevő részét. Németországban sem volt kisebb a lelkesedés. Kant csak egyszer életében mulasztotta el délutáni sétáját és e példátlan mulasztás az Uj Héloise varázsának volt eredménye.»³⁶ Eddig az ész volt a XVIII. század irodalmának egyedüli vezércsillaga, most visszalép jogaiba az érzés, a szív.

Bármily nagy volt is Rousseau hatása a politikára és az irodalomra, legtöbbet mégis a nevelés köszön neki. Egészen ideáljainak élve megírta a gyermek nevelésének is ideálját Emiljében.³⁷ Valamint az államban és a társadalomban, úgy a paedagogiában is a kényszerítés állott első helyen. Sem a protestáns iskolarendszer, sem a jezsuiták rendszere nem látott a gyermekben mást, mint egy bizonyos elfogadott mintába erőszakolandó lágy anyagot. A mellett a tudományoknak, különösen a grammatikának ápolása az iskolákban egészen háttérbe szorította a praktikus ismereteket és a testnek a lélekkel való párhuzamos képzését. Rousseau kiinduló pontja az ember veleszületett természetes jósága, melyet nem szabad korlátozni. A jó nevelés inkább a természetes hajlamok előmozdításában áll, mint a fejlődés korlátozó, mesterséges vezetésében. A szabadság, a természet képezik Emil nevelésében a főtényezőket. Kötelességre tanítja a szülőket gyermekeik iránt, mert jó nevelést nem adhat más, mint a család. E tekintetben e mű hatása kiegészítette az Uj Héloiset. Fontos a testi nevelés, az edzés kiemelése és azon fokoknak rendkívül helyes megjelölése, melyekben a gyermek értelmének át kell haladnia a nyelv, az értelmi és erkölcsi fogalmak elsajátítására. A szemléleti oktatás az egyedül czélhoz vezető az anyagi világ megismerését illetőleg. De az erkölcs világát is szemlélet útján ismeri meg legjobban: példa által. Az élet czélja a boldogság, melyet csak természetes életmód követése által lehet biztosítani. Minél kisebbek az ember szükségletei, annál kevésbbé lehet szerencsétlen; minél munkásabb és ügyesebb, annál inkább képes kielégíteni szükségleteit. A tudományos készültségnél sokkal fontosabb a szív képzése, melyhez a szánalom vezet. Nem akarja taníttatni a kis gyermekeket sem történetre, melyből nem értik meg a lényeget, a tények erkölcsi alapját, sem földrajzra, melyet csak későn tanuljanak szemléleti módon, utazás által. Emil húsz éves korában derék, testben-lélekben egészséges, erős, ügyes, értelmes, eszes, emberséges, erkölcsös, a szépet szerető, jótevő, nincs alávetve a kegyetlen szenvedélyek uralmának, sem a közvélemény igájának, de enged a bölcseség törvényének és hallgat a barátság szavára, fel van ruházva minden hasznos és néhány kellemes tehetséggel, nem törődik sokat a gazdagsággal, mert karjaiban bízhatik és tudja, hogy nem lát hiányt kenyérben, bármi történjék is.³⁸ Ez állapotban találkozik Zsófiával, kit neki neveltek. Zsófia jószívű, nem szép, de oldalánál megfeledkeznek a férfiak a szép nőkről, szereti a pompát és ért hozzá, természettől sok a tehetsége, de csak énekelni és tánczolni tud, legjobban női munkához ért, rendkívül szereti a tisztaságot, természettől nyalánk, de erényből egyszerű, kedves, de nem csillogó szellemű, vallásos, de e vallás egyszerű és észszerű, szereti az erényt és ez a szenvedély uralkodik rajta, ismeri nemének és a férfinemnek kötelességeit és jogait, nem igen jártas a világban, de lekötelező, figyelmes és kedves mindenben, a mit tesz.³⁹ E két ideál rendkívül nagy hatást gyakorolt az irodalomra, nemcsak Francziaországban, hanem Németországban is, hol Goethe a nevelés természetes evangeliumának nevezte e könyvet.

Az egész nevelés betetőzése a vallásos nevelés. Ez nem a hagyományos vallás, sem a párisi előkelő körök frivol materialismusa, hanem, mint annyiszor kiemeli, egyszerű és észszerű. E hitnek apostola egy egyszerű savoyai falusi pap, kinek hitvallása így szól: «Hiszem, hogy a világot egy hatalmas és bölcs akarat igazgatja, látom, vagy jobban mondva, érzem. Akár örökös az anyag, akár nem, bizonyos, hogy az egész egy és egy értelmet mutat, mert mindennek egy a czélja: mindennek fentartása a megállapított rendben. Ezt a lényt, mely akar és tesz, mely magában tevékeny, ezt a lényt, mely igazgatja a világ egyetemét, Istennek nevezem. E névhez a belátás hatalom és akarat eszméit csatolom, melyek szemembe tünnek és a jóságát, mely belőlök következik, de azért jobban nem ismerem a lényt, melyet vele jelöltem, nem foghatom fel sem érzékkel, sem elmével. Minél többet gondolok reá, annál jobban megzavarodom belé, bizonyosan nem tudom, hogy létezik, hogy létem az övének alá van vetve és ép úgy minden más lét. Mindenhol észreveszem Istent műveiben, érzem magamban, látom mindenben körültem; de mihelyt magában akarom szemlélni, mihelyt keresem, hol van, mi ő, mi a lényege, megzavart elmém többé nem talál semmit.»⁴⁰ Minden tett alapja a szabad lény akarata, ebből válik a rossz és jó. Nem Isten felelős a rosszért, hanem maga az ember. És mégis Isten a mindenható, értelmes lény. «Az emberi igazság mindenkinek azt adni, a mi az övé, az isteni igazság: számon kérni mindenkitől azt, mi neki adatott.» Végre: «Minél jobban szemlélem isten végtelenségét, annál kevésbbé értem, de van, ez nekem elég és minél kevésbbé értem, annál inkább imádom. Meghajlok előtte és így szólok hozzá: Lények lénye, azért vagyok, mert te vagy, a kútfőhöz emelkedem, ha szüntelen felőled elmélkedem. Értelmemet legméltóbban használom, ha megsemmisítem előtted, szellemem elragadtatása, gyengeségem bája, hogy megalázom magam végtelen nagyságod előtt.»⁴¹

Az új nevelési ideálban nem jutott már hely a positiv vallásnak. A savoyard vicarius hitvallásában Voltaire a felvilágosodás elárulását látta, a párisi érsek pedig hóhér által égettette el a könyvet. Rousseau néhány évi nyugalom után ismét száműzött lett, kit saját félelme még jobban üldözött, mint ellenségei. Egy ideig Nagy Fridrik fogadta védelme alá; neufchateli birtokán Svájczban, majd Angliában vonta meg magát, végre ismét visszament Francziaországba. Utolsó éveit folytonos betegességben és szükségben, néha inségben tölté. Hatvanhat éves korában halt meg Ermenonvilleben, Páris közelében (1778 julius 3.). Minden gyengesége mellett egyike az újkor legmélyebb és legigazabb, ezért leghatásosabb iróinak. Magas eszméinek nem feleltek meg tettei és hogy csak egy példát idézzünk, a családi élet és nevelés apostola lelenczházba adta gazdasszonyától született gyermekeit. De életmódja megfelelt a műveiben kifejezett magas eszméknek, példát mutatott, mint kell tűrni és nélkülözni elvekért és mint kell másban találni boldogságot, mint a társaságban, a gazdaságban és élvezetben. Bizonyára Rousseau egyik legjelentékenyebb képviselője a franczia forradalom eszméinek, irodalmi téren pedig egyik legkitünőbb prózairója az újkornak.

Bár így Rousseau az akkor legégetőbb kérdésben, a vallásosban külön állást foglal el és elvben, az érzelem, a hit elismerése által, inkább a régi rendszerhez közeledik, mégis kétségtelen, hogy közvetlenül az ő tanainak volt legnagyobb hatása a forradalomra. Ő az egyetlen, ki valóban új ideált nyújt, ki nem az értelemre, hanem a képzeletre hat és így közelebb jut az akarat, az elhatározás forrásaihoz. Az ő költői ábrándjai sokkal izgatóbbak, mint Montesquieu, Diderot és Voltaire hideg elméletei és józan, humanus, de épen nem rendszeres reformtörekvései. E hatást még fokozta az a rendkívüli személyes érdek, melyet maga az író keltett, szegénységével, örökös panaszaival, egész valójával, mely őt a néphez tartozónak mutatta. A modern demokratiának ő az igazi atyja.

