IX. FEJEZET.
A spanyol örökösödési háború.

A spanyol Habsburgok kihalása. Alkudozások. – A nagy szövetség. A háború kezdete. – Eugén és Marlborough hadjáratai. – A háború Spanyolországban. – Angolország politikájának változása. A háború befejezése. – Az utrechti, rastadti és badeni békekötések. – Rákóczi Ferencz felkelésének okai. – II. Rákóczi Ferencz felkelése. – A háború. A szécsényi gyűlés. – Az ónodi gyűlés. A felkelés hanyatlása. – A felkelés vége. A szatmári béke.

A spanyol Habsburgok kihalása. Alkudozások.

A milyen korszakalkotó hazánkra s a Habsburgok német ágára nézve a török hatalom visszaszorítása és Magyarország területének felszabadítása, aránylag csekély jellegűnek látszott ez az esemény, nemcsak nyugoti Európára, hanem magának a Habsburgháznak jövendőjére nézve is. Mert mit jelenthet néhány ezer mérföldnyi néptelen, puszta tér elfoglalása, mit jelent még a török birodalom megdöntésére való kilátás is ott, hol a világ legnagyobb örökségéről, egész világrészről, a leggazdagabb, legnépesebb tartományokról volt szó? A kétfejű sas egyszerre harczol kelet és nyugot felé, figyelmét mindig megosztja a török és franczia közt és a háborúnak oly hosszúra nyúlását, magának a karloviczi békének megkötését is, első sorban ez a kettős politika magyarázza meg.

II. Károlynak nem volt egyenes örököse. Ez a király, ki négy éves korában jutott a trónra, egész életében gyermek maradt, tehetetlen nézője a körüle, udvarában, öröksége végett folyó cselszövényeknek. Hosszú agoniája mintegy jelképezi államának haldoklását. Atyja IV. Fülöp alatt legalább még a külső fényt fentartották, de most már világos, el nem rejthető volt a romlás. A kincstár üres, az összesen 15–20,000-nyi sereg rongyos, gyülevész had, mely éveken át hiába várja zsoldját, a várak romba dőlnek, a hajók a kikötőkben vesztegelve elrothadnak. Nem csoda, ha az érdekelt hatalmak nemcsak a királyt nézik semminek, hanem a nemzetet is, és egymásközt megegyezve intézkednek a világbirodalom sorsáról.

A spanyol örökösödés az első nagy kérdés, melynél működésben látjuk az ú. n. európai concertet. A vezető hatalmak előzetes megegyezésre iparkodnak jutni, hogy azon esetben, ha a rég várt esemény beáll, érdekeiket megóvhassák és az európai egyensúlyt ne fenyegesse veszély.

A legközelebb érdekelt felek, Leopold császár és XIV. Lajos, mint láttuk, már 1667-ben bizonyos előleges megegyezésre jutottak. Azóta a spanyol birodalom felbomlásának folyamata feltartóztathatlanul előrehaladt és mind csekélyebbé vált a valószinüség, hogy az a roppant birodalom, melyet öröklés és hadi szerencse juttatott a spanyol Habsburgok kezére, kihalásuk után is együtt maradhat. Egyuttal azonban, a spanyol nemzetben is felébredt a daczos vágy, hogy nagyságát a Habsburgok után is fentartsa. Az udvar körében ezt úgy akarták elérni, hogy az egész örökség Leopold császár ifjabb fiára, Károly főherczegre szálljon. Ez által megfelelnek a családi szerződéseknek, tiszteletben tartják a két ág kölcsönős örökösödési jogát, mely még csak nem rég kifejezésre jutott abban is, hogy a magyar országgyűlés 1687-ben a Habsburgok fiága kihalásának esetére elismeri a spanyol ág örökösét és ami fő, fentartják a monarchia épségét. A grandok körében ellenben nagy volt a pártja XIV. Lajosnak, ki lemondott ugyan minden jogáról és ki különben is távolabb állott, mint Leopold utódai, de kitől bizvást remélhették, hogy meg tudja majd védeni fiát, vagy unokáját a spanyol birodalom összes tartományainak birtokában.

Csakhogy mindkét eshetőség biztosan nagy háborút okoz. Nemcsak a franczia király és a császár állanak szemben egymással, hanem az európai egyensúlyt fenyegeti a legnagyobb veszély, ha akár egy Habsburg egyesíti ujra V. Károly minden koronáját, akár pedig a Bourbon-család válik egész délnyugoti Európának és a gyarmatoknak urává. Ez az eset különösen a tengeri hatalmakra nézve aggodalmas, melyeknek kereskedése és gazdasága leginkább a roskadozó birodalom gyöngeségéből szívta táplálékát. Ha a spanyol gazdagság franczia vállalkozással és munkával egyesül: vége Anglia és Hollandia tengeri és gazdasági túlsúlyának.

E viszonyokból következett egy oly jelölt feltünése, kinek öröklése nem jelenthette sem a Habsburgoknak, sem a Bourbonoknak túlhatalmát és kinek rokonsági kapcsolata elég közeli volt ahhoz, hogy törvény sérelme nélkül vehesse át az örökséget. Miksa Emánuel bajor választónak Leopold császár leányától született kis fia, József Emánuel, nagyanyja után egyenes örököse volt IV. Fülöpnek, csak úgy mint Leopoldnak és XIV. Lajosnak gyermekei. A mellett zsenge kora kilátást nyujtott arra, hogy Spanyolországban nemzeti királylyá nevelhetik. Annyi ok ajánlotta ezt a combinatiót, hogy II. Károly, kiben minden gyöngesége mellett sem hiányzott a politikai belátás, 1698 végén megváltoztatván a főherczegnek kedvező addigi végrendeletét, a bajor trónörököst rendelte titkon egész birodalma örököséül.³⁵⁶

Tudomására jutott ugyanis, hogy a franczia király Orániai Vilmossal már megegyezett egy örökösödési és felosztó szerződésben, mely szerint a monarchia zöme a bajor választó fiának jutna ugyan, de Nápoly, Sicilia, a spanyol birtokok Toscanában és a spanyol baszk tartományoknak a Pyrenéusoktól északra terjedő részei a franczia dauphint illessék, Milano herczegsége pedig Károly főherczegnek jusson, azon feltétel alatt, ha atyja és családja lemondanak egyéb jogaikról. Egy külön titkos czikkelyben még azt is kikötik a szerződő felek, hogy a főörökös halála esetén atyjára, a bajor választóra szállnak jogai.³⁵⁷ Világos, hogy ez a felosztás mennyire kedvez a franczia érdeknek, mennyire sérti a császár jogát és mily kevéssé óvja a spanyol monarchia integritását.

A spanyol király elhatározása már halomra döntötte a számítást, de még nagyobb csapást mért az előrelátók gondoskodására a leendő spanyol királynak, a kis József Emánuelnek 1699 január 6-án Brüsselben történt halála. Spanyolországban örömmel fogadták a hirt; a bécsi politikának is hasznára vált ez esemény,³⁵⁸ de a béke ügye kétségtelenül sokat vesztett vele. A béke és egyensúly legfőbb őre, III. Vilmos azonban nem szüntette meg fáradozásait. Ujra megegyezésre jutott XIV. Lajossal és pedig oly módon, hogy Károly főherczeg legyen a főörökös; a dauphin azon tartományokat kapja, melyeket neki az előbbi szerződés biztosított, azonfelül pedig Lotharingiát, melynek herczege Milanót nyeri kárpótlásul. A császári és a spanyol korona soha sem egyesülhetnek egy főn.³⁵⁹ Így az európai, a franczia és a Habsburg-érdek meglehetősen ki voltak elégítve, de a spanyol birodalom felosztása alapján. E szerződést megujították és megerősítették 1700 márczius 3-án, midőn már igen közelnek látszott a rendelkezés szüksége.

II. Károly spanyol király.
Pieter Schenk (1645–1715) rajzának kisebbített hasonmása.

II. Károly király egész életében csak tengődött és ez év dereka óta már nem volt remény élete meghosszabbításához. Nem használt sem az ördögűzés, melyet több ízben alkalmaztak, sem a csudatevő ereklyék érintése, sem orvosainak tudománya. Valószinű, hogy azok a varázslószerek, melyektől azt remélték, hogy mégis származhatik egyenes utóda, még jobban megrövidítették napjait. Egész uralkodása alatt szemben állott udvarában a császári és a franczia befolyás: most, midőn a megoldás oly közel volt, megvívták a döntő csatát.

Gróf Harrach, a császári követ, kit IV. Fülöp özvegye támogatott és kinek a királyi udvarban nagy volt a pártja, teljesen biztosnak érezte magát és alig kételkedett abban, hogy a családi érdek győz és a főherczeg jut a trónra. Harcourt marquis, a franczia követ ellenben nagyon jól látta, minő nehéz a helyzete és minden eszközzel pártot iparkodott szerezni magának a grandok közt, sőt még a királynét is részére nyerte. Végre is nem a diplomatia győzött, hanem a nagy nemzeti hagyomány: az a tekintet, hogy a birodalom egy kézen maradjon és benne egyedül uralkodó a katholikus vallás. II. Károly szeptember 28-án felvette a halotti szentséget és október 2-án új végrendeletet készített, melyben megsemmisítvén nővérének, a franczia királynénak lemondását, annak második unokáját, Fülöp anjoui herczeget rendelte összes birodalmai egyedüli örököséül. Ha a herczeg a trónt el nem fogadhatja, helyébe öcscse, a berryi herczeg jő; ha az sem, Károly főherczeg, aztán pedig a savoyai herczeg és utódai. A franczia korona soha sem egyesülhet a spanyollal, de a császári sem. Osztrák rokonaira csak annyiban van tekintettel, a mennyiben rendelkezése 13. pontjában azt követeli, hogy a béke érdekében az anjoui herczeg egy főherczegnőt vegyen nőül.³⁶⁰

Még egy hónapig húzódott a szerencsétlen fejedelem haláltusája. Midőn nov. 1-én elhunyt, az addig titokban tartott rendelkezés napfényre jött, azon intézkedéssel együtt, hogy addig is, míg az anjoui herczeg elfoglalja a trónt, egy kormánytanács igazgassa a birodalmat, az özvegy királyné elnöklete alatt. Ebben a tanácsban pedig a végrendelet igazi szerzője, Portocarrero bibornok volt a vezető elme.

Kétszáz évvel azelőtt a Habsburgok azon elvnek köszönhették a spanyol trónra jutásukat, hogy Castiliában nem jő kétségbe a női örökösödés joga. Most ellenökben érvényesült ugyanaz az elv. A spanyol jogtudósok semmisnek nézték a franczia trónra jutó infansnők lemondását.³⁶¹ A majoratus, a nemzetség férfitagjainak kizárólagos örökösödési joga spanyol intézmény; onnét vették át a többi európai államok, onnét hozták hozzánk is, épen 1681-ben; de a spanyol koronára nézve ezen elvet nem fogadták el érvényesnek.

Ezen ténynyel szemben állást kellett foglalni az érdekelt hatalmaknak, első sorban a császárnak és XIV. Lajosnak.

Leopold császár, Harrach jelentéseiben és ősi jogaiban bízva, soha sem kételkedett abban, hogy az egész monarchia második fiának jut. Ezért nem is fogadta el az 1700 márcziusi felosztási tervet, bár az fiára nézve nagyon kedvezőnek látszott. Bántotta, hogy Milanót nem csatolhatja államaihoz, s ezért a tartományért cserében felajánlotta XIV. Lajosnak az Indiákat és Belgiumot. Lajos nem fogadta el a nagyszerűnek látszó ajánlatot. Mindkét fejedelem helyesen járt el. Leopold, kinek nem volt hajóhada, úgy sem tarthatta volna meg az Indiákat máskép, mint ha teljes függésbe jut a tengeri hatalmaktól. A távoleső fényes örökségnél többre becsülte a kicsi, de népes és gazdag olasz tartományt, mely birodalmát kikerekíti. Lajos pedig nagyobb hasznot várhatott a közelebb eső két kisebb tartománytól, mint a nagy gyarmatoktól, melyeket csak az angolok ellen viselendő örökös háború árán tarthat meg. Már az 1700. év derekán arra gondolt a császár, hogy Milanót még Károly halála előtt sereggel biztosítsa magának. Hadserege készen állott, jogában nem kételkedett, el volt határozva arra, hogy azt szükség esetén fegyverrel érvényesíti.

Így XIV. Lajos is nehéz elhatározás előtt állott. Dynastiája előtt a legnagyobb jövő tárult ki. Csakhogy azon esetben, ha elfogadja a fényes követség által unokájának felajánlott örökséget, ha hallgat ambitiójára és a spanyol nemzet lelkes meghivására, fegyverre szólítja maga ellen nemcsak a császárt, hanem a tengeri hatalmakat is. A bizalmas tanácsban, melyben csak a dauphin, Maintenon asszony, Pontchartrain kanczellár, Beauvilliers a pénzügy és Torcy a külügy ministere vettek részt, nagyon meghányták-vetették ez okokat, s ketten az elfogadásra, ketten ellene szavaztak.³⁶² De a király jelleménél fogva az elhatározás nem lehetett kétséges. A család érdeke fontosabb volt nála az állam érdekénél. Az a nyomorék spanyol fejedelem, kinek hagyatékáról volt szó és kit alig néztek embernek, mennyivel különb volt e pontban a fényes napkirálynál! XIV. Lajos már nov. 12-én megírta Madridba az özvegy királynénak, hogy elfogadja az örökséget, unokájával pedig e szavakkal tudatta döntését: Uram, a spanyol király Önt királynak rendelte. A grandok kivánják, a népek óhajtják, én beleegyezem (1700 nov. 16).³⁶³

Lajos csak idő kérdésének nézte a két monarchia egyesítését. Ebben is ő lépett a Habsburgok örökébe: az universalis monarchiát elérhetőnek tartá családjára nézve. Unokája részére fentartja az örökösödés jogát Francziaországban is és a párisi parlament tiltakozott az ellen, hogy az új spanyol király elveszítse bármely addigi jogát.

A román népek politikai egyesítése, franczia hegemonia és a Bourbonok uralma alatt, közel volt megvalósulásához. A franczia nemesek már csupa helytartóknak és alkirályoknak nézték magokat. A tengeri hatalmakkal szemben azonban Torcy egy szép emlékiratban kifejtette, hogy a soha sem egyesülhető két királyság nem lehet soha oly veszélyes Európa egyensúlyára nézve, mint a szerződések által nagyobbítandó Francziaország egymagában.³⁶⁴

Igen nagy volt a törvényes rendelkezésnek hatalma és Lajos tekintélye. Spanyolországban és melléktartományaiban mindenütt elismerték az anjoui herczeget, V. Fülöp neve alatt. A bajor választó, mint a spanyol Belgium kormányzója, titkos szövetségre lépett a francziákkal és franczia őrségeket fogadott be a várakba. A tengeri hatalmak háborúra készültek, de érezvén az elhatározás fontosságát, késtek a döntéssel és alkudoztak. Csak a császár mondott ellen nyiltan Fülöp trónra jutásának, fentartván fia jogát az egész örökségre. Kifejtette, hogy egyedül az osztrák örökség az, mely megőrzi az európai egyensúlyt. Különben is érvénytelen a végrendelet, mert a spanyol király nem nyilváníthatta semmisnek a franczia királynék resignatióját.³⁶⁵ Hanem azért Bécsben most sem szünt meg a határozatlanság hagyományos baja. Magyarország forrongott. A pápa békére intett. A tanácsosok véleménye megoszlott. Hanem a zentai győző, Savoyai Eugén egész lelkével a háború mellett nyilatkozott és miután hozzá csatlakozott a fiatal magyar király is, a császár is elhatározásra jutott. Eugén 1701 tavaszán bevonult a milanói herczegségbe, melynek nyugoti vidékeit és Mantuát addigra már megszállották a francziák.

A háború így már kitört, de a tengeri hatalmak még haboztak. Az angol parlament inkább a király és a whigek ellen volt ellenséges, mint a francziák ellen. Az új választások a toryknak adtak határozott többséget. Vilmos egyetértve a hollandus pensionariussal, Heinsiussal, nem szünt meg alkudozni. Elégtételt követelt a császár részére, és Hollandia biztosítását, mely nem tűrheti a franczia őrségeket Belgiumban. E feltételek alatt, már kereskedelmi érdekből is, kész volt elismerni spanyol királynak Fülöpöt. De Lajos nem engedhetett. A spanyolok irányában kötve volt, nem mondhatott le birodalmuk valamely részéről. Másrészt pedig el volt határozva az örökség által kinálkozó kereskedelmi előnyök teljes kiaknázására. Már szó volt arról, hogy minden angol és hollandus hajó kizárassék az amerikai forgalomból és nemsokára társaságok alakultak Francziaországban e kereskedés űzésére.³⁶⁶ Természetes, hogy ez nagy elkeseredést okozott Hollandiában és Angliában egyaránt.

Kent grófság egy nagyon nevezetessé vált kérvényben kifejezést adott a kereskedő és hajós osztály kivánságainak, a kiválóan földbirtokosokból álló parlament előtt. A parlament haragosan visszautasította a Francziaország ellen háborút követelő kérvényt, de a whig mozgalom nem szűnt meg. Vilmos annyira erősödve látta állását, hogy szeptember 7-én megköthette a szövetséget a császárral.

A nagy szövetség. A háború kezdete.

Ismét egy táborban foglalt állást a császár a tengeri hatalmakkal. Hanem Spanyolország XIV. Lajos rendelkezésére állott és magában Németországban is hatalmas szövetségese volt a francziáknak, a bajor választónak, a császár tulajdon vejének személyében, ki előbb oly kiváló részt vett a török háborúban. A választó franczia részre vonta testvérét, a kölni választót is. Így meglehetős egyenlőnek látszott a két fél ereje. A tengeri hatalmak nem is izenték meg mindjárt a háborút, és nem is tették magokévá a császár azon követelését, hogy fiáé legyen az egész spanyol örökség. A szerződés által: «meg akarják előzni a császár ő felsége, Nagy-Britannia királya és az egyesült tartományok nagyhatalmú rendjei azon veszélyeket, melyek Francziaország és Spanyolország mind szorosabbá váló viszonyából Európa szabadságára és a megszokott kereskedésre hárulhatnak. Mert az ügyek bizonytalan és kétséges állása veszedelmesebb magánál a háborúnál, és hogy ezen erejökhöz képest segíthessenek, szükségesnek látták szoros szövetség kötését a nagy és közös veszély eltávolítására.»³⁶⁷ A szerződés szabad hódítást köt ki a tengeri hatalmak részére a spanyol birodalomban, és a jövő béke egyik föltételéül kitűzi, hogy ugyanazon kiváltságokat élvezzék azontúl is a spanyol birtokokban, mint az utolsó király alatt.

Angliában a városok lakossága és a tengerészek zajosan követelték a háborút, de a nemzet és a parlament többsége még idegenkedett tőle. Mai szóval élve: még ott is túlnyomó volt az agrárius érdek a merkantil fölött. A franczia király azon rendelkezése, mely által egy franczia társaságra bízta a szerecsenek szállítását a spanyol gyarmatokba, és mely által nagy jövedelemtől fosztotta meg a tengeri hatalmak kereskedőit és matrózait, szintén csak a nemzet egyik részét sértette. Hanem XIV. Lajos annyira el volt telve hatalmának és dicsőségének fényétől, hogy tekinteten kívül hagyta a politika legegyszerűbb elemeit.