Rousseau tevékenysége és hatása nemcsak nagy fontosságú, hanem szinte symbolikus a XVIII. század philosophusainak nyomában keletkező politikai iskolák és pártok viszonyára és jövőjére nézve. A mint ő, ki eredetileg egy alapon állott a felvilágosítókkal, megtagadta őket és ellenök fordult, úgy talált a felvilágosodás gyümölcse, a liberalismus, ellenállásra nem csupán a középkori tényezőknél, melyeket megtámadott, hanem a demokratiánál is, melyet talpra állított, a köznépnél, melynek legjobb törekvéseit szentelte. Ezen kettős küzdelemben fogyasztotta és fogyasztja most is legjobb erejét.

Egyelőre azonban, az egész vonalon győzelmesnek látszott harcza. A szellem túlsúlya, a haladás hangzott mindenfelé jelszó gyanánt. A régi már megdőltnek látszott, de az új még nem született meg és így mindenki a legszebb reményeket köthette megvalósulásához. Boldog kor, melyben még lehetőnek tartották a javulást kényszer, a reformot erőszak, a szabadságot forradalom, az egyenlőséget gyülölködés nélkül!

Mint minden kor, mely a jövőbe néz, ez is megteremtette a maga ideálját, Utopiáját. Egyike a felvilágosítás másodrendű bajnokainak, Mercier, megírta, mint álomképet, a 2440-iki esztendő állapotait.⁴² Igazi franczia módjára, először azt veszi észre az új Párisban, hogy máskép öltözködnek, aztán, hogy megszünt a hitelre vásárlás. Az utczák szélesek s egyenesek, nincs tolongás, bármily sok a gyalogos és a kocsi, és maga a király is ott sétál népe közt. Az egyetlen kitüntetés az, hogy a király himzett kalapot ad a legkiválóbb férfiaknak. A Bastillet lerombolták, helyébe az irgalom templomát építtette a fejedelem.

A sajtó teljes szabadságnak örvend. Az encyklopaedia kivonata iskolakönyvvé vált. A görögöt és latint már nem használják, csak az élő nyelveket. Történetet sem igen tanulnak, mert az az emberiség szégyene és a metaphysikát is meglehetősen megvetik. Az egész nevelésnek és tanításnak a czélszerűség adja meg irányát. A betűkkel együtt megtanulják az algebrát is. A hittudomány kihalt, épúgy a jogtudomány is. A vallás és a törvény egyaránt egyszerű és könynyen hozzáférhető. A papi rend és a szerzetesség megszünt; a barátok nöűl vették az apáczákat. A pápaság megdőlt, megdőlt zaj nélkül, a közvélemény adta neki az erőt és minthogy a közvélemény megváltozott, minden eloszlott, mint a buborék.

Mindezt a philosophia hozta létre. Van vallás, imádják a legfőbb lényt, de tisztelete nem okoz sem viszályt, sem zavart. A templomban nincs semmi dísz, sem kép, sem szobor; ott csak zsoltárokat énekelnek az egy Isten dicsőségére. A pap beszéde egyszerű, szívreható; olyan, a hogy az apa beszél gyermekeihez. Hisznek a lélek halhatatlanságában, mert szivesen hisznek mindet, mi az embert felmagasztalja. Az egész birodalomban nincs senki, ki ne hinne Istenben.

Örök béke uralkodik; az egész világ egy család. Természetes, hogy katonára sincs többé szükség. Amerika már rég lerázta az európaiak jármát; Khina és India elfogadták a philosophia tanait.

A művészetből kiveszett az érzékek csiklandozása, az irodalomból a veszekedés és az izgatás. A régi könyvekből is természetesen csak azokat hagyták meg, melyek az új ízlésnek megfelelnek és hasznosak. Rousseau megmaradt egészen, Voltaire részben, Bossuetből egy betű sem.

Mindezek koronája az új kormány: a forradalom minden baj nélkül ment végbe egy nagy férfiú hősiessége által. Egy philosophus király, ki méltó volt a trónra, mert többet törődött az emberek boldogságával, mint hatalmának ábrándképével, ki féltette utódait és önmagát: felajánlotta a rendeknek régi alkotmányos kiváltságaikat. Minden tartomány engedelmeskedik az általános törvénynek, de módosítja saját törvényét úgy, mint talaja, helyzete, kereskedése, érdekei követelik. A fejedelem megtartotta a király nevét és a végrehajtó hatalmat, de a törvényhozást a rendek gyülése gyakorolja. A király és tanácsa felelősek a rendeknek. A parlamentek örökös biráskodása megszünt. A királynak megvan a hatalma és tekintélye ahhoz, hogy jót tehessen, de karja meg van kötve, mihelyt rosszat akarna cselekedni. A polgárok egyenlők, a nemesség megszünt; az embereket csak erényök, tehetségök, munkájok teszi kiválókká.

Ez az egyenlőség kiterjed a nőkre is. Férjöket szabadon választhatják; a hozományt eltörölte a törvény. Az elválás, a hol fontos ok forog fenn, meg van engedve.

Mindenki maga szántából fizeti az adót, jövedelme szerint. A dohány, a kávé és a tea el vannak tiltva. Az ipart mindenképen előmozdítják; szintúgy a földmivelést is: a műipar és a fényűzés száműzvék.

Ime ez a jövő évezred képe. Az állam, a család, a magánbirtok megmaradtak. Aforradalmat egy ember hajtja végre. A philosophia tanai vérontás nélkül győzedelmeskednek. A felvilágosodott absolutismus demokratikus monarchiához vezet..

Olvasóink megitélhetik, mennyi lépett ebből életbe sokkal előbb, mint 2440-ben, megitélhetik azt is, mi maradt most is csak oly álomkép, mint a minő 1771-ben volt. Az egész látományban a történeti felfogásnak, a fejlődésnek, átalakulásnak hiánya a legjellemzőbb. Minden egy csapással megy végbe, Francziaország így kap alkotmányt, a pápából így lesz római püspök, ki gyalog látogatja meg Itália császárát és az emberi ész kátéját dolgozza ki.

Pedig a természettudományok terén már sejtik a fejlődés törvényét.

«A lények fokozatossága, melyet mostanában annyira megtámadnak és melynek létezését több philosophus elméje már gyanította, akkorra nyilvánvalóvá lett. Már világosan látták, hogy a fajok érintkeznek, szinte összeolvadnak; hogy finom átmenetek vezetnek a kőtől a növényig, a növénytől az állatig, és hogy az állattól az emberig sincs nagy hézag. Látták, hogy egyformán növekednek, léteznek és pusztulnak. Észrevették, hogy a természet minden erejével azon volt, hogy létre hozza az embert és türelmesen, alaposan munkálván e fontos feladatát, több ízben is kisérletet tett, hogy eljusson a tökély e lépcsőzetes fokára.»⁴³

Hosszú és keserves tapasztalásra volt szükség annak belátására, hogy a társadalomban ép oly kevéssé lehet ugrás, mint a természetben.

A jezsuita-rend eltörlése.

Egyelőre azonban rohamosan haladtak előre az újító eszmék. Diadalmenetök első foka ama rend megsemmisítése volt, melyben a felvilágosodás irodalma legerősebb ellenségét látta.

Mercier most tárgyalt könyvében van egy ujságtudósítás Paraguayból, a mely szerint ott nagy nemzeti ünnepet ültek emlékére ama szégyenletes rabszolgaság eltörlésének, melyben egykor a jezsuiták tartották az országot. «Hat század óta a gondviselés jótéteményének nézik, hogy e róka-farkasokat utolsó menhelyökből is kipusztította. De a nemzet sem hálátlan elismerni, hogy ugyancsak a jezsuitáknak köszönhette egykor a nyomortól való megszabadulását, a földmivelésre és iparra való oktatását. Vajha megelégedtek volna azzal, hogy tanítsanak és oktassák az erkölcs józan törvényét.»