II. Jakab, Anglia elűzött királya, a katholicismus egykori reménye, ki hitének és a franczia szövetségnek esett áldozatul, ez időben halt meg St. Germainban (szept. 16.–1701). Lajos meglátogatta őt halálos ágyán és annyira hatott reá az ünnepélyes elbucsuzás és a királyné szomorúsága, hogy engedve részvétének és nagylelkű hiúságának, a száműzöttnek fiát, mint III. Jakabot elismerte Anglia királyául. Ha előbb családja érdekeinek, úgy most személyes indulatainak áldozta fel Francziaországot és a békét.

«A castiliaiak méltatlansága, midőn hallották, hogy három idegen hatalom elvállalta a spanyol örökösödés szabályozását, semmi sem volt az angolok dühéhez képest, midőn hallották, hogy jó szomszédjok királyról gondoskodott részökre. Whigek és toryk egyaránt elítélték a franczia udvar eljárását. London városa kezdte meg a háború sürgetését, és szózatát visszhangozta az egész királyság. Vilmos látta, hogy elérkezett az ő ideje. Hágából, hol épen megkötötte a szerződést, Londonba sietett. Feloszlatta a parlamentet és új ministeriumot nevezett.»³⁶⁸ Az új parlamentben a háború pártja volt túlnyomó többségben. A király 1702 jan. elején trónbeszédjében utalva XIV. Lajos sértéseire és azon veszélyre, melylyel a szabadságot és vallást fenyegeti, kifejezte azon reményét, hogy ez fel fogja kelteni a nemzet régi erejét. Meg fogja mutatni, kezében szándékozik-e tartani Európa egyensúlyának mérlegét, és élére akar-e állani a protestáns érdeknek. A parlament csakugyan magáévá tette a szerződéseket és negyvenezer tengerész és ugyanannyi katona költségét szavazta meg.³⁶⁹

A tengeri hatalmak pénzt adtak, katonaságról az ezredeiket bérbe adó német fejedelmek gondoskodtak. Ezek közől a leghatalmasabb, a brandenburgi választó már 1700 végén kötelezte magát, hogy 8000-nyi hadat küld Milanó elfoglalására, minek fejében a császár beleegyezett abba, hogy felvegye a királyi koronát. Az új porosz király aztán belépett a nagy szövetségbe. Kívüle császári részen állottak még Hannovera, a rajnai választó, az egyházi fejedelmek nagy része és egész déli Németország, Bajorország kivételével.

A háború, mint láttuk, már 1701-ben vette kezdetét. Ismét Felső-Olaszország volt a harcztér, az a föld, mely annyiszor szolgált a Habsburgok és a franczia királyok közötti évszázados háborúk színhelyéül. Eugén a legnagyobb nehézségek közt vezette át seregét az Alpesek járhatatlannak vélt hágóin s meglepte Catinat seregét. Ez a kitünő vezér sem bir ellenállani Eugén katonái rohamának, kik közt magyarokat is találunk Pálffy Miklós vezérlete alatt. Egy vesztett csata után Villeroit, Maintenon asszony pártfogoltját bizták meg az olaszországi sereg vezetésével. Hanem Eugén őt is legyőzi Chiari-nál (1701. szept. 1.) és átlépi a Pót. Még télen is folytatta a háborút és véletlen támadással meglepte Villeroi főhadiszállását, Cremonát. Villeroi fogságba esik, de serege, az első rémületből felocsudva, kiűzte a császáriakat és megmentette a fontos várat. Egész irodalma keletkezett a gúnyos daloknak. Az egyik szerint a francziák szerencséje páratlan; megtartották Cremonát és elvesztették vezéröket.

Egészben véve az első hadjárat nem hozott döntő eredményt. Eugént hadi erejének csekélysége és a bécsi hadi tanács mondhatatlan hanyagsága tartotta vissza. Midőn a francziák vezetését a lomha, minden kéj fertőjébe merült, de a mellett vitéz Vendôme herczeg vette át, védelmi helyzetet kellett foglalnia. Hiába küldte Bécsbe meghittjét, Pálffy Miklóst, a haditanács elnöke semmibe se vette a panaszt a sereg siralmas állapota fölött. Végre az 1702. év végén Eugén maga elment a fővárosba, hogy latba vesse befolyását serege jobb ellátásának érdekében.³⁷⁰

Ezalatt megtörtént a nyilt hadizenet a szövetségesek részéről. (1702 máj. 15.). A XIV. Lajos elleni harczok lelke, Orániai Vilmos nem érte meg. Halálos beteg volt már 1701. őszén és titkon, mintha másról volna szó, megkérdeztette az akkor leghiresebb franczia orvost, Fagont, ki azt ajánlotta, hogy a beteg készüljön halálára. A titok kiderült és a Vilmos halálára való kilátás hatása alatt ismerte el Lajos angol királynak II. Jakab fiát. De Vilmos felhasználta még hátralevő napjait, szervezte az ellenállást és midőn 1702 márcz. 19-én meghalt, Anglia politikájában nem állott be változás. Utódja, sógornője, Anna, bármennyire ragaszkodott is személyesen a Stuart családhoz, egészen magáévá tette nagy elődjének politikáját. Önállótlan nő volt, Marlboroughnak, a szárazföldi sereg vezérének és nejének állott befolyása alatt, kiknek minden érdeke a háború erélyes folytatását követelte. Épen olyan kevéssé történt változás Hollandiában. Ott Vilmossal megszünt a helytartói méltóság is és csakugyan nagy zavarok törtek ki. Hanem végre Vilmos régi barátja, Heinsius Antal pensionarius, ki egyszerüségben és belátásban Jan de Wittre emlékeztetett, jutott döntő befolyásra és a köztársaság az ő vezetése alatt megfelelt elvállalt kötelezettségeinek. Heinsius oly bensővé tette a Hollandia és Anglia közötti viszonyt, hogy a hollandus zsoldban álló sereget is az angol vezérnek, Marlboroughnak parancsa alá helyezték. A németalföldi harcztéren a francziák léptek fel támadólag, de Marlborough csakhamar visszaverte őket és elfoglalta Lüttichet. Nagyobb eredmények elérésében akadályozta a hollandus rendek féltékenysége és fösvénysége.

A szövetségesek egyenetlenségével, kicsinyeskedésével és szegénységével szemben még egyszer nagyszerünek tünik fel a központosított Francziaországnak ereje. XIV. Lajos minden harcztérre tudott állítani jól fegyverzett és az ellenségnél jobban élelmezett és fizetett katonaságot. Az erők állásának megfelelően Francziaország lép fel nemsokára mint támadó, és a főellenség, a császár ellenében egy elhatározó csapás által akarta eldönteni a háborút.

Németországban a bajor választó védelme volt a franczia hadviselés legfőbb czélja. E védelem pedig egyuttal a Duna völgyébe, Bécs közelébe viszi őket, azon vidékre, honnan a harmincz éves háborúban már fenyegették a császárt, és mely később diadalmi útja lett a franczia köztársaság és császárság hadainak. A császári seregnek, Badeni Lajos vezetése alatt, a francziák távoltartása a Rajnától jutott feladatul. Eleinte szerencsésen harczoltak az ide küldött Catinat ellen, és a fiatal római és magyar királynak, Józsefnek személyes vezetése alatt elfoglalták Landau várát. Ott harczoltak a magyarok is Pálffy János alatt. Hanem a háború sorsa megfordult, midőn az óvatos franczia tábornok helyett a szellemes, gyors és bátor Villars vette át a had vezetését,³⁷¹ ki seregét gyorsan átvezette a Rajnán és a friedlingeni csatában (1702 okt. 14.) hátrálásra kényszeríté Badeni Lajos seregét. A bajor választó ezalatt nyiltan megkezdte a háborút, elfoglalva Ulm várát, mely a Feketeerdőn át a Duna felé vivő úton uralkodik és ez által utat nyitott a francziáknak a birodalom belsejébe. De Villars, mint mondá, még sem volt elég ördög ahhoz, hogy télnek idején átmenjen seregével a Feketeerdő veszedelmes szorosain. Seregének a bajorokkal való egyesülése csak a jövő év tavaszán ment végbe. Minden elő volt készítve a döntő csapásra. Hatalmas sereg állott Németország szivében, délről Vendôme seregei közeledtek, Magyarországon lángra lobbant Rákóczi Ferencz vezetése alatt a felkelés. Három felől fenyegette a vész a császári várost. Villars már tervezte azt, mit száz évvel később megvalósított Napoleon. Gyorsan meg akarta rohanni Passaut és Linzet, hol csak kevés lehet az ellenállás, és Bécset, melyet, mint előbbi követ jól ismert, nyolcz napi ostrom által elfoglalhatónak hitte. De a választó nem volt barátja a merész terveknek és megelégedett a szomszéd Tirol elfoglalásával. Vendôme nem igen sietett és a veszély Bécsre nézve gyorsan elmult. Villars győzelmet aratott ugyan Hochstädtnél (1703 szept. 20.), de látva, hogy nagy tervei nem valósulnak és nem férve össze a választóval, maga kérte visszahivását.

A spanyol örökösödési háború első sorban az udvarok háborúja és Spanyolországon kivül sehol sem járult kitöréséhez nemzeti eszme. Lefolyására mégis döntő befolyással voltak a nemzeti lélek mélyében rejlő ellentétek és szenvedélyek. Ez először Tirolban nyilatkozott. A bajor választó könnyü zsákmánynak tekintette a szép tartományt és a mint serege élén bevonult az országba, annak fővára, Kufstein, megadta magát és az ország kormánya bejelentette hódolatát. Az országban mindenütt nagy volt az elégedetlenség a császári kormány ellen, a védelemről nem gondoskodtak, és a tartomány gyülése nem szavazott meg semmit a honvédelem költségére. Az ország egész északi része bajor uralom alatt állott már, és a választó átsietett a Brenneren, hogy egyesülhessen Vendôme-al. Ekkor lép fel egy eddig számba nem jövő tényező: a tiroli nép. Ennek keblében mély gyökeret vert a szomszéd bajorok elleni gyülölet; nem akarta eltürni az idegen uralmat. A felső Inn völgyének lövészei fogtak először fegyvert a bajorok ellen, hozzájuk csatlakoztak az Etsch völgyiek, majd az északi tiroliak is. A mozgalomnak Sterzinger Márton állott élén, és az elkeseredett parasztok csakhamar nagy vérontást visznek véghez a meglepett bajorok közt. Az ország természete nagyon elősegíté a guerilla harczot, a bajorok egy hónap mulva nagyon megfogyva, kitakarodtak az országból és egész München közeléig üldözték őket a fölkelők. Vendôme támadása délfelől szintén kudarczot vallott.³⁷² A nép hatalmasabbnak bizonyult, mint a rendes katonaság. De a háború főszinhelyén még mindig a francziáknál volt a túlsúly. A Rajna-vidéki várakat sorban elfoglalta Vauban, Passau a bajor választónak nyitotta meg kapuit. Olaszországban csak nagy bajjal tarthatá meg állásait Stahremberg Guidó, Eugén helyettese. Itt azonban nagy változás volt készülőben, a mennyiben Viktor Amadé savoyai herczeg, addig a francziák szövetségese, a nagy szövetséghez állott. A herczeget a legerősebb kötelékek füzték a franczia politikához: egyik leánya a burgundi herczegnél, XIV. Lajos legidősebb unokájánál volt férjnél, a másik a fiatal spanyol királynál; hanem azért nem türte országának franczia önkény alá jutását. Rokona, savoyai Eugén közvetítette az alkudozást közte és a császári udvar közt.

Eugén és Marlborough hadjáratai.

Lehetetlen volt nem látni az 1703-ik év végén, minő túlsúlyt ad Francziaországnak politikájának és hadviselésének egysége. A franczia hadvezérekkel szemben, kik legalább a király támogatására számíthattak, valóban sajnálatra méltó volt a szövetség vezéreinek helyzete. Marlboroughnak több bajt szereztek a hollandusok, mint a francziák, úgy, hogy midőn egyszer Sándor és Caesar diadalmairól volt szó jelenlétében, azt jegyezte meg: azokkal nem járt hollandus hadi biztos. Savoyai Eugén egész tétlenül maradt, oly borzasztó állapotban volt serege. Bécsben tartózkodása alatt igyekezett segíteni az annyi éven át oly hanyagul vezetett ügyeken, de az csak lassan ment. Kétségbeejtő volt a császári kincstár üressége. «Biztosíthatom, így írt Eugén Stahrembergnek, hogy ha nem volnék itt és nem látnék mindent tulajdon szememmel, senki se hitethetné el velem. Ha dűlőn volna az egész monarchia sorsa, és 50,000 frttal vagy kevesebbel még gyorsan lehetne segíteni, nem lehetne megakadályozni a bajt.» Bécsben történt az első határozott lépés. A hadi tanácsnak maga Eugén állott élére, a pénzügyi kormányt az ügyes és becsületes Stahremberg Gundakerre bizták. Befolyása csakhamar érvényesült a külső politikában is. Sikerült az angol kormányt rábirni, hogy Marlboroughnak megengedje a csatlakozást a császári sereggel a föhaditéren, Németországban.

Eugénnek és Marlboroughnak érdeme, hogy a spanyol örökösödési háborúnak egészen más volt az eredménye, mint az addig XIV. Lajos nagyravágyása által előidézett harczoknak. A franczia politika legnagyobb ellensége addig Vilmos vala, a nagy államférfiú és szerencsétlen hadvezér. Franczia részen volt a túlnyomó számmal, a kitünő felszereléssel együtt a legtöbb kitünő tábornok is. Most is voltak még Francziaországnak kitünő hadvezérei, mint Vendôme, Villars és Catinat, de ezeknek gyakran épen a döntő perczben kellett átengedni a helyet olyan férfiaknak, kiknek az udvari kegy volt egyetlen érdemök. A szövetségesek részéről addig alig volt összetartás, még ritkább volt, hogy az illető kormányok egyetértésben lettek volna a vezérrel. Francziaországban ellenben, legalább míg Louvois élt, egy akarat, egy szellem hatotta át az egész hadügyet. Most ez a viszony megváltozott. Marlborough s Eugén nem csak nagy hadvezérek voltak, hanem a kellő befolyással is rendelkeztek, hogy terveik kellő támogatására birják gyakran széthúzó és ingadozó udvaraikat. Egyetértésre volt csak szükség a tervek megállapításában és végrehajtásában, és az megvolt oly mértékben, mint ritkán szövetséges seregek vezéreinél. Valóban nagyszerű látvány, mint tud együtt harczolni korának két legnagyobb hadvezére, félretéve minden kicsinyes hiuságot és féltékenységet, és alárendelve minden személyes tekintetet a közös nagy czélnak.

Német katonák a XVII. századból.

Marlborough lord (szül. 1650.) bár idősebb volt társánál, most először mutatta magát első rangú hadvezérnek. Nevelését annyira elhanyagolták, hogy alig tudott ifjú korában írni és olvasni, és gyors haladását inkább köszönte kiváló simaságának és finomságának, mint hadi tetteinek. A «szép angol»-nak szokták nevezni. Nem ismert elvet, sem hűséget, tudjuk, hogy elárulta pártfogóját, II. Jakabot, és később ép oly kész volt elárulni Vilmost. Hanem tudta, hogy egész nagysága a háborútól függ, és ezért sikere érdekében megfeszítette egész nagy tehetségét és vitézségét. Diplomatiai képessége nagy szolgálatokat tett a szövetségnek, ő volt az, ki mindig össze birta egyeztetni a széthúzó angol-hollandus és császári érdekeket. Eugén (szül. 1663.) csak mint hadvezér áll közel Marlboroughoz, mint jellem messze fölötte állott nagy vetélytársának. Nem szolgálta hazáját, Francziaországot, mert XIV. Lajos nem adott oly állást a testileg gyenge fiatal embernek, mint a minőt ő követelt, és Eugén, husz éves korában felajánlotta kardját a császárnak, kit akkor Kara Musztafa támadása fenyegetett. Hanem mióta a császár katonája lett, rendíthetetlen hűséggel szolgálta a Habsburgok ügyét. Tudjuk, mily nagy érdemeket szerzett a török háborúban, még nagyobb érdeme volt a bécsi esetlen kormánygépezet felvillanyozása és egységes irányban való vezetése.³⁷³ Katonái imádták. Szerénysége megnyerte részére egész környezetét és lehetővé tette a belső viszonyt a büszke Marlboroughval. Semmi sem látszott lehetetlennek e két férfiú előtt, midőn közös czélból Németországba vezették seregeiket.

Ott a császár előbb alkudozással akarta a maga részére nyerni a bajor választót. Hanem ez nemcsak nagy terület elnyerésére számított, hanem a magyar koronára is, és midőn hirét vette, hogy nagy franczia sereg közeledik segítségére, félbeszakította az alkudozást, mert becsülete nem engedi a francziáktól való elpártolást. A francziákat most már nem Villars vezette, hanem a gyenge Tallard. Marlboroughval szemben Villeroi állott. Az angol vezér gyors mozdulatokkal közeledett a Duna felé, és juniusban egyesült a birodalmi sereggel. Eugén ott találkozott először az angol vezérrel; a két nagy hadvezér gyorsan barátságot kötött egymással és megállapította a haditervet. A bajor választót országa elpusztítása által akarták engedékenységre birni, és midőn az nem sikerült, Marlborough elfoglalta a Schellebergen levő erősített táborát. A mint Tallard közeledett, Ingolstadt vára ostromára küldik az óvatos Badeni Lajost és magok elhatározó csatára készülnek. A két sereg a Duna széles völgyében. Hochstädt közelében találkozott. A bajorok s francziák külön táboroztak, csak lovasság kötötte össze a két szárnyat. A bajorok sánczait Eugén támadta meg, a francziákét az angolok. Vitéz volt a védelem, Blindheim sánczait háromszor rohanta meg hiába az angol gyalogság. A poroszok sem igen boldogultak a bajorok ellen. Ekkor Marlborough, megváltoztatva csatarendjét, a lovassággal támadja meg az ellenség hadállásának közepét és a háromszor ismételt hatalmas rohammal szétzúzza a franczia csatarendet. Tallard fogságba esik, a választó hátrál, a Blindheimban visszamaradt tábor megadja magát. (1704. aug. 13.) A franczia és bajor sereg meg volt semmisítve, a szövetség kivívta első és legfényesebb diadalát, Eugén és Marlborough legünnepeltebb hősei lettek Európának.

A diadal első eredménye Bajorország elfoglalása volt, melynek Eugén lett a kormányzója. Marlborough azonnal szeretett volna betörni Francziaországba, de a németek előbb Landaut ostromolták, mely meg is adta magát. Ezalatt XIV. Lajos új sereget állított talpra, melynek vezére, Villars, a következő évben is meg tudta akadályozni Marlborough betörését. A császári sereget a felkelt Bajorország tartotta vissza. Ez a szerencsétlen tartomány sokat szenvedett az osztrákoktól, az adó elviselhetetlenné vált és a protestáns katonák beszállásolása sértette a nép vallásos érzületét. Egy kovácsnak vezérlete alatt fellázadt az Inn vidéki lakosság és magát Münchent is ostrom alá vette. A katonaság vérbe fojtotta a felkelést, a birodalmi gyűlés pedig átok alá helyezte a választót.

Ez évnek aránylag kedvező eredménye ismét támadó hadjárat megkezdésére birta a francziákat. Villeroi kivonult elsánczolt táborából, de Marlboroughtól, kit a hollandusok már erélyesebben segítettek, Ramilliesnél, Namur közelében teljes vereséget szenvedett. (1706. május 23.). Marlborough, felhasználva a diadalt, gyorsan elfoglalta Belgium fővárosát és csakhamar az egész ország hódolt Károly főherczegnek, mint urának.

Eugén ezen idő alatt Olaszországban vezette a hadat. Főczélja a savoyai herczeg megmentése volt, kinek ép oly fenyegetett volt az állása a francziákkal, mint a bajor választónak a császárral szemben. Már Stahremberg megkisérlette az egyesülést Victor Amadé seregével és azt a legnagyobb veszélyek közt végre is hajtotta, nagyobb eredményt azonban seregének elégtelensége miatt nem érhetett el. Hiába vetette reményét a déli Francziaországban kiütött hugenotta felkelésbe, a «camisard»-ok (ingesek) háborújába, mely egy vitéz ifjú pórnak, Cavalier Jánosnak vezetése alatt, egy ideig foglalkoztatta XIV. Lajos legjobb seregeit és vezéreit, – míg franczia részről Vendôme volt a vezér, csak legnagyobb erőfeszítéssel tarthatta magát az osztrák sereg olasz földön. Eugén megjelenése, ki 1705 nyarán érkezett meg, eleinte nem igen változtatott ez állapotokon. Vendôme herczeg a cassanoi csatában (aug. 16.) ellene is megállotta a sarat. A savoyai herczeg már elvesztette minden birtokát: utolsó menedékét, fővárosát, Turint is ostromolták már a francziák. A telet Bécsben töltötte Eugén. Időközben meghalt Leopold császár és a fiatal, tüzes József sokkal erélyesebben vitte a háborút, mint gyenge atyja. Pénzt Marlborough hozott. Eugén távolléte alatt a császári hadsereg új vereséget szenvedett, de a ramilliesi csata híre felvillanyozta és a nagy hadvezér égett a vágytól, hogy ő is szerezzen híres vetélytársához méltó babérokat. Turin felmentése az ostrom alól volt a főczél. A várat Daun gróf védte, az elűzött herczeg délre menekült Asti felé. Eugénnel már nem Vendôme állott szemben, kit Németalföldre küldtek, hogy Marlborought visszatartsa, hanem a fiatal orléansi herczeg. Oly kevéssé tartott tőle Eugén, hogy a számra túlnyomó ellenséges had szeme láttára egymásután átkelt a felső Olaszországot szeldelő nagy folyókon, a Minciótól a Póig és Turinig űzte a franczia sereget. Az orléansi herczeg támadni akart, de tanácsosa, Marsin, arra birta a franczia hadi tanácsot, hogy védelemre szorítkozzék. Így Turin falai alatt két franczia sereg egyesült: az ostromló sereg a tehetetlen La Feuillade vezetése alatt és a mezei sereg az orléansi herczeg és Marsin alatt. Eugén a Pótól délre egyesült a savoyai herczeggel és elhatározta a kétszer akkora ellenséges had megtámadását. Véres és elkeseredett harcz fejlődött, de utoljára a porosz csapatok bejutottak a franczia sánczokba és eldöntötték a diadalt. Daunnak egy időben történő kitörése tetőpontra vitte a franczia tábor zavarát. Az egész 80,000-nyi seregből nem maradt együtt több 1600-nál. A turini csata (1706 szept. 7.) méltán hasonlítható Bécs felmentéséhez nagyszerűségére és eredményére nézve. Ez az egy ütközet a császár kezébe adta az egész Olaszországot. XIV. Lajos egy szerződésben kivonta az olasz városokból ostromlott őrségeit, hogy azokat a háború többi színhelyére küldhesse. Eugén pedig, mint Milano helytartója, nagy adókat szedett az olasz fejedelmektől, nem kimélve a pápát sem. Népszerűségéről fogalmat adhat, hogy egy angol kertész reá hagyta vagyona felét, 100 fontot. A franczia és spanyol segítségre nem számítható Nápoly, melynek elfoglalására Daun, Turin védője, indult 8000 emberrel, úgy szólva vérontás nélkül hódolt III. Károlynak. XIV. Lajos már hajlandó volt a békére, hanem a szövetségesek az egész spanyol örökséget követelték. Kedvező helyzetét arra használta fel Eugén, hogy a tengeri hatalmak segítségével megtámadja déli Francziaország főbástyáját, Toulon várát. Hanem e hadjárat ép oly kevéssé ért czélt, mint az, melyet egykor V. Károly vezetett e vidéken. A megszálló sereget az élelem hiánya és egy nagy felmentő sereg közeledése kényszerítette visszavonulásra. A tengeri hatalmak törekvése egy nagy franczia hadi kikötőre tenni szert, nem volt megvalósítható. Vauban alkotásainak egész becse akkor tűnt ki.

Az 1707-diki hadjárat különben sem kedvező a szövetségre nézve, Badeni Lajos halála után (1707 jan. 4. ötvenkét éves korában) nem volt, a ki rendben tartsa a tarka birodalmi sereget. Villars könnyű szerrel áttört a nagy bajjal épített stollhofeni vonalokon és serege végig pusztította délnyugoti Németországot. Vendôme erősen tartotta magát Belgiumban. XIV. Lajost ez eredmények arra bátorították, hogy még egyszer megkisértse a hadi szerencsét.

Sokat várt azon tervtől, hogy az angol trónkövetelőt átvitesse Skótországba. Ez az ország 1707-ben örökös unióra lépett Angliával. A régi nemzeti párt ellene volt ez egyességnek és a praetendens számíthatott támogatására. De az átszállítással megbizott flotta nem jutott el Nagy-Brittanniába. A döntésnek ismét a szárazföldön kellett bekövetkeznie. Minthogy Lajosnak Olaszországban már nem volt serege, erejét Németalföld ellen központosította. Remélte, hogy a veszély közeledése külön békére fogja birni a fáradt Hollandiát és ez által véget vet a nagy szövetségnek. A belgiumi sereg vezéreül unokáját, a fiatal burgundi herczeget nevezte ki. A királyi herczeg vezetésétől katonái lelkesedésének élesztését várta, a mellett pedig tapasztalt tanácsosról gondoskodott Vendôme személyében. Hanem a két vezér nem birt megegyezni, a herczeg ép oly jámbor volt, mint a milyen kicsapongó Vendôme. A vezetésök alatt álló gyönyörű 80,000-nyi sereg eleinte mégis nagy eredményeket vívott ki. Támogatta a katholikus belgák gyűlölete a protestans hollandusok ellen. Marlboroughnak vissza kellett vonulnia és a franczia csapatok elfoglalták Gandot, Brugest és ostrom alá fogták Audenarde várát. A szövetségesek megkisérlették a vár felmentését és a francziák, Vendôme tanácsa ellenére, bevárták a támadást. Vendôme, a jobb szárny vezére, egyedül állott szemben Eugénnel és nem kaphatott segélyt. A csatának az éjjel vetett véget (1708 jul. 11). Vendôme másnap meg akarta ujítani, de megtudta, hogy egyedül marad. «Hátrálni kell tehát, így szólott királya unokájához ; igaz, hogy fenségednek ez régi vágya.»³⁷⁴ A herczeg keresztyéni alázattal tűrte e sértést. Vendôme érdeme volt, hogy a visszavonulás teljes rendben mehetett végbe.

Eugén ismét elérkezettnek látta az alkalmat, megtámadni magát Francziaországot. A legfontosabb északkeleti határvárát, Lillet, Vauban egyik remekét készült ostrom alá venni. Vendôme meg akarta támadni az ellenséget, de a burgundi herczeg ellentmondott és mire Párisból megérkezett a döntés, a szövetségesek táborát erős sánczok védték. A vár, hol az öreg Boufflers marsall volt a parancsnok, vitézül védte magát, de nem történt semmi felmentésére. A burgundi herczeg az imáktól és proczesszióktól várta az üdvöt. Egy társa megjegyezte: «Nem tudom, fenséges uram, megnyeri-e a mennyei királyságot, de a mi a földit illeti, bizonyos, hogy Eugén és Marlborough egész másként fognak megszerzéséhez». Végre Lille megadta magát (1708 decz. 8), a franczia birodalom nyitva állott a győztesek előtt. A belga hódítások egymásután elvesztek.

XIV. Lajos öreg korában.
Egykorú rajz után.

Francziaországot, mely addig bámulatos gyorsasággal állott talpra minden veszteség után, egészen kimerítették az újabb csapások. Már 1708-ban nem maradt több pénz az egész év költségeire mint 20 millió franc. A legavatottabb írók, mint Vauban és Boisguilbert, csak egy módját látták az ország megmentésének: a kiváltságos osztályoknak az ország terheihez járulását. De erre nem gondolt sem a király, sem az egészen papi befolyás alatt álló kormány. A szegény nép nyomora mind nagyobbra nőtt. Még a természet is hozzájárult: az 1709-diki tél a legridegebb volt emberemlékezet óta. A szalmán háló, vászonba öltözött, éhező népesség martalékul esett a hidegnek, majd ragályos betegségeknek. A versaillesi palota aranyos rostélyát éhenhaló néptömeg vette körül, segítséget kérve urától. Ennyi nyomornak csak a béke vethetett véget. Maintenon asszony szavai szerint csak panasz volt hallható, csak szomorúság volt látható, csak csudától volt várható a menekülés. A megtört király magát a külügyministert küldte Hollandiába, hogy békét szerezzen minden áron.

V. Fülöp spanyol király.
Az eredeti festményt Louis Michel van Loo (1707–1771) festette. Egy rézmetszet után, melyen az arcz Schmidt G. F. (1712–1775), az alak többi része Wille I. G. (1715–1818) kezemunkája. A compositio s a keret tervezője ismeretlen.

Torcy előbb Heinsiushoz fordult, ki azonban kijelenté, hogy a szövetségesek nélkül nem folytathatja az alkut. A szövetségesek első követelése az egész spanyol monarchia átengedése volt Károly részére, ezenkivül az angolok még külön követelésekkel is léptek fel. A franczia külügyminister roppant pénzösszeget igért a megvesztegethetőség hírében álló Marlboroughnak, ha Fülöpnek engedi a két Siciliát; Marlborough hallani sem akart e feltételről. Végre midőn a francziák már engedtek, a szövetség fejei új követeléssel léptek fel. E szerint Fülöpnek két hónap alatt ki kell üzetnie minden birtokából a szövetség és Francziaország fegyverei által. Két hónapra fegyverszünetet kötnek, mely időre XIV. Lajos a szövetségesek kezébe adja négy legfontosabb határvárát. E fegyverszünet csak azon esetben erősíttetik meg és válik békekötéssé, ha időközben III. Károly csakugyan birtokába jut a spanyol monarchiának.³⁷⁵

A történet Nemesisének egyik legrettenetesebb példája állott be. Mennyire büszkélkedett XIV. Lajos Istentől adott méltóságában, mennyire szerette megalázni a nála gyengébbeket, ha legkevésbbé mertek is ellenkezni mindenható akaratával. Most kimerülve, az aggkor gyöngeségében, gúny tárgyává vált ellenségei előtt. Nem elégedtek meg Francziaország megalázásával, hatalmának semmivé tételével: személyében, családjában akarták őt sújtani, megszégyeníteni. Annak, ki mindent megtett dynastiája fényeért, most fegyvert kellett volna fogni unokája ellen. Erre Lajos nem volt rábirható. Ha már harczolni kellett, inkább harczolt ellenségei, mint unokája ellen. Ismét megújította a háborút, remény nélkül.

A franczia seregnek most Villars volt a vezére. Belgium volt a hadi szinhely, hol Eugén és Marlborough elfoglalták Tournayt és Mons ellen indultak. Villars elhatározta, hogy útjokat állja. Serege kisebb volt a szövetségesekénél, de erősen elsánczolt állást foglalt el Malplaquet falu közelében. A szövetséges vezérek, bízva addigi szerencséjökben és seregök nagyobb számában, elhatározták a támadást. Ily nagy hadi erőt még nem küldött csatába egyik fél sem, összesen 200,000-re ment a csatában résztvevők száma. Az éhező francziák a csata kezdetén eldobták kenyeröket, csak harcz után sóvárogtak. Páratlan mészárlás fejlődött, a rohanó hollandusokat tömegesen söpörték el a franczia kartácsok. Eugén maga is sebet vett fején, de azért tovább vezette hadát. Végre támadása Villarst a központ gyengítésére birta, hogy fenyegetett bal szárnyát megmentse. Marlborough gyorsan felhasználta az alkalmat és megnyerte a csatát. (1709 szept. 11.) Villars nehéz sebet vett, helyette Boufflers intézte a francziák visszavonulását, melyet a győztesek nem mertek zavarni. Több embert vesztettek a csatában, de újra győztek és Mons várát is elfoglalták.

Új alkudozások kezdődtek; a megalázott franczia király késznek nyilatkozott pénzzel járulni unokája elüzéséhez és lemondani Elsassról, ha a császár szövetségeseit, a bajor és kölni választókat, visszahelyezi országaikba. Eugén és Marlborough nem engedtek, már 1710 tavaszán betörtek Francziaországba és rendre elfoglalták a határszéli várakat. A franczia sereg nem bocsátkozhatott ellenök csatába és csakhamar megnyilt volna előttük az út Páris felé. Ekkor nem a hadiszerencse, hanem a szövetséges államok kormányában beálló változások döntő fordulatot idéztek elő a háború sorsában.

A háború Spanyolországban

Mindezen csaták, melyeket melléktartományaiban vívtak, Spanyolország sorsa fölött döntöttek. Az európai diplomatia és maga XIV. Lajos is az olasz és belga ütközetek eredményétől tették függővé, Fülöp legyen-e Spanyolország királya, vagy Károly. Hanem magában Spanyolországban sem nyugodott a fegyver és, ha Európaszerte, bármily mesterségesen és tudományosan vitték a háborút, a népek törhetetlen össztöne is nagy mértékben járult eldöntéséhez, úgy a félszigeten a nemzet maga volt az ott lefolyó harczoknak legfőbb tényezője.

V. Fülöp egyáltalában nem volt képes birodalma szervezésére és a sereg vezetésére. Még kevésbbé vált Spanyolországnak javára a vele jövő fényes, erkölcstelen franczia nemesség. A király a napot az ágyban, az éjjelt az asztal mellett tölté és az ország vezetését egészen a tehetetlen Portocarrero bibornokra bízta. Midőn megnősült, neje, a savoyai herczeg leánya, bár még gyermek, teljes uralmat gyakorolt férje fölött. A királyné pedig teljesen Orsini herczegnének állott befolyása alatt, ki nagyravágyó és önző nő volt s még XIV. Lajossal szemben is ki tudta vinni akaratát.

A háborút az angoloknak Cadiz ellen intézett támadása nyitotta meg. A város ellenállott és az angol tengernagy, Ormond herczeg, elvitorlázott, hogy üzőbe vegye a vigói kikötőbe (Portugáliától északra) menekült «ezüst flottát». Könnyű lett volna a szárazföldre szállítani át az amerikai kincseket, melyekre igen nagy szüksége volt a spanyol kormánynak. De régi szabályzat rendelete szerint az ezüst flotta csak Cadizban rakódhatik le. Utasítást kértek Madridból, de mire az megérkezett, az angolok megtámadták és részben kifosztották, részben elsülyesztették a gályákat.

E kudarcz és Fülöp tehetetlensége arra birta a spanyol országnagyok egy részét, hogy osztrák részre álljon. A szövetséghez csatlakozott a portugál király is. Nem csak régi összeköttetése Angliával birta e lépésre, hanem a természetes félelem Francziaország és Spanyolország egyesítésétől. Az egész ország elfoglalását remélték, ha maga a főherczeg eljő királyságáért harczolni. Leopold császár hosszú meggondolás után csakugyan elbocsátotta fiát (1703 őszén). Lissabon lett főhadiszállása. Onnan már 1704-ben elindult Spanyolország ellen, de egy franczia sereg, melyet Berwick marsall (II. Jakab angol király fia Marlborough nővérétől) vezetett, visszatartotta a szövetségeseket. Mégis sikerült az angol flottának elfoglalni Gibraltárnak a szoroson uralkodó várát, melyet alig védett a csekély őrség. A fontos erősség azóta angol kézben maradt és egyikévé vált a világ leghiresebb várainak.³⁷⁶

Más hadi szinhelyet választott az angol sereg új vezére, Peterborough gróf, egyike azon kor legkalandosabb és legvitézebb kapitányainak. Flottáját Valencia tartománya felé vezette, hol a föld népe örömmel fogadá királyául III. Károlyt, Peterborough egyenesen a védtelen Madrid felé akarta volna vezetni hadát, mert Berwick a portugáli határon táborozott. Hanem Károly, tekintve hadának csekély számát, nem helyeselte a merész vállalatot, hanem Barcelona elfoglalását tűzte ki a hadjárat czéljául. E várost vitéz őrség és erős sánczok védték. Három heti ostrom után a megszálló sereg hajóra készült szállani, abba hagyva az elfoglalás reményét. A városban nagy örömünnepet ültek. Hanem másnap kora reggel az angol tábornok meglepte és elfoglalta a monjuichi fellegvárat, mely a város fölött uralkodik és nemsokára Barcelonát is (1705 őszén). Aragonia, Catalonia, Valencia és Spanyolország összes északkeleti tartományai királyul ismerték el III. Károlyt. Valódi népharczczá vált a háború, mert ezen régi szabadságaikra büszke tartományok az osztrák király által a castiliaiak igája alól reméltek szabadulhatni.

XIV. Lajos nagy sereget küldött Barcelona ostromára, de Peterboroughnak sikerült felmenteni a várost. Majd a Portugáliában táborozó szövetséges sereg is megindult Madrid ellen. Berwick nem állhatta útját. A szövetségesek elfoglalták egész Castiliát a fővárossal és Toledóval együtt. V. Fülöp csak nagy bajjal menekülhetett Burgosba, közel a franczia határhoz. Ha a szövetségesek üldözik Berwicket, vége lett volna a franczia seregnek.³⁷⁷ Egész Spanyolország elfoglaltnak látszott, semmi sem akadályozta III. Károlyt az uralomra jutásban.

«Így itéltek azok, kik nem ismerték a spanyol nemzet jellemét és szokásait. Nincs ország Európában, melyet könnyebb volna megszállani, de egyet sem nehezebb meghódítani. Rendes katonasága, melyet a hódítóval szemben állít, megvetendő, de félelmes az az erő, melyet ki bir fejteni, ha rendes ellenállását már leverték. Seregei sokáig csőcselékhez hasonlítottak, de csőcselékét szokatlan mértékben lelkesíti a katonai szellem. A rómaiak ideje óta mindig ily különös volt a spanyol háború, el nem oltható tűz, mely sokáig ég a hamu alatt és lángra gyúl, ha már elenyészettnek tartották.» (Macaulay.) A castiliaiak alig érdeklődtek a háború sorsa iránt, pedig elvesztették minden külső birtokukat. Midőn már befejezettnek látszott a háború és a nagy urak meghódoltak, a nép maga fogott fegyvert. Mindenkinek volt puskája vagy dárdája, csak az a föld maradt a szövetségeseké, melyen seregök állott. A Madridban táborozó győztes sereg csakhamar el volt szakítva minden összeköttetésétől a tengerrel. Fülöp ereje pedig nőttön nőtt, a lelkesedő nép nemes buzgóságában utolsó filléreit hozta a királyhoz az idegenek kiüzésére. A portugálok átengedték magokat minden kicsapongásnak és Madrid őrségének fele kórházba jutott. A többit csakhamar kivonulásra kényszerítette Berwick és Madrid ismét elveszett Károlyra nézve, mielőtt még az új király látta volna fővárosát. Peterborough lemondott és most Galway lord, a portugál sereg volt vezére, vezette az egész szövetséges sereget. Csatába elegyedett Berwickkel Almanzánál 1707 ápr. 25-én, de teljes vereséget szenvedett.³⁷⁸ Egész portugál ezredek estek el sorban. A veszteség okául Galway lord rossz vezetését tekintették, de nem lehet csudálkozni Berwick győzelmén, ha meggondoljuk, hogy a szövetséges had angolok, portugálok, poroszok, hollandusok, déli és északi németek keverékéből állott. Ilynemű zsoldos hadak vezetéséhez egy Marlborough tevékenységére és Eugén lángeszére vagy legalább Peterborough kalandos vitézségére lett volna szükség. Az almanzai csata szerezte vissza V. Fülöpnek Spanyolország trónját.