Mária Antonia. XVI. Lajos.
Boizot Mária 1775-iki metszete után, az eredetit rajzolta Boizot L. S.

A felvilágosító irodalom ennyi elismeréssel sem volt közvetlen elődjei, tanítói iránt. Pedig nagyon sokkal tartozott a jezsuitáknak. Nemcsak annyiban, hogy maguk az írók csaknem kivétel nélkül e rendnek köszönték nevelésöket, hanem még inkább azért, mert a jezsuiták készítették elő azt a szellemi talajt, melyben tanaik meggyökerezhettek. A jezsuitákat kezdettől fogva megkülönböztette a rationalismus iránt való érzékök, a tehetség megbecsülése, az értelmiségnek és munkának magas polczra állítása. Alapítójuk rajongó volt, de ők mindig szembe szállottak a mysticismussal, veszélyt láttak benne az egyházra nézve és vezetésök mindig az észszerű és hasznos elérésére törekedett ugy az államban, mint az egyházban. Épen az ő internationalis nevelésök tette lehetővé azt, hogy a nemzetiségre és műveltségre legkülönbözőbb országokban egyforma legyen az előkelő világ gondolkodása, ízlése, olvasmánya. Nemcsak a vallás vértanuit dicsőítették; classikus oktatásuk, iskolai szindarabjaik Athén és Róma republikánus erkölcsének magasztalására és a zsarnokság elitélésére czéloztak.

Hanem a hatalom, a befolyás a gazdagság megváltoztatták a rend erkölcsét, nagyon is szoros összeköttetésbe hozták világi érdekekkel és így nemcsak az elnyomottakat lázították ellene, hanem azon országok kormányát is, melyekben legerősebb, szinte kizárólagos volt a tekintélye.

Az első lökést a kis Portugallia adta meg, épen az az ország, mely a rend keletkezésekor legjobban támogatta azt és nagy működési kört engedett neki Indiában.

Pedig ott az egyházi érdek, a katholikus meggyőződés épen nem volt hanyatlóban. VI. János hosszú uralkodása alatt (1706–1750) egy franciskánus barát állott a kormány élén. A mafrai apátság építésére óriási összegeket fordítottak és a diplomatia legfőbb feladata az volt, hogy a lissaboni érseknek megszerezze a patriarcha czímét. Jutalmul a király a «leghívebb király», rex fidelissimus, czímét nyerte a pápától. A nemesi és papi uralom teljes tespedésbe sülyesztette az országot. Minden katonai, anyagi és szellemi érdeket elhanyagoltak; a gyarmatokat már csak a megszokás kötötte az anyaországhoz és a híres Methuen-féle szerződés (1703) egészen angol kézre juttatta a portugalliai kereskedést és szinte lehetetlenné tette a hazai ipar és tengerészet fejlődését.

János utóda, József Emánuel sem vált ki személyi tulajdonságai által. De kormánya mégis korszakalkotó lett, mert helyette egy rendkívül erélyes és tehetséges államférfiu vezette az ügyeket, ki egész tehetségével az új eszmék megvalósításán fáradott. Carvalho József volt ez, ki köznemes családból származott, de gazdag házasság által magas méltóságokra jutott és világhírűvé tette a neki adományozott Pombal marquis nevet.

Pombal.

Pombal mint londoni és bécsi követ ismerkedett meg az új eszmékkel. Égett a vágytól, hogy hazájában ép úgy kifejtse az állami hatalmat a történeti hagyományok rovására, mint a hogy ezt a protestans Angliában, országa szövetségesében és patronusában és a katholikus császári udvarnál látta. Midőn az ifju király bizalma őt ministerré tette, nagy segítségére volt a királyságnak absolut törvényhozó joga. Csakhogy Portugalliában, a hol a meglevő állapot annyira ellenmondott a felvilágosodás eszméinek, reformról nem is lehetett szó, csak gyökeres forradalomról. Pombal az anyagi téren kezdte: ipart akart teremteni és búzatermővé tenni az addig kiválóan bortermő országot. E szándékai végrehajtásában sok természetes akadályba ütközött, de főkép a jezsuita rendben látta fáradozásai sikertelenségének legfőbb okát. A rend ugyanis érdekeinek szálaival annyira körülszőtte az országot, hogy, mint Pombal mondja, a hivatalnokok semmiféle parancsot nem mertek végrehajtani, ha azt valamikép a rend érdekeibe ütközőnek tartották. A főnemességen, az iskolákon, gyóntatója által a királyon is uralkodtak⁴⁴ Pombal eleinte, 1753-ban, a főurak ellen fordult, kiket megfosztott a Brasiliában nekik adományozott nagy kormányzóságoktól. Ez által még jobban maga ellen zúdította az oligarchiát, mely őt különben is megvetette, mint alacsonyabb rangút. De ez az ellentét csak annál erősebbé tette elhatározását, hogy gyökeresen átalakítja hazáját. A jezsuitákkal való összeütközéshez pedig épen a gyarmati viszonyok vezettek.

San Sagramento gyarmata, melyet Portugallia a La Plata torkolatánál alapított, nagy mértékben felkeltette a még a folyam egész medenczéjén uralkodó spanyolok féltékenységét. Hosszas tárgyalások után megegyeztek abban, hogy Portugallia Paraguay spanyol gyarmatnak Brasilia közelében eső részét kapja cserébe San Sagramentoért. Hanem a jezsuiták megakadályozták az ő birtokuknak portugalliai kézre jutását. A tengertől és minden forgalomtól távoleső Paraguayban ugyanis a jezsuiták nemcsak egyházilag, hanem államilag is szervezték az indiánus törzseket. A gyarmati politikai egyik mesterműve az, miként vezették az atyák, tisztán szellemi eszközökkel, a vad benszülötteket a földmíveléshez és a békés életmódhoz. Minden község élén külön előljáró állott, kire a pap ügyelt fel. A kiválóbbakat katonai formaruha és más dísz által különböztették meg és e külsőségek igen lényeges eszköznek bizonyúltak a kedélyek vezetésére. A község egész költségét az ú. n. paraguaytea (mathé) eladásából fedezte, de annak forgalomba hozása a szerzetnek volt monopoliuma. Mindenki heti két napot fordított a közös föld művelésére; a munkát csak úgy szabályozta az egyház, mint a lakomákat és a ruházatot. Oly társadalom jött létre, melyet csak a rend kötött össze a világgal és melytől az természetesen távol iparkodott tartani minden idegen befolyást.⁴⁵

Természetes, hogy a rend ellenállott a portugalliai foglalásnak, mely nemcsak kizárólagos uralmát fenyegette, hanem legnagyobb gazdasági érdekeit is. Így Pombalnak, ki különben is ki akarta venni az oktatást a rend kezéből, alkalma nyilt a jezsuitákat az állam ellenségeinek tüntetni fel.

Épen midőn így forrongásban volt minden, érte Lissabont az a borzasztó csapás, mely oda fordította az egész világ szemét. Mindenszentek napján 1755 nov. 1. egy födrengés néhány percz alatt rommá változtatta a fővárost. A folyó áradása még növelte a pusztulást, melyet aztán egy borzasztó tűzvész tetőzött be.⁴⁶ Harminczezer ember vesztette el életét, minden társadalmi rend felbomlott. A jezsuiták Isten büntetésének hirdették a csapást, pedig Pombal épen akkor mutatkozott államférfiunak, midőn mindent megtett az inség enyhítésére. «Gondoskodnunk kell az élőkről és temetnünk a holtakat», mondá a remegő királynak. Sikerült is helyreállítani a rendet és a város mint Phoenix kelt ki hamvaiból. Így az ő állása még jobban megszilárdult. 1756 óta szinte teljhatalmú miniszter és 1757-ben kiutasíttatja a jezsuitákat a királyi palotából, miután már előbb megtiltotta, hogy az atyák az indiánus telepeket igazgassák.