Hanem a győzteseknek most ugyanazon tényező ellen kellett küzdeniök, mely előbb a szövetségesek ellen harczolt. Catalonia, Aragonia és Valencia lakossága az utolsó csepp vérig küzdött a castiliai uralom és zsarnokság ellen. Csekély helységek oly kétségbeesett ellenállást fejtettek ki, minőt régente Saguntum vagy Numantia. A győztesek tűzzel-vassal pusztítottak el mindent és 1707-ben már elfoglalták Valenciát és Aragoniát, miután többen vesztek el a vérpadon, mint a csatában. Csak Cataloniában tartotta még fenn magát Károly pártja. A nép szellemének ily magasztos megnyilatkozása mellett szinte háttérbe szorult a rendes, tudományos háború. A szövetségesek, csak másodrendű jelentőséget tulajdonítva a spanyol harcztérnek, kevés katonaságot küldtek oda. Stanhope lordnak és később Stahremberg Guidónak, kit vitézsége miatt Gonsalvo de Cordovához, a régi nagy kapitányhoz hasonlítottak a spanyolok, vezetése alatt több győzelmet vívtak ugyan ki és az utóbbi ismét elfoglalta ugyan Madridot (1710 nyarán), hanem ez nem fordított a háború sorsán. A castiliaiak büszke ellenállását nem lehetett megtörni, Madridban csak néhány fizetett gyermek éljenezte III. Károlyt és a szövetséges őrség csak néhány hónapig maradhatott a fővárosban. Vendôme, Fülöp seregének vezére, utolérte Stanhopet és Brihuegánál (Madridtól északra) megsemmisítette az angol sereget, másnap pedig Villa Viciósánál Stahremberg seregét gyöngítette annyira, hogy az, bár győztes maradt, kénytelen volt visszavonulni Barcelonába. Csak ez a város és Tarragona városa hódolt még Károlynak. Az 1710. év végén, midőn Francziaország már az örvény szélén állott és a szövetségesek még az egész spanyol monarchiát követelték, Spanyolország már békén volt V. Fülöp alatt. Diadala egyuttal győzelme volt Castiliának. A felkelő tartományok elvesztették minden kiváltságaikat és azóta provinciái lettek Castiliának.

Angolország politikájának változása. A háború befejezése.

A nagy háborúnak, mely egy évtized óta foglalkoztatta az egész nyugoti és közép Európát, Marlborough volt az igazi lelke. Mint udvari ember, saját magának és nejének befolyása által magával rántotta a királynét; mint államférfiú uralkodott a pártok fölött és a háború érdekében átalakította a ministeriumot; mint diplomata fentartotta a szoros összeköttetést a nagy szövetség minden tagja közt, és mint hadvezér, győzelmei által népszerűvé tudta tenni nemzeténél a háborút. Minden újabb diadala újabb subsidiumok megszavazására birta az angol parlamentet és csakis angol pénz tartotta fegyverben a császári zsoldosokat. Oly nagy volt a régi nemzeti ellenszenv a francziák ellen, hogy egész természetesnek tartották a háborút és szivesen viselték annak nagy terheit, jövendő eredmények reményében. Hanem az utolsó alkudozások kimenetele azt mutatta, hogy a béke megkötését csak a császárnak követelései hátráltatják s bár Angliát szerződés kötelezte a császár támogatására, a nemzet nem akart háborút viselni, mihelyt nem látta annak közvetlen hasznát. A legnépszerűbb irók és szónokok a nagy szövetségben és a háborúban látták minden baj okát. Az állam adóssága nőttön nőtt. A tory párt, mely 1708 óta teljes ellentétben állott Marlboroughval, gyűlölte a háborút, mint ellensége nagyságának fő eszközét és ügyesen használta fel a közvélemény változását. Végre nemesebb motivum sem hiányzott. Addig Francziaországban hatalmas és veszélyes ellenséget láttak, most egy nyomorult, hibáján kívül sanyargatott népet. A malplaqueti mészárlás, a franczia katonáknak ott tanusított vitézsége sok angolt tett francziabaráttá.

Anna angol királyné.
Smith János (1654–1727.) metszete után. Az eredeti festményt Kneller G. (1646–1723.) festette.

A nemzet közvéleménye csakhamar erős kifejezésre talált az udvarnál. Anna királyné őszintén csatlakozott ugyan Vilmoshoz, de szivében soha sem hunyt ki a ragaszkodás az anglikán hithez és a Stuartok kormányának régi elveihez. Az egész nemélén állani, nemcsak egy pártnak és királyi joga sérelmének tekintette, midőn Marlborough és a whigek egységes whig ministerium alkotását sürgették. Marlboroughnak és pártjának sikerült még keresztülvinni szándékát, de a herczeg és neje, az által, hogy a királyné akarata ellenére kieszközölték vejöknek, Sunderlandnak, a ministeriumba jutását, megrendítették hatalmok legbiztosabb alapját: a királyné hajlandóságát. Marlborough neje különben is sértette a királynét büszkesége és fenhájázása által; egész korlátlanul akart intézkedni a királyi udvartartásban. Keresztül akarta vinni egy szegény rokonának, Hill Abigélnak, később Mashamnénak, eltávolítását az udvartól, mert észrevette, hogy ez a fiatal nő a torykkal áll összeköttetésben és azok érdekében használja fel a királynénál szerzett befolyását. Midőn ez a herczegnének nem sikerült, maga a whig parlament szólalt fel a komorna ellen. A régi belső viszony a királyné és a herczegné közt többé nem állott helyre és a királyné személyes jogainak ellenségeit látta a herczegi párban és a whig pártban.³⁷⁹ Az országszerte mind nagyobb mértéket öltő tory-mozgalom szabadabb fellépésre bátorította. Egy londoni pap, Dr. Sacheverell, nyiltan merte vitatni az ellen nem állás régi tory elvét és a parlament, mely vád alá helyezte, csak igen csekély birságra itélte, oly nagy volt iránta a nép érdeklődése. A királyné volt ministereinek, Harleynek és St. Johnnak, tanácsára elbocsátotta a whig ministeriumot és a tory pártot bizta meg a kormány vezetésével. A választások a tory háborúellenes pártnak adtak többséget. Már nyilvánossá vált, hogy a nemzet nagy része kész a békére Francziaországgal, még, ha XIV. Lajos nem is mond le az egész spanyol monarchiáról.³⁸⁰

Még csak egy szempont igazolhatta a háború folytatását, az, hogy a két Bourbon-ház egyesülése veszélyessé válhatik, míg az osztrák ház uralma Spanyolországban nem készíthet elő világbirodalmat. Ezen szempontnak jogosultsága is megszünt. Izár viruló korában – még csak harminczhárom éves volt – áldozatául esett a himlőnek. (1711 április 17.) Fia nem volt, III. Károly spanyol király, a Habsburg háznak egyedüli életben levő férfi tagja, volt örököse. A császári, a magyar, cseh és spanyol koronák tehát mind fejére szállottak volna, V. Károly világbirodalma legnagyobb kiterjedésében vissza lett volna állítva. Ez nem lehetett czélja a nagy szövetségnek. Portugál és Savoya kijelentik, hogy nem egyezhetnek bele Spanyolországnak a császársággal való egyesítésébe.³⁸¹ Angliában végkép elvesztette minden alapját a háború folytatását óhajtó párt. Az angol kormány már 1711 januárban egy titkos megbizottat küldött Versaillesba a béke megkötése végett. A franczia külügyminister úgy fogadta őt, mint megmentőjét.³⁸² Marlborough ellen mind súlyosabb vádak emeltettek. Már kétségbe vonták személyes bátorságát is, nyiltan hangoztatták, hogy sikkasztott; vád alá helyezését emlegették.

Külsőleg még a szövetséghez tartozott Anglia és serege még a francziákkal szemben foglalt helyet, de belső politikája változásának hatása csakhamar érezhető volt a hadi téren is. Marlborough volt még a vezér és régi hirnevéhez és szerencséjéhez méltón folytatta a háborút, de mindenki tudta, hogy az angol kormány a béke felé hajlik és a hollandusok nem akarták többé segíteni a külön alkudozó angolokat. Az egész hadjáratnak egy franczia vár elfoglalása volt az egyetlen eredménye. Eugén a német határon védelemre szorítkozott. Ezalatt az angolok és francziák előzetesen megegyeztek a békealku fölött és már a békecongressusnak is meghatározták idejét és helyét. Eugén hiába utazott Londonba, hogy a szövetség fentartására birja az angol kormányt. A ministerium és a királyné egyaránt el voltak határozva a békére, és az alkunál csak Angliának külön érdekeit tartották szem előtt. Marlborough pedig visszahivatott és a parlament által sikkasztás miatt elitéltetett, bár érdemetlenül. A királyné megfosztotta őt minden hivatalától és a nagy hadvezérnek nyugalomba kellett vonulnia.

A következő hadjáratban Eugén már meg volt fosztva Angliának és Marlboroughnak hatalmas támogatásától. A császár nem akart engedni abból, mit jogának tartott: az egész spanyol monarchiából. Hálátlanságnak tartotta volna elhagyni a hű catalónokat, kik annyit áldoztak érte. A magyar felkelésnek akkor történt lecsillapítása, a római birodalom császárjává választatása, mely akadálytalanul ment végbe, azon reményt keltették benne, hogy saját erejével is kivívhatja a diadalt Francziaország ellenében. Utrechtben az év kezdete óta folyt az alku, de a császár abban nem vett részt. Eugén elérkezettnek tartotta az alkalmat döntő győzelmet aratni Villars fölött, de az új angol hadvezér, Ormond, megtagadta a közreműködést. Az angol sereg fegyverszünetre lépett a francziákkal és egészen külön táborozott a szövetségesektől. A császári sereg még mindig elég erős volt Landrecies várának ostromlására, melynek elfoglalása «utat nyitott volna Páris felé». Hanem Villars gyorsan megrohanta Eugén raktárait Denainnél, legyőzte az azok őrzésére felállított hollandusokat, ezáltal felmentette Landreciest és lehetetlenné tette Eugén előrenyomulását. (1712 julius 24-én.)³⁸³ Ez a csetepaté döntött a hadjárat sorsa fölött. A császár egyedül nem kényszeríthette Francziaországot a spanyol monarchiáról való lemondásra. Büszkébb volt azonban, semhogy beismerje vereségét és Barcelonában visszamaradt neje s főbb tanácsosai oly irányban hatottak reá, hogy tovább is folytatta a háborút, szövetségesei nélkül.

A háború szerencsétlenül folyt Károlyra nézve. Landaunak és Freiburgnak elfoglalása Villars által végre békealkura birta a császárt.

Az utrechti, rastadti és badeni békekötések.

A nagy szövetség diplomatiai története ugyanaz, mint az előbbi XIV. Lajos ellen létrejött szövetségeké. Akár Hollandia, akár Anglia a császár szövetségese, akár mindketten, csak addig harczolnak, míg elérték az általok óhajtott czélt. A békébe befoglalják a császárt is, szerintök eléggé kedvező feltételeket eszközölve ki részére. A császár azonban nem enged jogából, tovább is harczol egyedül, míg végre meg nem győződik arról, hogy Francziaország hatalma túlnyomó és még kedvezőtlenebb eredménynyel kénytelen megelégedni, mint a minőt előbb visszautasított. Orániai Vilmos Nymwegenben és Ryswikben járt el ily módon, az angol tory-párt még nagyobb eredménynyel Utrechtben.

Torcy, a franczia külügyminister, teljesen ismerte az európai helyzetet, midőn az 1711-iki békealku alkalmával első sorban Angliát akarta kielégíteni, hogy ezáltal szétszakítsa a szövetséget és kedvezőtlen békére kényszerítse a császárt és a hollandusokat. Az utóbbiakkal szemben már is oly fenhéjázóan jártak el a francziák, mint egykor, midőn XIV. Lajos tetőpontján állott hatalmának.

Anglia túlsúlyának sikerült a hollandusokat is rábirni a békealkuban való részvétre. Az, hogy Utrechtet választották a congressus helyéül, volt a köztársaság régi diplomatiai túlsúlyának utolsó elismerése. Az egyik franczia követ, Polignac, szemébe mondta a hollandusoknak: nálatok határozunk rólatok, de nélkületek. A tengeri hatalmak annyi tekintettel mégis voltak a császár iránt, hogy sem V. Fülöpnek, sem a két, átok alá helyezett választónak követeit nem bocsátották az értekezletekhez. Minthogy a két főhatalom már előre megegyezett, az alkudozás gyorsan haladt. A denaini esemény még erősebbé tette a francziák és angolok állását a hollandusok és a császár ellenében. Csak a hollandus és franczia megbizottak cselédjei közötti verekedés és az annak következtében támadó viszályok halasztották még egy félévig a békekötés ünnepélyes aláírását. Az angolok hiába javasolták a császárnak, fogadja el a részére felajánlott feltételeket, a császár, mint tudjuk, elvben ellene volt az alkudozás alapjainak. Csak arra birhatták rá, hogy vonja vissza Spanyolországból még ott levő csapatjait.

«Az 1713. év április 11-én, ebéd után egy órakor, Utrecht városháza fenséges látványnak volt színhelye. Egy ébenfával és elefántcsonttal kirakott diófaasztal körül 20 férfiu állott, rangjuk ruházatában, ugy, a mint a flandriai és spanyol festészet szokta őket feltüntetni. Ott voltak az angol meghatalmazottak, fényes főuri, főpapi és katonai öltözetben és a hollandus megbizottak, egyszerűen, mint a puritanus, kálvinista iskola képei mutatják őket. Mindegyik kezében toll és pecsét, arczukon a nyugtalanság és megelégedés vegyes kifejezése volt látható. Délután háromkor kezdték a szerződések felolvasását, mely éjfélig tartott el. Azután írták alá a különböző, az egyes országok levéltárába jutó példányokat. Hat szerződést kötöttek, az elsőt, mely tisztán formai, Anglia és Hollandia, a másodikat Francziaország Angliával, a harmadikat Hollandiával, a negyediket Savoyával, az ötödiket Portugállal, a hatodikat Poroszországgal.»³⁸⁴

A béke föltételei a következők: Spanyolország és Francziaország sohasem egyesülhet egy uralkodó alatt. A francziák nem élveznek a spanyol birodalomban nagyobb kereskedelmi kiváltságokat, mint a mennyit II. Károly alatt élveztek. Ez a két feltétel kielégítette Angliát és az nemsokára külön szerződésben elismerte V. Fülöpöt Spanyolországnak és megmaradt részeinek királyául.

A franczia király megigérte, hogy többé nem fogja támogatni az angol praetendenst. Dünkirchen várát és kikötőjét lerontatja, Angliának átengedi a Hudson öble melletti tartományokat, Acadiát (Új-Skóczia) és Új-Fundlandot Észak-Amerikában, de fentartja magának a halászás jogát azon vidéken. Spanyolország egy külön szerződésben kötelezte magát, hogy évenként 4800 négert vesz egy angol társaságtól és Angliának átengedte Gibraltár várát és Minorca fontos szigetét. Anglia tehát politikailag és hadászatilag egyaránt sokat nyert; protestáns dynastiájának elismerését és hadi erejének és kereskedésének biztosítását úgy Európában, mint Amerikában.

Sokkal kevesebbel kellett megelégednie Hollandiának. A köztársaság alattvalóitól nem volt szabad Francziaországban több adót szedni, mint a király alattvalóitól és szabadon bocsátották részökre a héringkereskedést. Ők vették át Belgiumot, de csak, hogy átadják a császárnak. Csak azt a jogot nyerték, hogy őrséget tarthassanak Belgium némely erősségében. Ez később külön szerződést tett szükségessé a császárral, mely szerint a köztársaság 35,000-nyi őrséget tartott a várakban (Barriere szerződés), a költség 3/5-ét a császár, 2/5-ét a köztársaság viseli.

Hollandia helyett inkább Savoyának kedvezett az angol diplomatia. Igen erős határt nyert Francziaország felé, Sicilia királyságát és a kilátást a spanyol trónra, ha V. Fülöp gyermektelenül múlnék ki. Az ügyes savoyai herczeg elérte fővágyát, a királyi czímet és Olaszországban a Habsburgok hatalmának ellensúlyozására volt hivatva.

Portugália részére Spanyolország egy területet engedett át az Amazon folyó mellékén. Poroszországot elismerték királyság gyanánt és az új király birtoka Geldria egy részével gyarapodott. A Svájcz közelében elnyerte Neufchatelt, de Orange városát, déli Francziaországban, az orániai ház ősi fészkét, átengedte a franczia királynak.

A császárnak Spanyolország európai melléktartományait szánták, Sicilia kivételével. Minthogy azonban új hadjáratot viselt, annak befejezése után, midőn Eugén alkura lépett Villarssal, új tárgyalásokat kellett folytatni. Ezeknek színhelyéül Rastadt városa szolgált, a Fekete Erdő aljában, közel a Rajnához. A francziák első sorban szövetségeseik visszahelyezését követelték német birtokaikba, azután Rákóczi Ferencz kielégítését és a császár olasz birtokainak megcsorbítását a kisebb olasz fejedelmek javára. A császár ellenben nemcsak az egész Lombardiára és a két Siciliára tartott igényt, hanem a catalóniaiak régi kiváltságait is be akarta foglalni a békébe. Minthogy a francziák nem engedtek, Eugén abbahagyta az alkudozást, Villars nem akarván új hadjárat koczkájára tenni az eddigi eredményeket, új utasításokat sürgetett és azok megérkezése után, 1714 márczius 7-én létrehozta a békét. Egész éjen át írták a szerződést és miután hajnalban aláírták, egymás nyakába borult a két ellenfél, ki előbb annyi csatában állott szemben egymással.

A rastadti békében a császár a spanyol örökségből elnyeri Belgiumot, Nápolyt és Milanót, továbbá Mantuát, melynek utolsó herczege 1708-ban halt meg. Sardinia szigete is reászállott, valamint a Toscana tengerpartján levő őrhelyek. Másrészt visszahelyezi birtokaikba a bajor és a kölni választót és átengedi Landau várát Francziaországnak. Látjuk, hogy a császár nyeri el a hegemóniát Olaszországban és Spanyolország örökébe lép azon földön, mely több, mint kétszáz év óta czélpontja volt a spanyolok, francziák és németek hódításainak.³⁸⁵

A német birodalom legkésőbb kötötte meg a békét, melynek feltételeit Svájcz egyik fürdőhelyén, Badenben tárgyalták. Nem volt ez más, mint a rastadti békekötés azon részeinek, melyek a birodalmat illették, megerősítése. A háború folyamában magától érthetőnek tartották a németek Elsass visszavételét, most egyenesen lemondtak Strassburgról és még el is vesztették Landaut. (1714 szept. 7.)

Ugyanazon időben ért véget a háború ott, a honnan kiindult, Spanyolországban. A császár visszahívta onnan nejét, az angol őrség elvonult, nemsokára a császári is. De a magokra hagyott catalónok, kiknek részére királyuk semmi igyekezete nem eszközölhetett ki jobb feltételeket, a kétségbeesés erejével folytatták a harczot. A kis Xativa hősi ellenállásával világra szóló hirt vívott ki. A győztes castiliaiak pedig nemcsak hódolást akartak, hanem boszút. Még az angolok közbenjárása sem viheté rá a spanyol udvart, hogy biztosítsa a felkelőknek szabadságát és életét. Végre Berwick 30,000-nyi sereggel megtámadta Barcelonát. Bűnbocsánatot igért de hallani sem akart a szabadságok megerősítéséről. Két hónapig tartott az ostrom, utoljára az ostromlók betörtek a résen és vérbe fojtották a vitéz lakosságnak házról-házra, utczáról-utczára elhaló ellenállását. A megmaradtak csekély száma kieszközölte életének és vagyonának biztosítását (1714 szept. 12). Catalonia elpusztult, de meghódolt. Megvalósult, a mire II. Fülöp óta mindig törekedtek a spanyol királyok: a rendek és tartományok elvesztették külön jogaikat. A Bourbonok ép úgy uralkodhattak Spanyolországban, mint Francziaországban: korlátlan királyokként. III. Károly sohasem tudta elfeledni a hű Barcelona sorsát.

Két századdal azelőtt a Habsburgok universalis politikája veszni engedte Magyarországot, hogy a nyugoti és déli európai ügyekben, Francziaországgal szemben, kivívja és fentartsa a túlsúlyt. Most ellenben lemondtak a világuralom ábrándjáról, mely a spanyol monarchia birtokához volt kötve. A kétfejű sas addig leginkább nyugotra fordult; most kelet felé kellett néznie. A spanyol örökösödési háborúval egy időben ugyanis a csak az imént felszabadított Magyarországot kellett visszaszerezni, megtartani. Itt kellett keresni és találni kárpótlást azért, mi Spanyolországban a Bourbonokkal szemben nem volt elérhető. Így a spanyol örökösödési háború és Rákóczi Ferencz felkelése mindenkép korszakot jelöl a dynastia történetében. A középkori álmok foszlányai helyébe az államalkotásnak kell lépnie, szűkebb, de biztosabb határok közt; ez államalkotásban pedig Magyarországnak jelentőségéhez mért szerephez kelle jutnia.

Rákóczi Ferencz felkelésének okai.

Még folyamatban volt a török ellen vitt háború, midőn már a bécsi intéző körök nagyon behatóan foglalkoztak az ujonnan szerzett terület szervezésének kérdésével. Közjogilag el volt ugyan intézve a kérdés az 1687-iki országgyűlés azon végzése által, mely szerint ő felsége a töröktől visszahódítandó területen a magyar alkotmányt és kormányt lépteti majd életbe. Hanem azért nem szünt meg a törekvés oly állapotot teremteni meg a régi és az új Magyarországban egyaránt, mely az eddiginél jobban feleljen meg a császári ház dynastikus és hatalmi érdekeinek

Gr. Kollonics Leopold bibornok, ki noha magyar származású volt, egyike lőn a központosítás és az absolut kormány legbuzgóbb előharczosainak, magas egyházi állásának, tudományának és kétségbe nem vonható államférfiúi belátásának egész befolyásával egy határozott politikai czél elérésére működött közre, melyet terjedelmes munkálatban fejtett ki.³⁸⁶ Belátta, hogy a nagyszámú köznemesség az a tényező, mely leghatalmasabb oppositiót képez minden vallásos reactió ellen, és mely leghívebb őrzője a nemzetiségnek. Ezért csak a nagyobb birtokú nemességet kivánta meghagyatni kiváltságos rendnek, olyanformán, mint Ausztriában. A többi adó alá vettessék, úgy, hogy Magyarország körülbelől egyharmadát fizesse az örökös tartományok által fizetett összegnek. Nem is volt más mód a császári financiák kétségbeejtő állapotán segíteni, mint, ha a magyar nemességnek adómentességi jogát megszüntetik. Ez által hazánk bizonyára közelebb hozatik nyugoti Európa intézményeihez, de azon osztály, mely addig és azontúl is oly sokáig fentartotta a magyar nemzetet, elveszti politikai jelentőségét.

A terv kiterjeszkedik az egész belső kormány szervezetére. Jobb igazságszolgáltatást követel, mi nem csoda, ha meggondoljuk, mennyi a panasz magyar részről is a főtörvényszékek hanyagsága és megbizhatatlansága ellen. Ezen szintén a nemzeti elem rovására akart segíteni: német birák kinevezését követelte a magyarok mellé. Az ország nagyrésze majdnem néptelen – oda colonistákat kell behívni – első sorban németeket. A városokban csak németek lakhassanak. A német telepedőknek öt évi adómentességet kell engedni, a magyaroknak csak egyet. Minthogy dél felől ép akkor fogadták be az országba a ráczokat, a magyar nemzetiség mind szükebb határok közé szoríttatott.

Kollonics befolyása alatt a bécsi kormány nem elégedett meg az absolut kormánynak és a germanisatiónak előkészítésével és az odavezető utak és módok biztos megjelölésével. Mint bibornok különösen egyházának terjesztésére törekedett, ami különben is annyi idő óta egybe volt forrva a Habsburgok egész politikájával. Először csak az 1687. 21. törvénycikket hajtották végre és elvették a protestánsoktól az 1681 óta elfoglalt nagyszámú templomokat és iskolákat. Ezt különösen a felföld, a kuruczok diadalainak szinhelye sínylette meg. 1691-ben királyi rendelet eltiltotta a protestáns lelkészeknek a fiókegyházaikba való kijárást, és az egész isteni tiszteletet a földesurak ellenőrzése alá helyezte. Kollonics, mint a Rákóczi árvák gyámja, azoknak uradalmaiból kérlelhetetlenül kiűzte a protestáns papokat és tanítókat. A béke helyreállítása után, midőn az ország határa messze kiterjesztetett délfelé, gyökerében támadták meg a dunántúli protestantismust. A törvény betüje szabad vallásgyakorlatot engedett a végvárakban, úgyde az eddigiek már megszüntek azok lenni, tehát a protestantismust onnan látszólag törvényes alapon ki lehetett tiltani. Széchenyi Pál kalocsai érsek és veszprémi püspök elfogatta a veszprémi superintendenst. 1695 óta Kollonics volt a primás; ő és a buzgó nádor vetekedtek protestáns alattvalóik térítésében. Először a papokat és tanítókat üldözték, a pásztoroktól megfosztott nyájak nem igen állhattak ellen a jezsuiták és a földesurak egyesült erejének.³⁸⁷ A protestáns egyház legrégibb iskoláitól, mint p. o. Pápától fosztatott meg, helyébe mindenütt a jezsuiták léptek. Kollonics, a rend nagy pártfogója, tervében kiváló gondot akart fordítani a lelkészségek és velök kapcsolatosan a népiskolák berendezésére, hogy mindenütt mély gyökereket verhessen a római hit. A hol még nem lehetett kiküszöbölni a protestáns tant, ott legalább éreztették követőivel a katholikus vallás uralkodó voltát. A protestáns mesterembereknek részt kellett venniök a katholikus processiókban. Az új gyarmatoknak pedig meg akarták őrizni tisztán katholikus jellegét. Így p. o. Pest városa csak azon feltétel alatt nyerte meg privilegiumainak megerősítését, hogy ott csak római katholikus nyerhessen polgári jogot.

A gyarmatosítás, az alkotmány átalakítása és a protestantismus üldözése alapjaiban támadták meg a magyar nemzet lételét. Bécsi udvari körökben nem volt szó a magyar nemzet megsemmisítéséről; elégnek tartották azt politikailag és egyházilag teljesen függésben tartani.³⁸⁸ Hanem az is bizonyos, hogy a németek közt, a török háborúnak és a kuruczok felkelésének hatása alatt az a tan jutott kifejezésre, hogy az egész magyar nemzet sokszoros lázadásai által egészen elvesztette létjogát. A jogfosztás elmélete (Verwirkung) már akkor megszületett. Már a Wesselényi összeesküvése idejében, midőn a királyban lelkiismereti kételyek támadtak, azzal nyugtatták meg, hogy igazságos az egész ország bűnhődése fejei büneért. A sok rablónépet ki kell űzni az országból és helyébe más, hivebb alattvalókat telepíteni. Leghatározottabb kifejezője ez elveknek a Der in böhmische Hosen ausgekleidete ungarische Libertiner czímű 1688-ban megjelent röpirat.

Sehol sem volt a magyar nemesség s a császári sereg és politika közti ellentét oly szembetünő, mint az ujonnan visszaszerzett területen. Az, jogilag, nem szünt meg a régi földesurak birtoka lenni. Tényleg a hadi tanácsnak és a császári kamarának került igazgatása alá és, minthogy első sorban az udvar viselte a háború költségeit, indokoltnak látszott, hogy megfizettesse a birtokba jutást azokkal, kik jogukat addig nem érvényesíthették. Az ujonnan visszaszerzett területek berendezésével megbizott tanács (neoacquistica commissio), melynek élén Kollonics állott, az egyházi birtokot minden kifogás nélkül restituálta, de csak azon világi földesurakat elégítette ki, kik jogukat hitelesen bebizonyíthatták. Erre sokan nem voltak képesek, okleveleik elvesztése miatt és így birtokaik császári kézen maradtak. Hanem a többitől is bizonyos adót követeltek birtokba juttatás fejében.³⁸⁹ Ez is ellenmondott az 1687-iki törvénynek, de még jobban sértette annak szellemét, hogy a korona a Kiskunságot zálogba adta idegen birtokosnak – a német lovagrendnek – a Frangepán-féle uradalmakat pedig a gráczi kamara igazgatása alá helyezte. A Dráván túli megyék, Pozsega, Verőcze, Szerém és Valkó, egész külön igazgatás alá helyeztettek. Egyáltalában úgy látszott, hogy a magyar közjog ellenében a kormánynak fegyverre támaszkodó önkénye jut érvényre.

A neoacquistica commissio csak egyik eszköze volt az udvarnak, hogy a financialis zavarain segítsen. Állandóbb jövedelemre, és ezzel összefüggőleg az egész alkotmány megváltoztatására gondolt a kormány, midőn 1696-ban fontos tanácskozásra hívta Bécsbe a nemzet egyházi és világi előljáróit. «Melyre, meg kell vallanom, majd mind kétségbe estünk, valahogy oly erős kőkertben az hallgatás és bátorság miá egeszlen el fogunk nyomattatni; mindazáltal az Isten ő szent felsége egy méltóságos igaz, magyar hazájának és koronájának állhatatos hívét, papi méltóságban helyheztetettet, megbátorítván, törvényünkön fundált bölcs propositióval ellenünk indult haragját az felséges udvarnak annyira mitigálta, hogy majd öt heti fáradozásunk után egészen lecsendesítette.»³⁹⁰ Széchenyi Pál kalocsai érsek volt a magyar alkotmány e buzgó védője, ki Leopold császárra gyakorolt befolyása által még egyszer meghiusítá Kollonics centralisáló terveit.

Különben a magyar nemzetnek akkor nem a bécsi udvar elnyomása volt a legveszélyesebb ellensége, hanem a császári soldatescának kegyetlen dúlása. Ennek leirásával telvék akkori évkönyveink és emlékeink. Oly keserű nyelvök, oly élénk haragjok, hogy elbeszélésük szinte hihetetlennek látszik. De hallgassak meg e tárgyról a fennebb idézett röpiratot, melyet bizonyára senki sem fog a magyarok iránti barátsággal, vagy a császáriak ellen gyűlölettel vádolni. Így szól: «A német katonaság elnyomásával és elviselhetetlen követeléseivel, kicsapongásával és embertelen rablásával annyira nem ismer határt, hogy mindezen violentiák és barbár irgalmatlanságok leirására sok koncz papiros nem volna elég. Nem szabad allegoriának gondolni, hanem való tény, hogy a német katonaság zsarolásaival annyira vitte, hogy a magyaroknak előbb ökreiket, aztán földjeiket, végre gyermekeiket és nejeiket kell eladni, mert tagadhatatlan, hogy nem néhányan, hanem sokan eladják gyermekeiket a töröknek és az értök járó pénz a német katonának jut. Ezért nem is kell kérdezni, miért gyűlölik oly erősen a magyarok a német katonát, mert a hódolt helyeken e keresztyén név ellenségétől, a kegyetlen töröktől összehasonlíthatatlanul kevesebbet szenvedtek, mint a német katonaságtól. A hadi nép kihágásai pedig azért oly zabolátlanok, mert magok a főparancsnokok engedik meg magoknak a legrosszabb excessusokat, úgy, hogy alárendeltjeiket nem csak büntetlenség, hanem a nyujtott rossz példa által is rontják.»³⁹¹

A harmincz éves háború rémítő pusztításai újulnak meg e korban hazánkban. Az elnyomást még türhetetlenebbé tette, hogy azt idegenek gyakorolták. Számosan voltak az elégedetlenek, kik elhagyva földjeiket, félig mint rablók, félig mint hazafiak bujdostak. Éppen a zentai csata évében történt, hogy ily szabad hajdúk, kik Tököly felkelését akarták megujítani, Tokaji Ferencz vezérlete alatt elfoglalták Sárospatakot és Tokaj várát. Valódi pórlázadástól kellett tartani, és minthogy a politikailag érettebb elemek akkor nem gondolhattak az ország erőszakos felszabadítására, a magyar nemesség kezet fogott a német katonasággal, mely nemsokára erőt vett a felkelőkön.³⁹² Hanem azért a rend nem állott helyre, minthogy az elégedetlenség régi okai nem szüntek meg.

A karloviczi béke törvény ellenére magyarok részvéte nélkül köttetett, mi által ép oly sérelmessé vált, mint egykor a vasvári. Annyiban is hasonlit amahhoz, hogy szabad kezet engedett a császárnak a magyarok ellen, kiknek már Erdély sem foghatta pártját. Az sem lényegtelen, hogy Lengyelországban, melynek nemessége mindig lehetőleg elősegíté a hozzá annyi közös érdek által füzött északkeleti megyék politikáját, most a császár szövetségese, Szász Ágost, uralkodott. Elérkezettnek látszott az idő az egész financiális reform keresztülvitelére. Már 1698-ban 4 millióban határozták meg az adót, mely összegnek egy harmadát a nemesek fizessék. A Bécsbe hívott magyar urak tiltakoztak ez ellen és ez összeg kétségtelenül elviselhetetlen teher volt az országra nézve. Hanem azért az udvar elrendelte annak behajtását. Azon történetileg egész helyes elvből indult ki, hogy a magyar nemesség hadi kötelezettsége fejében élvezi adómentességét és hogy tehát az utóbbinak meg kell szünnie az előbbivel együtt. Csakhogy ez alapjában támadta meg a királyi eskü által biztosított alkotmányt.

Bár a nádor ellenmondott, 1699-ben elrendelték, hogy minden birtokos jövedelmének 16-od részét fizesse adó gyanánt. A következő évben a szegényebb nemesek ugyanazon adó alá vonattak, mint a jobbágyok, mi véget vetett azon sarkalatos törvénynek, hogy az úrnak és nemesnek egyenlő a joga. A kormány elméleti szempontból indulva ki, úgy akarta feltüntetni eljárását, mintha a köznépnek fogná pártját az urak ellenében, pedig a parasztra soha sem súlyosodott oly nehéz iga, mint akkor. Országgyűlésre többé nem volt szüksége és, minthogy a spanyol örökösödési háború kitörése még növelte financialis zavarait, 1702-ben általános fogyasztási adót írt ki. Az elégedetlenség oly magas fokra hágott, hogy még a meghunyászkodó nádor is ily szavakra fakadt: ha az önkény meg nem szünik, kétséges, megmarad-e Leopold királynak, ő pedig nádornak. Hanem, midőn már az udvar egészen megalapítottnak tartotta hatalmát, még egyszer meg kellett győződnie arról, minő erő rejlik a magyarság nemzeti és alkotmányos érzületében.

II. Rákóczi Ferencz felkelése.

A Habsburg-háznak Magyarországon túlnyomó hatalomra jutása egyenes következése volt azon európai állásnak, melyet az, a török legyőzése után, mint Közép-Európa legerősebb katonai hatalma elfoglalt. A magyar nemzeti ellenzék csak akkor számíthatott sikerre, midőn egy más európai nagyhatalom fogja lekötve tartani a császár erejét, mint addig a török. Már a Wesselényi által vezetett mozgalom megismerte, hogy e hatalom nem lehet más, mint XIV. Lajos birodalma. Akkor a franczia politika még tartózkodott a Habsburgok alattvalóinak lázításától, de, a mint a császár ellentétesebb állást foglalt el Francziaországgal szemben, azonnal létrejött az összeköttetés Tököly, Apaffy és a versaillesi udvar közt. A franczia seregben már 1692 óta egész huszárezred szolgált a császár ellen. Most a spanyol örökösödési háború XIV. Lajost és szövetségesét, a bajor választót, reá utalta a magyar nemzeti mozgalomra, mint a mely leghathatósabban béníthatja a császári udvar erejét.

Ahhoz, hogy a magyar nemzet mint egységes, de a császár ellen forduló politikai tényező léphessen ismét az európai államok sorába, oly egyéniségre volt szüksége, ki azon kiválóan monarchikus és aristokratikus korban méltóan képviselheti a külfölddel szemben. A Habsburgok történeti jogával szemben álló, más dynastikus jogot kellett felmutatni, melyet szintén ismer az egész Európa. Egymás után kihaltak azon családok, melyek a Habsburgok uralkodása alatt magokban központosították a magyar nemzet reményét s bizalmát. A Szapolyay és Báthory családoknak kihalt a fiága; sem Bocskaynak, sem Bethlen Gábornak nem maradt egyenes örököse. A dicső Zrinyi család utolsó férfisarja Kufstein börtönében sinylett. Hanem élt még egy férfiú, ki Erdély hatalmas fejedelmeinek, a Rákócziaknak és Báthoryaknak volt örököse, kinek anyja, Zrinyi Ilona, őseinek hirnevét saját tetteivel felujította, kinek mostoha atyja, Tököly, a nemzet vezére és fejedelme, függetlenségének és vallásos szabadságának reménye, kiben összefolyt mindazon érdek és érzelem, mely a magyar nemzetet Ausztriától függetlennek tünteti fel: II. Rákóczi Ferencz.