A további lépésekre a király személyének veszélye adta meg az alapot. Az attentatumok mindig szolgáltattak ürügyet az üldözésre és a jezsuiták régi tanai, melyek a zsarnokgyilkosságot megengedték, még nem mentek feledésbe. Egy ízben, midőn a király éjjel meg akarta látogatni Tavora marquis fiatal nejét, kocsijára lőttek és őt megsebezték. A minister ezért első sorban a legelőkelőbb főnemeseket vonatta felelősségre, kiket különben is gyűlölt. Hosszas pör és borzasztó kínzások után kivégeztette az aveiroi herczeget és nejét, Tavora marquist, nejét és két fiát és Atougia grófot. A jezsuitákat is bebonyolította a királygyilkos perbe és hármat közülök halálra is itéltetett. A hetvennégy éves Malagrida atyát az inquisitio által végeztette ki, mert a pápa nem akart beleegyezni abba, hogy az ősz ember fölött polgári hatóságok itéljenek. Egy évvel az attentatum után királyi rendelet eltörölte a rendet az egész országban, azon vád alapján, hogy tudott a királygyilkosság felől és elősegítette annak végrehajtását. (1759 szept. 3.). Ez a vád épen nem volt bebizonyítva. Utolérte őket a Nemesis, mert ugyan kik üldözték kiméletlenebbül ellenfeleiket, mint ők? A rend tagjait többnyire Rómába szállították, de sokat börtönben tartottak halálukig.

XIV. Kelemen.
De. Cunego (1727–1794) rézmetszete után. Az eredetit J. D. Porta festette.

Pombal erőszakos és épen nem humanus eljárása inkább lett volna alkalmas arra, hogy az áldozatoknak biztosítsa a közrészvétet, ha az irodalom az egész közhangulatot nem fordította volna már a rend ellen. Így az aránylag könnyen elért siker mindenfelé feltüzelte ellenségeiket. Meg kell azonban vallani, hogy a rend másutt és különösen Francziaországban, sokkal komolyabb okokat szolgáltatott a támadásra. Így például Portugalliában, a hol nem volt eltérő vélemény, nem lehetett üldöző; Francziaországban, hol XIV. Lajos sem fojthatta el a szellemi életet, az volt. Szövetségben az állami hatalommal, a király lelkiismeretét igazgatva, egyaránt éreztette hatalmát a jansenistákkal és a szabadon gondolkodókkal és arra törekedett, hogy a censura szigorú alkalmazása által itt is elfojtson minden ellene fordulható mozgalmat. Azonfelül eredeti hivatásától eltérve, inkább csak érdekszövetkezet volt már a rend, melynek roppant gazdagsága és ismert kiméletlensége eszközei megválogatásában elrettentett mindenkit megtámadásától. Így, komoly ellenőrzés hiányában, meglazult a társaságnak egykor annyira tiszta és szigorú erkölcse. Egymást érték a botrányos és gyalázatos pörök, melyek feltüntették, mennyire visszaéltek a gyónás titkával és a tanítványaik bizalmával⁴⁷ A kormány szivesen hozzájárult volna e perek elsimításához, de a parlamentek, mint a király és az ország jogainak törvényes védői, nem engedték, hogy az egyháziak pörét kivonják hatáskörük alól.

Még jobban megrendítette a társaság tekintélyét, midőn nyilvánvaló lett, hogy kereskedéssel foglalkozik. Hiába, még a papoknak is inkább elnézik az érzéki corruptiot, mint a pénzszerzéssel járót. A parlamenteket a hagyomány és a még élő jansenista szellem izgatta ellenök; XV. Lajosra nem maradt hatás nélkül Clément és Ravaillac története és midőn 1757-ben egy szolga, Damiens, őt késsel megsebezte, könnyű volt e tettet a jezsuitáknak róni föl bűnűl. Az irodalom felhasználta ezeket az eseteket és a közvélemény megszokta a jezsuitákban látni minden baj és erkölcstelenség okát. A gyanú és rágalom, melyet oly mesterileg tudtak kezelni protestánsokkal és szabadkőmívesekkel szemben, most ellenök fordúlt. Az alkalmat a kitörésre La Valette atya szolgáltatta, ki a martiniquei missiónak állott az élén. Több hajót küldött onnét Marseilleba és azok rakodásának fejében már előbb váltóadósságot kötött egy ottani nagykereskedőnél. A hajókat elfogták az angolok, a küldemény elmaradt és a kereskedő beperelte a rendet. A rend nem akart fizetni, kijelentvén, hogy La Valette a rend szabályai ellen járt el. Erre a parlament bekövetelte a szabályokat; a rendet kárpótlásra kényszerítette és azonfelül kimondta, hogy azok a szabályok nem egyeztethetők meg a franczia törvényekkel. Choiseul herczeg, az akkori minister, ki mindig iparkodott jó viszonyban maradni Voltairerel,⁴⁸ nem állotta útját a parlament eljárásának, viszont azt remélve, hogy a parlament annál könnyebben beczikkelyezi az új adókat. Egyelőre még nem volt szó a rend eltörléséről, csak arról, hogy függésbe jusson a koronától és függetlenné váljék a római központtól. De midőn e tervvel előállottak, a jezsuita generális azt válaszolta: «Legyenek, mint vannak, vagy ne legyenek».⁴⁹ Így a parlamentnek nem maradt hátra más, mint a feloszlatás kimondása, azon alapon, hogy a társaság káros az államra nézve. Az egyes tagok megtarthatták javadalmaikat, de csak azon feltétel alatt, ha megszüntetnek minden összeköttetést a renddel és károsnak nyilvánítják annak erkölcstanát. Erre az atyák, addig a theologiai igazhitűségnek legfőbb képviselői, még sem voltak reábirhatók és így a parlament 1764-ben száműzte a rend minden tagját. A király e határozatot ép úgy nem hajtatta végre, mint az encyklopaedia ellen hozott végzést és az atyák az országban maradhattak, de a rend, mint közösség, az egész birodalomban megszünt. Birtokait lefoglalták s az állam és egyház czéljaira, de különösen a közoktatás előmozdítására rendelték. A saecularisatio sem volt vonzó erő nélkül a financiák akkori szorult állapotában, annál is inkább, mert a társaság javait túlbecsülték. A párisi parlament 1762 aug. 6-iki végzése szerint a királynak tulajdonába mennek át az összes javak, azon kötelezettség mellett, hogy a társaság tagjainak tartásáról gondoskodjék.⁵⁰

Azon szoros viszonynál fogva, melyben a Bourbon-udvarok egymással állottak, e példának hatással kellett lenni Spanyolországra is, a rend hazájára. Spanyolország nagysága és bukása egyaránt azon eszmékhez volt fűzve, melyeknek a jezsuita rend volt legkiválóbb képviselője. Hatalmuk a Bourbonok trónralépésével sem szenvedett csorbát: a király gyóntatója még mindig egyik első tényezője volt az állami életnek. A nemzet alig érezte e szellemi jármot, pedig a jezsuiták ott még tudományos tekintetben sem tüntek ki.⁵¹ Változás csak akkor állott be, midőn 1759-ben III. Károly lépett a trónra, ki ott rég nem tapasztalt energiával fogott állama parlagon heverő erejének kifejtéséhez. Ő maga előbb Nápolynak és Siciliának volt királya, környezete is többnyire olaszokból állott, vagy oly spanyol urakból, kik külföldön megismerkedtek az új tanokkal és a kormányzás jobb formáival. Minthogy a királyi hatalom már egészen absolut volt, törvények és rendeletek által akarták egyszerre átalakítani az elmaradt nemzetet. Mint Nagy-Péter tette, még a ruházatot is meg akarták változtatni. Eltiltották a széles karimájú kalapok és a bő köpönyegek viselését. A büszke népet sértette a nemzeti viselet e megvetése és midőn a rendőrség elfogott egy fiatal embert, ki ily ruhában járt a királyi palota előtt, a tömeg kiszabadította őt, feldúlta Squillace minister házát és ez érdemes és kedves tanácsosának elbocsátására kényszerítette az uralkodót (1766 febr. 23.).