Rákóczi Ferencz 1676. márcz. 27-én született Borsi-ban, mint hasonnevű gyenge atyjának és a hőslelkű Zrinyi Ilonának fia. Atyja csak néhány hónappal élte túl születését, s a gyermek, kire Magyarország legnagyobb vagyona nézett, anyja oltalmára maradt bizva. Zrinyi Ilona családja traditióihoz hiven fejedelmi módon nevelteté fiát, kinek sorsában csak akkor állott be fordulat, midőn anyja Tököly Imréhez ment nőül. Mostoha atyját, kitől mint gyermek idegenkedett és ki őt minden esetre politikai czéljai eszközéül használta, még, ha nem is akarta feláldozni, kigyónak nevezi emlékirataiban.³⁹³ Csakhamar megismerkedett a háborúval, midőn Tököly őt magával vitte Pozsony ostromához. Midőn anyja Munkács várát védte, ő is ott volt nénjével, Juliannával együtt és május 22-én, Szt Ilona napján méltán köszöntötte fel ily szavakkal:

Inség bilincseit kerülő magyarság: Egy Munkács várában szorult a szabadság, Kit egy Zrinyi szivü tartott meg asszonyság, Hol vagy s hálát nem adsz az egész magyarság?!394

Midőn Munkács megnyitotta kapuit, annak hős védője gyermekeivel együtt Bécsbe vitetett, mint egykor Thusnelda Rómába. A bécsi csőcselék valódi triumphust akart ülni a nemes fogoly család fölött. A gyermekeket csakhamar elszakították anyjuktól, Juliannát klastromba zárták, a 12 éves Ferenczet a csehországi Neuhausban lakó jezsuiták nevelésére bizták. Itt szakad vége Rákóczi nyugodt boldogságban lefolyó gyermekkorának. Minden rokonától és barátjától elszakítva, idegenek közt gyorsan meg kellett tanulnia az önmagán való uralkodást, indulatainak és szenvedélyeinek fékezését. Anyját többé nem láthatá. A klastromi nevelés befejezése után egy ideig a prágai egyetemet látogatta, és egész lényét benső vallásosság hatotta át. Nem csuda, ha gyámja, Kollonics, azt remélte, hogy a Rákóczi-család utolsó férfisarja klastromban fogja befejezni életét, mi által kettős czél lesz elérve: az óriási uradalmaknak a Fiscus vagy a jezsuiták kezére jutása, és a magyar oppositiónak természetes fejétől való megfosztása. Hanem Rákóczi, sógorának, Aspremont grófnak, ki nővérét a gyám akarata ellenére nőül vette, befolyása alatt, ellenállott minden erre vonatkozó tervnek. Testileg, lelkileg szép, egészséges ifjúvá fejlődött, ki rendkívüli ügyességgel tudta elaltatni az udvarnak ellene mindig éber gyanúját. A hosszú távollét alatt majdnem elfelejtette a magyar szót és, mint állítják, gyakran a legerélyesebben kifejezte, mily idegen azon nemzethez.

Olaszországban tett utazása 1693–94-ben nagy mértékben művelte elméjét és erősítette jellemét. A mint visszatért, a császár, ki úgy látszik rokonszenvvel viseltetett irányában, már a törvényes idő előtt nagykorúvá nyilvánította, és a fiatal herczeg, mint Magyarország első mágnása, Bécsben lépett a nyilvános életbe.³⁹⁵ Nemsokára Magyarországba jött, mint Sáros vm. örökös főispánja és még 1694 őszén nőül vette Sarolta Amália hessen-rheinfelsi herczegnőt. E házasság nagyon emelte tekintélyét, a mennyiben Németország egyik legrégibb családjával hozta összeköttetésbe. Bécsben rossz néven vették tőle, hogy a császár tudta és beleegyezése nélkül házasodott. Hanem a császár kiengesztelődött és Rákóczi nejével együtt magyar jószágaira költözhetett, honnan csak időnként rándult Bécsbe. Egészen idegen volt még nyelvre és viseletre, és senki sem hitte felőle, hogy érzi a haza sebeit. A Tokaji által vezetett felkelés részvevői jobbágyai voltak, kik támogatására számítottak, de ő elmenekült a felkelés elől egyenesen Bécsbe és, hogy annál jobban kitüntesse hűségét, a császárnak gyóntatóatyja, Manegatti jezsuita által birtokait cserében felajánlotta az osztrák tartományokban vagy a birodalomban fekvő valamely fejedelemségért. A magyarok társaságát kerülte, úgy, hogy ezek minden cselekedetét nemzete megvetésének tulajdonították. A császárt pedig az említett ajánlat által, egészen megnyugtatta, úgy, hogy az kijelenté, hogy semmi esetre nem egyezhet a cserébe, mert Rákóczi nagyobb szolgálatokat tehet neki Magyarországon, mint egyebütt.³⁹⁶

Rákóczi visszatért Magyarországba s jószágainak és jobbágyainak kétségbeejtő állapota mind nagyobb elkeseredést keltett benne a német katonaság ellen. Az szállotta meg családi várait, mi nagyon sértette büszkeségét, mert, bár alattvalója Leopoldnak, nem szünt meg magát souverain fejedelemnek tekinteni. A császári tisztek közül, mint gyanította, vagy tudta, többen egyenesen kémekül voltak azon vidékre rendelve. Ily viszonyok közt találkozott az északkeleti megyék hazafias főnemességével, mely benne tisztelte természetes fejét. Ung megyének főispánja, székesi Bercsényi Miklós gróf, rendkívüli tehetséggel megáldott, nagyravágyó és tűzlelkű férfiú, csakhamar nagy befolyást gyakorolt az ifjú fejedelem fogékony lelkére, ki annyi időn át rejteni tudta a vett sérelmeken való felháborodását. Az alkotmány újabb meg újabb sérelmei végre azon határozatot érlelték meg benne, hogy összeköttetésbe lép családjának és nemzetének természetes pártfogójával, XIV. Lajossal. Ő nem annak bécsi követét, a később oly hiressé vált Villars-t választotta megbizottjául, hanem egy belga kapitányt, Longueval-t, ki hű barátjának mutatkozott és kinek utazása hazájába kedvező alkalmat nyújtott a versaillesi udvarral való levelezés megkezdésére. Longueval útnak indult e levelekkel, s feleletet hozott, de azzal együtt Linzben elfogatott. Valószinű, hogy csak azért indult el, hogy a válasz által megismerkedjék a bécsi udvar XIV. Lajos terveivel. Maga Rákóczi később azt állította Longuevalról, hogy az, mint a jezsuiták megbizottja járt el. Bizonyos, hogy donatiót nyert. Az udvar nem késett azonnal szigorúan eljárni az elégedetlenek ellen. Rákóczit nagysárosi kastélyában fogták el (1701 ápr. 18-ának éjjelén) s Bécsújhelybe vitték, azon börtönbe, melyben harmincz évvel előbb nagyatyja, Zrinyi Péter sinylett. Bercsényinek sikerült Lengyelországba menekülnie. Elfogtak még két Vay testvért, Szirmay Istvánt és másokat. A császári udvarra nézve elérkezett a várva várt alkalom: törvényes alapon a büntető igazság kardjával járni el azok ellen, kik legveszélyesebb politikai ellenfelei voltak. Még új volt a Zrinyi-Frangepán-Nádasdy esete, s a kormány ugyanazon alapon fogta pörbe Magyarország reményét, mint egy emberöltővel előbb a magyar aristokratia fejeit.

A per megindítására maga Bucelini gróf, a császári főkanczellár ment Bécsújhelyre. Rákóczi kijelenté, hogy mint fejedelem csak a német birodalom előtt, vagy a magyar országgyűlés előtt köteles megjelenni. Mind ő, mind fogoly társai tagadták a bűnös összeesküvést s leveleik által csakugyan nem lehetett rájuk bizonyítani a vádat. A legtöbb német fejedelem közbenjárt érdekében, épúgy Vilmos angol király. Nem volt ellene más tanu, mint Longueval, kit magyar törvényszék nem fogadott volna el annak, mert magyar nemes ellen idegennek tanutétele törvény szerint semmisnek tekintetett. Mégis meg volt győződve arról, hogy a császári udvar vesztét akarja és örvendve fogadta őrének, a porosz születésű Lehmann kapitánynak ajánlatát, hogy őt menekülni segíti. A menekülés sikerült (1701 nov. 7.) és Rákóczi biztonságban volt Lengyelországban, midőn szerencsétlen megmentőjét kegyetlen módon kivégezték.

Varsóban ismét találkozott Bercsényivel és a franczia követ hathatós oltalmába fogadta. A hazától egészen el volt zárva, csak 1703 tavaszán jött hozzá két magyar nemes álruhában, őt felszólítva, álljon a halálig kinzott magyar nép élére. Elhatározta a felkelést és támogatást nyert a franczia követ és több lengyel főúr részéről.

Magyarországon a kormány minden tekintet nélkül életbe léptette önkényes terveit. Láttuk már, hogy ez időben hozta be a nemesek adózását és a fogyasztási adót. A protestánsok üldözése folyton tartott. Az ország belsejében levő várakat lerombolták, hogy azokat egy lehető felkelés ne használhassa fel támaszpontul. A császári őrségek nagy része kivonatott az országból, hogy a francziák ellen harczoljon, de oly nagy volt a rettegés, hogy fegyveres nemesi felkelésre nem lehetett gondolni. A császár 1703 ápr. 30-án, Zrinyi, Frangepán és Nádasdy lefejezésének évfordulóján, halálos itéletet mondott ki Rákóczi ellen, kit távollétében méltóság- és jószágvesztésre itélt. Akkor már fegyverben állott az északkeleti megyék parasztsága és Rákóczi egy 1703 május 12-én kelt kiáltványával fegyverre szólítja nemzetét. Általános felkelésre azonban nem lehetett gondolni. Károlyi Sándor, mint Szatmármegye főispánja, a megyei nemesség élén megtámadta és szétverte Dolhánál Mármarosban a lázongó pórcsapatokat. (1703 jun. 7.) A felkelők Rákóczi zászlói alatt harczoltak.³⁹⁷

A fejedelem közvetlenül a vereség után, annak hatása alatt lépte át hazája határát Klinecznél Beregmegyében, 1703 jun. 16-án. Bizonyára nemcsak a hazai viszonyokat tekintette, hanem az általános európai helyzetet, mely kiválóan kedvezett vállalatának. Villars Bécs felé készült, a bajor választó Tirolba. A császár seregei mindenhol a legrosszabb karban, a magyar várakban csekély, vagy semmi őrség. Hozzá tóduló ruthén jobbágyaival Munkács elfoglalására sietett, de ősi várának falai alatt vereséget szenvedett. A császári udvarnak, vagy a hű magyar uraknak erélyesebb fellépése akkor még csirájában elfojthatta volna a forradalom kisérletét. De a német vezérek irigykedtek egymásra, a magyar urak pedig már nem idegenkedtek annyira a pórfelkeléstől, mióta Rákóczi lett annak vezére. Közülök a legbuzgóbb, Károlyi, büszkeségében sértve jött vissza Bécsből, hol nem igen tulajdonítottak nagy fontosságot diadalának. Így mind több elégedetlen gyűlt Rákóczi táborába, elégedetlenben pedig akkor Magyarországon nem volt hiány. Károlyi egyenesen ki is jelenté a császárnak, hogy minden megye és az egész hajduság egyesülni fognak Rákóczival, ha csak őket ő felsége meg nem vigasztalja.³⁹⁸

E vigasztalás nem következett be, és a pórfelkelés, mely eleinte maga választotta vezérek alatt dúlt és melynek ellenében még Debreczen városa is a császári tábornokhoz fordult segélyért, mind nagyobb mértéket öltött. A szomszéd megyék nemesei nem tartottak már Dózsa lázadásának megújulásától és csak a szomszéd német őrségek tartották őket hűségben. A mint a kuruczok egymásután elfoglalták Nagy-Kállót, Husztot, Nagy-Károlyt és Somlyót, Mármaros-, Szabolcs- és Zemplénmegyék a forradalomhoz csatlakoztak. Külső segítségben nem volt hiány, XIV. Lajos 100,000 livret küldött minden hónapban és bizonyára minden kiadása közt ez volt a legjövedelmezőbb. A tiszántúli vidék számos nemessége, a hajduk, jászok és kunok katonás szervezetű községei fegyvert fogtak. Már szeptember végén azt írja a bécsi angol követ, Stepney, udvarának: ez a forradalom a legnagyobb, mely valaha dúlt e királyságban. Már az 1703. év folyamában átterjedt Erdélybe is. A franczia segítség, a hozzá pártolt nemesség és a zászlói alá álló német zsoldosok lassankint rendes sereggé alakították az eleinte szervezetlen tömeget. Rövid idő mulva hozzá csatlakozott a hatalmas Károlyi Sándor is (okt. 15-én). A gyors lovascsapatok gyorsan átszáguldottak a felvidéken, hol lelkesedéssel fogadta őket mindenki és Károlyi csapatja 1703 karácsonyán betört Ausztriába és rettegteté Bécset. A felvidék városai egymásután megadták magokat, az egri püspök a felkeléshez csatlakozott. Magyarország legnagyobb része Rákóczi vezetése alatt állott.

Rákóczi manifestuma, melyet 1704 január elején bocsátott ki, világossá teszi azon okokat, melyeknek a felkelés gyors sikerét köszönheté. A «Recrudescunt diutina, inclyti regni Hungariae vulnera» kezdetű kiáltvány, melyet a fejedelem titkára, Ráday Pál szerkesztett, egyike a magyar történet legnevezetesebb okleveleinek. «Megújulnak a nemes magyar nemzet régi sebei és e sebeket fegyverrel kell kivágni, mert félő, hogy különben az ausztriai ház végzetes uralkodása alatt erőt vesznek a testnek még ép részein.» Menti az országot azon vád ellen, mintha csak lázadni akarna. «Tudja az egész világ, mi indította fegyverfogásra e ház ellen a Báthoryakat, Bocskayt, Bethlent, a Rákócziakat és Tökölyt.» Mindig az országos törvények felforgatása volt az ok. Elsorolja a nagy, már ismételtük sérelmeket és így végzi be: A törvénynyel és törvényszékekkel már nem törődik senki, az árvákat elnyomják, az özvegyeket kifosztják, nőttön nő a zűrzavar. A nemzetet a vallásos viszály megújítása által szakították ketté, hogy uralkodhassanak fölötte. Idegenekre ruházták a leggazdagabb javadalmakat, kik elhanyagolják a nemzet lelki építését. A gyűlések mellőzése legbiztosabb jele az ország szolgaságának és most már nem gyűlések, hanem hatóságok (dicasteriumok) végeznek a legfontosabb ügyekben. Mit akar a bécsi kormány? megmutatta legújabb rendelkezései és az eperjesi vértörvényszék által. Az országos sérelmek után Rákóczi a saját maga ellen elkövetett bántalmakat sorolja el. Törvény és hitlevél ellenére itélték el. «Száműzve van ott az igazság, a hol az elfogult lélek vak dühe határoz.» Mindezen okok fegyverfogásra birták a magyar nemzetet. «Hazánk felszabadítására szivesen áldozzuk fel életünket, vagyonunkat, örömest ontjuk utolsó csepp vérünket. Kijelentjük Isten, az angyalok, a szentek és a keresztyénség színe előtt, hogy nem vezet uralomvágy, sem nyereség reménye, sem ambitió.» Istenben bizik, hogy biztos béke révébe fogja vinni az igazság ügyét.³⁹⁹

A háború. A szécsényi gyűlés.

Nem volt titok a világ előtt a magyarok ügyének igazsága, sem az a veszély, mely győzelmeikből a császár hatalmára hárulhat. Magok a császár szövetségesei, az angolok és hollandusok vették kezökbe a közvetítést. Természetes védői voltak a protestáns hitnek, és ez, valamint szabad alkotmányuk ajánlotta őket a magyarok előtt, másrészt pedig a császár is hallgatott reájok, mint szövetségeseire. De nem csak idegenek jártak közbe, hazafiakban sem volt hiány, kik egyrészt a nemzet igazságos követeléseinek teljesítésére unszolták az udvart, másrészt a forradalom túlzásainak akarták elejét venni. Ezek közt Széchenyi Pál, a hazafias kalocsai érsek játszotta a legfőbb szerepet, kit maga a császár szólíttatott fel közbenjárásra. Rákóczi külföldi hatalom garantiája nélkül nem volt hajlandó békét kötni, abba pedig a császár semmi módon nem egyezett. A sokszor megújított alkudozások, melyeknél különösen Stepney mutatott sok jóakaratot és belátást, mind eredmény nélkül végződtek. Igen nehéz dilemmát kellett megoldani. A magyarok a történet tanúságára hivatkozva kijelentették, hogy a Habsburg-ház igéreteiben nem bizhatnak, ha azoknak megtartását nem biztosítja külföldi hatalmak jótállása. A császári udvar ellenben késznek nyilatkozott minden alkotmányos engedményre, de nem egyezhetett sem a külföldi garantiába, mely egyaránt veszélyessé válhatik Bécsre, mint Magyarországra nézve, sem Erdélynek újra önálló fejedelemséggé válásába. Nem maradt hátra más, mint a háború folytatása, mire Rákóczit és Bercsényit különben is unszolta XIV. Lajos.

Az 1704. évben Dunántúlra is elhatott a forradalom. Károlyi csapatjaihoz csatlakozott a vidék nemessége és a részben lerombolt várak egymásután megnyitották kapuikat. Az udvar, látván, hogy már nagyon kevés magyarban bízhatik, az újonnan letelepített ráczokat és a horvátokat szólította fegyverre. Az előbbieket Rákóczi is szerette volna megnyerni ügyének s egy ideig volt is kilátása, hogy semlegesek maradnak, de Pécs városa rácz lakosságának felkonczolása a kuruczok által (1704 tavaszán) véget vetett a két nemzet jó viszonyának. A horvátokat egyrészt bánjoknak, a vitéz Pálffy Jánosnak befolyása, másrészt katholikus buzgalmuk tette az udvar kész eszközeivé. A császári tábornokok, kik között különösen Heister tünt ki tehetsége és kegyetlensége által, visszafoglalták a Dunántúl nagy részét és Koronczónál, Győr közelében, 1704 jun. 13-án legyőzték a felkelőkhöz pártolt Forgács Simon grófot. Azontúl a pannoniai vidéken kérlelhetetlen harcz dúlt a két fél közt és a török uralom alól csak imént felszabadult tartomány ismét borzasztó pusztulásnak lőn színhelye. Mindeddig Rákóczi minden törvényes alap nélkül harczolt, mert az arany bulla azon záradéka, mely felkelésre jogosítja a szabadságában sértett nemest, már nem volt érvényben. Ezért reá nézve, közjogi szempontból, nagyon fontos volt, hogy Erdély rendjeinek nagy része a gyulafehérvári gyűlésen 1704 jul. 6. őt választá meg az ország fejedelméül.⁴⁰⁰ Erdély külön fejedelemsége alig egy évtizeddel előbb szünt meg, még élt emléke úgy a hazában, mint a külföld előtt. Mint erdélyi fejedelem teljes joggal léphetett fel az elnyomott magyar szabadság védője gyanánt, mert a bécsi, nikolsburgi és linzi békekötések csakugyan nem voltak végrehajtva.