De azért az elvekben nem állott be változás. Az új minister, Aranda gróf, ki előbb Bécsben és Párisban volt követ és szoros összeköttetésben állott Choiseullel, szintoly határozott híve volt az újításnak. A hagyományos rendnek itt is a jezsuiták voltak főtámaszai és így könnyű volt őket a zavargás szítói gyanánt föltüntetni. A méltóságára nagyon büszke királyt, ki előbb pártfogója volt a rendnek, csakis e vád által lehetett ellenségévé tenni. Minthogy a társaság hatalma még mindig félelmet gerjesztett, az ellene irányuló intézkedéseket mély titokban készítették elő. Egyszerre, 1767 április 2-án az úgynevezett pragmatica sanctio által mindenkorra eltöröltnek mondották ki a rendet Spanyolországban s gyarmataiban. Óriási birtokát a király foglalta le s az állam és egyház közös érdekeinek szolgálatára rendelte. Az atyákat összefogdosták, hajókra rakták és Rómába vitték. Sehol sem mozdult egy kar sem védelmökre. A szerencsétlenek sorsa, kik a hatalom polczáról letaszítva, Rómában nyomorogtak, részvétet keltett, de ez nem vonatkozott a rendre. Nem a protestantismus vagy a hitetlenség mérte reája a végső csapást, hanem az absolut királyság, melyet ők segítettek megalkotni és a nemesi társadalom, melyet ők neveltek. A katholikus országok fejlődésére nézve múlhatlan előfeltételnek látszott a zsibbasztó, gyámkodó rendszerök alól való felszabadulás.

Csakhamar követték e példát a kisebb Bourbon-államok is. Nápoly, hol III. Károly gyenge fia, IV. Ferdinánd helyett Tannucci vitte a kormányt és Parma, hol a kiskorú infans nevében egy franczia ember, Du Tillot kormányzott. Az Italiában levő Habsburg-udvarok, a firenzei és a milanói szintén az új tanokhoz hajlottak és így csak az egyházi állam maradt meg a jezsuiták asylumának.

Az volt a nagy, akkor egész Európát foglalkoztató kérdés: ellenállhat-e a szent-szék a «legkeresztyénebb», a «katholikus» és a «leghívebb» királyok ostromának: fentarthatja-e az egész közvélemény nyomása ellenére is a rendet? Csakugyan már 1762 óta, mióta Choiseul a rend eltörlését követelte, szembe szállottak egymással Rómában a jezsuiták és ellenfeleik pártja. A század eleje óta többnyire tudós és mérsékelt férfiak diszítették az apostoli széket, kik a régi visszaéléseket, különösen a nepotismust részben megszüntették. Különösen a humanus XIV. Benedek (Prosper Lambertini 1740–1758) örvendett köztük nagy tekintélynek és népszerűségnek.⁵² Ő volt az első, a ki már gondolt a rendnek komoly reformálására. A pápai szék egész állása, politikája megváltozott. Engedékenységet mutatott a trónok iránt, mert már nem volt eszköze régi, világmozgató terveinek elérésére. A jezsuiták kérdésében különben sokan az egyház legkiválóbb férfiai közül is igazoltaknak tartották a rend ellen emelt vádakat, mert az már inkább politikai, mint vallásos testület gyanánt lép fel és minduntalan megszólásnak teszi ki magát. Különösen a többi szerzetes rend nézte bizonyos féltékeny irigységgel a társaság hatalmát és örvendett bukásán. Hanem a XIV. Benedek halála után tartott conclaveben még egyszer a jezsuiták pártja győzött és XIII. Kelemen (Rezzonico) a rendben látta az apostoli szék egyetlen biztos támaszát. Midőn a franczia parlament eltörölte a rendet, ő consistoriumban ellenmondott a végzésnek. De oly nagy volt a politikai nyomás, hogy allocutióját nem tette közzé, a minthogy tehetetlen volt a nagy Bourbon-udvaroknak és Portugalliának eljárásával szemben. Csak a leggyengébb ellenfél, a kis Parma ellen fordult, átokkal fenyegetve az infanst. Erre franczia csapatok megszállották Avignont és Venaissint, Nápoly pedig Beneventot és Porte Corvót foglalta le. Mária Terézia, ki a közel rokon Bourbonoknak minden unszolására, hogy csatlakozzék hozzájuk, csak azt felelte, hogy ő a rendtől soha sem látott és tapasztalt mást, mint jót: ki még a tőle nagyon tisztelt spanyol király kérésének is ellenállott és kit a pápa egyedüli vigasztalójának nevezett e megpróbáltatásában, elvállalta a közvetítést. De még ő sem mondhatta az ügyet másnak, mint világinak és az illető udvarok intézkedése alá tartozónak.⁵³ A Bourbon-udvarok most már nyiltan követelték a rend eltörlését, az egyház békéje és egysége érdekében. Követeik egymás után a pápa elé járultak, ennek sürgetése végett. XIII. Kelemen az elhatározó válasz előtt halt meg, 1769 febr. 2-án.

Csak hosszú tanácskozások után jutott megállapodásra a conclave. II. József császár, ki épen Rómában járt, elment az ülésre és a koronák iránti engedékenységre intette a bibornokokat.⁵⁴ A jezsuiták összeszedték minden erejöket szerzetök megmentésére és a választás csak a császár elutazása után vezetett eredményre. A legszelideb bibornok, Lorenzo Ganganelli lett a pápa, ki elődje iránt való kegyeletből a XIV. Kelemen nevet vette fel.

Oly férfiu lépett a katholikus keresztyénség élére, kit rendkívüli kegyessége és jámborsága kiválóan alkalmassá tettek a nehéz kérdés megoldására.

A hitetlenség és a tisztán világi politika e korában a további egyenetlenség az államok és a szent-szék közt, nemcsak a jezsuitákra válhatott volna veszélyessé, hanem a pápára, sőt magára az egyházra nézve is. Hogy a béke helyreállhasson, XIV. Kelemen kénytelen volt feláldozni a pápaság legbuzgóbb és legsikeresebb előharczosait. A trienti zsinat óta, több mint kétszáz éven át, a jezsuiták képviselték a katholicismust, nemcsak a hit- és erkölcstanban és a térítésben, hanem a politikában és tudományban is. Erős szervezetök, készültségök, az alkalmazkodásnak és erőszaknak az a vegyülete, mely annyira jellemző volt reájuk nézve, képessé tette őket arra, hogy hosszas küzdelmek után elnyomjanak az egyházban minden az övéktől eltérő irányt. A modern katholikus egyháznak, az ő páratlan egységével és központosításával, ők voltak az igazi kovácsolói. Szolgálták a pápai hatalmat, de oly féltékenyen és kizárólagosan, hogy e szolgálat által uralkodtak fölötte.

Talán lehetett volna még folytatni a küzdelmet, de Ganganelli nem a harczra termett. «Vallása nem buzgalom, üldözés, uralomvágy, polemia volt, hanem béke, alázat, belső megértés. Szivében gyülölte a pápai szék örökös viszálykodását a katholikus államokkal, mely szétzilálta az egyházat. Mérséklete nem volt gyengeség, sem kényszerűség, hanem szabad akarat és belső genialitás. Kezdettől fogva nagy előzékenységet mutatott az állami hatalmak iránt. Nem engedte meg, hogy, a mint szokás volt, felolvassák az «In coena domini» bullát, mely kíméletlen módon kifejezi a középkori pápaság hatalmi igényeit». Az iránt nem lehetett kétség, hogy végre is a jezsuiták ellen dönt, de a végső elhatározás hosszabb meggondolást követelt s még négy évig elhúzódott. Külön congregatio volt megbizva az ügy tárgyalásával s a pápa nagy lelkiismeretességgel vett részt annak üléseiben. Végre megjelent a «Dominus ac redemptor noster» kezdetű bulla, mely mindenkorra véget vet a rendnek. (1773 jul. 21.)

«A Szent-lélek fuvallata alatt, mind bizton hisszük; kötelességünk által kényszerítve, mely a keresztyénség békéjének ápolását írja elénk; meggyőződve arról, hogy Jézus társaságától már nem várható az a haszon, melyért alapították és annyi kiváltsággal ékesítették, és belátva azt, hogy míg fennáll, az egyház békéje nem állhat helyre; továbbá még az ész törvénye és az egyház kormányából folyó más okok által indíttatva, melyeket ki nem mondunk megszüntetjük és eltöröljük apostoli hatalmunknál fogva a megnevezett társaságot, annak minden hivatalát, házát, kiváltságát, szabályát, erkölcsét és szokását.»⁵⁵

A pápa csak egy félévvel élte túl a bullát s halála új okot szolgáltatott a társaság elleni vádakra és gyanusításokra. A társaság minden katholikus országban megszünt, birtokait lefoglalta az állam és nagyrészt tanügyi czélokra fordította.⁵⁶ Csak Nagy Fridrik és II. Katalin tűrték meg őket országaikban, hogy a katholikus iskolázás szervezésénél hasznukat vehessék. Akkor még nem láthatta előre senki azokat a roppant mozgalmakat, melyek nem egészen egy félszázad alatt a rend visszaállításához, egy század mulva pedig újabb hatalomra jutásához vezettek. A felvilágosodás nagy diadala, egy uj korszak hajnalhasadása gyanánt ünnepelték a gyülölt rend bukását. Legyőzöttnek vélték vele a középkort, az erőszakot és a ravaszságot. De elfogulatlanul itélőkben sem volt hiány. «Az embereket nem kevésbbé fogják csalni és zsarolni azért, mert egy bizonyos fekete ruha el van törülve. Megmaradtak még a hermelin és skarlát ruhák és ha Szt. Ignácz megszünt, a porosz Szent Fridrik és a muszka Szent Katalin ott állnak még vörös betűsen» írja Walpole.⁵⁷ Még kétesebbé válik a diadal az által, ha meggondoljuk, hogy legnagyobb része benne nem a philosophiának volt, hanem a kormányok erőszakának és kapzsiságának. Nem is a szellemi mozgalom, a felvilágosodás volt, véleményünk szerint legfontosabb oka a katholikus udvarok állásfoglalásának: autokrata kormányok ilyenekkel csak akkor törődnek, mikor maguknak is úgy tetszik. Ép 1760 körül vált nyilvánossá a protestans hatalmak túlsúlya az addig vezető katholikus államok fölött. Anglia legyőzte a sokkal nagyobb és népesebb Francziaországot, a porosz az osztrákot. Belső okok kutatása nem a politikusok dolga. Bűnbak kellett: ezt találták a régi irány legtúlzóbb előharczosában, Loyola rendjében. E szempontból nézve mint egy nagy világtörténeti fejlődés külső kifejezése hat reánk Choiseul és Aranda politikája.

De symptoma gyanánt mégis nagy jelentőségű ez az eltörlés. Valamint a templarius rend eltörlésének igazi értelme az volt, hogy Európa népei nemzeti feladatok megoldásához fognak és nem fordítják többé erejöket a keresztes háborúkra, úgy a jezsuitarend feloszlatása azt jelenti, hogy az állam kiveszi a nevelést az egyház kezéből. Minél inkább készültek az emberek polgároknak, annál égetőbb szükséggé vált ez a megoldás. A rend Francziaországban már feleslegessé vált, mert a laikus műveltség eléggé előre haladt arra, hogy szerepét más erők vehessék át. De még ott sem ment a változás nagy rázkódás nélkül, más országokban pedig, mint p. o. hazánkban, hol még nem fejlődött ki világi tanári kar, egyenesen az iskolázás kárára volt mellőzésük. Ezért olyanok is sajnálták a rend eltörlését, kik tanait nem helyeselték és erkölcsét mintaszerűnek nem tartották.

A tudományos nemzetgazdaság megalapítása. A physiokraták. Smith Ádám.

Különös jelenség, hogy bár a jezsuiták rendje elleni küzdelem a philosophiából és az irodalomból indul ki és lefolyásában a biróságok és udvarok ügyévé válik, első közvetlen oka az eltörlésnek, úgy Francziaországban, mint Portugálliában, gazdasági volt. Mintegy kifejezése ez annak, hogy a gazdasági munka és vezetés egyesítése a szellemi és különösen az egyházi hatalommal, mely annyira jellemző sajátsága a középkornak, már nem felel meg a haladottabb felfogásnak és a fejlettebb viszonyoknak. Ezen a téren is a munkafelosztás válik uralkodó eszmévé.

A középkor és az újkor kezdetének állama czéhekkel, monopoliumokkal, kiváltságokkal és korlátokkal igyekezett mindenkép az ipar és kereskedelem növelésére. Legkisebb volt eleinte gondja a földművelésre, hisz annak jövedelméből nem igen volt közvetlen haszna, mert az java részben a földesúrnak jutott. Az állami gyámkodás által nagy eredményeket értek el, különösen Francziaországban. És mivel a kormánynak leginkább arra kellett törekedni, hogy készpénzt szerezzen az udvar költségei és a hadsereg felszerelésére és fizetésére, nem csuda, ha a hollandus példák után bevezetett és Colbert által franczia következetességgel keresztül vitt mercantilismus vált az állami gazdálkodás evangeliumává.

De már XIV. Lajos utolsó éveiben világossá lőn, hogy az államilag annyira szabályozott és támogatott franczia ipar nem állja ki a versenyt a sokkal szabadabban mozgó angollal. Ép úgy kiviláglott az is, hogy az a sok rendszabály, mely a pénznek az országba özönlését és ott visszatartását czélozza, nem teszi gazdaggá sem a nemzetet, sem a kormányt, ha azt a pénzt nem gyümölcsöző kiadásokra fordítják. A sok háború kimerítette a kincstárt és a népet egyaránt. E tapasztalásból vonta le a már említett Boisguillebert azt a következtetést, hogy nem a kedvező kereskedelmi mérleg vezet a gazdasághoz, hanem a földművelés és ipar javainak szaporítása.⁵⁸ Hiába akarja az állami hatalom a gazdasági életet szabályozni; azon a természet és a szabad verseny törvényei uralkodnak.⁵⁹ Mint annyiszor, most is franczia elme vonta le az angol gyakorlat elméleti következéseit.

Így ezen a téren is szembeszállott a szabadság eszméje az elnyomás rendszerével, csak úgy, mint az egyház és az állam más terein. Law rendszere és annak bukása még jobban megmutatta a kizárólagosan állami gazdálkodás gyöngéit, de legalább fontos tanulságokkal szolgált a pénz és a hitel igazi természetének megállapítása felől. Az állam pénzügyi zavarai és a folytonos politikai versengés Angliával ébren tartották az érdeklődést e tárgy iránt. Mind erősebb támadásokat intéztek a colbertismus ellen. Gournay, a franczia kereskedelem intendánsa (1712–1759), rendszerbe foglalta a kereskedelem fejlődésének hasznát s szükségét. Szerinte legjobb magukra hagyni az egyéneket, mert mindenki legjobban tudja, mi válik hasznára és érdekök úgy is megegyezik az államéval. Minden beavatkozás csak ártalmára válhatik a kereskedésnek, csak a szabad forgalom biztosíthatja az eladónak a legjobb árt, a vevőnek a legjobb árút. Az állam csak annyiban avatkozhatik be, a mennyiben elősegítheti a czikkek tökéletesítését s biztosíthatja azok piaczát. Már volt is e tanoknak némi hatása, a mennyiben 1758-ban megengedték némely addig tiltott czikk behozatalát.⁶⁰ Gournaytől ered a «laissez faire, laissez passer» mondás; mai napig egyik alapelve a szabadelvű kereskedelmi politikának.

Sokkal általánosabb és a mellett mélyebbre ható Quesnay Ferencz udvari orvosnak elmélete (1694–1774.) Mint egy szegény, földművelésre szorult özvegy fia, ifjúkorában közelről látta, minő rossz hatással volt az addig követett elnyomó rendszer az őstermelésre. Gazdasági alapelveiben (1758) csaknem kizárólag a földmívelés érdekeit tartja szem előtt, de azáltal, hogy nem vesz tekintetbe mást, mint a javak előállításának és felosztásának módját, ő vált a nemzetgazdaság tudományának megalapítójává.

Qusnay.
Jean Charles Franois (1717–1769) rézmetszete Fredou festménye után.