A felkelésnek saját erején kívül a pillanatnyi európai helyzet adta meg a túlsúlyt. A franczia-bajor combinatió 1703-ban és 1704 elején erősen veszélyezteté a császár örökös tartományait. A hochstädti csatának abban áll történeti fontossága, hogy általa ismét a császárnak és szövetségeseinek hatalma kerekedett fölül. Maga Rákóczi is belátta e fordulat végzetes voltát. «Már akkor kételkedtem a magyar háború szerencsés kimenetelében, a császári fegyvereknek a bajor és franczia fölött Hochstädtnél nyert diadala miatt már nem remélhetém, hogy azokkal egyesüljek, sem azt, hogy magyar királylyá válaszszák a bajor választót, mire őszinte szívvel törekedtem. E reménytől megfosztva, nem maradt már eszközöm, hogy Erdélyt az osztrák házzal való egyesség által nyerjem meg.»⁴⁰¹

A felkelés vezéreinek rendkívüli tapintatot és munkásságot kellett kifejteniök. Szervezett hadat kellett teremteni, azt ruházni, fizetni és élelmezni. Ki kellett békíteni a katholikus fejedelemmel a nagyrészt protestáns rendeket, a nélkül, hogy az ezeknek tett engedmények visszatetszést okozzanak Versaillesban és Rómában. Végre meg kellett egyeztetni az egyaránt nagyravágyó, de nem egyenlő képességű vezérek érdekeit. Rákóczinak rendkívül sympathikus személyisége volt a legfontosabb kapocs, Bercsényi ellenben ellenségévé tette a legtöbb vezért. A rendes császári sereggel szemben, melynek gyalogságával és tüzérségével nem mérkőzhettek a felkelők vitéz, de fegyelmezetlen lovascsapatai, nyilt csatában csak ritkán vívtak ki diadalt. Inkább portyázások, meglepések, merész fordulatok által győztek, a régi magyarok módjára. Rákóczi igen sok munkát és költséget fordított rendes gyalogságnak és tüzérségnek betanítására, de az többnyire idegen elemekből állott és többnyire vereséget szenvedett, míg az eredeti módjára hagyott lovasság megtartotta és növelte régi vitézi hírnevét. Rákóczinak 1704 nov. 16-án sikerült elfoglalni a fontos Érsekujvárt, de nemsokára, deczember 26-án, Nagy-Szombatnál, Heister által, vereséget szenvedett és meggyőződött arról, «hogy táborában senki sem ért a hadviseléshez». Hanem a császári hadak csekélysége és a franczia háború lehetővé tették, hogy a magyarok 1705 elején ismét Bécsig száguldjanak és elfoglalják majdnem az egész országot.

Eger volt ez időben a fejedelem főhadiszállása. Ott intézkedett fő embereinek tanácsával a pénzügy felől. Papirpénz még ismeretlen volt, s minthogy a bányák jövedelmét külföldre kellett küldeni hadiszerek vásárlására, rézből vertek nagymennyiségű pénzt (az úgynevezett libertasokat), melyet belső értékét messze felülhaladó árban hoztak forgalomba. A franczia követnek, Desalleursnek jelentése szerint akkor 45,000 ember szolgálta Rákóczit, kik közül azonban csak 1400 lovas és 5300 gyalog volt rendesen felfegyverezve. Nem csuda, ha szívesen alkudozott és kész volt a békére, némileg elfogadható feltételek mellett.

I. József császár és magyar király.
Egykorú névtelen rézmetszet után.

Új kilátást nyitott a hazafiak előtt Leopoldnak 1705 május 5-én történt halála. József királyt erélyes és nagytehetségű ifjúnak ismerték, ki helyre akarja állítani a békét és nem áll annyira a papok uralma alatt, mint atyja. A fiatal király csakugyan mindjárt trónra lépése után tudatta a nádorral, hogy egészen hitlevele és a törvények szerint fog uralkodni, s annál inkább számít engedelmességre, mert neki a volt törvénysértésekben semmi része. Heister visszahívása által meg is mutatta, hogy rosszalja a hadviselésnek barbár módját. Rákóczi szép levélben fejezte ki készségét a fegyver letételére, de tovább az ügy nem haladt. A felkelésnek az örökös királyságnak eltörlése és az ellenállási jog visszaállítása volt főczélja, abba pedig József nem egyezhetett bele. Rákóczit a franczia fegyverek újabb eredményei és XIV. Lajos igéretei bátorították. A felkelés ügyének szervezésére 1705 szept. 1-ére országgyűlést hirdetett a Rákosra. Annak megnyitásáig a Dunántúlt akarta elfoglalni, de ott vezére, a vitéz Bottyán János (Vak Bottyán), kudarczot vallott. Majd Leopoldvár ellen fordult, de Pudmericznél (1705 aug. 11.) vereséget szenvedett az új császári vezértől, Herbevilletől, ki újra ellátta a szorongatott várat. Herbeville akadály nélkül vonulhatott végig kicsi, de rendes seregével az egész országon, Erdélybe.

A Rákosra hirdetett gyűlés Szécsényben tartatott meg s nem csak a belső ügyek rendezésével, hanem a békealkuval is foglalkozott. Megjelent ott 27 vármegyének követe, több főúr, de csak egy püspök, az egri. Rákóczi lemondott és a gyűlésre ruházta addigi hatalmát. A gyűlés nem idegenkedett a békétől, de nem akart hódolni az ország teljes biztosítása nélkül. Minthogy még nem szakadtak el nyiltan a királytól, de tényleg fegyverben voltak ellene, ez állapotnak, mely a magyar alkotmány keretébe már nem fért, megfelelő formát kellett találni. Ezt a lengyel nemesség példája nyújtotta, melynek aristokratikus féktelensége a törvénynek állott oltalma alatt. Bercsényi indítványára a rendek szövetséget (confoederatio) alapítottak, s vezérlő fejedelmökül egyértelemmel Rákóczit választották meg. A szövetség tagjait szoros eskü tartotta össze. A fejedelem mellett, annak indítványára, külön 24 tagú tanács intézte, szintén lengyel példa szerint, a szövetség ügyeit. A szövetség oklevelei közül egyet elküldöttek a lengyel primásnak, egyet pedig a hannoverai választónak. Ez is mutatta, hogy a szövetség tagjai nem fellázadt alattvalóknak, hanem egy független nemzet tagjainak tekintették magokat.

Egy tekintetben a szécsényi gyűlés egyik legszebb lapját teszi hazánk történetének. Majdnem két századon át dúlt már a vallásos viszály és a vallásos meggyőződés a legfontosabb politikai tekintetekben elválasztotta a nemzetet, melynek oly nagy szüksége lett volna egyesítésre. A felkeléseknek mindig a protestantismus adta meg sajátos szinezetét, a király ügyét a katholikusok tartották magokénak. Igaz, hogy Zrinyi, Nádasdy és Frangepán katholikusok voltak, de a későbbi kurucz felkelésnek ismét majdnem kizárólag protestánsok voltak a harczosai. Most a buzgón katholikus Rákóczi és a szintén katholikus Bercsényi alatt, legnagyobb részt kálvinista magyarok harczoltak honuk szabadságáért. A vezérek személye biztosította az egyik félt, a sereg a másikat. A közös hazafias érzés előtt ledőltek a vallásos ellentét által emelt választófalak. A gyűlés a régibb 1608., 1647. és 1659-iki törvények alapjára állott és a földesuraknak az 1681. törvény által engedett jogot úgy értelmezte, hogy annak alapján ne nyomhassák el a lelkiismeret szabadságát. Szépen fejezi ki a vallásos béke eszméjét a Rákóczi által veretett emlékérem, melynek egyik oldala a három felekezet papját mutatja, a mint élesztik egy oltár tüzét, e felirattal: «Közreműködnek, hogy táplálják» (a szeretet tüzét), a másikon pedig e mondatot: «A vallásoknak a szabadság által lelkesített egyetértése.»⁴⁰²

A gyűlés felhatalmazta Rákóczit a békealku folytatására és befejezésére, a ratificatiót a szövetségnek tartván fenn. Különösen egy határozata nehezítette meg a béke létrejöttét, az, mely honárulónak jelentett ki mindenkit. ki nem csatlakozik e szövetséghez. Ez által gyökerében támadtatott meg a hazafias királyi párt. Hogy más példát ne mondjunk, Széchenyi Pál is honárulónak nyilváníttatott. Pedig a szövetségnek nem volt annyi hatalma, hogy egész Magyarországot zászlója alá egyesítse. Épen a gyűlés idejében vonult át Herbeville az országon, s Rákóczi sietett, hogy legalább Erdélyt megvédje. Jól megerősítette a karikai szorost, de Herbeville Zsibónál támadott és bevette a kuruczok készületlen sánczait (1705 nov. 10.). Diadallal vonult be Kolozsvárra, hol a fejedelmet várták, kinek tiszteletére még a jezsuiták is emeltek diadalkaput dicsőítő felirással. Az 1705-iki hadjárat épen megfordított képét mutatja az előzőnek. Akkor Erdélyben terjedt a felkelés, míg elveszett a Dunántúl, most ellenben Bottyán diadalmaskodott délnyugoton, míg Erdélyben Herbeville és Rabutin véget vetettek a felkelésnek.

Az ónodi gyűlés. A felkelés hanyatlása.

Minthogy az angol és hollandus diplomatia a császárnak egész erejét a franczia ellen kivánta fordíttatni, nagy buzgóságot fejtett ki a békealkudozások körül. A szécsényi pontok értelmében Nagy Szombaton gyűltek össze a diplomaták, hanem Stepney minden fáradozása ellenére sem jött létre egyesség, mert a magyarok az 1687. törvények eltörlését és a külföldi garantiát követelték. Erdély különállásába már annál kevésbbé egyezhetett az udvar, mert ez ország kezében volt. József ünnepélyesen kijelenté, hogy sajátos törvényei és alkotmánya szerint fogja kormányozni a magyar nemzetet és ezáltal elvonta a felkeléstől a törvényes alapot. Hanem a vezérek nem akarták letenni a fegyvert, s a történet tanuságára hivatkoztak, mely azt bizonyítja, hogy az osztrák ház uralma okozott minden bajt Magyarországon. XIV. Lajos a legnagyobb igéretekkel hitegette őket, jól tudván, mily előny reá nézve, ha a magyar felkelés leköti Ausztria erejét. Tényleg a francziák a magyar felkelésnek tulajdonították, hogy akkor el nem vesztették Elsasst.⁴⁰³

Bár Rákóczit követe a versaillesi udvarnál, Vetési, több ízben inté, ne bízzék a francziában, hanem igyekezzék jó föltételek mellett békét kötni, a fejedelem még is azon végzetes hibába esett, hogy többet hitt XIV. Lajosnak, mint a törvényes magyar királynak. A franczia diplomatia előtt eszköz volt Rákóczi és a magyar szabadság, nem czél. Vetési 1706 május 10-én így ír Brüsselből: «Bizony félek, hogy vízre ne vigyen bennünket a franczia, ha nagyságod erősen nem fogja vele a dolgot, meglátja, hogy kijátssza a szerződés megkötését, melytől függ az haza boldogulása. Abban munkálkodik kegyelmes uram, hogy mind nagyságodat, mind az hazát árokba ejtse, melyből sem ereje, sem akaratja nincsen, hogy az hazát és nagyságodat kisegítse. Emberi módon szólván, lehetetlenség, hogy a király elébbeni elvesztett felsőbbségét visszanyerje; és általlátja ő azt, hogy nem lehet neki az haza és nagyságod kivánságit teljesíteni; azért nem akar az hazával és felségeddel szerződni; de minthogy a magyar fegyverkezés nagy hasznára vagyon, fog abban munkálkodni, hogy az hazát és nagyságodat az hadakozás folytatására reá vegye mindaddig, míg az hazával és nagyságoddal az árkot általugrassa, mely még eddig a bécsi udvarral való megbékélésre utat és nyitott kaput tartott.»⁴⁰⁴ Lajos nem akart szerződni fellázadt alattvalókkal, azt követelte, hogy a szövetségesek előbb szakadjanak el nyilvánosan az osztrák háztól. Pedig a franczia hatalomra nézve egy év sem volt végzetesebb, mint az 1706-iki. A ramilliesi és turini csaták alapjában rendítették meg Lajos tekintélyét és őt saját országa a védelmére szorították. Épen ez időben is folytatták a békealkut, de minden eredmény nélkül, bár a császár Rákóczi nejét is férjéhez küldte, ki bécsujhelyi fogsága óta nem látta. Személyesen a legjobb feltételeket nyerhette volna, de ő nem akart lemondani az erdélyi fejedelemségről. A bécsi ministerek pedig, ismervén urok hatalmát és Francziaország gyöngeségét, szinte örvendettek a háború folytatásának, mely lehetővé fogja tenni Magyarország teljes leigázását. Joggal mondhatá, hogy előtte nem családjának nagysága volt a czél és nem azért, hanem hazája szabadságáért kezdte a háborút. Hiába mondá neki Wratisláw minister, hogy Francziaország csak menhelye a bukott fejedelmeknek; lekötve tartá őt XlV. Lajos nagysága. A koczka el volt vetve, inkább akart bukni, mint békélni. A háború az 1706. évben elég szerencsésen folyt. Esztergomot bevette, Kassát, melyet Rabutin ostromolt, felmentette. Erdély, a fővárak kivételével újra meghódolt. Az év vége felé Rozsnyón összegyűlt kormánytanács a franczia szövetség elérése végett jónak tartá a függetlenség kimondását s e célból 1707 május 1-ére gyűlést hirdetett Ónodra.

Az 1707. év elején Rákóczi Erdélybe ment, hogy beigtattassa magát fejedelemségébe. Nagy pompával fogadták és az új fejedelem nemesi társaságot szervezett erdélyi ifjakból, kik a franczia minta szerint testőrei lettek. Nem ment oly simán a dolog a felső Dunánál, hol Bercsényi Leopoldvárat fogta ostrom alá. Stahremberg Guidónak sikerült e fontos vár élelmezése és felmentése. Kecskemétet pedig ápr. 3-án feldúlták a ráczok.

Erdélyből egyenesen az Ónoddal szemben, a körömi mezőn gyülekező rendekhez ment a fejedelem, hol «ebben a magyar világban nem sokszor látott pompával üdvözölték (máj. 24.)». Először a pénzügyet rendezték. Az ország jelentékeny adót szavazott meg, évi 2 milliót. A rézpénz forgása ellen nagy volt az elégedetlenség, melyet különösen Turócz megye szitott külön körlevél által. Rákóczi mindebben a bécsi udvar ármányát látta, mely őt békére akarja kényszeriteni. A megye követei, Rakovszky és Okolicsányi, mentették eljárásukat. A gyűlés hallgatott, mit Rákóczi az ellenzék helyeslésének tekintett. Elkeseredésének a fejedelem szenvedélyes szavakban adott kifejezést. Bercsényi és Károlyi kardot rántanak, Rakovszkyt megölik, Okolicsányi megsebesül (1707 jun. 6.). A rendek másnap elhatározták Turócz megye megsemmisítését, területét felosztották, zászlóját összetörték, Okolicsányit lefejezték. Megmutatták, hogy a mérsékletnek és alkunak már nem akarják hallani szavát.

Junius 14-én a gyűlés lelkesedéssel fogadta el a függetlenségi nyilatkozatot. «Proclamatum est: Eb ura fakó; mai napságtól folyvást József nem királyunk, abrenunciálván mindenekben ellene, inkább egy óra alatt elveszünk, semmint örökös jobbágyságot viseljünk.» A terjedelmes függetlenségi nyilatkozat az 1687-iki végzések törvénytelenségével magyarázza meg a nemzet eljárását. «Declaráljuk azonkivül és kiadjuk, hogy mindazokat a hazánk fiait publikus és nyilvánvaló ellenségünknek fogjuk tartani, valakik két hónapok elfolyása alatt confoederationkba beállani nem akarván, az ausztriai ház hűségében megállapodnak.»⁴⁰⁵ Nemcsak a király ellen fordult a harag, hanem a hozzá hű hazafiak ellen is. Pedig: «nem tetszék sokaknak a conclusum, de a turóczvármegyei követeknek siralmas példája szemek előtt forogván, senki nem mere ellenkezőt szólani.»⁴⁰⁶ A gyűlés Erdély követségének fogadása után junius 22-én oszlott szét. Rákóczi megmaradt fejedelemnek, Bercsényi, a túlzó párt feje, lett főhadvezér. Tényleg nemesi respublikát alapítottak meg, de külföldi segély megnyerése végett készeknek nyilatkoztak a bajor választót emelni a magyar királyságra. A gyűlés végzései ellen erélyesen tiltakozott a nádor és a magyar főpapság és főnemesség legnagyobb része.

A háború tovább folyt és különösen a Dunán túl nagy eredményeket vivtak ki a Bottyán és Bezerédj Imre által vezetett kuruczok. Hanem nyilt csatában nem mérkőzhettek a császáriakkal; és, mint két év előtt Herbeville, úgy most Rabutin serege vonult át az országon. Rákóczi és Bercsényi lázasan kerestek külföldi szövetséget, de csak Péter czárt nyerhették részökre, ki, bár eredmény nélkül, felszólította a ráczokat, álljanak a magyarokhoz. XIV. Lajos ellenségei által szorongatva nem fizette már a subsidiumokat. József ellenben, hogy megmutassa, mily nagy még pártja a magyarok közt, 1708 elejére országgyűlést hivott össze Pozsonyba. Seregének vezetését ismét Heisterre bizta. Rákóczinak az volt terve, hogy Sziléziába törjön és ott felkelésre birja az elégedetlen protestánsokat és csatlakozásra a porosz királyt, kinek fiát megkinálta a magyar koronával.⁴⁰⁷ Trencsén felé vonult, mintha e várat ostromolná. Heister, sokkal csekélyebb seregével nyomon követte és Pálffy látván a felkelő sereg rendetlenségét, hirtelen támadott. A Pekry Lőrincz által vezetett jobb szárny megfutott, nemsokára az egész sereg követi példáját. Rákóczi lováról lebukott és elájult. «Soha sem volt ennél gyalázatosabb és rosszabb következésű vereség», mondja maga Rákóczi. A gyalogság, melyre annyi költséget fordítottak, meg volt semmisítve (1708 aug. 3.) Ugyanazon időbe esik Eugén oudenardei győzelme. A magyar függetlenség fegyveres kivivására alig nyilt kilátás. Kétségbeesés vett erőt a seregen. A legvitézebb csapatvezérek, mint Ocskay László s Bezerédj Imre, a császárhoz állottak, vagy elhagyni készültek zászlójukat: nem lehetett már bizni senkiben. Alaposnak látszik Thaly Kálmán feltevése, ki ezen időpontra teszi a véghetetlen szomorú «Rákóczi nóta» keletkezését, melynek bús panaszát nem enyhíti a reménynek semmi sugara.⁴⁰⁸ Rákóczi ismét békére, alkura gondolt, még Bercsényi is hajlandó volt az egyességre és az öreg Bottyán így szólt: Kérjünk armistitiumot és békéljünk, mert őszig elvontatjuk, de nem reparáljuk.⁴⁰⁹

Heister felhasználta győzelmét és az egész északnyugoti Magyarország meghódolt, Érsekujvár kivételével. A békealkudozások pedig nem vezettek czélhoz, mert az udvar e sikerek után sokkal kevesebbet igért, mint azelőtt és még abba sem egyezett bele, hogy Erdély szabadon válaszsza fejedelmét.

Rákóczy Ferencz ifjukorában.
Egykorú olajfestmény után.

Bár még néha szerencse kisérte a kurucz fegyvert, nem lehetett már diadalra gondolni, csak kedvező békére. Ennek érdekében szívesen fáradott a porosz király és a czár, de a bécsi ministerek a császár fegyvereinek előmeneteléhez képest mind szűkebbre szabták igéreteiket. Rákóczit és Bercsényit 1709 elején átok alá helyezték, a többinek amnestiát igértek. A fejedelem már csak nagy bajjal tarthatá össze seregét. Az oláh és a tót köznép a magyar ellen kezdett fordulni. «Az a bökkenő, hogy veszendőbe megy a nép hajlandósága, irántunk.» Az adóhátralékok mind nagyobbra nőttek. A külföldi politika terén pedig épen az 1709–10-diki évek jelölték a franczia hatalom legmélyebb hanyatlását. Rákóczi még egyszer megütközött Romhánynál, de eredmény nélkül. Érsekujvár 1710 őszén megadta magát. A borzasztóan dühöngő pestis végre lehetetlenné tett minden ellenállást. «Elismerem, hogy sok hibát követtem el a hadviselésben és vezéreim is, de emberitélettel mérve mindent, a pénzhiány és a hadi tudományban való általános tudatlanság vetett véget a jól és merészen kezdett és míg a rézpénz forgott, gyorsan folytatott vállalatoknak, mihelyt ez (a rézpénz) elvesztette értékét. Végre a pestis dühöngése által elfogyott az őrségek gyalogsága és ezek kipótlása fogyasztá a mezei hadakat. Az ellenség lassan haladt, elfoglalva a folyók és hegyek átjáróit, a várakba őrséget vetett és elfoglalta a nem őrzött sánczokat az elfoglalt terület biztosítására.»⁴¹⁰

A nemzeti mozgalmaknak utolsó fejedelmi vezére ezekben a legnagyobb tárgyilagossággal fejtette ki, miért nem győzött az az ügy, melynek életét szentelte, de a dolog lényegét nem világította meg.

Mert a kudarcz annál feltünőbb és fájdalmasabb, minél kétségtelenebb az, hogy soha a nemzet kedvezőbb viszonyok közt nem kereste jussát. A nemzet most egészében kelt fel; sokkal nagyobb területtel rendelkezik, mint valaha, vallásos ellentétek nem igen háborgatják; van elismert, nagy tekintélyű és a mellett népszerű vezére: végre nem a gyűlölt és megvetett törökre támaszkodik, hanem Európa első nagyhatalmának segítségére. A császárnak pedig ugyanakkor, midőn Magyarország fenyegeti Bécset, Olaszországban, Németországban, Belgiumban kell harczolnia, gyakran túlnyomó erők ellen.

Mindent összevetve, a nemzet elmaradottságában kell látni legfőbb okát annak, hogy Rákóczi Ferencz alatt sem szerezhette vissza függetlenségét, teljes állami létét. Ez az elmaradottsága okozta., hogy nem volt képes az akkori követeléseknek megfelelő vezéreket és vitézeket állítani szembe a császári hadakkal; ez okozta, hogy bár nagy volt a nemzet áldozatkészsége, a pénz csakhamar kifogyott és tüzérség beszerzésére és várak erősítésére csak ritkán lehetett gondolni.

De az elmaradottság különösen abban nyilatkozik, hogy még nincs nemzet, csak nemesség. Ez képes arra, hogy hazafias lelkesedésében egyes fényes hadi tettet végrehajtson lovagi módon, de arra, hogy egész életét a haza szüksége szerint rendezze be, hogy nélkülözzön, lemondjon a haza javára – arra nem. A nemesi élet csak úgy folyt, vigan, pompásan, mint annak előtte. A hol hosszabban tartózkodott a fejedelem, udvart tartott, pártoskodásban, cselszövényben ott sem volt hiány és a legbokrosabb teendők, a legválságosabb krizisek közepett sem szünetelt a vadászat, a «zsingorázás», versaillesi mintára.⁴¹¹ A nemes pedig még a táborban sem szünt meg nemesnek lenni, lenézte a «talpas»-t, világért sem harczolt volna gyalog, «mert eb járjon gyalog». Vagyis: a magyar nemzeti felkelés azon a fokon állott meg, melyre Egmont és Brederode vitték a belga felkelést: Orániai Vilmosnak egyszerű fénye nem ragyogott fölötte. Az a higgadt elszántság, az a minden másról való lemondás, mely egyedül biztosíthatja a kis nemzetek győzelmét, meg volt sokakban, de, fáj kimondanunk: a nemzetet nem hatotta át.

És ezt tudták is ellenségek, barátok egyaránt. Midőn a béketárgyalások idején a skarlátos, skófiumos, aranytól, gyémánttól ragyogó Bercsényi azt kérdezte a hollandus követtől, honnan van, hogy ő és nemzete, mely annyit küzdött a szabadságért, nem a magyarok mellett foglalnak állást, az egyszerű hollandus azt válaszolta: «mikor őseink a spanyolok ellen harczoltak, minden kincsöket letették a haza oltárára. Ti pedig aranyotokat és ezüstötöket a hátatokon hordjátok».⁴¹² Az ilyen fejlődési betegségek ellen nem szerezhetett orvosságot Rákóczinak önzetlen hazafisága, sem társainak önfeláldozása.

Mindamellett Rákóczi nem küzdött, a nemzet nem vérzett hiában. Ha összehasonlítjuk a nemzet állapotát 1700–1703-ig azon eredményekkel, melyeket a szatmári béke biztosított, el kell ismernünk, hogy a felkelők, bár mindent el nem értek, mindenkorra méltók a nemzet hálájára.

A felkelés vége. A szatmári béke.

A Rákóczi felkelés volt az első, mely nem elégedett meg az alkotmányos és vallásos szabadság biztosításával, hanem az európai politika bonyodalmaiban bizva, egészen el akarta választani a nemzetet a Habsburg-háztól. Kitünt, hogy ennek kivitelére a felkelt magyarság katonai ereje nem elegendő és most attól kellett tartani, mi Rákóczit is rettegteté az ónodi nyilatkozat előtt, hogy t. i. a győztes császár confiscálni fogja a felkelt nemzet minden jogát és szabadságát. A német császár és a nemesi respublicáról álmodozó magyarok közt lehetetlenné vált volna az egyesség, ha nem lettek volna jelentékeny számban a királyhoz hű magyarok. József király bölcseségét és előrelátását mi sem bizonyítja inkább, mint az, hogy a diadal biztosítása után visszahívta Heistert és a hű magyarokat bizta meg a felkelés végleges lecsillapításával.

«Oly siralmas állapotra jutott az ország, a kiről sem az emberek, sem a históriák nem emlékeznek. A midőn első József császár és magyarországi királyunk által az ő Magyarországban levő hadainak vezérlése nagyhirü mlgos gróf Pálffy János uramra bizattatott volna, a ki egynehány rendbeli harczokon és csatákon megtördelvén és rontván a pártosok erejét, mind a Duna túl, mind a Duna, Tisza között levő földekről elnyomván, Érsek-Ujvárt is tőlök visszavévén, s az egész pártos hadat a Tiszántúl levő vármegyékbe által kergetvén, nem láttatik vala más hátralenni, hanem vagy azon még fegyverben levő népnek kivágatása, vagy a háboruságnak még Isten tudja meddig való vonódása, hacsak a fs. király a nemzeten megkönyörülvén, hadi főgenerálisának teljes hatalmat nem adott volna, hogy azon fegyverben való népet inkább valamely istenes alku által hozná hívségre.»⁴¹³ És valóban, Rákóczi maga is kétségbeesett szinben tünteti fel seregének állapotát. Még csak Kassa, Ungvár és Munkács várai voltak birtokában. A pápa 1709 elején már ellene fordult, kiátkozással fenyegette híveit, mi szintén gyengítette pártját, A magyar sereg sehol sem állhatott meg a német előtt. A nem hódolt terület naponkint csökkent és mindenfelől odagyűlt a confoederatióhoz hű menekülők nagy száma. Ez a nagy bujdosó sokaság faluról falura járt élelmet és biztosságot keresve. Sokat szenvedett a katona és a népesség egyaránt. Zsold nem volt és lehetetlenségnek látszott a továbbszolgálás.

Pálffy Károlyi Sándorral lépett érintkezésbe, a ki Rákóczi engedelmével folytatta az alkut. Még Rákóczit is reábirta, hogy irjon József császárnak a magyar szabadság helyreállítása érdekében. Hanem a czár segítségére való kilátás és Bercsényinek, ki akkor Lengyelországban tartózkodott, szenvedélyes levelei, ismét eltérítették a fejedelmet a béküléstől. A körüle gyülekező tanács szintén kimondá, hogy nem lehet megelégedni kevesebbel, mint a mennyit Nagyszombaton követeltek. Károlyi azonban, a hadak fővezére, már 1711 márczius 14-én titkon hűséget esküdött a királynak és ezen irányban hatott seregére is. Rákóczi Lengyelországba ment és gyűlést hirdetett Husztra. Még mindig lehetőnek látszott az ellenállás folytatása. Ezért Károlyi most önhatalmulag folytatta az alkut a sereg nevében és a fejedelmet csak a békeszerződés elfogadására hívta meg.

Rákóczi, ki akkor Nagy Péter orosz czárnak és Ágost lengyel királynak remélte segítségét, hazafias haraggal fogadta e híreket. «A kegyelmed lelke adjon számot érette, irja Károlyinak április 9-én, a melyet bizonyára nem Pálffy, se nem a császár széki eleibe citálok én az egész magyar ontott és ontandó vérrel együtt, de az eleibe, ki előtt nincs titok.»⁴¹⁴ Rákóczy meg akarta öletni Károlyit, de aztán lelkében örült, hogy ez meg nem történt. Ismét szemben állott az a nemzeti hagyomány, mely a végletig vitt harczban látta a menekülést, azzal, mely béke, bár áldozat árán nyert béke árán, akarja biztosítani a haza jövőjét. Ha a fejedelem az országban, köztük van, tán még egyszer magával ragadja, egy utolsó erőfeszítésre hű kuruczait, bár maga is látta, minő kétségbeesett a helyzete. Így ellensúly nélkül érvényesülhetett Károlyinak és társainak a békére hajló iránya.

A majthényi egyezség.
Ernszt Lajos úr birtokában levő egykorú kőrajz után.

Egy véletlen – Józsefnek ekkor történt hirtelen halála (ápr. 17.) – még beláthatatlan időre halaszthatta volna a békekötést. Pálffy és Károlyi szükségesnek tartották eltitkolni és az újabb fordulatról nem értesült felkelők belenyugodtak abba, mit vezérök végezett. Rákóczinak ápr. 18-diki, a béke elleni kiáltványa sem változtatott a dolgok ezen állásán. «Igenis a jó békesség vége minden háborúnak, így szól, s ez juttathat egyedül confoederationalis czélunkra. Ha azért azon jó, s igaz békességre ma juthatunk, holnapra halasztani nem kivánjuk, sem javalljuk. De ilyenre – épen nem állhatunk, mert ez nem békesség, hanem fegyver által való meggyőzettetés; melyet a nemes vér mint halálnál is nehezebb dolgot nem szenvedhet.»⁴¹⁵ A szerencsétlen fejedelem többé nem látta hazáját. Híveivel, Bercsényivel, Vay Ádámmal, Esterházy Antallal és másokkal előbb a czárnál, majd XIV. Lajosnál várta az emigránsok bizalmával hazája sorsa fordulását, végre Törökországba ment. Hazánk történetének egyik legjelentősebb és politikai hibái és személyes gyöngéi daczára, mely utóbbiakat senki sem látta világosabban, mint ő maga, a történet egyik legtisztább alakja, így vált meg az általa majdnem nyolcz éven át vezetett háború szinhelyétől. Tisztában volt önkéntes számkivetése okával és czéljával. Ha itthon marad, jólétnek örvendhet, ha számüzésbe megy, örökre biztos nevének dicsősége.

A confoederatusok megnyugodtak a Károlyi és Pálffy által megállapított feltételekben. «Mivel, ha a felséges császár a nékiek kegyelmesen igért szabadságot megadja és abban megtartja, sem fegyverkezni szükség, sem a külső segítséget, melyben eddig is megcsalattattak, várni nem kelletik.» Még csak némely alábbrendelt pont felől folyt az alku. Május elsején a majtényi mezőn 12,000 kurucz letette a fegyvert és hűséget esküdött a királynak.

A szatmári béke pontjai a következők; Rákóczi minden birtokát visszanyeri, ha három hét lefolyása alatt hűséget esküszik, ép úgy a vele kiment urak és nemesek. Kivételes esetekben még hosszabb terminus is engedtetik. A vallás dolgában a felség meg fogja tartani a törvényeket Magyarországban és Erdélyben. A sérelmek az országgyülésen fognak orvosoltatni. Az elesettek özvegyei és árvái visszanyerik jószágaikat. A fogoly hazafiak is teljes amnesztiában részesülnek. A béke az egész országra szól és vármegyénként ki fog hirdettetni. A jövő országgyülés előtt törvényesen «szabad vox szerént» adhatja elő mindenki kivánságait. Rákóczinak megengedtetik, hogy megbizottja által tétesse le a hitet. Savoyai Eugén tanácsára a császár özvegye sietett megerősíteni a békét. Károly is elfogadta és nagy adományok által fejezte ki háláját létrehozói iránt. Rákóczi ellenben hosszabb várakozás után elhatározta, hogy nem járul hozzá. Elébe tette a megalázásnak a számüzés keserüségét. Munkács volt ismét a szabadságnak utolsó bástyája, csak jun. 23-án nyitotta meg kapuit.

Rákóczi csakugyan jól jellemezte az egyezséget, midőn nem békének nevezte, hanem megadásnak. Nem internationalis szerződés, hanem fellázadt alattvalók amnestiája. Csakhogy az amnestiával együtt járt az ország legfontosabb alkotmányos jogainak biztosítása. Nem lehetett már szó az ország teljes függetlenségéről, el kellett ismerni a Habsburgok uralmának természetes következéseit. A nemesi szabadság, melynek előharczosai mint lovagok küzdöttek és mint martyrok szenvedtek, nem állhatott meg a modern állam szervezett seregeivel szemben. De azért a szerződésnek nagy az érdeme. Valamint a karloviczi béke véget vetett a török uralomnak, úgy fejezte be a szatmári békesség a belső zavarok korát. Bár csekélyebb körben, de szilárd alapon biztosítva lőn a magyarság fenmaradása és további nyugodt fejlődése.

A spanyol Habsburgok örökösödésére vonatkozó származási tábla

356. Mind e tervekről és részletekről bőven és részletesen szól Legrelle idézett munkájának II. és III. kötete.^[VISSZA]
357. I. m. II. kötet végén közölvék az oklevelek. Kötötték Hágában 1698 okt. 11-én.^[VISSZA]
358. Annyira hasznos volt e haláleset a bécsi érdekekre nézve, hogy később ezt az udvart mérgezéssel is vádolták. De ez alaptalan vádat teljesen megdönti Leopold császár jelleme.^[VISSZA]
359. London, 1699 jun. 11. U. o. III. 680.^[VISSZA]
360. A végrendeletet (spanyol nyelven) kiadta Legrelle, i. m. III. kötet 712–737.^[VISSZA]
361. Ranke, Englische Geschichte 7. k. 232. l.^[VISSZA]
362. Erre nézve főforrásunk Torcy mémoirejai. Collection des mém. 550–551.^[VISSZA]
363. Mignet, Introduction, 327–8. l.^[VISSZA]
364. Legrelle, IV. 44–48. l.^[VISSZA]
365. Raumer, i. m. VI. k. 499–500. l.^[VISSZA]
366. Ranke, Englische Geschichte, VII. k. 241. l.^[VISSZA]
367. Leo. i. m. 83. l.^[VISSZA]
368. Macaulay, Essays. War of the succession in Spain, 247. l.^[VISSZA]
369. Ranke, i. m. 277. l.^[VISSZA]
370. Krones i. m. IV. k. 41. l.^[VISSZA]
371. Sainte Beuve. Villars 61–2. l.^[VISSZA]
372. Krones 45–7. l.^[VISSZA]
373. Arneth, Prinz Eugen von Savoyen, 3 kötet.^[VISSZA]
374. Michelet, 201. l.^[VISSZA]
375. Ranke, Franz. Geschichte. IV. 253–54. l.^[VISSZA]
376. V. ö. az egészre nézve: Landau Gesch. Karl’s VI. als König von Spanien; Arneth; Guido von Stahremberg; Macaulay, Essays. War of the sucession in Spain.^[VISSZA]
377. Berwick. Mémoires. 380. l.^[VISSZA]
378. U. o. 389. l.^[VISSZA]
379. L. e viszonyok szellemes előadását Scribe Egy pohár víz czímű vígjátékában.^[VISSZA]
380. Greene, 699–700. l.^[VISSZA]
381. Bolingbroke (St. John), Letters on the study of History 251. l.^[VISSZA]
382. Torcy szerint(Mém. 666. l.) egy franczia ministertől megkérdezni, akarja-e a békét, akkor annyi volt, mint egy súlyos betegtől kérdezni: akar-e meggyógyulni.^[VISSZA]
383. Mémoires du maréchal de Villars, 211. l.^[VISSZA]
384. Leo, i. m. 95. l.^[VISSZA]
385. Krones, i. m. 91. l.^[VISSZA]
386. Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn. Meg van kéziratban a M. T. Akadémia könyvtárában.^[VISSZA]
387. Bocsor, i. m. 781. l.^[VISSZA]
388. Azt a mondást: «Magyarországot előbb koldussá, aztán németté, végre katholikussá teszem» Kollonicsnak tulajdonítják II. Rákóczi Ferencz emlékiratai. Histoire des Révolutions de Hongrie I. 424.^[VISSZA]
389. Ezt a váltságot jus armorum=fegyverjognak nevezték.^[VISSZA]
390. Károlyi Sándor önéletleirása. I. k. 45. l.^[VISSZA]
391. Der ungarische Libertiner. 116–117. l.^[VISSZA]
392. Thay Kálmán, Rákóczi F. ifjusága. 302–334. l^[VISSZA]
393. Önéletrajza. Kiadta a M. T. Akadémia 8. l.^[VISSZA]
394. Thaly, Adalékok a Tököly- és Rákóczi-kor irodalom-történetéhez. V. 221.^[VISSZA]
395. Ld. Thalynak becses adatokban igen gazdag művét: II. Rákóczi Ferencz ifjúsága.^[VISSZA]
396. Önéletleirása, 60–61. l.^[VISSZA]
397. Károlyi S. naplója. 138. l.^[VISSZA]
398. Katona, Historia critica 36. k. 287. l.^[VISSZA]
399. A magyar történet kútfőinek kézikönyve 601–608. A fővádakat tartalmazza A szomolányi diadal emléke czimű vers is. Thaly, Adalékok II. 39–43. l.^[VISSZA]
400. R. Kiss István. II. Rákóczi Ferencz erdélyi fejedelemmé választása.^[VISSZA]
401. Önéletleírás, 156. l.^[VISSZA]
402. Szalay, i. m. VI. 271–81.^[VISSZA]
403. Legrelle, i. m. IV. k.^[VISSZA]
404. Szalay, i. m. 375. l.^[VISSZA]
405. Katona, i. m. 367–8. l.^[VISSZA]
406. Cserei, i. m. 379. l.^[VISSZA]
407. Regesták, 272–280. l.^[VISSZA]
408. Adalékok, II. 222. l.^[VISSZA]
409. Bercsényi levelei. Archivum Rákóczianum, VI. 47–50. l.^[VISSZA]
410. Rákóczi önéletleirása,168–169. l.^[VISSZA]
411. Czegi Vass György naplói.^[VISSZA]
412. Keresztesi naplója.^[VISSZA]
413. Szatmári békesség, irta Pulay János, kiadta Szalay. L. 194–95. l.^[VISSZA]
414. Thaly, Archivum Rákóczianum. I. o. III. k.^[VISSZA]
415. Szatmári békesség, irta Pulay János, kiadta Szalay. 367–94. l. Kelt Rubizovban.^[VISSZA]