Ha a föld mindenkit egyformán táplálna, senki se szorulna a más munkájára. Épen az egyenlőtlen felosztás idézi elő a cserét. Kiknek nincs földjük, ipart űznek, ebből ismét a kereskedés következett. Hanem, a míg a többi munkás csak azért dolgozik, hogy ő is részt kaphasson a föld termékeiből, a földművelő nemcsak azt nyeri, a miből ő maga megélhet, hanem azt is, a min más árúkat becserélhet. A föld tehát minden gazdaság egyedüli forrása (physiokrata iskola). A földművelés el lehetne a többi munkás nélkül, de a többi munkás is csak a földművelés termékeiből él. A földbirtokosnak a maga és munkásai élelmén kívül még tiszta jövedelem (produit net) is áll rendelkezésre. Ezért igazságos, hogy az ily kedvező helyzetnek örvendő földbirtokos viselje az állam terhét: az adót és a honvédelmet. Csak a földadó igazságos. Nem tagadható ez elméletnek erkölcsi alapja: a földbirtokos nemesség százados kiváltságaihoz akarta mérni kötelességeit. De az is világos, mennyire kapóra jött ez az elmélet azoknak, kik megakarták szüntetni az aristokratia és a papság adómentességét.

Quesnay szerint a pénz nem más, mint az árúk csereértékének kifejezője. A termelő termelésének feleslegét, mely különben tönkre menne, odaadja nemes fémekért, melyekért, ha akarja, más árúkra tehet szert. Ez a tőke. Erre szükség van minden jövedelmező munkánál, a földművelést nem véve ki. A pénz forgalma a földművelés, ipar és kereskedés érintkezésén alapul, s minden mi bármely foglalkozásnak ártalmára van, megkárosítja az összeséget. Mint a forgalomnak keresett közvetítője, a készpénz önálló értékűvé válik, mely értéknek a kamat a kifejezője. A takarékosság és tőkegyűjtés leszorítja a kamatlábat; a pazarlás viszont emeli azt. Az államnak ép oly kevéssé áll érdekében a pénz értékének, azaz a kamatlábnak, mint bármely más árú értékének megszabása.⁶¹ Ez utóbbi Turgot tétele. Quesnay ugyanis a kamatlábat a szerint akarta megszabatni, a mint a föld tiszta jövedelme áll annak árához.

Turgot.

A gazdaság terén sem volt máskép, mint a szellemi életben. Francziaország, a királyi absolutismusnak, az egyházi hatalomnak és elnyomásnak, a nemesi kiváltságnak classikus hona, gazdasági tekintetben is legtovább vitte a szabályozást, a kötöttséget. Itt nem volt elég a reform: gyökeres, mindenre kiható változásnak kelle végbemennie. Ez tette az elméletet oly szabaddá, szinte féktelenné. A gondolkodók épen azért tehették közzé elvont ideáljaikat, mert egyelőre semmi kilátás nem volt megvalósításukra. A physiokrata rendszer is csak később, Turgot által vált uralkodóvá honában, mig külföldön már sok helyütt megvalósították. Károly Fridrik badeni őrgróf és II. József voltak e tan legfőbb előharczosai.

Szabad országban az egyik gazdasági ág sohasem uralkodott annyira a másik fölött, hogy egész rendszert lehetett volna hasznára, állami jelentőségére építeni. Így Anglia, azon kornak gazdaságilag is legfejlettebb állama, volt egyuttal az első, mely elméletileg is helyesebben birta megállapítani az egyes gazdasági tényezők viszonyát egymáshoz. Ott, már a XVIII. század kezdete óta, a váltógazdaság elterjedése által nagyon emelkedett a földművelés, jobb fajok következetes szaporítása által pedig az állattenyésztés.⁶² A világtengereket mindenfelé szelték az angol hajók; a belső forgalmat kitünő országutak és egyre terjedő csatornahálózat fejlesztették. Megjelent már a modern munka nagy rabszolgája, a gőzgép is. A nagyipar és a bányászat százezreket foglalkoztatott. Az ország gazdagsága egyre növekedett. És mindezt a szabadság hozta létre.

A skót Smith Ádám gazdasági elmélete oly nagy és maradandó hatást gyakorolt a művelt világra, hogy tanainak ismerete nélkül szinte érthetetlen a modern történet jelentékeny része. A nemzetek gazdagságának természetéről és okairól szóló tanulmánya hosszú ideig útmutatója maradt a gazdasági törvényhozásnak, és bár több mint egy századnak kutatása és tapasztalása sok tekintetben mélyítette gondolatait, bizonyos részekben pedig meg is döntötte felfogását, historiai értéke most sem szünt meg.⁶³

«A nemzet évi munkája az az alap, melyből fedezi élete szükségleteit és azt, a mi kényelméhez tartozik és mely vagy munkájának közvetlen gyümölcse, vagy pedig azon szereztetett meg más nemzetektől.»

A szerint a mint ez a gyümölcs kisebb-nagyobb számú termelők közt oszlik meg; a nemzet jobban vagy rosszabbul lesz ellátva a szükség vagy a kényelemhez tartozó czikkekkel.

Ezt az arányt minden nemzetnél két különböző körülmény állapítja meg először a munkások ügyessége és esze, másodszor a hasznos munkával foglalkozók számának aránya azokéhoz, kik nem foglalkoznak hasznos munkával.

E bevezető sorok azonnal megmutatják, hogy Smith a munkára viszi vissza a gazdasági javak létrehozását és hogy elmélete által sokkal nagyobb teret nyit az emberi ügyességnek és iparkodásnak, mint a minden gyümölcsöző gazdálkodást a földhöz kötő physiokrata iskola. Abból, mit a hasznos, termelő munkáról ír, egyuttal azt is látjuk, hogy tisztán a gazdasági életet nézi és nem veszi számba a politikai és szellemi élet egyéb tényezőit.

Mint termelő tényező még sem áll egyedül a munka. Egyrészt a természet kincseiből merít, másrészt a felhalmozott s el nem költött munkafölösleg: a tőke segíti elő. A munka annál eredményesebb, minél nagyobb és általánosabb a munka felosztása. A társaság fejlődése mindinkább erre kényszeríti az embert. Minél többen foglalkoznak egy tárgygyal, annál inkább kénytelenek azt lehetőleg tökéletesen feldolgozni, hogy kiállhassák a versenyt és megélhessenek munkájok után. A munka annál nagyobb tökélyre jut, minél kisebb részletével foglalkoznak a termelésnek.⁶⁴ A munka felosztásának csak a kereslet, a piacz hiánya vet határt. Minél nagyobb tehát a tőke, annál továbbra vihető a munka felosztása. Munkára és takarékosságra, azaz tőkealapításra saját érdeke viszi az embert. A physiokratáktól Smith eltér abban, hogy már nemcsak a földművelést tekinti gazdagságot létrehozó munkának, hanem az ipart és kereskedést is. A munka virágzásához nem is követel az államtól egyebet, mint jogának törvényes biztosítását.

Bizonyos, hogy ez a fölfogás, minden nagy érdeme és alapigazsága mellett is, egyoldalú. Nem veszi tekintetbe azt, hogy az anyagi munkához és annak felvirágoztatásához szellemi munka is szükséges, még pedig annál inkább, mennél fejlettebb fokon áll a gazdasági termelés. Hogy pedig a társaságot nemcsak a munka és a gazdaság tartja fenn és fűzi össze, hanem, hogy az erkölcsi alapon is nyugszik, azt egy más művében maga fejtette ki.

A korra és a hatásra nézve fontos az, hogy a tudományos nemzetgazdaság angol megalapítója csakúgy a szabadságban látja a gazdaság leghathatósabb előmozdítóját, mint a colbertismus és az állami és földesúri elnyomás ellen küzdő franczia iskola. A szabadság az, mi kiegyenlíti földművelés, az ipar és kereskedés érdekei közt inkább képzelt és feltételezett, mint valóban létező és szükséges harczot.

A szabad munka elsőségére nézve Smith épen Magyarországból veszi főérvét. Azt írja ugyanis, hogy a magyar bányák, hol szabad emberek dolgoznak gépekkel, sokkal jövedelmezőbbek, mint a török bányák, melyeket rabszolgák művelnek.⁶⁵ De nemcsak az állam belsejében szükséges lerontani a szabad forgalom békóit, hanem még idegen államokkal szemben is a szabad kereskedés a legelőnyösebb. Az államnak nem hasznára, hanem kárára válik, ha alattvalóit oly czikkek előállítására akarja kényszeríteni, melyeket külföldről olcsóbban lehet beszerezni.⁶⁶

Nem a franczia, hanem az akkor annyira virágzó angol társadalmi és gazdasági életnek hatását tükröztetik vissza e tanok. Az ember élete és szerepe a társadalomban ott már nem függ annyira származásától és azon viszonyoktól, melyek közé őt születése helyezte, mint munkájától és annak eredményétől. Az egyén eredményes munkája pedig javára válik az egész nemzetnek is, melynek vagyonát növeli.

Így a gazdaság tana is szabadságra, az egyén érvényesülésére oktat. És a régi társadalom felbomlásában és megbuktatásában nem utolsó a része azon tényezőknek, melyek gazdasági okokból akarták elhárítani a munka szabad fejlődését akadályozó, de az egész állami és társadalmi rendszerrel szorosan összefüggő intézményeket. A physiokraták és Smith a maguk módjára ép annyira előharczosai a forradalomnak az anyagi téren, mint Montesquieu és Voltaire a szellemi érdekek és a politikai viszonyok mezején.

1. Hasonló viszonyok magyarázzák meg a korunkbeli orosz irodalomnak fejlődését és roppant hatását. ^[VISSZA]
2. Buckle, History of Civilisation. IV. k., 115–120. l.^[VISSZA]
3. Magyarul is megjelentek 1874.^[VISSZA]
4. St. Simon, Mémoires.XXII., 171. l. ^[VISSZA]
5. Lettres, XXIV. ^[VISSZA]
6. Lettre CXVIII.^[VISSZA]
7. Lettre LXXXVI.^[VISSZA]
8. Megmaradt nehány Magyarországban írt levele, melyekben nevetségessé teszi a czímkórságot, mely már akkor is dühöngött. De utazásáról szóló feljegyzései elvesztek; csak néhány év előtt adtak ki egynéhány lapnyi töredéket belőlük, Voyage en Hongrie czím alatt. ^[VISSZA]
9. Grandeur et Dècadence des Romains. Megjelent 1734-ben. ^[VISSZA]
10. Esprit des Lois.^[VISSZA]
11. III. k. ^[VISSZA]
12. XI. k. 6. fej. ^[VISSZA]
13. Défense de l’Esprit des Lois. Genf, 1750. ^[VISSZA]
14. Aulard, Histoire politique de la Revolution franaise. 9. l. ^[VISSZA]
15. XV. könyv. 5. fej.^[VISSZA]
16. Az öreg St. Simon így ír az esetről: «Nem mondanám el, hogy Arouet-t a Bastilleba zárták szemtelen verseiért, ha költeményei, kalandjai és a világ ízlése nem juttatták volna oly nagy hírre. Atyám jegyzőjének volt fia, de atyja semmire sem mehetett ezzel az istentől elrugaszkodott (libertin) fiával, ki utoljára is ennek a szabad gondolkodásának köszönte azt a szerencsét, melyre Voltaire név alatt eljutott.» ^[VISSZA]
17. Condorcet, Vie de Voltaire. 16. l. Magyarra is lefordították. ^[VISSZA]
18. Condorcet, u. o.^[VISSZA]
19. Nálunk némileg hasonló volt a hún származásba vetett hit és a Béla király névtelen jegyzőjének dogma gyanánt hirdetett hitelessége. ^[VISSZA]
20. Essai sur les moeurs et l’esprit des nations. ^[VISSZA]
21. Buckle, Hystory of Civilisation. III. k. 179.^[VISSZA]
22. Róla mondja annyiszor: «Écrasez l’infme». ^[VISSZA]
23. Bámulatosan éles és helyes gr. Széchenyi István itélete Voltaire felől. 1823 jan. 24-én irja naplójába: «Voltaire életét olvastam; átgondoltam. Minő övényekbe sülyedt az az ember, hogy az előitéletek ellen küzdhessen, hogy szinlelő ne legyen…»^[VISSZA]
24. Morley, Diderot, I. k. ^[VISSZA]
25. Nevelő anyja azt mondta neki, szemrehányólag, hogy soha sem lesz más, mint philosophus. És mi a philosophus? Bolond, ki egész életében gyötri magát, hogy beszéljenek róla halála után. ^[VISSZA]
26. Morley i. m. I. 241.^[VISSZA]
27. De l’esprit. Megjelent 1758. ^[VISSZA]
28. Systeme de la nature. Névtelenül megjelent 1770-ben. ^[VISSZA]
29. Morleynál, i. m. I. 125.^[VISSZA]
30. Les confessions. I. k. 4. l.^[VISSZA]
31. De l’origine de l’inégalité parmi les hommes. ^[VISSZA]
32. E könyv olvasásakor mondá Voltaire gúnyosan, hogy kedve kerekedett négykézláb mászkálni az erdőben. ^[VISSZA]
33. Megjelent 1762-ben. ^[VISSZA]
34. A polgár megjelölésére mindig az oly nagy jövőre hivatott «citoyen» nevet használja. ^[VISSZA]
35. La nouvelle Héloise. Megjelent 1761. ^[VISSZA]
36. Morley 247–8. ^[VISSZA]
37. Megjelent 1762-ben, Emile, ou de l’Education ^[VISSZA]
38. Emile. V. k. 488–9. l. ^[VISSZA]
39. Emile. V. k. 445–463. ^[VISSZA]
40. V. k. 309 ^[VISSZA]
41. U. o. 320.^[VISSZA]
42. L’an deux mille quatre cent quarante. Réve s’il en fît iamais. London, 1771. ^[VISSZA]
43. 253. l.^[VISSZA]
44. Wolf, Geschichte der Jesuiten. III–IV. ^[VISSZA]
45. Roscher, Kolonien. 160. l.^[VISSZA]
46. Ez alkalomból írta Voltaire egyik legkomolyabb és legszebb költeményét. Le désastre de Lissabon. A pusztulás leírása után különösen azt a kérdést fejtegeti: mikép egyeztethető meg annyi ártatlan embernek romlása a jóságos Isten uralmával? ^[VISSZA]
47. Különösen botrányos volt Cadière kisasszony pöre Girard jezsuita ellen 1731-ben. ^[VISSZA]
48. Levelezésök megjelent a Revue des deux Mondes 1901-iki folyamában. ^[VISSZA]
49. Sint ut sunt, aut non sint. ^[VISSZA]
50. Arrest de la cour du parlament. Hasonló a roueni parlament 1762 febr. 13-iki végzése, mely megtiltja a jezsuiták iskoláinak látogatását.^[VISSZA]
51. St. Simon, Mèmoires. ^[VISSZA]
52. Az erősen protestáns Walpole emléktáblát állíttatott tiszteletére. ^[VISSZA]
53. Ranke, Geschichte der Ppste. III. 201. ^[VISSZA]
54. Arneth, Geschichte Maria Theresias. X. 42. ^[VISSZA]
55. Kiadva: A magyar kir. tanulmányalap irományaiban. 50–59. l.^[VISSZA]
56. Nálunk Mária Terézia rendelte el a lefoglalást. 1773. szept. 20. ^[VISSZA]
57. Letters V. 502. 1773. szept. 9. ^[VISSZA]
58. V. ö. IX. 352. ^[VISSZA]
59. Levasseur, Histoire générale. VII. 652. ^[VISSZA]
60. Neymarck, Turgot, 52–55. l. ^[VISSZA]
61. Neymarck, I. 137. l. ^[VISSZA]
62. Léonce de Lavergne. Anglia mezőgazdasága. Magyar fordításban is megjelent. ^[VISSZA]
63. An inquiry into the nature and causes of the wealth of nations. Megjelent 1776. Magyarra is lefordították. Már 1791-ben figyelmeztette reá Vay József gr. Széchenyi Ferenczet. Bucklenek túlzó itélete szerint valószinűleg a legfontosabb könyv, melyet valaha irtak.^[VISSZA]
64. Wealth of nations II. f. ^[VISSZA]
65. I. m. IV. rész. 9. fej. Smith ebben Montesquieure hivatkozik. ^[VISSZA]
66. I. m. IV. 3.^[VISSZA]